DSIDA JENŐ: A vatikáni útinaplóból (5)

A Szentatya színe előtt

XI. Piusz pápa

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtómállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruháiban, a nőkön hosszuujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bibortrónusú „Sala ducale“-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyiltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyiló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy biborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a félóra.
Megjelenik Juga dr pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkivel sorra kezet fog és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenkettőn megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.
Hirtelen félrehuzódik az egyik oldalajtó biborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább is kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant' Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kiséretében.
Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat, A Szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
– Bene, bene... – mondja a Szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíbor függönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!” A Szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparosfiatalság lelki élete?
Dr. Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bibortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állanak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad és most már fél három.
Halkan, alig  hallhatóan  kezdi  beszédét.
Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hivó szavát és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem.
Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszittessem és életet adjak nektek”. Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni őbenne.
Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szivünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szivemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, göm bölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak.
Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:
– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul bosszú huszperces beszéd véget ér.
– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.
– Éljen! Éljen! – kiált vissza magyarul és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.