A szerző
Saint Exupéry csodálatos élete című életrajzi könyvében (Móra
Kiadó, 1987) életrajzi és irodalmi dokumentumok alapján írja meg
részletesen, olvasmányos formában, sok eredeti fotóval
illusztrálva a világhírű író, repülő és kalandor rövid, ám
eseménydús életét. A huszadik századdal együtt született, 44
esztendős korában titokzatos körülmények között eltűnt
(elhunyt) Antoine de Saint Exupéry (becenevein: Tonio,
Saint-Ex)családjában amolyan „fekete báránynak” számított,
rendhagyó életpályára lépve. Gyermek- és ifjúkorában
leginkább a technika, a műszaki megoldások érdekelték és
foglalkoztatták, de irodalmi érdeklődése is erős volt. Párizsi
érettségi után építészmérnöki tanulmányokba kezd, amelyeket
hirtelen abbahagy és átigazol a festészethez. Ám ez se bizonyul
tartósnak: szinte menekülésszerűen állt be a hadsereghez.
(...)
1921
áprilisában bevonult a Strasbourg városában állomásozó 2.
vadászrepülő-erzredhez, egyszerű közlegényként, először
segédszerelői beosztásban. Az ezred nyolc századból állt,
köztük a Jeanne d'Arc alegység. Ide osztották be Toniót. Ez a
század a háborúban dicsőségessé vált La Fayette század
örököse volt, melyben a franciák segítségére siető amerikai
pilóták harcoltak. Az alegységet kétüléses Spad gépekkel
szerelték fel, melyeket a Blériot-üzemben gyártottak. A 300
lóerős motorral hajtott és két géppuskával rendelkező,
kétfedelű vadászgépet nem sokkal a fegyverszünet előtt
vételezte a hadsereg. Sebessége elérte az akkor jelentős 230
kilométert. Tonio nagyon szerette ezt a gépet: „ezek ma a
császárok – írta anyjának 1921. június 9-én –, ezek mellett
semmilyen más nem számít, nagyon marconáknak látszanak a
szárnyukkal, amely olyan, mint egy össze-ráncolt szemöldök...
Rettentő gép. Szenvedélyesen szeretnék egy ilyet vezetni. Úgy
úszik, fekszik a levegőben, mint egy cápa a vízben..."
Nem volt
könnyű helyzete a tagbaszakadt, kissé ügyetlen grófi csemetének
a kitüntetésekkel teli aggatott pilóták között, akik bizony nem
kímélték az újoncokat. Tonio persze nem elégedett meg azzal,
hogy gépzsíros kézzel szerelgessen, ő repülni akart. Célját
nagy kitartással és némi kerülővel sikerült is megvalósítania.
Az ezredparancsnok nagy nehezen – és teljesen szabálytalanul –
hozzájárult, hogy új beosztottja kivételesen magánleckét
vegyen. Ehhez azonban több föltételt szabott: 1. egy árva szót
se szóljon róla senkinek; 2. a leckéket a szolgálati időn kívül
vegye; 3. semmilyen fényképet nem szabad készítenie.
Az
„összeesküvésbe" bevonták Róbert Aeby elzászi katonát,
aki ekkor egy olyan magántársaság pilótája volt, amely gépeket
adott bérbe, taxifuvart, légi fényképezést stb. vállalt. Tonio
előbb két kis sétarepülést végzett 50—50 frankért, majd Aeby
elvállalta, hogy 2000 frankért (tetemes összeg volt ez akkor!)
megtanítja repülni.
A leckéket
június 18-án kezdték egy Farman gépen. Ez a 135 kilométres
sebességgel repülő, Renault-motorral fölszerelt gép megnyerte a
pilóta tanonc tetszését: „Ami a Farmant illeti, egészen jól
megy a dolog, jól kézben tartom a gépet... Kegyes és kellemes
reggeleken repülök vele, a harmatos réten szállunk le ... Óvatos
és fenséges kanyarokat veszünk. Nagyon lazán, könnyedén
landolunk. Dugóhúzó vagy looping kizárva" – írta
anyjának. Tegyük hozzá, hogy vezetés közben társaloghatott a
bajtársával: a motor hátul volt, a két fiút nem zavarta a
hajtócsavar zúgása.
Az első,
„történelmi" lecke adatai fönnmaradtak: 15 percig tartott,
három kört írtak le a neuhofi reptér fölött, 30 kilométert
repültek, 110 méter magasra emelkedtek, és közben kétszer
leszálltak. Tonio ügyesen oldotta meg a feladatát.
Egyedül
a levegőben
Saint Ex a repülőiskola elvég- zése után |
Az igazi
„történelmi" eseményre azonban július 9-én, szombaton
került sor. Miután egy kört leírtak a Sopwithon (ez a 135 km-es
sebességgel repülő angol gyártmányú gép is a háborúban
kezdte a pályáját, amolyan mindenesként: bombázásra,
felderítésre és vadászgépként is használták), Aeby
kijelentette:
– Na, most
felmehet egyedül!
Tonio már
rég kérte rá, hogy engedje egyedül felszállni, de Róbert csak
most, tizenegy lecke után járult hozzá: ,
– Majd
zöld rakétát lövök föl, ha le kell szállnia.
A felszállás
simán ment, de a leszállás nem sikerült, mert nem vette le
idejében a gázt, és a gép túl meredeken ereszkedett le. Tonio az
utolsó pillanatban visszarántja, gázt ad, nem ijed meg, újra
körözni kezd, és miután Róbert fellövi a második rakétát,
szép simán landol.
– Egy
pillanatra kigyulladt a motor – jelenti.
– Nem,
dehogyis. Csak megint túl hirtelen adott gázt, és visszavágott a
karburátor lángja.
A
lábszárvédője kissé meg is pörkölődött.
Mindez
délelőtt 11 körül történt. Miután Aeby jelentést tett az
ezredesnek, ez leállította a leckéket.
Egyszer,
jóval később, 1938-ban, véletlenül találkozott Vichyben
Aebyvel. Róbert a feleségével volt, egy kávéház teraszán
ültek. Tonio áradozva emlékezett az első önálló repülésre.
- Tudja,
asszonyom, olyan istenien éreztem magam odafönn, hogy nem is
akartam látni a zöld rakétákat... azt hiszem, ha lett volna elég
benzinem, még mindig a levegőben lennék...
Saint-Ex
mindössze négy hónapot töltött Elzász fővárosában. Ha nem
repült, írogatott, rajzolgatott. Egyébként minden simán ment, de
volt még egy kis incidense: egyszer a felszállásnál eltörte a
futómű merevítőszárát. S amikor Aebyvel fel akarták mérni,
mekkora a baj, egy felszállni készülő nagy Spad nekiszaladt a
„Sop"-nak, felfordult, és úgy tartotta futószerkezetében a
gépet, mint valamilyen ragadozó egy nagy bogarat.
– Így
legalább nem fogják megtudni, hogy megrongáltam a futóművet –
örvendezett Tonio.
Káplárból
hadnagy
Az 1921-es
évet néhány hónapig Marokkóban szolgálva fejezi be, s 1922
áprilisától a tartalékos tiszti iskola növendékeként az
avord-i repülőtanfolyam hallgatója, Bourges mellett,
Közép-Franciaországban. Ide már káplárként került a marokkói
37. repülőezredből. Mindent megtett, hogy elbuktassák a felvételi
vizsgán, mert „vén fejjel" (huszonkét évesen...) nem
kívánt újra iskolapadba ülni! Mégis fölvették, igaz, 68 jelölt
közül a 67. lett! A tanfolyamon megfigyelő pilótákat képeztek,
a navigációt, a meteorológiát, a bombázást, a híradást
oktatták, s csak megfigyelőként szállhatott fel, tehát hozzá se
nyúlhatott a botkormányhoz. Mivel semmi más nem érdekelte úgy,
mint az, hogy maga vezesse a gépet, megint mindent elkövetett –
akár Strasbourgban –, hogy pilótaként működhessék. Ez azonban
csak később sikerült, amikor átkerült Versailles-ba, ahonnan
Jean Escot nevű bajtársával, akinek volt egy pompás
motorkerékpárja (120 kilométeres sebességgel is tudott
száguldani!), hajnalban kijártak a villa-coublayi reptérre. Itt
főleg egy Douglason repülhettek. Általában későn kelő volt, a
repülés azonban kicsalta az ágyból! Ezt olyan lelkesen űzte,
hogy a versailles-i kaszárnyában nemhogy ébreszteni nem kellett,
hanem még ő húzta ki a komáját a paplan alól, s aztán
szélsebesen vágtattak a villacoublayi katonai reptérre, hogy
kilencre, mikor az első óra kezdődik, visszatérjenek. Nem csoda
hát, hogy egyszer elütöttek egy biciklistát: ő szegény elterült
a földön, a két katona pedig gép nélkül repült néhány
métert, s a motorkerékpár az árokban kötött ki. Szerencsére
hármójuk közül senki sem sebesült meg, csak Saint-Ex nadrágja
hasadt föl, s az egyik kerék ferdült el. Jean vissza akart menni
Versailles-ba, de Tonio nem tágított. „Egész pályafutásom
során soha nem találkoztam a repülésnek olyan megszállottjával,
mint Antoine barátom" – írja emlékezéseiben Escot.
(...)
Minden
bajtársa nagy szeretettel emlékezik vissza rá. Segítőkész,
kedves fiúnak tartották, aki szívesen barkácsolt velük, sőt,
kártyamutatványokkal mulattatta őket. Okosnak, műveltnek,
ugyanakkor megejtően évődőnek látták. Szívesen beszélt nekik
olvasmányairól: Dosztojevszkijről, Baudelaire-ről, Giraudoux-ról,
Cocteau-ról. Csak kevesen tudták, hogy főúri család sarja.
Nemhogy nem használta a grófi címét, de még édesanyjának is
megtiltotta, hogy a levélre ráírja: comte. Nem nagyon kedvelte a
nagyvilági hölgyeket és urakat. „Szeretem azokat az embereket,
akiket az evés szükséglete, az, hogy táplálják a gyermekeiket,
és kivárják a következő hónapot, közelebb visz az élethez"
– írta. Másutt megjegyezte katonaéletéről: „Senkit sem
kedveltem jobban, mint ezeket a közlegényeket..."
– Szívesebben
csevegek – mondta Jeannak – egy becsületes utcaseprővel, mint
egy beképzelt világfival.
Sokszor volt
pénzzavarban. Ha anyjától nem érkezett meg idejében az utalvány,
kölcsönkért (de mindig megadta). Rendetlen volt és könnyelmű,
szinte egyáltalán nem tudta, mi a pénz. Az is előfordult, hogy a
takarítónő az ágya alatt galacsinná gyúrt bankókat lelt...
Miután
elvégezte a tiszti iskolát, 1922 októberében hadnagyi rangban a
Le Bourget-i reptérre került, a 34. repülőezredhez, amely vegyes
regiment volt: egyaránt voltak benne felderítők és vadászrepülők.
Két eseményt jegyeztek föl erről a korszakáról: egy balesetet
az év elején és egy tizenöt napos áristomot májusban, amit
azért kapott, mert engedély nélkül szállt föl egy 140 lóerős
Hispano—Suiza-motorral fölszerelt Caudron géppel. Június 5-én
leszerelték.
A katonai
baleset a magánéletben is balesettel járt: szép menyasszonya, a
szintén előkelő családból származó Louise de Vilmorin
kisasszony, a dúsgazdag magkereskedő família szeme fénye – a
későbbi írónő, a második világháborút nagyrészt hazánkban
töltő hölgy, aki Malraux kedvese lett a miniszter-író élete
alkonyán –, szóval Louise, ki mellesleg szegről-végről rokona
is volt, kijelentette:
– Nem
kívánom egész életemet rettegésben tölteni ... Folyton egy
pilótára várni s izgulni, él-e vagy hal!
Az akaratos
kisasszony, akihez Tonio szerelmes szonetteket írt, kényszerítette:
hagyja ott a hadsereget, válasszon valamilyen polgári foglalkozást.
Tonio szót fogadott: fölcsapott vigécnek, miután előbb egy
téglagyárban volt irodista. A házasságból azonban így sem lett
semmi. Louise anyja jobb partit remélt dédelgetett leányának. A
hivatalosan is meghirdetett mátkaság fölbomlása eléggé
megviselte a vőlegényt, aki olyan szerelmes volt, hogy amikor a
szép ara egyszer Svájcban üdült, eladta a fényképezőgépét,
hogy egy hétre odautazzék. Később is leveleztek azonban, mert
barátságuk megmaradt.
A vad
szelindek és a szelíd oroszlán
/A
francia pilótaszövetség pazar kiállítású folyóiratában, az
Icare-ban számos emlékezés jelent meg a Kis herceg és a többi
irodalmi remekmű szerzőjéről. A lap amúgy nyolc különszámot
szentelt a leghíresebb író pilóta életének./
El Bum, a francia repülők afrikai tolmácsa |
Bajtársai
közt volt Ignacio Hidalgo de Cisneros is, a későbbi tábornok, aki
a polgárháború idején a spanyol köztársasági légierő főnöke
lett. Ekkortájt, vagyis a húszas évek végén a „szaharai
spanyol légierő főnöke"-ként működött. De, mint maga
mondja, ez a szépen csengő cím nem sokat jelentett: mindössze
kilenc-tíz repülőgépük volt. A spanyol főnemesi családból
származó kiváló katona, ki aztán oly jelentős szerepet játszott
a polgárháborúban, szerette a francia fiút: „szívesen
beszélgettem vele, mert művelt ember volt, meg rendes gyerek...
valamennyien nagyon kedveltük”. Ő meséli, hogy a jubyi reptér
őrzése sok gondot okozott számukra, hiszen a szomszéd spanyol
erődön kívül körülötte mindenütt ellenséges terület
húzódott. Cisnerosnak az az ötlete támadt, hogy a biztonságosabb
őrzés végett szelindeket hozat a Kanári-szigetekről. Nos, ami az
őrebeket illeti, ez majdnem tragédiát okozott.
„Egyik
este – írja Cisneros – hangos segélykiáltásra figyeltem fel.
Nyomban kisiettem, s ott találtam a földön Saint-Exupéryt, aki
védekezni próbált a kutya ellen, amely megharapta a vállát, s
vad dühvel támadott rá. Megpróbáltam eltávolítani, de
semmiképp nem akarta elengedni a zsákmányát, míg csak fejbe nem
vágtam egy kerékbakkal, amit szerencsére ott találtam; attól
aztán egészen elkábult. Csak így tudtam megszabadítani a
vadállattól. Azonnal elhívattuk az orvost, aki kezelésbe vette a
sebet, és a kellemetlen kaland következtében fellépett erős
idegrohamot, ami csaknem végzett azzal az emberrel, akit nem sokkal
ezután mindenki csodált mint nagy írót, és tisztelt mint
Franciaország egyik legnépszerűbb hősét... Egy hét múlva már
jól volt, s felgyógyulását nagy lakomával ünnepeltük meg,
amelyen Saint-Exupéry egy rövid beszédben csodálatos hősi éneket
mondott a sivatagi pilótákról, aztán bűvészmutatványokkal
szórakoztatott bennünket."
A másik
kaland, amelyet Gisneros megírt, kevésbé megrázó: Saint-Ex, a
szerelője meg két spanyol repülő azt a mókát eszelte ki, hogy
egyikük valamilyen vedlett oroszlánbőrbe bújt, aztán néhány
légi fényképet készítettek az álfenevadról. Az eredmény
meglepőnek bizonyult: a távolból az alak igazi oroszlánnak
rémlett!
A spanyol
repülő el is felejtette ezt a tréfát, de amikor néhány év
múlva kinyitotta a L'Illustration című képeslapot, egy híres író
úti élményeit olvasta benne, amelyekben a szerző elmesélte, hogy
a spanyol Szaharán átutazva oroszlánokat látott, és hogy
elhiggyék beszámolóját, fényképet is közölt. A képek láttán
rögtön rájött: ama képek egyike, amelyeket Saint-Exupéry meg a
barátai vettek föl!
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése