SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (3)

Dancs Artur fotója (New York)

A Savoy nagy amerikai dancing, minden egzotizmus nélkül. Az egyik oldalról a parkett határa a fal, mely előtt a zenekar játszik; a másik oldalon fülkék vannak székekkel, asztalokkal, s azon túl nagy hall, mely egy szálló lobbyjára emlékeztet; a padlót szőnyeg fedi, és unatkozó arcú emberek ülnek a fotelokban; ezek azok a vendégek, akik nem fogyasztanak; csak a belépti díjat fizetik meg, s a táncok szüneteiben a nők úgy ülnek a fal körül, mint egy vidéki bálon. Beülünk az egyik bokszba, és Wright egy üveg whiskyt tesz az asztalra: itt nem árulnak whiskyt, de a vendégnek joga van magával hozni; szódát rendelünk; iszunk és nézünk. Nincs sehol egy fehér arc. Az igazság az, hogy ettől a helyiségtől éppoly kevéssé vannak eltiltva a fehérek, mint a Lenox avenue-tól, de csak a dzsessz néhány lelkes híve s egypár külföldi merészkedik néha ide. A nők legnagyobb része fiatal, egyszerű szoknyát és kis pulóvereket hordanak, de magas sarkú cipőjük sokszor a különcségig furcsa; bőrük sötét- vagy világosbarnája jobban öltözteti meztelen lábszárukat, mint a nylonharisnya; sok közöttük a csinos, és valamennyien nagyon elevennek látszanak. Milyen mások, mint a kimért, hideg amerikai fehér nők! És amikor az ember ezeket a férfiakat táncolni látja, akikben az ösztönéletet nem fojtja el a puritán erkölcsök páncélzata, meg lehet érteni, mennyi szexuális féltékenység lehet a gyűlöletben, amelyet a nehézkes testű fehér amerikaiak éreznek irántuk. A valóság az, hogy a lincselések és faji összetűzések csak igen kis százalékában szexuális tartalmú a kiváltó ok; a fehérek mégis makacsul hiszik és hirdetik, hogy a négerek állatias kéjvággyal kívánják a fehér nőket. Ezzel egy másik félelmet takarnak el: attól félnek, hogy a fehér nőket „állatiasan" vonzzák a feketék; őket magukat is megigézik azok a szerelmi képességek, amelyeket a négereknek tulajdonítanak. Irigységük még távolabb is terjed. Gyakran mondják nehezteléssel: „Ezek az emberek szabadabbak és boldogabbak, mint mi vagyunk." Van igazság ebben az állításban. Micsoda vidámság, micsoda felszabadultság, micsoda élet van ebben a muzsikában és táncban! Ez annál inkább megragad, mert ebben a nagy dancingban van valami családias és hétköznapias. Párizsban, amikor a Blomet utcán fehérekkel vegyest táncolnak a négerek, nagyon tisztában vannak önmagukkal; különösen a nők mozdulatainak szabadossága kihívó s könnyen átcsap az obszcenitásba. Itt maguk között vannak, nem akarnak hatni; a fiatal nők közül nyilván sokan jó családból származnak, s vasárnap templomba járnak, egész nap dolgoztak, és eljöttek, hogy békésen szórakozzanak a boy-friend-jükkel. Egyszerűen úgy táncolnak, ahogy a tánc számukra természetesen adva van: teljes belső felszabadultság kell ahhoz, hogy valaki így hagyja magát sodortatni a zenével és a dzsessz ritmusával; ez a felszabadultság teszi lehetővé az álmodozást, az érzelmességet, a gondtalan csatangolást, a nevetést, mindazt, amit a fehér amerikaiak legnagyobb része nem ismer. Természetesen a fajvédők ebből is érvet kovácsolnak maguknak: minek próbálkozni a négerek helyzetének megváltoztatásával, ha ők szabadabbak és boldogabbak? Régi érv ez, amelyet minden kapitalista főnök, minden gyarmatosító száján megtalál az ember: mindig a munkások, a bennszülöttek a szabadabbak és boldogabbak. Igen, az elnyomott kiszabadul az elnyomó által választott bálványok hatalma alól: de ez az előjog nem igazolhatja az elnyomást.

Hallgatom a dzsesszt, nézem a táncot, iszom a whiskyt; kezd ízleni a whisky. Jól érzem magam. A Savoy New York legnagyobb dancingja, tehát a világon a legnagyobb: ebben az állításban van valami megnyugtató. És ez a dzsessz pedig talán a legjobb a világon: mindenesetre nincs még egy hely, ahol ily teljesen megtalálná az ember a saját igazságát; megtalálja a táncban, az itt összegyűlt emberek életében, szívében. Amikor dzsesszt hallgattam Párizsban, amikor négereket láttam táncolni, a pillanat sohasem volt elég önmagában: valami mást jelentett, egy teljesebb valóságot, melynek e pillanat csak bizonytalan visszfénye volt. Pontosan ezt az éjszakát jelentette. Itt elértem valamihez, ami nem vonatkozik másra, csak önmagára: kiértem az alagútból. New Yorkban időről időre megismertem azt a telítettséget, amit a felszabadult lélek számára a tiszta Idea szemlélete okoz: ez ennek az utazásnak a legnagyobb csodája, és sohasem volt vakítóbb, mint ezen a napon.

/1947./ Február 11.

Előadást tartok a Kultúrkapcsolatok Intézetében, utána koktél. Egy legalább negyvenéves francia nő odajön hozzám „A francia ifjúság nevében tiltakozom mindaz ellen, amit itt mondott." Egy másik rajongva szorongatja kezemet: „Franciaország nevében köszönöm magának." Nagyon szeretném tudni, hogy milyen túlvilági hangtól kaphatták megbízatásukat.

Megint csak azt tapasztalom, hogy a francia hivatalos személyiségek milyen nagyképűek; az úgynevezett „jelentékeny" amerikaiak bárkivel az első pillanatokban valahogy az embertársi cinkosság hangját tudják megütni. S ha nyilvánosság előtt kell beszélni, az amerikai hallgatóság nem megfélemlítő, mert eleve tudni lehet, hogy nem azért jött, mert valami hibán akar rajtakapni, hanem egyszerűen azért, hogy meghallgassa, amit neki mondani akarsz.

Ez az amerikai jóindulat egyszerre bosszant és elragad: kétarcú érzés: nagylelkűség vagy képmutatás? És bízhatunk-e egyformán minden emberben? A barátság értelmét veszti, ha nem kiválasztás. A „jóindulat" itt oly messze megy, hogy pl. nem hisznek a német kegyetlenkedésekben; a Buchenwaldban készült film láttán az amerikai vállat von: ezek a tetemek se nem franciák, se nem oroszok, egy bombatámadás áldozatául esett osztrákok, akiket itt a nácizmus áldozatainak akarnak beállítani. Igaz, hogy 1914–18 ügyetlen propagandája, azok a levágott csuklójú belga gyermekek, akiket az amerikai Vöröskereszt sosem tudott megtalálni, a szkepszis felé hajlították az amerikaiakat; és még nekünk is idő kellett 1940 és 1944 között, hogy mindent elhiggyünk. De ebben a tagadásban pártállás van. S egyáltalán nem bizonyos, hogy ez humanista állásfoglalás: a japánokról itt bármit elhisznek habozás nélkül. A humanizmust megfékezi bennük a fajelmélet; a jóindulat nem terjed ki a sárgákra; viszont az amerikai polgárok ereiben igen sok német vér csörgedez. S Marshall politikája különben is azt diktálja, hogy elfeledkezzenek a német bűnökről.

Persze nagyon helytelen lenne az amerikai erkölcsi optimizmusban csak politikát látni; a puritánoknak ezek a fiai és unokái bizonyos belső őszinteséggel hisznek az Erényben és a Jóban. Valaki Scheler, a német filozófus egy mondatát idézte előttem, amelyet nagyon igaznak érzek. Scheler azt írta: „Azt hittem, az amerikaiak álszentek; azt hittem, amikor Isten nevét mondják, tulajdonképpen gyapotot akarnak mondani. Nem. Amikor Isten nevét mondják, ők Istent akarnak mondani. A csoda az, hogy a gyapot ott van mindig mögötte." És valóban, ha Isten és a gyapot fogalma összekapcsolódik, ha Erény és Prosperitás azonosul, valóban képmutatás és veszély nélkül lehet Istenre és Erényre hivatkozni. A Jó is lehet annyi találékonyság forrása, mint a Rossz, sőt még többé is. Nagyon igaz, hogy Európának szüksége van Amerikára; az átlag amerikai szemében tehát az imperializmus jótékonysággá változik. Az amerikaiak pökhendisége nem hatalomvágyból ered, hanem abból, hogy a Jót akarják mindenkire rákényszeríteni; a csoda csak az, hogy a paradicsom kapujának kulcsa az ő kezükben van.

Eszembe jut egy fiatal amerikai, aki múlt nyáron Párizsban volt. Felesége szenvedett a hőségtől: repülősót keresett, hogy enyhítsen állapotán, de nem volt egy patikában sem. „Kell hogy legyen", mondta haragosan. Megmakacsolta magát, egyik patikából a másikba szaladt, és szívében nőtt a megbotránkozás: „Kell hogy legyen." Ez a kell... kifejezte a világ rendjébe vetett hitet, de tele volt fenyegetéssel is: ha ezt a rendet valami váratlanul megzavarná, akkor feltétlenül azonnal helyre kell állítani.

Kétségtelen, hogy nem lehetne ilyen parancsolóan meghatározni a Jót, ha nem tételezünk fel bizonyos Rosszat is. A döntő az, hogy egyik ne hágjon át a másik területére, és hogy a Rossz csak mint a Jó pontosan lokalizált, világos ellentéte jelenjék meg. Vannak rossz asszonyok: de akik erkölcsösek, azok tökéletesen és teljesen azok; vannak rossz állampolgárok: ezeket börtönbe dugják; a jó állampolgár az minden ponton és minden tekintetben lojális. A japánok nagyon szerencsésen testesítik meg az Ördögöt. Így kitűnően ki lehet alakítani a harmonikus világmindenség képét, amelyben a Jó már létezésének nyilvánvaló volta által is győzedelmeskedik. Ezek között a hatalmas olajnyomatok között, melyek oly közel állnak a gyermeki mitológia képeihez, a vasorrú bábához és Fanyűvő Jánoshoz, a gonosz iszákos és a jó családapa konyhai falvédő képéhez, Ganelon és Roland ellentétéhez, a közbeeső valóság nem tudja a maga képét beírni. Ha megpróbálom felidézni őket, nemegyszer érzem, hogy beszélgetőtársam lelke fehér lap marad: a túl szubtilis kép nem fog rajta. A mostani fogadás közben többször meglepődöm a kérdéseken, melyeket Párizs megszállásával kapcsolatban tesznek fel. Egyesek azt hiszik, hogy minden utcasarkon szuronyba ütköztünk, hogy megállás nélkül ütöttek, kínoztak bennünket, azt, hogy: „Négy évet Párizsban töltött?", úgy kérdezik, mintha azt kérdezték volna: „Négy évig volt Ravensbrückben?" Mások meg azon csodálkoznak, hogy nálunk tényleg nem volt ananász és narancs a háború alatt; haboznak is, hogy elhiggyék-e? különben nekik is sok minden hiányzott. Amikor a valóság egy-egy részletét elmondom nekik, érzem, hogy megbotránkoztatom őket. Ha az amerikaiaknak ily kevés az érzékük az árnyalatok iránt, annak nem az az oka, hogy képtelenek lennének felfogni az ilyesmit: az amerikai valóság éppen eléggé árnyalt. Az az oka, hogy elutasítják, mert megzavarná őket. Ha elfogadják az árnyalat létezését, akkor el kell fogadniuk a kétféle ítélet lehetőségét is, a habozást, a vita lehetőségét: az összetett helyzetek és jelenségek előtt gondolkozni kell. Azt kívánják, hogy az életben a geometria vezesse őket, nem pedig a bölcsesség: a geometriát meg lehet tanulni, míg a bölcsességre rá kell jönni, s a lelkiismeretes ember számára szükséges megnyugtató biztonságot csak az előbbi adhatja meg. Ezért inkább egy geometriai világban hisznek, amelyben a merőlegesek pontosan ellentmondanak egymásnak, mint a buildingekben vagy az egymást keresztező utcák vonalaiban.

Fordította Nagy Péter

SIMONE DE BEAUVOIR: Amerikai útinapló (2)

/1947./ Február 3.

Dancs Artur: Irányok New Yorkban

Folytatom felfedező utamat gyalog, taxin, az autóbuszok emeletén, földalattin. A földalatti gyors, de nem szeretem; Párizsban, Madridban, Londonban a földalatti állomás csempés terem, melynek sajátos díszítése, ajtaja van, zárt és meleg helyiség; itt a földalatti-pályaudvarok egyformák, meghatározott méretek nélkül; sínek és járdaszigetek egymás mellett, meztelen falak közt, sötét és alacsony mennyezet alatt. Sehol egy alkalmazott. Csak a hosszú folyosók kezdetén van egy kis kioszk, ahol pénzt válthat az ember, és így szert tehet a szükséges nikkeldarabokra. Szinte sehol sincsenek jelzőtáblák: szerencsére a Manhattanen belül csak egy irányba járnak a vonatok. A Hudson és az East River között autóbuszra kell szállni; minden második háztömb előtt megállnak, ez kellemes szállítóeszköz, de lassú.
Felmentem az Empire State Buildingre. A jegyet a földszinten kell váltani egy utazási irodához hasonló helyiségben. Egy dollár. Két mozijegy ára. Sok látogató van, valószínűleg Saint Louis-i és cincinnati lakosok. Gyors felvonók felé terelnek bennünket, melyek egyhuzamban visznek fel a nyolcvanadik emeletre. Itt át kell szállni, hogy a tetőre érjünk: igazi vertikális utazás. Egy előtermen keresztül, melyben miniatűr empire state buildingeket és más emléktárgyakat árulnak, nagy üveges hallba lépünk: bár, asztalok és karosszékek. Az emberek az orrukat az ablaküveghez nyomják. A vad szél ellenére kimegyek és körbesétálok ezen az erkélyen, melyet évente több látványos öngyilkosság tesz híressé. Látom a Manhattant, mely égre tör délen, a félsziget csúcsán és ellapul észak felé; látom a Brooklynt, Queenst, Staten Islandet, a tengert és a szigeteket, a víz által darabokra szabdalt kontinenst, melybe két lusta folyam hatol. A térképrajz oly világos, a víz ragyogó jelenléte oly magától értetődően mutatja meg az eredeti földi elemet, hogy a házakat el tudom felejteni, New York úgy jelenik meg előttem, mint a bolygó egy szűz darabja. A folyók, a földnyelv, a félsziget hajlatai a történelem előtti időkbe nyúlnak; a tenger kortalan; a derékszögű utcákat viszont naivságuk teszi rendkívül fiatallá. Ez a város csak most született; könnyű kéreggel vonja be a vízözönnél öregebb sziklákat. Viszont amikor a fények kigyúlnak Bronxtól a Batteryig, New Jerseytől a Brooklynig, az ég s a tenger díszletté változik: a városban az ember uralma igazolódik, s ez a világ valósága.
Leszálltam a város mélységeibe: hosszasan bolyongtam a Rockefeller-Center föld alatti utcasorán. Ez is olyan külön világ, mint Fez szukjai, s labirintusa alig valamivel kevésbé bonyolult. Hosszú folyosók, utcakereszteződések, ahová mozgólépcsők vezetnek, üzletek, bankok, irodák, kávéházak, postahivatal, telefonközpont, fodrászüzletek, vendéglők; többször is észreveszem egy-egy kanyarnál, hogy körbejárok. Az alagsor szintjén, az utca alatt, nyitott tetejű görkorcsolyapálya támaszkodik az egyik buildingre: a járókelők egy korlátra hajolva nézik felülről a korcsolyázókat; de le is lehet ülni egy caféteriá-ban a pálya szintjén, és ice-cream mellett figyelni őket.
Elmentem a tárlatokra az 57. utcába, mely a mi La Boétie utcánknak felel meg: régiségüzletek, luxusboltok, műtárgyak. De a kiállítási termek nem az utcára nyílnak, hanem a tizedik vagy tizenkettedik emeleten vannak. Sok a francia festő: Masson, Picasso, Dubuffet. Az amerikaiaknál, úgy látszik, az absztrakt festészet még mindig nagy becsben áll; a fiatal szobrászoknál a szürrealizmus éli túl önmagát. Ennek a temploma Peggy Guggenheim képtára, melyet egy Kisler nevű mérnök tervezett. Ez a képtár nem hasonlít semmi máshoz: a környezet fontosabb, mint a tisztelet tárgyai. Brancusi madarai, Lipschitz nőalakjai nem lábazaton állnak, hanem a mennyezetre akasztott köteleken lógó lapokon vannak elhelyezve :vitorlakötélzetre, árbockosárra, hajóra emlékeztetik az embert; Chirico, Max Ernst, Dali, Tanguy, Miro képei nem a falon lógnak, hanem festőállványon állnak, vagy csak a földre vannak állítva, a Caligari doktor világához tartozó székek és zsámolyok közé. Az ember azt gondolná, hogy a műtárgyak célja ezt a különös palotát díszíteni, s nem pedig, hogy a palota e tárgyaknak a szolgálatára született: ez egész különös bájt ad neki. A szobrok és a képek mellett egy csomó különös tárgy van: palackra ragasztott kagylók, egy nagy hajókormánykerék, melyet forgatva egy Duchamp-reprodukciósorozat tűnik elő. Kicsinyített szürrealista kiállítás ez, tréfás ugratásokkal és apró csodákkal.
Magától értetődik, hogy meg akartam ismerni a Harlemet. Nem ez New York egyetlen néger negyede. Jelentős négerközösség él a Brooklynban, három vagy négy kis kiterjedésű negyed Bronxban, egy Jamaica nevű Queensben és még néhány a város szélén; New York szívében is találni itt-ott negyedeket, amelyekben fekete családok laknak. 1900-ig a Brooklynon kívül New York legjelentősebb néger települése az 57. West utca vidékén volt. A harlemi házakat eredetileg fehér lakók számára építették; de a század elején a közlekedés rossz volt erre, és a tulajdonosok nehezen tudták bérbe adni a negyed keleti részén levő házaikat: egy néger ingatlanügynök, Philip A. Payton javaslatára felajánlották a négereknek, hogy költözzenek be a 134. utca lakásaiba; először két házat szálltak meg, rövidesen többet is. A fehérek eleinte észre sem vették a színesek invázióját; amikor megpróbáltak gátat vetni neki, már késő volt. A négerek lassanként minden szabad lakást kibéreltek, és kezdték megvenni a Lenox és a 7. avenue közötti magánházakat. Erre a fehérek elkezdtek kiköltözni; amint egy néger családot jeleztek egy háztömbben, minden fehér menekült, mintha pestis tört volna ki. A négerek rövidesen elfoglalták az egész negyedet. Társadalmi és hivatali központok alakultak ki; néger közösség formálódott. A Harlem különösen 1914 óta kezdett rendkívüli módon kiterjedni.
Azok a franciák, akik térden állva imádják Amerika hatalmát, az amerikaiaknál is szolgaibban teszik magukévá ennek az országnak minden előítéletét. Egyikük így szólt: „Ha akarja, keresztülmehetünk a Harlemen autóval; autóval keresztül lehet menni a Harlemen, de meg ne próbáljon gyalog odamerészkedni." Egy bátrabb azt mondta: „Ha látni akarja a Harlemet, csak arra vigyázzon, hogy a főutakról le ne térjen: ha történik valami, ott mindig bemenekülhet a földalattiba; de a kis utcáktól nagyon óvakodjék." És borzongva mesélték, hogy hajnalban átvágott torkú fehéreket szoktak találni az útfélen. Én már életem során annyi helyen jártam, amelyről konzervatív emberek azt mondták, hogy oda nem lehet menni, hogy ezek sem tudtak komoly benyomást tenni rám: határozott léptekkel indultam a Harlem felé.
A Harlem felé mentem, de lépéseim nem voltak olyan gondtalanok, mint máskor; nem csak sétálni mentem, hanem egy fajta kaland felé. Valamilyen erő szinte visszafelé húzott, erő, mely a néger város határaiból áradt, s szinte hátrataszított: a félelem. Nem az enyém: a többieké, mindazoké a fehéreké, akik nem merik betenni a lábukat a Harlembe, akik úgy érzik, városuk északi részén hatalmas titkos és tilos zóna terül el, ahol ők ellenséggé változnak. Az egyik avenue sarkán befordultam, és hirtelen összeszorult a szívem: egy szempillantás alatt megváltozott a vidék. Azt is mondták nekem: „Nincs mit látni a Harlemben; ez csak New York egyik darabja, melynek lakói sötét bőrűek." És valóban, a 125. utcán megtaláltam a 42. vagy a 14. utca mozijait, drug-store-jait, boltjait, bárjait, vendéglőit; de az atmoszféra jobban megváltozott, mint ha hegyláncon vagy tengerszoroson keltem volna át. Hirtelen fekete gyerekek nyüzsögtek körülöttem élénk vörös és zöld kockás ingben, göndör hajú, barna lábú iskolás lányok csacsogtak a járda szélén; négerek ábrándoztak a kapuk előtt, s négerek őgyelegtek az utcán zsebre dugott kézzel; a gondtalan arcok nem a jövő egy láthatatlan pontjára irányultak, hanem egyszerűen tükrözték a világot, amilyen ebben a pillanatban, ez alatt az ég alatt volt. Nem volt itt semmi rémületes, sőt, úgy éreztem, olyan nyugodt vidámság születik bennem, amilyet még New York sosem adott nekem. Ha Lille vagy Lyon egyik álmos utcájának sarkán befordulva hirtelen a Canebiére-en, Marseille lázas forgalmú főutcáján találtam volna magam, ugyanilyen örömet éreztem volna. De e hirtelen környezetváltozásnak nemcsak pittoreszk dimenziója volt: nem volt benne semmi ijesztő, s a félelem mégis itt volt; rásúlyosodott erre a nagy népünnepélyre. Az úttesten keresztülmenve a félelem sűrűbbnél sűrűbb rétegeibe hatoltam bele: a félelembe, melyet ezek az eleven szemű gyerekek, csacsogó iskolás lányok, világos ruhás férfiak és sietség nélkül mozgó nők okoztak.
A 125. utca a határ: itt még van egypár fehér ember az utcán. De már a Lenox avenue-n minden arc barna vagy fekete. Ügyet sem vetett rám senki. A környezet ugyanolyan, mint a Manhattanben, és ezek a vidám és nemtörődöm emberek nem különböznek jobban Lexington lakóitól, mint amennyire a marseille-iek a lille-iektől. Igen, lehetett járni a Lenox avenue-n. Még találgattam is, mit kellene csinálnom ahhoz, hogy ordítva menekülhessek a földalatti védelmező torka felé; egy gyilkosság vagy erőszak kiprovokálása itt éppoly nehéznek látszott, mint a Colombus-Circle-ön, fényes délben. A konzervatív emberek fejében különös bacchanáliák folyhatnak; ez a békés, széles és vidám út az én fantáziámat elbátortalanította. Bepillantottam a mellékutcákba: egy pár görkorcsolyázó gyerek zavarta csak kispolgári nyugalmukat; igazán nem látszottak veszélyesnek.
Sétáltam a nagy avenue-kon és a kis utcákban; amikor elfáradtam, leültem a tereken: az igazság az, hogy nem történhetett velem semmi. És ha biztonságérzésem mégsem volt felhőtlen, ezt csak az a félelem okozta, mely a velem egyszínű bőrrel rendelkező emberek szívében honol. Ha egy nagyon gazdag polgár nem mer azokban a külvárosokban sétálni, ahol éhes emberek vannak, ez természetes: olyan világban jár, mely megtagadja az övét, s egy napon győzni fog fölötte. De a Harlem teljes társadalom, polgárokkal és proletárokkal, gazdagokkal és szegényekkel, akik nem léptek valamilyen forradalmi tett szövetségére egymással, akik be akarnak olvadni Amerikába, nem pedig elpusztítani azt. Ezek a feketék nem fognak hirtelen a Wall Street ellen vonulni, semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek. A tőlük való értelmetlen félelem csak a gyűlölet és lelkiismeret-furdalás visszája lehet. New York szívében a Harlem úgy nehezedik a fehérek lelkiismeretére, mint a hivőére az eredendő bűn. A vele egyfajúak között az amerikai a jókedv, jóindulat, barátság álmát dajkálja, sőt erényeit gyakorolja: de mindez elhal a Harlem határánál. Az átlag amerikai, aki annyira igyekszik jó egyetértésben élni a világgal és önmagával, tudja, hogy ezen a határon túl az elnyomó és ellenség gyűlöletes vonásai tűnnek fel arcán; ettől az arctól fél. Gyűlöltnek, gyűlöletesnek érzi magát: ez a tüske, mely barátságos szívébe szúr, tűrhetetlenebb számára, mint a meghatározott külső veszély. Kisebb a bűnözés a Harlemben, mint a Bowery vidékén; ezek a bűnök csak szimbólumok; nem annak a szimbólumai, ami megtörténhetnék, hanem annak, ami történik, ami történt: itt az emberek minden percben ellenségei a többi embernek. És mindazok a fehérek, akikben nincs elég bátorság ahhoz, hogy kívánják a testvéri egyenlőséget, megpróbálják tagadni ezt a városon belüli szakadást, tagadni, elfelejteni a Harlemet; nem azért, mert fenyegetés a jövőre, hanem mert a jelen sebe; elátkozott város, mert ebben a városban ők az elátkozottak; önmagukkal félnek találkozni az utca sarkán. És mert én is fehér vagyok, bármit gondoljak, tegyek, mondjak, ez az átok rám is rám nehezedik. Nem merek a gyerekekre mosolyogni a tereken, úgy érzem, nincs jogom sétálgatni az utcákon, ahol az én szemem színe egyet jelent az igazságtalansággal, arcátlansággal és gyűlölettel.
Sokkal inkább ez az erkölcsi rosszérzés, mint a gyávaság az oka, hogy örülök, mert este Richard Wright kísér el a Savoy-ba; kevésbé gyanúsnak érzem magam. Értem jön a szállóba, s észreveszem, hogy a lobbyban hidegen néznek rá: ha szobát kérne, biztosan elutasítanák. Egy kínai vendéglőbe megyünk enni, mert az up-town vendéglőkben valószínűleg nem szolgálnának ki bennünket. Wright Greenwichben lakik a feleségével, aki brooklyni fehér nő, s azt meséli, hogy ha a felesége a negyedben sétál a kislányukkal, naponta a legsértőbb megjegyzéseket hallja. Különben amíg taxit keresünk, a férfiak ellenséges tekintettel méregetik ezt a négert, akit két fehér nő fog közre; nem egy sofőr nem hajlandó megállni a jelzésünkre. Ezek után tehetnék-e még úgy, mintha nyugodtan tudnék elkeveredni a Harlem életében? Azt a merevséget érzem magamban, amit a rossz lelkiismeret szül. Míg Wright belépőjegyet vált a Savoyba, Ellent és engem két tengerész leszólít, ahogy a világ minden tengerésze leszólítja a nőket a tánchelyek előtt, de most nagyobb zavarban vagyok, mint valaha is: vagy sértő leszek, vagy gyanús; már a puszta ittlétem is gyanús. Egy szóval, egy mosollyal Wright mindent rendbe tesz: fehér ember nem találta volna meg a megfelelő szót, kellő mosolyt, s tudom, hogy közbelépése – még ha természetes és egyszerű lett volna is – csak súlyosbította volna helyzetem kényelmetlenségét. Könnyű szívvel megyek fél a lépcsőn: R. Wright barátsága, jelenléte erre az estére mintegy feloldozást jelent számomra.

(Folytatjuk)

Fordította Nagy Péter