WILLIAM B. SEABROOK: Utak a dzsungelben (II)

IV.

Yafoua bűvész

Nem Wamba mágiájának köszönhető és nem is az én érdemem, pusztán egy pár régi csizma az oka, – és még hozzá az is másnak a csizmája volt, bár véletlenül én hordtam, – hogy én és teherhordóim Libériából ép bőrrel és ép poggyásszal menekültünk meg, pusztán véletlenségből.

Természetesen semmi keresnivalónk nem volt ott, amiért ezen a hátsó ajtón kellett volna bemennünk — még akkor sem, ha Wamba jóslatai kedvezőek lettek volna. Libéria lent a tengerparton egész más dolog.

Amerikai négerek, felszabadított rabszolgák ivadékai vezetnek ott egy fekete köztársaságot, ami úgy-ahogy elboldogul az óceán szélén. De a szélső libériái hinterlandnak rossz híre van.

Ha rendes úti célom, felszerelésem és tekintélyem lett volna, a dolgok máskép fordulhattak volna, de így csak egy rögtönzött kirándulásra mentem, nem volt semmi komolyabb okom, mint a kíváncsiság és az a vágy, hogy egy időre elszabaduljak Wamba szoknyája mellől és nem volt más kíséretem, mint Kürtös és egy tucat rémült, de hűséges teherhordó. Nem is kellett hozzá sybillai prófécia, sem szerencsétlen kutyák és csirkék kiszedett bele, hogy az ember megmondja, hogy így vagy úgy, de előbb-utóbb bajba kerülünk.

De eltekintve attól az újdonságtól, hogy a Cavally folyón olyan ide-oda lengő folyondár-hídon keltünk át, amelyet démonok építettek és amely csak majmoknak volt való, első benyomásra az a tény, hogy az Elefántcsontpartról Libériába mentünk át, ép oly kevéssé meggyőző helyváltoztatás volt, mint mikor az ember Franciaországból Belgiumba megy vagy Chicagóból Detroitba. Az ember azt mondja: — Nahát, most más hol vagyok, — de hiába mondja, mert minden ugyan olyan. Az erdő ugyanolyan volt, az ösvények hasonlóképpen és az a pár ember, akivel találkoztunk, látszólag semmiben sem különbözött a mi kedves yafouba vadjainktól. De ez csak az első néhány mérföldön volt így. Amint mélyebben behatoltunk, érezni kezdtük, először bizonytalanul és azután egyre határozottabban, hogy ez nem barátságos hely. És ez nem is volt csak a képzelet játéka, amit Wamba óvó intései és balsejtelmei idéztek fel. Az természetes, hogy minden bennszülött utas felfegyverkezve jár az őserdőben. De azok az utasok, akikkel az Elefántcsontparton szoktunk volt találkozni, mindig megálltak az ösvényen, köszöntek és eltréfálkoztak és kérdezősködtek, amint elhaladtunk egymás mellett. Egy asszegai vagy egy íjj mérgezett nyilakkal a helyi színezet élvezetes árnyalata egy olyan fekete erdei lakos kezében, aki vidáman és vigyorogva áll előtted. De nagyon sokat veszít varázsából, ha az illető ötven yardnyira előtted besurran halkan a bozótba és ott leselkedik láthatatlanul a lombok közt, amíg el nem mentél. A bennszülöttek itt settenkedők és barátságtalanok voltak. Nekem ez nem nagyon tetszett és a teherhordóknak egyáltalán nem. Kürtös sokkal büszkébb volt, semhogy mutatta volna, hogy tetszik-e neki vagy sem. Gőgösen lépdelt előttünk és mi követtük. Pedig ez csakugyan rossz hely volt, a véletlenül erre járó idegent, sőt még az idevalósi libériáit is útközben gyakran el fogták és elvitték, mint a vadállatokat; még a dioula házalók is csak nappal mertek erre járni és csak fegyveres csapatokban. Mellesleg ez volt az egyetlen ilyenfajta terület, amelyet nagy kiterjedésű nyugatafrikai vándor-utamban érintettem.

Délnyugati irányban haladtunk egy Zanbli nevű falu felé, ahol állítólag a libériai kormánynak egy kirendeltsége állomásozott, valamiféle adminisztrátor főnöksége alatt. Az volt a szándékunk, hogy ott töltjük az éjszakát, beszerezzük azokat az útbaigazításokat és azt a segítséget, amit az adminisztrátor nyújthat és aztán, ha minden jól megy, másnap beljebb hatolunk.

Kissé idegesen és aggódva siettünk előre, hogy még naplemente előtt elérjük Zanblit. Biztosra vettem, hogy ha egyszer érintkezésbe lépek egy adminisztrációs állomással, bármennyire elszigetelt is az az őserdőben, mégis jól fognak fogadni, hiszen Amerika és Libéria híresek arról, hogy milyen jó barátságban vannak. Az is lehet, hogy vezetőket és őrzőket adnak mellénk további utunkra.

Hát nem is történt velünk semmi a világon, útban Zanbli felé. Egyetlen egyszer sem fenyegettek, sem meg nem állítottak. Átmentünk kunyhócsoportokon, amelyek látszólag elhagyatottak voltak, nem láttunk egy emberi arcot sem. Az a botrány, ami várt bennünket, hijjával volt minden enyhítő moziszerű körülménynek. Mondhatom, undorítóan drámaiatlan volt.

Délután négy óra tájban érkeztünk meg Zanbliba — vagy húsz vályogból és zsúpból épült kunyhó, elszórva egy központi cölöpkerítés körül, ami nyilván az adminisztrációs állomás volt, mert egy piszkos kis zászló lógott rajta. Néhány falubeli bámult ránk messziről, de nem jöttek közel, még csak a szokásos vizet sem hozták elénk. A cölöpkerítés kapuja nyitva volt. Letelepítettem eléje teherhordóimat, a függőszéket és a poggyászt, Kürtös parancsnoksága alatt és bementem,

egyedül. Egy libériái káplár, mezítláb és nadrág nélkül, de mocskos piros katonakabátban és rendes puskával, megállított és néger-angolul megkérdezte, hogy mit akarok. Három vagy négy katona, hasonló öltözetben és fegyverzetben, lődörgött ott körül. Nagy négyszögletes vályogház állt a középen, ablakokkal, verandával, bizonyára hivatalhelyiség, erről lógott a zászló is; valószínűleg lakóház is, bár az életnek semmi jelét nem mutatta. Mondtam, hogy amerikai utazó vagyok és szeretnék az adminisztrátorral beszélni. – Mister Harris, – kiáltotta az őr, mintha csak otthon volnánk, Amerikában.

Nagy öröm volt hallani, amint azt mondja : – Mister Harris. – Most már minden rendben lesz. Valószínűleg ki fog derülni, hogy Mr. Harrisnak és nekem közös ismerőseink vannak Harlemben vagy Tuskegeeben.

Felmentem a hivatal verandájára, az őrtől egy pohár vizet kértem és rágyújtottam, mintha az enyém volna a ház. Már is úgy éreztem magam, mint akit szívesen látnak és kissé leereszkedő is voltam.

Amerika sokkal nagyobb, mint Libéria és olvastam valahol, hogy az alkotmányuk a mienk utánzata. Arra is gondoltam, hogy milyen érdekesen elbeszélgethetnénk Haitiről. Így ültem és vártam vagy egy negyedóra hosszat, jókedvűen elmélkedve, hogy az én életemben mindig minden jóra fordul és a várakozást se bántam; Mr. Harrist valószínűleg a pihenőjében zavartam meg.

Azután Mr. Harris kibukkant a házból és felkeltem, hogy eléje menjek. Megjelenése épolyan megnyugtató volt, mint ismerős csengésű neve. Középkorú sötét néger volt, csontkeretes szemüveggel, áruházban vett kemény szalmakalappal, civil khaki-öltönyben, celluloid gallérral és kinyúlt fekete nyakkendővel. Olyan volt, mintha ép most jött volna ki a drogistától a Hetedik Avenue és a Százharminchatodik Utca sarkán. Olyan volt, mint egy tanító; valószínűleg nagyon unatkozik itt és vendégszerető lesz. Csak puha, csontnélküli kézfogása után kezdtem észrevenni, hogy szeme a szemüveg mögött nem is olyan megnyugtató. Nem mintha vad vagy ellenséges szem lett volna. De olyan embernek a ravasz, nem őszinte szeme, aki valamit rejteget és nem érzi jól magát. Azt is észrevettem, hogy még mindig nem szólt semmit. Udvarias társalgási hangnemben, amerikai angolsággal szóltam hozzá és biztosra vettem, hogy ő is ugyanúgy fog felelni. De most, hogy kinyitotta a száját, kiderült, hogy alig tud valamit angolul. Egészen nyers néger-angolsággal beszélt és bambarául. Kezdtem egy kissé türelmetlen és bosszús lenni, bosszúságomban az agresszivitás enyhe árnyalatával. Mert még annyit se mondott nekem, hogy üljek le és nem kínált meg a legközönségesebb fajta frissítővel sem. Leültem, anélkül, hogy felszólított volna és elkezdtem az ő nyelvén beszélni, jól megmérve szavaimat. – Én nem vagyok kérem sem kereskedő, sem politikai utazó, nem akarok Magukból semmi hasznot húzni. Amerikai magánember vagyok, könyveket írok. Francia-Afrikában mindenütt jól fogadtak, a fehérek is és a feketék is. Most a Maguk országában vagyok, amely amint bizonyára tudja, barátságos viszonyban van Amerikával. Magammal hoztam az élelmemet és mindent, amire szükségem van. Szeretnék itt maradni néhány napig, ha el tudna helyezni a falu vendégházában. Ha a törzsfőnökei meg akarnának látogatni, bőséges ajándékot fognak kapni és viszonzásképpen én is meg fogom látogatni némelyik falujukat. Mi a véleménye minderről, Mr. Harris ?

Mire Mr. Harris furcsa, agresszív, de zavart hangon felelte:

– Mutassa az írásait.

– Minek az Magának ? – mondtam. – Az út levelem kint van a bádogládámban valahol és ha nagyon akarja, behozhatom.

– Nem, – mondta. – A monroviai írásait akarom, a libériai kormány írásait.

– De hisz nagyon jól tudja, – mondtam, – hogy északról jöttem lefelé, nem fel a partról és nem lehet írásom a Maga fővárosából és a Maga kormányától. Tudja jól, hogy Maga az első libériai tisztviselő, akivel életemben találkoztam.

– Szóval nincsenek libériái írásai, – mondta és jóllehet ezt megrovó hangon mondta, tudtam, hogy valami egyelőre ismeretlen okból örül neki, hogy nincsenek libériái írásaim és biztos akart lenni ebben. Valami nem volt rendben és percről-percre kevésbbé volt rendben. Felkeltem.

– Most már itt vagyok, – mondtam. – Mi a szándéka ? Maga parancsol itt és ha nem akarja, hogy itt tartózkodjam a Maga területén, hát csak szóljon és visszamegyek arra, ahonnan jöttem.

És erre rögtön kimutatta a foga fehérjét.

– Maga behatolt a mi területünkre, – mondta Mr. Harris. – Ez súlyos dolog.

– Ugyan, szamárság, – mondtam, – Maga is nagyon jól tudja. És különben is, mit akar? Maga hivatalnok. Nem intézheti el felső hatóságai nélkül.

De távolról sem voltam biztos benne, hogy mit csinálhat és mit nem. Minden összeköttetés Monroviával legalább egy hónapba kerül. Azt mondta:

– Várjon, kérem.

Csúnyául benne voltam a pácban. Nem is a miatt a négy fegyveres őr miatt, akik már nem lődörögtek, hanem őrködtek, azoktól még kisétálhattam volna az udvarból, legalább is abban a hiszemben voltam. De egy órával voltunk naplemente előtt és a leghalványabb reményünk sem lehetett, hogy addig kikerüljünk Mr. Harris területéről. Elment és én vártam, rágyújtottam még egy cigarettára. Inkább bosszús és dühös voltam, mint igazán nyugtalan, de azért nem volt kellemes dolog.

Majdnem mindjárt vissza is jött egy idősebb kroumennel (egy erdei törzs tagja), aki fel volt öltözve, kecske szakálla, kampós orra volt, az arca vadabbul gonosz, mint Mr. Harrisé, de kevésbbé rejtőzködő és mindenesetre intelligensebb. Kétes néger-angol nyelven beszélt. Úgy látszik, hivatalosan semmiféle összeköttetésben nem állt az állomással.' Mr. Harris személyes jó embere és tanácsosa volt. De ha Mr. Harrisnak segédcsapatokra volt szüksége, nekem még nagyobb szükségem volt rájuk. Nagyon vágyódtam Mori után. Igy csak Kürtösért küldhettem egy katonát, hogy jöjjön, mert szükségem van tolmácsolására. Jött is büszkén toprongyos kabarjában és majomprém parókájával, a kürt hanyagul a balkezében és olyan katonásan szalutált, hogy az őrök vigyázzba vágták magukat. Ha Kürtös így lépkedett, az katonai parádé volt. Komolyan megállt székem mellett. A kroumen feszülten nézett rá és kérdett tőle valamit, ami gorombaságnak hangzott, egy olyan nyelven, amelyet még sose hallottam. Kürtös arcáról eltűnt minden kifejezés és bambarául felelte : – Ti famou. (Nem értem.) A kroumen még egyszer megpróbálta. Kürtös arca még kifejezéstelenebb és bocsánatkérő lett. Hát így álltunk. Megtettük, ami tőlünk telt, hogy megértessük magunkat a keverék-nyelven. De a kroumen és Mr. Harris csakhamar magánbeszélgetést kezdtek folytatni saját nyelvükön, időközben gyanakodó pillantásokat vetve Kürtösre.

Aznap éjjel, – miután beraktak minket egy őrökkel körülvett kunyhóba és most már nem is erőltették meg magukat, hogy úgy csináljanak, mintha nem volnánk foglyok, – Kürtös nagyon szemléletes és teljes, bár suttogva előadott beszámolást adott erről a megbeszélésről, melyet ilymód kihallgatott és amely határozat nélkül, valahogy így végződött:

Mr. Harris: Láttad, hogy mennyi poggyászuk van. Mondta is, hogy van vele élelem és egy csomó ajándék. Biztosan sok rumja és muníciója is van. És láttad azt a puskát.

A kroumen : Mondom neked, hogy nézd meg a nadrágját. Nekem nem tetszik ez a nadrág. És mondom neked, hogy nézd meg újra a csizmáját. Mr. Harris : De ő maga mondta, hogy csak magánember, aki utazik. És aztán figyeld meg, hogy viselkedik. Többnyire udvarias és fél tőlünk. Nem olyan, mint aki parancsolni szokott.

A kroumen: Nem is az arca vagy a modora az, mondom neked. Hanem a ruhája. Voltam hajókon, amelyek Angliából jöttek. A ruhája piszkos, de azért sehogy se tetszik nekem. És a csizmája gyűlöletes. Olyan fehér embernek a csizmája, aki parancsolni szokott. Néztem, hogy rá van-e varrva valami a kabátujjára és az igaz, hogy nincsenek jelvényei. De aztán ki fog sülni, hogy arany csíkjai vannak, csak eltette valahová a bőröndjébe és akkor majd sajnálni fogod. Nem ajánlatos. Később baj lesz belőle. Szóval, hát erről volt szó. Minden jóakarat megvolt

bennük, hogy kiraboljanak bennünket, de nem tudták eldönteni magukban, hogy nyugodtan megtehetik-e. Nem számítva azt az ízléstelenséget, hogy Mr. Harris hivatalos jellegének a fedezete alatt akarták végrehajtani, a dolog oly egyszerű volt, hogy az ember meg tudta érteni, ha nem is rokonszenvezett velük feltétlenül, a kínos dilemmát, amibe kerültek. Mégse tetszett nekem ez a Mr. Harris, sem elvben, sem személy szerint. Mert Kürtös további leleplezéseiből kiderült, hogy az általában véve inkább unalmas, puhakezű, vastagarcú Mr. Harris volt az, aki a probléma megoldásának egy kevésbbé kellemes módját indítványozta. Hogy rövid legyek, azt tanácsolta, hogy miután nem biztonságos dolog konfiskálni a holminkat és az után elengedni minket, hogy utólag bajt csináljunk, esetleg olyankor kell elküldeni minket, amikor utolér minket az éjszaka és az egész ügyet el lehet intézni a lehető legcsendesebb módon az erdei úton. De a kroumen ezt az indítványt is hevesen ellenezte és Kürtös, aki a verandán úgy szimatolta, hogy komoly veszélyben vagyunk, most azon a véleményen volt, hogy már kevesebb okunk van az aggodalomra. Nagyon ellene volt annak, hogy kitörjünk. A kunyhóban nem kockáztatunk semmit. És reggel majd meglátjuk, hogy mit csináljunk, most hogy már tisztában vagyunk a helyzettel. Tanácsát értelmesnek találtam és megpróbáltam elaludni.

Amint ott feküdtem, eszembe jutott, hogy ez a kissé tompa Mr. Harris, tanítós külsejével, Tizennegyedik utcai kemény szalmakalapjával és kis kinyúlt fekete nyakkendőjével, ami félrecsúszott a celluloid gallérban, ez talán az egyetlen igazán veszedelmes néger, akivel találkoztam az afrikai dzsungelben.

Az öreg kroumen vadember volt és ha van valami jelentősége az ember fiziognómiájának és szemének, kettejük közül ő volt az irgalmatlanabb és talán a ragadozóbb természetű is. De nem volt buta. Az ő ijedtsége, melyet egy véletlenség, a csizma váltott ki, mentett meg minket a tompa Mr. Harristól. Pedig az a csizma sosem készült az én lábamra, sem más civillábra. A legjobb londoni katonai cipész készítette és abból a fajtából való volt, amelyet tábornokok és ezredesek hordanak és néha őrnagyok is, ha milliomos nagynénjük vagy feleségük van. Barátom, Russell Haven Davis őrnagy rendelte meg 1925-ben, Haitiban, – és szorította a lábát. Ezért elkótyavetyélte nekem egy tenniszütőért és egy német fényképezőgépért. Most, öt évvel később, bár a sarkánál már nagyon elkopott, még mindig őrizte nyomait annak a katonai dicsőségnek, amelyet a kroumen megérzett és nem nagyon tetszett neki.

Ezért másnap reggel, minthogy úgy látszik a kroumen volt a fontosabb gazember kettejük közül, Mr. Harris eljött és kijelentette, hogy szabad visszatérnünk oda, ahonnan jöttünk és hozzátette, hogy csak azért tanácsolja, hogy ne maradjunk itt és ne is menjünk tovább, mert ez a terület nem biztonságos idegenek számára. Ebben a tekintetben szívből egyetértettem Mr. Harris-szal, először együttlétünk folyamán. Két teherhordónk megszökött az éjszaka, de a többi összegyűlt és induláshoz készültünk. Mr. Harrisban volt annyi tompa szemtelenség, hogy ott lógott körülöttünk valami undok krokodilmosollyal, nézte, amint szét osztjuk a terheket és tanácsokat adott. A kroument soha többé nem láttam, ő más anyagból volt gyúrva. Rögtön eltűnt. Nemsokára egy asszony tojásokat és egy csirkét hozott. Azt mondtam neki:

– Hívja ide azt, akitől valók, hogy megfizethessem.

– Nem, – mondta Mr. Harris, – ez ajándék.

– Köszönöm, – mondtam, – nem fogadok el ajándékot Libériában és nem is adok. Siettünk és útrakészen álltunk. Mr. Harris félrevonta Kürtöst.

– Azt reméli, – mondta Kürtös, – hogy legalább egy üveg rumot és néhány doboz szardíniát ad neki. Ez mégis sok volt. Azt mondtam:

– Fenét adok. Mind a rumot neked fogom adni és a barátaidnak, ha túl leszünk a folyón.

Ez kissé helyreállította önérzetemet, de nem nagyon. Visszavonulásunk nem volt büszke. Hogy ép bőrrel menekültünk, nem cselnek és nem is bátorságunknak köszönhettük. Elvesztettem a tekintélyemet önmagam előtt és egy kissé a teherhordók előtt is. Tudták, hogy felsültem és hogy csak éppen hogy megúsztuk nagyobb baj nélkül.

Visszamenni a Cavally folyón, olyan helyre, ahol mindenki barátságos és az emberek, akik várnak, szeretnek bennünket, olyan öröm lenne, mint a hazatérés, ha nem lenne ott Wamba; aki nem fog elengedni egyetlen egy lehetőséget sem, hogy azt ne mondja: „úgy-e megmondtam neked." Elszöktem Wamba elől és most szégyenkezve kullogtam vissza.

A folyómenti táborban várt minket, ahol Mori aggódva csatlakozott hozzá a többi teherhordónkkal. Lejöttek elénk a partra és kérdéseket üvöltöttek felénk, amint átkeltünk a folyondár-hídon, mert hiszen mi azt reméltük, hogy egy hétig elleszünk. Leöltünk egy juhot és mialatt főtt, Kürtös meg én el mondtuk történetünket. Mikor a csizmához értünk, Wamba mégegyszer elmondatta és abbahagyta a veszekedést. Úgy látszott, mintha valami olyan mélyebb értelmet látna a történetben, amit én nem vettem észre benne.

Ha fehér nyelven vissza tudnám adni az ő fekete felfogását az epizód jelentőségéről, azt hiszem, ez bizonyos fokig világot vetne az igazi fetisista pszichológiájára. De nagyon nehéz és ha egyáltalán el tudom mondani, akkor is csak bizonyos közkeletűbb fehér fogalmunkkal való összehasonlítás révén lehetséges.

Én kénytelen voltam a csizma-epizódot úgy tekinteni, mint egy szerencsés véletlent. Viszont Wamba úgy hiszi, hogy nincsen véletlen a világon. Éppen ezért meggyőződése szerint az egész libériai baleset meg volt írva implicite és el volt rendelve már abban, hogy öt évvel ezelőtt megvettem a csizmát. Úgy hitte, hogy amikor megvettem, öntudatlanul egy fétis hangjának engedelmeskedtem (ennyiben a fétis a mi őrangyalunkra hasonlít) és hogy a csizma maga ennek következtében grisgris; hogy magában foglalta és irányította ezt a későbbi végzetet, mely akkor még csak embrió-alakban volt meg. Mert éppúgy, mint ahogy a harlemi néger azt hiszi, hogy a holnapi húzás számát meg lehet előre álmodni és éppen ezért valahol léteznie kell az embrionális jövőnek, Wamba is hiszi, hogy minden lehetséges jövőbeli történés embrió-alakban előre létezik. Ez úgy hangzik, mintha tiszta fatalizmus volna, pedig nem az. Mert abban is hisz, hogy a jövőt, ha előre látjuk, bizonyos fokig irányítani lehet. És a fétis megkérdezésének és a jóslásnak az a tulajdonképpeni célja, hogy kiolvassuk és irányítsuk a jövendőt. Mi fehérek, amennyiben fatalisták vagyunk, a predesztinációban vagy a gondviselésben vagy a kiszmetben hiszünk, amelyet nem lehet megváltoztatni és amely elől nincs menekvés. Aminek meg kell történnie, az megtörténik, mondjuk. De Wamba másképp hiszi. Hisz abban, hogy a végzet, bár előre meg van írva, nem egyenes vonalban halad bele a jövőbe, hanem legyező-alakúan, miriád egymással felcserélhető ösvény ben a végtelenségig megsokszorozva. Ezt a nehéz el képzelést a legyező-alakú végzetről egy szellemes hasonlattal világosította meg: – Megyek egy ismeretlen erdőben. Annyi irányban mehetek, ahány pontja van a szélrózsának. Nem tudom, hogy melyik irányban mi vár rám, de minden irányban a végzet vár rám: dolgok, amelyek előre meg vannak írva abban az értelemben, hogy már léteznek és elkerülhetetlenek, de felcserélhetők, attól függ, hogy melyik ösvényt választom. Az egyik ösvényen van egy fa, melyről üdítő gyümölcsöt fogok szedni. Egy másikon egy párduc vár, hogy rám ugorj ék. Ismét egy másik ösvény mellett szép forrásvíz van. Egy másik irányban elefántcsapda van, amibe bele fogok esni és a benne levő cölöpök felnyársalnak. Ismét egy másikon egy barátságos tábor, ahol jól fogadnak. Mindezek a dolgok legyező-alakban vannak beírva a jövőbe. És mindezek igazi lehetőségek. És el kell is mernünk, minthogy oly gyakran tapasztaljuk az em béri élet erdejében: semmiféle logikus vagy ésszerű eljárás nem tudja megfejteni, vajjon mi jobb, ha jobbra megyek, vagy ha balra megyek. És minthogy állandóan mozgásban vagyok valamelyik ösvényen, az anyaméhtől a sírig, mert hiszen, ha megállók, hogy pihenjek, az is a mozgás egy formája, a legcsekélyebb választás a leghétköznapibb dologban, a legközönségesebb esemény is magában hordja annak a lehetőségét, hogy megváltoztatja egész eljövendő életemet.

Ezért kérdi meg a primitív néger a fétist; ezért eszel ki varázslatokat és grisgris-ket, hogy megvédjék őt az útvesztőben. Ha nem is hiszünk módszereiben, legalábbis kezdhetjük megérteni, miért tartja szükségesnek, hogy megpróbáljon valamit tenni. Mi fehérek gyakran rájövünk és néha nagy megdöbbenéssel, hogy minden logikus előrelátásunk dacára, mi is ebben a vak útvesztőben bolyongunk és egyik ösvényről sem tudjuk, hová vezet. De a logikánk maga arra tanít, hogy ezen nem tudunk segíteni.

Az ajtó becsapódik és a vonat az orrod előtt megy el, mert aprópénzt kerestél, mikor megvetted a reggeli lapot és az esti lapban olvashatod a vasúti szerencsétlenség áldozatainak a nevét. A dráma rendszerint kevésbé hirtelen, kevésbé látványos, kevésbé végleges, de ha visszatekintesz, száz esetben megláthatod a végzetet, amikor látszólag értelmetlen véletlenek vagy el határozások megváltoztatták életedet. Nem jönnél át ma este, szükség volna egy negyedikre a bridge-partie-ban ? Nem, dolgom van... Habozol és barátod már majdnem letette a kagylót. Éppen mielőtt lecsengetne, azt mondod : – Na jó, hát átjövök. Az este folyamán bevetődik egy fiatal leány, akiről sose hallottál és hat hónappal később azon veszed észre magad, hogy feleségül vetted. Sors, gondviselés, vakszerencse, vagy Wamba legyező-alakú jövendője. Haitiban egy pár

csizma szorította Davis őrnagy lábát. Ez öt évvel ezelőtt volt. Holnap, könnyen elképzelhető, valami teljesen céltalan dolgot teszek, például lemegyek a sarki kávéházba egy csomag cigarettáért és ezzel útnak indítok egy másik abszurd eseménysorozatot, amelynek következtében öt év múlva multimilliomos leszek vagy tönkremegyek.

Már most az alapvető különbség Wamba felfogása és a mienk közt az, hogy míg mi minden ilyen eseménysorozatot előre meg nem mondhatónak és éppen ezért előre nem irányíthatónak tekintünk, addig Wamba hisz abban, hogy titokzatos, előre kész tervrajzuk van és éppen ezért bizonyos fokig előre el lehet olvasni őket. Ez, azt hiszem, egyik alapvető eleme a fekete primitívek pszichológiájának. Az élet legyező-alakú útvesztőjében, ahol sem a logika, sem a tudatosan irányított akarat nem vezetnek célra, a néger fétiseinek természetfölötti vezetését keresi, valahogy úgy, mint ahogy a régi keresztények keresték, mikor térden állva imádkoztak. Mi, akik felvilágosodottabbak vagyunk, keresztbe tesszük az ujjunkat vagy feldobunk egy pénzdarabot.

Szerb Antal fordítása