WILLIAM THOMAS & CO
A milliomos – Szerződést kötünk – A County of Pemhroke – A kapitányi asztalnál – Irány: a Föld körül
 |
| A County of Pemhroke |
A William Thomas & Co. walesi cég vitorlás flottájának Liverpool volt az anyakikötője. Amikor a küldöncfiú a főnöki irodába vezetett, magát William Thomast találtuk ott. Mr. Thomas nagy tekintélynek örvendett hajóskörökben, és milliomosnak ismerték. Megdermedtem a tisztelettől, mégis kissé csalódottan láttam, hogy ez a fontos személyiség meglehetősen kopott öltönyt, kitérdelt nadrágot viselt. Semmiféle milliomosra valló fényűzés jelét sem fedezhettem fel rajta, sőt gallérját mindössze egy pennyért vesztegetett rézgombocska erősítette ingéhez. Az iroda kicsiny volt, és egyszerű bútorzatú. A főnöki méltóság egyetlen jelvényeként lapos keménykalap lógott egy kampón.
Mr. Thomas kezet nyújtott atyámnak, s közben éles pillantással mért végig engem. Azután, minden további idő- és szófecsérlés nélkül nyomban rátért az üzletre.
– Elhozta a bizonyítványokat? – kérdezte. Az egészségi állapotomat jellemző orvosi bizonyítványról és a kereskedelmi minisztérium liverpooli kirendeltségének igazolásáról volt szó, amely tanúsította, hogy megfelelően éles a látásom, és nem vagyok színvak, Mr, Thomas mindkettőt átfutotta, bólintott, majd nyomatékos hangsúllyal tudakolta: – A pénzt elhozta?
– Igen – felelte atyám, és leszámolta az asztalra a keservesen megszolgált pénzéből megtakarított húsz aranyfontot. A milliomos szeme villogott, mintha csak az arany fénye tükröződnék benne.
– Nos, akkor rendben van – jegyezte meg, és csengetett. Megjelent az írnok, és két zizegő pergamentet hozott; legfelül ez állott rajtuk: „Tanoncszerződés".
Ide-oda csúszkáltam székemen izgalmamban, zúgott a fülem, szemem majd kiugrott fejemből, amikor az írnok felolvasta a szerződést. Én mint „tanuló", William Thomas és Tsa mint „mester" és atyám mint „kezes" voltunk a szerződő felek.
Az okirat tanúsította, hogy én önként kötelezem magam négy évi tanulóidő letöltésére a cégnél.
A „mester" tanulóidőm első évében három, a másodikban négy, a harmadikban öt, a negyedikben pedig nyolc fontot fizet nekem.
Összesen tehát húsz fontot kereshettem négy év alatt, s ehhez ingyenes szállás és ellátás járt. A szerződés azonban a továbbiakban azt is meghatározta, hogy magamnak kell gondoskodnom ,,a fedélzeten használt minden ágyneműmről, minden ruhaneműmről és más szükségletemről, hús, italok, szállás, gyógyszerek és orvosi kezelés kivételével", továbbá azt, hogy a „mester" rendelkezésemre bocsátja ugyan „a szükséges ruházatot vagy ágyneműt", a holmik ellenértéke azonban béremből levonható.
A szerződés végül nyugtázta – zálogképpen, azért, hogy eleget teszek a benne vállalt kötelezettségnek – húsz font összegű biztosíték lefizetését. Ha tehát nem válok be, ez a készpénzben kifizetett összeg elvész.
Másfelől a szerződés teljesítése esetén, tanulóidőm leteltével a cég visszafizeti atyámnak ezt az összeget. Mindezt tisztázván, atyám így szólt hozzám, mielőtt nevét aláírta:
– Nos, Jimmy, tarts ki derekasan, hogy visszakapjuk a húsz fontunkat!
Mindhárman aláírtuk a két szerződéspéldányt. Mr. Thomas gondosan megszámolta az asztalon heverő aranyakat, majd elzárta páncélszekrényébe. Azután kezet rázott velem, és megsimogatta fejemet:
– Őszintén remélem, James, hogy tetszik majd neked az élet a tengeren!
Búcsúzóul utasított, hogy tüstént jelentkezzem John Williams kapitánynál a kikötőbeli Salthouse-öbölben horgonyzó háromárbocos barkvitorlázatú County of Pemhroke fedélzetén. Egyenest odasiettünk hát.
Sunderlandben bocsátották vízre 1881-ben a karcsú vonalú, acéltörzsű, deszka fedélzetű, acél árbocozatú, 1098 bruttoregisztertonnás hajót. Hossza kevéssel meghaladta a hatvanhat métert, tíz és fél méter széles volt, merülése hat métertől nyolc méter hetven centiméterig terjedt. Hátsó része alacsony, úgynevezett „majomfar" volt.
A közepén nagyon alacsony County of Pembroke-nak, csak fara és orra nyúlt a rakpart fölé, a hajó közepe nem látszott. Hajóhídként egyetlen átfektetett deszkaszál kötötte össze a parttal. Végiglépkedtünk a deszkahídon, és leugrottunk a fedélzetre.
Alacsony, kerekded, vörös arcú, hordóalakú férfi bukkant fel a tatfedélzeten, és közeledett felénk. Kék szerzs-öltönyt viselt, alul jócskán bővülő nadrággal, magas fehér gallért, fején pedig kihívóan ült fekete keménykalapja. Erős hangsúlyú, éneklő s nehezen érthető walesi táj szólást beszélt.
– John Williams kapitány vagyok az észak-walesi Pwllheliből. Szabad megkérdeznem, mi járatban vannak a hajómon?
Atyám ugyanilyen szertartásosan magyarázta megjelenésünk célját. A kapitány vizsla szemmel méregetett mindkettőnket, de különösen engem.
– Valóban? Akkor hát jöjjenek a kajütömbe, hadd beszéljük meg a dolgot.
Követtük őt a hajó farába, a hófehérre súrolt deszkafedélzeten. A tikfából készült hajókorláton csillogott a friss lakkozás, a rézborítás ragyogott, mégis kissé mocskosnak látszott minden, egyhónapi kikötői tartózkodás után. A farban rövid lejárón át követtük a kapitányt a kajütbe. Most léptem életemben először ilyen szentélybe, és elnémított a csodálkozás. Fényezett asztal állott a helyiség közepén, két hosszanti oldalán ülőalkalmatosságokkal.
– Foglaljanak helyet – mondta udvariasan a kapitány.
Ekkor ültem először és utoljára ennél az asztalnál. Kint a tengeren csak a kapitány és a tisztek ettek itt, a kikötőben az üzletfeleknek is rendelkezésére állt ez a pompás hely.
– Óhajt inni valamit? – kérdezte a kapitány.
– Erre nem mondhatok nemet – válaszolta atyám őszintén.
A hajó ura rumospalackot és két poharat tett az asztalra. Koccintottak, és ittak.
Ezután anélkül, hogy ügyet vetettek volna rám, az én jövendő sorsomról beszélgettek, s közben újra meg újra rummal erősítették magukat. Megtudtam, hogy a háromárbocost félig már megrakták, s hogy teheráru rakományával rövidesen elvitorlázik Melbourne-be. Megkerüli majd a Jóreménység fokát, és e tizenkétezer tengeri mérföldes úton egyetlen közbenső kikötőbe sem fut be. Melbourne-ben terményt vagy bármilyen más felkínált szállítmányt kell felvennie. Azután a Horn-fokot megkerülve térünk majd vissza Angliába, vagyis: körülvitorlázzuk a földgolyót.
A kapitány becslése szerint tíz hónapig, talán egy évig is eltart majd az út. A háromárbocos teljes személyzete huszonegy fő. A kapitány mellett Mr. Owen (első tiszt) és Mr. Slater (második tiszt) szolgált a hajón. Hárman voltunk inasok – vagy tisztjelöltek –, a másik kettő már harmadik esztendejét töltötte, továbbá egy szakács, egyszemélyben steward is, egy ács, egy vitorlakészítő és tizenkét matróz.
A kapitány átadta atyámnak a szükséges felszerelési tárgyak lajstromát. Olyan hosszú volt a lista, hogy azon töprengtem, miképp fér el vajon ennyi minden egyetlen tengerészládában meg egy zsákban. Atyám végül gavalléros gesztussal kinyitotta alaposan lesoványodott erszényét, kivett belőle két aranyfontot, és átnyújtotta a kapitánynak „zsebpénzként" részemre.
– De nagyon fukaron bánjon vele, csak végszükségben adjon belőle, érti? És akkor sem sokat egyszerre!
Minthogy a rumosflaskóban beállt az apály, s a beszélgetés hivatalos részét is befejezték, atyám immár jó barátként kezet rázott a kapitánnyal, és felmentünk a fedélzetre. Atyám sikerrel küzdötte le a hajóhíd támasztotta nehézségeket, én pedig a nap csodálatos élményeitől mámorosan követtem őt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor atyám néhány kortyocskával többet ivott, mint amennyit szomjúsága kívánt, de hát ezt a rendkívül fontos esemény indokolta. Öt kilométert gyalogoltunk a kikötőtől hazáig, és nagyon éhesen érkeztünk meg. Anyám pompás főztjével várt.
Forrás: Útikalandok c. sorozat, Táncsics Könyvkiadó, 1967. Fordította Vajda Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése