Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: Itt megszakad a napló...

(Hogy halt meg Shackleton a Déli sark hőse)

A halál kikötője

Sorsok, életek csodálatos módon fonódnak össze és néha még csodálatosabb módon folytatódnak.

Mikor Shackleton utoljára Pesten járt, még a béke örömteli világát éltük. Terveket szőttünk, akkor volt indulóban Scott a Déli-sarkra és Ernest nagyon bíztatott, hogy menjek el vele. Azt mondta, ad egy ajánlólevelet és  Cadixban csatlakozom az expedícióhoz. De én őszintén megvallottam, hogy jobban szeretek 40 fokos melegben fürödni, mint 40, esetleg 60 fok hidegben dideregni, s öregnek is érzem magamat. Ő kijelentette, hogy 45 éves korig szabad behatolni a sarkövbe, azon túl a vér már nem bírja a nagy hideget, megfagy és a nagy lehűlés következtében megáll a szívverés.
Jól emlékeztem szavaira és még ma is sokszor eszembe jut, ha rágondolok, mert sorsa éppen saját szavaiban telt be.

1921 őszén indult utolsó útjára a maga építette „Quest” hajón, hogy a hatodik világrész, a Déli-sark alatt átvonuló nagy szárazföld határait pontosan kijelölje és az esetleg a jégburok alatt meglapuló szigeteket megtalálja. Nagy örömmel készült erre az útra. Mikor hajójával végigment a Themzén, a gőzösök és hadihajók lobogódíszt öltöttek, hogy üdvözöljék Sir Ernest Shackletont, a délsarki jégvidék nagy hősét. Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy a zászlódísz a búcsú, mert Shackleton nem fogja többé viszontlátni Angliát.

Mint  naplójegyzetei, amelyeket a „Quest” hajón vezetett, mutatják, nagyon boldog volt, mert úgy épült a hajó, ahogyan ő kívánta és meg volt győződve, hogy jégnyomásnak ellent tud majd állni. Meg is érkezett október közepén Buenos Airesbe, azonban a hajó gépezete elromlott. 60 fok meleg volt. Sir Ernest mindent el tudott viselni, csak éppen a nagy meleget nem. És három hónapot kellett vesztegelnie Buenos Airesben. Nagyon elkeseredett leveleket írt, félt, hogy lekési a kedvező időjárást és elmulasztja a sarki nyarat. Végre karácsony körül elkészült a gép s akkor teljes gőzzel igyekezett behatolni az Antarfikba. Meg is érkezett South Georgia Greetvicken kikötőjébe, ahol a norvég bálnahalászok, régi barátai nagy örömmel fogadták. Sokszor beszélt ezekről a derék emberekről, akik ott főzik ki a bálnazsírt és onnan bocsátják a világpiacra.
Azt mondta mindig: „Amilyen egyszerűek, olyan tisztalelkűek. A tisztalelkűség pedig a legnagyobb dolog, ami egy ember tulajdona lehet.”

A Quest

1922  januárjában a „Quest” ott horgonyzott Greetvicken kikötőjében. Sir Ernest bement kabinjába és mint rendesen, nekikezdett naplójának. Kezébe vette a tollat s ezeket a sorokat írta: „A felfedező olyan, mint a gyöngyhalász. A tenger mélyébe merül alá, a nagy ismeretlenbe és onnan, vagy értékes, kincsetérő gyönggyel tér vissza, vagy soha felszínre többé nem jön.” Idáig írta naplóját, ekkor a toll kihullott kezéből, lehanyatlott a székről. Sir Ernest Shackleton meghalt.

Egyszerű, norvég bálnahalászok állták körül, testét kanavász vászonba varrták és a hegyoldalba temették South Georgián, melyet a sark kapujának neveznek. Nagy kőkeresztet faragtak sírja fölé. Lady Shackleton egy hozzám intézett gyönyörű levélben írja le az egész tragédiát. A levél megragadó szavakkal ecseteli a szinte végzetszerű véletlent, hogy akkor halt meg, mikor találó hasonlatot írt naplójába a felfedező sorsáról. A 60 fokos melegből közvetlenül 40 fokos hidegbe került. Ezt a száz fok különbséget nem bírta el a vére s az esett meg vele, amit maga mondott: „Annak, aki 45 éves korán túl merészkedik a jégvilágba, megáll a szíve.” Ez lett az ő végzete is 46 éves korában.

Sok év múlt el közben. Majdnem egy emberöltő után kezdett újra szerepelni a Shackleton név. De most nem Ernest Shackletont vette szárnyaira a hír, hanem Eddie Shackletont, legkisebb fiát, aki Oxfordban végezte iskoláit, földrajzi kutatóvá képezte ki magát és 26 éves korában kivívta, hogy az oxfordi egyetem rábízta expedíciója vezetését. De ő nem a Déli sarkra, hanem az Északi sarkra indult  hajójával. Grönland partjánál indult észak felé, de nem az Atlanti óceán részén, hanem a nyugati oldalon, hogy Grinell földjét elérje. Itt volt a főhadiszállása ugyanazon a menedéktelepen, ahonnét Peary indult el az Északi sarkra. Eddie Shackleton és társai az Ellesmere föld ismeretlen területeit kutatták fel és rajzolták be a térképbe. Kutyaszánkókon mentek, amit az eszkimóktól vettek, akik elkísérték expedíciójukat. Új hegyeket, hegyláncolatokat, völgyeket és folyókat fedeztek fel.
Rádiójuk volt, amellyel tiszta időben Londonnal tudtak összeköttetést kapni, akárhol tartózkodtak a jégsivatagban.
Útjáról Arctic Journay című könyvében számolt be, amelyről az angol sajtó megállapította, hogy: „A fiatal Shackleton hűen követi apjának nyomait s ha még nem is érte el annak dicsőségét, de elindult az úton, amely arrafelé vezet...”

Érdekes, hogy mikor a fiatal Shackletonnal találkoztam és ő beszámolt útjáról, majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint 20 évvel azelőtt édesatyja:
„Nem is hiszi, milyen öröm és élvezet az ismeretlenbe hatolni, ahol még soha előttünk ember nem járt. Menni és megpillantani olyan földet, melyet azelőtt még emberszem nem látott. A gyönyör, az élvezet, a boldogság legnagyobb foka ez.”
Akkor láttam, hogy mennyire egyek lélekben apa és fiú: Ernest és Eddie Shackleton.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest

Következik: A Déli-sark mártírja - Aki Scottot megtalálta