Sorsok, életek csodálatos módon fonódnak össze és néha még csodálatosabb módon folytatódnak. Mikor Shackleton utoljára Pesten járt, még a béke örömteli világát éltük. Terveket szőttünk, akkor volt indulóban Scott a Déli-sarkra és Ernest nagyon bíztatott, hogy menjek el vele. Azt mondta, ad egy ajánlólevelet és Cadixban csatlakozom az expedícióhoz. De én őszintén megvallottam, hogy jobban szeretek 40 fokos melegben fürödni, mint 40, esetleg 60 fok hidegben dideregni, s öregnek is érzem magamat. Ő kijelentette, hogy 45 éves korig szabad behatolni a sarkövbe, azon túl a vér már nem bírja a nagy hideget, megfagy és a nagy lehűlés következtében megáll a szívverés. Jól emlékeztem szavaira és még ma is sokszor eszembe jut, ha rágondolok, mert sorsa éppen saját szavaiban telt be. 1921 őszén indult utolsó útjára a maga építette „Quest” hajón, hogy a hatodik világrész, a Déli-sark alatt átvonuló nagy szárazföld határait pontosan kijelölje és az esetleg a jégburok alatt meglapuló szigeteket megtalálja. Nagy örömmel készült erre az útra. Mikor hajójával végigment a Themzén, a gőzösök és hadihajók lobogódíszt öltöttek, hogy üdvözöljék Sir Ernest Shackletont, a délsarki jégvidék nagy hősét. Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy a zászlódísz a búcsú, mert Shackleton nem fogja többé viszontlátni Angliát. Mint naplójegyzetei, amelyeket a „Quest” hajón vezetett, mutatják, nagyon boldog volt, mert úgy épült a hajó, ahogyan ő kívánta és meg volt győződve, hogy jégnyomásnak ellent tud majd állni. Meg is érkezett október közepén Buenos Airesbe, azonban a hajó gépezete elromlott. 60 fok meleg volt. Sir Ernest mindent el tudott viselni, csak éppen a nagy meleget nem. És három hónapot kellett vesztegelnie Buenos Airesben. Nagyon elkeseredett leveleket írt, félt, hogy lekési a kedvező időjárást és elmulasztja a sarki nyarat. Végre karácsony körül elkészült a gép s akkor teljes gőzzel igyekezett behatolni az Antarfikba. Meg is érkezett South Georgia Greetvicken kikötőjébe, ahol a norvég bálnahalászok, régi barátai nagy örömmel fogadták. Sokszor beszélt ezekről a derék emberekről, akik ott főzik ki a bálnazsírt és onnan bocsátják a világpiacra. Azt mondta mindig: „Amilyen egyszerűek, olyan tisztalelkűek. A tisztalelkűség pedig a legnagyobb dolog, ami egy ember tulajdona lehet.”
A Quest
1922 januárjában a „Quest” ott horgonyzott Greetvicken kikötőjében. Sir Ernest bement kabinjába és mint rendesen, nekikezdett naplójának. Kezébe vette a tollat s ezeket a sorokat írta: „A felfedező olyan, mint a gyöngyhalász. A tenger mélyébe merül alá, a nagy ismeretlenbe és onnan, vagy értékes, kincsetérő gyönggyel tér vissza, vagy soha felszínre többé nem jön.” Idáig írta naplóját, ekkor a toll kihullott kezéből, lehanyatlott a székről. Sir Ernest Shackleton meghalt. Egyszerű, norvég bálnahalászok állták körül, testét kanavász vászonba varrták és a hegyoldalba temették South Georgián, melyet a sark kapujának neveznek. Nagy kőkeresztet faragtak sírja fölé. Lady Shackleton egy hozzám intézett gyönyörű levélben írja le az egész tragédiát. A levél megragadó szavakkal ecseteli a szinte végzetszerű véletlent, hogy akkor halt meg, mikor találó hasonlatot írt naplójába a felfedező sorsáról. A 60 fokos melegből közvetlenül 40 fokos hidegbe került. Ezt a száz fok különbséget nem bírta el a vére s az esett meg vele, amit maga mondott: „Annak, aki 45 éves korán túl merészkedik a jégvilágba, megáll a szíve.” Ez lett az ő végzete is 46 éves korában. Sok év múlt el közben. Majdnem egy emberöltő után kezdett újra szerepelni a Shackleton név. De most nem Ernest Shackletont vette szárnyaira a hír, hanem Eddie Shackletont, legkisebb fiát, aki Oxfordban végezte iskoláit, földrajzi kutatóvá képezte ki magát és 26 éves korában kivívta, hogy az oxfordi egyetem rábízta expedíciója vezetését. De ő nem a Déli sarkra, hanem az Északi sarkra indult hajójával. Grönland partjánál indult észak felé, de nem az Atlanti óceán részén, hanem a nyugati oldalon, hogy Grinell földjét elérje. Itt volt a főhadiszállása ugyanazon a menedéktelepen, ahonnét Peary indult el az Északi sarkra. Eddie Shackleton és társai az Ellesmere föld ismeretlen területeit kutatták fel és rajzolták be a térképbe. Kutyaszánkókon mentek, amit az eszkimóktól vettek, akik elkísérték expedíciójukat. Új hegyeket, hegyláncolatokat, völgyeket és folyókat fedeztek fel. Rádiójuk volt, amellyel tiszta időben Londonnal tudtak összeköttetést kapni, akárhol tartózkodtak a jégsivatagban. Útjáról Arctic Journay című könyvében számolt be, amelyről az angol sajtó megállapította, hogy: „A fiatal Shackleton hűen követi apjának nyomait s ha még nem is érte el annak dicsőségét, de elindult az úton, amely arrafelé vezet...” Érdekes, hogy mikor a fiatal Shackletonnal találkoztam és ő beszámolt útjáról, majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint 20 évvel azelőtt édesatyja: „Nem is hiszi, milyen öröm és élvezet az ismeretlenbe hatolni, ahol még soha előttünk ember nem járt. Menni és megpillantani olyan földet, melyet azelőtt még emberszem nem látott. A gyönyör, az élvezet, a boldogság legnagyobb foka ez.” Akkor láttam, hogy mennyire egyek lélekben apa és fiú: Ernest és Eddie Shackleton. Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest Következik: A Déli-sark mártírja - Aki Scottot megtalálta
Sir Ernest Schackletonról többször is szót ejtett már a Kalandozók, sőt, az Endurance hajótöréséről szóló beszámolója teljes egészében is olvasható e blog különoldalán. Most egy budapesti jó barátja, ifj. Hegedűs Sándor (Jókai Mór keresztfia és unokaöccse) számol be a nagy utazóhoz fűződő élményeiről. (Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest)
Jóbarátom és koma-társam volt Sir Ernest Schackleton, Ő négy utazást tett a Délsarkon. Míg végül is az utolsónál ott lelte halálát Dél-Georgiában és ott is van eltemetve Greetwickenben, mely a bejárata az Antarcticnak, az örök hó és jég birodalmának. Sir Ernest — ahogy az angolok hívták — sokszor volt vendégem itt Budapesten, majdnem minden utazása előtt eljött hozzám, felkeresett s itt töltött pár napot velem. Életem legélvezetesebb időszaka volt az, amelyet körében tölthettem. Mert nemcsak a nagy akaraterő, amely belőle sugárzott, hanem az egész lénye olyan kedves, olyan bűbájos volt, hogy alig tudok hozzá hasonló embert. Az volt a nagyszerű nála, hogy mindig hozott valami új dolgot, vagy új hírt, valami olyat, amiből tanulni lehetett. Ha most így a messze múltból visszagondolok elbeszéléseire, akkor látom csak, hogy milyen szép idők voltak azok, mikor az emberek ilyen dolgokért éltek s ilyenekért lelkesedtek. Ma is előttem áll nemes alakja, mikor elmondta, hogy mit érzett akkor bensejében, mikor ő, mint első élő ember, megpillantotta azt a nagy sziklahegységet, amelynek fennsíkján körülbelül háromezer méter magasan van a Déli sark. — Tudod, barátom, — mondta ő — az olyan földöntúli érzés, elsőnek látni meg az emberek közt egy új földet, minden rejtelmeivel és ismeretlenségeivel, — az olyan érzés, amit leírni nem lehet, de még szavakban kifejezni sem, mert ez hatalmasabb, nagyobb, fenségesebb, mint amit a szó felölelni képes. Az ember abban a pillanatban átérzi a belsejében azt, hogy „teremt”, hogy a teremtés része lesz, mert hisz ad az embereknek, az egész világnak olyan valamit, ami odáig nem volt az övék. Gazdagabbá teszi az embereket lelkileg, kitágítja fogalmaikat és eléjük tár olyan dolgokat, melyek létezéséről soha sem tudtak mindazideig. Én bevallom őszintén, hogy úgy dobogott a szívem mellkasomban, mikor a sark ködéből kezdtek kibontakozni a hegycsúcsok, hogy azt hittem Hefaisztosz kalapál a szívemmel és üti a tüzes vasat az istenek szolgálatára... És valóban én akkor Isten szolgálatában állottam, mert azt, amit én felfedeztem, Isten teremtette az emberek részére, én pedig feltártam nekik, létezésüket beigazoltam és berajzoltam a térképekbe, hogy merre keressék, merre fekszik az. Én az Isten útmutatója voltam akkor, de hiszen minden fölfedező az, aki ismeretlen tájak rejtélyeit megfejti az embereknek. Nehéz, küzdelmes az ilyen expedíció. De hol van a fáradság minden kínszenvedése attól a gyönyörtől, amit az új felfedezés szerez. Az ember a mennyországben képzeli magát. És felül érzi magát minden ember felett. Ezért a gyönyörért érdemes koplalni, fázni, gyötrődni, nélkülözni, — az életet feláldozni — mert az ember az ilyen úton állandóan az életével játszik. Ez magyarázza aztán meg azt, miért ragaszkodnak egymáshoz annyira azok az emberek, akik együtt indultak el a sarki útra. Mert az élet fenntartásának ösztöne közösen nehezedik rájuk, az egymásrautaltság összekalapácsolja őket láthatatlan, de törhetetlen erővel. Kéz a kézben kell menniök, mert ha egyik elvész közülük, akkor a másik is elveszett! Ez volt, amit nagy útjáról mondott, aztán előszedte ajándékait. A Geológiai Intézetnek kőzeteket hozott, melyeket a Délsark hegyeiből szedett ki, nekem elhozta gyönyörű könyvét díszkiadásban s végül elővett egy dobozt, abból egy gramofont és így szólt hozzám: — Látni fogod, hogy gondoltam rád, mert elhoztam a Délsark muzsikáját! — Ezzel a gramofonra tett egy viaszlemezt és hajtani kezdte. Érdekes csipogás hallatszott a gépből, mintha eleinte egy, aztán kettő, végül mind több és több madárféle csipogna. Aztán hirtelen rekedt kiáltozás, krákogás hallatszott s egyszerre nagy csend lett. — Hát ez mi? — kérdeztem. — Barátom, ez a Délsark zenéje. Ez a pingvinek éneke . . . felvettem gramofonra. Nem is volt olyan egyszerű, ahogy gondolod. Kellett hozzá egy kis furfang. Mert különben nem sikerült volna. Tudod, a pingvin is fél az embertől, mint minden vad. De ezek még sohasem láttak embert, azért nem voltak teljesen vadak, csodálkozva néztek rám és eléggé közelre bevártak bennünket. Én azonban elhatároztam, hogy megörökítem a hangjukat s ezért a következőket csináltam: — A gramofonfelvevő gépet jó mélyen beástam a hóba, de ügyesen, úgyhogy a tölcsér szabad legyen és a gép is dolgozhasson. Most aztán napokon át halat hintettem köréje, hogy a pingvinek oda szokjanak és megbarátkozzanak a hangfelvevő tölcsérrel. Mikor láttam, hogy a csalétek nyomán a pingvinek mind nagyobb és nagyobb csapatban veszik körül az én gramofonomat, akkor, hogy a felvételt megcsináljam, a szokottnál több halat szórattam el a gramofon körül s mikor közeledni láttuk a madarakat, megindítottuk a felvevőgépet. És a pingvinek szépen, tipegve jöttek. Volt közöttük óriási pingvin. Ennek a feje és a torka fekete, teste és a szárnya szürke, hasa fehér, begye sárga, volt vagy egy méter magas. Volt ott császárpingvin is. Ez majdnem embernyi, egy méter hetvenöt centiméter. Aztán odajöttek a kisebb szikla-pingvinek, az aranybóbitás pingvinek, a szamár-pingvinek, meg a pápaszemes-pingvinek s ezek mind ott ugráltak az én gramofonom körül és ették a csaléteknek kitett halat, mialatt egymásközött beszéltek az ő madárnyelvükön. Ez az a csipogás, madárhang, amit te most hallani fogsz. Mikor aztán azt gondoltam, hogy megállt a felvevőgép, akkor odaszaladtunk... erre volt az a kiáltozás, ami a lemez végén hallatszik. Utána a nagy csend, az elvonulás! Így beszélt barátom, Sir Ernest Shackleton, mialatt megindította a gramofont, amelyből a pingvinek csacsogása szállt felém. így ő, aki felfedezte a Dél-sarki földet, még elhozta az emberiségnek a pingvineknek, ezeknek a különös sarki madaraknak az énekét is, hogy mi is gyönyörködjünk benne. Következik: Itt megszakad a napló... És egy klip, amelyen a pingvinek valóban dalolnak...
