Elindulás
 |
| Ilyen hajókon viszik a magyarokat Amerikába. Augusztus 23-án du. 5-kor indult egy siralmas! |
Fent a fedélzeten folyt a munka. Az emelődaruk nyikorogva dolgoztak, hatalmas árukötegeket emeltek a magasba, melyek egy pillanat alatt eltűntek a hajó feneketlennek látszó gyomrában. Az egész fedélzet piszkos volt a sok berakott árutól. Néhol mintha liszttel lett volna beszórva, másutt kiömlött az olaj és a víz, az egész pedig tele volt szórva narancs-és citromhéjjal. Olajos kócszag terjengett a levegőben, amely összekeveredve a tengervíz, kátrány, narancs és kapadohány illatával, izgatóan hatott a szaglószervekre.
A publikum állt a fedélzeten és bámult. A legtöbbjének minden idegenszerű volt és csodálatos. A szamosi, tiszai tutajok és dunai gőzösök arányait az Ultonia messze meghaladta. Szokatlan volt a környezet, az idegeit tisztek és matrózok, akik felsőbbségük tudatában, a kivándorlókra ügyet sem vetve, mozogtak közöttük. Legfeljebb alaposan félretánto-ritották, aki útj okban állt és munkájukban zavarta őket. A szegény kivándorló pedig, akit oldalba vágtak, megjuhászodott, szótlanul vonult félre és nem merte kinyitni a száját. Duhaj legények, akik a faluj okban sokkal kisebb dolgokért ölre mentek volna, a hajón tűrtek és hallgattak.
Közben pöfögött a gép és a kémény egyre erősebben füstölt. Délutánra járt az idő és készülődtünk az indulásra. A daruk beszüntették működésüket. Csikorogva vonták be és erősítették őket az árbocokhoz. A hajó végén zakatolt a kerék és csörgött a lánc. Felhúzták a vasmacskát. Behúzták a pallókat, melyek a kikötő mólójáról a hajó alsó helyiségeibe szolgáltak. Az utolsó pillanatok. Egy elkésett utas — de nem fedélközre való, — kocsin érkezett és sietve rohant fel a hajóra. A kapitány megjelent a parancsnoki hídon. A parton álló tisztek lekezeltek a kikötői tisztekel és feljöttek a hajólépcsőn. Utolsónak a hajóorvos, aki a legutolsó pillanatig buzgón magyarázott valamit egy civilruhás urnák. Utánuk felvonták a lejáró lépcsőt is. Garády bátyám fel-alá járt a rakparton és kémlelte a hajót. Biztosan engem keresett, hogy megpillant-e valahol az utolsó pillanatban. Szántszándékkal elkeveredtem a tömeg közé.
A hajó oldalán még egy darabig folyt a helyiérdekű kereskedelem. Egész sereg mozgó boltos tömegeit a rakparton. Madzagon kosarak lógtak le a hajó oldaláról, abban vontattak fel narancsot, pálinkát, kártyát és egyéb üditő természetű dolgokat. Néha valamelyik kosár tartalma kifordult és belehullott a kikötő piszkos vizébe. A habok ide-oda ringatták a tök királyt, a narancsot meg almát. Vevő és eladó ilyenkor lőtávolságból összevesztek, hogy ki tartozik a baleset okozta kárt viselni.
Az üzletkötéseknek a szürkület vetett véget. Itt is, ott is kigyúltak a villamos lámpák. A hajón felcsillantak a különböző színű jelzővilágosságok. A világító torony hosszú, elnyúló fénysávokat vetett a tengerre. A jelző tülök belebömbölt a sötétségbe. Utána néhány éles sivítás. Indulás.
Lassan, alig észrevehetően fordulni kezdtünk. A mozgást eleinte csak arról vettük észre, hogy az egyes fénypontok megváltoztatták a helyüket. Az olyan hajó, mint az Ultonia, ha nem tartozik is a legnagyobbak közé, csak lassan, óvatosan tud kimozdulni egy aránylag nem tágas kikötőből. Mozgása csak a Mária Terézia móló végén kezdett erősödni, mikor orrával délnek fordult a Cherso és az isztriai partok közötti csatorna irányában.
Az indulás némileg megtörte a közönyösséget. Mert meghatottságról, vagy valami más efféléről a férfiak között szó sem volt. Amit náluk tapasztalni lehetett, legfeljebb kíváncsiság volt az új helyzettel, az ismeretlennel szemben, de nem fájdalom, vagy belső meghatottság. Ilyeneket csak a regény- és novellaírók szoktak kieszelni. Egy fiatal legény valósággal hetykén lobogtatta meg a kalapját és visszakiáltott a mólóra, ahol egyre kisebbedtek az alakok:
— Isten veled haza! Nem jövök többet haza!
Amit megírok, naplójegyzeteim alapján írom és nincs szándékomban, hogy megható, könnyfakasztó tárcát kövessek el. Mozaikszerűen gyűjtöttem össze a megfigyeléseket, benyomásokat, amelyek lehetnek esetleg kevéssé rokonszenvesek, de megfelelnek a valóságnak.
Egy lámpa alatt megállt egy fiatalember. Paraszti ruhát viselt, a kalapja fel volt virágozva, mint sorozáskor szokás. Papirosokat tartott a kezében és hangosan olvasni kezdett Köröskörül összegyülekeztek az emberek és hallgatták a szót. »Bucsu a hazától«; — ez volt a cime a saját szerzeményű remekműnek. Meghallgatták és utána dörmögték:
— Szép volt. Jól bírja a szót.
Egyébként nem volt semmi hatás. Elkértem a beszédet és néhány szót váltottam az emberemmel. Annyit tudtam meg, hogy Tóthnak hívják és Zemplénbe való. A következő percben elnyelte őt a hajón nyüzsgő tömeg. Szerettem volna még vele később is találkozni, de az első percek zűrzavarában az arcát nem tudtam megjegyezni. Többé nem is láttam talán. Beszéde különben eredeti helyesírásában a következő:
»Búcsú a hazától. Isten veled kínok hazája már. Isten veled kedves Magyar határ. Szent földeden le térdepel fiad. Borús szemeiből sűrű köny fakad, nem méltán sírhatnánk-e mi is a költővel? de igen és mi is el mondhatjuk a búcsút miért? azért mert ell hadjuk azt a hazát a melyben születünk és melyben bölcsőnk ringót melyben édes anyánk édes tejét szoptuk és amelyben minden fűszál régi ismerősünk. Igen most eltávozunk itt hagyunk tégedet drága szülő haza. De mi minnyájan térden alva kérjük az Istent, azt a Felséges Jó atyát, hogy oltalmazzon meg tégedett bármi veszélytől és legyen erőd szembe szálni az élet viharaival. Légy erős és hatalmas, mint Lajos király allatt, légy gazdagon megalva mint Mátyás király alatt. Mi kik messze a tengeren túl éljük napjainkat agódva lessük sorsodat ell ér e partra vagy eil sülyed mint anyi sok nemes jó kebel, nem azért távozunk ell tőled hogy tán nem szeretnénk: nem, minket hajt a tekintély, hogy abban a hazában, melyet őseink vérrel szereztek meg a mi számunkra, és szembe száltak ezer veszéjel is. Most pedig idegenek tapodnak a mifejünk felett. Zavar az a tudat hogyha legalább idegen hatalom védelem allatt leszünk is, de legalább munkánk után méltó bért láthatunk.
Téged pedig kedves hazánk ki anyai gondviselései ápoltál benünket áldjon meg az Isten. Hogy akik közülünk életben maradnak és ismét visza térnek oltalmad állá, boldogan és virágozva találjanak.
Isten, Felséges Jó atyánk, kiuralkodol a magasban, ki jóra fordítod az elhagyatot sorsát, mi kik tengeren bocsátjuk Szerencsénk hajóját. Hozzád fohászkodunk, hogy oltalmazz bennünket Vezes szerencsésen egy új hazába, adj erőt, egéséget, hogy ezzen a hoszu úton, amelyre most indulunk ép erővel egéségel megérkezhessünk. Neked pedig Szeretet szép hazánk amiért föll neveltél benünket, Isten után kiszolgáltál mindent, mire szükségünk volt, fizesse meg a jó Isten ezerszer. «
Néhány megjegyzést leszámítva a felolvasott beszéd minden hatás nélkül hangzott el. Utána két iparos kinézésű utas a Kossuth-nótát kezdte énekelni. Ennek se volt visszhangja. A szél elkapdosta az ének foszlányait és belesodorta a semmiségbe. Hatást csak két cigány ért el, a Pista, meg a Jenőké. Egyik cimbalmos, a másik kontrás, együttvéve teljes zenekar. Előkerült a szerszám és mialatt a nagy mólót lassan megkerültük, öten-hatan, de csak férfiak, nagy kör közepén, kurjongatva táncra perdültek. Az emberek nagy részében, akik a hajóraszállás napján ebédet nem kaptak, de annál többet ittak, működött a bor meg a pálinka. Ordítozás, rikoltozás töltötte be a fedélzetet A publikum józanabb része szótlanul, megjegyzés nélkül húzódott félre. Fent, az emeleti folyosón meg a parancsnoki hídon összegyűltek a hajó tisztjei és nézték a mulatságot. Nevettek. Nevették ezt a darab Ázsiát, amely egy angol hajó fedélzetén utazott Amerikába, Elégszer láthatták ugyanezt a jelenetet más kiadásban.
Lent is meg akartam tapasztalni a hangulatot és lementem az alsó helyiségekbe. A férfiak osztálya majd egészen üres volt, mindenki fent tartózkodott a fedélzeten. A nagy éttermen átmentem az asszonyok osztályába. Ott javában folyt a nagy rendezkedés. Az asszonyok nyomban otthonossá akarták tenni barátságtalan helyiségüket. Egyik vánkost szedett elő batyujából, másik szentképet akasztott az ágya fejéhez. Egy öreg asszony ágyára kuporodva, fennhangon olvasta Márk evangéliumát. A körülötte állók áhítattal hallgatták. A feljárónál öt-hat tót asszony vitatkozott valamiről. Amennyire ki tudtam venni a beszédükből, az általános választójogot tárgyalták. Mások a gyereküket csittítgatták, babusgatták. Ahogy a hajó erősebben kezdett mozogni, egy öreg asszony összekulcsolta kezét és éneklő hangon ismételgette:
— Uram Jézus, bocsásd meg mindnyájunk bűneit!
... Mire megint felkerültem a fedélzetre, már egészen leszállt az éjszaka. A Karsztról hűvös novemberi szél süvített le a tengerre, melyre fázékonyan húzódtak össze az emberek. A zene és ének elhallgatott, a kiabálás is elcsöndese-dett. A móló nagy lámpája már mögénk került és jobbra Abbázia lámpái fénylettek. Úgy világítottak a ködön át, mint ezer szentjánosbogár. Két-három erősebb lökés, azután nekiindultunk a víznek. A csobogás egyre erősödött. A hajó egyhangú zakatolása jelezte, hogy már igazán megyünk. A szél a hátunkba kapott, mintha utolsó üdvözletet hozott volna magával Fiume felől. Csakhamar Fiume lámpái és a magyar part eltűntek az éjszaka sötétségében.
(Folytatjuk)
Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése