NAGY MIKLÓS KUND: Mesebeli Afrika

Beszélgetés Szeremley Huba Afrika-kutatóval

Valamikor a Balatonról indult...

Évekkel ezelőtt, még a dühöngő hidegháború idején, nyugati médiumokban nagy szenzációt keltett, hogy egy kis sportrepülő, alig a fák magasában szállva, kijátszotta az ellenőrző radarberendezéseket, átrepült a vasfüggönyön, landolt Magyarországon és kimenekített egy magyar családot Ausztriába. Az az úr, aki akkor fiatalon a menekülés e nem mindennapi módját választotta, nemrég Marosvásárhelyen járt. Szeremley Huba az akkori látványos szökése óta is gyakorta választotta az élet kalandosabb oldalát. Osztrák állampolgár, de nagyon sok időt tölt Nigériában, És. még merre? Egy s más kiderül a beszélgetésből, amelyet rövid vásárhelyi látogatásakor folytattunk.

Érdemes részleteznünk, hogyan lett egy magyar emberből osztrák, illetve nigériai polgár.
Pontosítsunk: magyar állampolgár is vagyok. Megtartottam az állampolgárságot, noha volt idő, amikor ezzel nem dicsekedett az ember. Jóval '56 után hagytam el az országot, sokáig még bíztam a változásban. Akkor döntöttem a távozásról, amikor a másodikként kezdett egyetemi tanulmányaim során a 7. szemeszterben kitettek az orvostudományi karról állítólagos izgató tevékenységemért. Segédmunkásként közben beláttam, hogy otthon az én karrieremnek vége, mindenféle formában. Először teológiát tanultam Esztergomban, a II. év végén rájöttem, hogy nem tudom ezzel megváltani az akkori Magyarországot. Azután következett a pályamódosítás.

Nem akármilyen körülmények közt hagytad el az országot.
Amikor az elhatározás megszületett, még nem jogerősen, de már el voltam ítélve. Útlevelet soha nem kaptam, még keletre vagy északra se. Azért mégis kértem a kiutazási engedélyt Ausztriába. Nevetve elutasították. Nemcsak nekem, hanem feleségemnek és kislányomnak is. Pedig a feleségem korábban osztrák állampolgár volt, de fiatalos meggondolatlanságból lemondott róla azért, hogy együtt élhessünk Magyarországon. Utána jugoszláviai utazási engedélyt kértem, gondoltam, onnan is tovább lehet menni valahogy. Azt is visszautasították. Maradt Bulgária. Már kint voltam Ausztriában, amikor megtudtam, hogy a fellebbezésemre megadták a bolgár kiutazási jóváhagyást.

De hogyan jutottál el Ausztriába?
Miután törvényesen nem ment, mindenféle megoldásra gondoltam. Olyasmire, hogy átúszunk a Dráván, lecsónakázunk a Dunán. Lehetett dróthálót átvágni, bokrot ugrani, meg ilyesmik. Mindent mérlegeltünk, de kezdett sürgetni az idő. Felötlött a repülős változat. Volt egy nagyon jó barátom, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot. Két hetünk volt. Ez alatt meg kellett tanulnia repülni, egy kis repülőgépet ellopni egy osztrák repülőklubtól, énnekem a határsávban preparálni kellett egy leszállóhelyet. Végül is leszállt, beültünk, kimentünk.

Ilyen egyszerű volt az egész?
Komplikáció csak annyi volt, hogy engem akkor már két autóval, két külön osztag figyelt éjjel-nappal. Miután kértem az osztrák kiutazási vízumot, sejtették, hogy valami nem stimmel. De tudott volt, hogy vannak hiányosságai a vasfüggönynek alatta is, fölötte is. Ez 1967-ben volt. Az ember meg spekulált. Egy Cesna 175-ös, négyüléses, egymotoros, kis sportgépet sikerült szerezni. Napközben többször megsértette a magyar légteret, át-átrepült a határon, kellett látnia, hogy hol, és mint fog leszállni. Emiatt a pápai repülőtéren is készültség volt. De a személyemmel nem kapcsolták össze a légi eseményt, pedig követtek. Akármilyen viccesen hangzik, de a magyarok az osztrák televízió esti híreiből tudták a két dolgot összerakni. Engem még kerestek a határsávban, mert leráztam a.követőket. Az autómat megtalálták, de a berepülést nem hozták kapcsolatba velem.

A pápai hatóságok sem tudtak a gép leszállásáról?
Nem, mert a radar nem észlelte. Azt meg bekalkuláltuk, hogy hajnalban a szolgálatos kiskatona álmos, s mire reagál, és telefonálni próbál, mi addig eltűnünk, így is történt. Ez később benne volt a periratokban. Alighogy lihegve jelentette, hogy berepült egy osztrák gép, máris hozzá kellett tennie: jaj, ki is szállt!

És az osztrákok?
Ők se vették észre. Se azt, hogy a gép kirepült, se azt, hogy mi megérkeztünk. Fölvertük a rendőröket, hogy itt vagyunk, de elküldték, hogy ilyen korán ne zavarjuk őket.

Aztán hogy alakult Ausztriában a sorsod?
Folytatni akartam az orvosi egyetemet, de elment tőle a kedvem. Más érdeklődési köreim lettek, hogy a nyugat kitárult. Elvégeztem egy gyorstalpaló gépészmérnöki és műanyag-technikai college-ot. Mire elvégeztem, zajlott a Biafra-háború. Kerestek valakit, aki lemenne Biafrába kórházakat, iskolákat szervezni, támogatni, az osztrák segélyeket a megfelelő helyre juttatni. '68 vége felé jelentkeztem egy ilyen misszióra. Volt egy barátom, akivel együtt jártunk az orvosira, ő az anatómiai tudományok professzora lett. Bujumburában.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-könyv helyneve.
Pedig létezik, Burundi fővárosa. Vékonypénzű gyerek lévén, nagyon jó alkalom volt számomra, hogy a barátomat, akiről azt hittem, egyhamar nem látom, meglátogassam. Így kerültem közelebbi érintkezésbe Afrikával. Akkor megfogadtam, hogy ez az első és utolsó afrikai utam.

Miért utolsó? Veszélyes volt?
Főleg Közép- és Nyugat-Afrika egy ilyen frissensült, amatőr kalandornak eléggé mellbevágó volt. Az egészségügyi körülmények, az étel, a hotel, plusz az emberélet labilitása. Három napon át ugyanazon az úton, ugyanazokat a hullákat átlépni, eléggé letaglózza az embert. Később sok mindent megszoktam.

Afrikából tényleg többnyire az óriási éhínség hírei jutnak el hozzánk, meg az, hogy ott nem sokat ér az emberélet.
Az éhezést nem vettem annyira észre, mint azt, hogy az emberi élet tényleg nem ér sokat. De ez a mai napig így van, nem csak Afrikában, másutt is.

Az első afrikai utat mikor követte újabb?
Úgy adta a sors, hogy előbb elkerültem Perzsiába, Iránba. Véletlenül pont egy olyan helyre, ahonnan egy Khomeini nevű úr származott. Teherántól délre, Iszfahán környékén, még a sah idejében meg akartuk váltani a világot. Zölddé akartuk változtatni a sivatagot. Ehhez hasonló bohó elképzelésekkel megrakottan, hét évet töltöttem Perzsiában, közben persze csavarogtunk is a környező országokban is.

Konkrétan mit akartatok csinálni?
Félig-meddig fantaszta dolognak tűnt a projektünk. Be akartuk bizonyítani, hogy a sivatagban is ugyanúgy lehet élni, termeszteni gabonát, füvet növelni, mint máshol.

Csak pénz kell hozzá?
Összekoldultunk mindenhonnan segítséget, sőt, ami saját pénzem lett addigra, azt is mind ebbe a kalandba fektettem.

És kiderült. hogy nem lehet a sivatagot termővé tenni?
Az ellenkezője derült ki. Egy formaldehid habbal operáltunk, aminek a 90-95 százaléka nyitott cellákból áll, majdnem olyan, mint a szivacs. Bizonyos mélységbe beépítve a földbe, mindenféle sókkal, nyomelemekkel stb. dúsítva, pontosan dimenzionálva, eredményes volt a kísérletünk. Azonban keresztülhúzta a számításainkat Khomeini reneszánsz mozgalma. Még az ajatollah idejében is visszamentem Perzsiába, próbáltam valahogy életben tartani a projektet, de amikor aztán elkezdődött az Öböl-háború, végleg feladtam. Khomeinben, a kis gyárunkban, amit mi építettünk, babot tároltak, a gépek eltűntek, temetőszaga volt az egésznek.

Újra kellett tehát kezdeni valamit.
Életemben már többször indultam nulláról. Nem volt újdonság. Időközben kapcsolatban maradtam Afrikával, főleg Nigériával. De voltam összevissza mindenfelé, szabványutakon: Amerikában, Kanadában. Egyik helyen se akartam maradni.

Afrika számunkra csak egy egzotikus világrész. Annak, aki már ismeri, mi benne az érdekes?
Talán az, hogy ott nagyon sok ember lakik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy magas a lélekszám, hanem úgy, hogy ott még ember az ember. Sokkal több ember szaladgál az utcán vagy az őserdőben, mint a mi modern, civilizált világunkban.

Úgy fogadják az európait, mint aki jó szándékkal megy oda?
Az afrikaiaknak, mivel közelebb vannak a természethez, van bizonyos megérzésük. Azt hiszem, ők szél ellen is inkább megérzik, hogy ki a jó és ki a rossz, nem mint mi itt, Európában.

Az iráni kudarc után mi volt a következő lépésed?
Újabb képesítést szereztem. A mai napig ez lett a hobbim, ez tölti ki az időmet: szoció-ökonómiának lehetne nevezni. Fából vaskarika, ugyanolyan haszontalan, mint medicinát vagy teológiát tanulni, erre később ott jöttem rá.

És ebből, ha ilyen haszontalan, meg lehet élni?
Nem. Az embernek időnként be kell nyúlnia a zsebébe.

Akkor ott kell is lennie valaminek. Honnan van?
A pénzt az ember többnyíre örökli, vagy szerezte valamilyen illegális formában, vagy megdolgozott érte. Nekem az első nem műfajom, a második nem tetszett, úgyhogy dolgoznom kellett. Keményen.

Mivel sikerült talpra állnod anyagilag?
Az én bevételi forrásom az, hogy az őserdőben távvezetékeket építünk, Nyugat-Afrikában transzformátorállomásokat és magasfeszültségű vezetékeket telepítünk. Ebbe is beletanultam. Ebből van a napi kenyérre való és az, ami a hobbira kell.

Ránézésre senki se mondaná, hogy Afrikában töltöd életed egy részét. Úgy képzelnénk hogy különféle jelek viselik Szeremley Huba testén a „vad" kontinens nyomát.
Tudnék azért jeleket mutatni, törött nyakcsigolyáktól kezdve a forradásos lábcsontokig, mély sebek, sérülések nyomáig. De nem az a lényeg, hogy ott kalandos lenne az élet. Európában talán sokkal kalandosabb. Afrikában minden sokkal jobban le van egyszerűsítve. Ez az életmód főleg bizonyos lemondásokkal jár. Nemcsak a televízió, a színház, a mozi, a rendszeres újságok hiányoznak, de még az étel, ital, gyógyszer is, sőt nélkülözés is felléphet. Afrikában bizonyos helyeken, főleg ott, ahol mi is sokat dolgozunk, így van. És van egy másik nagy probléma, sajnos, a most fölébredt nacionalista vagy törzsi villongások.

Ott se lehet szabadulni az európai átoktól?
Nem is tudom, hogy európai átok-e ez? Talán az istenek átkának lehetne nevezni.

A veszélyes törzsi villongások közepette mennyire használható a szoció-ökonómiai felkészültséged?
Ezt valójában nem tudom, annál is inkább, mivel ezeknek az ellentéteknek vallási hátterük is van, de az tény, hogy nem lehet megszökni a sors, a gondviselés vagy az istenek játékától. Az időm nagy részét ilyen jellegű dolgokra fordítom. Egy nagy emberkísérletet végzek, ott lenn. Remélem senki se érti félre. Nem szó szerint értendő, de emberkísérleti laboratóriumom van. Ez egy 1300 családnyi - átlagban 8-10 tagú - kisebb kísérleti telep.

Mi a kísérlet célja?
A szociális tényezők gyűjtése. Egy tanulmány megírása is.

Nemzetközi támogatásotok van? Segít az ENSZ?
Az ENSZ direktben nem. Inkább azokhoz a szervezetekhez fordultam, amelyek közvetlenül konfrontálódnak ilyesmivel. Megpróbáltunk az ADEB-bel (African Developpment Bank) közösen dolgozni. Ez tulajdonképpen egy rehabilitációs program vagy modell. Arról szól, hogy miképpen lehet bűnöző egyedekből újból a társadalom számára hasznos tagokat formálni.

A kísérlet szerint lehet?
Ez az 1300, bűnözői háttérrel, előélettel rendelkező család saját akaratából csatlakozott hozzánk.

És nem tekintenek úgy rátok, fehér emberekre, mint kívülállókra, akiknek semmi közük az egészhez?
Nem. Ezért mondtam azt, hogy ott ember az ember. Ő veled vigad, veled sír, szenved. Ezt itt, Európában, sajnos már egyre kevesebb helyen lehet tapasztalni. Közben a kísérleteimet elkomplikáltam azzal, hogy nemcsak egyszerűen csak bűnözőkkel foglalkozom, hanem a törzsi hovatartozást se vettem figyelembe, sőt még vallási válogatás se volt. Nigériában 286 törzs van. A nyelvük is teljesen különböző.

A telepen mi a közös nyelv?
Ez a telep egy kisebbfajta Bábel. De mindenki megérti a másikat. Hosszú, nehéz időszak után végre oda jutottunk, hogy már nem szükséges éjjel-nappal ott lennem velük, hosszabb ideig is hiányozhatom, elég, ha telefonon beszélünk.

Úgy képzelem, hogy érzelmileg is kellett kötődnöd a programhoz.
Ha érzelmileg egy ilyesmi nem fontos az ember számára, akkor jobb, ha hozzá se kezd. Mert azért ott is voltak intrikák. A helyi hatóságok nem nézték jó szemmel. Az ENSZ-nek is van egy hasonló programja, ennek én konkurenciát jelentettem, próbálták az életemet megkeseríteni.

Miközben nem adtad fel az osztrák állampolgárságodat se.
Én azt várom, hogy mikor válik lehetővé a világállampolgárság. Ez lenne az igazi. Egyébként a családom jelentős része Ausztriában él. Ott lenn az iskola, az egyetem problémája megoldatlan. A gyerekek elérték azt a kort, amikor haza kellett menniük egyetemre.

Az ismerőseidtől azt hallom, hogy van egy afrikai örökbe fogadott gyereked is.
Nem tudom, hogy örökbe fogadásnak lehet-e nevezni. Afrikában ez másképp van. Ha tényleg ott akarsz élni, legjobb, ha a személyzettől kezdve mindenkit azonnal örökbe fogadsz. Így tényleg megengedheted magadnak, mint én, hogy eljöjj onnan és lakásod ajtaja ne legyen kulcsra zárva. Ez nem vicc.

Nem tűnik el semmi?
Apróságok biztosan eltűnnek időnként. Egy kis cukor, vagy csokoládé, ilyesmik. De sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ott, az emberevők között, mint itthon Európában.

Az emberevőket szó szerint kell értenünk?
Európában igen. Itt nagyon sok emberevővel találkoztam. Afrikában még nem.

Azt is mondták, hogy Ausztriába kellett menekítened egy bennszülött fiatalembert, mert ott veszélyben volt az élete.
Ez így megint nem igaz. És ez is csodálatos Afrikában. Otthon apám úgynevezett népellenes cselekedete miatt, osztályidegenként hetedíziglen megbélyegezték családunk föl- és lemenő ágát. Én X-esként ebben nőttem fel. Ennek a bizonyos gyereknek az édesapja egy régi jó barátom, aki a háború utáni Biafrában, a világ akkori talán leggazdagabb államának lett a kormányzója, az olaj-bumm idején. De mivel a mai katonai diktatúrával politikailag nem értett egyet és ehhez vallási problémák is hozzáadódtak, halálra ítélték. Annak ellenére, hogy ő lett 100 millió embernek, vagy feleannyinak az l-es számú ellensége, a feleségének, gyermekeinek nem lett semmi olyan bántódása, mint hasonló esetben volt ez Magyarországon vagy Európa más államaiban. Ott ebből a szempontból is sokkal humánusabbak. Merem ezt állítani, mert én a per előtt, alatt és után is az ő házukban laktam. Egyszer volt házkutatás, de azon túl a házat nem figyelték, a család levelezését nem lesték vagy ilyesmik. Szabadon utazhattak ki-be, nem volt probléma.

Szeremley Huba hazatért

Végül is, te, hol vagy otthon?
Ez nagyon nehéz kérdés. Úgy látszik, van egy magyar átok. A jelek szerint végleg hazatelepültem Magyarországra. Valamikor a Balatontól indultam, ott nőttem fel. Minden, ami gyerekkoromhoz tartozik, beleértve a kitelepítést, meghurcoltatást, apám elfogatását, mind oda köt. Most hazaértem és előbb-utóbb nem szeretnék semmi mást, csak szőlősgazda lenni.

Így ez az erdélyi utad is természetesen jön be a képbe.
Az erdélyi út régi programom. Családi kapcsolat is fűződik hozzá. Első feleségem szépanyjáéknál volt a világosi fegyverletétel. Szegről-végről Görgei retyerutyák is vagyunk. Sajnos eddig mindig nagyon távol voltam. Sokáig Afrika vagy Dél-Amerika könnyebben elérhető volt.

Itt másfajta tapasztalat érhetett.
Igen. Afrikában bármilyen szegény is egy falu, ott van élet, lüktet valami. Itt meg az volt az érzésem, hogy minden agonizál valahogy. Sötét falvak, a szekéren csak öregek ülnek. Ez mellbe vágott.

Már annyi ötletet kiviteleztél a világban. Itt is elkelne a segítség.
A segítséget nem kívülről kellene várni. Nemegyszer azért véreztünk el, mert kívülről vártuk a támogatást. A külső segítséget áhítozni nagyon kényelmes álláspont.

Csalódást vélek kihallani a hangodból. Csalódás érhet Magyarországon is?
Már ért is. A minimális elvárásokon ott is fennakadtunk. Mocsaras, ingoványos ország továbbra is. Újra kezdtem pakolgatni a bőröndömet.

Megmarad Afrika?
Be akarom fejezni, amit elkezdtünk. Ott a semmiből a rablókkal, gyilkosokkal fölhoztunk egy olyan kis közösséget, amelyben a víztől a villanyig, az iskoláig, a kórházig mindent saját magunk oldottunk meg, külső segítség nélkül. Teremtettünk magunknak munkahelyet, irodát, gyárat, lakóházat, templomot.

Minden keserű tapasztalatod ellenére úgy véled, lehet bízni az emberekben?
Azokban az emberekben, akik nem eléggé civilizáltak.

(1994. május)

[Forrás: Nagy Miklós Kund: Míg a magnó összekapcsolt... Interjúk, beszélgetések. Pallas-Akadémia Kiadó, 2006]