 |
| Vásár Addisz-Abbebában (illusztráció a könyvből) |
Dél van, megérkeztünk Aisába. Nagy, fűvel benőtt, száraz síkság közepén áll. A távolban, az izzó levegőben, vulkanikus hegylánc violaszínű körvonalai vibrálnak.
Leszállunk, hogy a büfében fogyaszthassuk el a villásreggelit. Ilyenkor itt rendszeresen makarónit esznek gazellasülttel és ananászkonzervet.
Falu alakult az állomás körül. Kulik és arab kereskedők laknak a kőből épült, alacsony ajtajú, lapos tetejű kunyhóikban.
Déli irányban, Harrar és Dzsidzsiga felé, külön út épült a karavánoknak. Belföldi vajat, kecskebőrt és kecskeprémet szállítanak.
Szomáli négerek nagy tömege verődik össze a harmadosztátyú kocsi körül. Issza mészárosok sétálnak fel-alá közöttük, nagy kosárral a karjukon, tele sült kecskehússal és kiáltoznak: — Hilibé! Hilibé! (hús, hús). Ez az abesszin büfé.
Öreg, hennával festett vöröses szakállú arab lép hozzám. Megismert és most muzulmán nevemen szólít: Abd-el-Hainak. Húsz év óta nem látott. Emlékszik rám abból az időből, amikor saját hajómon jártam az arábiai partvidéket, a régi jó időkben, amikor még annyi legenda keletkezett. Találkozásunk bizonyosan felélénkíti és estére, vidám kat-rágás közben (izgatószert tartalmazó növény, amely a muzulmánok között éppen olyan elterjedt, mint a koka Peruban, a kóla Szenegáliában és az ópium Kínában) érdekfeszítő élményekkel szórakoztatja hallgatóit.
— Hogy megöregedtél, ó Abd-el-Hai!
Aki nem szokott hozzá az ilyen beszédhez, bizonyosan meglehetősen kellemetlennek találja ezt a bókot és erőltetett mosollyal, leleplezhetetlen bosszúsággal válaszol: — Te is megöregedtél, kedves barátom.
De ha az ember hozzászokott az ilyen beszédhez, ügyet sem vet rá. Mert a valóságban, az arabok, abesszinek és szomáliak szemében, ez a legnagyobb bók, annyit jelent, hogy sokat nyerünk bölcsességben és tiszteletreméltó külsőben. Gyenge vigasztalás ...
— És mit csinálsz itt? — kérdezem, mert mindenáron útját akarom vágni, hogy több bókot is mondjon tiszteletreméltó külsőmre.
— Kereskedő vagyok, de mostanában azzal a gondolattal foglalkozom, hogy rövidesen távozom innen. Legújabban jóformán semmi áru sem jut el idáig, mindent egyenesen Berberába és Zeilába visznek, az angol úton át. Nem olyan drága, mint a vasút és legalább nem kell megfizetni Dzsibutiban a tízszázalékos vámot sem, amit beszednek minden átszállított áru után.
Mindent hűségesen lefordítok fiatal barátomnak, akit minden érdekel.
— De hogy lehet az, hogy az illetékes körök nem látják ennek a nagy vámnak a hátrányait? Hiszen egészen más irányba térítik a kereskedelmet. Attól tartok, hogy ha angol területen az út elkészül és üzembe is helyezik, a bajt soha többé nem lehet helyrehozni.
— Kedves barátom, higgye el, hogy Chapon-Baissac elkövetett minden tőle telhetőt. Tudja azt, hogy Dzsibuti francia gyarmat hét millió frankot fizet ki évente, egyedül a hivatalnokok fizetésére? 1925-ben még csak másfélmilliót fizettek. Honnan akarja fedezni ezt a nagy különbséget?
— Hét milliót? — kiált fel barátom, égnek emelt kézzel. — Hiszen Dzsibutinak alig ötszáz olyan lakosa van, aki egyáltalán tud adót fizetni. A többiek nagyrészt kulik. És a városon kívül már csak sivatag van.
— Inkább hagyjuk ezt. Úgyis állandóan felügyelőbizottság és országgyűlés tanulmányozza ezt a kényes kérdést. De mi, mi csak szerény adófizetők vagyunk, a mi véleményünkre senki sem kíváncsi. Sőt ellenkezőleg, a panaszainkkal éppen azoknak lennénk hasznára, akik úgyis hasznot húznak ezekből a mesterkedésekből. A martírok glóriájával venné körül homlokukat, úgy állítaná be őket, mint a gyűlölködés és irigység áldozatait. Chapon-Baissac éppen ezeknek a panaszoknak és szemrehányásoknak köszönheti sérthetetlenségét. Tegnap azt mondta, hogy nem akar szélmalomharcot vívni. Nos, legokosabb, ha evvel a kérdéssel sem foglalkozik behatóbban, hiszen marad mindig éppen elég másegyéb... úgyis marad minden a régiben, mint ahogy eddig is volt.
Elálmosodtunk a villásreggelitől, aludni próbálunk. A kis vonat szabályos zakatolása elringat.
Beláthatatlan síkságon át haladunk, ahol a forgószél égigérő oszlopokban ragadja a magasba a sárgásvörös port. Délibáb tükröződik a messzeségben, gazellák menekülnek, a vonat felé fordítva fehér hátsó részüket. Óriási termeszboly tetején meztelen kis pásztor áll és vigyáz kecskéire. A szél erősödik, nagy homokfelhők szállnak a magasba és sűrű ködbe burkolják vonatunkat.
A mozdony szakadatlanul fütyül, lassítja futását. Megvadult teve szalad a sínek között, esze ágában sincs kitérni.. Hasztalanul próbálják megijeszteni. A mozdonyvezető felkapaszkodik a mozdony előrészére és széndarabokat dob feléje, ismeretlen kiáltásokat hallat a pásztorok nyelvén, de minden hiábavaló. Az ostoba állat egyre ott szalad előttünk, himbálódzó járásával.
Végre elérkezünk egy nomád táborhoz. Bizonyosan itt szoktak estére összegyülekezni az állatok, mert a teve végre valahára kitér előlünk és szabadon engedi az utat.
Most, ameddig csak a szem ellát, megszámlálhatatlan termeszboly borítja a síkságot, mint szénakazlak beláthatatlan nagyságú mezőn. Az esős időszakban, ez a sárgás fűvel borított steppe egyetlen tóvá alakul, amelyből ezek a bolyok kis szigetekként emelkednek ki. A termeszek ilyenkor a felső emeleteken élnek. A szárazság idején több mint két méternyire ássák le magukat a föld mélyébe, hogy megtalálják az életükhöz nélkülözhetetlen nedvességet.
Négy óra, elérkeztünk Elbához, az utolsó állomáshoz. Elhagyjuk a síkságot, előttünk Harrar hatalmas hegytömege kéklik. Olyan, mintha a sivatag fölé ágaskodna, amelyen dél óta robogunk. Annyira erős az emelkedés, hogy még egy mozdonyt kell a vonat elé kapcsolni. Különben nem győzné a húszkilométeres utat, ami hátravan még Diré-Dauáig.
Amikor a vonalat építették, nem volt idejük ahhoz, hogy teljesen az előírott útirányhoz ragaszkodjanak. Nagyon fontos volt, hogy késedelem nélkül eljussanak Diré-Dauáig, nehogy bajok legyenek a szerződés körül.
Tehát harminchárom milliméteres emelkedéssel, a legrövidebb utat választották.
A nap lenyugodott, bozótos pusztaságon, igazi afrikai vidéken. Ernyősvirágú mimózabokrok. Minden fáról fűből szőtt fészkek csüngenek, százszínű madarak népesítik be az erdőket, a levegő friss, üdítő, valóságos újjászületés a tizenkét órai pokoli hőség után.
A távolban fények villódznak. A hegyek védelmében Diré-Daua villanylámpái világítanak. Ez az első modern város abesszin földön.
A mozdony kínlódva liheg az emelkedés utolsó kilométerein. Ez az út legmeredekebb szakasza. Mintha csak építője tudta volna, hogy az út befejezésének küszöbén, a gép is összeszedi minden erejét.
Szinte lépésben haladunk. Talán csak nem állunk meg?
A vasúti ellenőr, naturalizált sziriai, fölényesen néz körül és halljuk, amint vállát vonva suttogja:
— Mint rendesen, kifogyott a szén! Takarékosság ürügyével, nem látják el elegendően a vonatokat és így legalább minden második esetben, nyílt pályán kell bevárni, míg szenet küldenek, hogy folytathassa útját.
— Ez is csak a gazdasági válságot bizonyítja.
— Ugyan kérem! Sokkal okosabban tennék, ha azokon takarékoskodnának, akik megszedik magukat a válságon ... de végre, is, semmi közöm hozzá.
Szavaiból tisztán meg lehet érteni, milyen más lenne itt minden, ha ő lenne a vasúttársaság igazgatója.
A két mozdony lihegve pöfékel. Hosszú, elnyújtott kiáltások jelentik a közeledő megérkezést. Minden percben várom, hogy megállunk, mintha ez az utolsó megerőltetés egészen kimerítette volna a gép vérszegény éltetőerejét.
Ez a gyors forróégővi alkonyat órája, ez az óra, amikor az európaiak levetik trópusi sisakjaikat és különösebb óvatossági rendszabályok nélkül ki mernek lépni a házból. A lovasok ficánkolva vonulnak fel, hogy üdvözöljék a vonatnál ismerőseiket.
Végre is, a nagy falba vájt nyíláson át, a vonat belép a vámhivatal területére. A pályaudvar kétszáz méternyire van.
A szó szoros értelmében nagy tömeg nyüzsög a perronon. Egész Diré-Daua itt van. A katonák, khakiszínű egyenruhájukban, mezitláb, szivárványszínű szalaggal díszített sapkájukban, puskával a vállukon, sorfalat állnak.
— Ki utazik tulajdonképen ezen a vonaton? — kit várnak? — kérdezi barátom. — Hiszen ez hivatalos fogadtatás.
— Magát, kedves barátom vagy engem vagy akárkit, aki ezen a vonaton ül, de akkor is éppen ilyen ünnepélyesen vonulnak ki, ha a vonat üresen robog be az állomásra. Ez is egy kis szórakozás, célt ad a sétának a munka utáni szabad időben, a vacsora megszentelt órája előtt.
Vámvizsgálat. A poggyászokat összedobálják, felforgatják, átkutatják. A bőröndöket nem lehet lezárni, bármilyen kétségbeesetten is szorítják és végül is, az áldozat lemondóan vonul el, egy pár cipővel a kezében.
Bele kell törődni a változhatatlanba. Szerencsére, megpillantom Ato Makonent, a vámhivatal igazgatóját. Ő nem Európában nevelkedett, anyanyelvén kívül csak arabul beszél. Abessziniai ruhát visel és eszeágában sincs, hogy az európaiakat majmolja. De éppen ilyen távol áll tőle az idegenek gyűlölete, mert hiszen ez nagyrészt féltékenységből, sértett hiúságból és keserűségből származik. Ezt az érzést többnyire azok hozzák magukkal, akik Európában, de főleg Amerikában nevelkedtek.
Ato Makonen magával egyenlőnek tartja az európai embert, de belátja, hogy azért sokat lehet tőle tanulni. Értéke szerint becsül mindenkit, nagyon finom kritikai érzékkel. Engedékeny és türelmes velük szemben, nincs benne semmi megvetés irántuk. Csak a mosolyában tükröződik néha egy kis szánalom. De ez a mosoly is barátságossá változik, ha olyannal találkozik, akit őszintén becsül.
Bemutatom neki fiatal barátomat, máris int a vámtiszteknek és a vizsgálatnál senki sem nyúl csomagjainkhoz.
— Úgy látom, itt sokkal jobb viszonyban van a vámhivatallal, mint Dzsibutiban.
— Bizonyos, hogy Ato Makonen minden tekintetben nagy bizalommal van irántam. Tudja, hogy őszintén nagyrabecsülöm és ösztönszerűen érzi, hogy ezzel a módszerrel legkönnyebben előzhet meg minden visszaélést. Egyeneslelkű, becsületes ember, aki méltányolja az adott szavat.
— Ismét ilyen elavult erkölcsi felfogás! Próbáljon ilyesmit találni Dzsibutiban!
Kifelé indulunk a pályaudvarról. Az autóm már vár, a gyáram vezetőségével. Itt a fiatal Marcel Kom, a szőke elszászi és Lippmann, aki derülten mosolyog koromfekete, arab szokás szerint vágott körszakállába. Az ő apja valamikor dzsibutii kormányzó volt. Ő is gyarmati állami szolgálatba lépett, de mint annyian mások, nem tudott összeférni Chapon-Baissac-kal és íme...
Mind a négyen, továbbá Ali, az Altair egykori kormányosa és az öreg Abdi, legöregebb emberem, felkapaszkodunk ötlóerős Citroenemre. Mert minél kisebb a kocsi, annál több utast tud szállítani.
A főúton megyünk, az odavalósiak tömegében, akik poggyászukkal megrakodva jönnek visszafelé a pályaudvarról.
Elhaladunk a kávéházak terraszai előtt, ahol görögök üldögélnek az örökkévalóságig, egy-egy pohár víz előtt. Azután az elegáns szálloda következik, a Bollolakosz szálló, ahol az addisz-abbebai utasok szoktak megszállni éjszakára, mert a vonat csak másnap reggel indul tovább. Verandáját futónövények és virágok borítják, a kertben narancsfák és szőlőlugasok. Elbűvölő látvánv annak, aki kissé lázasan, tele a sivatag porával, kiszáradt torokkal, égő szemmel érkezett meg az egésznapi utazás után.
Azután kétszáz méter széles homokos folyamágy, amely lezárja a számtalan kerttel illatosított európai városrészt.
A Citroen első sebességre kapcsolva, dühösen pöfékel, nagyokat zökken a kőgörgetegeken, mert itt nincs híd, hiszen a víz legfeljebb évente kétszer-háromszor, nagy viharok alkalmával tölti be a medret.
Előttünk kopár dombok és távolabb, a harrari fennsík magas falai. Túlsó lejtőjén Magala, a bennszülött város.
Itt már nincsenek kertek, csak lapos, földestetejű házacskák. Gyáram nagy épületei fehér foltok a kis viskók, között. Belépünk az udvarba. Mindent túlkiabál a kezdetleges motorok zakatolása, amelyek a város világítását szolgáltatják.
Fogadnom kell összes munkásaim üdvözlését. Nagyrészben szomáliak. Mindegyik kezet akar csókolni és mindegyik meg is teszi, a maga törzsének a szokása szerint.
Mindig megindít ezeknek az embereknek a bizalma, nyíltan kimutatott, együgyű szeretete a gazdájuk iránt. Máig megmaradt bennük a rabszolga alázatossága. Öntudatlanul is boldogok, hogy főnök és parancsoló áll felettük, aki olyan hozzájuk, akár az édesapjuk lenne, aki büntet, de meg is bocsát és megkíméli őket a kenyérgondoktól.
Már hosszú évek óta dolgoznak itt valamennyien, többen gyermekkorukban kerültek ide és kezem alatt tanulták meg a munkát. Ismerem mindegyiknek az élete folyását, a családi körülményeit, komolyan hallgatom végig az ezerféle együgyűséget, amely betölti életüket. Mert a csavarfogó, a kalapács.és a szenesvödör mellett is megőrizték régi egyéniségüket, továbbra is éppen olyanok maradtak, mint testvéreik, akikkel a sivatagban találkoztunk, lándzsájukra támaszkodva a nyáj felvert pora közepén.
Egyikük hozzám lép. Két bokáját vasgyűrű kapcsolja össze, olyan szorosan, hogy csak nagynehezen tud lépkedni. Ez Hamed, a kovács. Nemrégiben ő kovácsolta Ibn-al-Bahr kulcsait. Örökké adósságai vannak, ítt és máshol. Ravasz meséket, gyermekes kifogásokat eszel ki, hogy előleget kaphasson. Vasra kellett veretnem a gyárban, hogy megmentsem többi hitelezőjének a haragja elől.
Fiatal barátom csodálkozva bámulja a megláncolt embert, aki fogait kimutatva vigyorog és kezemet csókolgatja.
— Valóságos adósok börtöne, — magyarázom neki. — Ha a bíró törvényes ítélettel megállapítja, hogy a hitelező követelése csakugyan jogosult, akkor a hitelezőnek joga van adósát megláncolva tartani, mindaddig, amíg meg nem fizeti adósságát. De börtönbe nem szabad zárni az adóst és a láncot is olyan tágan kell hagyni, hogy járhasson-kelhessen a házban, sőt ki is mehessen az uccára. Ha az adós nem tudja magát felszabadítani, akkor kezest is állíthat, ki felelősséget vállal, hogy amennyiben eltűnnék vagy megszöknék, fizet helyette. Így azután visszakapja a szabadságát és addig koldul, míg összeszedi az adósságát.
Én is megtehettem volna, hogy az útjára engedem, mint valami kolduló barátot, de helyesebbnek tartom, ha munkaalkalmat adok neki. Napközben, egészen vidáman hordozza láncait, éjjelre pedig leszedetem. Mire már csaknem teljesen ledolgozta az adósságát, újabb előleget kér és ez így megy a végtelenségig. Nagyon elégedett ezzel a rendszerrel, mert így legalább imegvédelmezem többi hitelezőitől, akik felől akár éhen is halhatna. Ez így tart már teljes két esztendeje.
Barátom kezdi sejteni, milyen más jelentése van itt ugyanannak a szónak, mint odahaza Európában és milyen könnyen mondhatja itt az ember a legjobb szándékkal a legnagyobb, ostobaságot.
Az asztalt már megterítették a szőlőlugasban, amelyről súlyos fürtök csüngenek. Ez a második termés, mert itt a szőlő évente kétszer virágzik és érik.
Az állomáson, a poggyászlerakodás zűrzavarában, éppen csak hogy be tudtam mutatni Kornt és Lippmannt. Itt már kellemesebb alkalom van hozzá, a kertnek ebben a nyugalmas sarkában, a közeli hegyek felől leszálló friss levegőben. A vacsora barátságos, közvetlen hangulatban ér véget, mindenki fesztelen és őszinte.
Lippmann nagyon derék fiú. Harminchárom éves. Arcszíne sápadt. Nagy fekete szemének sötét ragyogása, mintha egy régi mór lovag csodálkozásával nézné a világot.
Apja Dzsibuti kormányzója volt 1924-ben. Erélyes és tisztánlátó ember. Egész családja gyarmati hivatalokban szolgált, ő maga mint helyettes ügyvivő kezdte francia szomáli földön. Ez lett volna az első lépcsője pályafutásának. De kitartó bátorsága, kalandvágya, egyszerre csak harcosabb helyre sodorta. Valami titokzatos atavizmus váratlanul napfényre hozta lelkéből a muzulmánt. Elvált fiatal feleségétől. Az asszony minden tekintetben kifogástalan volt, kedves, művelt, ragaszkodó, talán túlságos gyengédségének és engedékenységének áldozata. Lippmannak semmi mentsége nem lehetett, minden komoly ember őt hibáztatta, de semmi sem használt. Mintha ellenállhatatlan áradat söpört volna végig egész múltján. Elragadta hozzátartozóitól a sivatag titokzatos vonzóereje, a zabolátlan, egyszerű népek vad életformái, lelkük nyugtalanító titokzatossága. Benszülött asszonyt vett feleségül, a muzulmánok itteni életmódja szerint élt, valami távol múlt visszhangjára hallgatva és mindenben alkalmazkodott környezetéhez. Az idevalósiak nagy megfigyelőtehetségükkel, biztos ösztönükre támaszkodva, nem a hitehagyottat látják benne, hanem a megtért, tékozló fiút. Nem nézik le életének kettősége miatt, mert érzik, hogy valamikor hozzájuk tartozott. Nem frengi, aki azt hiszi, hogy lesüllyed, amikor hozzájuk idomul, hanem igazán a hazatalált vezér. Talán a régi Arábia valamelyik hősének lelke él benne, abból az időből, amikor az arabok még a csillagokat imádták, azután hitetlenekben inkarnálódott, de de most végre visszatért az igazi hit bölcsőjéhez ...
Lippmann annakidején egészen rendkívüli befolyással volt az isszákra. Az őrség, amelyet Dikilben az ő parancsnoksága alá rendeltek, amelyet ő szervezett meg, valósággal vakon engedelmeskedett neki és akár a halálba is követték volna, habozás és gondolkozás nélkül.
De Chapon-Baissac nem használhatott ilyen embert, haszontalan irkafirkára és politikai intrikára épített rendszerében. Lippmann mindig kíméletlenül megmondta az igazságot, nem értett az udvaroncok hízelgéséhez.
1914-ben, a háborúban, gránátrobbanás következtében megsebesült és koponyalékelést kapott. Egyszer, amikor valami nézeteltérése támadt Chapon-Baissac-kal, a kormányzó ennek a sebesülésnek a rovására írta figyelmetlenségét. Szándékosan végsőkig ingerelte igazságtalan vádakkal, azután úgy tett, mintha megsajnálta volna hirtelen heves kitörését és mentegette magát, de véget vetett Lippmann karrierjének abban a pillanatban, amikor beszámíthatatlannak jelentette ki.
Szabadságot adott neki azzal a feltétellel, hogy a felügyelőbizottság érkezése előtt térjen vissza Franciaországba. Lippmann visszautasította és kijelentette, hogy megvárja a bizottságot. A kormányzó, egyetértésben Pauchois doktorral, aki mindenben a kívánságaihoz alkalmazkodott, most már közveszélyes őrültnek jelentette ki. Le akarták zárni, de előző estén egy bennszülött figyelmeztette. Megszökött és egyenesen hozzám jött. Azóta — két éve — mindig itt van.
Vállalkozásomat részben vezeti. Tudom, hogy értem akár az életét is odaadná, mint ahogyan kockára tette Franciaországért is a háború alatt, mint ahogy odaadta volna ezért a szegény, rövidlátó Chapon-Baissac-ért is, aki nem tudta őt megérteni.
Mellette a szőke Korn, huszonnyolc éve ellenére is, olyan, mint egy gyermek. Egy kicsit úgy van itt, mint a fiam. Az apja, bosszúálló és hevestermészetű ember, kitagadta. Sohasem tudta neki megbocsátani, hogy utánam jött Afrikába, amikor önkéntesi évét leszolgálta.
— Úgy érzem itt magam, mintha nagy családba kerültem volna, — mondja új barátom. — Milyen más ez itt, mint a modern európai szervezetek!
— Az ország formálja ilyenre a kapcsolatunkat. Én sem akarok kiválni az összhangból. Itt, az ősi szokások világában, tökéletlen lenne bármelyik amerikai szervezet. Azért futott itt zátonyra olyan sok vállalkozás, mert ezt sehogyan sem tudták megérteni...
Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932) Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése