BERT PÁL: A jegesmedve

Payer, aki a Germánia és Hanza nevű hajókkal járt először a sarkvidéken, következőleg írja le a jegesmedvét és életmódját.

Julius von Payer osztrák térképésztiszt

A jegesmedvének sárgásfehér gyapjas bundája van és fekete orra s azért már nagyon messziről feltűnik a havon. Van tíz, sőt tizenkét mázsányi és sokkal nagyobb azoknál, ame­lyeket a mi állatseregleteinkben és állatkertjeinkben látni. Igaz, hogy ezek fiatal korukban hozatván Európába, elcsenevésznek a fejlődésükre nézve kedvezőtlen körülmények között. Ereje és vadsága nem kisebb az oroszlánénál és tigrisénél, de a fagyos égöv, amely alatt él, lehűti a vérét, óvatossá, bizalmatlanná teszi.
Fő tápláléka a fóka. Meglesi a jég hasadékainál; megrohanja, ha a lebegő jégtáblákon a napon sütkérezik, oly alattomosan, mint a tigris, amelyhez hasonlóan nesztelen járású. Még akkor is üldözi a fókákat, ha víz alá buknak, mert kitűnő úszó; gyorsaságban is csak a rénszarvas múlja felül. A szaggatott sziklás hegyoldalon oly ügyesen mászik, mint valami macska és a sima és rézsútos jégen is könnyen jár, mert talpa érdes és szőre, karmai is segítik.
Megöli zsákmányát, mielőtt felfalja, de szeret vele előbb játszani. A sarki áramlat jéghegyei­vel sokszor egész Izlandig utazik. Gyakran látni a szárazföldtől sok mérföldnyire; odaúszik a csónakokhoz és hajókhoz, míg lövéssel el nem űzik. Nemcsak a kövér fókák húsát falja nagy mennyiségben, hanem megeszi a kacsatojást is, néhány óra alatt elpusztítja, amit egy kis szigeten talál.
Bizony kényes dolog vele találkozni a sarki éjszakában, kivált ha az embert fókának nézi és csak későn veszi észre tévedését. Egy puska és egy csomó töltés legbiztosabb szer ötcenti­méteres fogai ellen.
Mégis szánalomra méltó állat. Szenvedések és koplalások láncolatából áll az élete, csak a hideg ellen védi több hüvelyknyi vastag szalonnája. Egyszer egy medve gyomrában, amely társaival együtt egész télen és tavasszal kerülgette befagyott hajónkat, nem találtunk egyebet egy darab flanellnál, amelyet a szabónk dobott ki. Sok lelőtt medve gyomra egészen üres volt, sokéban csak víz és tengeri növény volt, amit csak akkor eszik, ha nagyon gyötri az éhség. Szomorú sorsuk van ez állatoknak; szüntelenül táplálékot kell keresniök e fagyos, jéggé meredt és sötét tájakon; küzködniök kell a rémítő hóförgetegekkel, amelyekkel csak a hegyek bírnak veszedelem nélkül szembe szállani; össze-vissza torlódó és egymást szétmorzsoló jégmezők veszik körül és tátongó hasadékok, vagy messzire kiviszik a tengerre a tutajként úszó elszakadt jégtáblák. Az európai barna medve valóban boldogul él sarki komájához képest.
Különösen nyomorúlt állapotban van tavaszkor. Egészen lefogy a szalonnája. 1880. április 1-én a hajónál megöltünk egy medvét, amely hihetetlenül sovány volt. Vajjon alszik-e téli álmot,6 nem figyeltük meg. De ha van is téli álma, minden esetre igen rövid vagy nyugtalan, mert az egész évszakon át folyton látogattak bennünket e kellemetlen szomszédok.
Érzékei igen élesek, kivált szaglása; a pörkölt szalonna szaga sok kilométernyiről elcsalja. Jön akkor, körültekintget és magasra emelt orrával szimatolja a pecsenyét. Az eszkimók meg­támadják és megölik dárdával, amihez nagy ügyesség és hidegvér kell. Azok közül, amelyeket mi megöltünk, sokon látszottak e különös párbaj nyomai. Megesik gyakran szánutazás alkal­mával, ha az utazók nem érvén rá vadászni, sorban elvonulnak egy vagy több medve előtt, ezek magaviselete csak kíváncsiságot és meglepetést árul el. Néha nem tesznek egyebet, csak körüljárják a szánt, folyton feléje fordított fejjel. Egyszer egy medve méltóságosan ment a gépészünk után, aki szánjával a hajóhoz tért vissza. Csak megérkeztekor, amikor a lármánkra hátranézett, vette észre hívatlan kísérőjét.
A sarki medve húsa, kivált az öregebbeké, általában nem olyan jó mint a barna medvéé. Igen szálas, szívós és a sok zsírtól többé-kevésbé halzsírszagú. Mégis mi nem tapasztaltuk, hogy ártalmas volna, kivévén a máját. A Davis-szorostól nyugatra lakó eszkimók a húsát sem engedik kutyáiknak enni.
Éjjel a medve nem igen támadja meg a tanyákat; óvatossága visszatartja a hirtelen támadá­soktól. Egy sátor neki olyan titokzatos és megfoghatatlan dolog, hogy benne csak gyanút és kíváncsiságot kelt. Kane [híres amerikai utazó] társai egyszer fölriadván egy medve dörmögésétől, amely bedugta fejét a sátorajtón, annyi lélekjelenléttel bírtak, hogy egy skatulya gyújtót lobbantottak föl hama­rosan és az orra alá dugták: a vadállat megfutott és nagylelkűen büntetlenül hagyta a sérelmet.
Rablása ellen legnehezebb megvédeni a tartalék ételt, amelyet az útra visznek. Legjobban megvédi a víz és összefagyott homok, jobban mint akármilyen súlyos kövek, mert elvásik rajt a körme. Megeszik különben mindent, viaszgyertyát, dohányt, kaucsukot, őrlött kávét és vitorlavásznat.
Tavasszal ezek a ragadozók megsoványodva és éhségtől gyötörve kószáltak a part hosszában és fölfedezték a hajónkat; annyira megbámulták, hogy el sem hagyták azután az öböl környé­két és végre - némi túlzással lehet mondani - egész megszálló sereggé növekedtek. A hosszú sarki éjszaka alatt nem lehetett a hajótól két lépésnyire menni puska nélkül; az árapálytól emelt jégnek nyikorgása és zúgása könnyen össze volt téveszthető súlyos léptek neszével, azért mindig készen vártuk a megtámadást. Az ostromlók oly merészek voltak, hogy egyszer éjjel a hó és jégtorlaszon át a tanya belsejéig hatoltak; a lábnyomaikból tűnt ez ki, amelyeket reggel találtunk.
Aki ilyen talponjáró [medvefélék neve] családdal találkozik, mindig előbb az öregeket lövi le: természetesen, mert a kölykeitől megfosztott anyamedve borzasztó ellenfél. Ha a kölykek csak megsebe­sültek, akkor menekülve előre lökdösi vagy saját testével fedezi azokat. Pedig ha az anyjukat lövik le, nem restellnek húsából enni.
Az északsarki útleirások gyakran említik a medvét. Minden elbeszélés e szerencsétlen vad ragadozónak gonosz természetéről és falánkságáról tanúskodik. A medvevadászatok igen változatosak és néha furcsa esetek történnek. A következő furcsa vadászatot Hayes híres sarki utazó írja le [A magánosság földe cimü művében]
Végre hallottuk a rég várt kiáltást: »Medvék, medvék!« Egy pillanat alatt a födélzeten volt a legénység.
Valóban itt voltak a medvék, oly közel, ahogy csak remélhettük: kétségtelenül már rég látták a hajónkat, mielőtt mi őket észrevettük; csendesen néztek bennünket, inkább kiváncsian, mintsem ijedten. Egy anyamedve volt két kölykével, mozdulatlanul három-négyszáz méter­nyire tőlünk, egyedüli élő lények ebben a végtelen pusztaságban. Az anyát közrevette a két bocs.10 Az egész család nyugodtan hevert az öreg jégmezőn. Némi lelkifurdalást keltett bennem az a gondolat, hogy mi kegyetlenül meg fogjuk zavarni nyugalmukat.
A gőzöst megállítottuk, mihelyt lehetett; a két ellenfél csak farkasszemet nézett és mindenik várta, hogy a másik mit tesz. A medvék csak a hajót látták, mert mi óvatosan lebújtunk a korlát mögé; a szél sem árulhatott el bennünket, szembefújt északról; a gőzös nekik egy nagy fekete tárgy volt és nyilván érdekes is, mert látszott, hogy közelebbről akarják megnézni, aminek mi nagyon örültünk. Elől járt az anya, a két bocs két oldalt cammogott utána. Lassan és okosan egy nagy vargabetüvel a hajó orra felé került, kétségtelenül azért, hogy a tőlünk jövő szelet megszimatolhassa. A jég elősegítette szándéka kivitelét, mert a jégmezők szegé­lyétől egy hosszú jégfok nyúlt ki a tengerbe. Ennek végére érvén, bizonyosan megérzett bennünket kitűnő szaglásával, de már akkor késő volt, nem szabadulhatott a kelepcéből, melybe önként került. Hogy tervünk sikerüljön, még inkább elrejtőztünk mint előbb. Azt hinné az ember, hogy a vadászat törvényei ellen vét, aki megvárja, míg a vad őt megszima­tolja; de a kapitány derék vadász, ismeri hajóját és tudja, hogy mire képes az. »Megkerítjük őket, ha még egy kissé tovább mennek«, mondá, megparancsolván a gépésznek, hogy félgyorsasággal haladjon, a kormányosnak pedig, hogy a kormányt balra fordítsa. Erre a hajónk egyet fordult, hogy szembe kerüljön a medvékkel, amelyek még mindig igen lassan cammogtak előre a jégnyelven.
- Mit csinál, kapitány úr? A medvék észrevesznek és rögtön megfutnak.
- Dehogy! A hajó majd elállja az útjukat.
- De kapitány úr, a jég, a jég! Csak nem akarja a hajót e jégtömegnek ereszteni?
- Miért ne? Még egy jéghegynek is neki merném vinni.
Megkezdődött a küzdelem az erő és az ügyesség közt egyrészt, másrészt a ravaszság és a gyorsaság közt.
E sarkvidéki talponjárók nem valami szépen lépegetnek; hatalmas lábaikat oly feszesen emel­getik, mintha ízület se volna benne, és úgy mozgatják a lábuk fejét, mintha magassarkú cipőben járnának. Összes tagjaik közül tán legszebb a nyakuk.
Leginkább meglepett engem az anyának rendkívüli óvatossága, nem akart nagyon közel jönni, de messzire sem akart távozni.
Kimért léptekkel közeledett. Jól táplált, kövér medve volt; kétségtelenül lakomáról jött, mert igen lusta volt; a lustaság pedig rendes dolog minden bőséges lakoma után, míg az emésztés be nem végződik; még a kis víztócsákat se lábolta át, melyek útjában voltak, hanem szépen lassan megkerülte, hogy a lába száraz maradjon. Néha hátat fordított, néha megállt, hosszú nyakát kinyújtva szaglászta a levegőt jobbra-balra, orrát majd magasra emelte, ahogy csak bírta, majd leeresztette a jégig, mintha valamit keresne. Azalatt a kölykei folyvást pajzán­kod­tak körülötte; mivel látták, hogy az anyjuk nem fél, igen jókedvűek voltak és a hajót nyilván valami pompás látványnak nézték, amelyet az anyjuk csinált az ő mulatságukra. Kergetőztek, mint a kis macskák, bújócskát játszottak az anyjuk körül, rúgták és harapták egymást, ahogy minden emlős állat tenni szokott ártatlan ifjú korában. Meghemperegtek minden tócsában, hogy messzi­re loccsant a víz jobbra-balra; kétségtelenül igen boldoggá tette őket e szokatlan szórakozás.
Egy félórába telt, amíg a kis család odaért, ahol az anyjuk végre megtudta, hogy kivel lesz dolga. Egy pillanatig habozónak látszott, hirtelen megállt és megfordult, mintha vissza akarna menni, amerre jött; néhány percig kétség hányta-vetette; végre mégis csak a hajó felé ment. Amint a jégnyelv fokához ért, fölemelte a fejét és egyet dörmögött; akkor vette észre, hogy veszedelembe került; láttuk, hogy köröskörül fordult és mindenfelé tekintgetett, mintha keres­né, merre lehet menekülni. Kis habozás után megint a jégmező felé fordult. A bocsok nyug­talankodni kezdtek, odafutottak az anyjukhoz, mintha kérdezni akarták volna, hogy mi a baj, hogy vége van-e már a mulatságnak és mért kell már menni. Az, úgy látszik, azt felelte nekik, hogy nem kell nagyon megijedni, de mégis jó lesz fürgén lépegetni és eltávozni, amilyen gyorsan csak lehet. Vége volt a játék idejének; keservesen nyöszörögve engedelmeskedett a két kicsiny; olyan szerencsétlennek érezhették magukat, mint a kis gyermekek, akiket haza­menőben utólért a zápor. Nyugtalanok voltak és zavarodottak s nem törődtek már semmivel; átláboltak az omlós jégen is, amely süppedezett lábuk alatt. Amint megint a jég felé igyekez­tek, az anyjuk előre haladt; akkor várt rájuk, vagy visszament hozzájuk, ha nem is segíteni, de legalább bátorítani. Az anya maga elmenekülhetett volna és azt tudhatta is, de nem akarta kicsinyeit elhagyni, önmegtagadása bámulatraméltó volt.
A hajónk nem maradt tétlen. Mikor az anyamedve szelünk árnyékában volt és észrevehetően nyugtalankodni kezdett, fölhangzott a kapitány szava: »Előre, teljes gyorsasággal!« A csavar elkezdett forogni és a lehető legnagyobb gyorsasággal a jégnek indult a hajó, hogy elvágja a három szerencsétlennek az útját.
A kapitánynak már kezdettől fogva ez volt a szándéka; rá nézve az egész csak az idő kérdése volt. Mi többiek ellenben nagyobbrészt kételkedtünk abban, hogy a hajó megbírja azt, amit ő vele tenni akart.
Borzasztó ropogás hallatszott, mikor a jéghez ütköztünk, azon a helyen, ahol a leggyen­gébbnek látszott; sokkal szilárdabb volt, mint az, amelyet reggel értünk; a lökés oly rémítő volt, hogy hozzá hasonlót még nem éreztünk; de a hajónk erős éle már utat nyitott magának, fölcsúszott a jégre, betörte maga alatt és visszaesett a vízbe; e kétszer megújított művelet alatt nem lehetett állva maradni. A konyhában csak úgy zörgött a sok edény; a leveses tál majd betörte a matrózinas fejét, aki azt kiabálta: »Berg« (jéghegy) »Bear« (medve) helyett. Blob, aki a főlejárat korlátjánál állva, lerajzolta a mi leendő vadpecsenyénket, fejest ugrott a szén­tartóba, ahol az ő fehér medvéi egyszerre feketévé lettek. De a kapitány szándéka sikerült; a heves roham hasadékot ütött a jégen, mely csakhamar a hajó túlsó oldaláig ért, úgy hogy a szegény medvék a jégmezőtől elvágott úszó jégtutajon egészen hatalmunkban voltak.
Behatoltunk a szorosba, melyet a hajónk nyitott. Jól lehetett látni, hogy a medvék megijedtek; mihelyt észrevették, hogy el vannak vágva, a jégnek azon része felé menekültek, mely éppen mögöttünk maradt, úgy hogy kénytelenek voltunk a hajóval megfordulni és visszamenni a hasadék elejére. A tengerbe szállva, át akartak úszni a jégmezőre, de visszafordultak, mikor látták, hogy útjukat álljuk. A kormányt jobbra fordítva üldözőbe vette őket a hajó; csak akkor mentünk lassabban, mikor már ötven méternyire voltunk tőlük.
Pompás látvány volt a kék, tiszta vízben lengő hosszú szőrük; kövér testükkel, mely faj­súlyánál fogva is könnyen lebegett a vízen, kétségbeesettül gyorsan úsztak a jég felé, ahol menekvést reméltek a szerencsétlenek. Még akkor se szűnt meg az anya gyengéd gondossága; minél közelebb jöttünk, annál közelebb maradt bocsaihoz, utoljára már köztük úszott; azután buktak és jól lehetett látni, hogyan úsznak hat méternyire a víz színe alatt néhány percig. Mikor fölmerültek lélekzetet venni, golyózáporral fogadtuk őket; az anya és az egyik bocs élettelenül terültek el a vértől piros vízen.
A másikat alig horzsolta a golyó; egy másik golyó oldalán találta, mikor a jégre kapaszkodott; nyöszörögve menekült. A kapitány a jéghez vezette a hajót és a horgonyfüggesztő (kereszt) fáról a jégre lépve a medvét üldözni kezdte. Az megállt és egy nagy jégtuskó mögé rejtőzött; de mikor látta, hogy jön az ellenség, támadásra készült. Nyöszörgése ijesztő morgássá válto­zott és éppen rohanni készült, mikor egy jól irányzott golyó véget vetett a vadászatnak.
A zsákmányt csak a fedélzetre kellett vinni, meg kellett mérni az áldozatok súlyát és nagysá­gát és a bőröket oda kellett ítélni azoknak, kik a halálos lövéseket tették. Ez utóbbi volt a legnehezebb; végre hosszas tárgyalás után mindenik bunda gazdájára talált. Horgonyt vetettünk egy jéghegynél, hogy ivóvizet szerezhessünk és pihenhessünk egyet az éjjeli izgalomra és fáradságra, miután jó lakomát (reggelit) csaptunk a Kacsasziget vadjaiból.

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK