Oldalak

2013. december 11., szerda

ÁGAI ADOLF: Bukuresti ut

A szerző családja Lengyelországból származott át Magyarországra. Ágai Adolf (1836-1916) orvos, majd hírlapíró, író lesz, beutazza egész Európát, Ázsiát, Afrika egy részét. Nevéhez fűződik a Borsszem Jankó c. élclap megindítása. Jelentős műgrdítói munkássága. Gyermekirodalmi munkái népszerűek voltak a kis olvasók körében. Alább útleírásai közül a bukaresti utat, tizenkilkencedik század végi állapotokat bemutató beszámolóját közöljük.

I.

Kiállottak a partra a jó csángók, hogy Pancsova táján elzúgott mellettük a hajónk, s megrengetve a kalapot, lelkesen harsogtatták: »éljen Magyarország!« Eszembe jutott Pali bácsi, ki az állás alatt sátort ütött vándorló szinház függönyén olvasható ugyan e mondásra, hogy »éljen a haza!« ezt felelte: »Hiszen a haza, az majd csak megél; hanem ti hogy éltek meg?« De amennyire kitelt a hangomból, visszavivátoztam őket. Reméltem is, hogy jó dolguk lesz nálunk, mert még akkor nem volt kiadva a pénzük dús nyolczas kamatra.

A parti port, az országut homokját ölbe kapta a szél s kavart belőle akkora felhőt, hogy pillanatokra elvonta szemünk elől a tájat. Hajófödélről festői látvány ez is. Pedig, aki benne van abban a föveny-förgetegben, ember s állat, az nem találja kellemesnek. A legény ősszé válik benne, a szürke ló fakóvá. De azért csak »gyű te!« S előre vánszorog s messze marad el mögöttünk a küzködő kocsisor.

Hova tovább, mind inkább gyérül az uri közönség s szaporodik fel az utas nép. Alig vagyunk el már az első osztályon, s az a szőke hölgy, aki tegnap eltünt a sok csinos magyar asszony között, ma már nagy kitüntetések tárgya; sőt némelyikünk érdekesnek is találja s nem érti, hogy nem vette észre eddig? De mint a Wallenstein csillagjának az éjszaka sötétsége kellett, hogy tündököljön: a mi hölgyünknek is a többiek távolléte, hogy ragyogjon. Kegyeltük, kényeztettük s egy kövér vashámor-igazgató zsámolyon ülve szuszogott a lábainál s ajálta föl rengeteg karjait motollának, mig Omphale ő nagysága bájos taglejtéssel gombolyitotta föl a kék pamutot; valamint hogy ki is sült később, hogy kék harisnyát hord. Nem a szél kedvező legyintésének köszönhettük e tudomást, hanem a »Verseczer Gebirgsbote« egy számának, melyben a mi Corinnánknak nem egy rimes betürejtvénye jelent már meg.

Szöktem le a második osztályba. Amint a kabinok mellett rohanok el, az egyiknek ajtaja kinyilik, s azon két mosolygó arcz kukkant ki: egy fiatal házaspáré, mely vörös bársonnyal bélelt fészkébe vonulva vissza, édes zárkozottságban, megleshetetlen titokban folytatá boldogságos nászutját a Duna első állomásától Bajorországban, le a Fekete-tengerig. Az ajtó hamar becsapódott megint s a magasra felszökkenő habok hallották egyedül víg nevetésüket s látták egyedül szerelmöket. Ám azért a hab, ha locsog is, de nem fecseg.

A Duna a Kazán szorosnál
A folyó medre kiszélesedik, a partvidék emelkedik. Muzsánk és udvarlói a jószivű kapitány mellé a hidra állanak s az ünnepelt hölgy a környezet figyelmét a mélyen kimarjult kanyarodások csíkjaira irányozza, melyek a sötét-barnától a világos szőkéig fokozódnak föl vagy le. Ha magyar hangokon zengene a verseczi istenasszony lantja, bizonyára megteremne halhatatlan szórejtvénynek az »árnyalat árnyalata«.

Már turja ki felhősátorból rovátkos fejét a Damogled s a rengeteg viztömeg összébb szorul mélyre vájt sziklás medrében. E jelenet nagy volta mellett eltörpül a Rajnának édeskés vidéke, el a Neckar és Elbe völgye. Hozzáfoghatót csak Norvégiában láttam. A Duna szélessége Orsova előtt vetekedik a Hardanger-fjord tükrével, melybe szintén égverő hegyek szirtes fokai tekintenek alá. A Höne-elf kiszélesedése e fjord, mig a kazáni szorosban a tágasra ömlött Duna-tó sodródik keskeny folyóvá.

*

Babéros Sapphónk kitárt karokkal áll ott, mintha keskeny keblére akarná vonni a nagy hegyet, aki még erre az édes biztatásra sem enged komor fönségéből. Fölötte egy kőszáli madár, kiterjesztve roppant szárnyait, evez ismeretlen magasokba. Rekedt vijjogása azt jelenti, hogy valamit vett észre. Egyszerre csak - nincs. Éles szeme fölfedezte hajónkon a tárt karu női dalnokot s a vén sas elmenekült.

Mikor az első darabonczot láttam meg az oláh parton, nagy derültség fogott el. Nyilván apró madárnak néz minden ellenséget. Amit nem a vitézségével mutat ki, hanem az ijesztően rongyos mundérjával. Folyami rendőrséget végez itt, jóllehet a berlini zöld asztal mellett a nemzetközi jog magyarázói bebizonyitották neki, hogy a Duna errefelé semleges. De ez tavaly volt; akkor, amidőn megkótyagosodva a »Stefan cel mare« dicsőségétől, a szent Dávid hárfájára sem hallgatott volna; mennyivel kevésbbé ama szerződés doktrinarizmusára.

Corinnánk érdekesnek tartotta a mezitlábas darabonczot is. A legény puszta, szőrös melle eszébe juttatá a jó Atta-Trollt, aki egyszerű, de nagy érzelmeket hömpölyget az ő hochbrust­jában. Aztán elkezdett velünk politizálni s elvilágosodó arcczal, majd hév lendülettel bizonyitotta a »Verseczer Gebirgsbote« megváltó küldetését Magyarországon, honnan az egyetlen egy szásznak a schmerzenschreija jobban elhallatszik a stammesbrüderekhez, mint százezer becsületes bár, de megtévelyitett svábnak az éljene. A vastag hámor-igazgatónak domboru keblében erre felágaskodott a magyar ember, s a gyáraiban döngő nagy pőrölynek meggyőződésével - föladva a már-már meghóditott muzsának szivében elfoglalt elősánczokat - ráütött a hölgy vállára, éppen oda, ahol a szárnyai nőhettek és őszintén dörögte: »dész gibtsz nid! - vájlsz dész nid gibt!« Amitől a zengő muzsa szinte összeroskadt, s visszavonva mimosa-lelkét keble hüvelyébe, elhallgatott s a női osztály egy sarkába ülve, méla lemondás­sal, de egy fényesebb jövendő bizalmában, kötögette le gombolyagából a kék pamutot. Hideg borogatást azonban nem rakatott a vállára. Ha az inzultust elbirta a szive, a vállának sem illett sajogni. Drenkován kiszállott. Merev főbolintással vált el tőlünk s a kijárónál tüntető boldog­sággal borult az ő patikárius nagybátyjának a nyakába, ki ott várta a dobogón.

Turnu-Szeverin szép város. Egész kis Bukurest, mondá nekem egy meczenása az ottani franczia művészetnek, aki szabad óráiban kalapos. Egész kis Bukurest, valamint az meg egész kis Páris. De megvontam magamtól az élvezetet. Csimpolya- és dudaszó, meg a páni síp metsző sikongása egy kertbe vonzottak ott a Dunaparton. Karcsu oláh kisasszonyok sétáltak a fakó gyepen kézen fogva, sorjában tizen is. Arany s ezüst rojt és bojt, csillámló zsinór és sujtás ragyog rajtok. Még a czipellőjük is arany szálakkal van kivarrva. Föl s alá andalognak élénk beszélgetésben, csipejük csábitóan ringatódzik a rugalmas, könnyű lépések alatt, s meg-megbicczentik a fejöket, mikor a zene gyorsabb ritmusba csap át. Nyilván olyan ez a zene mint a dohány. Eleinte szédületet okoz és émelygést; aztán, ha hozzá törődtünk, jólesik. Egy terebélyes bükk sátra alatt ül a három művész. Oláh czigányok megannyian. Megétetett macskának a sivalkodása, megsebzett kutyának a vonitása nem lehet szívrepesztőbb, mint az a jajgatás, mit ez a különben egészséges három ember követ el. Még nevetnek is hozzá ezek a muzsikáló hóhérlegények. A páni síp művésze egy golyvás ur. Nyilván ebben a golyvában tartja a felgyülemlett szelet mellyel a sípját eteti, mert ez akkor is szól, mikor sörrel locsolgatja száradó torkát s nedvesiti meg kidagadt, cserepes szája szélét ebben a nagy melegben.

A szeverini hideg fürdő épp oly enyhitő, mint bárhol a világon az áldott hullám, amidőn az utas hozzá folyamodik, hogy kopogó halántékait meglocsolja s forró nyakába zúgassa le a hűsítő sugarat. Előkelőnek nem előkelő, de van egy fényüzése, amilyet még sehol sem jutott élveznem: a czipőhuzója ezüstből való. Ez t. i. egy ezüst evőkanál. Hogy a délebédi paradi­csommártásból ragadt rá egy kevés, az ugyan nem volt nagy baj. Hiszen a Dunában ülök s ott elég a viz, mely leáztatja róla. De jólesett ez a bizalom.

Az Alsó-Duna hajóskapitányai a szárazon is nagy urak erre, ahova ők vitték be elsők a nagyobb műveltség kellemeit s egy kifejlettebb czivilizáczió vívmányait. Góczpontjai a társas életnek, víg urak, vendéglátók. A régi jó ismeretségek eczet-ágyát az élénk személyforgalom révén naponkint váltakozó ujabb töltésekkel szaporítják. Hogy az ilyen eczet-ágyat zamatos borral öntik fel, egy jóravaló vizi farkasnál magától értetődik.

Ha azt mondám: vizi farkas, ez csak olyan szóbeszéd. Semmi farkas-természet nem szorult beléjök, sőt oltalmazói nem egy szelid báránykának, vagy vigan szökellő gödölyének. A vízit is csak ugy kell érteni, hogy nem a neptuni, hanem a plutói »vízi« az. Kedves fiúk, zajos legények. De mikor ott állnak a hajó hidján, a kötelesség komolyra váltja ez arczokat. Erő, erély, fegyelem és tudás ilyenkor az imént könnyüvérű, dalos pajtás. Vidám arcza zordonságba is borul, ha a helyzetnek nagy felelőssége, sokszor nehéz, néha válságos pillanata ezt megköveteli. Mint ez idő szerint is akárhányszor a bolgár parton, ahol a muszka uralkodik. Uralkodik - a diplomata urak mondjanak bármit. Meglehet, hogy agyaglábon jár az u. n. északi kolosszus. De talán csak otthon. Ahol egyszer idegenben veti meg, ott vassá lesz. Az orosz tiszt urak sürűn járnak-kelnek e hajókon s nagy szivesség tőlük, ha megfizetnek érte. Hatalmaskodnak, mintha meghódították volna ezt a fejedelemséget. A jó bolgárok meg is vakarják most a beretvált tarkójukat, s látván hazájukból kivonulni a törököt s bevonulni oda a muszkát: nagyot gondolnak magukban; de kimondani nem igen merik.

A Duna a Vaskapunál
Hajónkba csak ugy szakadt be a viddini törökség. Nincs ott neki maradása; megy, omlik kelet felé, a félhold arany szarujának édes vizei mellé s azokon is tul. Kivándorlás az ősi hazába. De tán ők szerencsésebb csángói lesznek a török nemzetnek. Néhánynak az elsült, barna melle fölött a dzsin-üző amulettel együtt ott lóg egy kis üvegecske, abban nehány cseppje a kazánliki rózsa-erdők illatos lelkének - egy darabig vigasztalása és kenyere.

Nem tudom, az alkorán mi okból tartja veszedelmesebb arczrésznek a női szájat, mint a női szemet. Ezzel szabadon tekint szét, s ha, ami elégszer megesik, ez a szem bűvösen szép s a mellett mosolyogni is tud, mint a legpirosabb ajak, csak annál nagyobb kisértésnek teszi ki a férfi szivét. A nagy próféta - Allah fehér angyalai kazánliki rózsaolajjal kenegessék az ő rengő szakálát ott a hetedik mennyországban - a nagy próféta nem járt a görög művészek iskolájába, ahol megtanulhatta volna, hogy a félig elfátyolozott báj kétszeres báj. De némelykor jót cselekszik a próféta parancsa az emberi nem himjeivel, midőn szemök elől rejtekbe vonja azt, amit meglátni nem vigasztalás.

*

- De fura! kiáltá mellettem egy kis leány. A török bácsi szoknyában jár, a török néni meg nadrágban. Aztán leült a kuczorgó gyermekek mellé s tartotta jól őket a Kugler kávés-bonbonjaival, amire nagy szopogatás támadt a Mohammed apró hivei közt. A török anyák bánatosan nézték ezt s az egyik bolgár nyelven hosszasan mondott valamit a magyar leánykának. Nyilván édes kis mese volt az. Margitka jobban megértette a czukros rózsalevelet, a dulcsászt, mellyel viszonzó kedveskedésül kinálták meg őt a kis Rusztem s a sikongó Fatmeh édes anyja. Megczírógatta a magyar leányka fehér arczát s játszott habos szőke hajával.

Láttam egy tizenhárom éves mamát is ebben az asszonyi csoportban. A baba, gyermeknek a gyermeke, nem volt nagyobb mint egy ötvenkrajczáros Vicza a Rippel bácsi játékos boltjából. Ez jobban is illett volna az ő vékony karjaiba, mint az az élő, nyafka kis teremtés, mely tollas bóbitájával ugy feküdt ott a szüleje karján, mint egy beteg csibe.

A hamálok hihetetlen nagy terhet hordanak a hátukra akasztott »szamáron«. Bizonyos, hogy a mi zsákczepelő jó csacsinkra innen került a szamár név. Az egyik vas szekrényt emel, melynek sulya alatt leroskadt volna tizenkét budapesti hordár. Pedig öreg ember volt már. Muszka egyenruhás bolgár tisztek (ugy is mondhattam volna, hogy bolgár egyenruhás muszka tisztek) hatalmaskodva s harsányan osztották parancsaikat a - gőzhajói állomás főnökének, kardjukat erősen megcsördítve a bejáró padló deszkáin. Az állomás körül rongyos, tarka tömeg ordítozott, magasra nyujtván a karjait. A kavaszok a puskatussal vissza-visszanyomták, hol fejbe, hol hátba figyelmeztetve a tolakodókat, hogy itt is »röndnek muszaj lönnyi!« De utána csak annál nagyobb lett az ordítás. Sose tudom én, mit akarhattak az istenadta bolondjai. Tán bucsuszó, istenhozzád volt a távozókhoz. A magas parton fehér lepelbe burkolózva, hosszu sorban ültek egymás mellett a török asszonyok, mint a pinguin madarak.

A nap heve alatt, a kazán mérges melege körül dolgoznak a hamálok s görgetik le százával a sörös és boros hordókat, melyekből az orosz tisztek nagyokat fognak inni a bolgár szabadság dicsőségére. A hajó a teherdarabok döngő sulyától, a levegő a forró párázattól reszket. Végre a megváltó fütty, s nagyot csavarodva turja fel maga előtt a vizeket a pompás »Hildegárd« s uszik le büszkén, erős tüdővel és aczél izmokkal hasogatva a vizet.

Magasan járt a hold, midőn Nikápoly előtt horgonyt vetettünk. A födélzeten plaidjébe burkolózva sétál egy-egy fagyos tagja a meggyérült társaságnak. A mély csöndben csak a közel sziget szunyogjainak finom zenéje hallszik át. Néhány apró énekes az emberszagra át is repül hozzánk vacsorálni. Turnu-Mugurello felől egy nagyon czifra, hosszu magyar káromkodás harsog bele a néma éjszakába. Isten bűnömül ne rójja - de jobban esett az estéli imádságnál.

A hold, a hold!... Igézetes fényibe oda merül egész lelkem. Hosszan nézem, amint szerte­szakadozva vágtat el titokzatos arcza előtt felső magas szélnek szárnyain a felhők csodálatos hada... midőn suttogó beszédre érzek föl, melyet közel hozzám folytatnak. Nini, a fiatal házaspár! Ugy egymáshoz szorulnak! Észrevettek. De mikor elborult az »éj szeme«, hamarosan éltek a kedvező homállyal s nagyot öleltek egymáson. A szerelmesek éjszakája ez ma nagy e földön. Hogy ne, mikor hegyébe az éj mámoritó varázsának, a szomszéd sziget szunyog­jait messze tulcsattogva, rágyujt édes dalára a fülemile.

*

Lejön szellős hidjáról a kapitány is. Nemsokára négyen ülünk, öt percz óta régi ösmerősök, s a parancsnok mesélgeti nekünk az orosz-török háborut, mikor itt, éppen Nikápoly előtt, az ő hajójának kerekei ötösével-tizesével kavarták fel az elesett katonákat.

Az asszonyka fázva szorul oda az urához s nagy félelmében megcsókolja. Ravasz a szerelem s élelmes. Még a borzalmasnak is leszakasztja virágit.

II.

Nem a terjengős Duna szellős, tágas hajóján sétálok, hanem a keskeny coupé szűk ülésén szorongok már. Szerencsére az ablak mellett, s kellemes szórakozásomra szolgál az a sürgés-forgás ott az apró őrházak körül, melyekre nagy nap derült most, mert kiadták rendeletbe, hogy Rudolf trónörökös és fönséges neje erre utaztának alkalmából díszt váltson még a viskó is, mentében a vasutnak Gyurgyevótul az oláh fővárosig. És igy esett meg az a hihetetlen csoda, hogy a ragyás házikókat ujra bevakolták s tündöklő fehérre meszelték. Az őrökre is ráparancsoltak, hogy mosakodjanak ki minden családostul, sőt nyiratkozzanak és fésülködjenek is meg, mert nem igen sűrün esik olyan sátoros nap ebben az országban, hogy egy nagy birodalom hatalmas urának az egyes fia teszen látogatást az oláh udvarnál.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)



Ünnepi díszt is váltott erre minden, s csak azt szeretném tudni, milyen ez a környék, amikor nincs diszben. A körülöttem »vorbeskáló« urak beszédjéből vajmi keveset értek.

Nézem a vidéket, mely alig mutat emelkedést. Nagy síkon alig látni művelt földet. Egymástól messze szétszórt kalyibák rendszerét helységnek nevezik erre; egy valamivel nagyobbacska kunyhót meg, bádog födelű kis tornyáért, templomnak. Önkénytes nyomorgás ez, melynek forrása nem a talaj mostohasága, hanem a restség. A nagy földbirtok erre nem jelent egyuttal nagy vagyont is. Csak annak a gazdának, aki a főváros vagy Krajova, Galacz, Braila közelében bir, csak az ilyen szerencsésnek dolgozik a paraszt két harmadába. (A tulajdonosnak csupán egyharmad jár a termésből.) Távol, nagyon távol, ha fölcsillan egy tanyai épület fehér fala. Ez a fehér fal már azt jelenti, hogy nagy bojár nyaral itt a szép és hosszu őszön.

Benne vagyok hát a »Stefan cel mare«, a Mihály vajda, a bimetallismus országában, ahol t. i. a király vas, a királyné arany koronát hord. Ahol Carol király a katonák vas rendjeit, Erzsébet királyné a versek arany rendjeit igazgatja. A Bratiano országában, akinek szűk ez a Rumánia, mert ki kell azt szépen kerekíteni Erdéllyel s a temesi bánsággal.
Semmi, ami mutatná, hogy most nagy városhoz közeledünk: se kert, se nyaraló, se fasor. Egyszerre csak a nagy kerek rónán száz meg száz bádog torony villan fel; egyik se nagy, egyik se szép. Alattok szintén csillogó bádog födelek, melyekből kiválik imitt-amott egy roppant épület. Ez Bukarest. Paris s/D, azaz: Paris sur Dimbovitza, mint lakói szeretik mondani.

Gyerek-koromban egyszer valami vándor menazséria állott meg a nagy kocsma előtt Daba­son. Abban mutogatott a borzas német állatprofesszor egy megviselt bundáju sárga uszkár kutyát, akinek kopaszra volt nyirva a teste; csupán a fejében volt meghagyva sörénynek a szőre, s farka végiben a bojt. Ez volt az »araszlántus Nubiábuk«.

Bukarest - Vacaresti-i kolostor
Szakasztott ilyen Páris Bukarest is. És szakasztott ilyen párisi a bukaresti. Ne merje mondani senki neki, hogy ő nem vérszerinti atyafiságban van a latin fajjal; bátor az én megdönt­hetetlen, mély meggyőződésem szerint, csak megfésült oláh czigány, kinek szenvedélye a francziaság. Mintha nyelve is - mely valóban latin származásu - paródiája volna a rómaiak nyelvének. Sikerült neki finom hangszeren vastagon és recsegve muzsikálni. Macskazene római húrokon. Stradivári sarivári. Dialektus a tájszólam bája nélkül. Aféle tyutyu nyelv, mint a milyenen gyerekkorunkban beszélgettünk. Ez idő szerint, ugy olvasom, erős mozgalom van az oláh tudós akadémia nyelvtudományi osztályában az »u« betűnek legalább a szó végéről való elmetszése végett. Az oláh Kazinczynak már nagyon oláhosan hangzott az ő anyanyelve. Hát egyszer nagyot üt a homlokára, mint szokott az ember, midőn valami jó gondolata támad, rácsapta a rumuny viskó agyagára a modern fösz-habarcsot, repedéseinek betömésére a franczia akadémia nagy szótárának márvány köveiből vert le törmeléket és fa-kilincsét meg­aranyozta a franczia szóbánya aranyával. Az oláh paraszt, ha olvasni tudna, nem értené meg azokat a szókat, melyeket ujabban használnak a Dimbovicza partjának irástudó thebánusai, és nekem bizony könnyebb eligazodni a »Cimpola«, e népies irányu folyóirat nyelvén, mint a szegény Tógyernak. »Gare« = gara; »jonction« = juncele; »bagage« = bagagelor; »trans­bordez« = transbordare. Ez persze olcsó mulatság. Mért nem konfiskálni egyszerre a Grand Dictionnairet?

Amint észrevette a szives olvasó, csak a vasuti állomásokról szereztem az oláh tudományomat; de ott élő hazánkfiai bizonyítják, hogy a társalgási, a politikai, a tudományi, de még a forgalmi nyelv is francziás formákba van öltöztetve. Paletotba bujtatott kalugyer, frizérozott Juon.

Jóllehet 30,000-en vannak itt magyarok, sulyra nem tudnak vergődni. A székely bevándorlók ugy sem valami erős magyar önérzettel jönnek be ide, s ez is hamar kivásik belőlök, valamint hogy a beszédjök is mind jobban eloláhosodik. A csiki leányzó p. csak azzal a föltétellel vállal valamely házban szolgálatot, »ha - ugymond - a dumenikája liber«, a vasárnapja szabad lesz.

E város csak megerősiti a szemnek azt, amit a fül már megértett. Hosszu boulevard, aszfalt burkolat, párisi padok - és a nagy utczaszeren még csak két ház, de már két monumentum. Szemben legimpozánsabb középületeinek egyikével, az akadémiával, a »füvészkert«; keritése rossz liczium-sövény. Plántái nincsenek, de annál több az apró, tudományos feliratu táblácska, a legtündöklőbb, a legritkább növevények nevével. Homokbuczkákba tüzdelt, kimustrált vas vesszőkkel nem lehet botanikus kertet csinálni.

Az akadémia palotájának egyik szárnya e napokban leégett. Bolond is volna, ha le nem égett volna. A kályhák deszkafalhoz vannak erősítve, s ez a fal nagy tiszteletet mutatott az értékes gyűjtemény iránt, hogy eddig tudott ellenállni a mindennapi kisértésnek. A tűzoltó katonák bátran viselkedtek; egymásután ugráltak le az alant kifeszített lepedőbe. De mikor a kezökbe adták a kitömött papagályt s a borszeszbe fulasztott kigyót, hogy vigyék egy szomszéd házba: a remegéstől alig birták tartani. Le-letették, hármas keresztet hánytak magukra s habozva kapták fel ismét, mialatt folyton imádságot rebegett a szájuk. Pópát kellett requirálni, hogy előttük járjon, fél kezében a feszülettel, a másikban egy makaki majom skelétumával. De, ugy beszélik, a szent ember is egészen ki volt kelve a szinéből ezen állattani szent »járdalat« alatt. (»Járdalat« t. i. esztergomi szent magyarság. Igy nevezik az ottani papok a proczessziót.)
Bukurest utczái annyira zavarosak, hogy alig akad itt levélhordásra képes egyén, s ez minisz­teri fizetést kap. Hiszen a kocsisok sem tudják a járást. A régi nevekkel még boldogulnak. De a griviczai »győzelem« s a franczia szótár hódító inváziója óta kiveszett a sok régi név. S igy, ha jobbra akarunk hajtatni, a pálcza vagy ernyő végével az automedonnak azt a vállát érintjük, amelyik váll a kivánt iránynak felel meg. Ez okból télen is nyitott kocsin járnak a bukuresti uraságok.

Hogy megismerjem az oláhok parliamenti életét, a székesegyház dombján levő országházba mentem. Rozoga falépcsője előtt istentől elhagyatott, rongyos dorobánczok állanak díszőrséget. A »t. ház« egy dusan aranyozott, keskeny terem, melyben vígan karikázik a czigarett füstje.

Az elnöki szék, a jegyzők s a karámba zárt gyorsirók előtt nyolcz vagy tíz márvány mellszobor látható. Mintha csak eladás végett volnának oda kitéve. Nagy hazafiak és államférfiak szobrai ezek, hogy látásukon lelkesedjék a mai nemzedék. Éppen Gradisteanu képviselő ur beszél, ugyanaz, ki a mult nyáron a jászvásári István-ünnepen visszacsatolta a magyarországi oláh részeket s megfenyegette a »hunok vad ivadékát, mely otromba lábát nekifeszíti a nemes oláh mellének«. Heves, kiáltozó beszédjéből, mely alatt kezét csattogva vágja oda a padhoz, kiviláglik, hogy nem szobrokat, hanem hazát árulnak itt is. A haragos beszédre felugrik egy ősz haju, fehér szakálu férfiu. Barna arczát még sötétebbre festi a felháborodás, szeme tüzet szór. Ez Bratiano, hajdan az »oláh Kossuth«. Most hű vörös, ami itt a szabadelvű pártnak a szine, mig a fehér az ellenzéké. Colores mutant mores. Bratiano udvari ember lett, s mert a zaj a körül forog, a törvények reviziója az osztályhoz kerüljön-e előbb, s csak aztán a plenum elé: a kormány elnöke fölveti a bizalmi kérdést. A megejtett szavazás eredménye az, hogy kisebb­ségben marad. A miniszterelnök legott be is jelenti lemondását, amire nagy taps dördül el. Ülés után elhajtatott a palotába, hogy tárczáját a király kezébe visszategye s onnan szépen visszavegye.

Tismana - fonó asszonyok
Kapóra jöttem tehát, s láttam oly zajos házat, mint otthon a csöndesebb napokon, mikor nincsen zsidó-vita, vagy czeglédi jelenet. Különben fidélis ház ez nagyon. A jegyzője, egy olaj­szinű fiatal ember, ráült az asztalára. Mig jobb kezében tartja az irást, melyből csak a tyú-tyút hallom ki, baljával sodoritott magának egy czigarettet. Vártam: beszédre vagy szivarkára fog-e rágyujtani? De csak beszélt s oly gyorsan hadarta le a mondókáit, hogy öröm volt nem érteni.
Nehány lépésnyire van a székes-egyház, ahol drága ezüst koporsóban tartják szt. Demeternek földi maradványait. Arczáról nem volt szabad profán szemünk előtt levenni az ezüst borítót, de megmutatták nekünk az ő dichewseges szent bal kezét, amely nagyon hasonlít egy sas­keselyű összevont karmaihoz, panasz ne essék értte az örök fény országában.
Számtevő temploma különben egy sincs Bukarestnek. A régieket hagyják összeomlani s a helyett hogy tataroznák, foldozgatnák, inkább lebontják s építenek helyette ujat; igy most is nehány pontján a városnak. Mint a velenczei campanile messze mértföldekre uralkodik a tornyok stiljén: az argesiui bazilika is mindenfelé ismétlődik erre. Mestere a Viollet-le-Duc egy tanítványa, André Lecomte de Nouy, aki megszomorodott szívvel nézheti, mivé lett az ő nemes gondolata tudatlan pallérok otromba kezében. Lépten-nyomon egy gomba-csoport: a templomok négyes kupja, durván ragyogó, föstetlen bádog födéllel, mely a napfényt százfelől is szórja könnyező szemünkbe, mig a falakról hull a vakolat, freszkóit kiveri a nyirok, szent képeiből az aranyat s a színeket visszaszívja magába a nap.

Csak egy van, ami örömmel tölti el koplaló érzékeinket: a dús fa-virány. Juhar, platán, tölgy, jegenye, akácza borit gazdag árnyékot a zavaros, tisztátalan utczákra. Lombos-lompos város ez. E pillanatban, hogy másodszor fordulok meg itt, ugyan nem. E napokban plane hó is esett. Ami végre is természetes, mert ő náluk a ó-hitű kalendáriom szerint még márczius járja, mig nekünk már az április kedvez.

Még nem oly rég: mindenki ott ütötte föl a hajlékát, ahol magának tetszett. Sok szép kis palota van itt, amelyek közül az egyik éppen keresztűl fekszik az utczán. A bojár igy akarta, aminek következtében az a kitüntetés érte a házát, hogy mindenik sarkára más-más utcza nevét ragasztották rá. Az egyiket természetesen róla nevezték el; mert illik hálásnak mutatkozni olyan polgár iránt, aki magának emelve házat, egyszerre négy utczával ajándékozza meg szülővárosát.
Egy másik nagy bojár királyi palotát épittetett magának ott a boulevard mellett. A neve gondolom Vakareszku vagy Krätzuleszku, ami végre is egyre megy. Már minden a legjobban s a legszebben volt kicsinálva; minden kéz megkenve, minden terem kifényesítve, az udvari marsál megförösztve, a miniszterelnök megnyiratkozva, maga ő spe-fönsége megborotválkozva: midőn, dutye la dráku! (uj-oláh nyelven »corbleuulu!«) - a cselszövő ellenpárt egy német herczeget nyomott bele a trónulu párnáiba, hogy mint minden rumunyok fejedelme, ragyogtassa világgá a Traján birodalmának megfejelt dicsőségét.

A kevésbe-mult királyság éjszaki oldalán, a vadul burjánzó liczium-sövény előtt, ágaskodik fel a Mihály vajda ércz lova, amelyen ül Mihály vajda, kópjával fenyegetve háta megett a domnule Vakareszku ő bukott felségének udvari cselédségét, mely fizetett unalmában kövér bukuresti legyek fogdosásával igyekszik kiérdemelni a bérét. Ebből a bérből éppen annyit szokott levonni a gazdájuk, mint amennyit tesznek ki a megrekedt sallárium késedelmi kamatai. A bronz emlékszobor körül festői rendetlenségben apróbb monumentumkák, melyeknek kevésbé tartós anyagját, ha el nem mossa valami irigy eső, majd megszilárdítja a nap. Egy kiszenvedett s minden esetre vitézül legyőzött fekete macska holtteste symbolice nyult el a plevnai ágyuk árnyékában. Mert hiszen az oroszlán is a macskafajhoz tartozik.
Üres telkeken a chanson s a vierzeilige vonta föl szellős sátrait; s mert igen sok az üres telek, hát igen sok a franczia alcazar s a bécsi singspielhalle. A mi Sugárutunk régi képeit lelem föl itt ujra. Még ma bódék hosszu sorát látom, amelyekben mutogatják az albinát, a kétfejű borjút, s a Sipka-szoros kegyetlen ostromát nem kevésbé kegyetlen pikturában - s holnap már nagy házak alapját vetik meg ott. Mert végre is fel fog épülni ez a Bukurest. Utczáit lázas tevékenységgel szabályozzák, aszfaltozzák, kövezik s ássák a csatornákat, döntik a régi falakat, s a Dimbovicza folyónak vízzel való ellátására egy részvénytársaság is alakult már.

Kocsisom négy felől is neki iramodott egy-egy stradának vagy calleának, s mindannyiszor vissza kellett fordulnia. Mindenfelé torlasz és üreg; vájás és bontás. Fekete kabátban indultam meg s fehér bundában érkeztem ki Kotrocsénibe, a királyi nyaralóba. Ő felsége ez idétt nem volt itthon. Jászvásárban szorongatta éppen a Gradisteanu kezét, mely szent István koronájá­bul készült kitördelni azt a három magyar gyöngyöt, hogy a nagy Istvánéba foglalja bele. Egykor a szent Vazul kolostora volt ez a Kotrocséni, melyet azonban Couza herczeg a maga számára foglalt le, hogy itt kedvére ájtatoskodjék kurta szoknyás, takaros apáczáival. Semmi nyoma az udvarinak, semmi csin, semmi rend. A kapu tornyának vörös téglái kirínak a fehér falból, mint a hus a félig agyonütött embernek lemállott bőrébül. Aranyozott kutya-kalitka s rozsdás kutostor, nyirott sövény s legelő libák. Semmi illata a distinkcziónak, semmi szine az előkelőségnek. Fura ellentétek, amelyek ugy hatnak, mint piszkos ingben a gyémánt gomb. Czigány császár rezidencziája.

Egy nagy téren erősen folyt az exerczirozás. Nyilván ez a champulu Marsului, hogy én is oláh-francziásan beszéljek. Harsány parancs-szavak riogatják fel a környék csendét. A katonatiszt, kényesen szétvetve a lábát, igazgatja a legényeit, akik majdan a Tömösi-szorosba fojtják bele a mi hadseregünket. Caveant consului si generalului!
Ha nem tudnám, hogy csöppentett oláhok mind egy szálig, letenném rá a hitet, hogy francziák. Ugyanaz a szabása az egyenruhának, majmolása az utolsó pityke-gombig. Még árnyékát se tűrik meg annak, ami a szomszéd osztrák-magyarra találna emlékeztetni. Az utnak szinte egy harmadával esik távolabb a rumunyság Páristól mint mi, s átugorva Budapestet, Bécset: kalapját, nyelvét s tudományát amonnan importálja; fiait oda küldi a Sorbonnera s az École normaleba, gazdag ösztöndíjakkal. S a fiuk - tanulnak, s művelt francziákul kerülnek vissza az »anyaországból«. A nyavalyás francziáskodás, ugy látszik, positiv és becses eredményekkel is jár. A mi ifjainkból kevesen s vékony támogatással mennek a külföldre, s legjobb esetben hoznak nekünk haza porosz iskolai rendszert, amelyet merev, nehézkes pickelhaube gyanánt nyomnak a gyermekeink fejébe, nem adózva a magyar égalj, sem az alatta fejlődő vérmérséklet sajátságainak.

Egy német quartanust láttam egyszer a fűben heverészni, aki szótár nélkül, a maga mulatsá­gára olvasta az Odysseát görögül; egy Königgrätznél megsebesült porosz tüzért meg a Ludoviceum barakjában, aki unalom-üzésből ugy hüvelyezte a Vega báró ur logarhythmusait, mint a babot. Ilyet a magyar fiu természete még nem vesz be, s nem tettek kisérletet, valjon a franczia vagy angol systema nem-e válna be nála jobban? Hiszen kapunk mi haza Göttingá­ból, Edinburgból, Utrechtből s Upsalából egy-egy legényt, aki valamely kegyes ref. alapit­vány jóvoltából járult a Grotius, Eccolampadius, meg a többi nagy theologus salutaris undájához - és bizony csak magyar kálomista gyereknek jön az vissza mind. Nem is volna az, ha fogott volna rajta a külsőországi máz. Vajmi keveset látunk vérünkből a keleti akadémián. A diplomacziára nem hajlik, a katonaságtól idegenkedik, a technikától fázik a mi ifjuságunk. Lesz jogászszá, átvergődik az examenen, közben szidja a miniszteriumot, s mikor megfutotta az egyetemet: Absentius oda lejt a kormány elé s a haza nevében állást kér magának.

Kocsis, pinczér, iparos épp ugy magyar Bukurestben, mint ahogy német Budapesten. Nincs bolt, vendéglő, ahol meg ne értenék a magyar szót. Csakhogy bizony édes kevés becsülete van itt a magyarnak. Ha ki közűlök valami dologban kárt vall és keresi az orvoslást, vagy valami vállalatra aspirál, mely a követ közbejárását teszi szükségessé: inkább lemond az igazságáról és terveiről. Mert az osztrák-magyar követ urral való fenyegetésre ugy nevetnek itt, mint a mi komfortáblisaink otthon, ha a főkapitány ur nevét emlegetjük.

Eleinte muszkának néztem itt a kocsist. Hosszu bársony kaftán, szines öv, lapos, ernyős sipka. Valóságos izvoszcsik. Azonban, hogy czifrán kezdem emlegetni ezt a nagy port, hátra fordul és boldogan kiáltja: »Hát magyarnak tetszik lenni?« Aztán kérdés nélkül, mintha ez magától értetődnék, előhozakodik a sorsával ő is. Hogy milyen keserves itt nemcsak a napi munka, de még a mulatozás is. Ha négyen-öten székely fiuk összeülnek valami korcsma ivójába este: a magyar beszédjökért mindjárt beléjök köt egy rumuny diák, aki huszad magával dőzsöl ott. De ők nem is volnának igazi csík-szeredai legények, ha hagynák magukat. Visszavágnak. Erre idézik őket a »maire« elé, az meg csak, minden kihallgatás nélkül, becsukatja őket. (Pedig errefelé nincs is vármegye.) Csak mentül előbb szabadulhatna már ki ebből a »rongyos országból!« (Ugy mondta.) Hanem ami igaz, igaz: van itt kereset. Hát tűr az ember egy kis rosszat a jóért.
Tudni való, hogy itt minden »szekeres« a maga gazdája. Hintaja kényelmes, uri; lova takaros, gyors; maga ügyes. Ebben a rettentő drága városban, hol csak a vizet nem köll megfizetni, mert nincs; hol szerte sziporkázik az ember kezéből a bankó, mint a pozdorja: itt a kétlovu fogat ára, egy utra, egy lei, ami nem is ötven krajczár.

Rosszabb dolga van itt a magyarnak, mint nálunk otthon a zsidónak. Pedig tizenöt év előtt itt magzott föl először az antiszemitizmus, midőn Ábrahám fiait a Dimboviczába fojtogatták. (Még akkor volt benne viz.) Onnan nagyot ugrott át Németországba, ahol a szurtos oláh kölyköt tudományos alapossággal kinevelték s kezdte tanítani nagytiszteletű Stöcker ur szájával a nemzetgazdaságot (majd azt mondtam: a nemzetgarázdaságot) és a való igazságot (majd azt mondtam izgágaságot); aztán kiment Muszkaországba, s tartott kigyarmatositó politikai előadást, mig végre theologusnak kerülve Magyarországba: Rohling tanár és rabbi Istóczy nyomán kifejtette a zsidó vallásnak sarkalatos törvényét, mely szerint a laska-sütéshez ártatlan keresztény lánynak a vére szükséges. Amin a fölvilágosodott rumuny parasztok ugyancsak nevettek végig egész Oláhországon.

Ahol egy pillanatra igazán elfogja az idegent annak illuziója, hogy párisi életet lát maga előtt, az a Callea Victoriei. Ezen a hosszu szeren sürög a sokaság, egymást éri a bérkocsi és magán­fogat, a kávéházak előtt zajos vitában ülnek az emberek, s bár éjfélre jár az idő: a boltok jobbára még nyitva vannak s vigan sugároznak bele az élénk utczába. Csak a kávé rossz; de hát ez is - à l’instar de Paris. S máris a Café de la Paix előtt vélek ülni, midőn fölöttem egy ablakból megzendül egy dal: »O draga mia!« csimpolya kisérettel - à deux bouches.

Az ajtók előtt nagy kiabálva hurczolnak piszkos oláh legények tiszta edényt. Az öbléből két bániért öntögetnek valami szürke folyadékot, mely középütt áll az uborkalé s a limonádé közt. Hát czibere! Czibere frappé.

A francziáskodó bukaresti atyafiságot nem szereti a magyar oláhság. Ahogy nem szít Budapesthez, ugy nem köll neki Páris. Nem érti ezeket a gall aspirácziókat, nem érez vele a latinis­mussal. Ő oláh akar lenni, a szó bocskoros értelmében. Nem is fogják egymást megérteni sohasem az Olt vizén innen és tul. Ezt mondta nekem egy igen művelt magyar ember, akinek az a bogara, hogy ő rumuny akar lenni.

Kétszer is elmentem egy szürke emeletes ház mellett, amig megtudtam, hogy ez a királyi palota. A belgrádi konak különb épület ennél, s bár nem rég egy uj renaissance-annexet ragasztottak hozzá, előkelő benyomást sohasem fog tenni.
A »Grand Hôtel Brofft« az egyetlen pont, melyben minden zavar nélkül adhattam át magamat a párisi érzésnek. Franczia szolgálat, gyors, figyelmes és zajtalan; konyha à la Brébant. Körültem a legtisztább franczia beszéd hangzott. Követségi attachék halk társalgásban s egy-egy barna bojár nő kedvesen csevegő, pirositott ajakkal. Minden mozdulatán franczia kecs, a párisi cachet, a finom pli. Csak a füle czimpáiban rengő roppant gyémántkövek mutatták, hogy hát mégis messze esik ettől a faubourgulutól a rue St.-Honoré.

A többi asztalon csupa herczeg: le prince Bibescu, la princesse Ghika, le prince Stourdza, la princesse Csorobicseszku. Hanem hát ezek csak amolyan benevolus herczegek.
Egy oláh princz s egy svajczi admirális, az egyre megy.

Forrás: Ágai Adolf - Vizen és szárazon. Utirajzok. Budapest, Atheneum R. Társulat, 1895. A könyv teljes szövege letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból
A szöveget Kurt Hielscher romániai albumának fotóival illusztráltuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése