MADERSPACH VIKTOR: A farkas

A vadonnak legtitokzatosabb csavargója. Tevékenységének és kártékonyságának a nyomát  lépten-nyomon lehet észrevenni, őt  magát igen kevesen látták, még kevesebben jöttek lövéshez. Ahol Erdélyben és Havasalföldön marhalegeltetést űznek, ott ő is mindenütt jelen van. Ha keresik és üldözik, nem lehet megtalálni.

A farkas üvöltésének hallgatása gyermekkorom legkorábbi emlékei közé tartozik.  Házunk halijából esténként a vadásszá fejlődő fiú érdeklődésével figyeltem a közeli hegyekben lévő marhakarámokból jövő farkasriadók zaját. A pásztorok ordítása és a kutyák izgatott csaholása, egyes lövések, mindig elárulták a farkasnak vagy farkasoknak többé-kevésbbé sikerült támadását.

A farkasok több alkalommal a parkban saját házőrző kutyánkat gyilkolták meg. Még a szöges nyaklánc sem segített mindig.  Bátran merem állítani, hogy a farkasok télen nagyrészt falusi kuvaszokból táplálkoztak, melyeket néha a házak között fogdostak össze.

Mikor felcseperedtem és puskával kezdtem járni, az volt a vágyaimnak netovábbja, hogy egy farkast ejtsek el. Nyomát már korán tudtam a kutyáétól megkülönböztetni. Úgy nézett ki, mintha egy nagy  újfundlandi vagy bernáthegyi kutya lábától származnék, melyet szűk cipőben keskenyre nyomorítottak össze.  A kutyáéhoz hasonlít, de aki a különbséget egyszer jól megfigyelte, az sohasem fogja a kettőt összetéveszteni.

A Zsil folyó télen helyenként annyira megfagyott, hogy a jegén még szánokkal is teljes biztonságban át lehetett kelni. A nyomok elárulták, hogy több farkas minden éjjel a megfagyott folyó jegén átkelve, a közeli sűrű bükkösből a faluba jött, hol a kutyák között nagy pusztítást végzett. Az átkelési hely közelében egy, a téli fagy által vesztegelésre kényszerített malom állott, mely pompás leshelynek kínálkozott. Egy holdvilágos éjszakán itt lestem. A farkasok este
10 óra felé, amikor a faluban a lámpákat eloltották, megjelentek.  Teljes mozdulatlanságom dacára észrevettek. Arra soha nem tudtam rájönni, hogy jelenlétemet melyik érzékük árulta el. Alig bírom elképzelni, hogy a teljes szélcsendben 400 lépés távolságra megszimatoltak volna. Nagy hidegben a szimat különben is gyenge szokott lenni. Az, hogy megláthattak vagy visszafojtott lélekzetemet meghallhatták volna, el sem gondolható.

A tiszta hómezők felett ragyogó telihold szinte nappali fényénél a kis ablakon át kényelmesen megfigyelhettem, amint 300—400 lépésnyi távolságban megállottak, gyanakodva körülnéztek és azután a folyó partján lefelé haladva, messze lőtávolon kívül, libasorban keltek át a jégen, hogy a falu kerítései mögött eltűnjenek. Lessel nem mentem semmire. Ha hideg, holdvilágos éjszakákon valamely erdőőrrel kimentem, hogy egy megriasztott tyúk hangjával ragadozókat csalogassak, rókát igen gyakran lőttem. A vörös rabló 15—20 lépésnyire közelítette meg azt a szénaboglyát, melynek belsejében George néha válogatott kínokkal gyötört meg egy-egy flegmatikus tyúkot, hogy riadójeleit a csendes, holdvilágos éjszakába kiáltsa ki.

Két alkalommal farkas is közeledett. Kétszáz lépésen belül azonban sohasem lehetett őket csalni. Egy sötét téli éjszakán a kunyhóban rókára lestem. Csaléteknek pörkölt kutyahús volt kitéve. A világítás igen rossz volt és azért cseppet sem csudálkoztam, hogy a vad a lövés után nem maradt helyben. A dög körül settenkedő árnyékszerű alak nyomtalanul eltűnt. Egyenesen hazamentem. A lövés helyét az éj folyamán meg sem vizsgáltam, mivel a nyomokat nem akartam összetaposni.

A szerző, vadászaton

Reggel, legnagyobb csudálkozásomra, azt  vettem észre, hogy távozásom után egy róka a csalétek nagy részét megette. Eltekintve a nyomoktól, a kis vörös rablóra abból is lehetett következtetni, hogy a csalétekről  letépett, erősen megpergelt kutyaszőrt a környéken  szanaszét szórta. A havon látható és könnyen követhető friss vérnyomok azonban azt bizonyították, hogy lövésem talált. Csak távozásom után jöhetett egy másik róka, mely a csalétekből evett. A vérnyom szokatlanul nagy volt. Midőn arról a területről, ahol a hó teljesen össze volt taposva, kijutottam oda, ahol már nyomozni lehetett, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy a havon látható piros vérrózsák egy farkasnyommal függnek össze. Nem nagyon bíztam abban, hogy prédámat tényleg viszont fogom láthatni.  Az apró, rókának szánt sörét, és a farkas szívóssága, mint olyan tényezők jelentkeztek, melyek a siker ellen szólottak. De ettől eltekintve az a körülmény is elkedvetlenített, hogy a nyomból határozottan láttam, hogy a farkas az egyik lábát sántítva vonszolta maga után a hóban. Ebből nyilván láblövésre lehetett következtetni. Már pedig egy farkas három lábon még mindig gyorsabban tud elmenni, mint én kettőn.

A vérnyomot inkább a kötelességérzés szavára hallgatva követtem. A sebzett állat azonban nagyon beteg lehetett, mert az erdőalatti lejtőn csak többször megállva, pihenve és vérezve tudott feljutni. Miután a bozótot elérte, a hegymászást egészen abbahagyta. A legközelebbi ároknak a feneke felé tartott. A leereszkedés sem ment simán.  A nyom tisztán mutatta, hogy útjának egyes részeit gurulva tette meg. Az árok fenekén megtaláltam. Csonttá fagyott.

Jó lapockalövése volt. Sántaságát egy régebbi lövésnek köszönhette, mely egyik első lábát eltörte. A seb azonban már régóta begyógyult. Testi fogyatkozásának dacára ez a ragadozó cseppet sem volt leromolva és telt idomai azt mutatták, hogy nem szenvedett hiányt. Gyomrában kutyaszőrön kívül a szemétdombokon összeszedett rongydarabokat, csirketollat és egérszőrt találtam.

Sok hivatalos és nemhivatalos hajtóvadászaton vettem részt. Rendesen eredménytelenül végződtek. Néhányszor azonban mégis volt alkalmam, hogy a farkasnak a hajtásban tanúsított magaviseletét megfigyelhessem. Jól betanított, fegyelmezett hajtók voltak. Egymásközti összeköttetést halk füttyökkel (nem ordítozással) és a fáknak fejszével való kopogtatása által fenntartva, mint a jó katonák, folytonosságihiány nélküli vonalban haladtak előre. Magas kövön ültem. Egy előttem álló fa kellően eltakart. A lábaim alatti rétsávon túl kezdődő bükksürübe, melynek lombjai már lehullottak, bele bírtam tekinteni. A hajtóvonal a rét szélét már majdnem elérte. A hajtásnak az a stádiuma következett, amikor a fegyelmezett vadász már arra gondol, hogy a puska kakasát eressze le és a töltényt a csőből vegye ki. Ebben a pillanatban meglátom a farkast. Nem tart egyenesen a tisztás felé, hanem a hajtóvonallal párhuzamosan surran végig az erdő szélén lévő fák között. Szemét pillanatra sem veszi le a hajtókról. Egész viselkedése azt az igyekezetet árulja el, hogy fedezze fel azt a rést, amelyen át visszafelé lehetne kitörni. Mozdulatai teljesen a rókáéra emlékeztetnek. Ügy néz ki, mintha hosszú, egyenesen kinyújtott farka volna az a szerv, mely a fák és bokrok között végzett kígyószerű mozdulatainál  mint kormánylapát szerepel. De a hajtók lánca nem inog meg, nem mutat semmi rést és a farkasnak rá kell szánnia magát arra, hogy a búvóhelyet és védelmet nyújtó sűrűt elhagyva, a következő fedezékig a nyílt réten át meneküljön.

Ebben a pülanatban az egész állat megváltozik. A földön kúszó, rókaszerű ravaszsággal mozgó szökevény elszánt, testi erejében és gyorsaságában bízó rablóvá vedlik át. Hatalmas, őzszerííen hullámos ugrásokkal tör előre. Oly könnyen mozog, mintha a nehézkedés törvényének nem is volna alávetve. Bokrokon, köveken, egy árkon gumilabdaszerű könnyedséggel és mozgékonysággal szökik át. A Mannlicher-Schönauer golyó sem bírja ezt a lendületet megállítani. Az expanzív lövedék által átlyukasztott mellkasát még jó darabig viszi, mielőtt a belső legnemesebb részeket szétszaggató fémszilánkok bénító hatása mutatkoznék.

Azt a kevés farkast, amit sikerült elejtenem, a hajtóvadászaton lőtt egynek kivételével, tisztán a véletlennek köszönhettem.

A falu melletti, többnyire mogyorócserjékkel benőtt dombokra, friss hóesés után nyulászni mentem.  Egy embert vittem magammal haj tónak. Az egyik ároknak a fővölgybe nyíló torkolatánál egy cigányputri állott. Érkezésemkor az egész Pintyea-nemzetség kétségbeesve jajveszékelt és szurtos fekete  fürtjeit tépdeste. A farkas az éjjel, jobban mondva a kora reggeli órákban, a vesszőkből font ólacskából kiszedte a disznót és megette. A hó tele volt vérrel. A malac kétségbeesett visításának hallatára a putriból kirohanó cigányok lármája nem akadályozta meg a rablót abban, hogy prédáját maga után vonszolva az árok sűrű mogyoróbokrai között el ne tűnjék. Meg voltam arról győződve, hogy a farkas rablásának színhelyétől már igen messze távozott el. A cigányok azonban megesküdtek, hogy a farkasnak még az árokban benn kell lennie. Miután itt mindig róka is szokott lenni (nyúl nem volt, mert nyom sem mutatkozott), elhatároztam, hogy az árok felső végét el fogom állani és a szakadékot meghajtatom. Az adott jelre a hajtóm a bosszút lihegő purdékkal, kik a térdigérő hóban mezítláb gázoltak, a bokrok között hajtva megindult.

Semmi bizalmam sem volt ahhoz, hogy a farkas puskacső elé kerüljön. Csupán rókát vártam és annak megfelelően töltöttem. Abból, hogy az árokból kivezető farkasnyommal nem találkoztam, nem mertem semmiféle következtetést levonni, mert az a másik, általam be nem járt oldalon is, észrevétlenül kijöhetett volna. A hajtó és a purdék alig lehettek tőlem 20 lépésnyire, amidőn a farkas hirtelenül előttem termett. A rókának szánt sörétes lövéssel 10 lépés távolságról
leterítettem. A sok elfogyasztott disznóhústól úgy megdagadt, mint a ballon. Gyomrában a disznónak majdnem egy­
kilós, teljesen összerágatlan darabjai voltak. Amikor elmentem, a purdék, a húsdarabokat a hóban mosogatva, azon tanakodtak, hogy nem lehetne-e azokat még megenni.

Ha a véletlen nem segíti az embert, úgy a farkas elejtése egyáltalában nem könnyű. Egyet a nyílt országúton egy nagy havazás után 150 lépés távolságból golyóval terítettem le. Ez is tiszta véletlen volt. Olyan helyen ért ez a szerencse, ahol arra legkevésbbé sem voltam elkészülve. De ha valamely reális bázis után elindulva, egy bizonyos terv szerint vadásztam farkasra, a fent leírt hajtóvadászat kivételével, sohasem tudtam eredményt elérni.

Hiába lestem éjjel-nappal a farkasok által megtámadott és megdézsmált juhkarámok mellett. Az éj sötétjében jött, elvitte a prédáját, felriasztotta a pásztorokat és a kutyákat, de mint a kísértet, láthatatlan maradt. Egy alkalommal 12 hétig voltam a Paréng-hegycsoporthoz tartozó havasokon térképkészítéssel elfoglalva. Erdőöreim, figuránsaim, lovászaim és szakácsom egy kis karavánt alkottak, melyhez rendesen egy-két, levágásra szánt kos is tartozott.

Egy viharos éjszakán a farkasok egy kost és egy kutyát hurcoltak el. Attól a naptól fogva heteken át a karavánnak állandó kísérői maradtak. Besötétedés után táborunkat körül kezdték üvölteni. Négyen voltak. Már mindegyiknek a hangját  ismertük és annak mélysége szerint az éjjeli énekeseknek külön neveket is adtunk. Mindent  megkíséreltem, hogy egyet is puskacső elé kapjak. Holdvilágos éjszakákon lestem, mekegő kecskét kötöttem ki préda gyanánt, csapdát és hurkot állítottam. Minden hiábavaló volt. Se én, se embereim egyet sem bírtunk meglátni.

Pásztorok között

Havasi tömegszerencsétlenségek alkalmával, amikor például a villám egy juhnyájba belecsapva annyi állatot ölt meg, hogy a tulajdonosok a megnyúzott tetemeket fel sem bírták használni, a farkas mindig megjelent, hogy a keselyűkkel a prédán osztozkodjék. De ilyenkor is oly óvatos, hogy csak egyszer nyílt alkalmam arra, hogy lövéshez jussak. A szerencse azonban nem kedvezett. A távolság oly nagy volt, hogy a katonafegyverből tett öt lövés közül egy sem talált.

A farkas becsületére meg akarom említeni, hogy a háború alatt a havasi harctereken  sohasem tapasztaltam, hogy úgy, mint a róka, hullafosztogatóként lépett volna fel. Óvatossága, úgy látszik, még a halott emberhez sem engedi közeledni.  A legtöbb farkasnyomot Oláhországban láttam. A Zsil folyótól nyugatra elterülő dombvidék, melyen legnagyobbrészt tölgy-, gyertyán-, galagonya-, vadrózsa- és kökénybozót nő, legkedvesebb tartózkodási helye. Midőn egy téli napon ezen a vidéken körülbelül egy 80 küométeres  szánutat,  váltott lovakkal tettem meg, rengeteg rókanyomon kívül több mint 30 farkasnyomot volt alkalmam megszámlálni. Nyúlnyomot azonban csak egyet láttam.

Hunyad megyében a farkasvadászat nagymestere a boldogult Zúdor Jóska volt. Minden évben annyit  lőtt, hogy egy-két bundára tellett. Hogy miképpen csinálta, azt sohasem tudtam meg. Csak annyit árult el, hogy nem dolgozott méreggel, ellenben hasznára fordította a farkasnak azt a közismert szokását, hogy sok kilométerre terjedő vándorlásai alkalmával lehetőleg az ember által használt erdei és mezei utakon halad. Ami végre a farkasnak az emberre nézve való veszélyességéről elterjedt híreket illeti, úgy, eziránt mutatkozó érdeklődésemnek dacára, egytlen esetet sem bírtam megállapítani, mely azokat igazolta volna. Arra emlékszem, hogy gyermekkoromban az éjjeli vendégségekbe járó urak fáklyákat és petróleummal átáztatott  szalmacsomókat tartottak a szánokban készenlétben, hogy azokkal a támadó farkasokat megriasszák. Egyetlen eset sem jutott azonban tudomásomra, hogy arra tényleg szükség lett volna. A farkasok szagától megriadt lovak állítólag egyszer egy szánt felborítottak. »A parosényi vörös pópát megették a farkasok.« Ezt jelentette a csendőrjárőr. A helyszíni szemlét tartó bizottsághoz én is csatlakoztam. A csontváz a mogyorófavesszőkből font kerítés tövében feküdt. A személyazonosságot a havon szétszórt vörös szakállszőrökből, melyek után a pópa előnevét kapta, könnyen meg lehetett állapítani. A csizmák is megvoltak. A kemény szárak által megvédett lábrészek épek maradtak. A járőr jelentés a valóságnak tökéletesen megfelelt, csupán a farkas szónak ki kellett volna maradnia. A pópát a nyomok tanúsága szerint ugyanis a rókák ették meg.

Halálát ellenben megfagyás okozta, miután az áldozat a kerítés tövében részegen elaludt.

A Petrosény keletkezése utáni időkben a hivatalos farkasvadászatok  igen gyakoriak voltak. Gyülekezés: a Petrilla felé vezető út hídjánál. Víg társaság a Ritwaldnál addig mulatott, míg a kocsmáros maga nem zavarta haza az urakat, hogy készüljenek a vadászatra. Kvaterkázás közben természetesen kizárólag farkaskalandokról beszéltek. A nagy szót az Amerikát járt órás vitte, aki a mellett nagy vadász hírének örvendett.

A téli hajnal sötétségében gyülekező vadászok a város végén egy fűzfa tetején kuporgó embert pillantottak meg, ki torkaszakadtából segítségért kiáltozott.
— Lőjjék meg a farkast!
— Hol a farkas?
— A fűzfa tövében ül. Segítség !
A köpenyegén, melyet az órás a fáramászás sietségében elejtett, bernáthegyi kutyája ült. A hű állat illuminált
állapotban lévő gazdáját őrizte.

Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544