TORBÁGYI PÉTER: Magyar örömlányok Dél-Amerikában

A XIX. századi latin-amerikai telepes kolóniák taglalása előtt fontos pár szót ejtenünk a cigány kivándorlás mellett az atlanti partvidék nagy kikötővárosaiban megjelenő magyar örömlányok jelenlétéről is. Ugyanis az első földműves bevándorlóknak kezdetben azzal kellett szembesülniük, hogy a magyar név sok helyütt nem a korábban érkezett pionír társaik révén vált ismertté, hanem a kontinenst átszelő vándorlásai során fel-feltűnő „húngarókon” és az éjszakai élet „húngaráin” keresztül. 

A Latin-Amerikába érkező új kivándorlók zöme, többek között a közlekedési lehetőségek fejlődésének köszönhetően, már nem az új élet kezdésének gondolatával vágott neki az útnak, hanem inkább Dél- és Kelet-Európában, a mezőgazdaságon belül mutatkozó foglalkoztatási problémák okozta egzisztenciális gondok kezelésére. Ezen esetekben gyakran nem egész családok, hanem csak azoknak munkaképes, fiatal férfi tagjai vándoroltak ki, hogy onnan segítsék a hátrahagyott otthoniakat, illetve hogy pár évi munka után visszatérjenek családjukhoz. Így történhetett meg, hogy a Buenos Airesbe érkezett bevándorlóknak 1857 és 1860 között 19,5%-a, 1861 és 1870 között 23,5%-a, 1871 és 1880 között 29,6%-a, és végül 1881 és 1890 között 30,5%-a volt csupán nő.

Mindennek hatására a keleti partvidék nagy városaiban a férfi lakosság aránya rendkívüli mértékben megnövekedett, melyre az európai leánykereskedők is egyre inkább felfigyeltek, és rövid időn belül Alexandria, Konstantinápoly mellett az európai kivándorlás útvonalát követve, New York, Recife, Salvador de Bahía, Rio de Janeiro, Santos, Montevideo és Buenos Aires kikötői váltak az európai leánykereskedelem fő célállomásaivá. Ennek a kereskedelemnek pedig mind lebonyolítói, mind elszenvedői főként a kelet-európai, az orosz, lengyel és magyar zsidóság köréből kerültek ki. Közülük is az úttörők a magyarok voltak. 

A leánykereskedelem sem a Magyar Királyság, sem az osztrák birodalom egyéb részein nem számított újkeltű iparágnak, mégis a Bach-korszak végét követő időszak az, mikor virágkorát élte, és ezzel együtt maga Pest is a nemzetközi leánykereskedelem egyik fővárosává lett. Főként keleti és déli irányba folyt ez a kereskedelem, melynek felfuttatásában jelentős szerepet vállalt két, a nemzetközi irodalomban is jegyzett magyar kerítőnő, a Deák téri Herzl kávéházban a zsidó családok házassági piacát vezető Grosszmann vagy Grossman Sára, alias a „török nő”, és egy bizonyos Lucky Sarah, aki feltehetőleg azonos a hatóságilag engedélyezett pesti cseléd- és állásközvetítőt működtető Witzelberger Sárával.

Rosie Hertz "múzeuma" ma, New Yorkban

A forgalom intenzitására jellemző, hogy a frissen alakuló magyar belügyminisztérium már 1869-ben két rendeletében is kénytelen volt fellépni a Romániát, Szerbiát, Törökországot, Egyiptomot és Kelet-Indiát érintő leánykereskedelemmel szemben. Ezzel egy időben azonban nyugat felé és megindul a kereskedelem. Egyes adatok szerint már 1864-ben az osztrák hatóságok látókörébe került egy magyar bűnszervezet, melynek tagjai fiatal lányokat közvetítettek Rotterdamon keresztül a tengerentúlra. New Yorkot, az európai bevándorlás újvilági kapuját is hamar behálózták kelet-európai társaikkal együtt a magyar leánykereskedők, akik közül külön kiemelendő, a leánykereskedéssel foglalkozó nemzetközi szakirodalom által is jegyzett Hertz Rosie neve, aki prostituáltként kezdte, majd az összegyűjtött pénzből saját vállalkozást indított. Rövid időn belül számos 
bordélyház került az ekkor már Mother Hertz-ként emlegetett magyar kezére, aki ennek és a később beindított ingatlanvállalkozásainak köszönhetően a Lower East Side egyik leggazdagabb és befolyásosabb asszonyává vált.

A sors fintora, hogy egy feltevés szerint Latin-Amerikára pont az 1848/49-es, Buenos Airesben letelepedett Czetz János honvédtábornok hívta fel a magyar leánykereskedők figyelmét, mikor az 1867-es, pesti napilapokban megjelentetett beszámolóiban kitért arra is, hogy a véleménye szerint fényes jövő elé néző Argentína területén akkoriban a nők aránya igen alacsony volt. Erre figyelt fel Auerbach Dávid, aki Buenos Airesben terepszemlét tartva, bátyja, a pesti Lázár utcai nyilvánosház tulajdonosának segítségét kérte egy nőszállítmány megszervezéséhez. Bár ő nem sokkal ezután tengerbe veszett, bátyja egyik ügynöke, Hirskovics vagy Hirskovits Leib tizenkét, saját gyermekeként bejegyzett lánnyal megérkezett Buenos Airesbe, ahol őket hatalmas haszonnal, gyorsan, feltehetőleg tehetős birtokosokhoz, férjhez is adta. Később Hirskovits négyszer-ötször megismételte az utat, és „unokahúgait” is sikerrel kiházasította. A jól jövedelmező vállalkozásnak egyszer csak vége szakadt, mert egy idő után Hirskovits elfelejtette az idősebbik Auerbachnak a ráeső részt kifizetni. Ettől függetlenül a témával foglalkozó nemzetközi irodalom a modernkori latin-amerikai leánykereskedelem első vállalkozásaként tartja számon Hirskovits házasságközvetítő útjait.

Sikerükön felbuzdulva több hasonló vállalkozás indult Latin-Amerika szerte, melyek azonban egyre inkább az általuk nyitott nyilvánosházak közönségét látták el örömlányokkal. Közülük ismertté vált Weissman Adolf aradi leánykereskedő, aki Hönig Adolffal és Hibler Juannal az 1870-es évek elején tette át székhelyét Alexandriából Buenos Airesbe. Itt mindegyikük saját nyilvánosházat nyitott, és oda szülőföldjükről hamis ígéretekkel csábítottak ki fiatal lányokat. 1875-ben azonban Weissman Adolf több mint kéttucat tagból álló bűnszervezete, mely Buenos Airesben és Montevideóban kereskedett leányokkal, lebukott Magyarországon, és így, tekintve, hogy már más európai országokban is meggyűlt a hatóságokkal a baja, visszavonult, és inkább a Buenos Aires-i Artes utcai kávézó, játékterem és nyilvánosház vállalkozását igazgatta legális keretek közt. Tehette ezt azért, mert ugyanezen évben Buenos Aires egy rendeletben legalizálta a nyilvánosházak működését.

Argentína és Uruguay mellett Brazíliában is korán megjelentek a magyar és kelet-európai leánykereskedők, igaz, itt a portugál és francia társaik mellett nem nyertek túl nagy teret. Ennek ellenére már 1875-ben a Kelet című újság figyelmeztetette olvasóit, hogy az országba Rio de Janeiró-i ügynökök érkeztek, kiknek üzérkedésével szemben az osztrák-magyar hatóságok mindent megtesznek.  A cikkből nem derül ki, hogy az ügynökök magyarok voltak-e, annyi azonban biztosnak tűnik, hogy Rio de Janeiróban ők alapították az első kaftános társaságot, mely jelzőt, hagyományos öltözetük után, Latin-Amerika szerte a döntő többségében zsidó, kelet-európai leánykereskedőkre használták. Ellenük irányult az a rendőri akció is, melynek során 1880-ban a brazil hatóságok vezető kaftánost kiutasítottak az országból. 

De míg kezdetben a kaftánosok között a magyaroké volt a vezető szerep, addig a nyolcvanas évektől azt a lengyelek vették át. 1906-ban ők alapították a Varsó Kölcsönös Segítő Társaságot, mely később a lengyel követ tiltakozására Zwi Migdalra változtatta nevét. E szervezet nagyságára jellemző, hogy 1929-re 500 tagot számlált, kik 2000 nyilvánosház 30.000 prostituáltja felett rendelkeztek. Bár a magyarok ezzel jelentősen visszaszorultak a piacról, továbbra is jelen maradtak, melyet mi sem bizonyít jobban annál, hogy 1913-ban egy visszavonult rendőrtiszt, Laurentino C. Mejías könyvében a Buenos Aires-i városvezetést azzal gyanúsította meg, hogy a magyar és lengyel leánykereskedőkkel szemben nem akar hatékonyabban fellépni.

Közben az egyre intenzívebb leánykereskedelem révén a latin-amerikai nyilvánosházakba került magyar táncos lányok és prostituáltak száma is folyamatosan nőtt. Sőt, még olyan országokba is eljutottak, melyeket az európai bevándorlás nem igazán érintett. Így történt ez azzal a 26 fős, többek között magyar lányokból álló tánccsoporttal, mely 1873-ban Mexikóba látogatott. Mindezen esetek hatására a spanyol köznyelvben az húngara, majd később a polaca szó jelentése mindinkább átalakult és mögöttes jelentést kapott. 

A kor egyik legjelentősebb bevándorlással kapcsolatos regényében, a korábban már említett Ártatlanok és bűnösök-ben, melyben Antonio Argerich az európai bevándorlás ellen emelt szót, a magyarokat egy nyilvánosház spanyolt törve beszélő, és ezért a körülötte történő eseményeket követni nem igazán tudó prostituált, Mária személyében emelte be. Egy évvel később A prostitúció Buenos Airesben című 1885-ös rendőri jelentés pedig a következőképpen fogalmazott: „Nem létezik közöttünk az argentin prostitúció, hanem csak egy „importált” prostitúció. (…) A francia prostitúció is eltűnt, ma nem létezik más, mint lengyel, magyar és kisebb számban német lányok.”

João do Rio

Bő egy évtizeddel később a Caras y Caretas argentin hetilap 1899-es A bevándorlás című cikkében Buenos Aires kikötőjét egy bevándorlókat szállító hajó érkezésének órájában mutatta be, és egy magyar lány fényképével illusztrálva említést tett arról is, hogy a férfiak közt általában sápadt és meggyötört, de ugyanakkor erősen kifestett asszonyok tűnnek fel nagyszámú gyermekük kíséretében. Az hungara szó táncosnőprostituáltként használt jelentését erősíthették a nyilvánosházak olyan elnevezései is, mint a magyar lányokkal kereskedő báró Fernando von Weismann La Húngara vállalkozásáé, vagy a századfordulós Montevideo leírásában szereplő Las Húngaras nevű bordélyé.

Bár a brazil sajtóban és irodalomban az hungara szó nem kapott hasonló jelentést, mégis többek között olyan neves író, mint Lima Barreto is említést tesz könyveiben a magyar prostituáltak Rio de Janeiró-i jelenlétéről, és Szilágyi Ágnes Judit kutatásaiból azt is tudjuk, hogy az újságíró João do Rio Koldusnők című írásában névszerint is említi egyiküket, a budapesti születésű Rosnick Emmát. 

Mindennek köszönhetően az húngara szó Latin-Amerika szerte egyre inkább a táncosnő – prostituált szinonimájává vált, ahogy ez egy 1907-es magyar cikkből is kiderül: „A világra szóló hírnévre emelkedett »magyar« asszonyokról van szó. És arról az átkozott malheur-ről, hogy a mi magyar asszonyaink, a szépek, az okosak, a jók, a világ első asszonyai minden néven nevezendőtiszteletre-méltóságuk és derékségük mellett a világ színpadán - bocsánat, de egyszer már beszélni kell erről a dologról is - mindig a botrányok felhőjébe keveredve híresednek el. Vagy a mi még ennél is rosszabb... ej, a ki hallotta már, hogy Délamerikában mit jelent a hungara szó, a többit már tudja”. Sőt, ez a szóhasználat a spanyol nyelvterületről továbbterjedt, és többek között a magyar köznyelv is átvétette. Kostály Jenő a Budapesti leánykereskedés titkai című 1902-es könyvében egy egész fejezetet szánt az hungarák kérdésének, Kemény Julius pedig a magyar leánykereskedelemről német nyelven megjelentetett 1903-as munkájának már az Hungara címet adta. 1907-re mindez odáig jutott, hogy a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége iglói fiókjának kérésére Hegedüs Lóránt ügyvezető igazgató hozzájárult ahhoz, hogy feliratban szólítsák fel a kormányt az hungarák tengerentúli kereskedése elleni harc terén vállalt nemzetközi kötelezettségei betartására, majd ugyanebben az évben a Magyar Jogászegylet Büntetőjogi bizottságának tanácskozásán dr. Balázs Gábor is szót emelt az hungarak kérdésben.

Ady Endre pedig egy ugyanebben az időben, Párizsból írt cikkében a jelenséget a következőképpen írta le: „Párizsban és a többi metropolisban a magyar dicsőségnek új hírnökei jelentkeznek. A disztingvált Hungarák, a pompás temperamentumú kurtizánok az új hírnökök. Európa és Amerika nagyvárosai telve vannak már ezekkel a valóban kedves és tehetséges magyar nőkkel.”  De talán a kérdés fajsúlyát leginkább azt támasztja alá, hogy még a Révai Nagy Lexikona is fontosnak találta a szó értelmezését: „Hungara: nemzetközi jelzője a Magyarországból kikerült vagy kicsempészett prostituált nőknek”.

Talán a korábban felvázolt eseteknek köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia korán felismerte a probléma súlyát. A rendőrség állandó egyeztetést folytatott a latin-amerikai követségekkel, melyek helyi osztrák-magyar egyesületekkel karöltve anyagilag is támogatták az őket felkereső, kicsábított és becsapott lányok hazautazását. Ugyanakkor 1869-től diplomáciai egyeztetést kezdett a többi európai állammal is a nemzetközi leánykereskedelem felszámolására. Majd a századfordulótól évente megrendezett nemzetközi kongresszusok eredményeként 1910. május 4-én tizenkét országgal, köztük a tengerentúlra irányuló hajóforgalmat ellenőrző Németországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal, Portugáliával, illetve a latin-amerikai országok közül Brazíliával egyezményt írt alá a nemzetközi leánykereskedelem visszaszorításának érdekében, melyet két évvel 
később az 1912. évi LXII. törvénycikkben szentesítettek. Ebben az egyezményt aláíró országok kölcsönösen megegyeztek abban, hogy „…büntetni kell azt, a ki oly czélból, hogy mások szenvedélyeit kielégítse, kiskorú asszonyt vagy leányt, bárha beleegyezésével is, kéjelgés czéljára megkerít, magával visz vagy házi köréből eltávolít, még ha a bűncselekmény tényálladékának egyes elemei különböző országok területén valósultak is meg”. Továbbá hozzáfűzték, hogy „azt is büntetni kell, a ki oly czélból, hogy mások szenvedélyeit kielégítse, nagykorú asszonyt vagy leányt akár csellel, akár erőszakkal, fenyegetésnek, hatalommal való visszaélésnek vagy a kényszer bármely más eszközének segélyével kéjelgés czéljára megkerit, magával visz vagy házi köréből eltávolít, még ha a bűncselekmény tényálladékának egyes elemei különböző országok területén valósultak is meg.”

Minderre egyre égetőbb szükség volt, hiszen a leánykereskedelem viszszafojtására tett lépések hatástalannak bizonyultak, hiába született számos rendelet, nem érték el a kellő hatást. Ráadásul a századfordulós tömeges kivándorlási mozgalom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az otthonmaradt nők körében Thirring Gusztáv szavaival élve „…az elnéptelenedett falvakban a társasélet áldásait hiába keressük, a családi hely szentsége meg van fertőztetve, a hátrahagyott asszonyok körében az erkölcstelenség ragályos nyavalya módjára harapódzik el.” Így történhetett meg az, hogy latin-amerikai magyarság körében is beigazolódott a mondás, miszerint a prostitúció a legősibb szakma, ugyanis a formálódó magyar kolóniák egy részénél a legelső, majd egészen az 1940-es évekig egyik népes csoportját éppen az örömlányok adták. Már 1889-ben a következőképpen kesergett levelében a Mexikóban élő Sennor Vilmos: „Dél-Amerikában, főképen az argentínai köztársaságban szintén nem kevés számú magyarság van, legtöbb számban azonban, fájdalom, a szép nem. Szegény Magyarország! Meddig nem ér el ez a te kiviteli áruczikked?” Pontos számukat persze nehéz lenne megmondani. Követségi becslések szerint csak Buenos Aires bordélyaiban 400 magyar prostituált dolgozott a századforduló környékén, melyhez hozzáfűzték azt is, hogy Montevideo, Rio de Janeiro és Pernambuco nyilvánosházaiban hasonló arányban lehettek magyar lányok. Más források szerint pedig 1889 és 1901 között a Buenos Airesben legálisan működő 6413 prostituált 36%-a, azaz 2308 érkezett Kelet-Európából, és az illegálisan ott tartózkodó társaikkal együtt számuk meghaladta a tízezret, melynek egy, a leánykereskedelemmel foglalkozó bizottság becslése szerint 75%-a volt orosz, lengyel vagy magyar nemzetiségű.

A Monarchia felbomlása után is komoly figyelmet szentelt Magyarország a leánykereskedelem elleni harcnak, hiszen az a tengerentúli hajóforgalom újraindulásával feléledt, és az 1922-ben Montevideóban megrendezett Második Dél-Amerikai Dermatológiai és Szifilisz Konferencián elhangzó egyik beszámoló szerint minden hajón tucatjával érkeztek a magyar lányok az argentin fővárosban. Erről tanúskodik a Buenos Aires-i követség iratanyaga is, melyből kiderül, hogy a két világháború közti időszakban a Les 10 Marvells, Arbó, Armenys, The Contini és Webbs III. csoportokhoz hasonló magyar lányokból álló táncegyüttesek turnéztak a köztársaság területén.

Magyarország 1921. szeptember 30-án Genfben újabb nemzetközi egyezményt írt alá számos országgal, köztük Brazíliával, Chilével, Costa Ricával, Kolumbiával és Kubával, melyet a magyar törvényhozás az 1925. évi XIX. törvénycikkben szentesített. Ennek ellenére a kereskedelem tovább folyt, melyet jól mutat Rakovszky Iván belügyminiszter egyik 1925-ben, a 12 és 40 közötti életévben lévő nők külföldi államokba szóló útlevélkérelmének elbírálásáról hozott körrendeletének alábbi részlete: „A Nemzetek Szövetsége útján arról értesültem, hogy azon nők közül, akik külföldi színházakban, mulatóhelyeken, mozgószínházakban stb. való alkalmaztatás céljából egyes külföldi államokba, főleg az S. H. S. királyságba, Romániába, Bulgáriába, Törökországba, Oroszországba248, általában keletre és Dél-Amerikába kiutaznak, ott igen sokan erkölcstelen életmódot kezdenek, és lassankint az, hogy az alkalmaztatást biztosító szerződések legtöbbször csak színlegesek, és így az illető nők külföldre való megérkezésük után ott megfelelő elhelyezkedés és kereset hiányában szinte kénytelenek a prostitúció szolgálatába állani.” Rakovszky mindezt elkerülendő úgy rendelkezett, „…hogy a Délamerikába útlevélért folyamodó 12-40 életévben levő nők útlevéliratainak az 1922. évi 76.501. B. M. számú körrendelet értelmében hozzám való felterjesztése alkalmával, az eddig megkívánt iratokon kívül, az illeté-
kes külképviseleti hatóságok által kiállított és fennemlített bizonyítványokat is csatoltassa be.”

Vér Andor

Végül érdemes pár szót szólni a magyar örömlányok két világháború közti, latin-amerikai magyar kolóniáihoz fűződő viszonyáról is. A húszas és  harmincas évek latin-amerikai magyar sajtója a büszkeségre okot semmiképpen sem adó magyar prostituáltakról tudomást sem vett, pedig ahogy ezt Vér Andor írta 1942-ben: „…sok a magyar táncosnő Buenos Airesben s nagyon könnyű megismerni őket, mert csaknem valamennyien hiperoxiddal szőkített hajat és ezüstrókát viselnek. A hajszín néha eredeti, a róka pedig kék, de ezek olyan kivételek, amelyek csak erősítik a szabályt. Az éjszakai mulatókban nagyon népszerűek a magyar lányok, akik általában »húngara« néven ismeretesek. Vannak mulatók, amelyek hangosak a magyar szótól és a magyar muzsikától, sőt olyan mulató is akad, amelyet – a hirdetések szerint »magyar szellemben« vezetnek… A táncosnők épp úgy beletartoznak a délamerikai magyar kolóniába – elsősorban a Buenos Airesibe – mint akár a cipészek, szabók, vagy az asztalosok. Aztán meg sok, állítólag több száz magyar táncosnő él itt, vagyis aligha van még egy iparág, amely annyi magyart foglalkoztatna, mint amennyi táncosnő dolgozik a szórakoztató iparban. Az is bizonyos, hogy argentínai külkereskedelmi mérlegünk az utolsó másfél évtizedben sokkal kedvezőbben alakult volna, ha a táncosnő-export helyett inkább a készáruk és a nyerstermékek kivitelére helyeztünk volna súlyt. Bocsánatot kérek az »export« kifejezésért, de a táncosnők esetében ez a kifejezés nagyon találó. Őket valóban exportáltuk, illetve megrendelésre szállítottuk ki – ab Budapest.”

Feltételezhetően Vér Andorhoz hasonlóan a többségében szegénysorú munkásokból álló magyar kolónia tagjai is elfogadták azt a tényt, hogy az általában táncos lányként érkezett honfitársak ugyanolyan áldozataivá váltak a szebb jövőt ígérő kivándorlási ügynököknek, mint közülük sokan mások is. Ez derül a következő korabeli magyar versből is: 

A táncosnő

Hajnalig ropja mindennap a táncot, 
Azután alszik tompán, csendesen 
Este meg frissen és platinaszőkén 
Libeg végig a Corrientesen. 

A gyűrűjéből briliáns szikrázik, 
Aranya pedig tizennyolc karát 
(van egy szép álma: egyszer majd az oltár 
elé viszi a bőkezű barát). 

Élete bizony viharos egy kissé, 
de illetni rossz szóval nem merem, 
mert jó kislány ő: dollárt küld havonta 
a mamájának túl a tengeren…

Forrás: Torbágyi Péter: Magyar kivándorlás Latin-Amerikába az első világháború előtt. Szeged, 2009. A MEK-ről letölthető könyv a Szegedi Tudományegyetem „Hispán világ története” PhD-program gondozásában jelent meg. Fenti irás a tanulmány egyik fejezete.