Az állatszeliditő akkor már készen áll, csak a közönség betódulását várja. Hatalmas, herkulesi alak, izmai egy capuai viadoréval versenyezhetnek, mégis, a mint gömbösvégü, rövid korbácsának a nyelét szorongatja, izmos ujjai izgatott remegéssel babrálnak azon, mert, ki tudja, vajjon élve tér-e vissza állatainak a ketreczéből? Ha pedig neje és gyermekei vannak, nem tudja, viszontlátja-e őket?
Ez a gondolat minden előadás alkalmával az eszébe jut - és méltán! Mert hiába vannak vadjai a szelidség végső fokáig dresszirozva, a vadállat mindig vadállat marad, alattomos és megbizhatatlan természetü; hiába rejt korbácsának gömbje halálosan ölő robbanó löveget magában, hiába állnak kéznél az őrök, villákkal, elválasztó rácsokkal és más segédeszközökkel, mire ezeket használatba veszik, akkorra már rendszerint megtörténik a szerencsétlenség.
A legtöbb szerencsétlenség abból származik, hogy az állatszeliditő állatai szelidségében elbizza magát, azután nem számol az állatnak faji s egyéni természetével és szeszélyeivel, továbbá figyelmen kivül hagy némely csekélynek látszó jelenséget, a melynek pedig rendszerint nagyon sulyos következményei szoktak lenni, végre pedig nem gondol az állat életkorával.
Az elbizakodottságnak és meggondolatlanságnak kiáltó példáját mutatja a következő eset.
Az „Eagle” nevü gőzhajón a Baylei-Armstrong-féle állatsereglet részére egy fekete párduczot szállitottak New-Yorkba, mely egy erős deszkarekeszbe zárt vaskalitban volt a fedélzeten. Midőn az utasok ezt megtudták, mindenki látni szerette volna ezt a ritka pasasért, mit gazdája az élelmes yankee arra használt fel, hogy ülőhelyeket rögtönözve a fedélzeten, a kiváncsi utasokkal belépő dijakat fizettetett.
Miután néhány száz utas volt a hajón, ez az ötlete meglehetősen jövedelmezett, midőn pedig a vele utazó szeliditő kijelentette, hogy 150 dollárért kész bemenni a párducz ketreczébe és vele különféle mutatványokat végezni, a közönség szivesen ráfizette ezt az összeget. Voltak, akik erre a vállalkozásra a fejüket csóválták, mert ez a párducz nem a Szunda-szigetek kisebbfajta fekete párducza volt, hanem egy három és fél éves afrikai Felis pantherának a
fekete változata, egy oroszlán nagyságu és erejü állat, mely egy kétéves bikát képes elvinni az állkapcsai között.
Ezt a fékezhetetlen vad természetü bestiát a szeliditő már négy hónapig Hamburgban dresszirozta és mint elsőrendü ritkaságot akarta New-Yorkban bemutatni. A feltünés elkerülése végett eddig mindig csak éjszakánként etették és midőn levették a deszkarekesz falait, az odakészitett juhnegyed láttára meglátszott vadulni, olyan szökellést, fuvást és orditást vitt véghez... midőn pedig betolták neki a juhhust, melyet a szakács egy darab marhacsonttal toldott meg, a nézősereg összeborzadt, mert a juhnak gerinczét és az erős lábszárcsontot piskótaként morzsolta szét rettenetes fogaival, miközben fekete pofájából olyan ördögileg szikrázó szemek villantak a közönségre, hogy néhányan a kapitányhoz siettek és kérték, hogy tiltsa meg a szeliditőnek a bemenetelt.
A kapitány azonban igazi yankee nyugalommal csak vállait vonogatta:
- Psaw! Se apja, se gyámja nem vagyok a szeliditőnek! Tehet, mit neki tetszik! Ha vásárra akarja vinni a bőrét, én nem tilthatom meg neki!... - mondá egykedvüen, s e mellett ő volt az első, ki 100 dollárba fogadott, hogy a szeliditő nem kerül ki ép bőrrel a kalitból.
Ez a példa gyujtott! A többi yankeek is fogadásokat tettek és a nyeremény felét mindenki a szeliditőnek igérte oda, ki jókedvüen mosolygott a bajusza alatt, mert egészen biztos volt a sikerről.
Csak arra nem számitott és azt nem vette észre, hogy a párducz az örökös sötétségtől, a hajó folytonos ingásától és a gépezet zakatolásától ki van véve a sodrából, hanem elbizva magát abban, hogy eddigi próbálkozásai baj nélkül sikerültek, félrehuzta a kalit hátulján levő reteszt és fogai közé véve robbanó golyóval ellátott rövidnyelü vasbunkóját, lehajtott fejjel s négykézláb bujt be a kalitkának alacsony ajtócskáján. Mielőtt azonban lábraállhatott és a bunkót kezébe vehette volna, azalatt villámgyorsan, rövid pillanatok alatt a párducz az ajtó zörejére hátrafordulva, egyetlen szökéssel rávetette magát és a másik pillanatban feje kásává morzsolva, eltünt a vadállat torkában...
A hires Cassanovának és Wilhelmnek az volt a hátborzongtató forçemutatványuk, hogy fejüket az oroszlán kitátott torkába dugták. Ez a mutatvány mind a kettőjüknél számtalanszor minden baj nélkül sikerült. Egyszer azonban a rettentő állkapcsok összecsukódtak és mindkettőnek feje ott maradt az oroszlánok torkában. A szerencsétlenségnek az volt az oka, hogy Cassanova elfeledte lenyiratni a haját s néhány hosszabb hajszála megcsiklandozta az állatkirály torkát, Wilhelm pedig arczát sértette meg a fogak egyikében és a kibugyanó meleg vér szagára az oroszlán önkénytelenül összecsappantotta a fogait.
Wilhelmnek a felesége is ügyes és merész állatszeliditőnő volt és különösen hires volt nagyon szelid Fatima nevü nubiai nőstényoroszlánjáról. Férjének halálát minden évben meggyászolta és egy izben az jutott eszébe, hogy ezen a napon szokásos jelmeze helyett fekete utczai ruhában lépjen oroszlánjai közé. Fatima a szokatlan öltözet láttára morogni kezdett s kedvetlenül és akaratoskodva végezte produktióit és midőn Wilhelmné erre korbácsával reáütött, nagy orditással rávetette magát és jobb karját tőből leharapta neki. A segitségére siető személyzet alig tudta kimenteni a feldühödt oroszlán körmei közül.
A szépségéről hires Miss Senide esete a legérdekesebb lélektani esetek közé tartozik s páratlanul áll a maga nemében. 1900-ban a párisi Cirque d’Hiverben tartott egyik előadásán Princz nevezetü óriási nagyságu és példátlan szelidségü himoroszlánja, mely öt év óta minden parancsának vakon és készségesen engedelmeskedett és vele szemben korbácsra soha nem volt szüksége, makacskodni és engedetlenkedni kezdett. A miss erre korbácsával arczonlegyintette, mire az oroszlán reárohanva, leteperte és fejét kezdte marczangolni, iszonyu orditás és hördülések között...
„Nem tudom leirni azt az érzést, - beszéli Miss Senide emlékirataiban, - midőn anyám rémült sikoltásait hallottam! A közönség sikoltozásai közül csak ez az egy hatott reám és az jutott eszembe, hogy áldott kezeit többé meg nem csókolhatom. Fájdalmat, félelmet nem éreztem; inkább sajátságos tompult érzéketlenség vett rajtam erőt... A pillanatok multak... Éreztem a nyakamon végigpatakzó vér melegét, midőn Princz az arczomba harapott és szikrázó szemei az én elhaló tekintetemet keresztezték. Erre egy mentőgondolat villant hirtelen agyamba. Félig aléltan emelém fel kezeimet és czirogatni kezdtem Princznek haragos ránczokba szedett pofáját... Princz! Princz! kiáltottam neki hizelgőleg. Czirógatásaimra rögtön eleresztette fejemet és okos tekintetét rám vetve, farkcsóválva sompolygott a ketrecz másik oldalára...”
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
„Beismerem, hogy nem számoltam a természetével s nem lett volna szabad feldühösitenem!” - beszéli tovább a miss, de mindezen tanulság daczára, ujra beleesett ebbe a hibába Dublinban, hol makacskodó és rosszkedvü nőstényoroszlánját, Fatimát, midőn korbácsával mindenáron engedelmességre akarta szoritani, az ugy összemarczangolta, hogy félévig feküdt sebeiben.
Legendával határos a berlini Berta nevü szép állatszeliditőnőnek a tragikus esete is. Egy lovaskapitánynak volt a menyasszonya, de az esküvőjük előtti napon Szahara nevü oroszlánja halálra marczangolta. Azt állitották róla, hogy oroszlánja szerelemféltésből ölte meg. Ez szépen és poétikusan hangzik! Sajnos azonban, hogy az érzékeny sziveknek ezt a gyengéd gondolatát oda kell módositani, hogy a vőlegény közvetlen a ketrecz előtt gyönyörködött menyasszonyában, kinek szemei inkább ő reá, mint állataira figyeltek és igy elfeledkezve a szükséges óvatosságról és vigyázatról, hátrálás közben érzékenyen rálépett az oroszlánra, ki erre aztán fellobbanó dühében szétmarczangolta.
A hetvenes évek elején a franczia származásu Bidelt nagyon fellengős módon az „állatszeliditők királyának” nevezték, pedig éppen nem érdemlette meg e czimet, mert ugy látszik, hogy a saját állatainak a karakterét és természetét se ismerte, vagy elég botorul és vakmerőn nem gondolt vele. Az 1878. évi párisi világkiállitás szenzácziói közé tartozott, hogy feltünni vágyó hölgyek és gavallérok Bidel kiséretében idegizgató látogatásokra jártak az oroszlánketreczbe.
Egy ilyen vizitnél azonban majdnem megjárták, mert az egyik oroszlán az ismeretlenek járás-kelésétől nekivadulva, reájuk rontott... A vendégek egymás hegyén-hátán ép bőrrel ugrottak ki a ketreczből, de „Bidel király” urat rutul össze-vissza marczangolta éppen a legszelidebb és legmegbizhatóbb oroszlánja. Nem halt ugyan bele, de egész életére való bénasággal fizette meg a tréfát!
Hampelt és Kludskyt hasonló sors érte; a nyolczvanas évek hires állatszeliditőnőjét: Helliot Klárát szétlocscsant koponyával vonszolták ki a ketreczből, a szépségéről hires, franczia származásu Marguerita kisasszonynak jobb karját tőből harapta le kedvencz oroszlánja...
Számtalan ilyen esetet lehetne még felsorolni, de még csak kettőt emlitek fel belőlük. Az egyik a Bridgman-féle menazsériában történt Angliában, melynek tulajdonosa Tamás, ismert nevü állatszeliditő volt és Cordona kapitány név alatt tartotta mutatványait. Kedvencz oroszlánja, a kitünően idomitott Wallace, a vasárnapi előadást megelőző próbák alkalmával igen ingerülten és akaratosan viselkedett és mialatt a többi négy oroszlán Cordona korbácsának engedelmeskedve, a szomszéd kalitba kullogott, Wallace kalitjának egyik szögletébe huzódott vissza és abban a pillanatban, midőn Cordona tekintetét róla elforditva, másfelé nézett, vad szökéssel reávetette magát és a földre teperve, körmeit urának husába vágta. A nézőközönség rémült orditozása még jobban ingerelte a dühös bestiát! Cordona lélekjelenlétét megőrizve, egy ideig mindenkép védekezett és midőn segitségért kiáltozott, olyasmi történt, ami eddig páratlan és egyedüli a maga nemében!
Cordona segélykiáltásaira a másik négy oroszlán is a kalitba rohant és egyenesen gazdájuk védelmére sietve, Wallace-ra vetették magukat. Rettenetes küzdelem folyt az öt vadállat között és Cordona kapitányt bizonyosan meg lehetett volna menteni, ha a segélyére siető személyzet villáival és vasrudjaival a küzdőket még jobban fel nem bősziti. A nagy felindulásban mindenki fejét veszté és senkinek se jutott eszébe, hogy a kalit hátsó ajtaját kinyissa, igy aztán Cordona Wallace által a szó szoros értelmében darabokra szaggattatott.
Cordonát emberei nem egyszer intették, hogy őrizkedjék és adjon tul Wallace-on, mivel az már több izben támadó kedvet mutatott vele szemben, de mivel párját ritkitó, hatalmas példány volt az Atlasz-hegységből, nem birta rászánni magát... Wallace-t ez eset után agyonlőtték, mert az a vadállat, mely gazdáját szétszaggatta, többé idomitásra nem alkalmas.
Belgrádban, a Brodar Maxim-féle állatseregletben egyik tigris már napok óta nem akart engedelmeskedni és betanult mutatványait, különösen az abroncson való átugrást egyáltalán nem akarta végezni, s mig a másik két tigris engedelmesen végezte a dolgát, addig ez szikrázó szemekkel a kalit egyik szögletébe huzódva, leső pillantásokkal kisérte az idomitó minden mozdulatát.
Egyik esti előadás alkalmával Maxim mindenáron az abroncson való átugrásra akarta kényszeriteni és midőn a tigris nem engedelmeskedett, korbácsával reáütött, de abban a pillanatban az reáugrott s körmeit a vállába vágva, fogait Maxim fejébe mélyesztette. A herculesi erejü idomitó erre a tigrist torkon ragadva, egyetlen taszitással messze ellökte magától, midőn azonban ki akart a kalitból menekülni, az ott levő hyéna rohanta meg s
ugyanekkor a tigris is megujitotta támadását. Vérfagyasztó küzdelem állott be az idomitó és vadjai között, melyek orditva rángatták ide s tova, mig végre az elősiető személyzetnek sikerült néhány pillanat mulva Maximot kiszabaditani. A küzdelem alatt a másik két tigris mozdulatlanul a kalit szögletébe huzódva, torkaszakadtából orditott. Szerencséje Maximnak, hogy ezek nem vettek részt a küzdelemben, mert akkor menthetetlenül ottveszett volna, igy is hét mély tigris marta és több mint harmincz hyéna okozta sebbel, törött lábbal és vérében uszva vonszolták ki a kalitból.
A felsorolt példákból láthatni, mely dolgokra kell ügyelni az állatidomitónak és hogy némelykor minő csekély elnézés, figyelmetlenség vagy változás okozza a legnagyobb veszedelmet!
Ha jól emlékszem, a hirneves Armstrong mondotta, hogy egyetlen állatszeliditő sem ágyában hal meg, hanem valamennyi a vadak körmei között lehelli ki a lelkét és az eddigi példák igazat adtak neki. A leghiresebb állatszeliditők voltak: a Batty- és Anderson-családok, Bruce, Cassanova, Kaufmann, Prohaszka, Wilhelm, Kleeberg, Martin és a Kreutzbergek stbbi, mégis közülök is sokan művészetük martyrjai lettek, mert hát a vadállat bármily szelid és tanult legyen is, mindig kiszámithatlan vadállat marad.
Pedig hát a Battyak valóságos csudákat műveltek a szelidités és idomitás terén, ugy hogy azt mondták róluk, hogy bizonyos bóditó erejü ázsiai növény segitségével tompitják el és szeliditik meg vadjaiknak az érzékeit. Mert Batty, kivált az öreg, valósággal kedélyeskedett tigriseivel, oroszlánjaival és párduczaival. Főelve volt neki, hogy az állatban fel kell ébreszteni a lelket és nem szabad méltatlanul bántani, kinozni és ingerelni. A délelőtti próbák kezdete előtt végigjárta a fenevadak kalitjait. A rácson át benyult hozzájuk, hizelgőleg megsimogatta, megveregette őket, nyájasan beszélt hozzájuk, sőt egy izben arczát a rácshoz nyomva, szivarjának füstjét tréfásan oroszlánjainak a szeme közé fujta, mire a hatalmas állatok tüszszögve ugrottak hátra, de azután ujra odasiettek, hogy Batty czirogassa és csókolgassa őket. Pedig Batty mindig ugy jött ki a ketreczből, hogy ruhái rongyokban fityegtek le róla és melléből, karjaiból és vállaiból a vér serkedezett mindenkor és ha kérdezték tőle, hogy meg van-e sebezve? azt felelte rá: „nem, csak megkarmoltak”, mert ezeket a sebeket állatjai nem rosszakaratból, hanem játékból, enyelgésből ejtették rajta idomitás közben, midőn hatalmas éles karmaikat önkénytelenül jobban kieresztették, mint kellett volna.
Batty egy izben fogadott egy angollal, hogy etetés alkalmával legnagyobb oroszlánjától elveszi a konczot. És ezt a fogadását meg is nyerte! Az oroszlán haragosan orditott ugyan s rettenetes körmeit és fogait mutogatta, de mégse bántotta. Egyik ápolója szintén utánozni akarva gazdáját, benyult a ketreczbe, hogy megvakarja az oroszlán fejét. De rettentő módon megjárta. Az oroszlánok rárohantak és karját könyökben leharapták. Hiába rohant oda maga Batty, hiába korbácsolta és rivallt reájuk - még az ő mesés hatalma se használt, csak akkor huzódtak vissza, midőn a szerencsétlennek a karját leharapták.
Battynak az elveit, idomitási módját és titkos szereit a többi hires szeliditők is alkalmazták. Igy egyik-másik opiumot, porrátört belladonna levelet, Mandragorát használ, mely bóditószerek eltompitják az állatok érzékeit és ezáltal vadságuk se ébred fel oly könnyen. Bruce, Anderson, Kleeberg állitólag a macskafaju ragadozókkal való mutatványainál mindig valeriana növénynyel dörzsölte be magát, vagy pedig gamanderrel (Teucrium marum), mert ennek szagát a macskafaju ragadozók szerfelett szeretik s ez az illat kellemes bódultságba ringatja érzékeiket.
Azzal pedig, hogy a lelket iparkodnak bennük felébreszteni, már régen el van ismerve, hogy a legtöbbre mennek. Ez és a szelid bánásmód, valamint az állat természetének és egyéni karakterének tüzetes tanulmányozása ma már főfeltételei az idomitásnak. Az állatokat ütéssel, veréssel, tüzes vassal, égő röppentyükkel, pisztolydurranásokkal megfélemliteni és ezekkel megszeliditeni és idomitani nem lehet. Ez régi kegyetlen és oktalan slendrián, amelyekkel alaposan el lesznek rontva! Igaz, hogy a csuszás-mászásig meghunyászkodók és félénkek lesznek, de egyuttal ravaszok, alattomosak és boszuállók maradnak és csak a legcsekélyebb kedvező alkalom kell nekik, hogy dühük és vérszomjuk egész vadságában kitörjön.
Prohaszka, Kleeberg és a Kreutzbergek az idomitás további főelveinek tartják, hogy: állatjainak egyetlen mozdulata se kerülje el a figyelmét, hanem mindegyiket külön-külön és azután együttesen folytonosan szemmel tartsa, háta mögé lehetőleg ne engedje kerülni őket és ha valamelyik boszus vagy ingerült, be se lépjen hozzá; a makacs, engedetlenkedő vagy duzzogó vadat ne erőltesse, ütéssel ne ingerelje, ha vonakodik, hanem inkább hizelgéssel, jó szóval csillapitsa le és hagyja békében, mig magától engedelmeskedni fog; figyeljen folytonosan állatai szemeire, ha a pupillák nagyok és köralakuan kigömbölyödnek, az a harag és ingerültség jele; az idomitó lehetőleg mindig egy és ugyanazon jelmezben jelenjen meg az állatok között s a rikitó és kiáltó szineket lehetőleg kerülje; kerülje az erős, ingerlő illatokat és a pálinkát; hanghordozása és mozdulatai lehetőleg nyugodtak és egyformák legyenek.
Áttérve magára az idomitásra, minden szeliditő lehetőleg a legfiatalabb korukban szerzi be állatait és lehetőleg maga neveli fel. A vén korukban befogott ragadozókat bizonyos fokig meg lehet ugyan szeliditeni, de idomitásuk lehetetlen. A szeliditő azzal kezdi az idomitást, hogy maga eteti és gondozza állatait, miután az idomitásnak legelső feltétele az, hogy az állat megismerje és megszeresse a gazdáját. Az etetést először a rácson kivül kezdi, azután egyesekhez bemegy a kalitba, s ott adja nekik az étket. Barátságosan szólitgatja őket s erőszakosan nem kényszeriti semmire, nem ijesztgeti, nem üti, veri egyiket sem.
A melyik közeledésére morog, fogait vicsorgatja, azt többszörös jó falatokkal igyekszik megnyerni és mikor már megengedik a hátukat simitani, gyengéden megpróbálja a fejüket vakargatni, mert az oroszlán és tigris, mint macskafajok, szeretik a simogatást s ilyenkor fejüket hozzádörzsölik az idomitó kezeihez.
A szeliditő ekkor már hozzá kezdhet a mutatványokra való idomitáshoz, melyeknek elseje rendesen azzal kezdődik, hogy a rácson át egy darab deszkát nyujtanak be neki, a melyet a kalit fenekén keresztbe állit, hogy az oroszlán megtanuljon rajta keresztül ugrani. Ehhez egy rövid korbácsot használ, a mely csakis intésre, pattintásra, nem pedig ütésre való. Ha ezt már többféle magasságban megtanulta, következik az abroncson való átugrás, a melyet
először szorosan a deszka fölé kell tartani, hogy az állat megérthesse, mit akarnak tőle. Ezen a módon tanulja meg az oroszlán urát is átugorni. Ugyanis az ugy áll először meghajolva, később kiegyenesedve, az ugró deszka mellé, hogy midőn az oroszlán ugrik, a deszkával együtt rajta is átrepüljön. Hat-nyolcz leczke rendesen elegendő, mert az oroszlán e tekintetben igen intelligens és értelmes állat. A nehezebb mutatványok közé tartozik az, hogy lefeküdjék és ura ráülhessen vagy ráállhasson.
Az idomitó először lovagvesszőszerü korbácsával czirógatólag az állat hátára vereget, azután kezeivel lenyomni igyekszik. Ha ez nem sikerül, először kezeivel nehezedik rá és ha ezt eltüri, csak akkor ül vagy áll reá teljesen.
Az idomitásnak leghátborzongatóbb mutatványa az, midőn az idomitó fejét az állat kitátott torkába dugja. Ennél ugy jár el, hogy jobbjával az oroszlán orrlyukait, baljával pedig alsó ajkát erősen megfogja. E fogás következtében az oroszlán állkapcsa nagyrészben erejét veszti és a száj annyira kitátható lesz, hogy fejét kényelmesen belédughatja. Ezt a mutatványt Batty produkálta először és sok idomitó világhirnevet szerzett vele és méltán, mert csak egy hajszál csiklandozza meg ilyenkor az oroszlán szája padlását vagy ha érdes nyelve megsérti az arczát vagy nyakát - vége van. A rettenetes állkapcsok olyan erővel csappannak össze, hogy feje a torkában marad.
A másik nagy veszedelem e mutatványnál az, hogy tiz oroszlán közül hat bizonyosan ilyenkor talpával az idomitóba kapaszkodik és körmeit minden rossz szándék nélkül kieresztve husába vájja.
Bármilyen rettenetes érzés is ez, az idomitónak nyugodtan, mozdulatlanul kell maradnia, mig körmeit magától vissza nem huzza, különben elveszett. A legkisebb rángatásra, taszitásra, a körmök önkénytelen ingertől indittatva, még mélyebben hatolnak testébe, az oroszlán pedig a ránczigálás s a kiömlő vér láttára rendesen megvadul és ekkor az idomitó elmondhatja a Confiteor-ját!
Az a mutatvány, midőn az oroszlánokat s tigriseket a kalitban korbácscsattogások, pisztolylövések és behemoti orditozás között sebes futásban körül hajszolják, kergetik, rendesen az alsóbbrendü állatseregletek mutatványa és ezt csak fiatal, fejletlen állatokkal lehet produkálni. Ha az oroszlánnak a sörénye kinől, mi rendesen három-négy éves korában szokott történni - ezt a mutatványt nem lehet vele megkisérleni. A kapföldi oroszlánt nem igen lehet megszeliditeni és ha megszelidül is, mindig hamis és megbizhatlan marad. A szeliditésre legalkalmasabbak a berberoroszlánok.
Az ujabbkori állatszeliditők között a vakmerőség netovábbját Martini követte el azzal, hogy a párisi hyppodromban oroszlánjait minden ketrecz és vasrács nélkül a porondra vezette. A közönséget csakis a lámpák és az alacsony korlát választotta el az oroszlánoktól s daczára ennek az eszeveszett vakmerőségnek a közönség zsufolva özönlött a hyppodromba. Az első jelenetben Martini, mint állatviadalra itélt római rabszolga jelent meg egy tőrrel és lándzsával felfegyverkezve az árénát utánzó porondon, tiz éves nőstény oroszlánja pedig dörgő orditással és fogait vicsoritva rohant reá. Martini lándzsájával feléje döfött, de az oroszlán megragadta s midőn rövid dulakodás után erős kézzel kirántotta a lándzsát, ujra reátámadt, Martini ugy tett, mintha a torkába döfné. Ez a mutatvány több izben szerencsésen sikerült és oly természethüen volt adva, hogy midőn az oroszlán tátott torokkal feléje szökött, a közönség kedvére elborzongott rajta és földet rengető tapsokkal jutalmazta. Egy izben azonban Fatima megvadulva a nagy tapsolástól, dühbe jött és orditva szökött Martinira, ugy hogy ez lándzsáját oly erővel döfte a torkába, hogy hanyatt lökte vele. Az oroszlán fájdalmában elbődült, de ura parancsára mégis engedelmesen melléje telepedett, de fájdalmában még akkor is folyvást üvöltött.
A második jelenetben egy oroszlánt és egy tigrist vezetett a porondra és ezeket lábai elé fektetve, többféle mutatványokat adott velük elő. Piéce de resistance-nak az oroszlán lehevert és Martini melléje heveredve, fejét az oroszlán nyakára hajtotta, mintha aludnék, a tigris pedig melléje feküdve, talpával átölelte a nyakát és hosszu hajával játszott...
A közönség erre a jelenetre mindig tombolni szokott elragadtatásában, mit egy izben az oroszlán megunva, felszökött és egészen a lámpákkal megrakott korláthoz menve, fogait mutogatva, iszonyu szemekkel nézett a közönségre. A tapsoló publikumnak erre a jelenetre minden hang a torkába fagyott rémületében, Martini pedig felugorva, az oroszlánt helyére visszaparancsolta. Szerencsére az rögtön engedelmeskedett és nyugodtan visszafeküdt ura lábaihoz, mert különben czifra jelenetet ért volna meg a hyppodrom közönsége...
A tigris ravaszabb, alattomosabb és ezért veszélyesebb az oroszlánnál. Beszéltem a Cross-féle nagy állatsereglet egy állatszeliditőjével, ki azt mondotta, hogy tiz oroszlánja közé a legkisebb gond és aggodalom nélkül lép be, de valahányszor a tigris kalitjába lép, mindig elszorul a szive és Istennek ajánlja a lelkét!
Ugyancsak ez az olasz származásu Vercelli Pietro beszélte, hogy midőn egyizben a tigris kalitjába lépett, csak akkor vette észre, hogy mód nélkül fel van ingerelve. Gyors ugrással szökött tehát vissza az ajtó felé, de a tigris gyorsabb volt, mert egy szökéssel közte és az ajtó között teremve, elzárta a menekülés utját és lehasalva, szikrázó szemekkel ugráshoz készült. Rettenetes perczek voltak ezek! A tigris egy hétéves óriási himpéldány volt és én hiába iparkodtam tekintetemmel megfékezni. Szikrázó szemeit rámmeresztve, sunnyogó morgás között kuszott felém mindig közelebb és minden bizonynyal ott vesztem volna, ha maga az igazgató, Cross, ki a mutatványoknál mindig a tigris kalitja mellett szokott lenni, ritka lélekjelenléttel be nem nyul a rács között és megragadva a bestia egyik hátsó lábát, a rácson át kifelé rántotta. E váratlan támadásra és a fájdalomtól a tigris elbődült és arra felé fordult, én pedig ezt a perczet felhasználva kiugrottam a kalitból és becsaptam az ajtaját.
A tigrisnél még alattomosabb és gonoszabb természetü az afrikai párducz, a fekete párducz pedig valamennyi között a legvadabb, legveszedelmesebb és legkiszámithatatlanabb, azért valóságos csodaszámba ment, midőn az amugy is hires Kreutzberg-féle állatseregletben a tulajdonos egy afrikai fekete párduczczal végzett mutatványokat. A hyénától gyáva természete miatt nem igen kell félni, de makacssága, konoksága miatt, idomitásra nem igen alkalmas. Mindazáltal néha megtörténik, hogy idomitójára támad s ilyenkor isten irgalmazzon neki, mert a hyena állkapczájában rettenetes erő lakozik. Egy puskacsövet és egy ökör legvastagabb lábszárcsontját piskótaként morzsolja össze és a hyenától mart sebekből az idomitó nem gyógyul fel soha!
Az állatseregletek az állatkertekkel egyetemben a tudomány és ismeretek terjesztésének a misszióját végzik - de az állatidomitás izgalma és veszélyes látványosságát be kellene tiltani, mondják némelyek!
Erről lehetne pro és contra sokat beszélni, szerintem azonban, ez - ha nem alacsonyodik le az állatkinzás hóhéri mesterségéig és az eszeveszett vakmerőség oktalan hóbortjáig, - szintolyan nemes művészet, mint bármi más, mert benne az emberi szellem és fensőség magas és nemesitő hatása nyilvánul meg az állatokra nézve.
Az ujabb kor hiresebb állatseregletei: az amerikai Titus, Ambourgh, Astley, Robinson, az angol Cross, Jamrach, a német Daggefell, Hagenbeck és a Kreutzberg-félék. Kivált ez az utóbbi hires a maga nemében, mert a legritkább állatpéldányok vannak benne valóságos diszpéldányokban képviselve - és a mi fő, a Kreutzbergek nem kapzsi haszonhajhászatból, hanem nemes ambitióból és szenvedélyből tartják fenn és az idomitást valósággal magasabb művészi ággá fejlesztették.
Az állatsereglet tulajdonosának a helyzete azonban nem valami rózsás!
Először is a rengetegszámu állatnak a fentartása, élelmezése és gondozása, a megfelelő szolga- és gondozó személyzettel együtt, tömérdek pénzbe kerül, azután annyi mindenféle véletlen esélynek, veszteségnek van kitéve, hogy némelykor a legcsekélyebb elnézés folytán sulyos anyagi károkat szenved!
Igy a Daggefell-féle menageriában történt, midőn az külön vonatján Passauból Bayreuthbe érkezett és sátrának felállitásához fogott, iszonyu büz áradt ki abból a ketreczből, melyben nyolcz oroszlán volt együttesen bezárva. Midőn a védő deszkafalakat a ketreczről leemelték, rettenetes látvány tárult szemeik elé!
A hét oroszlán vérszomjtól szikrázó szemekkel, vértől csepegő torokkal, neki vadulva rontott a rács vaspálczáinak, a nyolczadiknak pedig - a legszebb és legnagyobb Atlasz-hegységi példánynak - csak sörényes feje és egyes szétszaggatott testrészei hevertek egy óriási vértócsa közepében! Micsoda harcz és küzdelem lehetett az, midőn a hét oroszlán utközben, a ketrecz sötétjében a nyolczadikra támadt, hogy szétszaggassa és felfalja! Senki sem emlékszik hasonló esetre, de mégis megtörténik ilyen, sőt még másféle is.
Igy a Kreutzberg-féle állatseregletnél, midőn az előadásnak vége volt, az elefántot ismét visszavezették rendes helyére, a nagy központi kalitkába, mely különben az együttes mutatványoknak szokott a szinhelye lenni! Az oroszlánketrecz ajtaja azonban rosszul volt bezárva és egyik himoroszlán fellökve az ajtót, besurrant és az ottlevő elefántra vetette magát és karmait a hátába vágva, marczangolni kezdte. Az elefánt, egyik lába a rácshoz lévén lánczolva, nem tudott eléggé védekezni és tehetetlen dühében és kinjában bőgött, trombitált és toporzékolt. A személyzet - noha mindjárt segitségére rohant és az oroszlánt ketreczébe visszakergette - nem sokat segithetett, mert az elefánt néhány nap mulva beledöglött rettenetes sebeibe, mi legalább 18-20.000 márka kárt okozott a tulajdonosnak.
Ilyen és hasonló esetek gyakran fordulnak elő. Az állatseregletek zsufoltsága és a ketreczeknél minden talpalatnyi térnek a kihasználása következtében, egyik-másik ragadozó átnyulkálhat a szomszéd ketreczekbe és ilyenkor majd a füle, egyik szeme vagy pedig a farka bánja meg a szomszéd lakónak a játék végét. Az ilyen megcsonkitott állat aztán fele értékét veszti. Igy én is láttam egy csoda nagy tigrist, melynek farkát egy oroszlán tőből leharapta. Az állat azelőtt megért 10.000 márkát és csonkasága miatt 3000 márkára szállt le az értéke!
Az állatszeliditést és idomitást már a régi görögök, de különösen a rómaiak, nagy mérvben kultiválták. Keleten pedig különösen Habes, Tripolis és Nubiában, valamint Indiában még a mai nap is nagyon is virágzik. A tripolisi nagyurak háremeiket oroszlánokkal őriztetik, miután ezeket az éber háremőröket nehéz megvesztegetni. Elfogadják az ajándékot, de felfalják az ajándékozót is vele együtt.
Theodor, a volt abessziniai négus, ha trónján ült, mindig négy oroszlán hevert lábai előtt és a halálraitélteket oroszlánjaival szaggattatta széjjel. A mostani négusnak apja, nagyatyja szintén szeliditett oroszlánokkal kisértette magát mindenfelé. Az indiai ráhják és maharadzsák udvarában szelid tigrisek járnak-kelnek a csarnokokban vagy pompás ketreczekben fődiszét képezik a kerteknek. Az európai és az ujvilági állatidomitók őséül azonban, noha 1811-ben született, mégis az amerikai származásu Vorboys van Amburghot kell tekintenünk. Ennek az embernek csudaszerü és rejtélyes hatalma volt az állatok megszeliditésére és születését is a következő csudálatos álom előzte meg.
„1811-ik évnek julius havában az Oneida-öböl melletti rengetegben, Vorboys van Amburgh telepesnek a felesége a fáradtságtól ellankadva, mélyen elaludt egy vén hyckory fának a tövében és azt álmodta, mintha a medvék, farkasok, vadmacskák és cuguárok szelid kutyaként kibejárnának a házában, ő pedig egy nagy oroszlánfejből és talpakból készit ebédet övéi részére.”
Mikor ebből az álomból felébredt, megszületett a fia, kit a keresztségben Izsáknak neveztek. A szomszéd telepes lett a keresztapja, ki ezt az álmot ugy magyarázta, hogy a kis Izsák egykoron a legvadabb állatokat is meg fogja szeliditeni, az apa ellenben jót nevetett a jövendölésen, mert ő maga olyan leküzdhetetlen rettegést és iszonyatot érzett minden vadállat iránt, hogy ez lett oka a halálának is, mert egy izben, midőn a városba rándult, egy fordulónál véletlenül egy életnagyságra festett vadkannak a képétől annyira megijedt, hogy belebetegedve, többet fel sem kelt ágyából.
A fiatal Amburgh Izsáknál ellenben már zsenge korában beteljesült a keresztapa jövendölése, mert a többi gyermektársai játékát kerülve, bogarakkal, darazsakkal és hangyákkal játszadozott s minden idejét ezekkel töltötte el. Midőn kissé nagyobb lett, a kisebb fajta emlős állatok iránt kezdett érdeklődni és a szomszéd félszerek egereit és patkányait, valóságos alattvalóivá szegődtette, mert többször látták, a mint szerény vacsoráját az egerek, patkányok és gyikok között szétosztotta, a melyek ugy körül rajzották, kisérték, mint valami fejedelmet az alattvalói.
Édes anyja, ki minden effélét lelkéből utált, kérte, fenyegette, sőt néhányszor derekasan el is páholta érte, de mind nem használt, Izsák csak annál szenvedélyesebben ragaszkodott az állatokhoz. Hetedik évében ült először lóra s attól a percztől fogva, a legvadabb paripa se birta levetni a nyeregből s igy idővel egyike lett a legjobb lovasoknak, ugy, hogy Kentucky államnak minden vad és fékezhetlen lovát hozzá vezették megfékezni, a mely már 12 éves korában önálló és elég tisztességes keresetmódot biztositott a számára.
Édes anyja jámborul és isteni félelemben nevelte és midőn egy izben a bibliának ezt a helyét olvasták: „Sokasodjatok és szaporodjatok el a földön, hogy urai legyetek a föld állatainak, az ég madarainak és a tengerek halainak...” Izsák, fejét tenyerébe hajtva, gondolkozni kezdett és azt kérdezte anyjától? „Ha igy van, miért futnak az emberek a tigris elől s miért engedik magukat a oroszlántól szétszaggattatni?”
És midőn édes anyja nem tudott e kérdésre megfelelni, villogó szemekkel igy kiáltott fel: - Hát én megmondom! A vadállatok azért félelmesek, mert mi, emberek, gyávák és kislelküek vagyunk! Erejük és kegyetlenségük daczára, ők a gyengébbek és az emberi tekintet erejével, az emberi szellem és akarat fensőbbségével, le lehet őket igázni!
Ezt a theoriát, melyben Amburgh Izsák az állatszeliditésnek a titkát már akkor kitalálta, nemsokára a gyakorlatban is teljes mérvben alkalmazta. Minden szabad óráját Kentucky vad rengetegeinek a bebarangolásával töltötte és a rókák, farkasok, bölények és vaddisznók természetét tanulmányozva, ezek szeliditésével tett kisérleteket. És nemcsak sokat megszeliditett közülök, hanem szigoru rendet tartva, valóságos erdei rendőrséget szervezett. Ha valakinek a ragadozók nyulait, birkáját vagy szárnyasait elrabolták, Amburghoz fordultak a tettes megbüntetése, vagy elfogatása végett; ki a legtöbb esetben ki is fürkészte a rablót és derekasan elhusángolta, de a vérét egy állatnak se ontotta ki soha! Egyetlen fegyvere egy rövid vaspálcza volt, a mivel az állat hátának bizonyos részére szokott ütni, a nélkül azonban, hogy veszedelmesen megsértené. Nem tartotta szükségesnek, hogy az állatot megfoszszák szabadságától s nem is tette azt soha, hanem vagy a bozótban lesett rá, vagy pedig barlangjába csuszva, lepte meg.
Amburgh barátja: Watt Ephraim az amerikai lapokban következőleg irja le őt:
„Öt láb magas, inkább vézna, mint tellett alakja mellett, ritka erővel volt megáldva és ezt a fizikai erőt vasakarata, aczéledzettségü idegei még inkább nevelték. Vonásai gyengédek s nőiesen lágyak voltak, de szemeiben valami leirhatatlan erő és kifejezés rejlett. Nem szuró és villogó tüzes fekete szemek voltak ezek, hanem valami oly megbénitó és lenyügöző fakó, hideg nyugalom és szilárd erő rejlett bennük, hogy a vadállatok nem birtak tekintetének ellenállni és mintha magnetikus erő rejlene bennük, engedelmeskedtek neki.”
Öt évet töltve a rengetegekben, megunta a szárazföldet és tengerre kivánkozott. Nagy sietve tehát egy feketeszinü Baribal medvét keritett hatalmába és azt Hióbnak keresztelve, vasbotjával maga előtt arra a hajóra hajtotta, mely Bombayba készült. Ez alatt az ut alatt lett Hiobnak az idomitása teljesen befejezve, még pedig ugy, hogy urának intésére, rögtön a habok közé ugrott. Ezzel az eredménynyel azonban nem volt teljesen megelégedve, hanem két fókát is beidomitott ugy, hogy medvéjével versenyt usztak, halakat fogtak és apportiroztak, mint a legjobb vizslakutya. A hajón mindenki bámulta ezt a mestermüvet, csak Amburgh nem volt megelégedve. Ő egészen másra vágyódott; egy czápát szeretett volna minden áron megszeliditeni és erről a szándékáról, daczára a kapitány és a hajótisztek intéseinek, semmi áron sem akart lemondani.
Egy reggelen, éppen midőn Hióbbal a fedélzeten reggelizett, egy hatalmas czápa bukkant fel a hajó közelében. Vasbotját megragadni, magát a korláton átvetve, a habok közé rohanni, egy pillanat müve volt csak! A kapitány megállittatta a hajót és az egész legénység a fedélzetre gyülekezett, mialatt Amburgh egyenesen a félelmes szörny felé uszott, mely tátott torokkal siklott feléje és rettenetes fogaival megragadva Amburgh vasbotját, magával együtt azt is a mélybe rántotta alá.
Hiába igyekezett Amburgh botját a fürészesélü, acélkemény fogak közül kirántani, nem sikerült, ugy, hogy végre is botja nélkül kellett a felszinre küzdeni magát. A czápa azonban nyomon követte és mielőtt a leeresztett mentőkötelet megragadhatta volna, már annyira a sarkában volt, hogy csak gyors alábukással tudott a rettenetes fogak elől menekülni és midőn ujra felbukott, egy szigonyért kiáltva, nyugodtan várta, mig a tengernek ez a vérszomjas tigrise felé közeledik és midőn ez megtörtént, a szigonyt a czápa hátába lóditva, a rajta függő kötelet a fedélzetre dobta, mit a matrózok azonnal megragadtak és teljes erejükből a vergődő czápát a viz felett igyekeztek tartani. Amburgh hivására Hiób azonnal a vizbe vetette magát és urának intésére a czápát megragadva, rettenetes talpaival agyonszoritani igyekezett; a miben néhány jól czélzott puskagolyó is segitett neki, mire hurkot vetve rá, a szörnyeteget a fedélzetre vontatták.
Bombayba érkezve, a nyughatatlan természetü Amburgh ujra Amerikába kivánkozott vissza és szerencsésen New-Yorkba érkezve, Hióbbal együtt, barátságot kötött egy Titus nevü állatsereglet tulajdonossal. Amburgh az az ember volt, a milyent Titus csak kivánhatott magának. A főszeliditőt egy nőstény oroszlán, midőn a szomszéd ketreczbe akarta átterelni, szétszaggatta és vele együtt a két segédkező ápolót is megsebesitette. Erre Amburgh vasbotjával felfegyverkezve, a vértől párolgó bestia ketreczébe lépett és vasbotjának egy ütésére, szemeinek egy tekintetére, a feldühödött bestia meghunyászkodva feküdt lábai elé, mire Titus azonnal főidomárjává nevezte ki. Innen Londonba hajóztak át az egész 70 kocsiból álló menageriával, hol az ott működő Astley czirkuszszal egyesülve, Amburgh a nagy czentralkalitban oroszlánok, tigrisek és párduczoktól körülvéve, mutatta magát.
Itt mutatta be ő legelőször azt a vérjegesztő látványosságot, hogy fejét először annak az oroszlánnak a torkába dugta, mely nem rég a főidomárt szétszaggatta, azután pedig legnagyobb tigrisét kétlábra állitva, ennek a torkába dugta a fejét. A közönség tombolt elragadtatásában! Ő lett a nap hőse és a czirkusz bevétele hetenként 8000 font sterlingre rugott, miután a közönség, egymásra liczitálva a jegyek árát, tolongott az előadásokra.
Irók, tudósok s az előkelő világ eleje viziteltek nála, fiatal nemesek nagy összegeket ajánlottak fel neki, ha megtanitja őket az idomitás titkaira. A bámulat és csudálkozás azonban akkor hágott tetőpontra, midőn Amburgh kihirdette, hogy kedvencz tigrisével együtt léghajón fog felszállni a magasba és onnan szállóernyő segitségével fog leereszkedni.
Midőn azonban egész London erre a sohse látott mutatványra tódult, az óvatos rendőrség az utolsó pillanatban betiltotta, mire Titus-Astley önérzetükben megsértve, elhagyták Londont és Párisba utaztak.
Itt szintén Amburghot ünnepelte az egész franczia Babylon, de a szemfüles rendőrség a léghajó-mutatványt itt is betiltotta, a mire innen egyenesen New-Yorkba hajóztak vissza és Amerika szabad földjén, végre sikerült ez a sohse látott hallatlan mutatvány. Amburgh felszállott és baj nélkül le is ereszkedett kedvencz tigrisével, - de csak egyetlen egyszer. Itt Titus nemsokára meghalt és Amburgh lett a menageria tulajdonosa, de néhány év mulva ő
is megunta a vándoréletet és állatseregletét eladva, megnősült és New-Yorkban pompás palotát épittetve, mint gazdag ember, gyöngéd családapa és a szegényeknek és szükölködőknek legjobb barátja halt meg egy légycsipés következtében.
Csudálatos iróniája a sorsnak! Az az ember, ki tekintetével és energiájával a legfélelmesebb vadállatokat igázta és győzte le, a legkisebb és leghitványabb állatnak, egy nyomorult légynek a csipésétől halt meg. Egész New-York siratta és sirkövére ezt vésték fel: „Amburgh Izsák, az állatok királya.”
(Forrás: Tengereken innen, tengereken túl. Budapest, Légrády Testvérek kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése