*** A kalózok nyomorúságos élete

    (MTI-Press) - Dicsőítették, átkozták és üldözték őket; a legendákkal ellentétben nem voltak mesebeli alakok, sokan közülük nyomorúságos életet éltek. Az utókor mégis egyfajta hősként tartja számon a kalózokat, falábbal, szemtakaróval és vállukon papagájjal képzelik el őket. Fénykorukat a XVII-XVIII. században élték, a róluk fennmaradt mítoszokból azonban nem sok minden igaz. Kivéve a papagájt, mert az valóban kincsnek számított.

 Melyik a nagyobb veszély - amit ők jelentenek, vagy ami őket fenyegeti? Ez a kérdés a kezdetektől fogva kíséri a kalózok történetét. Elég csak egy példát említeni: Krisztus előtt 75-ben kilikiai kalózok Farmakoniszi szigeténél túszul ejtettek egy római tisztet, anélkül, hogy sejtették volna, mit is követtek el. A tengeri bűnözők jó fogásnak gondolták a rómait, pedig veszélyes ellenfél volt: nem más, mint Julius Caesar, a későbbi császár. Harmincnyolc nap elteltével - miután megfizették érte a váltságdíjat - Caesar bosszút esküdött. Szabadulása után az akkor 25 éves római azonnal valóra váltotta fenyegetését: négy gályán összesen kétezer katonát küldött a kalózok hajója ellen, amelyet el is süllyesztettek, a túlélőket pedig keresztre feszítették.
    
Tettesek vagy áldozatok? 
    
A kalózokat vagy istenítették, vagy átkozták. Feltűnő kalandorok, titkos kincsek - mítosz és igazság keveredett egymással történeteikben. Sokszor ábrázolták őket szabadságot hirdető hősökként, romantikus alakokként, falábbal, szemkendővel, papagájjal, miként az Robert Louis Stevenson híres regényében, A kincses szigetben is szerepelt. 
Akár Douglas Fairbanks, akár Errol Flynn vagy Johnny Depp testesítette meg őket, a tengeri rablók - ahogy őket a hollywoodi filmekből ismerni lehet - soha nem léteztek. "A kalózkodás története borzalmak és gyilkosságok végtelen láncolata, rablás és fosztogatás, nyomorúság és kétségbeesés, véres megtorlás és kegyetlen bosszú jellemzi" - írja A kalózok című könyvében Robert Bohn történész.
Már a rómaiak sem pazaroltak sok időt a kalózokra, akik éveken át fenyegetést jelentettek a Földközi-tengeri kereskedelemre, a birodalom nyersanyagellátására. Kr.e. 67-ben - nem sokkal Caesar elrablása után - Pompeius konzul ütőképes flottát állított össze. A kilikiai partok előtt tízezer kalózzal végeztek, rengeteg foglyot ejtettek. A római törvények szerint csak egy módja volt a büntetésnek, a kalózok halállal lakoltak bűneikért. 
A tengeri rablókat egészen a XIX. századig törvényen kívülinek tartották, tárgyalás nélkül végeztek velük. Senkinek sem kellett büntetéstől tartania, ha végzett egy kalózzal.
    
A társadalom pereméről érkeztek
     

Pedig kalózok a hajózás kezdete óta léteznek. Az antikvitásban a Földközi-tenger volt a vadászterületük, később oda költöztek, ahol épp virágzott a kereskedelem. A középkorban mindenekelőtt a vikingek keltettek rettegést sárkányhajóikkal, később a franciákat is félték a vizeken. 
A XIV. század végén a Hansa szövetségnek volt oka aggodalomra, a Dániával vívott háborúban felbérelt hajósok hamar ráéreztek a kereskedelmi hajójáratok "ízére", pedig eredetileg az volt a feladatuk, hogy élelmiszerrel lássák el Stockholmot. A legrettegettebb közülük Gödeke Michels és Klaus Störtebeker volt. Utóbbit a tengerek Robin Hoodjaként emlegették, de az élettörténetét kutató szakember szerint "még csak nem is lehet összehasonlítani az angol hőssel, mert a szegényeknek semmi sem maradt, a kalózok maguk is koldusszegények voltak".
    Kevés kivétellel mindenkor a társadalom pereméről érkeztek, rablás nélkül semmi esélyük sem volt arra, hogy biztosítsák túlélésüket. Sokszor bitófán vagy hóhérkézen végezték. Így járt Störtebeker is, vélhetően 1401-ben Hamburgban lefejezték. Az, hogy fej nélkül még elmasírozott 12 férfi előtt, hogy ezzel mentse meg őket a vérpadtól, egyike a sok legendának, amely halála után született. Igaz viszont, hogy a kivégzett kalózok fejét elrettentésül közszemlére tették.
    
Nagy volt a tét 
     

Störtebekernél sokkal többet tudni a brit kalózról, Sir Francis Drake-ről. Az úriember kalózként emlegetett Drake még lovagi címet is kapott a XVI. században. Története elüt a többi kalózétól. Szabadságlevéllel felfegyverezve I. Erzsébet megbízásából fosztogatta a spanyol hajókat. "Hogy megbirkózzanak a spanyol fölénnyel, a britek +szabadúszó+ kalózokat béreltek fel, valószínűleg így alakult ki a +háború a tengeren más eszközökkel+ jelszó" - vélekedik Bohn.
Gazdasági megfontolások mellett gyakran területi és vallási szempontok is szerepet játszottak a kalózkodásban. Keresztények muzulmánok ellen, protestáns angolok és hollandok a katolikus spanyolokkal és portugálokkal szemben. 
A tét nagy volt. Amerika felfedezése után a spanyolok a XVI. században megkezdték a dél-amerikai vidékek kizsákmányolását. Az arany- és az ezüstbányákból mérhetetlen gazdagság került felszínre. Ezt a britek sem hagyhatták szó nélkül, Drake 1577-ben elindult sokat emlegetett Famous Voyage, azaz Híres Út nevű küldetésére, és amikor három évvel később visszatért, több mint 500 ezer fontos - mai számítások szerint 100 millió eurónál is nagyobb értékű - zsákmányt hozott.
Az ilyen hódítások csábították a kalózokat, emellett a tenger olyan terület volt, amelyre nem vonatkoztak jogok, ez pedig kedvezett a rablók számára. A karibi partok végül kalózbirodalommá váltak Tortuga szigete és a jamaicai Port Royal központtal. Bástyái közé számított a floridai St. Augustine, Kuba, Nassau, Martinique és a mai Panama területén fekvő Portobello.
Manapság úgy tartják, hogy a XVII. és a XVIII. század volt a kalózkodás aranykora, valójában viszont a kalózok soha nem éltek meg aranykort. Ritka kivételektől eltekintve gazdagságról szőtt álmaik illúziók maradtak, legtöbben meghaltak, mielőtt pénzük lett volna. Elestek a harcokban, felkötötték őket, hullámsírba kerültek hajóikkal, nyomorúságos halált haltak az ivás, a szifilisz vagy a skorbut miatt. Voltak, akiket foglyul ejtettek és rabszolgaként tengették életüket. Volt, akit politikai érdekektől vezérelve végeztek ki, így járt például az 1645 és 1701 között élt William Kidd.

Szigorú szabályok 
    

A fedélzeten kemény volt az élet, az éjszakákat összezsúfolva töltötték patkányhadak társaságában. Napközben a trópusi napsütés kínozta őket, nedves ruha, romlott étel, poshadt víz volt jussuk, éhezés és betegség gyötörte a férfiakat. Ha betegek lettek, nem volt gyógyszer, a csatában megsérült végtagokat altatószerek nélkül vágták le. A fából készült lábak vagy karok harcképtelenné és a kalózéletre alkalmatlanná tették őket. Ha volt is némi zsákmányban részük, szigorú szabályok vonatkoztak arra, miként kell szétosztaniuk.
Aki megszegte a fedélzeten uralkodó törvényeket, súlyos következményekkel számolhatott. A tolvajokat kirakták egy lakatlan szigeten, ami biztos halált jelentett számukra. Ezek a rigorózus szabályok gondoskodtak a fegyelemről a hajón. A kapitányválasztásnál a legénység minden tagja szavazhatott, a "főnök" hatalma korlátozott volt, de rajtaütésekkor ő parancsolt. 
A támadások a kalózok leleményességét mutatták, kicsi, de gyors hajóikkal meglepetésszerűen rontottak rá a nagy kereskedelmi vitorlásokra, nagy csatazaj közepette szemtől szemben küzdöttek meg áldozataikkal. Még a pszichológiai trükköket sem vetették meg: a rémtetteiről híres Feketeszakáll - azaz Edward Teach - lassan égő kanócokat gyújtott arcszőrzetében, hogy kinézetével rettegést keltsen. Egyébként Feketeszakállnak sem jutott hosszú élet, 1680-ban született, 38 évvel később már halott volt.
Egy másik kalóz, Bartholomew Roberts zenészeket vetett be, akik fülsüketítő lármát csaptak, hogy megzavarják az ellenséget. A legfőbb cél az volt, hogy elkerüljék a veszélyes csörtéket, és elérjék, hogy a megtámadottak önként megadják magukat. Ezt a harci taktikát erősítette a XVIII. században megjelent halálfejes zászló, a Jolly Roger.
    
Alkoholra és szerencsejátékra költötték a zsákmányt 
     

Mítosz, hogy a kalózok elásták kincseiket. Amit zsákmányoltak, azonnal alkoholra és szerencsejátékra költötték. Arany és ezüst helyett legtöbbször bútorokban, nyersanyagban és élelemben volt részük, ezeket gyorsan elhasználták vagy eladták, mielőtt tönkrementek volna.
 Igazi kincs volt viszont számukra a papagáj. A beszélő madarak változatosságot hoztak a mindennapokba, emellett "dugipénzként" is szolgáltak. A papagájokért ugyanis jó pénzt adtak az európai vevők.
Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely. A leghíresebb kalóznők közé tartozott Anne Bonny és Mary Read, ők még ismerték is egymást, ugyanazt a kapitányt, Calico Jacket szerették. Férfinak öltözve indultak zsákmányszerzésre, különösen vadnak és bátornak tartották őket. 
Anne Bonny mindössze alig 30 évet élt, 1690-ben született, 1720-ban veszett nyoma. A legsikeresebb női kalóz azonban a kínai Csen Ji-sao volt, ő a XIX. század elején óriási hajóhadnak és vele együtt százezer férfinak parancsolt. Az egykori kurtizán királynőként uralkodott: teljhatalommal és kegyetlenül.
Minden fájdalom és nyomorúság ellenére, amelyben a kalózoknak részük volt, fennmarad a kérdés, miért tartják mégis izgalomban az utókort. Bohn szerint azért, mert életük egzotikus ellentéte korunk kötelezettségektől meghatározott mindennapjainak. "A kalózélet romantikus képe szemben áll a kötelmekkel: szabad és kötetlen életet sugároz" - hangsúlyozta. 
Csalóka kép, és olyan szabadság, amelyért drágán megfizettek.

DONÁSZY FERENC: Állatszeliditők

Harsognak a trombiták, a réztányérok csengnek és menydörög a nagy dob puffogása. Ebbe a lármás zenébe beledörren az oroszlán orditása, a tigris komor bőgése s a párducz rekedt nyávogása, a majmok sivitásától, a papagájok rikácsolásától kisérve és mikor ez a fülsiketitő zajongás elhallgat, akkor a kikiáltó hangja harsan fel, hogy: „most kezdődik az előadás az állatseregletben, melynek centrálkalitjában eddig nem látott mutatványokat végez az állatszeliditő betanított oroszlánjaival, szeliditett tigriseivel s csodaszámba menő dresszirozott párduczaival...”

Az állatszeliditő akkor már készen áll, csak a közönség betódulását várja. Hatalmas, herkulesi alak, izmai egy capuai viadoréval versenyezhetnek, mégis, a mint gömbösvégü, rövid korbácsának a nyelét szorongatja, izmos ujjai izgatott remegéssel babrálnak azon, mert, ki tudja, vajjon élve tér-e vissza állatainak a ketreczéből? Ha pedig neje és gyermekei vannak, nem tudja, viszontlátja-e őket?

Ez a gondolat minden előadás alkalmával az eszébe jut - és méltán! Mert hiába vannak vadjai a szelidség végső fokáig dresszirozva, a vadállat mindig vadállat marad, alattomos és megbizhatatlan természetü; hiába rejt korbácsának gömbje halálosan ölő robbanó löveget magában, hiába állnak kéznél az őrök, villákkal, elválasztó rácsokkal és más segédeszközökkel, mire ezeket használatba veszik, akkorra már rendszerint megtörténik a szerencsétlenség.

A legtöbb szerencsétlenség abból származik, hogy az állatszeliditő állatai szelidségében elbizza magát, azután nem számol az állatnak faji s egyéni természetével és szeszélyeivel, továbbá figyelmen kivül hagy némely csekélynek látszó jelenséget, a melynek pedig rendszerint nagyon sulyos következményei szoktak lenni, végre pedig nem gondol az állat életkorával.

Az elbizakodottságnak és meggondolatlanságnak kiáltó példáját mutatja a következő eset.
Az „Eagle” nevü gőzhajón a Baylei-Armstrong-féle állatsereglet részére egy fekete párduczot szállitottak New-Yorkba, mely egy erős deszkarekeszbe zárt vaskalitban volt a fedélzeten. Midőn az utasok ezt megtudták, mindenki látni szerette volna ezt a ritka pasasért, mit gazdája az élelmes yankee arra használt fel, hogy ülőhelyeket rögtönözve a fedélzeten, a kiváncsi utasokkal belépő dijakat fizettetett.

Miután néhány száz utas volt a hajón, ez az ötlete meglehetősen jövedelmezett, midőn pedig a vele utazó szeliditő kijelentette, hogy 150 dollárért kész bemenni a párducz ketreczébe és vele különféle mutatványokat végezni, a közönség szivesen ráfizette ezt az összeget. Voltak, akik erre a vállalkozásra a fejüket csóválták, mert ez a párducz nem a Szunda-szigetek kisebbfajta fekete párducza volt, hanem egy három és fél éves afrikai Felis pantherának a
fekete változata, egy oroszlán nagyságu és erejü állat, mely egy kétéves bikát képes elvinni az állkapcsai között.

Ezt a fékezhetetlen vad természetü bestiát a szeliditő már négy hónapig Hamburgban dresszirozta és mint elsőrendü ritkaságot akarta New-Yorkban bemutatni. A feltünés elkerülése végett eddig mindig csak éjszakánként etették és midőn levették a deszkarekesz falait, az odakészitett juhnegyed láttára meglátszott vadulni, olyan szökellést, fuvást és orditást vitt véghez... midőn pedig betolták neki a juhhust, melyet a szakács egy darab marhacsonttal toldott meg, a nézősereg összeborzadt, mert a juhnak gerinczét és az erős lábszárcsontot piskótaként morzsolta szét rettenetes fogaival, miközben fekete pofájából olyan ördögileg szikrázó szemek villantak a közönségre, hogy néhányan a kapitányhoz siettek és kérték, hogy tiltsa meg a szeliditőnek a bemenetelt.

A kapitány azonban igazi yankee nyugalommal csak vállait vonogatta:

- Psaw! Se apja, se gyámja nem vagyok a szeliditőnek! Tehet, mit neki tetszik! Ha vásárra akarja vinni a bőrét, én nem tilthatom meg neki!... - mondá egykedvüen, s e mellett ő volt az első, ki 100 dollárba fogadott, hogy a szeliditő nem kerül ki ép bőrrel a kalitból.
Ez a példa gyujtott! A többi yankeek is fogadásokat tettek és a nyeremény felét mindenki a szeliditőnek igérte oda, ki jókedvüen mosolygott a bajusza alatt, mert egészen biztos volt a sikerről.

Csak arra nem számitott és azt nem vette észre, hogy a párducz az örökös sötétségtől, a hajó folytonos ingásától és a gépezet zakatolásától ki van véve a sodrából, hanem elbizva magát abban, hogy eddigi próbálkozásai baj nélkül sikerültek, félrehuzta a kalit hátulján levő reteszt és fogai közé véve robbanó golyóval ellátott rövidnyelü vasbunkóját, lehajtott fejjel s négykézláb bujt be a kalitkának alacsony ajtócskáján. Mielőtt azonban lábraállhatott és a bunkót kezébe vehette volna, azalatt villámgyorsan, rövid pillanatok alatt a párducz az ajtó zörejére hátrafordulva, egyetlen szökéssel rávetette magát és a másik pillanatban feje kásává morzsolva, eltünt a vadállat torkában...

A hires Cassanovának és Wilhelmnek az volt a hátborzongtató forçemutatványuk, hogy fejüket az oroszlán kitátott torkába dugták. Ez a mutatvány mind a kettőjüknél számtalanszor minden baj nélkül sikerült. Egyszer azonban a rettentő állkapcsok összecsukódtak és mindkettőnek feje ott maradt az oroszlánok torkában. A szerencsétlenségnek az volt az oka, hogy Cassanova elfeledte lenyiratni a haját s néhány hosszabb hajszála megcsiklandozta az állatkirály torkát, Wilhelm pedig arczát sértette meg a fogak egyikében és a kibugyanó meleg vér szagára az oroszlán önkénytelenül összecsappantotta a fogait.

Wilhelmnek a felesége is ügyes és merész állatszeliditőnő volt és különösen hires volt nagyon szelid Fatima nevü nubiai nőstényoroszlánjáról. Férjének halálát minden évben meggyászolta és egy izben az jutott eszébe, hogy ezen a napon szokásos jelmeze helyett fekete utczai ruhában lépjen oroszlánjai közé. Fatima a szokatlan öltözet láttára morogni kezdett s kedvetlenül és akaratoskodva végezte produktióit és midőn Wilhelmné erre korbácsával reáütött, nagy orditással rávetette magát és jobb karját tőből leharapta neki. A segitségére siető személyzet alig tudta kimenteni a feldühödt oroszlán körmei közül.

A szépségéről hires Miss Senide esete a legérdekesebb lélektani esetek közé tartozik s páratlanul áll a maga nemében. 1900-ban a párisi Cirque d’Hiverben tartott egyik előadásán Princz nevezetü óriási nagyságu és példátlan szelidségü himoroszlánja, mely öt év óta minden parancsának vakon és készségesen engedelmeskedett és vele szemben korbácsra soha nem volt szüksége, makacskodni és engedetlenkedni kezdett. A miss erre korbácsával arczonlegyintette, mire az oroszlán reárohanva, leteperte és fejét kezdte marczangolni, iszonyu orditás és hördülések között...

„Nem tudom leirni azt az érzést, - beszéli Miss Senide emlékirataiban, - midőn anyám rémült sikoltásait hallottam! A közönség sikoltozásai közül csak ez az egy hatott reám és az jutott eszembe, hogy áldott kezeit többé meg nem csókolhatom. Fájdalmat, félelmet nem éreztem; inkább sajátságos tompult érzéketlenség vett rajtam erőt... A pillanatok multak... Éreztem a nyakamon végigpatakzó vér melegét, midőn Princz az arczomba harapott és szikrázó szemei az én elhaló tekintetemet keresztezték. Erre egy mentőgondolat villant hirtelen agyamba. Félig aléltan emelém fel kezeimet és czirogatni kezdtem Princznek haragos ránczokba szedett pofáját... Princz! Princz! kiáltottam neki hizelgőleg. Czirógatásaimra rögtön eleresztette fejemet és okos tekintetét rám vetve, farkcsóválva sompolygott a ketrecz másik oldalára...”

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

DONÁSZY FERENC: Az állatok háborúja

Valamennyi élőlénnyel - a legkisebbtől a legnagyobbig - veleszületik az önfenntartás ösztöne, mely szakadatlanul arra készteti, hogy mindent elkövessen létének fenntartására s e létnek lehető nyugodt, kellemessé tételére. Ez az önfenntartás az, mi a természetben a soha meg nem szűnő küzdelmet, az élet-halálharcot a létért való küzdelemben előidézi. És e harcban nincs béke, nincs fegyverszünet, hanem folyton folyik a lét eredetétől a napok s idők elmultáig. Ez a természetben az, ami a vérkeringés az emberi testben; mihelyt megáll, megszűnik minden, - elmúlik az élet.

Az erdők magasztos csendjében, a levegő végtelen birodalmában hiába keresnők azt az örök békét, melyről az Írás szól. Mikor a dél vagy az alkony óráiban szendergő édes nyugalom látszik lebegni a liget és erdő fölött és a suttogó szellőről, a halkan csevegő csermelyről azt hisszük, hogy békéről, nyugalomról beszélnek, akkor is folyik a harc mindenkor és mindenütt: fenn a légben, lenn a vizekben, a bársonyzöld mohszőnyeg szálai közt, a cserjék, füvek között, a fa kérge alatt úgy, mint a szellős lombsátorok árnyában, a virágok kelyheiben. Mert az  az édesdalú madárka, mely csicseregve röppent el fészkéről, valóságos rablókalandra indult, hogy férget, rovarokat, hernyókat fogdosson; a szökellő evetke ágról-ágra ugrálva, fényes,
fekete szemével madárfészkek s tojások után keresgél, de nyomban követi a nemezis, mert a fölötte lévő vastag gallyon, meglapulva, mintha oda lenne nőve, leskelődik rá a nyest, hogy torkonragadja. A virágokon és faleveleken mászkáló hangyák az apró levelészeket s a levélbolhákat szedegetik össze, de ha egy-egy lepottyan a falevélről s beleesik ama kis tölcséralakú homokgödörbe, melynek fenekén egy félig eltemetett, fekete pontocska látszik, az a hangyales (Myrmecoleon formicarius) zsákmányává lesz, mely ezen a módon leskelődik a prédára. Ha pedig leszáll az éj s az éji bogarak, tücskök zümmögve, cirpelve örvendenek a létnek, a nagy éji pillangókkal egyetemben, nesztelen repülésű, árnyként elsuhanó alakok röpködnek a levegőben: a denevérek, lappantyúk s kapdossák, vadásszák a rovarokat, de őrájuk is rá-rácsap egy még nagyobb, nesztelen repülésű árny, a bagoly, mely szintén ilyenkor vadász egerekre, cickányokra, denevérekre, melyek viszont éji rovarokat, csigákat s férgeket zsákmányolnak.

A létért való küzdelemben az erősebbé s a ravaszabbé a jog, mely az erőben rejlik, nem pedig a jogban az erő. Azok a szegény antilópok és gazellák, mikor az alkony hűvösében, tikkadtan, égő torokkal sietnek az oázisok patakjaihoz, hogy kínzó szomjukat hűtsék, sejtik, hogy vész, halál leskelődik ott reájuk, de bíznak gyors lábukban, éles hallásukban és szaglásukban. A lomha hiénákat s a settenkedő sakálokat ügyes ugrásokkal kerülték ki s már mohón szürcsölik a vizet, de azért vigyázva, fülelve, futásra készen; egyszerre az egyik kétségbeesetten szöknék oldalt, ha a vízből villámgyorsan kiemelkedő páncélos szörny meg nem ragadta volna lábát. A többi riadtan menekül s a krokodil már készül vergődő áldozatát elemébe hurcolni, midőn megzördülnek a kaktuszok s a sások bokrai és egy hatalmas párduc veti magát a vergődő antilopra s iparkodik a krokodiltól elharácsolni. Elkeseredett küzdelem kezdődik a két rabló között. Egyik sem enged, a párduc körmei pattognak ellene páncélos hátán és fején, míg ez farkával a vizet korbácsolva, próbálja lesújtani a párducot. Egyszerre rettentő, hörgő bődülés dörren meg és egy szikrázó szemű óriás terem közöttük; egyik talpával a krokodil fejét szegezi a földhez, másiknak ütésével a párducot sújtja el két ölnyire s a prédát ő veszi hatalmas torkába; még párszor elbődül, mire menekül minden élő s búvik a bokrok védő rejtekébe e mennydörgő hangok hallatára. A krokodil is kirántva fejét, eszeveszetten veti magát vissza a tóba, csak a párduc szedi össze magát s dühében magánkívül rohanja meg az oroszlánt. Ez új, vértfagyasztó ordítást hallatva, egy csapással újra a bokrok közé hajítja ellenét, azután nyugodtan felfalja az antilópot s méltóságteljesen eltávozik. Ekkor a hiénák, sakálok, melyek eddig tisztes távolban ólálkodtak, nekiesnek a maradéknak s marakodva, veszekedve emésztik fel azt.

Ilyen és hasonló esetek folynak örökkön-örökké, megszakítás nélkül a természetben! Maga az állatvilág is, minél számosabb, minél kiterjedtebb, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat egymás ellen, úgyhogy a gazdag faunájú tropikus világrészek minden talpalatnyi földjén a legváltozatosabb jelenetek játszódnak le, melyeknek főrúgója örökösen a létért való küzdelem, de amelyekben egyúttal bámulnunk kell a természet osztóigazságát is.

Az alábbi jelenetnek Poussielgue fiatal természettudós volt szemlélője Floridában, hol búvárkodásának aztán áldozata lett:

 „Velünk szemben, a mély mocsáron túl, egy vén, odvas ciprusfa állott, melynek gyökerei egész kis szigetet képeztek az álló, bűzhödt vízben. A ciprusfa ágain, akár csak egy emeletes házban, egymás fölött más-más lakók éltek, míg az odvas törzsben két üreg volt vájva, melynek két kijárása a kiemelkedő óriási főgyökér két ellenkező oldalára szolgált. Erre a gyökérre egy óriási szitakötő-féle szállott s egy rovarlárvát kezdett lakmározni, melyet a közeli mocsár kákáiról orzott. Amíg mohón fogyasztotta a rovarlárvát, egy kisebb üregből, a gyökér mellől, egy hosszú, nyálkás nyelv, azután egy csúnya, kúposodó lapos fej bújt elő, míg végre lassan előmászott egy óriási szemölcsös béka s tátott szájjal settenkedett a szitakötő felé. De alig hogy elkapta, már a másik üregből szintén egy prédára leselkedő lándzsa-kígyó (Trigonocephalus lanceolatus) vágódott elő s a béka még rá sem ért zsákmányát elnyelni, máris ágyékába vágta halálos mérgű méregfogait, azután az üregbe vonulva, várta mérge hatását. A béka elbocsátotta a szitakötőt, de már sem ugrani, sem visszafordulni nem bírt, hanem görcsösen reszketve remegett egész teste s halkan ümmögött, majd hanyattfordulva, pár rángás után, döglötten elnyúlott. Akkor a kígyó újra kisiklott az üregből s eltátva torkát, bekapta a béka fejét s nagy erőlködéssel kezdte elnyelni. Mikor javában nyeldeste, a ciprusfa alsó ágairól egy gólya-féle csapott reá s mivel a kígyó szája tele volt, méregfogaival nem tudta magát védeni, csak dühösen hánykolódott, csapdosott. De a gólya nem eresztette, hanem hegyes csőrével csakhamar agyonvagdosta. Azonban a kígyó sokkal nagyobb és nehezebb volt, semhogy a ciprusfa tetejébe szállhatott volna vele; az alsóbb ágakon s a pici szigeten pedig rajokban repkedtek a kormoránok, sirályok és más vízi madarak, melyek szintén részt kívántak volna a kígyóból, ezért a gólya pár percnyi habozás után felkapva a kígyót, nagy erőlködéssel átrepülte a keskeny víztükröt, egy szomszéd ciprusfa odváig vonszolta zsákmányát és oda belehajította, maga pedig az odú szélére állva, lakmározni kezdett belőle, de folyvást jobbra-balra tekintgetett, hogy nem jön-e valami hivatlan, lakomát zavaró vendég, szintén részt kívánni? Ennek a ciprusnak az ágain azonban két pelikán bóbiskolt, kiknek orrát csakhamar megcsapta a lakmározás szaga. Nem is késtek sokat, hanem leröppenve, megkapták a kígyó kilógó farkát s nagyot rántottak rajta. A gólya pedig a fejét fogta a kígyónak s így húzták, vonták, cibálták, nagy rikogatás, marakodás, huzakodás és szárnycsattogás közt a prédát. Dühében mind a három ellenfél eleresztette a kígyót, mely ott hevert az odú sötét nyílásánál, hogy annál jobban egymásnak eshessenek. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a kígyó lassan, majd gyorsan kezd az odúba befelé csúszni, míg végre egészen eltűnik. A gólya és a pelikánok is észrevették, de hiába kapkodtak utána, már későn volt és a lyuk nagyon is szűk lehetett arra, hogy utána bujhassanak. Miközben az odú előtt a három verekedő mérgesen kelepelt s az odúba nézegetett befelé, az odú nyílásán két sárgás tűzben villogó szem s egy görbe csőr jelent meg, mely kacagó rikoltozás között csapkodott a bekandikálók szeme közé, mire azok ijedten röppentek fel a szomszéd fákra. Az üreg egy mocsári bagoly tanyája volt, mely a verekedők orra elől behúzva a kígyót, szépen felfalatozta.”

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre!)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (12., befejező rész)

Hallom, amint a szívem vergődik a mellemben, néha pedig mintha meg is állna. Amikor túljutottunk a morénán, és megálltunk az Adigené lejtőjének lábánál, úgy éreztem, hogy minden szétolvad, elhomályosul és elfehérül a szemem előtt. A jégcsákányra támaszkodtam, nehogy valaki észrevegye gyengeségemet, és persze azért is, nehogy elessem. Amíg lefelé néztem egy vöröses kőben húzódó vékony, sötét jégréteggel összeforrasztott repedésre, valahogy kifújtam magam. A kő, a repedés és a vékony jégréteg jelentették számomra azokat a részleteket, amelyekre a kezdő fotográfus a homályos, sárga pontot irányozza, hogy pontosan be tudja állítani a fókuszt. A megkettőződött vonalak újra egybeesnek, feloszlik a köd, a filmkocka kitisztul, megvilágosodik. Ugyanígy néhány mély levegővétel után az én szemem elől is eltűnt a köd, és a repedés meg a vékony jégréteg tekintetem fókuszába került. Ekkor felpillantottam, és a húsz nap alatt most először nemcsak megborzadtam, hanem valahogyan el is szomorodtam, összeszorult a torkom.

A hegyoldalt, amely előtt megálltunk, szinte függőlegesnek láttam. Az égboltot majdnem a zenitig eltorlaszolta, úgy emelkedett fölfelé. A hegyhát nyeregszerű volt (ahogy még a képen tanulmányoztam), a nyereg legmélyebb pontjával szemben helyezkedtünk el. Az a legalacsonyabb pont is iszonyúan magas volt. Ettől balra közvetlenül a csúcsig ívelt a gerinc tört, csipkézett vonala. A csúcsot innen, a hegy lábától nézve, nem láthattuk. Közeli sziklák takarták el. Nem tesz semmit. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Tőlünk balra, a hegyoldal aljából gótikus székesegyházakra emlékeztető sötétvörös sziklaképződmények emelkedtek ki a lejtőt szétszabdalva. A kölni gótikus dóm volt közöttük a leggrandiózusabb. De az igazi kölni dóm, az emberi kéz műve, játékszernek tűnt volna a természet e kőfantáziái mellett.

Eközben Rjabuhin a hegyoldalt vizsgálta, valószínűleg ösvény jeleit kutatta rajta. Hiszen előttünk is jártak emberek az Adigenén. Valamilyen jelet vagy nyomot hagyniuk kellett maguk után. Igy is volt, egy helyen három kő feküdt egymáson, mintegy tornyocskát, útjelzőt, iránypontot képezve. Rjabuhin ehhez a tornyocskához vezetett oda minket. Többé nem énekelte Bulahovot.

Észrevettem, hogy ha felemelem a fejem, és szétnézek, akkor jobban szédülök, és erősebben érzem a hullámzó légürességet a mellemben. Tehát, ha legalább a hágó gerincéig el akarok jutni, akkor a lábam elé kell néznem, és el kell terelnem erről a figyelmemet, valami másra kell gondolnom, nem pedig arra, hogy megtettük-e már a lejtő harmadát, vagy még csak a negyedénél járunk.

Ki találta ki ezeket a kifejezéseket, hogy „meghódítani", „hódítók", „meghódított csúcsok"? Ha távolról tekintesz ránk, észre sem veszel minket a lejtőn a gótikus, soklépcsős, sokcsúcsú kőtömbök között. Fekete pontocskák kúsznak felfelé, igen apró és valóban vakmerő lények. Lehet, hogy felmásznak egészen a hegy tetejére. De következik-e valami ebből? Ha egy hangyákból álló láncocska felmászik egy tizenkét emeletes ház tetejére, gondolhatja-e azt, hogy meghódították a házat? A hangyák ilyen hőstette, ahogy mondani szokás, nem sok vizet zavar a házban. De a hangyák valamit mégis bebizonyítottak maguknak; legyőzték a távolságot, elérték a tetőt. Én így mondanám „a csúcs elérése", „az elért csúcsok", „elértük az Adigené csúcsát". Elértük, de egyáltalán nem hódítottuk meg. Meghódítani pedig. . Én például legyőztem magamban a félelmet, az óvatosságot, a gyengeséget, az aggályosságot, a tehetetlenséget, a fegyelmezetlenséget és néhány életről és önmagámról alkotott ostoba elképzelést. Lám, az én Olgám is, ez a moszkvai kislány, aki minden sportfoglalkozás alól fel van mentve, hegyet mászik. Ő azt hitte magáról, hogy melegágyi virág, semmirevaló nyápic, orvosságokra és szobafogságra ítélt, gyengécske és beteges lény. Most itt halad, átlépte a tengerszint feletti négyezer méteres magasságot, fel fog jutni a csúcsra, akkor majd mondhatjuk, hogy győzött, önmagát győzte le és egyúttal mindazokat a körülményeket, amelyek hamis képet kíséreltek meg kialakítani róla.

Nem merek hátrafordulni, hogy ne lássam, milyen keveset emelkedtünk csak a hegyoldalon, felnézni is félek, majdnem a zenitre, hogy ne lássam, milyen sok van még hátra. Valahogyan megfeledkeztem arról, hogy a fő hegymenet akkor kezdődik majd, ha felértünk a hágó gerincére. Az a feladatunk, hogy odáig jussunk. Valamiért úgy tűnik nekem, hogy onnan már a csúcsig jelentéktelen út van hátra.

Nehéz. Nem kapok levegőt. A szívem annyira igyekszik, hogy túlhajtja magát. Nem kellene már megállni? Nem az egész csoportnak, csak nekem. Lehetetlen, hogy ilyen légzést, helyesebben ilyen légszomjat és szívverést normálisnak tartsanak hegymászás közben, és megengedjék, mint valami elkerülhetetlen jelenséget, amivel számolni kell.

Közben mentő gondolatom támadt. Eszembe jutott, hogy az alpinisták a csúcshoz közeledve néha négy ütemben haladnak. Lépés. Megállás. Három belégzés, három kilégzés. Következő lépés. Azért mennének így, mert jól érzik magukat? Talán kitűnő a szívműködésük és nyugodt, egyenletes a légzésük? Nyilvánvaló, hogy végső erejüket megfeszítve mennek így, és már nem is képesek másra. Te viszont egyelőre nem segítesz magadnak semmiféle számolással. Lépés - belégzés, lépés - kilégzés. Még nem jutottál odáig, hogy minden lépés után meg kelljen állnod. Hát akkor miért panaszkodsz? Úgy látszik, még jó erőben vagy. Ami pedig a nehéz légzést illeti, nézz csak hátra. Olga mögötted mászik. A többi kislány is ott lépked. Nyikita Vasziljevics is jön. Mindenki halad. Tehát te is tovább fogsz menni.

A gerincen megálltunk. Egész testemmel várakozóan az Adigené csúcsa felé fordultam. Azt reméltem, hogy közvetlen közelről megpillanthatom. De előfordul a mesékben, hogy amikor valamilyen bátor legény közel jut a palotához, akkor az hirtelen fogja magát, és egészen a láthatár pereméig szökik előle. Igy távolodott el tőlem ez a csúcs is. Láttam az éles hegygerincet, amely minél messzebbre húzódott, annál magasabbra emelkedett, és végül egy nagyon meredek hókupolában csúcsosodott ki (de tőlem igen távol és magasan).

Néha egészen a gerincélen haladtunk, néha letértünk róla, többnyire balra, utunk kőről kőre, tömbről tömbre vezetett. Lefelé jobb volt nem is nézni (igaz, hogy nem is értünk rá), de mégsem tudtunk elszakadni a gótikus katedrálisok lenyűgöző látványától, ahogyan lent a mélyben megjelentek. Ha leesnénk, bizonyára éppen karcsú, soklapú csúcsaikra zuhannánk.

Nyugtalanság kerített hatalmába, a táj valahogyan más volt, mint amilyennek szerintem lennie kellett volna. Úgy élt bennem, hogy itt egyáltalán nem kellene szikláknak emelkedniük. Bárcsak emlékeznék a hegymászóút leírására...

A nap kibukkant a csúcs mögül, és lassan siklott le ezen a végeláthatatlan hegyoldalon, amely elkanyarodott, és további útja rejtve maradt előttünk. Mi vár rád odalent, ha valóban elcsúszol? Szakadék, sziklák, gleccser? Hány kilométert kell gurulnod? És hányadik nap talál rád a mentőcsoport? Hozzákapcsoltam magam karabinerrel a kötélkorláthoz, elindultam, pontosan az előttem járó alpinista nyomaiba illesztettem a talpamat, és igyekeztem ezeket a nyomokat még jobban bemélyíteni. így is kell az alpinizmus szabályai szerint, minden hegymászónak kötelessége gondosan javítani a nyomot a hóban, nem pedig szétrombolni és elrontani azzal, hogy úgy lép bakancsával, ahogy éppen sikerül neki.

Tehát, mi is történik velünk? Valóban beteljesül az álom? Most már csak egészen keveset kell a hegyoldalon felfelé mennünk jégcsákányra támaszkodva, felegyenesedni és lélegzetet venni pedig már tényleg a csúcson fogunk? Ha a nyomokat a hóban lépcsőfokoknak tekintjük, akkor hátravan még körülbelül... meg lehet saccolni, amennyiben hozzám legközelebb esik tíz-húsz nyom. Háromszáz-négyszáz lépcsőfok van hátra. Most, még ha nagy hibát követnénk is el, akkor akár kúszva, akár csak a karunkon vagy a fogaink és az állunk segítségével is, de ... Nálam még minden rendben : visznek a lábaim. Sőt kissé egyenletesebben is szedem a levegőt, mint nemrégen a lejtőn. A szememet nem homályosítja el a köd. Igaz, hogy a fejemben viszont finoman csilingel valami. Az oxigén mégiscsak nagyon kevés itt a légzés, még inkább a fokozott légzés számára. De a csilingelés semmiség. Folyhatna az orrom vére is, de mindegy, mert akkor is felmennék a csúcsra...

A hókupola sötétkék égbolton vezető körvonala, mely mostanáig hívogatott engem a maga magasából, hirtelen minden lépéssel lejjebb ereszkedett, és a horizont egyre alacsonyabb régióit tárta fel előttünk. Aztán a kupolasziluett mögött kirajzolódott a hegyi látóhatár fogazott vonala, majd még négyszerte mélyebbre süllyedve felfedte szemünknek az alattunk elterülő, számos csúcsával, gleccserével, cirkuszával és sziklafalával tisztán látható Tiensan havasi birodalmát. Az utolsó négy lépést tettem meg. Olga odajött hozzám, és felállt mellém. Lassan az egész csapat felhúzódott, és szorosan egymás mellett gyülekezett. Rjabuhin elmondta, melyik hegy hol található.

A hiúság egyáltalán nem jellemző rám. Geiger hiúságra beállított számlálócsöve, ha hozzám emelnék, egyetlen hangot sem adna. Nem olvasom újra a cikkeimet, amikor az újságban megjelennek (hacsak nem azért, hogy megtudjam, sokat húztak-e ki belőlük), nem őrzöm meg azokat az újságokat és folyóiratokat, amelyek elbeszéléseimet vagy verseimet közölték, és nem gyűjtöm a könyveimről írt recenziókat sem, legkevésbé azokat, amelyekben csak megemlítenek. Nem törekszem gyűlések elnökségébe és tribünökre, nem irigylem kollégáimat, amikor díjakat, címeket, kitüntetéseket kapnak.
De most mélységes megelégedettséget, sőt büszkeséget éreztem. Rjabuhin megmutatta és sorban megnevezte a csúcsokat, cirkuszokat, gleccsereket, szakadékokat és folyókat, én pedig ezt suttogtam magamban, úgy, hogy senki se hallja: „Ezerkilencszázhetvenkettő augusztus huszonegyedike van. Reggel tíz óra. Negyvennyolc éves vagyok. Az Adigené csúcsán állok. Kitörtem a bűvös körből. Az Adigené csúcsán állok. Már nem tehetek róla. Az a valaki, aki nem állt még az Adigené csúcsán, eltűnt; most már mindig az leszek, aki megmászta a hegyet, aki mindent legyőzött, amit le kellett győznie, aki elérte a csúcsot, s aki most rajta áll. Az Adigené csúcsán állok."

(Vége)