FEKETE ISTVÁN: Kittenberger Kálmán élete (3)

/Részletek/

Szövődtek lassan a hazai szálak is, és bizonyára jólesett neki, hogy az akkori vadásztársadalom, élén Bársony Istvánnal, szinte kivétel és fenntartás nélkül, tudományos vonalon is a legnagyobb magyar természetkutató vadásznak ismerték el. (A “kivétel"-re nem érdemes szót vesztegetni, hiszen közismert Tömörkénynek, a nagy magyar írónak az a mondása, hogy a “világon nem csak sajt, de kukac is van".) Általában a magyar vadászok és természetkutatók Kittenbergert már régebben is számon tartották, ha nem is mind azzal a mértékkel, amit feltétlenül megérdemelt volna. Be kell azonban ismernünk azt is, hogy Kittyt tartózkodó és nehezen megközelíthető egyénisége sokáig olyan homályban tartotta, hogy munkásságát teljes egészében csak a beavatottak ismerték és értékelhették. Nem tudjuk, első levele mikor érkezett meg indiai hadifogságából, de a Nimród képes vadászújság 1917 novemberében emlékezik meg róla először, és az egész újságot neki szenteli. “Egy magyar Afrika-vadász angol hadifogságban – írja Kerpely Béla. – Ki ne hallotta volna hírét Kittenberger Kálmánnak, a legbátrabb magyar vadászok egyikének, aki élete java részét Afrikában töltötte, a minden nagyvad-vadászok álmát képező afrikai sztyeppeken. Az afrikai vadonok királyai, az oroszlán és tigris (?), a Nílus lomha ősállata, a víziló, a rettenetes vadbivaly, a leopárdok és az afrikai dzsungel megszámlálhatatlan fenevadjának vadászata volt eleme a mi kedves Kittenberger barátunknak. Ott érezte jól magát, közéjük vágyott mindig, ha néha-néha hazajött látogatóba Budapestre. Ott érte a háború is Ugandában sajnos. Sokáig nem tudtunk semmi biztos hírt Kittenberger felől, míg végre levél érkezett tőle a messze idegenből, ellenséges földről. Az angolok a háború kitörésekor elfogták, és Indiába, Ahmednagarba vitték, ahol internálták. Panaszos volt ez a barátilag írott levél. A «kedves», «művelt» angolok úgyszólván kirabolták a szegény magyar vadászt. Elszedték mindenét, megfizethetetlen értékű trófeáit, gyűjteményeit, drága fegyvereit, fényképezőgépeit és minden felszerelését. A művelt ángliusok dicséretére legyen mondva, Kittenbergert a többi magyar, osztrák és német alattvalóval egyetemben egy szöges drótkerítéssel körülkerített területen tartják Ahmednagarban, a szó szoros értelmében vett rabságban. Micsoda élet lehet ez a rabság egy olyan embernek, aki egész életét kint töltötte a szabad természet ölén? No de reméljük, vége lesz már egyszer ennek a háborúnak is, és hosszas rabságot sínylődött magyar vadásztársunkat igaz örömmel ölelhetjük majd ismét szívünkre jó erőben és egészségben. Mai számunkat Kittenbergernek szenteljük. Tudatjuk Kittenberger Kálmán pontos címét is. Ha akad olvasóink között ismerőse, írjon neki pár sort."

Kik írtak a hadifogolynak, azt már nem lehet felderíteni. Valószínűleg többen, de Kitty csak dr. Schmidtről, az entomológiai osztály vezetőjéről emlékezett meg, “a jó Tóni bácsiról", aki angol szótárból írt neki meghatóan kedves leveleket. Hozzátartozóinak írt leveleiből pedig egyetlen darabot sem lehetett felkutatni, de egyik unokaöccse pontosan emlékszik arra a levélre, amelyet apjának írt, amelyben “Mister Komisz Bánásmód"-ot és “Mister Rossz Ellátás"-t üdvözölte. A Nimród képes vadászújság tehát megemlékezett a “legbátrabb magyar vadászok" egyikéről, bár szerettem volna hallani, hogy Kittenberger Kálmán mit mondott Kerpely Bélának az afrikai “tigris"-ről, amikor legközelebb találkoztak? Afrikában ugyanis nincs tigris. S ezt egy vadászlap szerkesztőjének mégiscsak illett volna tudnia... És meg kellene azt is kérdezni a Nimród szerkesztőségétől, sőt az akkori Magyar Nemzeti Múzeumtól, hogy ezen honfibúval eltöltött levélen kívül mit tettek Kittenberger Kálmánért? Válaszoljon erre talán Kittenberger Kálmán egyik könyvének előszavával:

“...és nagyon bántott az elhagyatottságom. Az «összmonarchia» minden nemzetiségéből való hadifogoly kaphatott otthonról könyveket, csak a magyar nem. Ezt nem az angolok akadályozták meg, hanem a K. u. K.cenzúra, amely a magyarokat csak a rohamcsapatokban tartotta kívánatos anyagnak. A «mi» cenzúránk buzgalma annyira ment, hogy még egy magyar nyelvű imakönyv sem tudott eljutni a messze Indiában sinylődő magyar hadifoglyokhoz. És nagyon fájt az is, hogy legelső kultúrintézményünk, a Magyar Nemzeti Múzeum vezetősége sem törődött hadifogságban sínylődő megbízottja sorsával."

Szóval: nem tettek semmit! Sem a Nimród, sem a Múzeum – pedig tehettek volna, mert nem az angolok akadályozták meg, hogy Kittenberger Kálmán csomagot, de legalább pár magyar könyvet kapjon, hanem a császári és királyi cenzúra. És ehhez a cenzúrához utat kereshetett volna a Múzeum a magyar kormányon keresztül, és nem nagy megerőltetésébe került volna a Nimród vadászlap szerkesztőségének sem, hiszen istenítője és kiszolgálója volt az osztrák főhercegeknek és az egész arisztokráciának is. Ezeknek pedig egyetlen szavukba került volna, hogy a cenzúra ijedten engedelmeskedjék. Egy ilyen egészen lényegtelen kérést nem is tagadtak volna meg. De a Múzeum hallgatott, Kerpely pedig “hazafias" levelet írt a magyar vadászokhoz, hogy ők is írjanak levelet... Ezenkívül nem történt semmi, és igazán nem rajtuk múlott, hogy Kitty hazakerült, sőt 1920 pünkösdjén nemcsak ágy-, szoba-, de “háztulajdonos" lett Nagymaroson, Kovács Ödön családja jóvoltából. Ez a ház, a szeretet, ami körülvette, a barátok ösztönző jóindulata adta meg azután az alapot, és most már ő is biztonságban érezte magát. Óvatos aggályosságát levetve mozgolódni kezdett valami után, ami állandó megélhetést jelent, de egyúttal “szakmába vágó" feladat is. Írásai egyre szélesebb körben jelentek meg, neve egyre ismertebb lett, csodálói és tisztelői tábora egyre nőtt, és egészen biztosan nem
ő vetette fel a kérdést, hogy az egyik vadászújságot miért nem ő szerkeszti, hiszen minden reálisan gondolkodó magyar vadász világosan érezte, hogy zoológiái tudása és vadászmúltja mellett mégmegközelítőleg sem jöhet senki más számításba Magyarországon. Ezt hangoztatta elsősorban a magyar vadászirodalom megteremtője és országosan tisztelt mestere, Bársony István is, úgyhogy végre 1920 szeptemberében a Nimród képes vadászújság már úgy jelent meg, hogy – Szerkeszti: Kittenberger Kálmán. 

Nagy nap volt ez és fordulópont egész életében, de nem olyan nagy,hogy Kittenberger Kálmán egész életstílusán egyetlen millimétertváltoztatott volna. Maradt, aki volt: hűséges barát, a szűkre szabott, abszolút tudományos vadászirodalom puritán művelője, és szerény, de legyőzhetetlen harcos minden természetrajzi csodabogár és minden édeskésen “vadászias" nagyotmondás ellen. Már a rövid beköszöntő is ígéret, hogy a múlt sokszor ifjúsági nívójú és személyi kultusztól csepegő vadászújságjának vége, és az új kormányos nem hajlandó a hazai vizek délibábos pocsolyáin személyi fuvart vállalni. “Ezzel a számmal vettem át a Nimród  szerkesztését – írja a «tiszteltolvasónak» –, és ha viszonyaink megjavulnak, s a papírínség és más nyomorúságunk részben is megszűnik, úgy minden erőmmel azon leszek, hogy lapunk a külföld első vadászújságjaival is felvegye a versenyt..." És ez így is lett! Kínkeserves, rostáló, ellenségszerző, nehéz, küzdelmesévek után, de így lett.

A háború alatt lehetetlen volt pénzt küldeni neki, és így kénytelen volt adósságokat csinálni. Halála után ezeknek az adósságoknak fejében potom áron elárverezték odakint a maga nemében páratlan gyűjteményt, amely így a Nemzeti Múzeum számára elveszett. Pedig alig egypár száz tallérról volt szó, amelyet Kovács Ödön rendes körülmények között – mint mondani szokták – a mellénye zsebéből is kifizetett volna. A Magyar Nemzeti Múzeum akkori vezetősége nem mutatott semmi agilitást, pedig – azt hiszem – nem került volna sem különösebb fáradságába, sem sok pénzébe, hogy ezeket a természetrajzi kincseket megmentse. Kovács Ödönből senki sem nézte volna ki a vakmerő, semmiféle veszedelemtől vissza nem rettenő utazót. Vékony, cingár ember volt, de szívós, mint az ostorszíj, s minden fáradságot, minden nélkülözést elviselt.Mint az afféle vándor-bogarász-madarász, szűkszavú ember volt, akinek csak ritkán oldódott meg a nyelve, és csakis akkor, ha a társaság kedvére való volt. Egy ilyen alkalommal mondta el, hogy amikor a Gallaföld ismeretlen részein gyűjtött, leverte lábáról a láz. A betegséget semmibe vevő ember eszméletlenül feküdt tábori ágyán, úgyhogy személyzete azt hitte, hogy a fehér ember végét járja. Pedig a négerek nagyon félnek, hogy a hatóság majd felelősségre vonja őket, ha gazdájuk közben meghal, így aztán szépen megszökdöstek tőle egymás után. Leghűségesebb emberének azonban nagyon fájt volna, ha gazdája elpusztul, s így elhatározta, hogy felkeresi a jó napi járóföldre levő missziót, és majd onnét hoz segítséget.Elgondolását tett követte. Félrebeszélő gazdája számára ott hagyott egy«girba» (kecskebőr tömlő) vizet, ráakasztotta a saját nyakáról levett, vadállatoktól védő «davá»kat (varázsszer, amulett), és aztán hajrá! A szegény, magára hagyott beteg egyszer csak arra eszmélt fel lázálmából, hogy a sátorajtó széjjelnyílik, és belép hozzá egy magas, fehér köntösbe öltözött, ősz hajú, lobogó fehér szakállú valaki. Delíriumában azt hitte: íme, lelke már elhagyta ezt a szomorú sárgolyóbist, és felszállt a boldogabb vadászmezőkre, hiszen itt áll előtte a mennyország kapusa, ámbár kulcs nélkül...– Szent Péter!... – nyöszörgött fel magyarul, de azután ráeszmélt, hogy a Nagy Portás talán nem tud magyarul... s így szépen «Laudetur Jesus Christus, Dominé»-val köszöntötte. És csak akkor ébredt a valóságra, amikor a missziós páter jó elzászi franciasággal hogyléte felől érdeklődött, és mindjárt kezelésbe is vette.

A dolog úgy történt, hogy a hűséges ember alig félórás nyargalás után találkozott a «fehér atyák» éppen körúton levő főnökével, aki messze földön híres ember volt mint a bennszülött törzsek legjobb ismerője, egyszersmind kitűnő orvos, aki ugyan fiatal ember volt, de a Danakilföld hamar megfehéríti a fehér ember szakállát. Különösen az ilyen emberét,aki sok olyan éjszakát élt végig, hogy inkább az ment csodaszámba, hogy még élt, mint az, hogy megőszült.A páter azután a misszióba vitette a kiváló tudóst, ahol hamarosan talpraállt. Kovács Ödön utolsó abesszíniai útjáról már hazakészülődött a háború befejezése után, amikor szabad lett az út számára. Meggyötört testén azonban megint erőt vett a láz, s – úgy látszik – ekkor már nem voltsegítség a közelben, így azután azt sem tudjuk, milyen körülmények közötthunyta le szemét örökre Etiópia állatvilágának nagy kutatója."Az új szerkesztő tehát azzal indult, hogy eltemette a múltat, eltemette bajtársát, és ígéretet tett arra, hogy amint a viszonyok engedik, olyan tudományosan szerkesztett szaklapot ad a magyar vadászok kezébe, amely a külföld bármely vadászújságjával felveszi a versenyt. Igaz, hozzátette,  “...ha viszonyaink megjavulnak...", de ezek a viszonyok egyelőre nem igen akartak megjavulni. Valami azonban mégis történt, ami út volt a nagyon távoli cél felé. A Nimród családja, írógárdája megváltozott. Lassan változott meg, az igaz, de a tisztulás megindult. Egyesek kimaradtak... és újak érkeztek. Kittenberger személye szinte személytelenül is a lap színvonalát jelentette, amelyből majdnem magától hullott ki minden dilettantizmus, minden személyes dicsvágy, minden hatalmi törekvés és “kérlekalássan" protekció. Ez a nyesegetési művelet nem volt egyszerű, és nem is lehetett gyors. A megsértettek – természetesen – az amúgy is ellenséges másik vadászlaphoz pártoltak, abban a balga és bosszúvágyó hitben, hogy “lássa a híres afrikai, mire megy nélkülünk", és nem vették észre, hogy távozásuk milyen nyeresége lett Kittenberger lapjának. Nem lehetett persze azt mondani, hogy egyszerre új szelek fújtak. Erről nem is lehetett szó, hiszen ebbe beletörött volna az afrikai bicska, de mozdult valami, mint amikor az alkonyi szél elindul az erdőből a tarlókra. Az igazi értékek közül senki sem hagyta cserben Kittenberger Kálmánt, és most nagy nyereség volt a nem vadász, de tudós madarászok, zoológusok, őslénykutatók, ballisztikusok, fegyver- és lőszerszakértők jelentkezése is. Ezek többnyire barátok voltak, és – természetesen – ingyen írtak a lapnak. Hiszen az eleinte öt-hatszáz példányban, a legrosszabb papíron megjelenő lap éppen csak hogy önmagát és szerkesztőjét tudta eltartani. De ment! Kezdett feltisztulni a látóhatár, javulni a papír, nőni az előfizetők száma, összeverbuválódni az a társaság, amely szakmai, tudományos és irodalmi szempontból is a legjobbat jelentette. A gyomlálás azonban nehéz és kényes munkát jelentett, mert éppen a “határesetek" voltak azok, amelyeket inkább ösztönösen, mint valamilyen mértékkel kellett felmérni. A kéziratok egy részét nyugodtan vissza lehetett adni, hogy: “reméljük, fog még közölhetőt írni". Ezek ugyanis elfáradtak az új szerkesztő meredek létráján... Egy részükkel azonban kísérletezni kellett, hogy “hátha kinövi magát", ezeket meg kellett fejelni és talpalni, és ezt a munkát végezte sok türelemmel és szeretettel dr. Katona János, Kittenberger Kálmán nyugalmazott tanítóképző-igazgató bátyja. Jánoskának (így szólítottam, mert szerettem) csak a szíve volt nagyobb, mint a tudása, és ritkán égő, kurta pipáját szopogatva, félnapot is eltűnődött egy-egy kézirat felett, amíg vagy sóhajtott egyet, és nekifeküdt a jó anyagból készült, de rémségesen elszabott ruhát – azaz írást új formába önteni, vagy még nagyobbat sóhajtott, és írt valami szépet és megnyugtatót, ami talán jobban esett a jelöltnek, mintha írását közölték volna. Katona János egyébként – később – novellákat is írt a Nimródba, s ezek a novellák – ahogy mondani szokás “a legkényesebb irodalmi igényeket" is kielégítették. A magyar nyelv tündöklő hajlékonysága, meleg ember- és állatszeretet, a mindennapi dolgok fölé emelkedő és derűs megbocsátás volt ezekben az írásokban, amelyekből sosem lettek merev és habarcsban dús irodalmi paloták, csak kis házak a “nagy Duna mentében", Léva környékén vagy a Kiskunságban, amelyeket majd száz év múlva lefényképeznek, hogy lám, egyszerű eszközökkel és a csend birtokában milyen nagyszerűt és maradandót alkothat egy Ember. Bevallom, én is visszakaptam két félig szak-, félig elbeszélő írásomat, és – mélyen meg voltam sértve. – Én közöltem volna – mondta János –, mert azért... ugye... elmentek volna... de Kálmán nem akarta. Azt mondja, hogy rád vigyázni kell, hiszen olyan szépen indultál... Kálmán az ilyen kényes ügyeket rendesen Jánosra bízta, mert tudta, hogy Jánosra haragudni nem lehet, hiszen elpirult, amíg az orvosságot beadta, és jobban szenvedett, mint a szenvedő alany. Jánoskát végül is meg kellett vigasztalni, s közben az ember tökéletesen elfelejtette saját sérelmét. Utána azonban jött a szívbéli bosszú, és úgy kikészítettük a nemes szerkeszt őt és oroszlánvadászt, hogy azonnal visszaköltözött volna Afrikába, ha – hallja. Szerencsénkre: nem hallotta, de én elkértem a kéziratokat, és beküldtem egy kimondottan szépirodalmi képes hetilap szerkesztőségébe, és azonnal közölték is. A két lapot azután alkalomadtán odatettem a szerkesztőségi asztal vegyes-saláta gyűjteményére, és vártam a bocsánatkérést. Kálmán mosolygott, de elolvasta újra mind a kettőt, aztán eltolta magaelől a nevezetes írásműveket.– Nincs szemük azoknak, akik ezt közölték – mondta. – Ez nem te vagy! És fülük sincs. Ez nem a te hangod. Tedd el, és egy év múlva letagadod. 

Kittenberger síremléke

Milyen igaza volt! Nem is egy év múlva, valamit kerestem, és kezembe került a két elbeszélés. Megdöbbentem. Olyan rossz volt mind a kettő, hogy azonnal begyújtottam velük, de Kálmánnak megmondtam: – Igazad volt, Kálmán... Mosolygott. – Pedig Jánossal még össze is vesztünk rajta...– Csodálom, hogy János nem vette észre – mondtam. – János – nevetett –, János még rosszabbnak tartotta, mint én, de azt mondta, hogy téged nem szabad megbántani... Ilyen volt tehát a rostálás még a legjobb barátokkal szemben is, nem lehetett tehát más mértékkel mérni a kívülállók írásait sem, mint ahogy saját, rendkívül tömör stílusában sem volt legfontosabb az irodalmi szint, hanem a feltétlenül megbízható meglátás, tudás, tudományos alaposság és olyanokra való hivatkozás (az összehasonlításokban), akiknek kutatási eredményeit az egész világ elismerte. Persze rendkívül nehéz volt a hazai “nagyságok" egy-egy félig sült, nehézkes, idejétmúlt “művét" visszautasítani, és olyanokét is, akik a hivatal és rang trónusáról veszedelmesen visszaüthettek volna. Nem a személyekre – persze –, hanem a lapra. Ilyenkor verejtékes tanácskozások folytak a “húzás", az “átalakítás", a“megszelídítés" mértékét és lehetőségét illetőleg, de bizony sokszor az émelyítő gombócot le kellett nyelni. Kálmán ilyenkor tajtékzott, János hallgatott, és nem gyújtott rá folyton kialudt pipájára, mert a levegő talán felrobbant volna. Végül is nem lehetett tovább várni, mert megjelent a szedőmester, és a “főszerkesztő" úgy nyújtotta át a nevezetes ember nevezetes kéziratát, mint valamely piszkos tárgyat, amelyen még illetlen rajzok is vannak. Ezek a közlemények is ritkultak azonban azokkal a gyermekded fényképekkel együtt, amelyek egy-egy jómódú család magánszórakozásairól adtak hírt, lovakkal, kutyákkal, délceg hajadonokkal és szikár erdőőrökkel, akik láthatólag életük legnagyobb dicsfényében mosolyogtak az úrnő által lőtt őzbak társaságában. A Nimród ekkor már olyan színvonalat képviselt, amely túl magas volt a magánügyek érdektelen kiszolgálására, és mindenkinek éreznie kellett, hogy nem óhajt az emberek szórakoztató vadászgatásaival foglalkozni. Nem érdekli a társaság, amely szokvány keretek között meglőtt ötven nyulat, hanem kizárólag a Vad érdekli, összes biológiai ismereteivel, a Vadászat érdekli, különleges és fejlődési lehetőségeivel, a fejlődő fegyvertechnika érdekli, a vadszaporítás és az a megfontolt vadászati “politika", amely azután meggyőzte az illetékeseket, hogy a vadászat elsősorban nem szórakoztató és kisajátított sport, hanem elsősorban nagyon komoly termelési és nemzetgazdasági ág, amelynek elhanyagolását egy ilyen kis és szegény ország nem engedheti meg magának! Emellett természetesen egy-egy novella – többnyire jó novella – enyhítette a szakcikkek szabatos szárazságát, és kiegészítésül a“Különféle" rovat érdekes megfigyelései következtek madárvonulási adatokkal, biológiai – esetleg –, még el nem döntött furcsaságokkal, és olyan állatfajok megjelenésével, amelyeknek előfordulása kétes volt Magyarországon, vagy egészen újdonság. Ezeknél a híreknél azután kíméletlen rostálás folyt, hiszen Kittenberger zoológiai tudása páratlan volt, és nemcsak hogy lapjában nem volt helye a mesének és fantáziának, de még a napilapok “csodabogarait" is megfelelően “kikészítve" tálalta olvasóinak. Természetesen előfizetője és többszörös olvasója voltam a lapnak magam is, hiszen erdei életemben, hosszú, magányos téli estéken annyiszor elolvastam a Nimródot, hogy bátran és jelesen vizsgázhattam volna belőle, ami előző vizsgáimmal szemben kellemes változatosságot jelentett volna.És semmiképpen sem gondoltam arra, hogy egyszer majd ennek a vizsgának ideje is elérkezik, s a vizsga – vannak még csodák! – valóban jeles lesz. 

– Egy róka jár az eke után – mondta egyszer a traktorosunk –, már meg is dobáltam, mert mondom, hátha veszett kutya; de nem ment messzire, hanem leült a barázdában. Ráfordítottam a reflektort, hát: róka! Gyün a gép után, aztán kapkodja az egereket... A traktoros legény nem volt költő, jól ismertem. Az a fajta ember volt, aki még felkérésre sem hazudik; az a fajta, akikből a kevés szavú, tiszta szemű öregek lesznek – ha megérik –, de a hír egy kicsit mégis lehetetlennek látszott. Elkéstünk abban az évben a szántással, mert nem volt eső, s a tarló olyan volt, mint a beton, hát ment a traktor éjjel is. Egymásra tördelte a barázdákat, és kiforgatta az egereket, amelyek a szárazságban milliószámra szaporodtak, és mérhetetlen kárt okoztak. Ezeket szedte a róka szorgalmasan... Ha igaz! – gondoltam, és kimentem megnézni azt a legendás rókát. Hát, igaz volt! Az a csattogó, hörgő, dübörgő gép zajt és fényt okádva taposta maga alá a sötétséget, csendet és éjszakát, és mögötte harminc lépésre jött a róka, és szépen összeszedte a fészkükből kiforgatott álmos egereket. És – látszólag – nem félt egy cseppet sem. Ha fordult a gép, leült a fenekére, mint a kutya, betartotta az illendő távolságot, s elindult újra, ha ez a távolság biztonságos lett. És ha akkor valaki meglőtte volna ezt a rókát, hát alighanem elővettük volna a legnagyobb franciakulcsot, helyreigazítani az illető eszekerekét, mert a rókát egyhangúlag munkatársnak, sőt barátnak éreztük, aki nekünk dolgozik. Ezen gondolkoztam hazafelé menet, és eszembe jutott a vadászkönyvek ezerféle jó tanácsa, amely mind ennek a szegény rókának kiirtásáért íródott, tekintet nélkül mezőgazdasági hasznára, mintha csak szelíd vadászok és “vérszomjas" rókák lennének a világon. A haszonról és a segítségről, amit a szántó-vető embernek adott, szó sem volt, vagy ha volt, ez csak mellékesen történt. És ezekben a könyvekben és vadászlapokban nem a róka ésszerű gyérítéséről volt szó, az ember által megbolygatott természeti egyensúly helyreállításáról, hanem olyan kíméletlen és embertelen pusztításáról, amely nem számolt sem a tudományos tényekkel, sem a reális mérlegeléssel, mintha ezen vadászati írók kezét kizárólag a gyilkolás és pusztítás démona vezette volna. Csapda, verem, tőr, méreg, horog, különféle gázokkal való lefojtás a lyukban, és természetesen a vadászat különféle nemei, amelyekben nem volt utolsó az a csodálatos ötlet sem, hogy a sörétszemeket kell sztrichninnel bemérgezni, mert így bármilyen messziről és csak egy szem sörét éri is a szegény rókát – kampec. Ettől aztán végképp felfordult a gyomrom, s “tollat ragadtam" – ahogy mondani szokás –, hogy a traktoros róka történetét megírjam a Nimród  
vadászújság számára, amelynek szerkesztője akkor már Kittenberger Kálmán volt. – Ha közli, közli, ha pedig a papírkosárba dobja, ám dobja. A pár soros írást azonnal hozta a lap, de hozott a posta egy levelet is, amelyben a világ egyik legnagyobb vadásza, a legendás hírű oroszlánvadász és természetkutató teljesen igazat adott nekem, és kért, hogy írjak, írjak, mert ez a pár sor olyan jól van megírva, hogy nyitott kaput mutat azon végtelen térség és szépség felé, amelynek neve: Irodalom.
Ő, egyedül ő jelölte meg nekem az utat, amelyre akkor ráálltam, s ballagok rajta ma is, szívemben a hála melegével és a múlhatatlan szeretet rőzsetüzével. Írni kezdtem...