ECK PÉTER: Észak vidékein (1)

A szerző, aki útirajzának papírra vetése idején az 1913-as év nyári utazási élményeire emlékezett vissza, feltehetően a Bánságban élt; egyelőre nem találtunk róla érdemleges életrajzi adatot. Azt viszont tudjuk, hogy bőven illusztrált vékonyka könyve - amit végül megtetézett még egy, az északi népek mitológiájáról szóló értekezéssel - Temesvárott látott napvilágot, Uhrmann Henrik könyvnyomdája révén, s címlapja mellett láthatjuk a szerző portréját is, bizonyságául annak, hogy élő, valós figuráról van szó. Beszámolója korrekt, pontos, helyenként tanáros és bedekkeres. Ezért a "kötelező" látnivalókról szóló információkat ezúttal mellőzzük, annál érdekesebbnek találtuk útirajzának azokat a mozzanatait, melyekben a huszadik század elejének utazási szokásairól, a meglátogatott országok lakóinak sajátos életmódjáról vall.

Mindjárt az induláskor, amikor is útjának első állomásai Bécs, illetve Prága, ekként mutatja be első utazói benyomásait:

"(...)Amidőn ez év júniusában külföldi utamra indultam, egyedül a szabad akaratom volt az, mely lépéseimet irányította és minden befolyástól menten vezetett mindahhoz, amit látni, megismerni kivántam. A vágy, mely az előttem ismeretlen tájak felé ösztökélt, nem tagadhatom, izgalommal töltött el. Az ezrekre menő kilométerek távolságaira azonban mitsem gondoltam, előrelátható fáradalmakkal nem törődtem, csendes kis otthonom hiába marasztalt, az idegen világ ellenállhatatlanul maga felé vonzott.

Amint azonban a vonatra szálltam, majd velem a vonat elindult, az út előtti izgalom megszűnt bennem és úgy éreztem, mintha megszokott városomból csak a szomszédba vándorolnék. A magyar vasút gyorsszárnyú kereke tovavitt a nagy alföldi rónán át, mely bőséges termést igért szorgos magyar népünknek, — száguldva hagyta el a kis magyar alföld váltakozó tájait is, majd az ország nyugati határát átszelve további gyors iramban haladt előre, egyik állomást a másik után elhagyva, mire megérkeztünk Bécs nagy állomására, ahol rajokban szállt ki az utasok tömege.

Átszálltam egy másik vonatra, mely alig tartó várakozás után újult erővel tovább vitt, előbb lapályon át, majd dombos tájékra, tovább pedig erdős-hegyes vidék közé. A vasúti kocsiban idegen hangok áradtak el, jele annak, hogy már teljesen idegen földre jutottam. És mennél odébb haladt a vonat északnak, az idegenszerűség annál nagyobb mértékben fokozódott, az utasok túlnyomó része már szláv nyelven beszélt, így szólított meg az egyik közbeeső állomáson felszállt és közelembe telepedett úriember, amit meg nem értvén, sajnálatomnak adtam kifejezést, hogy hiányos a nyelvtudásom. De németül hozzáfűztem, hogy magyar utas vagyok és Prágába igyekszem. Magyar létem közelebb hozta a 40 év körüli útitársamat és élénk érdeklődéssel fordult hozzám most már németül és kérdezte:

— Talán Bécsből jön és megtekintette a nagy császárvárost?

Önkéntelenül elhallgattam, hogy Bécset két izben már alkalmam volt látni, azt feleltem, hogy utam otthonomból megszakítás nélkül visz Prágába, ahol bizonyos időt szándékozom tölteni, hogy a várost lássam és megismerjem. Kijelentésem szemmel látható jó hatást gyakorolt utitársamra, kezet nyújtott és bemutatkozott, amit viszonoztam. Útitársam egy Prága közvetlen közelében fekvő malátagyár igazgatójának mondotta magát és a magyarok iránt érzett meleg szimpátiáját nyilvánította meg.(...)

Prágában a szerző szorgalmasan bolyong a látnivalók között, amelyek közül nem hagyja ki a Károly-hídat, a Várat, a dómokat, de még az aranycsinálók szűk utcáját sem, majd egy kávéházban megpihenteti elfáradt lábait.

(...) Átkanyarodtam a Moldva felé, majd a Palacky-hídon át a Vaclacke námestire tértem vissza, ahol egy kávéházban pihenőt tartottam abból a célból, hogy a lapok útján a hazai hírek felől tájékozódjam.
Talán említenem sem kell, hogy magyar újsághoz nem jutottam és a kiszolgáló pincér értelmetlenül meredt reám, amikor a kérés nélkül hozott „Narodni listy" helyett olyat kívántam.

Meg kellett elégednem a német újságokkal, sőt ezekben sem igen volt alkalom válogatni. A kávéházi ujságasztalon halmaz cseh újság, feltűnően sok szaklap és folyóirat között meglehetősen ritka volt a német, sőt korlátozott mértékben voltak meg a szokásos vicclapok is, melyeket csehnyelvű műszaki, kézműipari, mezőgazdasági és kereskedelmi lapok pótoltak. Bámulatosnak találtam a cseheknek ezt a nemzeti érzületét, mely körülményből ismételten tapasztaltam, mennyire szívós ez a faj nemzetiségét a sajtó terén is megnyilvánítani. Összehasonlítva pedig a mi viszonyainkkal, egyáltalán nem túlzás annak a megállapítása, hogy nálunk éppen megfordítva áll ez a nemzetiségi megnyilvánulás. Kávéházainkban több az idegennyelvű lap, mint a magyar és inkább bővelkedünk idegen nemzetbeli újságokkal, mint a saját magunk termékeivel. (...)

Következő úticélja Drezda, ahová Prágából vonattal igyekszik... A határállomáson azonban kellemetlen incidensben van része... Hiába, a fináncok már akkor is fináncok voltak (vagy akkor voltak ám igazán fináncok?!)...

(...) Az   Elba völgye mentén jelentéktelen állomások után Aussigba érkezett a vonat, mely város regényesen terül el az Elba partján és különböző ipari vállalkozásoknak jelentős gócpontja. Itt bonyolódik le az Elba folyón Németországból beözönlő nagy áruforgalom, összekötő kapcsa Hamburg és Bécs kereskedelmének, mert majd minden német árú Aussigig jut hajóval, ahol átrakják a vasúti kocsikba és szállítják további rendeltetési helyére.

Nem időztünk sokáig ezen az állomáson és odább haladtunk; rövid idő alatt elértük a határállomást, Bodenbachot. Alig állt meg a vonat, bejött a vasúti kocsiba a zöld zubbonyos, porosz sapkás, oldalfegyver nélküli német finánc és udvarias előzékenységgel kérdezte, nincs-e valami elvámolni való. Az utasok készséggel nyitották fel bőröndjeiket, a finánc pedig vizsgáló szemekkel tekintett azokba. Felnyitottam én is útikosaramat és a szemfüles német gyanúsat találva, megkérdezte, mi van a felső részen levő két dobozban. — Cigaretta — válaszoltam és megmutattam. A finánc megtekinti és megállapítja, hogy a cigaretták házi készítményűek. Sajnálattal kijelenti, hogy azokat nem vihetem magammal a határon át, hanem vagy meg kell vámoltatnom, ami tekintélyesen nagy összeg, vagy pedig, amit legjobban ajánl, küldjem vissza, — esetleg nála is hagyhatom és ha visszajövök az útról, megint magammal vihetem. Megállapodtam azután vele, hogy inkább visszaküldöm postán a cigarettákat, mert utam visszafelé nem erre fog vezetni. Ezzel vizsgálatait folytatva tovább ment. Jó magyar szokás szerint azonban kifogtam a fináncon, elláttam magam bőségesen a saját cigarettáimból, a még csekély maradékkal biró dobozokat levittem az állomásra és az ottan talált egyik vasúti alkalmazottnak a kezébe nyomva, odaajándékoztam. Felszálltam a vonatra, mely rövid idő multán mozgásba helyezkedett és elindult, mialatt a még mindig   ott   álló vasutas   szalutálással köszönte meg váratlan ajándékomat és végleg elhagytuk az állomást. (...)

Drezda a turistalátnivalók paradicsomának bizonyult. Az első nap kóborlásai közben alaposan szerzőnk alaposan megéhezett...

(...) Hamar rátaláltam  a német vendéglőre s miután a kirakatba helyezett étlap sok jót igért aránylag kevés  pénzért, elhatároztam, hogy az ó-németstílű faragványos bútorzattal berendezett étkezőbe betérek. Négy fogásból álló menütg rendeltem és a fehérruhás pincérlány barátságos kedéllyel intézkedett, hogy az ebéd asztalra kerüljön. Közben felszolgálta a csapófedővel ellátott kőkorsóban a müncheni sört, a vendégek túlnyomó része ezt itta s idegen létemre ezzel is beleéltem magam a benszülöttek környezetébe. Vendégek jöttek és mentek és ahány volt, nők, férfiak egyaránt jó ismerősnek látszott lenni az étkezőhelyen. A nagy látogatottságot reám nézve kedvezőnek találtam, hogy jóhírű vendéglőbe tévedtem s megfelelő ebédhez jutok. Az ebéd meglehetősen késett, de azután a pincérleány kétszeri nógatásomra sor szerint mégis asztalra hozta. Az ebéd nem volt ugyan a legkiválóbb, de megjárta. Volt leves, marhahús köretekkel és mártással, pecsenye kompóttal és sajt, meg gyümölcs, ezért azután 1 márka és 50 pfennig járt ki fizetség fejében. Ami az ebéd magyaros izéből hiányzott, — mindenütt nem főzhetnek úgy, mint nálunk, — azt helyrepótolta a müncheni korsó illatos söre és így teljesen kielégítve hagytam el a Mahlzeittal köszönő kiszolgálóleányt és vendéglőjét. (...)

A városnézés folytatódott. Nyilván, hogy este is étkezéssel zárná a napot. Csakhogy - újabb kaland a láthatáron...

(...) Sötét este lett, mire szállodám előkelő éttermében vacsorához ültem. A véletlen ugy intézte, hogy honfitárssal kerültem össze, akivel jól esett magyar szót váltanom az idegenben. Vajmi kevés ideig tartott azonban ez, mert bemutatott egy később odaérkező német uri embernek, s igy hármasban együttes vacsora mellett társaságot alkotva ismét németül folytattuk a társalgást. Könyvkereskedő volt a honfitársam, a német ur pedig valami drezdai nyomdavállalat igazgatója, említenem sem kell, hogy üzleti ügyek kötötték közelebbi ismeretségüket. Élénk beszélgetés fejlődött ki körünkben, mialatt alkalmam volt a drezdai urnák tipikus szász voltát megismerni. A sajátságos beszéd dialektus és a beszédközi csuklások különösen rávallottak erre. Mulatságosnak tűnt, hogy mesteri csuklóhanggal szakította meg olykor-olykor beszédjét, mintha dadogó lett volna, de folytatta a fennakadás után ismét természetes hanglejtéssel ott, ahol a beszédet elhagyta.

A kedélyes diskurzióval fűszerezett vacsoránk végeztével közösen elhatároztuk, hogy valamely speciális drezdai szórakozóhelyre megyünk. A szász felajánlotta a vezetést, elhatározásunkat hamar tett követte és elsőbb egy énekes orfeumhelyre tértünk. Nem volt teljesen orfeum, beléptidíjakat nem szedtek, amolyan vendéglői helyiség csupán, melynek két végében színpadok állottak, ezeken felváltva énekeket, táncokat és zeneszámokat, majd magánjeleneteket adtak elő. Az egyik oldalon levő szinpadon nemzeti viseletben állandóan tiroliak játszottak s el sem hagyták a színpadot, míg a másikon inkább változott a műsor személyzete. Zsúfolt látogatottságban a pincérleányok alig győzték a sört felszolgálni, más ital nem járta. Az énekszámok refrénjeit az egész közönség az előadókkal együtt énekelte és a német kedélyességnek ez a fesztelen megnyilvánulása minket is hangulatra keltett. Nem maradtunk azonban sokáig, szász vezetőnk a továbbmenetelre biztatott s mi hűen követtük a másik, ugyancsak speciális helyre, a paraszt-múzeumba.

Ez egy nagyobb korcsmahelyiség volt, falusi berendezéssel, söntéssel, gerendás deszkamenyezettel. Teritetlen asztalok állottak a helyiség egyik felében, mellette támlás fapadok. Itt is meglehetős közönség tartózkodott. Ingujban, papucsban a korcsmáros fogadott és komikus mély maghajlásokkal „unser Herrschaft"-nak szólítva bennünket, helyet mutatott a részünkre. Mialatt a furcsa külsejű korcsmáros a sört kihozta a söntésből és asztalunkra tette, körülnéztünk a múzeumi helyiségben. A menyezetről sürün egymás mellett hol zsinegen, hol láncon alálógtak a legkülönfélébb paraszttárgyak: eltörött vasvilla, rozsdás kapa, használhatatlan lapát, ekevasak, megrongált kocsialkaltrészek, mindenféle földmives szerszám. Azután ósdi képek, törött bútorok, sérült cserépedények; a falakon felaggatva parasztruhák, ökörszarvak, lehetetlen állatfestmények, egyszóval csupa olyan tárgy, ami felett nem lehetett komolyan áttekinteni.

A korcsmáros megkezdte előadásait, kezében hosszú parasztbottal mutogatta egyenként a tárgyakat. Kacagtató bolondságokkal magyarázta azok jelentőségeit és gyors bőbeszédűséggel elbeszélte a tárgyak sérülésének, törésének, hasznavehetetlenségének komikus történeteit. Közben ujabb vendégek érkeztek, letette a botját és azok fogadására sietett, az eltávozóktól pedig sajátságos kézfogással búcsúzott, amivel ujabb nevetést váltott ki hallgatóságából...

...Újabb, már fényesebb vendéglőbe tértünk, ahol nagyszámból álló női fúvós zenekar szórakoztatta a közönséget. Elhallgattuk bizonyos ideig a kitűnően fegyelmezett zenekart, a fehér ruhába öltöztetett nőkhöz azonban a fúvós rézhangszerek egyáltalán nem illettek, megsajnáltuk, amint nemükkel ellentétben erőfeszítéssel fújták és kezelték a hangszereket. A női emancipáció rovására irtuk ezt és megint tovább állottunk.

Kávéházban fejeztük be az estét, ahol szász vezetőnk felvilágosított arról, hogy részünk volt egy kisebbszerű német bumlizásban. így mulat, szórakozik egyik helyről a másikra vándorolva a drezdai, sokszor családjával együtt, itt is, ott is néhány korsó sör mellett énekel, hallgat zenét és élvezi a mulattató előadásokat. Nem jár ezzel soha semmi duhajkodás, a szesz nem árt meg neki, végeredményben pedig mulatságot szerez a számára, ami teljesen kielégíti. (...)

Berlinben szerencséje van: akkor toppan be, amikor a császári pár a Brandenburgi kapunál az ünneplésükre felsorakozott tömeg előtt elvonult. Utána a berliniek kedvenc szórakozóhelyét, az állatkertet járta be keresztül-kasul...

(...)  Beestelődött az idő, felgyújtották a villanylámpákat és nappali világosság áramlott szét az árnyas kertben, melynek hangversenyterén diszes korzó alakult ki. Vidám nagyvárosi élet keletkezett ezután, bizonyítéka annak, hogy a berliniek nap-nap után előszeretettel látogatják a rövid egyszerűséggel elnevezett Zoo-jukat. A félvilági hölgyek sem hiányoztak, aminthogy azokat mindenütt feltalálni, ahol a közönség csak valamire való forgalmat alkot és könnyelmű mulatozásra alkalom kínálkozik.

Földalatti vasúton tértem vissza és egy berlini speciális helyen, egyik Aschinger-féle automata vendéglőben megvacsoráztam. Nem tartoznak ezek az előkelő vendéglők közé, de oly számosan vannak, hogy uton-útfélen találkozni velük. Az esti időben különösen nagy sürgés-forgás uralkodik ezen nagyszerű üzletvezetés alatt álló vendéglőkben és nagyszámban látogatják minden társadalmi osztálybeliek, ahol 10 pfennigért félzsemlére helyezett különböző felvágottakat, sajtokat, igen ízletes és mindig kielégítő 30 és 50 pfenniges sülteket, imbiszeket, majd mérsékelt áru süteményeket és 10 pfennigért mindenfajta söröket és más italokat kapni kifogástalan jó és mindenkor tiszta minőségben. Különös előnyük pedig az, hogy nincs ráutalva senki a kiszolgálásra, ki-ki maga szolgálja ki önmagát és miután az étkezéshez minden készen áll, azt rövid  idő alatt   lehet   elvégezni. Hölgyek és urak, de a kevésbé módosak is méltán kedvelik ezeket a vendéglőket, mert olcsók és hygienikusan tiszták, a nagyvárosi forgatag viszonyaiba pedig alkalomszerűen beleilleszkednek.

Ezzel a végső akorddal fejeztem be berlini tartózkodásomat és előbb a szállodába, ahol utipodgyászom készen várt, majd az állomásra mentem, amikor az éjjeli közvetlen gyorsvonattal elindultam Dániába. (...)

(...) Másnap, a kora hajnali órákban a német határállomásra, Warnemündébe érkeztünk, amely kis kikötővárosban vonatunk egy közvetlen a tengerparton levő faalkotmányú hajóágyban reánk várakozó trajekt-hajóra tolatott. Alig vett időt igénybe ez a változás s mialatt a vonat mozdonya visszamaradt és a hajó hátsó részét lezárták, a vasúti kocsikkal együtt immár hajóval folytattuk a két és fél órai időt igénybevevő tengeri utat. Kiszálltunk a kocsikból és a hajó berendezéseit néztük végig, közben észre sem vettük, hogy podgyászaink vámvizsgálaton estek által. Végtelen csendes, nyugodt volt a tenger, a hajó oly simán haladt, mintha nem is a tengert jártuk volna, ami természetszerűleg igen élvezetessé tette az utazást. A hajón való szabad mozgás, kényelem és jó vendéglő nem tették egyébként sem unalmassá az időt, sőt ép ellenkezően, annyira jól éreztük magunkat rajta, hogy amint a dán partok a messziségben láthatóvá lettek, mélyen sajnáltuk, hogy nemsokára véget ér ez a tengeri út. Vizsgáltuk a sírna tengert és a szembejövő hajókat, a vitorlásokat szorgalmas halászaival, majd amint közelebb értünk a partvidékhez, a kikötő különböző jelzéseit szemléltük, amig csak a Prinz Christian hajó dán földön Gjedserben ugyanolyan hajóágyban, mint a túloldalon volt, ki nem kötött. Még a kikötés előtt beszálltunk a vasúti kocsikba, melyeket azután ismét átvonták a szárazföldi sínekre és folytattuk a vasúti utat egész Orehovedig. Ebben a helységben újra az Alexandra nevű trajekt-hajóra származtattunk át a vasúti kocsikkal együtt és félórai idő alatt áthajóztunk, úgy mint az előbb, Masnedőbe. Megint szárazföldre érve, a vonatot kiegészítették és folytattuk kitűzött utunkat, Koppenhága irányában. (...)

(Folytatjuk)

Lelőhely: a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.