New Yorkból visszajutott Németországba, innen Szingapúrba indult, de a Szuezi csatornához érve meggondolta magát, inkább előbb körülnéz Egyiptomban. Alkalmi munkákat vállalt, majd egy ideig együtt élt egy bennszülött nővel a sivatagban. Miután vagabund életvitele innen is továbbhajtotta, Konstantinápolyba akart eljutni. Potyautas volt a hajón, ahol kolerajárvány tört ki, és ő is megbetegedett. Amikor végül is hazakerült, három évig szolgált a haditengerészetnél. Leszerelése után elment vadásznak a líbiai sivatagba. Később londoni tartózkodása során megnősült, két lánya született.
Autodidakta író volt. Műveiben ne keressünk magasztos eszmei mondanivalót. A kérdésre, honnan veszi ötleteit regényhőseinek megformálásához, saját magáról így vallott:
„Mindenben részem volt, ami ahhoz kellett, hogy később népi íróvá válhassak: borzalmas hajótörés, amilyet egy ifjúsági író nem szophat ki az ujjából, tizennégy nap alatt több mint ezer ember halt meg körülöttem pestisben és vérhasban, Amerikában falaztam, Ausztráliában ácsoltam, Kalkuttából gyalog mentem Bombayba, Dél-Afrikában nyolcfogatú postakocsin utaztam, a Földközi tengeren kábelfektetőként búvárkodtam, Ázsiában tevét hajtottam, kockáztam az észak-amerikai partokon, részt vettem a szudáni hadjáratban, gyilkosság gyanúsítottjaként föld alatti cellába zártak, fejedelmekkel és milliárdosokkal ültem egy asztalnál. (Hogy ne vádoljanak dicsekvéssel: Monte Carlo kaszinóinak
játékasztalairól van szó!). Mindezen kalandok véghezviteléhez mindössze hét évre volt szükségem. Mert egyre hajtott valami, csak gyorsan, gyorsan – tovább.”
Az apja után örökölt tekintélyes vagyont elverte, ugyanez lett a sorsa irodalmi munkáiért kapott jövedelmének is. Halálakor családja nincstelen maradt. Élete során körülbelül 40.000 oldalt írt. Saját személyes élményei gyakran bukkannak fel regényhőseinél. Népi írónak vallotta magát. Szórakoztatni akart, és ez sikerült is neki. Az olvasó részéről pedig egy élményekben gazdag ember mondanivalójára mindig érdemes odafigyelni. Kalandos történetei folytatásokban újságokban jelentek meg, és füzetsorozatok formájában, ezeket később átdolgozva könyv alakban is kiadták.
/Nagy Károly fordító/
A pillanat hevében
Pall-Mallnak hívják Londonnak azt a részét, ahol előkelő klubok palotái sorakoznak, melyekben a tagdíj általában évi 20 font sterling körüli érték. A Lady-Chapmion-Club esetében ennek majdnem a duplája, és ehhez jön még belépéskor 100 font belépődíj.
Tagjai szinte kizárólag hajadon – többségükben önálló, magányos hölgyek. Mihez is kezdhet az ember rengeteg idejével! Az egyik bélyeget gyűjt, a másik naplót vezet, benne fehér paripáról ír, mellyel naponta találkozik, a harmadik az utcán csizmákról lepottyant sarokvasakat gyűjtöget. Van, aki tengeri malacokat idomít és ölebeket etet degeszre, whistelnek1, színjátszással, biliárdozással, teniszezéssel űzik az időt. Lovagolnak, tornásznak, vívnak, kerékpároznak, autóikkal lámpaoszlopokat és rendőrposztokat döntögetnek halomra. A Club kínálja az egyetlen menekülési lehetőséget az unalom rémséges kísértetével szemben. Itt legalább társaságban lehet ásítozni – míg egy esetleges házasság vagy életükben bekövetkező más esemény hasznosabb irányt nem jelöl ki számukra – kivéve azt a néhány fanatikus hölgyet, akik a férfiak egész világát, mint a teremtés szörnyű tévedését a legszívesebben kiirtanák. A pompás könyvtárszobában két ifjú hölgy múlatta az időt.
Egyikük, aki az asztal előtt állt és körzővel méricskélt, a normannok típusát képviselte, akik már annak idején, amikor meghódították Angliát, erősen francia vérrel voltak keveredve. Fekete, sötétbarna szemű, alacsony, finom alkatú, de mégis telt, egyébként szép érett hölgy, lady Judith Barrilon, gyermektelen özvegy.
A másik ezzel szemben, aki egy amerikai hintaszékben ringatta magát, miss Ellen Howard, igazi, karcsú angol hölgy, tejfölszőke frizurájával, büszke orrával és csodálatos arcszínével, homlokán és nyakán áttetsző kék erecskéivel az angolszász típushoz tartozott.
– Nos, hány mérföld?
– Még egy perc kedves Ellen, pillanatnyilag éppen Európánál tartok.
Tegnap óta London szerte óriási tarka plakát volt látható, amely egy hosszú szőrű agár által kísért kerékpárost ábrázolt, aki sajátos környezetben vészhelyzetben volt. Egy utána vágtató arab hosszú lándzsájával próbálta leszúrni, egy ausztrál néger, aki szaporán lépést tartott a lóval, harci buzogánnyal akarta beverni a fejét, egy indián, akiről nem állítható, hogy rosszul futna, a skalpját nézte ki magának, egy maláj tőrrel akarta leszúrni, tevéjén kényelmesebb dolga volt egy tatárnak, kétlábú üldözőihez fogcsikorgatva egy oroszlán és egy párduc csatlakozott, sőt a sort egy óriáskígyó zárta.
A publikumnak azonban éppúgy nem kellett aggódnia, mint ahogy a kerékpáros sem rettegett, mivel feje felett nagy betűk hirdették: „A Globe-kerékpárt senki sem érheti utól” és alatta:
„Ötszáztizenkét nap alatt a Föld körül egy és ugyanazon a Globe-kerékpáron” és a plakát még arról is tudósított, hogy a híres Mr. Harry C. Stoutról van szó, akinek a kalandjairól a Globe kerékpárgyár brossurát jelentetett meg, amelyet ingyen bérmentesítve szívesen megküldenek bárkinek.
Szélhámosságról szó sem volt. Stout tényleg megtette az utat. Az újságok gyakran adtak hírt a világutazóról, olykor, ha valaki külföldön találkozott vele, tudósítást küldött róla. Egyszer, amikor Beludzsisztánban megtámadtak egy európai kerékpárost, a szélesebb közönség is érdeklődést tanúsított az eset iránt – nem csak a sportemberek – az áldozat azonban nem Mr. Stout volt, mert ő néhány nappal korábban már egészségesen hazatért. A kerékpár pedig, amellyel a hosszú utat megtette, babérkoszorúval feldíszítve, az út utolsó porától még belepve a Regenstreet egyik kirakatában volt kiállítva. A gépen mindenesetre látható volt, hogy szinte mesélni tudna: A kormány csont markolatán jól látható ujjnyomokat lehetett felismerni. A kerékpáron javítások nyomai voltak láthatók, melyek kivitelezésén akár egy kerékpárszerelő, de egy csupán csomókhoz értő tengerész is elgondolkodhatott, már ami a sportember műszaki találékonyságát illeti.
Lady Judith kimérte a megtett utat. Londonból hajóval New-Yorkba, keresztül Amerikán San Franciscoig, ismét hajóra szállva Szingapúron át Calcuttába, majd a nagy szárazföldi túra: Nagpore, Bombay, észak felé a part mentén Hyderabadon át az Indus mentén, Beludzsisztán, Kerman, Ispan, Bagdad, Aleppo, Konstantinápoly, Belgrád, Majna menti Frankfurt, Antwerpen érintésével vissza Londonba.
– Összesen – szólalt meg ekkor Judith – kereken 8500 mérföld, amelyet kerékpárral tett meg, miközben a városok közötti távolságot csak légvonalban tudom kimérni. A valóságban megtett út ehhez képest vajon mennyi lehet? Mindenesetre tiszteletre méltó teljesítmény!
– Átlagosan hány mérföld jut egy napra?
Judith ekkor a körző helyett a ceruzát vette kézbe.
– Először is le kell vonni a tengeri utazással töltött időt. A San Franciscotól Calcuttáig tartó út önmagában négy-öt hetet vehetett igénybe – a várakozási időket is figyelembe véve, hogy kerek számot kapjunk, levonok 62 napot. A 8500 mérföldet tehát 450 nappal kell elosztanom. Így 19 mérföld jut egy napra.
– Nem több?! – hangzott a hintaszék felől – láthatja, milyen csalókák lehetnek a nagy számok. 19 mérföld naponta! Hiszen ez gyerekjáték.
– Nana, kedves Ellen, próbálja csak meg egyszer utánozni. Aztán gondoljon csak a körülményekre. Az ember az utat nem a levegőben teszi meg, hanem kanyargós utakon, és milyenek lehetnek azok az utak!
– Nincs is ebben semmi csodálatra méltó. 8500 osztva 30-cal körülbelül 280-at tesz ki – legyen 32 mérföld naponta – hát én a magam részéről ezt az egész történetet 300 nap alatt lerendezném.
Hosszabb szünet következett azáltal, hogy lady Judith előkotort egy ezüst tárcát a táskájából, kivett egy cigarettát, nagy gonddal rágyújtott és néhány füstgomolyt fújt ki kicsiny hajlott orrán.
– Ön? – nevetett fel gúnyosan, és az volt a feltűnő, hogy csak megkésve nevetett fel. – Bocsásson meg miss Howard – de tényleg – éppen elképzeltem magam előtt, amint Ön napi 32 mérföldet teker Indián át. Én már voltam Indiában. Nem, kedves Ellen, erre semmiképpen sem lenne képes.
– Nem is magamról beszélek – kiáltott fel Ellen ingerülten, köhécselve, miközben zsebkendőjével legyezgette magát – nem tudja elképzelni, hogy képes lennék megtenni napi 32 mérföldet?
– Dehogynem, Londonból Oxford felé az országúton, hátszéllel, majd ezt követően 3 nap alatt szépen kipiheni magát, gúnyolódott tovább a cigarettázó hölgy.
– Oho, innen Edinburgba 7 nap alatt tettem meg az utat, ez körülbelül 40 mérföld naponta, és a legcsekélyebb mértékben sem voltam elfáradva – de kérem Judith, nem fújná végre a füstfelhőt a másik oldalra?!
– De az éppenséggel nem Indiában volt, ott a cigarettafüst jelentené a legkisebb gondot. Nem kedvesem, ne ringassa magát illúziókban. 300 nap alatt nem képes megtenni azt az utat, amelyhez ennek a férfinek 542 napra volt szüksége. Láttam őt, aki egyébként német, „stout”, aminek a német megfelelője „stark” [erős]. Kurt Starke a neve, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki gyerekjátékokra adná a fejét.
– Teljesen mindegy hogy néz ki, én azt állítom, hogy ezt a túrát 300 nap alatt képes lennék megtenni. Gondolja csak át a dolgot Judith. Önt is félrevezetik a számok. 32 mérföld naponta, mi az! Bármilyen legyen is az út, óránként négy mérföldet csak meg tudok tenni, ez alig több, mint amennyit egy gyalogos megtesz, tehát minden nap teljes békességben letekerem a nyolc órámat, ehhez kiválasztom a legjobb és leghűvösebb napszakot, aztán 16 óra szünet következik, és még akkor is, ha alkalmanként napokig tolnom kell a kerékpáromat, jó úton behozom az elveszett időt. 300 nap alatt kényelmesen megvan az egész.
– Ja persze, szóban.
A hintaszék még lendült egyet, és hirtelen megállt.
– Kérem mylady, figyelmébe ajánlom, ne tévesszen össze a komornájával, aki az Ön részéről már hozzászokott az ilyenfajta kifejezésekhez – nem az vagyok.
Mennyire utálta most egymást a két barátnő! Egy férfi volt, aki köztük állt. Lady Judith hátat fordított, és megrántotta a vállát.
– Akkor ne beszéljen így, kedvesem. Vagy bizonyítsa be, tegye meg a kedvünkért. Az a véleményem, hogy nem képes rá.
– Mire nem vagyok képes? Mennyibe fogadunk? 10 000 font megfelel?
Ellen mélyen elvörösödve kiáltott, meggondolatlanul, hiszen csak ostoba kérdésnek szánta.
Judith villámgyorsan megfordult. Ebben a pillanatban a hölgyek egész serege tódult be a mellettük lévő helyiségből a könyvtárszobába, ahol etnográfiai megfigyelésekhez kapcsolódó tárgyakat nézegettek, melyeket a Club egy Kínában tartózkodó tagja küldött számukra.
– Hölgyeim, miss Howard éppen most fogadott velem, hogy kerékpáron 300 nap alatt megteszi ugyanazt az utat, amelyet Mr. Stout tett meg a Föld körül.
Mindenfelől meglepett kiáltások hangzottak, körültolongták Ellent, aki éppen akkor állt fel, és csak kevesen voltak, akik azzal ostromolták, vagy nyugodt szavakkal kérlelték volna, hogy álljon el egy ilyen vállalkozástól, melynek veszélyeit fel sem fogta. Igazán nem gondolhatja komolyan. Legtöbben inkább feltüzeltek voltak, az egyik már menten az iránt érdeklődött, hogy szoknyát, vagy nadrágot fog-e viselni, egy másik minden városból képeslapot szeretett volna kapni, és a Gangesből egy eleven krokodilt, amelyik már legalább egy élő embert megevett.
 |
| Jellegzetes illusztráció Kraft egyik könyvéből |
– Milyen feltételek mellett? A tengeri út beleszámít a 300 napba? Rendben. Egyedül vagy kísérettel?
– Egyedül, természetesen egyedül.
Ellen ezt ismét minden megfontolás nélkül jelentette ki. A tumultus, a rázáporozó kérdések mindig összezavarták.
– Ön miss Howard, azt állítja, hogy képes megtenni 300 nap alatt? Ön lady Barrilon, azt állítja, hogy miss Howard nem képes erre? Allright4 ez így egy az egyhez. És mi lenne a fogadás tétje?
– 10 000 font. Egy az egyhez.
Most azonban Ellen már megfontoltan kiáltott, és látta, amint ellenfele összeszorította ajkait. Éppen ennyit tett ki az ifjú özvegy vagyona, és ha Sir Barrilon nem fektette volna be tizenkét százalékos Gwalior-részvényekbe, nem lehetne tagja ennek a klubnak, sőt az állandó londoni tartózkodást sem engedhetné meg magának. Miss Howard számára azonban, akinek apja életében a szőrme piacot uralta, a 10 000 font alig egy éves évjáradékát jelentette. A tét azonban végül is egyre ment: emitt élet és egészség, amott a vagyon. Visszavonásra azonban már semmi lehetőség nem volt, erről a fellelkesült hölgyek gondoskodtak, akik kettőjükre már egymás között kezdtek fogadásokat kötni.
A főfogadást írásos formába öntötték, az útvonalat nagyvonalakban kijelölték, és ahol szükséges volt, rögzítették a részleteket is. Egyszerűségre törekedtek. Hajó és csónak kivételével, ami a vízi akadályokon való átjutáshoz elengedhetetlenül szükséges, csak lábbal hajtott kétkerekű használata megengedett. Tolni és cipelni természetesen szabad, amennyire csak kedve tartja. A londoni indulástól számított 300 napon belül ismét angol földre kell lépnie. Egyedül, tehát minden kíséret nélkül…
– Itt álljunk meg, tiltakoznom kell – vetette közbe Ellen. – Kötelezettséget vállalok arra, hogy vezetőt nem fogadok fel, nem kérek fel kísérőt, senkinek nem tilthatom meg azonban, hogy mellettem közlekedjen, akár heteken át, és ha valakinél az út iránt érdeklődöm, és az illető szívességből járművön vagy lovon előttem haladva mutatja az utat, nem utasíthatom el. Kifogást kell emelnem jármű igénybe vételének tilalma ellen is. Történhet velem valami: Tegyük fel elájulok, vagy foglyul ejtenek, röviden fogalmazva akaratom ellenére feltesznek egy kocsira vagy lóra, ez számomra nem jelentheti a fogadás végleges elvesztését.
Teljesen igazat adtak neki. A hölgyek belátták, elviekben miről van szó, és miss Howardban megbízhattak, kicsinyeskedés fel sem merült. Ha a világ valamely elhagyott csücskében elege lesz a kerékpározásból, eljut a következő állomásig, vasúton utazik tovább és a lehetséges első alkalommal táviratot küld Londonba: Elvesztettem a fogadást – és nem folytatja kerékpártúráját, miután jól kipihente magát a vasúton. A hölgyek valamennyien elhitték, hogy így is fog történni, mivel a 10 000 font számára nem igazán jelentett volna komoly veszteséget. Csak egy valaki volt, aki ennek épp az ellenkezőjét gondolta: lady Judith, és szép fehér fogaival még mélyebben harapott alsó ajkába.
A számos, feléje vetett pillantás, a formaságok, és annak tudata következtében, hogy komolyra fordult a dolog, Ellenen természetellenes nyugalom és megfontoltság vett erőt.
– Ma augusztus 29-e van. Minden hónap elsején indul Liverpoolból New-Yorkba egy gyorsgőzös, ezt tudom. Nincs túl sok időm az előkészületekre. Szeptember elsején elhagyom Angliát – és mikorra is kell visszaérnem?
– Számításaink szerint június 27-én.
– Június 27-én ismét angol földre lépek. Hölgyeim, viszontlátásra holnap este.
Nem fog nyerni, ez lehetetlen, rövidesen feladja, és csak az a szerencse, hogy az Egyesült Államokkal kezdi, ahol vasúton több alkalma van a gyors visszatérésre, mint távoli vidékeken – hangzott a visszamaradottak általános véleménye, amikor közelebbről megtekintették a térképen a túra útvonalát és bánatpénz nélkül kölcsönös egyetértésben visszavonták a kis fogadásokat. Mivel azonban valami izgalom mégis csak kellett, arra kötöttek fogadásokat, hogy milyen messzire fog eljutni.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése