2010. szeptember 14–15-én Gibraltárban tartotta éves konferenciáját a 2003-ban alapított Európai Máriás Háló. Európa 20 Mária-kegyhelyének képviselői azért találkoztak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, megbeszélhessék a zarándokok szolgálatával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A szerző - aki a fotókat is készítette - a Romániát képviselő csíksomlyói kegyhely akkori templomigazgatójának, P. Tímár Sándor Asztrik OFM ferences szerzetesnek a tolmácsaként vett részt a konferencián.
(2010. szeptember 11.)
Repülés Bukarestből Malagába, még a gyalogláshoz szokott csíki székelynek is baljós napon: 2001. szeptember 11-ének, a világ biztonságérzete elvesztésének évfordulóján.
A román fővárosban nemcsak a repülő, a repülőtér is fapados: a szûk tér Spanyolországba készülõ román vendégmunkásoktól hangos, a kapuk számozása az ajtókra ragasztott fénymásolt lapokon olvasható. A balkáni káosz utolsó idegrángásai: rúzsos szájú nõ kiabálja, hogy „Aici la Malaga!”
Éjszakai repülés.A gép a világ fölé száll, csillagok között bolyong: nem evilági horizontok tárulnak fel, más módon vehető birtokba a föld. (A Föld?) Fénypontok derengenek a végtelen sötétségben, fénypontok vagyunk, pislákoló fények Isten tekintetében. Csak be ne hunyja a szemét! Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, körülvettenek engem – körül hogy vettenek! S akkor: miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, bocsásd meg…
(2010. szeptember 12.)
 |
| A Gibraltári reptér most a gyalogosoké |
Ismerkedés vendéglátóinkkal, kedveskedő megjegyzések angolul, majd az autópályáról magából keveset mutató spanyol földön száguldva mindenki a maga nyelvén beszélget: én útitársammal a hátsó ülésen magyarul, az elöl ülő hölgy és úr kezdetben spanyolul, később, a spanyol-gibraltári határhoz közeledve angolul. Mégiscsak a briteké a Sziget, a „the Rock”, ahogy errefelé emlegetik, pedig még sehol egy majom. A határőr hajnali fél négykor túl fáradt, nem kerül gibraltári pecsét az útlevélbe, de máris megmutatkozik az első gibraltári unikum: az út a Földközi-tengerbe nyúló reptéren visz át, ahol csak most miénk az elsőbbség, mert nincs fel- vagy leszálló repülő. Szálláshelyünkig kanyargós, meredek sikátoron kapaszkodik autónk. A Szikla legmagasabb pontja felé tartunk: mindig afelé tartunk, még akkor is, ha most jólesik a langyos fürdõvíz és a pihenés a fényeket tapogató hajnali órákban!
Ablakaim a Földközi-tengerre nyílnak. Azt mondják, a legkékebb tenger a világon. A zsidók „nagytengere”, a görögök „tengere”, a rómaiak „mare nostrum”-ja most az enyém. Két és fél millió négyzetkilométer területéből, amelyből Nemo kapitány is csak ezer mérföldet érinthetett Nautilusával, én mennyit tudhatok magaménak? Töredéke is végtelen, nyugalma erősebb, mint a reggeli fény. A vasárnapi hajók mozdulatlanok, akár a Szikla, melynek lakói még alszanak. Európa és Afrika határán, két kontinens között álmodnak: a szorost látják, a közeledõ föníciaiakat és a karthágóiakat, Herkulest, amint Gérünosznak Erütheia szigetén legelõ bíborszínû teheneiért utazva emlékül két oszlopot állít a két kontinens határán. Pillanatokig rómaiak, barbárok, vandálok, gótok csapataitól zaklatott az álmuk, majd az 1160-ban a félszigetre betelepülő, erődöt építő mórokat látják. A végtelennek tűnő álomból még 1462 marad meg, a mórokat elűző spanyolok bejövetele, az 1830-as ébredés ugyanis máig érvényesen átírja az álmokat: azóta Gibraltár a brit korona felségterülete, és a majmoké.
 |
| Pózoló gibraltári majom, háttérben a Földközi-tenger |
A majmoknak mindenképpen közük van a brit hatalmi érdekekhez, hiszen azt tartják, hogy Gibraltár addig Nagy-Britanniáé, ameddig vannak rajta majmok. Nem csoda hát, hogy Churchill a háború idején különösen odafigyelt a megmaradt hét makákó szexuális életére, amelyeknek későbbi elszaporodása a spanyoloknak tartós elkeseredésre ad okot, hiszen nem övék a haszon az országukon áthaladó, Gibraltárba tartó évi 7000 turista után.
Délben ebéd Spanyolországban, útlevéllel természetesen. Szerencsére csak a gépkocsi ablakán keresztül kell felmutatnunk az okmányt: így legalább nem szembetűnő az autónkban ülő olasz, gibraltári, amerikai és romániai utasok útlevele közötti különbség, bár errefelé a nemzetiségek és a nyelvek sokfélesége nem kuriózum. Az amerikai útlevél tulajdonosa például egy olyan francia-kanadai, aki egy ideig az Egyesült Államokban, majd húsz évet Franciaországban élt, és most éppen Gibraltárban dolgozik. Anyanyelve a francia, ugyanolyan szinten beszéli az angolt, és jól tud olaszul, meg spanyolul is.
 |
| Latinos izgágaság az algecíraszi templom belső udvarában |
Délután Európa legdélibb csücskének antropomorf vonásai mutatkoznak meg. Gibraltárban első nyelvként mindenki az angolt tanulja meg, az oktatás és a kisállam hivatalos nyelve szintén az angol, de mivel közel van Spanyolországhoz, az ott élők második nyelvként megtanulják a spanyolt is. Az „anyanyelv” két gibraltári között működik, amely a két világnyelv keveréke. A helyiek „spanglish”-nek nevezik. Itt nincs mit kezdeni a „Nyelvében él a nemzet” kijelentéssel. Igaz az, amit errõl Kiss Jenő ír Társadalom és nyelvhasználat című könyvében, hogy bár a nyelv Európában a nemzeti identitást megalapozó elem, nemzetté az emberek tömegét az együvé tartozás tudata, a közös származás, kultúra, vallás és történelmi múlt teszi; a nemzet kézzelfogható jele a nyelv, de nem szükséges feltétele valamely állam és nemzet létezésének. A gibraltári nemzeti identitás sem korlátozódik a „spanglish” kettősségére. Ennél jóval többről van szó: a félsziget sajátos földrajzi helyzetének, több száz éves történelmének, sikeres gazdaságának köszönhetően a „gibraltáriság” nyelvek, kultúrák találkozásának sokféleségét, a különbözõ nemzetiségek, kultúrák iránti nyitottságot és azok befogadását jelenti.
Gibraltár Európa gazdasági központja, ahol a lakosság megélhetését a kikötő, a kőolaj és az idegenforgalom biztosítja. Jelentős bevételei származnak a nemzetközi pénzügyi szolgáltatásokból és a nemzetközi konferenciaközpont státuszból. Mindez a magas színvonalú oktatási rendszernek, a kiváló tanárképzésnek és a jó szakképzésnek köszönhető. A legtöbb a közgazdász, a jogász és a pénzügyi szakember. Tanárképzés és más szakmák terén lenne mit tanulnia Romániának és általában Kelet-Közép-Európának! Gibraltárban rég felismerték azt, amit errefelé még nem: a társadalmi jólét és a működű gazdaság alapja a jól kidolgozott oktatási rendszer. Minden ott dűl el.
 |
| A Szikla |
Akár gazdasági, akár szociális vagy kulturális értelemben: Gibraltár sok tekintetben Erdély utópiája (marad), vagy fordítva: szép Transzilvánia Gibraltár ellenutópiája, ha a Szikla tudna róla, rólunk, de ebbe ne menjünk bele. Én egyelűre azt igyekszem megmagyarázni vendéglátómnak, hogy miért vagyok magyar, és mégis miért élek Romániában. Elég nehezen megy, és valószínű a llanitos, vagyis a spanyol, portugál, olasz, máltai, marokkói és zsidó elemekből összetevődő délspanyol tájnyelvet is beszélő népcsoport tagjának érthetetlen, hogy kelet-európai kisebbségiként miért ragaszkodom csökönyösen az identitásbeli kérdések tisztázásához.
(2010. szeptember 13.)
Ma séta a Main Streeten. Itt minden alkohol- és dohánybolt duty free. Ruha- és parfümüzletek, vendéglők. Valami helyi jellegű italt, édességet, ruhafélét keresek. Csak a játékmajmok tekinthetők helyinek, minden más angol, skót, spanyol, a „Souvenir from Gibraltar” feliratú édesség török. Félek, a fiamnak vásárolt játék is nehogy kínai legyen, mint a Lourdes-ból származó dugaszolt gyógyvíz, amelynek az alján azt írja: „Made in China”. Ami kulturális pluralitás egyik vonatkozásban, az nemzetközi jelleg tradicionális sajátosságok nélkül más összefüggésben. Gibraltár karaktere valószínű szélesebb perspektívában, például természeti adottságaiban és sajátos államformátumában, társadalmi-gazdasági életében keresendő.
(2010. szeptember 14.)
Miközben Gibraltár természeti szépségeit csodálom, és társadalmi-szociális életének jól működő mechanizmusával, valamint a helyiek magas életszínvonalával szembesülök, négyéves fiam telefonon tett megjegyzése józanít ki: az óvodában ma nem adtak tejet, csak kiflit. Nemcsak ötezer kilométer a távolság a két ország között, ez nyilvánvaló. Az evidenciát a fájdalmas (újra)felismerés követi: Gibraltár csak ideig-óráig, csak néhány napig lehet az enyém, s ahová haza kell térnem, Erdély se a miénk, 90 éve gyarmat. Milyen kár, hogy nem brit!
Ma megkezdődik Gibraltár földrajzi terének felfedezése: bejárjuk magasságát és mélységét. A magasság és a mélység sem metaforák, csak annyiban, amennyiben a gondolkodás metaforikus jellegénél fogva a nyelv is metaforikus, s az a világ, amelynek természeti csodáiról szólni kellene, rá van utalva a nyelvre.
Lengőbusszal (cable car) megyünk fel a Gibraltári Szikla legmagasabb, 412 méter magas csúcsára. Több emeletnyi a mélység alattunk: utak, épületek, fák, sziklák, erdők fölött visz az utunk. A tériszony okozta belső szorongásért gyönyörű látvány kárpótol. Balra a Földközi-tenger, amelyet 14 mérföldre Afrika partjai határolnak, a közelben az eddig csak térképen látott Gibraltári-szoros, amelyen Nemo kapitány február 18-án már napfelkeltekor áthaladt. Most dél van: a Földközi-tenger partjainál és a szorosban a világ minden részéről érkező séta- és olajszállító hajók közelednek-távolodnak, vagy éppen pihennek. A Gibraltári Szikla legmagasabb csúcsa rálátást enged a félsziget egyik alacsonyabb pontjára, és arra, hogy miként képez falat a tenger és az Atlanti-óceán között, amelyen hajók indulnak a messzeségbe. Ez itt valóban a világ vége: a végtelen kezdete. A horizont mozdulatlanságában a tekintet nem keres fogódzókat, itt elmosódnak a hétköznapokban tagoltnak érzékelt tartományok, a mélyben kavargó nagy dráma pedig nem vesz tudomást a felszín fecsegéséről a hullámzás jelenében. A tenger barátságos kékségére az óceán hideg kékeszöldje felel, üzen a Sziklán át, hogy az örök itt és mostban menthetetlenül egyek vagyunk. Megérintve a végtelentől, tökéletlen a szó, a lélek mégis fogadkozik: elviszem, véled telve még, szikláid, öblöd, fényed, árnyad, beszédes habjaid neszét.
A Gibraltár magasságából szemlélt vizek mélységének és felszínének artikulálódó egyidejűségét viszem magammal a Szent Mihály-cseppkőbarlang félhomályába, a rómaiak által feneketlennek hitt, 700 láb mély üregbe. A nyirkos félhomályban érthető meg Isten mûvészete: micsoda kéz, művészzseni munkája a világ! A repülés szédülete után alászállva a mélybe, a föld belső alakzatainak esztétikája tart fogva. A gyönyör megteremtéséért és szemléléséért mi vállalható, mit szabad és érdemes vállalni? Van-e etikája a szépségnek, amely titokzatossága révén a pokol lehetőségével is kecsegtet? A mélységből kiáltok, Uram, hozzád…, de néma marad a száj: hozzám hűtlenek lettek a szavak.
Feljutva a fényre, perceken belül kisbusz száguld velünk a keskeny utcákon. A tömbházak és társasházak szegélyezte sikátorokban nehéz eligazodni, a gépkocsivezető azonban magabiztosan tájékozódik az egymásba szövődő utcákban. A bennszülött helyismerete az Ariadné-fonal, amelyért – a járműben található kiírás szerint – jogos elvárás a borravaló: „Tips are welcome”. Szívesen adja az utas a többletet: a sebesség és a szűk úttest miatt fennálló balesetveszély sikeres elkerülését jutalmazza.
A nem túl magas gibraltári lakóházak magatartása megnyugtató: nemcsak azért, mert sziklára építették, hanem azért is, mert csukott ajtóik nem a világtól való elzárkózást sejtetik, mint ahogyan azt a szász vidékek építészeti stílusa sugallja. Gibraltárban nyitott, barátságos emberek lépnek ki a házakból – egyenesen az utcára. A házak szelíd ablakai mögül felsejlik a gibraltári életet megérteni akaró kívülálló számára a megállított idő prousti-krúdys képzete, de a látványmozaikokból más kép körvonalai tapinthatók ki. A képzelet nem jut el például a csehországi Cesky Krumlov középkori időtlenségéig: nem engedi a közelben hullámzó tenger dinamikája.
Örök mozgás ez, akárcsak a most magyarul születő szöveg, amelynek rezdülései a késő esti vacsora litvánul, lengyelül, szlovákul, magyarul, horvátul, szlovénül, olaszul, franciául, angolul, spanyolul beszélő asztaltársaságának nyelvi sokféleségéhez mérten a világértés, a világ nyelvi megragadhatóságának és teremtésének viszonylagosságát jelentik: azt, hogy nem a világ van, nem Gibraltár van, hanem Gibraltárok vannak, amelyek annyiféleképpen jönnek létre, szólalnak meg, ahány nyelv, ahány beszélõ, észlelés és tapasztalat – szólamok egy utópisztikus összhangzattanban.
(2010. szeptember 15.)
 |
| Európa Nagyasszonya |
Ebédre Gibraltár főminiszterének vendégei vagyunk: a vele való kézfogás a gibraltári politikai életbe való bepillantás alkalma. A „chief-minister” a gibraltári politikai hierarchiában II. Erzsébet brit királynő és Gibraltár kormányzója után következik. A polgármester után ő a legrangosabb politikus, aki fogad minket. A sziklaország ugyanis közigazgatási értelemben is a tökéletes és oszthatatlan egység: állam (koronagyarmat) és (fő)város.
A fogadással szemben támasztott elvárás, valamint a rangos vendéglátó politikai státusa és a találkozás helyszíne közötti különbség enyhe csalódást okoz: a kapuban váró főminiszterrel és feleségével való – a diplomáciai protokoll minden merevségét és a világ más államfői esetében megszokott magas színvonalú biztonsági intézkedéseket nélkülöző – közvetlen hangulatú találkozás egy olyan épület udvarán történik, amelyről kívül lepattogott a festék, az ablakok a tavalyi portól ragyognak, a megrongált ajtók zárva. A látvány némiképpen árnyalja a gibraltári házakról írtakat, akárcsak azoknak az ingatlanoknak a siralmas állapota, amelyeket a nap folyamán láttam. Míg Kelet-Európában a pénzhiány, gyakran a politikai akarat hiánya vagy a bürokrácia útvesztője magyarázza a jelenséget, itt más okok húzódhatnak meg, amelyeknek megfogalmazásához illene gibraltárinak lenni, vagy néhány napnál több időt tölteni a Sziklán, és behatóbban tájékozódni a város-állam gazdasági életének hétköznapjairól.
Az épített környezet foltjait azonban felülmúlja a mediterrán állófogadás, a gibraltári főminiszter vendégszeretete, az a kötetlen beszélgetés szlovének, horvátok és magyarok között, amelynek során arról a szinte megmosolyogni való szokatlan politikusi magatartásról is szó esik, hogy bár egy kicsi állam mikrotársadalmának vezetésérõl van szó, a látszólag nem nagy hatalommal rendelkező politikus mégis nagyon komolyan veszi önmagát, rangját: a világ politikai elitjére jellemző gesztusokat gyakorol. Úgy vélem, ezen nincs mit csodálkozni: a csupán területre kicsi ország főminisztere ugyanis Európa egyik leggazdagabb államformátumának vezetője, akinek komolyságát a benne megbízó gibraltári emberek magatartása adja, és az a gazdasági, szociális és oktatási bázis, amelyet örököltek, és az örökösökhöz méltó felelõsségtudattal közösen tovább fejlesztenek. II. Erzsébet királynő méltóságáról nem is beszélve, akinek országa nem véletlenül ragaszkodik Gibraltárhoz, és fordítva. Már csak azon gondolkodom: miért nem vehetõ komolyan a román, a magyar, a szlovák miniszterelnök?
A kérdésre adható válaszlehetőségekkel Catalan Bay, Gibraltár egyik városrésze (és országrésze) felé indulunk: ismét kisbusz, száguldás, sikátorok. Gibraltár tetszetős és meghatározó arca. A Catalan Bay-i templomhoz szűk lépcső vezet le, a lépcsõk maguk is sikátorszerűen kanyarognak, és újabbak felé vinnének – csinos, szépen festett, estébe álmosodó emeletes házak felé. Az utcácskák színeinek szürkülödő látványa, csendességbe hajló hangulata ugyan csábító, de a kísértés hirtelen elmúlik: a Fájdalmas Anya temploma felé tartó csapat előtt az egyik lépcsőkanyarulatban egyszerre tárul ki a Földközi-tenger. A szenvedés és megváltás szakrális tere az égi magasságot sejtető vertikális és a mélység felszínén hullámzó horizontális végtelen határvonalán épült. Az emberkéz építette kőszentély fölött Gibraltár most éppen párába-ködbe burkolózó sziklái magasodnak – egy másik kéz munkája, a Nagy Kéz alkotása, amely úgy helyezte el az örök mozdulatlant és az örök hullámzót, hogy felülmúlja a töredékest, mindent, ami esetleges, emberi: a szavakat. Hát, bevallom, földig hajoltam, kezemet a vízbe mártottam, s ahová nem ér el a szó, a hullámzás ritmusára bízva magam, mindezt megköszöntem.
(2010. szeptember 16.)
Ma reggel végleg elbúcsúzom Gibraltártól, amely néhány napig az enyém volt, és most már enyém marad mindörökké. Még egy pillantás a kora hajnali tengerre, a pislákoló hajókra, amelyeknek fénye ezután bennem világít.
A csomagolás nem változtatja meg az elválás szomorú valóságát, ebben a pillanatban még az otthoniak távoli öröme sem, hogy végre hazatérek, a remény, hogy viszontláthatom a Hargitát, mert mit fogok mondani a fényről, a hajók és Gibraltár fényeiről, amelyek bennem világítanak? Tudok-e majd beszélni a fényekről, amelyek most azzal kecsegtetnek, hogy mielőtt hazamegyek, még megláthatom, megtapinthatom Afrika földjét, magamba szívhatom levegőjét, s ha csak néhány órára is, de beleshetek az arab világ hétköznapjaiba?
(Befejezése következik)
(Forrás: Székelyföld, 2013 / 1. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése