Oldalak

2013. január 20., vasárnap

SIR ERNEST SHACKLETON: Dél - Az Endurance hajótöröttjei (1914-1917)


BAJTÁRSAIMNAK,
AKIK ELESTEK A DÉL FEHÉR HÓMEZŐIN
S FRANCIAORSZÁG ÉS FLANDRIA VÉRES HARCTEREIN


A SZERZŐ ELŐSZAVA


A Déli Sark (1) meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány (2) angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig.
Amikor 1909-ben a Nimród hajón hazatértem délsarki utamból, amelyen megkísérlettem a brit lobogó kitűzését a déli póluson, de a körülmények összejátszása a céltól száznyolcvan kilométerre visszatérésre kényszerített: (3) akkor gondoltam először a kontinens átszelésére. Biztosra vettem ugyanis, hogy vagy Amundsen, vagy Scott el fogja érni a Sarkot a mi útvonalunkon, vagy egy vele párhuzamos úton. Mihelyt híre terjedt a norvégok sikerének, megkezdtem előkészületeimet egy utolsó nagy utazásra, hogy a hatodik világrészt brit expedíció szelje át elsőnek.
A célt nem értük el. Elbeszélem mégis a vállalkozás történetét. Jóllehet, a végső eredményt tekintve, kudarcról kell beszámolnom – vannak ebben a könyvben fejezetek, amelyek izgalmas kalandokról, küzdelmes napokról, magányos éjszakákról, páratlan élményekről és mindenekfelett a bajtársi odaadás, elszántság, hűség és nemes önfeláldozásról olyan történeteket regélnek el, amelyek méltán számot tarthatnak az olvasó érdeklődésére. A háború véres iszonyata és az utóbbi öt esztendő kínos erőpróbája után talán még megértőbb lélekkel fordulnak az olvasók a messze Délen megvívott „fehérhadjárat” eseményei felé. (4)
A sarki jég erődítményébe csaknem két évre eltemetett kicsiny csoport küzdelmei, csalódásai és erőfeszítései, hogy végrehajthassa a kitűzött feladatot, mit sem tudva a válságról, amelyben a világ vergődött ezalatt – mindez együtt páratlanul áll a délsarkvidéki kutatások történetében.
Az Endurance elsüllyedése és az Aurorá-t ért baleset következtében veszendőbe mentek bizonyos okmányok, amelyek az expedíció szervezésére és előkészületeire világot vetettek. De hiszen nem célom, hogy töviről-hegyire elbeszéljem az expedíció előzményeit, a szervezés és fölszerelés munkáját. A délsarki kutatásokról századunk kezdete óta megjelent könyvek mind bőségesen tárgyalták ezeket. Tájékozásul mégis ideiktatom azt a tervezetet, amelyet annak idején a nagyközönség elé terjesztettem, hogy fölkeltsem az érdeklődést a vállalkozás iránt.

A transzkontinentális csoport.

Az antarktikus szárazföld első átszelése, tengertől tengerig, a Sarkon keresztül, történelmi jelentőségén felül tudományos tekintetben is nagy fontosságú utazás lesz.
A távolság kereken háromezer kilométer. Ennek első fele, a Weddell-tengertől a Sarkig, ismeretlen földön visz keresztül. Minden lépés a földrajzi tudomány haladását szolgálja. Meg fogjuk tudni, vajjon a nagy Victoria-hegylánc, amelyet a Ross-tengertől a Sarkig kinyomoztunk már, végignyúlik-e a kontinensen s így összefüggésben van-e Dél-Amerika Andeseivel s hogy a Sark körüli hatalmas fensík fokozatosan lejt-e a Weddell-tenger felé. Állandó mágnességi megfigyeléseket fogunk folytatni az úton. Útvonalunk a mágnességi Sark felé visz; a delejtű elhajlásának a meghatározása a mágnességről való gyakorlati ismeretek szempontjából nagy jelentőségű. Gondoson följegyezzük az időjárás jelenségeit és ez nagyban hozzásegít a hazai időjárás egyik-másik kérdésének megoldásához.
A glaciológus és a geológus tanulmányozni fogja a jégviszonyokat, a hegyek természetét. Jelentésük tudományos érdekességű lesz.

Más csoportok tudományos munkája.

Amíg a transzkontinentális csoport odajár a legnagyobb sarki utazáson, amit valaha megkísérlettek, más csoportok fontos tudományos munkában fognak fáradozni.
Két szánutazó csoport a Weddell-tenger felől indul. Egyik nyugatnak a Graham-föld felé, másik keletnek. az Enderby-föld felé. A harmadik a kiindulóállomáson marad. Mind a három csoport sokoldalú tudományos feladatokat tűz maga elé.
A Ross-tenger felől, a sarki kontinens túlsó oldaláról is útra kel egy csoport dél felé s talán a Beardmore-gleccser tetején várja meg a transzkontinentális csoport érkezését, azon a tájon, ahol először bukkantunk szén nyomaira az Antarktiszon. Ez a vidék különösképpen fontos a geológusra.
Az expedíció mindkét hajóját fölszereljük mindenfajta hidrográfiai vizsgálódásra. A Weddell-tengeri hajó igyekezni fog kinyomozni a Graham-föld ismeretlen partvonalát. Soha sarki expedíció nem kutatott nagyobb területen.
Ez lesz az első eset, hogy a Weddell-tenger a kutatások kiindulóállomása. Hatalmas ismeretlen területeket fognak feltárni a kutatók – angol lobogó alatt. Az egész terület a Sarkig brit birtok. 1908 júliusában a Falkland-szigetek kormányzója a Graham-föld kormányzójává is kineveztetett, s ez a föld már a Weddell-tenger partvidéke. Ugyanakkor a brit birtokok így határoztattak meg: „az a terület, amely a Déli Atlanti-óceánban az 50. szélességi foktól délre, és a nyugati hosszúság 20. és 80. foka közé esik”. Ebbe a meghatározásba beleesik az a terület, amelyen jelen expedíciónk munkálkodni fog.

Hogyan fogjuk átszelni a kontinenst?

A Weddell-tengeri hajó 1914 októberében fog indulni Buenos Airesből és novemberben igyekszik kikötni a 78° déli szélességen. Nyomban ezután a transzkontinentális csoport megkezdi 3000 km-es szárazföldi útját a Sarkon keresztül. Öt hónappal később kell elérnie a Ross-tengert. Ha nem köthet ki elég jókor a hajó, a csoport áttelel és csak 1915-ben indul.
A transzkontinentális csoport hat emberből fog állani, vezetőjével, Shackletonnel együtt. Száz kutyát, szánokat, két motoros szánt visz magával, légi csavarokkal. A Déli Sark elérése után északnak folytatja útját a csoport a Beardmore-gleccser felé, ott remélhető a találkozás a Ross-tenger felől jövő csoporttal. A találkozás után a két csoport együtt megy a Ross-tengeri csoport téli szállására.
Az Endurance hajó tizennégy embert tesz partra a Weddell-tengeren. Hat a transzkontinentális útra indul, három nyugatnak, három keletnek, kettő helyben marad.
Az Aurora hat embert tesz partra a Ross-tengeri állomáson. Ezek depókat helyeznek el a főcsapat számára a déli út mentén.
Ha sikerül a kontinens átszelése áttelelés nélkül, 1915 áprilisára várható a csoport hazatérése. A többieké egy évvel később.

Az expedíció hajói.

Az Endurance új hajó, külön a mi céljainkra építette Christensen híres norvég hajógyáros Sandefjordban. Sebessége kilenc-tíz fonal (16-18 km) óránkint. Tüzelőanyaga olaj és szén. 350 tonnás. Válogatott fenyő-, tölgy- és babérfából (Nectandra Rodioei) épül, 14000 font sterling költségen.
Az Aurorá-t dr. Mawson-tól vásároltam. Minden tekintetben hasonlít a Terra Nová-hoz, Scott hajójához. Az ausztráliai kormány jelentékenyen kijavíttatta annak idején dr. Mawson expedíciója számára.

*

Az előkészületeket megkezdtem 1913 közepén, de csak 1914 januárjában léptem a nyilvánosság elé, amikor az anyagi támogatás biztosítva látszott. Első eredménye az lett ennek, hogy a társadalom minden osztályából valósággal elárasztottak a jelentkezők, akik részt akartak venni a kalandban. Ötezer ajánlatot kaptam, ezekből választottam ki ötvenhat embert.

Márciusban, nagy csalódásomra és nyugtalanságomra, kiderült, hogy az igért anyagi segítséget nem kapom meg. Hajó, készletek ára esedékes, személyzet felfogadva, és én ott álltam – pénz nélkül. Nyomban közzétettem felhívásomat. A társadalom segítségét kértem. A visszhang nem maradt el. Még Kína belsejéből, Japánból, New Zealandből és Ausztráliából is érkeztek adományok. Sir James Caird 24.000, a brit kormány 10.000 font sterlinget adományozott. Dudley Docker kisegített az Endurance vételárából hiányzó összeggel, Elisabeth Dawson Lambton is jelentékeny adománnyal támogatott. A londoni földrajzi társaság 1000 fontot szavazott meg, Janet Stancomb-Wills asszony adománya lehetővé tette az Endurance fölszerelését és később is több ízben kirántotta anyagi zavaraiból a vállalkozást. Az ő költségén szereztük be a csónakokat, amelyek végül is megmentették életünket.
Hálából adományozóink iránt, az ujonnan fölfedezett partvonalat Caird nevéről, a hajó három csónakát James Caird, Stancomb-Wills és Dudley Docker nevéről neveztem el. A két utóbbi ma is ott van még az Elephant-szigeten, ahol huszonkét bajtársam ötödfél hónapig éldegélt oltalmuk alatt. A James Caird-et hazahoztuk és most Liverpoolban van. (5)

Angol és skót iskolák ifjúságának gyűjtéséből szereztük be a kutyafogatokat. De sok más adomány is támogatott. A fölszerelés haladt a maga útján. Megvásároltam az Aurorá-t Sir Douglas Mawson-tól, Mackintosh-t küldtem Ausztráliába, hogy vegye át a hajót és szerelje föl. A fölszerelést és a készletek nagyobb-részét Angliából küldtük ki, Ausztrália és New-Zealand segítettek a szén és egynémely más szükséglet megszerzésében. Ez a két ország mindig bőkezűen támogatta a délsarki kutatásokat, melyeknek mintegy „hinterland”-jának tekinthető. Július vége felé minden készen volt, amikor egyszerre a háború viharfelhői borultak Európa egére.

Már ki volt adva a rendelkezés, hogy az Endurance menjen Cowes-ba, a király látni óhajtja. A cowesi-i hét hétfőjére volt esedékes a királyi látogatás. Három nappal előbb üzenet érkezett, hogy a király nem jöhet. Londonból még azon a napon, pénteken, 1914 augusztus elsején, elvitorláztunk és másnap egész nap Southend előtt horgonyoztunk. Hétfőn partra szálltam. Akkor olvastam a reggeli lapokban az általános mozgósítás hírét.

Azonnal hajóra szálltam és megmondtam társaimnak, hogy táviratot küldök a tengernagyi hivatalnak és fölajánlom a hajót, készleteket s ha beleegyeznek, mindnyájunk szolgálatát az országnak. Valamennyien nyomban hozzájárultak, a táviratot elküldtem és mindent rendelkezésére bocsátottam az admiralitásnak. Egy órával később megérkezett az admiralitás lakonikus válasza: „Proceed”. (Keljen útra.) Két órával ezután hosszabb táviratot kaptam Winston Churchilltől (a tengernagytól). Megköszönte ajánlatunkat és közölte a hatóság kívánságát, hogy az expedíció keljen útra.
Erre a végleges utasításra az Endurance elvitorlázott Plymouthba. Kedden, 5-én, a király magához hivatott és kezembe adta a brit lobogót, hogy vigyem magammal az expedíción. Azon az éjjelen, éjfélkor, kitört a háború. Szombaton az Endurance elhagyta a plymouthi kikötőt, az admiralitás egyenes parancsára. Hangsúlyozni akarom mindezt, mert tudom, akadtak, akik kifogásolták, hogy az expedíció elhagyta az országot. Nem felejtendő, hogy az előkészületek már több mint esztendeje folyamatban voltak ekkor és tömérdek pénzt fektettünk már bele a vállalkozásba. Mindamellett, anélkül, hogy az adományozókkal tanácskoztunk volna, fölajánlottuk, hogy lemondunk az expedícióról. Egyébként pedig senki sem sejtette, hogy a háború évekig el fog húzódni és az egész világ belesodródik. És még valamit szeretnék hangsúlyozni itt: expedíciónk nem valami kedélyes hajókázásra indult a csendes-óceáni szigetekre – veszedelmes, küzdelmes és kockázatos feladatra vállalkoztunk. És amikor, három bajtársunk hősi halála után, visszatért a megfogyatkozott csapat, valamennyien, akik túléltük a déli sarkvidék veszedelmeit, kivettük részünket a másik harcmezőn dúló csatákban is. A hősi halál ott is bőven aratott közöttünk.

Október 26-án hagytuk el Buenos Aires kikötőjét. Dél-Georgia szigetén, a brit birodalom legdélibb lakott helyén egy hónapot töltöttünk a végső előkészületekkel, Buenos Airesben hallottunk utoljára a háborúról. Az orosz gőzhenger akkoriban volt előnyomulóban. Általános volt a hiedelem, hogy félévig sem tart a háború.

Ezen a helyen is hálás köszönetet mondok New-Zealand és Ausztrália kormányainak és népének nem szűnő segítségükért, amely végül a Ross-tengeri csoport megmentését lehetővé tette. Köszönetet mondok az uruguay-i kormánynak áldozatkész támogatásáért, hogy az Elephant-szigeten rekedt társaim megmentésére átengedte az Instituto de Pesca hajót. Hajótörött útitársaim megmentését közvetlenül a csilei kormánynak köszönhetem. A csilei haditengerészet Yelcho hajójával sikerült eljutnom a hajótöröttekhez és szerencsésen hazahoznom mindnyájukat. Munoz Hurtado, a csilei haditengerészet feje és Luis Pardo, a Yelcho kapitánya, valamennyiünket mély hálára kötelezett.

Jegyzetek

(1) Amundsen: A déli sark meghódítása (A Hat Világrész VII. kötete; Amundsen életrajzával). Fordították: Telekes Béla, Baktay Ervin, Ballenegger Henrik.
(2) Scott utolsó útja. (A M. Földrajzi Társaság könyvtára; Scott életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(3) Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A Hat Világrész II. kötete; Shackleton életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(4) Shackleton a fehér hómezőkről nevezi el küzdelmes útját fehér hadjáratnak – szembeállítva a harcterek véres mezőin vívott háborúval. Az Ajánlás-ban is ezért írja: To my comrades who fell in the white warfare of the South and on the red fields ot France and Flanders.
(5) Shackleton halála után a James Caird csónakot a London melletti Dulwich College-ban helyezték el, amelynek S. növendéke volt. A nevezetes emlékből nemes buzdítást és ösztönzést merít az ott tanuló ifjúság (L.: H. R. Mill: The Life of Shackleton).

2010-ben két bejegyzésben is idéztünk Sir Shackleton könyvéből. Most, az előszó közlésével jelezném, hogy külön oldalon - ahová itt vagy akár a fejléc alatti oldalcímre kattintva lehet belépni - megtalálják az emlékirat teljes szövegét is.

2013. január 16., szerda

BABITS MIHÁLY: Tél


1.

Jéglény * Várday Béla fotója
Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna érdesbolyhos kosztűm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, símán és kopaszon, mint egy fényes football-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.

Szánom csilingelve suhant végig az uccán. A Szentháromság előtt pirosarcú gyerekek hóval dobálóztak. A libausztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvarokon több helyt hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejttettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.

2.

A paróchián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dícsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos és karcsú tornyokkal.

- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képeslapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbevágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az új keresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az lélek hijján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.

3.

A kerek, nagy, egyszemű óra ütött a falon, és a gazdaasszony kiment vacsorát csinálni. Ekkor én vettem át a szót.

- Szeretem a telet - mondtam. - Ez a legszebb évszak. Friss és hangulatos, a tavasz sara és a nyár izzadsága nélkül. Pompás ilyenkor a szabadban is. Az ember csizmában tapossa a ropogó havat, feltűri a gallérját és vígan lesi az apróvadat a száraz fák mögül. Korcsolyázni is szeretek. Szeretem a jeget, ahol megszűnik minden súrlódás, minden akadály. Az emberi láb szabad lesz és szárnyakat kap, mint Mercuriusé. De még jobb talán szánkázni. A kedves szél pirosra legyezi arcunkat, s a talpak halk suhama az ember gondolatát a felhők után küldi. Mily édes aztán pihenni, lámpa mellett, a meleg szobában, kedves és művelt emberek közt. Végre otthon vagyunk, önmagunkban. A függönyös ablak, a hővédő falak, lelkünknek bástyái. A világ kívül reked. Mit érdekelnek a század küzdelmei? A szobában béke van s az óra ketyegése csak a perceket jelzi, a századokat nem. Csak képzeletünk jár, és az messze járhat, banánokig, pálmákig. De mi otthon vagyunk és védve; lelkünkbe nem lopózhat gondolat, melyet szívesen ne látnánk. Egy verset olvastam egyszer a télről, melyet megtanultam kívülről. Az a címe: Téli képzetek és különböző jeleneteket ad elő a télről, mint egy kaleidoszkóp. Egy kicsit gyorsan változnak benne a képek, a versformája is szeszélyes, de azért meg lehet érteni és nekem nagyon tetszik. Éppen azt fejezi ki a végén, amit én most is szeretnék mondani, de nincs igaz szavam.

- Mondja el a verset - szólt a plébános húga.

- No, ha ti verseltek megint, én addig kimegyek, körülnézem az udvart, rendben van-e minden? - mondta a plébános, vette a sapkáját, pipáját és ment.

4.
Téli képzetek.

A táj fehérbe öltözött
befútta a havas tél;
felhő alatt és hó között
magában áll a kastély.
       Dínom-dánom, dáridom
       hosszú téli este
       senki sem jön az uton
       mert a hó beeste.

De drótfonálon száll a hír
és búg a nyurga pózna
valaki nyög, valaki sír,
s sok messze cső golyóz ma.
       Nellem-nollom, únalom
       lanyha téli tábor,
       csikasz ordít a havon
       torkaszakadtából.

De Afrikában semmi hó,
dobol a sűrü zápor
s a sarkvidéki eszkimó
nem fogy az éjszakából.
       Diri-dingi-dingaló,
       ez a könyvek éve:
       tárva szép a kandaló,
       könyv pedig betéve.

Most kerget népet a hideg
a sima városutcán;
most fájva zsong a vén ideg
s repül a szél a pusztán.
       Dinom-dánom, dáridom,
       mostan áll a farsang
       zeng a szél a várhidon,
       zeng a várban karhang.

A hó esik, fehér a sík
befútta a havas tél,
s ha szél keféli hómezét,
minden ház messze kastély.
       Tam, tam, tam, tam, tam tam dá,
       únalomnak ágya:
       kályha mellett ábránddá
       fagy az ember vágya.

5.

- Ha szél keféli hómezét, minden ház messze kastély: ez szép - ismételtem.

- És szép a célzás a téli háborúra és az exotikus országokra - mondta a plébános húga.

- Az ilyen versek - felelte a káplán - szépek, de használhatatlanok és gondolat nélkül szűkölködnek. Olyanok, mint a régi költők versei, amiket az iskolában tanultunk: Tél, Tavasz, de csupa haszontalan leírás és semmi új gondolat. Legfeljebb, hogy a háborúra céloz, az ad egy kis tartalmat ennek a versnek.

- Tudja, hogy a káplán úr is szokott verseket írni? - kérdezte a plébános húga. - Nagyon csinos versek, csakhogy a bátyám azt mondja, hogy szocialista versek. Hogy valóságos szocialista versek. Hogy csodálja, hogy a Katholikus Élet közölte. Nem szokta olvasni a Katholikus Életet?

Kértem a káplánt, mutasson meg néhányat költeményeiből.

A káplán kiment szobájába, hogy behozza.

6.

Akkor a plébános húga mellettem állt. Nyúlánk és karcsú leány volt és a szemei tűzben égtek. Hanyagul egy kendő volt a vállára vetve; a haja sötét volt. Nem szóltunk és hallatszott az óra ketyegése.

- Igen - szóltam végre - végre megtaláltalak. Tudod, hogy érted utaztam ilyen sokat? Kocsin és vasúton, gépkocsin és szánon, csak téged kerestelek. Átrobogtam a városokon és a falvakon. Erdőkön és szántóföldeken. Kompokon keltem át, hegyekre másztam. Hajók fedélzetéről kémleltem érted a partok bokrait. Kerekeimen megláthatod az aszfalt sarát és a puszta homokját. Ruhámra tapadt por, bogács, jégmara. Lelkemben a világ ezer képét hordom. Mindcsak teérted. Ki hitte volna, hogy e meleg szobában megtaláljalak? Most velem fogsz jönni. János lenn vár a szánnal. János is nagyot fog nézni, ha ketten jövünk. Szépen bepólyázlak. Mily gyönyörű út lesz! Úgy siklunk a havon, mint hajó a vizen, táncos a parketten. S szánunk a boldogság korcsolyája lesz.

Ebben a pillanatban a plébános húga kivonta kezét a kezemből és elhagyott és kiment.

7.

És ekkor én félni kezdtem és nem mertem sem utána menni, sem pedig ott maradni. Feltártam az ajtót, kibotorkáltam a sötét tornácra, megleltem a félszert, János ott hunyorgott, felültem a szánra, csúsztam a havon át, gyorsan a falun át, sűrű hópelyhek között csilingeltem dombon át, mentem tág mezőkön át, elértem a városba, reggelre, és egy kávéházban reggeliztem.

(1908.)

2013. január 13., vasárnap

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (4)

A karlóczai békekötés

Előttünk a Karlóczára elnyúló országút kivételesen jó karban van. Dombos, 16 kilométernyi, órai sebességgel hajtottunk. Annak helyén, hol a híres karlóczai béke megköttetett 1699-ben, jelenleg egy Mariafried nevezetű kápolna áll. E ponttól kezdve Karlóczának folyton emelkedik a hegyoldalba vájt út ; Aberle és Stevens felhajtottak, akár csak egymás erejét akarták volna megpróbálni, öt percczel később kipirult arcczal találtam őket a hegy tetején. Ismertem Stevens hajtási módját; sokkal csekélyebb dombok előtt leszállott, de itt a főhadnagy előtt angol büszkeségét sértette volna a leszállás. 

Becsületesen nyomhatták a pedálokat, míg e 2 kilométernyi úton felvánszorogtak. A domb tetején a főhadnagy röviden elmondta a vidék körül vívott csaták történetét. Engem a gyönyörű fekvésű szöllők hoztak extasusba. Stevens egy kunyhó előtti árnyékban levő padra ült, jegyzett. Stevenst soha nem láttam tétlenül állani., mindig csinált valamit, ha mást nem, ült! Két társam kifújta a felhajtás fáradalmát, gyalog indultunk le Karlóczára. Aberle előre figyelmeztetett, hogy a karlóczai kövezeten hajtani nem leszünk képesek. Bizony ritkítja is párját e kövezet, olyan rossz! Aberle elkísért a város közepéig, tehát a piaczig. Megmutatta az utat, melyen haladnunk kell, kijelentette, hogy a várost elhagyva a Venácz hegysége következik, mely 8 kmnyire emelkedik, s a melyen fel kell tolni; de ha már fenn leszünk, Zimonyig folyton alá szállunk. Barátságos kézszorítás következett s elváltunk e derék katona-veloczipédistától. Kitoltuk gépeinket a városból s a zimonyi vasút vágányai előtt ültünk rá. Csak vagy 2 kilométernyire hajthattunk s elérkeztünk az Aberle által említett Venácz hegye elé. A hegyoldal meredeksége olyan, hogy a tolás nehezen esik, az út rosszul kövezett. Stevens conventionális mulattatásunkhoz fogott: fütyölte nemzeti dalát, én magyar dalokkal feleltem, ha néha a füttyöt elunta, szövegezett: «Yankee dudl komin in Tautl » Végre abbahagytuk a fütyölést; a Venácz mindinkább meredekebb lett. Toltunk ! Stevens gondolatokba látszott merülni. Nekem az jutott eszembe, hogy ime, még alig 70 kilométer választ el Belgrádtól, yankeemtől el fogok válni, s még csak alig ismerem. Az az eszmém támadt, hogy ez embert kihozzam sodrából. A veloczipedista társak tudhatják, hogy akkor, mikor rossz, vagy hegyes út miatt sokáig kell gép mellett gyalogolni , gonosz gondolatok támadnak. 
Eszmém támadt. Minduntalan kulcsait fogom kérni, hogy valamelyik csavaromat erősítsem. Ilyenkor Stevensnek meg kell állani, a nyerge alatt levő törlőruhát kibontani, abból kulcsát kivenni, nekem átadni, várni, míg én a csavarással elkészültem. Én vagy tíz esetben simuláltam a Venácz megmászása közben a csavarszorítást, Stevens tízszer adta ide kulcsait. Tizedszer éppen azzal az egykedvűséggel tette azt, mint először. Csínyem nem sikerült! Stevens mindannyiszor higgadtan visszatette kulcsait. Később Indiában igyekeztem e tréfám okát vele megértetni; — úgy mutatta, mintha értett volna, — nem szólt rá semmit! 

Felértünk a Venácz fensíkjára, az eddig vezetett köves út ismét a mezei út jellegét vette fel, kövezetlen lett, — egész Zimonyig most már. Gépeinket egy eperfához támasztottuk s az elénk tárult gyönyörű panoráma szemléletébe merültünk. Stevenst is észrevehetőleg meglepte a táj szépsége. Dél felé gyönyörű róna táj tárult elénk aranykalászaival, kelet felől a végtelenségbe elnyúló Duna folyam kígyózott el; előttünk a Fruska-Gora egész vadságával tűnik elénk, nyugat felől. 240 m.-nyi magasságban voltunk s már a hőmérséklet alacsonyabb fokát is éreztük. 

Angolom az eper pusztítása után látott, én kieszeltem, hogy néhány kilométerrel odább boros csárdára fogunk akadni, — nem kértem belőle. — Montez? — kérdé Stevens az eper-reggeli után. Yes! felelém s azzal nyeregbe termettünk. A dombon lefelé kezdünk haladni, a meredekség itt-ott veszélyes alakulást öltött, Stevens nyílsebességgel vágtatott e helyeken keresztül. Ha sehol, de itt e helyen, a Venácz leszállásánál féltettem. Minden pillanatban attó tartottam, hogy egy szerencsétlen «fejjel» szárnyait szegi s Icarus sorsára jut. Hál istennek, tévedtem! ? A leszállás, daczára nyaktörő voltának, sikerült. A csárda előtt megálltunk, hivtam Stevenst, jöjjön, igyunk valamit.Utánozhatatlan kéz és fejmozdulattal mutatta, hogy nem kell neki, mert úgymond, jobb kezével hasát simogatva : Plendi. Az tele van. Míg én német korcsmárosnémtól a kenyeret, vereshagymát s bort ki tudtam csalni, Stevens 
kilométereket számlált az eperfa árnyékában — természetesen ülve. Rózsáját igazgatta tű és czérnával, mely szerszámokat a legendaszerű kék kabátnak egy, a gallér alatt elrejtett miniatűr zsebéből varázsolta elő e csoda-ember. Zseb különben azon a kabaron nagyon sok volt, csakhogy a titkos fülkék gyanánt rejtve voltak; 8 nyilvános volt, mert azokat látni lehetett. A nyilvánosak és a titkosak mindegyikében volt valami. De ne sértsük e zsebek diskretióját !? 

Az India felé vezető sáros úton vágtattunk, egyik kátyúba történt zökkenés után egy küllőm törik el. Az «Invencible»-nek érintői (tangens) küllői vannak. Schwanda valahol leirva a küllők különféleségét, az érintői küllőket tartja legjobbaknak, mert állítólag egy valaki rajtok járt anélkül, hogy törtek volna. Határozottan igaza van Schwandának! E küllők erősek, könnyűek, a kerék-talpat mereven tartják. Hátránya az: ha egy törik, kettőt kell helyettesíteni; a keréktalphoz erősítő) csavart és az aczél féklapot csak igen nagy óvatossággal lehet az üres keréktalpból kiszedni s újakkal kicserélni. Ha pedig a régi, eltört küllő csavarja valahogy beleesik az üres keréktalpba, legény legyen, a ki kiszedje onnan. A törött küllőnek egy másikkal pótlására persze nem gondolhatam, az eltöröttet egyszerűen hozza' tekertem az 
egészségeshez. 

Stevens ezt látva, diadalmas arcczal csavarta ki egyenes kormányának csontfogantyuját, s a belül üres kormányból 4 darab, az ő gépéhez szükséges küllőtt vett ki. Ismét az amerikai praktikus volta tünt elő ez aktusból. Az én kormányom hajlított és tömör volt. Az ö gépén különben nem érintői küllők voltak. Az első bajon túlesve, folytattuk utunkat, Stevens 500 m.-nyi előnyt nyert. Kihalad egy az út jobb oldalához állított kocsi előtt, a kocsi saroglyájához két ló volt oda kötőfékezve. Rugdalóztak már akkor, mikor az angol közeledett feléjök, de a mint engem jönni láttak, rémült rugdalózások folytán eltépték kötőfékjüket s elkezdenek előttem szaladni. A földjén kaszáló paraszt észre veszi lovainak elszabadulását, utánunk iramodik, eget verő lármát csapva: «Sztani pusztaia, ukroszimi konya» (Megállj, tolvaj, elloptad lovaim). A többi dolgozó parasztok, ki kíváncsiságból, ki, hogy jól elnadrágolja az «ördögöket», szintén rohannak utánunk. Már most ilyen díszes sorban rohantunk végig a bájos Fruska-Gora déli lejtőjén. Elől az angol, ki a rendes hajtási ütemet egy félvilágért nem változtatná. Messziről a nagy fehér kalap ingaszerű lengése látszik, utána vagy 100 méternyire két megvadult ló, melyek nyerítenek rémületökben, — de a jobbra-balra elterülő vetésekre, kukoricza táblákra ösztönszerűleg nem szaladnak, én vagy 50 m.-nyi távolból követem a lovakat, s utánam 100 m.-re egy rohanó, vérszomjas, ordító paraszt kompánia. Ezen eszeveszett verseny 3 kilométeren keresztül tart. Az angol elől egy mély völgykatlanban száll le, a gépek sebessége e közben megkétszereződik, az üldöző paraszt csorda jelentékenyen elmarad, üvöltésszerű ordításuk azonban hallatszik még. Mire leértünk a völgybe, ott két oldalt rétség terült el; lovaink letérnek az útról s a rétre szaladnak. Egy kilométernyi hosszúságra elnyúló domb előtt állottunk, feltoltuk rá gépeinket, mire felértünk, akkorára a minket üldöző parasztok a völgybe értek. Mutatom őket Stevensnek, s magyarázom neki az esetleges paraszt-háborút. Mosolyogva néz reám, felemeli jobb kezét s mutató és nagy ujjával kettőt jelezve «Hász» szót ejti ki. Én az első pillanatban azt hiszem, németül beszél s 
körülnézek, merre láthatott két nyulat? Végre kisül, hogy ő a ló-hecczet értette ez alatt. Délelőtt 10 óra tájt értünk Indiába. Stevenssel nappali szobánkba vonultunk, gépem elhelyezve, észre veszem, hogy a golyótáros balpedálom ketté van törve. Bosszankodom, de miután megtudom, hogv a községben van lakatos, széjjel szedem s átadom neki, megmagyarázva a mesternek, mikép történjék a javítás. 

Ágyra dőlve, pihenni akartam. Stevens pennája serczegett. Szórakozottan vetettem egy-egy tekintetet az egymás mellé állított két gépre. Furcsának találom, hogy az én nyergem oly közel fekszik a gerinczhez, — hogy tehát oly alacsony, míg Stevensé oly magas. Felkelek, s felemelem a «Buffer»-féle nyergem bőrét, hogy jobban lássak. Láttam eleget! Sima, aczél-lemez rugóm a közepén ketté volt törve. A nyereg súlya, tehát a veloczipédező súlya is a gerinczre esett. Az aczél-lemez minden pillanatban szétválhatott. Borzasztó harag fogott el. A rossz aczél rugókat apostropháló felkiáltásaimra Stevens figyelmes lett, — oda nézett. Én a bajt mutatva neki, azt mondtam : — Reparation! Odajött, egy pillanatig figyelmesen látszott gondolkodni, végre azt mondta : — Non. — E pillanatban felemelte a gerinczig lehajlott rugót, s kezét annak jeléül dugta alája, — tehát a gerincz és rugó közé, — hogy oda kell valamit tenni, — aztán jól van ! 

— Reparation temporelle, reparation veritable in Belgrade ! — monda és azzal visszaült íráshalmazához. Nagyon jól tudtam én azt, hogy pl. fadarab alátételével improvizált reparálást 
csinálhatunk, csakhogy Zimony Indiától még vagy 40 kilométernyire van. Addig én azt a 
testrészemet, mely közvetlen érintkezésben van a farugós nyereggel, absolute tönkre teszem. Végre is más módhoz Indiában nem nyúlhattam. Lakatos és asztalos csak este 5 óra után voltak készen a fa derékaljnak a törött rugó alá történt tételével. A pedál s fadarab oda illesztéséért kifizettem 3 frt 50 krt. Felkeltettem Stevenst, ki a reparátió idejét arra használta fel, hogy a tornácz mellvéd deszkáján sans géne végig nyújtózkodott s magát a legyek ellen védendő, kalapját arczára húzta — aludt!

Indultunk, a falu apraja nagyja, órák hosszú során át várta ez ünnepélyes pillanatot. A felszállás pillanatában, majd hogy egy közönséges «fejet» nem csináltam. A fadarabnak ugyanis a rugó alá való tételével a nyereg állása megváltozott, vagy 3 centiméterrel magasabb állást foglalt el, mint az előbb. Alig értünk a falu végére, szörnyűködve veszem észre, hogy borzasztó kinos ülésem van. Ez útvonal elég alkalmat szolgáltatott nekem arra nézve, hogy meggyőződjem róla, miszerint a velocziped első és fő-fő kelléke, hogy az ember­nek rajta kényelmes jó ülése legyen. Azaz jól «lógjunk» róla! Legyen a gépnek inkább nagyobb súrlódása, azt pótoljuk phisikai erővel, vagy essen a súlypont inkább a kis kerék felé. Szóval, lehet a gép bármily rozoga szerkezetű', ügyesség- és erővel veloczipédezhetünk, de rossz ülés mellett kínlódunk. 

Az eredeti kiadás díszítő rajza
...Stevens «Yankee dudl»-ját fútta variátió nélkül. Bizony gyászinduló gyanánt csengett most a fülembe. A táj sík volt, mely gyengén lejtett Zimony felé, dombképződmények miatt tehát sehol sem kellett leszállítunk. A fatális rugó-baj nélkül az út ez utolsó része kellemes lett volna. 

Ó-Pazua községben nem álltunk meg, a falunak vagy 3 kilométer hosszú főutczája van ; a parasztok, kik előcsődültek, megdicsérték Stevenst szép egyenes üléséért, én rám rámfogták, hogy most tanulok csak nyargalni. Azt az egyet meg váltig hangoztatták: «Gle toj Goszpodár», mondák rám mutatva, «drugi je szluga, koi noszi bagazsiju», egészítették ki Stevensre mutatva. (Ott az úr, a bagazsit hordó a szolga.) Egyet biztosra vehettem: ha Belgrádba érek, nem ülök fel egy hétig. 

Új-Pazuán megittunk egy pohár bort s a 8 órai Angelus harangszóra Batanitzán voltunk. Elfelejtettem megjegyezni, hogy Indián délután 3—4 óra tájt következő sürgönyt menesztettünk Belgrádba: «Velocziped-Verein Belgrád. Wir kommen morgen Früh. Thomas Stevens, Svetozár Igali». Batanitzán vendégfogadó után néztünk, csakhamar találtunk egyet, elkvártélyoztuk magunkat, megrendeltük vacsoránkat, s a szokásos sétához fogtunk topó- és ethnographiai ismereteink gyarapítása céljából. A fogadóból kilépve, X ottani kereskedő mutatja be magát s miután «látni való»-t keresünk, cziczerone-nak ajánlkozott — Batanitzán. Bevezetett a vendéglő melletti gyümölcsös kertjébe, Stevens itt láthatott és ízlelhetett tetszése szerint. Választék volt bőven. Innen a szerb templomba néztünk, Stevensnek bizonyosan eszébe jutott az eszéki zsinagóga-jelenet, mert kalapját a templom közepében sem vette le; mikor aztán a biró úr, ki időközben hozzánk csatlakozott, erre igen tisztességes 
hangon figyelmeztette, közönyösen levette kalapját. Ugyan mit gondolhatott? 

Az első negyedben levő hold szépen világított már, mire kiléptünk. X. úgy vélekedett, mutassuk meg a falu végén tanyázó czigánybandát az amerikainak. Vacsoránk még ugy sem volt készen, — az indítvány elfogadtatott. Alig pár száz lépés után oda értünk. Veszekedett kutyacsaholás, gyermeksírás hangját már messziről hallottuk. Odaérve, láttunk vagy 5-6 ponyva-sátort, melyekben vigan lobogott a tűz. Főztek, sütöttek. Amint bennünket észrevettek, egy ribillió félmeztelen, egész meztelen gyerek, leány, ember ugrált ki e sátrakból s szaladt felénk. Számra nézve 50-en lehettek, nem és kor különbség nélkül. A sátrak által körülvett térre mentünk, honnan Stevens kényelmesen beláthatott a sátrak 
belsejébe, végig nézte valamennyit. Ez inspectio befejezte után X. úr rábírta a vajdát, hogy bált rendezzenek. Egy hórihorgas czigány legény leült a földre, eléje egy enyves anyaggal bekent kis teknyőt tettek, két botot nyomtak a kezébe, s a legény e botok végét a teknyő tetejéhez kezdte dörzsölgetni, mi által a teknyöből disznóröfögés, borjubőgés, krákogás és rikácsoláshoz hasonló hangokat csalt ki. A zeneművész köré 5 - 6-an lekuporodtak, kik e dissonanciát énekükkel kisérték, a serdülő leányok és a purdék tánczra perdültek. Ha ezt Apolló és Terpsichore látja, hallja, kitöri őket a nyavalya ! Stevens mindezt figyelemmel kisérte, ugy vettem észre, hogy érdekkel nézi egy sugártermetű 16—17 évesnek látszó, szabályos arczu czigány leánynak majdnem kicsapongó tánczát. Meg nem állhattam, hogy gonoszkodva ne mondjam neki: «Petité demoiselu, guuut!» Mosolyogva válaszolta : Constantinopl! Vajjon azt értette-e alatta, hogy ott meg ő fog bált tartani? 

Vacsoránk elhúzódott 11 óráig. Én érdekkel hallgattam cziczeronem-nak meséjét. A korcsma épületének történetét beszélte el. Hogy az II. József idejében mily rettegett zsiványfészek volt! A történet hitelességét bizonyító földalatti zárkákat már nem néztük meg. Kedden reggel, midőn hideg tejből álló reggelinket fogyasztottuk a korcsm a udvarán, Stevens azzal lepett meg, hogy hasát megsimogatva, azt mondta: Indisposé! Ránéztem, feltűnően sápadt volt. Kérdeztem: Montez? Reiten in Belgrád? Yes! felelé.A távolság összesen csekély, Zimony csak 15 km.-nyire volt. Pont öt órakor indultunk, sok kocsi indult velünk egyidejűleg. Látni akarták, hogy megy a «Tocsák?» (kerék.) A dombnélküli úton azonban csakhamar elhagyattak. Hat órakor a zimonyi vámsorompó előtt szálltunk le, miután a délvidéki városok borzasztó kövezete már itt kezdődött1 Ez iszonyú kövezési génre Magyarország délvidéki városainál, Mohácson kezdődik. 

Nekem külföldi útlevelem nem volt, Zimonyban tehát ilyet szereznem kellett, hogy Belgrádon partra léphessek. Prank úrtól Eszékén ajánló levelet kaptam dr. Szubotics számára, mint ki az efféle dolgokat el tudja intézni. Felkerestük tehát dr. Szubotics lakását, gépeinket a falhoz támasztva, felmentünk hozzá, kölcsönös bemutatás után az öreg úr késznek nyilatkozott egy a kapitánysághoz érdekemben szóló levél megírására. Míg az öreg úr írt, addig Stevens megunta magát, azt mondta: 
— «Maschine», azzal megfordult a sarkán s a faképnél hagyott bennünket. 
Megvolt végre a levél, — ajánlottam magam. Egyenesen a városházára mentünk, ott a rendőrségi közegektől megtudjuk, hogy «passe-port» ügyek csak 9 órakor intéztetnek a kapitány úr érkezésével. Addig várhatunk. Hét óra volt! Két óra hosszat várakozni nem tréfa dolog! Valami okhoz-módhoz kellett folyamodnom, hogy azt előbb megkapjam. Visszamentem a hivatalos helyiségbe, kivettem a «Radfahrers Jahrbuch»-ból a Hildebrand által kiállított igazolványom, miszerint a «Cyclists Touring Club»-nak délvidéki consulja vagyok. Alig tudtam vidámságom nyilvánulását visszatartani, midőn a hivatalnok kezembe adta a 4 napra szóló «engedélyt». Mig én e hivatalos dolgokkal voltam elfoglalva, Stevens nagy komolysággal fogyasztott a városháza előtt egy staniczli cseresznyét, — a jó ég tudja, hogy hol szedte elő? Fél óra után a Belgrád felé induló helyi gőzös elsőosztályú fedélzetén voltunk. Stevens elmerülni látszott a festői fekvésű Belgrád szemléletében. Igaz, hogy gyönyörűen veszi ki magát ez a Száva és Duna torkolatánál amphitheatrumszerüleg épített város. Stevens még a fedélzetről észre vett három, sötétkék velocziped-uniformisba öltöztetett fiatal embert. Figyelmeztetett engem is, amint kezével rajok mutatva, monda: - Membres, de club velocipedique. 

Néhány percz múlva kikötött a hajó. Kiszállva, melegen szorítottunk kezet a fogadtatásunkra elénk jött három szerb veloczipédistával...

Az útleírás teljes szövege letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból, pdf formátumban