III.
A „Tigris" szállóban leszereltünk s egy termetes magyar Hebe tejjel itatott bennünket. Örökös csett-csatt, susáriás, jövés-menés, kereslet és kínálat verte nyugalmunk galambját untalan el. Aladint elnyomta az álom, az ártatlan álom, mely a gond kuszált szövedékét kibontja, mely minden nap éltének halála, búk fürdője, sebzett szívek balzsama; a nagy természet második étsora, főtápszerünk az élet lakomáján — mint ahogy Shakespeare mondja. Nagy feje lefittyent, mint viseltes kabátnak meglazult gombja. Orrának orgonája mélyen zengő dallamot vert. Én a merengés csolnakán ríngatództam. Szemeim tárgyatlan, párhuzamos nézéssel néztek a semmiségbe, mint Rafael sixtusi Madonnája. Amint így hangtalankodunk, egyszer csak bevetődik egy hangos kis ember. Akárcsak a Szentiván-éji álom Zubolya. Mellénk teperedik nagy magabiztában. Homéroszi, isteni naivsággal pergeti el, hogy ő Kudor Márton volna, vásárbeli eljáró, melléknevén: Duni, mert hogy a Dunán szokott kereskedni; s nem volna-e a nagyságos uraknak (már hogy nekünk) valami szándékunk? Igen becsületes alkut csaphatnánk. Vásárló uraságoknak nézett bennünker Dunán kereskedő Kudor Márton uram. Mi leszakítottuk boritaltól homályos szeméről a tévedés fátyolát és garaboncás deákoknak látattuk magunkat. Aladint különben mondatlanul is annak nézte minden jótét lélek. Kudor uramat hevítette a barátság és az alkohol, nekimelegült a beszédnek, az unalom taposó malmát keringetvén mokány eszének fáradt csikóival. Időközben betámított Kulcsár András komáját is bemutatta; ez meg Vackorhoz vala igen hasonlatos. Aladin azonban unni kezdte a mulatságot, írni akart, magam is, leintettük azért pergőnyelvü Márton uramat, hogy nem szabad beszélni, mert igen fontos dolgokat írunk. Megkérdeztem nevét, s figyelmeztettem, hogy felírom, tehát ügyeljen magára. Kudor koma nagyot nézett, gondolkozott, kiment. Kisvártatva bejön, kérdi illedelmesen: „Szabad-e már beszélni ?" Nem szóltunk. Végre a Tigris testes szakácsnéja megunta az izgágálkodást, ajtót mutatott Duni sógornak. Ő azután minden megorrontás nélkül elenyészett, csak azt hangoztatta: semmi bűn nem nyomja a lelkét, hát ne írjam fel.. Furcsa a magyar ember!
Aladin egyet szunyókálván, arra serken, hogy a messzelátóját Csucsán hagyta a Víg-Vadászkürtben. Nesze neked! Azért pedig vissza kell menni, mert édes anyja előre megmondta, hogy ha elveszti, hátul köti a sarkát szerelmes magzatának. A dolog szeget ütött a fejünkbe. Még ingyen ebédünk sincs, ma Kolozsváron akarunk hálni, még Csucsára is vissza kell vezekelni s már tizenegyre jár a déli idő. Üstökén kell ragadnunk a napot, mint a debreceni talyigás szokta üstökén ragadni pókoslábú lovát, hogy szeretetének jeléül atyailag megrángassa.
A nap gyönyörűen mosolygott kékselyem páholyából, mint egy fiatal királynő a szinház díszhelyéről. Udvarhölgyei, a szelíd bárányfelhők, ragyogásától mosolyra derültek s fehér fátyolukat kecsesen lebegtették. A föld újult az eső után,, mint a moszatos gyerek fürdés után. A mindenségnek ez az; üdesége átrezgett belénk is. Vidoran vágtuk az utat Ravasz nagytiszteletű uramék háza felé, olyan szándékkal, hogy ott marasztatjuk magunkat, nagy kérve, egy szóra, ebédre. Marasztottak is; azonban piros kendőnk, a szemérem, vagy micsoda, nem engedte, hogy ott abrakoljunk. Pedig kiáltott belőlünk a fékezhetetlen őrült: az Éhség, aki dühöng, vért is ont, ha jól nem lakik. De mégis eljöttünk, étlen. El! És oly büszkeség dagasztotta keblünket, mint Hannibál katonáiét az Alpok megmászása után. Ah, legyőzni magunkat: nem nagy győzelem; legyőzni az Éhséget: a győzedelmek győzedelme!
Ebédeltünk hát a magunk pénzén, a Tigrisben. Hideg leányzó tálalt igen ízetlen ételt. Csak a leány lett volna melegebb, vagy az ebéd ízesebb ! De a leány volt ízletes és az ebéd meleg. Óh, hogy a melléknévi jelzők is oly végzetszerűen kavarodnak össze gyakorta !
Ebéd után nagy társam csakugyan gőzösre szállt és visszakozott szépemlékű Csucsára. Délután négy órára jött vissza a Kolozsvárnak menő vonaton. Mellé ültem. Piros volt, mint a rózsaújjú Hajnal és éhes, mint Falstaff Jankó. Megvallotta, hogy rosszul járt nagyon, mert a messzelátó ugyan megkerült, de Sáron rózsája nem adta vissza ingyen. Gyarlóság: asszony a neved! — vigasztaltam én. Ő nem szólt semmit, hanem megevett hat kiflit egy himnemű héber kosarából. Haj, megmondta már azt a római költő, hogy a harcoló Ámor is csak jóllakott hassal csatázik. . .
A gőzösünk pedig csattogva vágtatott a völgységben rejtőző Kolozsvár felé, mint hajdanta Szent László meglelkesült vasérclova a Királyhágón. Ragadott bennünket Erdély szíve felé. Dobogását minha már messziről hallottuk volna. Valami csodálatos, kéjes érzés van az ilyen rohanásban. Érezte Petőfi is, mikor először ült vasparipán. Hát a kutya nem rohan a vágtató szekér után ? Hát a gyermek nem kapaszkodik a saroglyára ? Olyan szekér után szaladunk leglelkendezőbb buzgalommal, amelyik nem veszen föl. Azt gondolom, az emberben lappangó haladás-érzet bont bennünk ilyenkor szárnyat s kiáltja: Előre! Előre! Tempe-völgyebeli szelíd, lankás dombok köszöntének két felől; nagyhajú fák hajbókolnak igen barátságosan; de a vaskígyó nem sokat ád rájuk, köhögve, dübürögve, sivítva siklik el mellettök. Vágtat velünk szemközt az egész világ. Mintha a holt kövek is megelevenülnének! A görög hitregék édesbájos korszakát éljük! Ez a rohanás a léleknek is szárnyat ad. Ismerek magyar költőt, akit a rohanó gőzös inspirál. Igaz, hogy ez különös a stereotip magányba verődéssel szemben ; de hát boldog állapotos asszonyok is elszűlik néha a vonaton magzatukat. Nincs már lehetetlen a nap alatt!
IV.
 |
| A Mátyás-szobor avatása (1902) |
Szocialisták forrongására értünk Kolozsvárra. Itt is lobog már a veres zászló, lobogtatják a nagy tőkére kardot fent proletár toreádorok, múlandó életünk bikaviadalos porondján s vadulnak is tőle a hagyományok és született nemességek felbőszült bikái. Vérbeborult szemű közönsége ennek a nérói mulatságnak a Világ, a milliárd fejű Világ, aki sokatmondó hallgatással, vagy még többet mondó üvöltéssel kíséri a véres játék jelenéseit s magatartásából előrelátható, hogy a bikaölőkhöz csatlakozik. Sokan vitatkoznak, jogos-e a szocialisták törekvése, vagy jogtalan ? Ez a hatalmas vörös áramlat pedig nem sokat törődik a létjogát hánytorgató porszemekkel, hanem harsogva vágtat keresztül Európán nyugatról keletnek, meghömpölygeti árjában a fehéreket is, a feketéket is, úgy, hogy vörössé lesz minden, ég, föld, emberek! A Mars csillagtudósai izgatottan vizsgálják majd messzelátójukon a Földnek ezt a felséges és rémes új hajnalhasadását ; a Hold pedig pirosba borul tőle, mint egy vérbe hullott halvány rózsa.
Három napot töltöttünk Kolozsvárott, három érdekes emberrel ismerkedtem meg. Az egyik a kis cigányképű Jancsika, aki hajdani örmény őseinek létére nem alföldi vendégszeretettel ölelt körül bennünket. Erdélyben még szívesebbek az emberek, mint a Királyhágón innen. A debreceni civis vendégszeretete úgy viszonylik az erdélyi emberekéhez, mint az én szalmakalapom a Wekerle cilinderéhez. Mind a kettő véd eső és nap ellen, csakhogy másminémű egyik is, másik is. Vitatkozásra szülték szellemeket hívő Oszkár barátunkat, aki filozófiailag képzett ember voltában is el van keseredve azon, hogy a legszebb, legideálisabb leánytermet is mivé dimatlanodik a terhesség korszakában! Neki hát az volna az elve: szülessünk; de úgy, mint a gyümölcs a fán. Igaza van. Istentelenség a milói Vénusból Puskás Klárit formálni. De már ez ellen nem tehetünk. Harmadik ismerősömmé Kovács úr lett, aki Aladinnak irodalmi keresztapja. Épen azidőtájt került haza Olaszországból s merészen vallotta, hogy Michel Angelo nagyobb szobrásznak, mint Shakespeare költőnek. Mindenesetre ritka ember, mert van érzéke a monumentális iránt. Michel Angelo szarvas Mózes szobrát én is gyermekes aggodalommal néztem mindaddig, míg egy derék tudós ki nem derítette, hogy a Mózes szarvai félreértésből nőttek, mert Michel Angelo a héber „öklelődző" jelzőt nagyon is konkrétul értette s szarvakat rakott a tíz parancsolat égből lehozójának. Mózes csak hatalmas, de nem szarvas.
Kolozsvárnak, ennek a született múzeumnak is van két monumentális dísze. Egyik a főtéren álló Szent Mihály-templom, amelynek a tornya úgy keresi az Istent, mint az égbetörő imádság. Másik: a mellette álló Mátyás-szobor, a magyar szellemnek egyik legszerencsésebb alkotása. Nekünk is lett volna Fadruszban egy Michel Angelonk, ha el nem éri a nagy magyarok végzete: a korai halál. Úgy űl hatalmas vaslován Mátyása, ez a renesszánsz uralkodó, mint Colleoni, a híres condottieri. A csatalovat már csak Verrocchio felfogása szerint faragják a szobrászok, maga Fadrusz is. Nem szeretem a királyokat, de Mátyás nagyságát érzem. Gyönyörű négy magyar tipus áll őrt talapzatánál, a diadalmas csatákból hozott zászlókat lelkesült hódolattal letevő vezérek. Kettőnek nevet is adott már a nép, balról a nagy szakálú, királyára mély áhítattal néző ősz vezér: Magyar Balázs, a mellette éljent rivalló: rettenetes Kinizsi Pál. Bizony, ezért a szoborért érdemes Debrecenből is elzarándokolni Kolozsvárra, annál is inkább, mert Magyarországnak olyan kevés a jó szobra, mint a jó papja. Fadrusz halhatatlan művészetét abban találom, hogy erőt, nagyságot végtelen egyszerűséggel tud kifejezni. Az ő stílusa olyan, mint a Biblia nyelve: széles vonású, roppant súlyú és tele költőiséggel. Miért kellett ennek az embernek is élete delén lehullania?
Nem régen Debrecenről mondta ki hivatalosan a magyarok belügyminiszterje, hogy nem intelligens város. Kimondhatná újabban Kolozsvárról is; mert Alkibiades bűne szállt egynémelyek lelkére: letördelték a zászlórúdak végét, meg az egyik vezér sarkantyúját. Olyanforma tünet ez, mint a debreceni Csokonai szobor esete; erről meg az aranyozott betűket, évszámokat lopták le állítólag a deákok. Erre már csak nem mondhatjuk: alkalom csinálja a tolvajt! Itt a tolvajok csinálnak alkalmatlanságot.
Egyik este látom, hogy a nyári színházban „A londoni koldusokat" játszák. Eszembe jut, hogy negyedik elemista koromban ebben a darabban léptem színpadra Debrecenben. A gaz tanítót megverő iskolás gyermekek egyikét játszottam. Ellenállhatatlan vágy vitt a színházba. Végignéztem a darabot; egy csapat gyerek zajongott most is az első felvonásban. Izgatottan kerestem köztük magamat.
Igen, a színpad világa eleitől fogva úgy csalt engemet, mint a holdkórost a hold fénye. Gyermekkoromban társulatom volt, amely magamcsinálta színműveket játszott a szabad kandallós pitarban, rendesen görögtűz mellett. Később Bánk bánt nyaggattam tanulótársaimmal a kollégiumnak egyik oszlopos tantermében, vasárnap délutánonként. Azután nagy vakációkban, törekvő iparoslegényekkel szövetkezve, népszínművekben játszottam ügyvédeket, városi tanácsosokat. Mikor az egyetemre kerültem, művészet és nyomorúság karöltve hajtott a Nemzeti Színház statisztáinak táborába. Lettem egyetemi statiszták kapitánya. Játszottuk vagy harmincan a tömeget; „Coriolanus"-ban a sokfejű vadállatot; „Július Caesar"-ban a színe változó démoszt; „Csongor és Tündé"-ben a keleti kalmár szolgahadát; „Az ember tragédiájá"-ban először a Miltiadest megkövező athénieket, azután a francia forradalom nadrágtalanjait, végül a londoni jelenet akasztófára kerülő munkásának szuronyos őreit; „Thurán Anná"-ban szepességi polgárokat, a hírhedt „Monna Vanná"-ban pedig éhező pisai polgárokat. Akik láttak bennünket ezekben a darabokban, azt mondják, a pisai kiéhezett polgárokat domborítottuk legélethűbben. Művészi tiszteletdíjunk 1 — 1 korona volt; ez három esteli vacsorát jelentett. Oh, boldog ifjúság! óh, te tarka álom ! Hova szállsz, hova szállsz könnyű szárnyaidon ? Nyomorúságod is gyönyörűbb, mint későbbi korunk gyönyörűségei, mert még akkor ideálok vezetnek, zsebünk, hasunk üres, de tele a szívünk, a lelkünk! Később zsebünk és hasunk megtelik, de kiürül a szívünk, meg a lelkünk. Innét a nagy változás! Hogy színész mégsem lett belőlem: bajuszomnak köszönöm. Sajnálom levágatni. S úgy jártam, mint Toldi Miklós házasulandó korában: megmaradt a bajusz, elmaradt a mátka, az én mátkám a ragyogó szemű Thalia. Hanem az aktív szinészkedés teréről a passzív szinészkedés mezejére léptem: színdarabokat kezdtem írni. Meg is buktam mindjárt bemutatóban.Van tehát reményem, hogy nagy színműíró lesz belőlem, mert a nagy színműírók rendesen bukással kezdték pályájukat.
Aladin barátom, aki két méteres, beleszeretett Kolozsváron egy kis cukrászleányba, aki másfél méteres. Kedves, szelíd gyermek volt, maga is cukorbáb az édességek között. Szeme tengerszem, feje aranyvirág, az ártatlanság ködfátyola lebegett fölötte. Ahányszor arra jártunk, bementünk csak érte is; ettük az édességet és néztük az édest messziről, messziről ... Óh, szép vagy, nő! Ilyennek festheti mennyország angyalát is képzeletünk. Legalább én az angyalokat csak nőneműeknek tudom elképzelni.
Vitatkozásaink folyamán felmerült az emberi múlandóság kérdése is. Nagy költők nagy gondolatokban töprengettek ezen. De engemet legjobban meglepett Aladinnak egy hat soros verse, melyet ő palóc sírfelíratnak esküdözik, de szentül hiszem, hogy maga írta. Egy két hónapos korában elhalt gyermek fejfáján állana ez a mélyértelmű vers:
Két hónapot éltem csak ezen a földön,
A többi időmet a föld alatt töltöm.
Azért hát szüleim ne szomorkodjatok,
Hogy ez a kicsi baj megesett rajtatok.
Csak olyan az ember, mint az ürge madár:
Kibújik a likból s elkapja az agár.
Kolozsváron nemcsak Mátyás született, hanem Petőfi is járt. Emléktábla jelöli azt a szállót, ahol lakott. Alig van Magyarországnak valamire való vároaa. amely ne őrzené Petőfi emlékét. Petőfi! Mikor ezt a nevet hallom vagy olvasom, a lobogó lángnak képzete villan fel lelkemben, egy olyan sajátságos képzet, melynek színe van : piros, melynek heve van : melegít, szimbolikus jellege van : megszállatást jelent. Petőfi lehet az igaz költő, mert neve azt a szent háromságot villantja föl, amelyből a költészet istensége áll. Ez a bíborpiros szín : a mindenható képzelet görögtüze, mely gyémánttá teszi a hulló csöppeket, viruló leánnyá a fehér virágot, piros rózsává a leányt, éggé a földet és földdé az eget. „Szent őrületben a költő szeme földről az égbe, égből földre villan." Ez a hév: a haláltalan szívek melege, melyeknek porából is virágok teremnek. Az a hév ez, mely milliókat állít talpra, s mikor meghalt: ezrekké vált, nem elenyészett. Az a megszál-latás: a bibliai szentlélek kettős tüzes nyelvével rokon, csak a költők tudnak szólni minden nemzet ismeretlen nyelvén. Ez a szentháromság a Petőfi lényege. Petőfire büszkébbek lehetünk, mint Hunyadi Jánosra ; mert Hunyadi csak nagyszerűen ölt, de Petőfi nagyszerűen teremtett. Ő érte ismernek bennünket tőlünk távoleső nemzetek. Ő a mi legdicsőségesebb címerünk a nagy világ elé vonulásunkban. Petőfi áll az egyetemesség olyan fokán, mint Shakespeare : ő lirai költőnek, Shakespeare drámainak: a legnagyobb. Kiapadhatatlan forrása lesz a festőknek, az esztétikusoknak, a reformátoroknak, a szerelmeseknek és a könyvkiadóknak. Elpusztíthatatlan tőke ő; még a Föld legnagyobb tékozlója, a magyar nemzet sem tudja elkölteni soha. /Folytatjuk/
(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése