DÉKÁNY ANDRÁS: Almásy László, a "fehér halál" kutatója

Legutoljára Salzburgban találkoztam vele. Stájer nadrágban, rövid zekében, golfcipőben ballagott a Salzach partján.
—  Azt hittem, Afrikában vagy! — szólítottam meg.
—  Sajnos, nem.  Úgy látszik,   egyidőre befejeződött sivatagi őrjáratom. Most itt, Salzburgban „nyitottam" vitorlázórepülő iskolát. Szép feladat ez is. Valamit csak kell tenni.


Valamit tenni kell! Ez Almásy László jelszava: ismeretlen földrészeket járt be, úttörő és felfedező munkákra vállalkozott, mégpedig a legtitokzatosabb kontinensen, Afrikában, ott is a sivatagban, a kiszikkadt északi földrészen. Almásy László — automobilista és repülő, de egyben geográfus, régész és nagyszerű vadász. 1926 telén lépett először Afrika partjára. A Nilus völgyét járta végig Assuanig, majd innen eljutott Szudán fővárosáig, Khartumig. Khartumtól pedig, miután megküzdött a nubiai sivatag homokjával, a Kék Nílus mentén hatolt Szudán sivatagi" világába. Ezzel az utazással tette ismertté nevét. Ezt az utat gépkocsival még senki meg nem tette előtte.


A sivatag rabja lett Almásy László. Nem múlt el egyetlen év, hogy autóval vagy repülőgéppel ne ostromolta volna meg a homok világát. 1929-ben nagyszabású kísérleti útra indult két kocsijával. A Fokföldről indult el, bekalandozta Kenyát és Tanganyikát, bozótos hegyvidéken, füves steppéken, folyómedreken és mocsarakon keresztül vezette expedícióját észak felé. Uganda határán túl Dél-Szudán mocsarai, a félelmetes Sud várta, amelyen még sohasem hatolt át gépkocsi. Ugandában autóját egy orrszarvú támadta meg és betörte a kocsi oldalát, a zendülő nuer-négerek fogságba ejtették embereivel, a folyók árjától elsodort hidakat kellett újjáépíteni!


Egy évvel később már újból a libiai sivatagban volt. A szudáni kormány kérte fel arra, hogy próbáljon ki különböző típusú automobilokat, amelyekkel a sivatag egy bizonyos szakaszán rendszeres forgalmi járatokat terveztek. A próbák nem sikerültek, a kocsik nem váltak be, de ez a sikertelenség csak még inkább arra biztatta Almásy Lászlót, hogy tovább kutassa az ismeretlen sivatagot és legyőzze az akadályokat. Mint írta: lassanként megismerkedett a sivatag titkaival. Tévednek, akik a sivatagban nem  látnak   mást,   mint   végtelen   homok-   és sziklatengert.  Számtalan tudományos kérdés  vár itt megoldásra, így a homokdűnék képződése,   az   állandó kiszáradás okainak feltárása s a különböző geológiai problémák. Milyen a Szahara belseje? Mit rejteget magában az az óriási folt, amelyet a térképek „Líbiai sivatag" elnevezéssel jelölnek csupán? A Szahara egész Északafrika területét jelenti. Három részre osztható: nyugati harmada Líbia. Az első kettő ismertté vált az utolsó   évszázadban,   de   a   Líbiai sivatag fehér folt maradt  a térképen.  A  magyar Almásy  László  vállalkozott arra, hogy felfedi a sivatag titkát. S valóban pompás eredményeket ért el. Eltűnt törzseket talált, mint amilyen a senussiak híres törzse, elveszett, rejtélyes oázisokat fedezett fel, amelyekről a világ csak annyit tudott, hogy valamikor voltak, de a helyüket a térképek nem is sejtették. Az Atlasz-hegységben régi falfestményeket, ősi idők emlékeit tárta fel!


Amikor kutatómunkáját elkezdte,  számtalan rejtély állt még előtte. A sivatag szélén portyázó olasz  és  angol  határőrtisztek megmosolyogták a beduinokat, akik elrejtett városokról, zöldelő oázisokról beszéltek, amelyek a   járhatatlan sivatag belsejében fekszenek. De azért mégis mindenki elgondolkozott, akinek valamilyen  formában   köze   volt  Líbiához, amikor messze bent járva az élettelen ürességben, olyan friss tevenyomokra bukkant, amelyek tulajdonképen sehonnan sem jöttek és sehová sem vezettek. Almásy László mondja, hogy első kalandozásai alatt találkozott tevés beduinokkal, akik a gépkocsi láttára arcukat eltakarták és hosszúlábú, gyorsléptű hátas állatukat sebes ügetésre ösztökélték.
— Hagyjad őket, uram, — mondotta a bennszülött vezetője — a sivatagnak vannak olyan útjai, amelyeket nem járhat mindenki. Utak, amelyek nem tartoznak mindenkire.


Almásy László rabja lett a sivatag varázsának. Álmatlan éjszakáin és munkában töltött   nappalain   maga   előtt   látta
Kambyses király eltűnt hadseregét, a legendás Zarzurát, az elveszett oázist, az elérhetetlen Kufrát. Sivatagi autókkal és repülőgéppel, a modern technika vívmányaival igyekezett meghódítani a „halál tengerét". 

„Szeretem a sivatagot, — írja egyik munkájában — szeretem a délibáb víztükrében ringó határtalan síkságot, a szaggatott sziklaromokat, az óceán megmerevedett hullámaihoz hasonló futó homokláncokat. És szeretem azt az egyszerű, kemény életet a primitív táborban, a metsző hideg, csillagfényes éjszakákat és a perzselő homokviharokat... Ha pedig némelyek azt kérdezik tőlem, ugyan mi haszna van az emberiségnek egy kietlen szikla- és homoktenger megismeréséből, néhány nyomorult vegetációs folt vagy egy rosszízű forrás felfedezéséből, mirei is kell az ilyesmiért annyi kockázatot hozni, nem tudok mással válaszolni, mint a beduinok mondásával: a sivatag rettenetes és* kérlelhetetlen, de vissza kell térnie a sivatagba annak, aki azt valaha megismerte ..."


Almásy László így is tett: mindig visszatért, csüggedése, eredménytelensége után — újra és újra! Érezte, hogy neki, a fanatikusnak eredményeket kell elérnie: minden a hit és minden azon múlik, mennyire akar valamit az ember!
Almásy László akart: élete kockáztatásával, hihetetlen veszedelmektől kísérve tört be újból és újból a Líbiai sivatagba. Homokviharok lepték meg autóit, elfogyott a benzinje, repülőgépe eltévedt a számumban, kényszerleszállásokat hajtott végre és reménye sem volt arra, hogy megtalálják. A sivatag hidege dermesztette, a forróság szikkasztotta a testét, de nem mondott le sohasem arról, amit célul maga elé tűzött. Olvasott és hallott egy Zarzura nevű oázisról, amelyről a beduinok is suttogtak. Egyesek szerint Zarzura romváros, mások szerint tejjel-mézzel folyó pálmadús oázis, ismét mások szerint csak legelőhely és sziklaforrás! A „gyöngyök könyve" középkori szerzője, Kitab el Kanuz azt írja Zarzuráról, hogy ott mérhetetlen kincsek vannak elrejtve. Majd jóval később, 1818-ban, az angol Wilkinson, egy bennszülött előadása alapján azt állítja, hogy Dachlától nyugatra „öt, esetleg hatnapi járásra fekszik Vádi Zarzura, ezelőtt kilenc esztendővel akadt rá egy arab, aki eltévedt tevéjét kereste... emberek és juhok nyomait találta, amiből   arra   következtetett,   hogy  a   völgy lakott".


Amikor Rohífs, a neves angol kutató 1877-ben Dahlában tartózkodott, a bennszülöttek elmondták neki, hogy alig néhány esztendővel   előtte   idegennyelvű  feketék, Vadi Zarzura felől megtámadták Dahlát. Mindig többen és többen emlékeztek meg a sivatagba jutott fehér kutatók közül, hogy van valahol egy völgy, van egy oázis, a Zarzura, amely — sehol sem található! Az angol Hurst, majd később Harding-King többízben megkísérelte, hogy eljusson az oázisba, de eredmény nélkül. Nekik is sokat meséltek idegen fekete férfiakról, akiknek hosszú a hajuk és a körmük, továbbá titokzatos átjelzésekről, amelyek a nyugati sivatag belsejébe vezetnek.


Aímásy László három   expedíciót   is   indított   az   eltűnt oázis megkeresésére. Angol kísérőivel autókon hatolt  be az Uveinat hegységbe, onnan le a sivatagba, majd repülőgéppel tovább, hogy felkutassa Zarzura-oázist. De nem ért el eredményt, csak sejtette, hogy valahol a „közelben" kell lennie a „gyöngyök   könyvé"-ben megénekelt Vadi Zarzurának.   1933 márciusában útra   készen   állt   a   legfrissebb   kutatócsoport: Almásy László, Penderel alezredes, Kádár László dr., a kitűnő magyar geográfus és Bergmann dr. Az olasz sivatagi erődből Kufrából indultak el, de előzőleg a vendégszerető olasz tisztek előkerítettek egy félig arab, félig néger tibu-törzsbeli bennszülöttet, akiről az a hír járta Kufrában, hogy valamikor az ismeretlen   sivatagban   élt.   A   koromfekete   Nyiki-Nyiki   és Almásy László összeült a szenusszi sejk, Szajed Idrisz házában. Az öreg Nyiki-Nyiki mindjárt azzal kezdte, hogy emlékezete kihagy, különben is régen járt a sivatagban és nem emlékszik már semmire sem. Almásy László, az egyszerű és riadozó bennszülöttek jó ismerője, kerülő úton kezdett bele az öreg tibu faggatásába. Hagyta, hogy üljön, üldögéljen és inkább ő beszélt. Elmondta neki, hogyan járta keresztül-kasul az Uveinat hegyet és attól északra a Gilf Kebir sivatagi platót, az alacsonyabb hegyláncot. Közben figyelte az öreg sivatagi vándor arcát. Amikor egyes források és völgyek nevét említette, Nyiki-Nyiki helyeslőleg bólogatott.

Órákon keresztül folyt ez a csendes, egymást kerülgető beszélgetés.
—  Uveinatban nagyon szép a gazellák forrása, — mondta Almásy László.
—  Igen, igen, bőséges vize is van, — bólogatott Nyiki-Nyiki.
— Vajjon a vadjuhok hova járnak inni, Ain Dua-hoz, vagy Ain Zueia-hoz   vagy  esetleg   Karkur Murr-ba?   —   kérdezte Almásy.
—  Lehet, hogy  Ain Zueiahoz, de  Karkur Murrba még inkább, mert ott nyugodtan ihatnak a sekély forrásoknál —
bólogatott Nyiki-Nyiki.
— Mondd meg, ó sejk, — közeledett mindig jobban a témához Aímásy, — hogy ti, tibuk, miként is   nevezitek  a  keleti völgyet Gilf Kebirben?
—  Vadi el Hamrának, a vörös völgynek — volt a felelet.
—  Úgy? Azt hittem, hogy más nevet adtatok a völgyeknek, mint a guraanok és az egyiptomiak. A harmadik völgyet is csak úgy nevezitek, mint mi?
Ez volt az a pont, ahol el kellett dőlnie a kérdésnek: mert a harmadik völgy, Almásy megállapítása szerint, nem lehetett más, mint a Zanzura.
Nyiki-Nyiki, aki már belejött a beszélgetésbe, jóakaratúlag bólintott:
—  Mi csak Vadi Talh-nak nevezzük. Mi így hívjuk, mert ez az igazi neve. A gyáva beduinok hívják Zarzurának, de ez nem helyes, mert a Zarzura nem völgy, hanem — madár! Ott él a Vadi Talh völgyeiben.
Az öreg Nyiki-Nyiki mind jobban belemelegedett a beszédbe.
—  Nem olyan rossz arra a járás, amint te mondod, uram. A régi utak ki vannak taposva és megjelölve. Lehet, hogy te ördöngős masináddal másfelé mentél. Igaz, ott, ahol felhajtottuk a tevéket   a   hegyre, egyenként kellett azokat vezetni. Nagyon meredek és szűk az út.
—  Melyik utat érted, óh sejk?
— Azt, amelyik innen ötnapi járásra található, ha az ember egyenesen a felkelő nap felé megy. Van egy út, amelyik felvezet a fennsíkra és onnan tovább halad északnak, Vadi Talhba.


De mint történni szokott a bennszülötteknél, Nyiki-Nyiki is egyszerre elhallgatott. Megbánta, hogy ilyen sokáig elbeszélgetett legelőiről, hogy ennyire közlékeny   volt  az  idegennel, aki nem is tartozik Kufra lakói közé. Fogta magát, felállt és eltávozott. De a nyom már megvolt: Vadi Talh lesz Vadi Zarzura! Kufrából indultak el az autók és a Gilf előhegységei közé kanyarodtak. Aránylag könnyen követhették azt az utat, amelyik „a felkelő nap felé   megy".   Nagy  meglepetésükre  egy olyan szűk völgybe fordultak be, amelyben hatalmas homokdűne futott alá a Gilf sziklafalának pereméről. Már-már azt hitték, hogy a tibuk   annakidején   a   futóhomoktól   borított lejtőn hajtották fel tevéiket a fensíkra, amikor Kádár László felkiáltott:
— Ott van egy állati csontváz!


Legnagyobb   csodálkozásukra   a   homokkal   borított   tetemben egy tehén hulláját ismerték fel. Tehén a Líbiai sivatagban, ahol a szarvasmarha teljesen ismeretlen valami! Ez is azt bizonyította, hogy valamikor élt egy nép a Gilf Kebir belsejében, amelyik szarvasmarhát tartott.   A   meglepetés  még nagyobb lett, amikor megállapították,   hogy  a   tehénhulla nem lehet öt-hat évnél régebbi...


Napokon keresztül folyt az ösvény  keresése.   Az  autók úgy   kalandoztak a sivatagban,   mintha   magános  motorcsónakok lettek volna az óceán közepén. Ugyanúgy kellett megállapítani a földrészi helyzetüket,  mintha tengeren  volnának. Iránytűvel és szextánssal dolgoztak, hosszúsági  és  szélességi fokokat, perceket mértek, a nap és a csillagok állása után igazodtak.


Végre elérkeztek a Gilf párkányához, amelyet hatalmas sziklafalak zártak el. Apró fekete madarak röppentek a levegőbe, az arabok által „zarzurának" nevezett madárkák!


Almásy és az egyik bennszülött megkísérelték, hogy átmásszanak a sziklafalakon. A sziklafalak aljában táborhelyeket fedeztek fel, kunyhóromokat, a tibu pásztorok tanyáit. A másik tibu tábor közelében két tehén csontvázát találták. Vegetáció alig volt, sárgára perzselt fű és elszáradt akácok hirdették csak, hogy valamikor élet volt az oázisban. Órákon keresztül haladtak a kitaposott, keskeny ösvényen, de nyomát sem találták Kambizes király régi hadának, nem találtak sem romvárosokat, sem összedőlt falvakat. Azoknak volt igazuk, akik legelőnek és itatónak tartották a Zarzura völgyet.
Ennyi volt a Zarzura, a legendás völgy!


Néma és kihalt szakadék, a szakadék közepén egy eltűnt folyócskának a nyoma és a folyó mentén annak az emléke, hogy volt idő, amikor a füvek és fák zöldeltek az „elveszett" oázisban. Két héttel később az Uveinat hegy Ain Dua forrásánál Almásy László összetalálkozott Nyiki-Nyikivel. Ekkor az öreg már természetesnek találta, hogy Abu Ramla, a Homok Atyja (ahogy Kufrában hívták Almásyt) úgyis mindent tud a sivatagról. Amikor megemlítette neki a Gilf lábánál talált tehénhullát, Nyiki-Nyiki így szólt:
— Allahra uram, te vagy a tanúm, hogy amikor a csordát felhajtottuk a sziklás úton, Ibrahim tehene nem a mi hibánkból zuhant le, hanem már a hegy lábánál pusztult el.
Nyiki-Nyiki elmondta, hogy atyja és nagyatyja idejében a nyári esők jóval gyakrabban köszöntöttek be a Líbiai- hegyekbe, mint manapság. Hajdanában minden harmadik és negyedik évben bő eső termékenyítette meg Uveinat völgyeit. Most azonban hosszabb ideje elmaradtak az esők és Allah tudja, mikor jönnek majd meg. Ekkor már nyolc esztendeje egy csepp eső sem esett le a Gilf völgyeiben, a tibuk nem hagyhatták el ősi hegyvidéküket, tehéncsordáikat nem vihetteK at a Gilf oázisaiba és ezért váltak elveszett oázisokká az Uveinat hegység és a Gilf Kebir völgyei. Vádi Zarzura idegennyelvű fekete lakói tehát a tibuk, Nyiki-Nyiki honfitársai voltak, akik a völgyeket csak olyankor lakták, amikor ott elegendő volt a víz.

A Zarzura völgyek tehát csalódást okoztak. Egyetlen kő-szerszámot, vésett vagy festett sziklaképet sem talált Almásy a hajdani folyóvölgyekben. De annyit mégis megállapíthatott, hogy abban az időben, amikor a síkságon ismeretlen, ősi népek legeltették csordáikat, a Gilf völgyeiben hegyi folyamok rohantak, medrükben tehát nem is telepedhettek meg az emberek.


Rettenetes az a küzdelem, amelyet a sivatag szélén lakó törzsek folytatnak generációról generációra a legkérlelhetetlenebb ellenség, a sivatag ellen. Vissza-visszatérnek oda, ahonnan az őseik kiszorultak és sokszáz kilométernyire hajtják legyengült csordáikat, néhánynapos legeltetés reményében. Ez a küzdelem szüli a legendákat, amelyek a sivatag belsejében elrejtett kincsekről, néma és hallgatag nádasokról és olyan lakókról szólnak, akik arany- és ezüstékszereket viselnek!

DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja

Merkl

A Himalaya a föld legnagyobb hegysége. Kezdődik Kasmírban, a Nanga Parbattal és vonul végig másfélezer kilométeren a Kancsendzsöngáig, Nepál határáig. A Himalaya a geológusok legérdekesebb témája: keletkezéséről és szerkezetéről a tudománynak még mindig nincsen tiszta képe. Annyit tudunk, hogy a föld legnagyobb hegylánca, — egyben a föld legfiatalabb hegysége is. Meredeken, hirtelen emelkedik ki a Ganges-síkságból és vonul, nyúlik északkelet és nyugat felé, egészen a hátsóindiai hegyrendszerig. A nyári monszun idején a hegycsoportot állandóan felhők burkolják és a hegyóriások helyét csak ködgomolyagok jelzik. A ködgomolyagok nagyritkán emelkednek magasabbra, mint a hegyek, úgyhogy a Himalaya az év legnagyobb részében láthatatlan és titokzatos birodalom. Járhatatlan völgyei, óriási sziklafalai sok helyen hozzáférhetetlenek, — a Himalaya — bennszülöttek nyelvén a „Hó hazája" — a titkok hazája is. A geológusok megállapították, hogy a hegység legnagyobb gyűrődését az eocén korszak végén szerezte, majd a hegység elpusztult, megkisebbedett és csak jóval később, a pliocén korszakban emelkedett újból az ég felé. Ekkor nőtt ki a Himalaya-hegység olyan nagy magasságba, hogy csúcsai körül tizenhárom túl van a 8000 méteren. Legmagasabb csúcsa a Mount Everest (8840 méter), sorrendben következő a Godwin Austen (8610 m), harmadik a Kancsendzsönga (8579 m), majd a Makalu (8470), a Dhaulagiri (8172) és a nyolcadik a Nanga Parbat (8125 méter), Kasmír legmagasabb hegyóriása, amely már annyi embert küldött a hó hazájából — az örök élet égi mezőire.

Nanga Parbat! Mennyien próbálkoztak már meg, hogy legyőzzék azt a hegyóriást, amelyik eltekint Tibet felé és lenéz a zöld kásmiri mezőkre! A Nanga Parbat jeges gleccsereit, szakadékait, sziklaóriásait emberi lábak, emberi kezek rohamozták görcsösen, hogy azután elernyedjenek a lábak, elfáradjanak a kezek és azok a hősök, akiket nem annyira a „rekord" csalogatott a jég és a hó közé, hanem a tudomány, az alpesi turisztika hősi halottjainak névsorába kerüljenek. Az első, akit magához hívott a Nanga Parbat és aki arra gondolt, hogy feljut az örökös jéggel és hóval borított, házfalmeredekségű hegytoronyra, az angol Mummery kapitány volt. 1895-ben kísérelte meg a Nanga Parbat meghódítását. Mummeryt úgy ismerték, mint a brit-indiai haderő legkiválóbb térképezőjét és kiváló hegymászót. Kisebb expedíciót szervezett, melynek katonatisztek voltak a tagjai, mint Collie, Normann, Hastings és Brucke, valamint bennszülött gurkha katonák. Az első próbálkozás eredménytelen volt, 4000 méter magasságig sem jutottak fel, rossz volt az idő, szörnyű szelek üvöltöttek végig a Himalayan, esett a hó és: kavargott a köd. Mummery várt és egykét héttel később, amikor némileg lecsendesedett az idő, 6400 méter magasságig jutott fel. De a csúcs elérhetetlen volt! Három nappal később két gurkha kísérőjével újból elindult a torony megrohamozására, de egyikük sem tért vissza. Elvesztek, örökre elvesztek az emberi szem elől, sohasem találták meg a merész Mummeryt és bennszülött katonáit!


Azután jött Willy Merkl, a legkiválóbb német hegymászók egyike!
Willy Merkl már tizenöt éves korában pompás eredményeket ért el az Alpesekben. Nem volt még tizennyolc éves, amikor bevonult katonának, a flandriai frontra került, de ott is csak az Alpokra és Dolomitokra gondolt, a havasok világára. Amikor befejeződött a háború, Willy Merkl technikai tanulmányokat végzett, vasúti főmérnök lett, de hivatali munkája mellett is dédelgette régi tervét: az Alpesek után meg akart ismerkedni Ázsia hegyóriásaival. 1929-ben a Kaukázusba ment és ennek a nagyszabású kirándulásnak köszönhette, hogy rábízták 1932-ben a német-amerikai Nanga Parbat-expedíció vezetését. Az expedíció nem sokat ért el: a nehéz időjárás, az állandó bizonytalanság megakadályozta Merkléket abban, hogy csak lábukat rátegyék a hegyóriásra.
Merkl, a magas hegyek rajongója, nem pihent.


Előadásokat tartott, valósággal agitált annak érdekében, hogy újabb expedíciót szervezhesen a Nanga Parbat meghódítására. Két évvel később együtt volt a kellő pénz, megkezdődhetett a szervezkedés. A német hegymászógárda legkiválóbbjait hívta Willy Merkl táborába. Ott volt a vele egyidős Willy Welzenbach, városi tanácsos, a müncheni akadémiai alpesi társaság elnöke. Welzenbach nagy tapasztalatokat szerzett a Monté Rosa, a Bernina és a Pfan megmászásánál. Másodmagával elsőnek tette a lábát a Wiesbachhorn északnyugati falára, 1925-ben megmászta a Mont Blancot, a lavinakutatás leghíresebb tudósai közé tartozott és ebből a tárgyból nyerte el a doktori címet is. Welzenbach, akárcsak Merkl, az Alpesek, a hegyóriások hőse. Huszonhat éves korában könyökizületi gyulladást kapott, hónapokig kezelték egy svájci gyógyintézetben, a gyulladást kiheverte, de a könyökei merevek maradtak. Welzenbach azonban merev karjai ellenére is tovább mászta a hegyóriásokat. 1931-ben barátkozott össze a két kitűnő ember, Merkl és Welzenbach. A barátságot mivel köthetik és szilárdíthatják meg még jobban azok, akik a hegyóriások szerelmesei, mint azzal, hogy elmennek a felhők magasságába, a csúcsok közé. Merkl és Welzenbach, a Mont Blanc-csoport Grands Charmoz-csúcsát szemelték ki; két napot és három éjszakát töltöttek a Charmozon — nagy viharban, tenyérnyi kis helyen, állandó kapaszkodás közben, szűkös élelemmel!


Merkl az expedíció helyettes vezetőjéül Willy Welzenbach dr.-t választotta. A harmadik társ Ulrich Wieland dr. volt, régi Himalaya-hegymászó, aki 1930-ban sível indult neki a Kandcsendzsönga megmászásának. Azután ott voltak a többiek, régi, „hétpróbás" hegymászók: Peter Aschen-Brenner, Erwin Schneider, Alfred Drexel, Peter Mülritter, Willy Bemard, Fritz Bechtold, Herman Hörlin és Richárd Finsterwalder, meteorológusok, természettudósok, a hó és a jég rajongói.
Ilyen emberekkel talán mégis csak sikerül meghódítani a Nanga Parbatot! — ez volt az általános vélemény, amikor Willy Merkl és társai Münchenből, nagy ünneplés és kendő-lobogtatás között, elindultak Indiába. Mindenük megvolt, amire emberi számítás szerint szükségük lehet majd. Mindent a legnagyobb részletességgel terveztek ki, hogy az expedíció bebizonyítsa Merkl igazságát: az előző amerikai-német expedíció eredménytelenségét csakis úgy lehetett magyarázni, hogy az időjárás váratlanul teljesen elromlott és a húsznapos havazás felőrölte a résztvevők erejét, megtépázta idegrendszerüket és a leromlott szervezetükkel nem tudtak tovább a Nanga Parbat oldalán táborozni. A „hétpróbások" megmutatják, — hangoztatta Merkl, — hogy meghódítják a Nanga Parbatot!

Mummery útvonala

A főtábort a Rakiot-gleccseren, 3850 méter magasságban állították fel. Innen indultak ostromra. Ahogyan előrehaladtak, mindenütt depókat, menedékhelyeket állítottak fel. Ügy dolgoztak, mint a sarkvidéki expedíciók: a depók voltak az előretolt járőrök, szolgálták az előrehaladókat és egyben a visszavonulókat is. A Rakiot-gleccserró'l, nyolc tábor felállításával, 7600 méter magasságig jutottak fel.
A tragédia ezúttal is ott lebegett a Nanga Parbat fölött!


A hegyek szellemei, mint ahogyan a kásmiri bennszülöttek mondják, a Himalaya túlsó oldaláról, Tibetből nem szívesen nézik, hogy gyönge emberek fel akarnak jutni az éghez vezető lépcsőkre, a hegyekre és az istenek oltáraira, a hegycsúcsokra. Az első csapás június 8-án érte az expedíciót: Alfred Drexel tüdőgyulladásban meghalt; ott kellett eltemetni, jégcsákányok segítségével, az örök hó hazájában. Június 25-én a rádióvevőkészülék mondta fel a szolgálatot és azok, akik a főtáborból figyelték az előrehaladókat, nem adhatták le a vészjeleket, amikor vészjelekre lett volna szükség.


Az általános vélemény az volt, hogy Merkléknek sikerül a lehetetlen is. Akik ismerték céltudatos tervüket, mindenre kiterjedő beosztásukat, nem kételkedhettek abban, hogy feljutnak a Nanga Parbatra. Az előutazás előtt, még Münchenben, az expedíció orvosa, Bemard dr., kijelentette:
— Vállalkozásunk kétségtelenül nem megvetendő feladat, de minden remény megvan arra, hogy utunk sikerrel jár.

Drexel sírja a Himalájában

Minden számítást keresztülhúzott azonban a véletlen. A Himalaya kiszámíthatatlan. A szó igaz értelmében egyik percről a másikra csapnak le a hóviharok és akkor menekülni nem lehet. A Nanga Parbat-csúcson csakis kampókkal és kötelekkel lehet előrejutni, de oxigéntömlőkre is szükség van s ez szerfelett megnehezíti a mászást. Hóviharban kapaszkodni a Nanga Parbat falán, amikor méterre sem lehet látni és ráadásul el kell bírni a szél rettenetes marását, a ritka levegő tüdőt és szívet bénító szorítását, — bizony nem embernek, csak a hegyi szellemeknek való vállalkozás.


Évekkel ezelőtt mindnyájan olvashattuk az Indiából érkező jelentések alapján, melyik állomáshelyen várnak Merklék a Nanga Parbat megrohamozására. Mindnyájan olvashattuk, hogy az expedíció tagjai elérték az 5-ös tábort, a 6-ik, a 7-ik depót. Július 6-án találkoztak utoljára a főtábor tagjai Merkl, Welzenbach és Wieland társaikkal, akik hat kuli kíséretében indultak előre, hogy felállítsák a 9-ik tábort és ha sikerül: feljussanak a Nanga Parbatra.


A rádiókészülék elromlott! Ez volt a baj. A főtábor nem tudta értesíteni a 7900 méter körül járható Merkléket, hogy a barométer veszedelmesen zuhan, a szél fokozatosan erősödik, jöjjenek vissza. Július 7-én észlelték a főtábor meteorológusai a közeledő veszedelmet, de még jelzéseket sem adhattak, állandó hó- és ködfelhők kavarogtak, átláthatatlan falak a Nanga Parbat oldalában.
Mindössze egy-két rövid, odavetett feljegyzés maradt Merkléktől. Ebből tudtuk meg, hogy Wieland volt az első, aki nem bírta a nélkülözéseket és még útközben, a 8-ik és a 7-ik tábor között meghalt. Július 12-én meghalt Welzenbach is, a fagy szorította össze a szívét és a levegőhiány repesztette szét a tüdejét! A tragédiához a hegyek kórusa adta meg a gyászszimfóniát: borzalmas szél üvöltött, rázta a Nanga Parbatot — haragudtak a hegyek istenei, lerázták magukról a porszemnyi embert!


A bennszülöttek és Merkl bírták legtovább. Szörnyű nélkülözésekben lehetett részük, de egy sornyi írás sem maradt erről: csak találgatásokra vagyunk utalva. Eljutottak a 6-ik táborig, — a depót azonban elsöpörte a hóvihar! Nem volt menedék, nem volt hová bújni és élelmiszert felvenni. Merkl és bennszülött kísérői a jégbe vágták magukat, oda húzódtak be, borzalmas jégkavernába, hogy talán — mégis megmenekülnek. Az egyheti nélkülözést, az emberfeletti szenvedést, az éhséget, a gyötrelmeket, a megviselt szervezet nem bírta tovább: Merkl szeme előtt haiti meg négy benszülött, hűséges szolga. Majd július 16-án Willy Merkl is megpihent örökre a jégbarlangban!


Nem sikerült az, amiért annyit dolgozott. Hősi halált kellett halnia, hogy újabb bizonyítékot szerezzen a tudomány arra, hogy a Nanga Parbat meghódítása egyelőre megoldhatatlan és talán sohase fogják megoldani. A Nanga Parbat 1934. évi áldozatainak nevét emléktábla hirdeti a Himalaya tövében. Ez olvasható németül az emléktáblán:

Auf dem Orat des Nanga Parbat ruhen

WILLY MERKL géb. 6. Október 1900 in Kaltennordheim

WILLY WELZENBACH géb. 10. November 1900 in München

ULRICH WIELAND geb. 5. Juni 1902 in Ulm

und die Trager

Gaylay Sherpa, Dakshi Sherpa, Ni ma Dorje II Sherpa,

Nima Tashi Sherpa, Nima Norbu Sherpa,

Pintso Norbu Sherpa

Sie starben im Unwetter in den Tagén

vom 9. bis 15. Juli 1934.

R. I. P.

Fiatalok voltak, alig túl a harmincon!
Négy esztendővel később újabb német expedíció indult a Nanga Parbatra, Bauer dr. vezetésével. Nem az Indus völgyéből, hanem a Kagan-völgyön át kísérelték meg a feljutást. Öt tábort állítottak fel, de minden további kísérletük eredménytelen maradt. A Nanga Parbat most sem engedett, de annyiból kegyes volt, hogy Bauer doktorék 1938. június 30-án megtalálták Willy Merklnek és egyik szolgájának jég és hó között beékelt, teljesen épen maradt holttestét! Összehúzódva, görcsös merevségben pihentek a jégben négy esztendőn keresztül! Hogy Wieland és Welzenbach örök sírja a Nanga Parbat melyik részén van, máig sem tudjuk. A Nanga Parbat és a hegyek szellemei megőrzik a titkokat.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Almásy László, a "fehér halál" kutatója

DÉKÁNY ANDRÁS: Richard Evelyn Byrd, a Déli Sark remetéje (2)

Byrd tengernagy legutóbbi, 1933 és 1935 közötti expedícióján mutatta meg rendkívüli képességeit. 1934 hideg és sötét telét társaitól távol, egyedül töltötte el az Advance Base nevű megfigyelő állomáson! Eredetileg azt tervezte, hogy többedmagával együtt foglalja el a megfigyelőállomást, de a körülmények másként alakultak és nem volt más választás, mint az: vagy feladja a megfigyelőállomás felállításának tervét, vagy maga vállalja el a téli magányt és számol az összes viszontagságokkal! A tervet nem adta fel, egyedül költözött be az Advance Base nevű kunyhóba, ami saját szavai szerint is „csaknem egyértelmű volt az öthónapi tetszhalállal."
A különös vállalkozás indítóoka a tapasztalatgyűjtés volt, hogy a sarkvidéki meteorológia túlságosan hézagos eredményeit kiegészítse. Sok expedíció foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de az eredmény mindezideig igen gyengének bizonyult. Az Antarktisz közel félszázad óta színhelye a tudományos kutatásoknak, de időjárásának ellenőrzése még mindig igen szegényes volt. Az eddigi adatokat főleg a délkörökön belül fekvő partokon vagy a közeli szigeteken gyűjtötték, maga az Antarktisz  belseje  ebből a szempontból teljesen ismeretlen maradt: téli állomást nem létesítettek, megfigyelést sohasem folytattak ott. Ideje volt tehát megfelelő adatok után kutatni. Erre vállalkozott Byrd, ezért született meg az Advance Base. 


Byrd naplójából   tudjuk,  hogy  számot vetett  mindennel, főleg önmagával. Eredetileg azt tervezte, hogy két meteorológus és egy rádiós tiszt megy el a legszörnyűbb sarkvidéki magányba, az örökös éjszakába, a jég és a hó közé, sok-sokezer kilométernyire   a   legközelebbi   emberlakta   helytől. Ha hárman vannak, — így gondolkozott Byrd — és kettő összevesz, a harmadik mindenkor vállalhatja az érdektelen békebíró szerepét. Két ember rövid idő alatt ráunhat egymásra. Ha a legjobb szándék vezérli is őket, megrögzött szokásaikkal először csak untatják, később már bosszantják egymást, végül pedig rájönnek, hogy tűrhetetlennek találják kettőjük helyzetét. A magány szörnyű indulatokat varázsol elő az emberből: idővel már az is idegesíti, hogy a másik miként szokta befűzni a bakancsot vagy hogyan vágja egyenesre a lámpabelet. Byrd embereit nagyszerűen válogatta össze, de naplójában kertelés nélkül megírja, hogy Little Americában is voltak olyan kebelbarátok, akik meggyanúsították egymást, hogy a közös fekhelyből az egyik nagyobb helyet foglalt el, mint a másik s ezen úgy összemarakodtak, hogy hónapokig szóba sem álltak egymással. A sarkvidéki magány, ha hosszú ideig tart, az őrülethez hozza közel az embert. Első expedícióján például Byrd órákon keresztül sétált egyik  bajtársával  a  rettentő hidegben, hogy lebeszélje az öngyilkosságról. Az öngyilkosságot azért akarta elkövetni az expedíciónak egyébként nagyon derék tagja, mert képzeletbeli hibákat rótt fel legjobb barátjának. „Az összezsúfoltság, a kényszer, szörnyű dolgokat eredményez", — írja Byrd kapitány.

És mivel a körülmények úgy alakultak, hogy Little America táborából három embert sem lehetett kiszakítani, mert Byrd mint parancsnok, nem vállalta bizonytalan sorsukat, úgy döntött, hogy egymaga tölti el az Advance Base megfigyelőállomáson a vaksötét, szigorú telet. Amikor ez nyilvánosságra került, a gyanúsítások áradata robbant ki Amerikában a kutató körül. Voltak lapok, amelyek azzal gyanúsították, hogy a családi élete boldogtalan, összeveszett a feleségével és ezért választja ezt a különös halált. Voltak, akik azt dobták a világ szájára, hogy tönkrement, expedíciójának költségeit nem tudja fedezni és ilyen megoldással akarja hitelezőinek haragját eloszlatni. Szerencsére ezek a hírek nem jutottak el hozzá, barátja és helyettese, Charlie Murphy, aki a rádióüzeneteket felvette, Byrd előtt bölcsen elhallgatta az undorító rágalmakat.


Egy kisebbszabású, hernyótalpas traktorokkal felszerelt expedíció vitte a „Szenvedések Útján" az épület felszerelését, falait, a meteorológai készülékeket és az élelmiszert a távoli Advance Baseba. Hó- és jégtorlaszok között küzdöttek magukat előre a traktorok, többszáz kilométeren keresztül, hogy az Antarktisz belsejében felállíthassák az állomást. Az idő is rövid volt, közeledett a hosszú sarki éjszaka és sietni kellett. De Byrd nagyszerű munkatársai, Innes-Taylor és Siple, az ezermester, June és Demas traktorkezelők meg még öt jól kipróbált, viharedzett ember vállalkozott erre az útra, a „Szenvedések Útjára". Szörnyű nélkülözések és szenvedések között állították fel Advance Basen a megfigyelőállomást. Hősi cselekedet volt!


1934. március 22-én mondott búcsút Byrd a Little American táborozó társainak. Megírta tízparancsolatát, de már nem volt ideje felolvasni, mert a barométer esett, 41 Celsius fok volt fagypont alatt és a Pilgrim repülőgép körül ott idegeskedett Bowlin gépvezető. Minden ünnepélyesség nélkül ült Byrd a repülőgépbe, a legénység kivonult a sátrakból és lelkesen kiáltotta:
— Jó utat, tengernagy úr! Viszontlátásra!
A Pilgrim motorja megindult és Byrd ezt írta naplójába: „Minden részletre pontosan emlékszem. A félig jégbeásott tábor alig emelkedett ki Little America jégsíkságából. A sátrakból füst szállt fel és a Bálna-öböl felé kígyózott. Nyugodt, csendes volt a kép és megerősítette a legénységbe vetett hitemet. Csak egy pillantást vetettem északra és láttam, hogy a Ross-tenger a láthatárig befagyott, a jégtorlaszok tavasz előtt nem indulnak meg..."
Órák múltával a repülőgép leszállt Advance Basen. Ott voltak a traktoros expedíció tagjai, öt méter hosszú és három méter magas kunyhót ástak bele a jégfedezékbe. Negyvenöt fok körüli hőmérsékletet mértek és fürkészve figyelték egymás arcát. Mindegyikükön ott virított a jégvirág, arcuk fehér volt a hidegtől, valaki meg is jegyezte:
— Petersen arcán már ott a kikelet!


Petersen a nagy munkában észre sem vette a fenyegető veszélyt, a fagyást. Amikor elkészült a tető, a hőmérő mínusz 52 Celsius fokot mutattot. Fagyott kézzel, felhasadt ajakkal dolgoztak a végkimerülésig, hogy elkészüljön a megfigyelőállomás. Végül is elkészült a ház, felállították a rádióantennát, a meteorológiai műszereket, kirakták a ládákat, az élelmiszer-, a benzin- és a petróleumkészletet, biztonsági alagutakat fúrtak, jégbevágott raktárhelyiségeket készítettek, elhelyezték az 50 Wattos rádióadó- és vevőkészüléket, sőt egy szükségrádiót is, könyvespolcokat, szerszámokat és élelmiszerállványokat, a kályhát, amelyet benzin- és petróleumkeverékkel fűtöttek, a szoba közepére pedig a gramofont, hogy Byrd a nagy magányban valamivel vidíthassa magát.


Byrd a csapóajtó előtt állt és hosszan nézett a távolodó traktorok után. Úgy búcsúztak el egymástól, mintha hétvégi kirándulásra mennének. A traktorosok gyorsan elfordultak, Byrd pedig összeszorította száját. Hosszú időre, hónapokra szólt a búcsú és a Déli Sarkon igazán nem lehet tudni, mi történik az emberekkel, találkoznak-e még egymással. Nem is várta be, hogy Innest-Taylorék eltűnjenek, gyorsan lemászott a beépített kunyhóba és igyekezett valamivel elfoglalni magát.


„Túlságosan erőt vett rajtam a magány. Pedig még csak most kezdődött! Eddig ragyogónak és vidámnak találtam új otthonomat, most gyászos és szomorú volt. Nem szégyellem bevallani, hogy hirtelen érzéstől ösztökélve, menekülésszerűen rohantam ki a szabadba! Magam sem tudom, miért. Talán, hogy utolsó pillantást vessek valamire, ami él és mozog. Még láttam a traktorokat, még hallottam a tülkölést és hallani véltem a hernyótalpak dübörgését. Addig álltam odakint, míg a zaj teljesen el nem ült. A traktorokat csak fekete pontoknak láttam, azután ez is eltűnt a szemem elől és én tudatára ébredtem annak, hogy lefagyott orrom kegyetlenül fáj. Visszafordultam a „ház"-ba és amikor lementem a létrán, elvétettem a lépést. Nagyot zuhantam, a balvállamra estem és azt hittem, megőrülök a fájdalomtól. No, ez jól kezdődik, gondoltam, amikor nagyokat nyögve feltápászkodtam ..."


Így kezdődött a négy és félhónapos legteljesebb magány. Ezalatt az idő alatt Byrd naplót vezetett, amelyben minden mozzanatról beszámol. Kunyhójában reggel minusz 40—45 fok volt a hőmérséklet és amikor csak 20 fokra szállt le a hőmérő, úgy ír, hogy enyhe az idő, szinte nyárias. Gépies munkával foglalta el magát, a „nap" minden percét beosztotta, hogy minél kevesebbet foglalkozhasson önmagával. Főzött, olvasott, megfigyeléseket végzett, az eredményeket feljegyezte és lehetőleg minden nap rádióösszeköttetést létesített Little Americával. Nyolc műszert kellett szemmel tartania, barográfot, regisztrálót, termográfhőmérőt, szélerősségmérőket. Naponta, többször, a legnagyobb pontossággal, feljegyzéseket készíteni állásukról. Később jött rá, hogy elfelejtették becsomagolni az ébresztőórát, a szakácskönyvet és ami a legnagyobb baj volt — elfelejtették megfigyelni a kályhát, hogyan működik. Nagy munka volt a rádiókészülék üzembeállítása is. A rádiókészülék motorját minden alkalommal a szobába kellett cipelnie és a kályha közelébe állítani, ahol félóráig nedvességtől csöpögött, amíg a jég kellőképpen le nem olvadt róla. Ezután megtöltötte benzin- és olajkeverékkel, gyorsan visszavitte eredeti helyére és úgy kellett „bekurblizni", mint a kéziindítású autókat. Ez volt a legnagyobb vigasztalás: felhangzott Charlie Murphy jól ismert hangja, vagy Dyer vidám szava:
— A fiúk mind egy szálig jól vannak, hát a tengernagy úr hogy van? Dyer azt üzeni, hogy rádiótudása kettest érdemel. Legközelebb talán megadja majd a jelest is, szerintem aláhúzott egyest érdemel, tengernagy úr!
A válasz ez volt:
– Mondd meg Dyernek, hogy hamarosan őt is lepipálom. Sokat dolgozom, a szél óránként 48 kilométer. Erősen havazik, vihar készül.

A naplónak vannak megdöbbentő sorai és ezek a megdöbbentő részek úgy fokozódnak, ahogy múltak a napok. Akkor már teljes sötétség volt, beköszöntött a sarkvidéki éjszaka. Éjjel és nappal egybeolvadt, Byrd csak a kronométer mutatójáról látta, hogy messze-messze az Advance Base-tól valahol nappal van, vagy pedig éjszaka. Azt írja; egy helyen: „Sokszor úgy éreztem, hogy a jégkorszakból ittfelejtett utolsó élőlény vagyok, aki a maga kezdetleges szerszámaival küzd a létért. Az állandó hideg különös gondolatokat ébreszt az emberben. Fagypont alatt 45 Celsius foknál a zseblámpa kialszik, 48 fokon a petróleum befagy és az égő „minden előzetes jelentés nélkül" végsőt lobban. Ötvenegy foknál a gumianyagok töredeznek. Egy alkalommal az antennazsinór tört ketté a kezemben, amint éppen az új kontaktust szereltem. Ötvenegy fokon túl a legkisebb mennyiségű olaj is megfagy és minden finom, érzékeny műszer felmondja a szolgálatot. Az ember a saját lélekzetvételét úgy hallja, mintha a távolban rakétákat sütögetnének. A reggeli nedvesség fehér réteggel von be mindent. Ha mély lélekzetet akartam venni, úgy éreztem, hogy tűvel szurkálják a tüdőmet és mindjárt megreped. A gyógyszerszekrényben a novocain megfagyott és szétrepesztette az üvegtubust. A tűzrakéták kémiai anyaga befagyott és a rakéták robbanásszerű zajjal pukkantak szét. A paradicsombefőtt szétrepesztette az üveget és ha konzervet akartam enni, előbb egy napig a kályha mellett kellett tartanom, hogy fel tudjam nyitni. Naponta egyszer felmásztam a szélerősségmérő külső oszlopára, hogy megtisztítsam a jégvirágoktól. Nagyon hideg napon ezt a műveletet háromszor is meg kellett ismételnem. Amikor ezzel a munkával végeztem, egy-két megfagyott ujjal másztam mindig le."


Byrd nem volt magával megelégedve. Betegeskedett, fokozatosan csökkent az ereje, de nem tudta, mitől! Nem tudta eldönteni, mi lehet a baja. Gyanús gyengeséget érzett és néha annyira fáradt volt, hogy a rádiózáshoz sem volt kedve. Valami lappangott benne,  de azok, akik Little Americában voltak, jóformán az utolsó napig nem tudták meg, hogy Byrd szörnyű kínok között, szinte csontvázzá soványodva töltött el hosszú hónapokat. A hatvannegyedik napon történt, hogy beállította a rádiókészüléket és beszélgetni kezdett Dyerrel. Közben észrevette, hogy az alagútból, ahol az áramfejlesztő volt, különös zúgás hallatszik. Megmondta Dyernek, hogy várjon egy kicsit és lámpáját leakasztva, bemászott az alagútba. A levegőben fojtogató gázszag terjengett. Ráhajolt a gázosítóra, — azután elvesztette eszméletét! Nem emlékszik, meddig maradt a földön, csak arra eszmélt fel, hogy nagyon-nagyon hideg van. Kínosan visszakúszott a szobába, mert felállni nem tudott. Maga előtt látta a kivilágított rádióskálát. Nagynehezen feltápászkodott a földről és ólmos lassúsággal jelezte Dyernek:
— Végeztem!
Csak ennyit: „végeztem", de arra már nem volt ereje, hogy fülére tegye a fejhallgatót, hogy meghallották-e Little Americában a választ. A naplójából tudjuk, hogy borzasztó heteket élt át: gázmérgezést kapott, amely roncsolja a tüdőt, a légcsövet, a vörös vérsejteket. Heteken keresztül élet-halál között lebegett, ereje nem volt arra, hogy ennivalót készítsen magának és iszonyú erőre volt szüksége, hogy fekhelyétől egykét lépésre meggyujtsa a petróleumkályhát. Különben is attól félt, hogy kigyullad a faház és a kályhából kiszűrődő füst csak tovább roncsolja szervezetét. Mint írja: élete leghosszabb útját akkor tette meg, amikor tizenkét lépés távolságra mindenképpen el kellett jutnia, hogy a kályhába tüzelőszert öntsön. Kétségbeejtően elhagyatottnak érezte magát: „Richard Byrd tengernagy a déli szélesség 80 fok 08 perc alatt tehetetlenül feküdt nyomorúságos fekhelyén, nem ért egy fabatkát sem." Bizonyos volt abban, hogy nem sok reménye lehet a felgyógyulásra. Ott vergődött egymagában, súlyos betegen, minden emberi segítség nélkül. Ennie kellett és muszáj volt innia, tüzelnie kellett, hogy ne fagyjon meg és gondoskodnia kellett a műszerekről. Emberfeletti erőre volt szüksége, hogy ott, az örökös sötétségben, legyőzze önmagát. „A halál itt leselkedett a szobában, nyomon követett, bármerre is vonszoltam beteg testemet, mintha csak arra várna, hogy megadjam magam és ne küzdjek tovább ellene. Az vigasztalt csak, hogy a megfigyelőállomáson összegyűjtött adatok példás rendben sorakoznak a vészkijárat alagútjában lévő polcon, ahová biztonság okából elhelyeztem azokat. Az adatok még akkor is élnek és beszélnek, ha én már örökre elmúlok. Milyen regényes elgondolás! Az a fontos, hogy a külvilág mit fog szólni eredményeimhez? Még a síron túl is a hiúság kísért? Szégyelném magam, de túlságosan gyenge vagyok már ehhez is."


A legnehezebb feladat az volt, hogy Little Americában ne vegyenek tudomást a parancsnok nagy bajáról. Nem kért segítséget, mert tudta, hogy ebben az esetben nem hagyták volna sorsára,  hanem megkísérelték volna a  lehetetlent is. Márpedig ebben az időben feltétlen életveszélyt jelentett volna az utazás. A teljes sötétség,   a   szörnyű hideg,   a  hófúvások és a rejtett szakadékok lehetetlenné tették, hogy társai segítségére induljanak. Még gondolni sem bírt arra, hogy hiábavaló megpróbáltatásoknak, a biztos halálnak tegye ki bajtársait. Rettegve gondolt  a  táborral való rádióbeszélgetésekre. Nagyon is nagy munka volt a motort naponként kétszer ide-oda vonszolni és figyelmét az üzenetküldésekre összpontosítani. Azon törte a fejét, milyen  ürüggyel  lehetne  beszüntetni  a rádiózást, vagy legalább heti egyszeri üzenetváltásra korlátozni, de semmi elfogadható kifogást nem tudott  kitalálni. „Ha folytatom az üzenetváltást, a füstmérgezés után megmaradt minden erőmet fölemésztem. Ha bármilyen átlátszó ürüggyel abbahagyom vagy ritkítom a beszélgetések számát, gyanút fognak és keresésemre indulnak, ami több ember életébe kerülhet.  Nem tehettem mást,  minthogy folytassam a megerőltető rádiózást... Murphy úgy ismert engem, mint a tenyerét. Legjobban tehát a vele való beszélgetéstől féltem, pedig úgy szeretem, mint a testvéremet. Bármennyire is nehezemre esett, igyekeztem tréfás megjegyzésekkel félrevezetni. De napról-napra nehezebb volt a színjátszás! Érdekes, hogy a rádió, amely összeköttetést jelentett önkéntes száműzetésem és a világ között és amelynek életemet köszönhetném, ha talán meg akarnék menekülni — a legnagyobb ellenségemmé vált... Fekhelyem felett a polcok zsúfolva jobbnál-jobb könyvekkel, amelyeket nem olvashattam,  mert amint belekezdtem,  még jobban fájt a szemem és a fejem. Legfeljebb gramofonozhat-tam volna, de ahhoz is gyenge voltam, hogy felhúzzam a masinát. Takarékoskodnom kellett maradék erőmmel, hogy tovább éljek."


A kunyhó minden zuga Byrd gyengeségét bizonyította. A lámpa füstölt, mert nem tudta egyenesre vágni a kanócot. Ruhadarabjai szétszórva hevertek, az asztalon félighasznált konzervek fagyoskodtak, a padlót kisebb-nagyobb jégdarabok borították, mert nem tudott seperni és a jégdarabok között szétloccsant petróleumfoltok sötétlettek. Vasenergiával, ha nem is győzte le a bajt, de uralkodott felette. Egy-két heti küzdelem után annyira vitte, hogy folytathatta a meteorológiai méréseket. A kilencven kilós ember (ennyi volt Byrd súlya, amikor Advance Base-ba ért) ötvennyolc kilóra soványodott le, amikor végre két hónap után megjött a segítség. Little Americából augusztus első napjaiban jelezték, hogy érte jönnek. Csak ezekben az utolsó napokban vettek ott valamit észre. Charlie Murphy megkérdezte:
—  Dick, mi van veled? Olyan különösen ingerült és ideges vagy mostanában. Miért nem vallod be, ha valami bajod van?
Byrd kitérő feleletet adott, de Murphy ekkor már gyanakodott és nyomatékosan újból megkérdezte, mi történt vele! A felelet így hangzott:
—  Aggodalomra semmi ok, csak kérlek, ne kívánd, hogy tovább hajtsam ezt az átkozott hajtókart!
Mert ekkor már az elemek kimerültek és a kézi áramfejlesztővel kellett Byrdnek küzdenie, hogy összeköttetést tudjon tartani Little Americaval. Ekkor írta be Dyer naplójába: „A tengernagy ereje szemmelláthatóan fogy és mintha minden szó irtózatos erőfeszítésébe kerülne."

A tengernagy sírja

Murphyék érezték, hogy baj van, ezért megpróbálták, hogy kimentsék Byrdet a száműzetésből. Háromszor indultak útnak, mind a háromszor visszaverte őket a szél és a hóvihar. A negyedik elindulásnál belebömbölte Charlie Murphy a készülékbe:
—  Dick,  megkezdheted a tűzijátékot! Meglátod, ezúttal sikerül!
—  Köszönöm, Charlie, — válaszolt Byrd, — csak ne kockáztassatok semmit, én jól vagyok!
Szörnyű állapotban volt! Úgy érezte: utolsó napjait éli és nem remélte, hogy megmenthetik. Nagynehezen kivonszolta magát a kunyhó elé és időnként rakétákat eregetett az égnek, majd lángoló papirossárkányokat, amelyeket a szél felkapott a magasba. Görcsösen figyelt az éjszakába, hogy mikor látja meg a közeledő traktorok reflektorát. Nyugtalanul, rettegve lesett ki menedékhelyéről, időnként elájult a gyengeségtől, de az életerő küzdött benne: magáhoztért, visszavánszorgott a szobába, pihent egy kicsit, majd újból csak ott volt a csapóajtónál. Rettegve gondolt arra, hogy talán a mentőexpedíció traktorának tengelye eltörött, majd a következő percekben hangosan felüvöltött: „Emberek lesznek körülöttem, hallhatom a hangjukat, megfoghatom a kezüket, nem leszek egyedül!"


És egyszer csak fénycsík pásztázott végig a havas domboldalon: a traktor! Annyira gyenge volt, hogy bár hallotta már a dudát, mégis visszament a szobába, de mint írja: „Nehéz volt nyugodtan ülni odalent, mialatt odafönt csoda történik! De ha tovább maradok fent: összeesem." És ebben a kietlen, úttalan világban, csak az iránytűben bízva, a mentőexpedíciót vezető Poulter megtalálta a hótól elfedett Advance Base megfigyelőállomást.
Byrd akkor már újból ott volt az ajtóban, de egy lépést se tudott tenni. 1934 augusztus 11-ének éjféle volt. Poulter ugrott ki a traktorból és rohant a parancsnok felé. Byrd csak ennyit mondott:
— Halló, fiúk! Éppen jókor... kész a vacsora!
Többre nem emlékezett, összeesett... Később ott ült közöttük és boldogan nézte, hogyan kanalazzák a levest.
Teljes négy és fél hónapot töltött a magányban!


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja

DÉKÁNY ANDRÁS: Richard Evelyn Byrd, a Déli Sark remetéje (1)

A minneapolisi tengerészeti akadémián 1908-ban is úgy ment végbe a hadnagyok avatása, mint a többi esztendőben. Az új hadnagyok a régi, tradicionális egyenruhát vették fel: a frakkszerű, aranysujtásoktól ékes díszzubbonyt, szürkésfehér nadrágot és ugyancsak aranysujtásokkal bőven díszített hadnagyi sapkát. A minneapolisi tengerészeti akadémia főépületét lobogókkal díszítették, az öreg, Washington-korabeli lafettás hajóágyúkat, a domborművekkel ékesített rézszörnyetegeket kifényesítették. A főépület előtti térséget elözönlötte az érdeklődők tömege, hatalmas kalapokba, földig érő szoknyákba, puffos ujjú, divatos ruhákba öltözött hölgyek serege, valamint cilinderes urak sokasága, mamák és papák, ideálok és barátok várták azt a nagy pillanatot, mikor Smith ellen-tengernagy, Taft elnök képviselője kiveszi az esküt az ifjú tengerésztisztektől. A tengerészzenekar rézfúvói, cintányérjai és dobjai indulókat harsogtak, a zászlók könnyedén lebegtek a szélben, amikor az ellentengernagy adjutánsa előrelépett a díszemelvényen és olvasni kezdte a neveket:
— Benson... Brown... Byrd ...
És végig mindazokat, akik ebben az évben búcsúztak el Minneapolistól, akik ebben az esztendőben kapták meg a tiszti kardot és kerültek ki az Egyesült Államok flottájának különböző egységeire, az Atlanti-óceánra, a Csendes-óceánra, a vágyva vágyott tengerekre, a Robinson-élet szabadságába ...
Az évfolyam tagjai közül kétségtelenül a virginiai származású Richárd Evelyn Byrd vitte a legtöbbre. Komoly és csöndes növendéke volt Minneapolisnak, de adott esetben mégse vetette meg a verekedést és mint írja: a káromkodást sem. 1919-ben — a nyilvánosság mellőzésével, hiszen akkor a világ sok más egyébbel volt elfoglalva, — óceánrepülésre vállalkozott, de sikertelenül. 1925-ben Grönlandba szervezett expedíciót, természetesen repülőgéppel, mert úgy érezte, hogy a technika új gyermekére nagy feladatok várnak. 1926-ban a Spitzbergákról indult el, hogy átrepülje az Északi Sarkot. Tengerészeti-repülő pilótatársával, Bennettel együtt indult neki a kalandos útnak. Oda-vissza a „kirándulást" tizenöt óra alatt tették meg, de az életük hajszálon függött. Amikor a Pólus fölé kerültek, ismeretlen okból a repülőgép egyik motorja felmondta a szolgálatot. Az olaj vastag sugárban ömlött, a szárnyak bemocskolódtak, Bennett halotthalvány lett és Byrd úgy érezte, hogy megfullad. Ott voltak a cél fölött, az elsők, akik elmondhatták magukról, hogy az Északi Sarkra repültek és a veszedelem, a halál máris a nyomukba szegődött.
—  Tartsd az irányt! — írta a papírtömbre Byrd.
Bennett nem válaszolt, a mélybe mutatott: alattuk hétezer méterre sziklás, jégszakadékos vidék terült el — a biztos halál! Mind a ketten a motort nézték, a csepegő olajat, majd Bennett odafordult Byrdhez és teljes erővel a fülébe ordította:
—  Mi lesz, ha jobban folyik?!

„Nem is válaszoltam, — emlékezik vissza erre a napra egyik írásában Byrd, — hiszen tudtam, Bennett is tisztában volt azzal, hogy ebben az esetben milyen sors vár ránk. Vagy kifolyik az olaj, mielőtt simán King's Baybe érünk, vagy nem. Bármelyik eset következik is be, tehetetlenül kell az események elébe néznünk. Bennett figyelmét az új szélfordulat kötötte le és minden igyekezetével tartotta az előbbi irányt, én meg az olajszabályozót markoltam meg. Ettől kezdve rá se néztünk a csepegő nyílásra. Mondanom sem kell, hogy szerencsésen földet értünk, de mindketten verejtékeztünk a kiállott aggodalmaktól. A félelem és a szenvedés a legkönnyebben elfelejthető érzés. Ezért mindig arra tanítottam embereimet, hogy sohase féljenek..."
1927. július 1-én egy „Miss America" nevű repülőgép reggel 5 óra 19 perckor (középeurópai időszámítás szerint délelőtt 10 óra 25 perckor) felszállott a newyorki repülőtéren, hogy elinduljon Európa felé. A kormánynál Richárd Evelyn Byrd kapitány foglalt helyet, útitársai Ascot, Balchen és Ne-ville óceánrepülők voltak. „Miss America" célja Paris volt, át az óceánon, mert Byrd elhatározta, hogy megdönti Chamberlain távolsági rekordját, sőt Lindberghét is. A start után alig
néhány óra múlva a newyorki rádióállomás marconistája jelentést fogott fel Byrd kapitánytól, amelyben arról panaszkodik, hogy sűrű ködbe került és az alacsonyan járó felhők miatt nem lát sem földet, sem vizet. Egy-két óra múlva újból megszólalt a rádió s Byrd arról értesítette a newyorkiakat, hogy az idő kezd derülni, New-Foundland felett járnak; majd néhány perccel később ezt jelezte:
„Szárazföldet még nem látunk, több mint félmérföld magasságban repülünk. Dermesztő hideg kezd lenni."
Percekkel később már szélről, sőt viharról panaszkodtak a „Miss America" utasai:
„Az idő kedvezőtlen,  erős szelet kaptunk északnyugati irányból. Időről-időre záporeső zúg végig fölöttünk."
Ezután hosszabb ideig nem érkezett jelentés. Délután 5 óra 30 perckor végre ismét jelentkezett Byrd, hogy elrepültek a Scatard-sziget fölött, az idő is tisztul, de a „Miss America" mégis komoly veszedelembe került. A kormánykerék mellől, az esős ködből a szárnyak végét sem lehetett látni és a heves szél majdnem lehetetlenné tette a repülést. Nyugtalanság támadt Amerikában és a világ minden részén, mi történhetett Byrddel, mert hosszabb ideig nem érkezett semmiféle jelentés. Végre, egy-két óra múltával, a „Chalutier" nevű óceánjáró jelentette, hogy látta Byrd repülőgépét, amely keleti irányba szállt el a hajó fölött. A hajónak ezt a jelzést adta
Byrd:
„Tízezer láb magasságban nagyon sűrű és hideg ködben vagyunk."
Arra a hírre, hogy a „Miss America" Párizst választotta ki útja végcéljául, a Le bourgetí repülőtéren minden előkészületet megtettek az amerikai pilóták fogadtatására. A repülőteret elzárták és a fényszórókat működésbe hozták. A Mont Valeriant, a világ akkor legnagyobb fényszóróját is felgyújtották, amelynek fénycsóvája egészen Londonig és Brüsszelig beragyogta az eget. Párizsban akkora volt az izgalom, mint amikor Lindberghet várták és a tapasztalatok alapján nagyarányú rendőri intézkedések váltak szükségessé. A le bourgeti repülőtér körül óriási tömeg táborozott, mindenki az eget vizsgálta, mert már köztudomású volt, hogy Byrd 20 óra 32 perckor átrepülte Bretagne legnyugatibb kikötővárosát, Brestet és Párizs felé tart. De elterjedt annak is a híre, hogy röviddel később, Brest után, a gép sűrű ködbe került, Byrd kapitány elvesztette a tájékozódását és fogalma sincs arról, merre jár! A hír valóságos pánikot idézett elő a Le bourgeti repülőtéren. A tömeg hangosan követelte, hogy valamennyi fényszórót azonnal hozzák működésbe, rakétákat lőjjenek a levegőbe és ha az sem elég, akkor repülőrajt indítsanak a ködben kóválygó Byrd kapitány felkutatására. Az eső is zuhogni kezdett, az ég mennydörgött: az idő valóban nem volt alkalmas arra, hogy a kifáradt, sok izgalmon átment pilóták megkeressék Amerikából jövet a párizsi repülőteret. Az izgalomhoz még az is hozzájárult, hogy elterjedt a hír: nagy idegességükben és nyugtalanságukban a francia repülőterek állomásai egyidőben, egyszerre adták a különböző jelzéseket Byrd rádiókészülékének, úgy hogy csak akkor kaptak észbe (hogy a „Miss America" fedélzetén ez nagyobb zavart okozhat, mintha egyetlen jelzést sem adnak), amikor egymás kétségbeesett jeleit fogták fel arról, hogy Bresttől egészen Párizsig, sőt le Lyonig mindenütt rossz az idő, mindenütt zúg a szél, esik az eső, vihar van!
Félegy óra tájban a repülőtér parancsnoksága végre felfogott egy W. T. W.-jelzést (Byrd hívójelét), majd azt a közlést, hogy már csak három órára van benzinje!
Néhány perc múlva pedig a Le bourgeti repülőtér felett, nagy magasságból motorberregés hallatszott. A repülőállomás parancsnoksága hangerősítő tölcséreken figyelmeztette a közönséget, maradjon csendben, mert a motorberregésből akarja megállapítani azt az irányt, ahonnan a „Miss America" közeledik. Percekig csak az eső zúgását, az időnként megdörrenő ég zaját lehetett hallani és a nagy magasságból egy repülőgép halk berregését. De a várakozó tömegen újból nagy lehangoltság vett erőt: megafonok közölték, hogy a repülőállomás parancsnoksága felfogta Byrd kapitány jelentését, hogy a nagy eső miatt nem lát semmit, nem ismeri az irányt Párizs felé és kéri, adjanak hírt, hol szálljon le.
Ekkor már mindenki érezte, hogy a „Miss America" veszedelemben forog. Az alacsonyan úszó esőfelhőkben eltévedt,
a fényjelzések és a Mont Valerian hatalmas fénycsóvája nem jutott el hozzá, sorsára bízva, céltalanul vergődött négy utasával.
A várvavárt párizsi leszállásból nem lett semmi: másnap reggelig kellett várni, míg a párizsiak és a világ megtudta, mi történt Byrd kapitánnyal és társaival. A hivatalos jelentés így szólt: „Cherbourgból érkező rádiójelentés szerint Byrd kapitány gépe, a „Miss America", ma reggel 5 óra 45 perckor a La Manche-csatorna francia partvidékétől 300 méternyire, Ver-sur-Mer városka közelében, feleúton Cherbourg és Le Havre között, Deauvilletől 30 kilométernyire a tengerbe zuhant, miután egész éjszaka irányt tévesztve, Észak-Franciaország fölött bolyongott. Byrd kapitány és a „Miss America" három utasa úszva értek partot..."
A leszállás körülményeiről a francia Agence Radio kiküldött tudósítója számolt be izgalmas részletekben. 

Ver-sur-Mer halászfalucskában pénteken reggel két halász a hálók bevonásával észrevette, hogy a tengeren, fél kilométernyire a parttól, repülőgép hányódik. A két halász végigjárta a homokpartot, megtalálta Byrd kapitányt és Neville hadnagyot, akik az igazak álmát aludtak a homokfövényen. A halászok felébresztették a levegő hajótörötteit és a falucska bírájánák lakására vezették a két halálrafáradt repülőt. Byrd kapitány ekkor már annyira kimerült, hogy alig tudta magát felvonszolni a bíró házának lépcsőjén is. Közben megtalálták a „Miss America" másik két utasát is, akiket a hullámok Ver-sur-Mer világítótornyánál vetettek ki. Az amerikai repülők azt kérték, hogy legalább délután 4 óráig aludhassanak. Neville kijelentette, hogy valósággal vakon repültek, mert amióta Newyorkból elindultak, sem az eget, sem a tengert nem látták... Ver-sur-Merből délután automobilon Byrd és társai Caenbe utaztak, ahol a prefektus vacsorát adott a tiszteletükre. A vacsorán Byrdék nem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy milyen borzasztó volt az az éjszaka, amikor felhőben, viharban és ijesztő sötétségben bolyongtak Franciaország ismeretlen vidékei felett.
— Az iránytű felmondta a szolgálatot és a rengeteg rádióállomás folytonos jelzése miatt rádiókészülékünknek sem tudtuk hasznát venni — mondotta Byrd a caenni prefektusnak – Este tíz órakor az volt az érzésünk, hogy Párizs fölött lehetünk. De sehol sem láttunk fényjeleket, sűrű volt a köd és úgy zuhogott az eső, hogy csak közvetlenül a szerencsétlen tengeri leszállás előtt egy keskeny felhőrésen át tűnt szemünkbe világosság, amelyet világítótoronynak néztünk. Közben állandóan kértük a rádióállomásokat, hogy jelöljék meg a leszállás helyét, de annyi állomás kapcsolódott be a készülékünkbe, hogy a nagy zűrzavarból semmit sem tudtunk megérteni. Teljes öt órán át tartott ez a céltalan bolyongás és meg voltunk arról győződve, hogy elpusztulunk. Azok voltak a legkritikusabb órák, amelyeket Franciaország elérése után, a Párizsig vezető légi út megtalálásával töltöttünk el. Mindenütt sötét éjszaka, mindenütt áthatolhatatlan köd uralkodott. Sokkal borzalmasabb volt Párizs fölött öt órán át céltalanul bolyongani, mint átrepülni az Északi Sarkon megsérült motorral!
Majd, amikor a tengerhez értek: félelmetes pillanatok következtek. Byrd kiadta a parancsot:
— Leszállni az ismeretlenbe!
A gép süllyedni kezdett és mindenkinek az volt az érzése, hogy a „Miss America" szakadékba zuhan. Majd nagyot zökkent a gép, a kabin nyílásain zúgva ömlött be a víz! Byrd és társai hirtelen feloldották a hevedereket, kiugráltak a kabinból, rámásztak a szárny felületére, a legnagyobb sietséggel összekapkodták a feljegyzéseket, Neville felkapta a postazsákot, ketten pedig a gumicsónakot és a légtömlőket fújták fel, hullámzó vízen, a hajótörött repülőgép szárnyain.
Neville, a népszerű tengerészhadnagy, számolt be később arról, hogy a közel ötezer kilogrammos repülőgép az ütődés pillanatában nem maradt meg a tenger felszínén, hanem mélyen belevágódott a vízbe, de hála az üres benzintartályoknak, ismét a felszínre került. Szerencse, hogy a part a közelben volt és bár sűrű, sötét köd borította Ver-sur-Mer halászfalucska partjait, a gumicsónak és a tömlők segítségével valahogyan mégis sikerült a homokfövényig elvergődni a „Miss America" utasainak. Itt, teljesen kimerülve, lerogytak a partra és nem ébredtek fel egészen addig, amíg az egyik helyen a toronyőr, a másik helyen pedig a két halász nem találta meg őket.
Commander Byrd megjavította a rekordot! Chamberlain 3790, Lindbergh 3610 mérföldet repült be leszállás nélkül, Byrd kapitány és társai a „Miss Americá"-n 3812 mérföldet tettek meg 34 óra és 12 perc alatt.
— Soha se félni! — ezt hangoztatta mindig Byrd és ha végigtekintünk élete további útján, elmondhatjuk, valóban így volt: sohasem félt.
Voltak csüggedéses napjai, hetei és hónapjai, volt olyan helyzetben, hogy úgy érezte: befejezte életét, voltak hosszú hetek, amikor a magánynak, a tehetetlenségnek és a jégvilág halálos szorításának kiszolgáltatva úgy érezte, hogy nincs tovább. De félni sohasem félt.
Első nagyszabású expedícióját a Déli Sarkvidékre 1928 és 1930 között tette meg, a másodikat 1933-ban kezdte és bevégezte 1935-ben. Felfedezte és feltárta „Little Americá"-t, a Ross-jégtorlasz óriási vidékét. Közel 500.000 négyzetkilométer területet repült ott be, hogy megfejtse a Déli Sarkvidék, a világ legnémább területének titkát. Little Americában, a jégmezők alatt széntelepeket fedezett fel, de természetesen: talán örökre ott marad ez a szén, mert egyelőre elképzelhetetlen, hogy emberi erővel a fehér jég birodalmából ki lehessen bányászni a fekete gyémántot.




(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

(Folytatjuk)

DÉKÁNY ANDRÁS: Carl Akeley, a múzeumi állatország megalapítója

A newyorki természetrajzi múzeum nemcsak arról híres, hogy kiváló tudósai vannak, hanem arról is, hogy a legnagyobb gyűjteménnyel rendelkezik. Megtalálható ott az állatország minden egyes eddig ismert tagja, az egész világ flórája és a geológiai gyűjtemények egész sora. Mindez úgy van összeállítva, oly szemléltetően, hogy a legegyszerűbb ember is, aki bekerül ebbe a, városnagyságú épületcsoportba, azonnal látja, hogy milyen ma az élet a földön és milyen volt ez az élet valamikor régesrégen, az ősidőkben. Mert az amerikai múzeum volt az első, amelyik kidobta a szomorú és poros vitrineket, szomorú és poros állataikkal és helyükbe beállította magát a tájat: híres festőivel megfestette a környezetet; fákat, növényeket preparáltak és azok közt helyezték el a kitömött állatokat. A látogató előtt csodálatos panorámában vonul végig Afrika, Amerika, Ázsia, Ausztrália és a sarkvidék állatvilága. Természetesen ilyen óriási munkához, ilyen művészi és technikai feladathoz megfelelő ember is kell.
Ilyen ember volt Carl Akeley, példaképe a lelkes tudósnak, de példaképe a művésznek és a természet rajongó barátjának.
Akeley már nem él. Esztendőkkel ezelőtt hősi halált halt a Belga-Kongóban és a sírja is ott áll a dzsungel közepén, liánoktól és a dzsungel ősnövényeitől elborítva. Fölötte trópusi madarak énekelnek s a dzsungel állatai váltanak át a kő-kereszttel jelölt dombocskán. Úgy halt meg, ahogy kívánta, ahogy legjobb barátjának mondta egy este a múzeum Afrika-termében:
— Roy, mielőtt meghalok, még egy kis időre meghúzom majd magam a sátramban. Kis tábort ütök Afrikában, üldögélek a tábortűz fénye mellett, pipázni fogok és nem csinálok semmit! Boldog leszek, mert nem tartozom már senkinek számadással.
És Akeley majdnem így tett, — csak éppen nem üldögélt és nem pipázott. Mert csak a munkát ismerte s ezenkívül semmi más örömet.

Akeley eredetileg szobrásznak készült és úgy lett belőle preparátor és később zoológus: éveken keresztül expedíciókat vezetett Afrikába és Ázsiába. Amerika legkiválóbb természetbúvára volt, az idegen tájak szerelmese. Nagyszabású kirándulásai, azok a bizonyos, híres „safarik", mindig nagy eredménnyel zárultak. Akeley puskája pedig csakis akkor dördült el, ha valami egészen különleges állatpéldány került eléje. „Ake" (így hívták a barátai), magános ember volt, nem szerette az úgynevezett nagyszabású expedíciókat, egyedül vágott neki  az  őserdőknek,   a  pusztaságoknak,   csakis bennszülött vadászai, nyúzói és szolgái kísérték. Középmagasságú, szikár, kicsit görnyedten járó férfiú volt, de mint mondta: elnyűhetetlen. Nem ismerte a   fáradtságot és sikerrel küzdött évtizedeken keresztül a fehér embernek sokszor gyilkos klímában. Akeley a múzeum szerelmese volt, a szemléltető gyűjtemények elve lebegett előtte. Tulajdonképen őt nevezhetjük a mai, modern múzeumelmélet apjának. Irtózott a vitrinektől, a hatalmas üvegszekrényektől,  amelyekben úgy festenek a kitömött állatok, mintha dunsztos üvegben lennének. Folyton azon elmélkedett, hogyan lehetne teljes egészében kiemelni, a megfelelő környezet   hangulatával   körülvenni   a   művészi preparátor keze alól kikerült múzeumi állatot. Hogy a new-yorki múzeum és a  chicagói  Field-múzeum  nemcsak  nagy értékekkel  dicsekedhetik,   hanem  a nagyközönség számára megnyitott termei olyan csodálatosan szépek, azt nagyrészt Carl Akeleynek, a művésznek és a zoológusnak lehet köszönni. Akeley hirdette, hogy a fiatalságot „tűzön-vízen keresztül" közelebb kell hozni a természethez, hiszen a newyorki, a pittsburgi, a philadelphiai, chicagói gyerekek, diákok és iparosfiúk, a városok, a gyártelepek ifjúsága mást se lát, mint házakat, tűzfalakat, utakat, füstöt és egyebet se szív, mint rossz levegőt. Legalább lássa meg, mit rejt a természet. így születtek meg azok a különös gyűjtemények, amelyeket minden nap autók szállítanak el a különféle iskolákba a newyorki múzeumból! Madár-, emlősállat- és ásványgyüjtemények kerülnek az érdekes autók polcaira, minden autóhoz egy-egy filmvetítőgép tartozik és így a gyerekek könnyen megláthatják azt, amiről azelőtt csak álmodozhattak: a múzeum kincseit. Akeley ifjúsági múzeumának külön épületet emeltek, 900.000 dollár költséggel, valóságos önálló múzeumot. A tanároknak és a tanítóknak, a természetrajz előadóinak nincsen más dolguk, mint hogy telefonon felhívják a múzeum ifjúsági osztályát és fényképekkel kísért előadást kérnek, kitömött állatokkal, felolvasásra szánt szöveggel együtt.

Az az ember, aki kitervezte ezt a szép és kultúrértékű munkát, életének nagy részét a dzsungelekben harcolta végig. Volt része izgalmakban éppen elégszer.
Egyszer egy párduc terítette le, amikor hazatérőben volt a táborba. Akeley azon a napon varacskos disznót keresett, ezt a vaddisznónál jóval nagyobb, félelmetes agyarú állatot. Az őserdő fái között ballagott lassan előre, majd egy patak medréhez ért, amikor hirtelen sárga pont villant fel előtte. Eldördült a puska, de a golyó csak a párduc egyik lábát törte el, ami komoly veszedelmet jelent! Akeley menekülni igyekezett. A vadállat azonban a hátára ugrott és marcangolni kezdte. A közelben nem volt senki. Akeley egyik kezével a hasát védte, a másikkal pedig a párduc torkát szorongatta, így hemperegtek a homokban. És a vékony ember, az elszánt afrikavadász és tudós, csodát művelt: puszta kézzel megfojtotta a párducot, térdeivel pedig betörte a bordáit! És ez nem legenda, hanem valóság: a történtek után hónapokig feküdt tábori szállásán, élet-halál között, cafatokra tépett hústömeg volt, mint azt Elliot professzor jelentette a múzeumnak.