Érdeklődésünk... a hegyvonulatok és az itt-ott fehér szikláktól és fűtől borított fennsíkok felé fordult, melyek ezer méterrel feljebb isszák be az égből alázúduló víztömeget... Hová lesz ez a víz meg az olvadű hó? Vajon nem ugyanez gyűlik-e össze, miután behatolt a hatalmas mészkőrengeteg milliónyi repedésén, hogy aztán előtörjön a hegyszorosok mélyén?
A kis csapat felderítő útra indult a zordon vidéken, mely felett az Arlas-csúcs és az Anie-csúcs gyakran ködbe burkolt sziluettje emelkedik. Egy nap, mikor kettejük, Georges Lépineux és Giuseppe Occhialini a Pierre Saint-Martinnek (Szent Márton kőnek) nevezett réges-régi határkő közelében pihent, ez előbbi észrevett egy csókát, mely egyenesen a sziklából látszott kirepülni, egy dolina mélyén, egy meredek vízmosásba harapó, mintegy tíz méter széles kútszerűségben. Lépineux jó megfigyelő volt. Gondolkozni kezdett, mint Newton, mikor leesni látta az almát. Ha a csóka kirepülhet ebből a sziklából, akkor ott egy lyuknak kell lennie, abban fészkel. Márpedig a csóka csak ott tanyázik, ahol űrt tud maga alatt. Minthogy pontosan a hegység üregeit keresték, a két kutató ügyesen leereszkedett a tízméteres mélységbe. Odafutottak a tízméteres sziklafalhoz, és valóban találtak egy lyukat. Kiszélesítették, és kavicsokat dobáltak bele. A kavicsok szédítő, szakadéknyi mélységben tűntek el. így fedezték fel a Saint-Martin-barlangot.
Nyolc napig tartott, míg előkészítettük a leszállást. A zsomboly bejáratát képező szűk ablakszerűség előtt a csoport száraz kövekből kiépített egy vízszintes teraszt. Perot, Cosyns, Janssens és Petitjean nagy gonddal szerelte fel és rögzítette a csörlőt. Aztán két napig keverték a maltert és cementezték össze a zsomboly mennyezetét alkotó és veszélyt jelentő összes kiugró, laza követ. Labeyrie, Lévi, Occhialini ellenőrizte a felszerelést, köteleket és létrákat hajtogattak, tekertek, megvizsgálták a lámpákat, elkészítették az élelmiszer-fejadagokat.
Aztán következett az egy napig tartó főpróba, majd egy másik, mialatt a csörlőt állították be véglegesen a működésre. És ezalatt kutyának való idő volt, szűnni nem akaró szemerkélő eső, sűrű köd...
...Kövek pattannak vissza a zsomboly falán, és szinte azonnal szétrobbannak a fenék óriási káoszában, tőlem nem messze. Űgy látszik, Loubens befejezte az első nyolcvan métert, s most a mélybe zuhannak a negyven fokkal előrehajló nagy terasz kődarabjai, melyek áthaladása miatt lazultak ki.
A huzal ölnyi darabonként érkezik, egyre tekerem. Az idő múlik, fogalmam sincs róla, milyen sebességgel. Néha pillanatokig, percekig semmi. Magam elé képzelem Loubenst, a jeges vízsugár alatt, amint várja, hogy újból mozgásba hozzák. A le- és felszállás átlagosan mintegy négyméteres percenkénti sebességgel megy végbe. A pók-ember, ha egy kis kiszögellést talál, kéri, hogy állítsák meg egy kicsit, hogy ráállhasson zsibbadt lábára, vagy kilazíthassa egy pillanatra bordáit a szíjak szorításából. De ezeken kívül is vannak leállások: váltják a pedálozót, vagy technikai akadályok merülnek fel. Mindig a legrosszabbkor jönnek: éppen mikor az ember a levegőben lóg, és nem érheti el a falat, csak forog körbe-körbe a feszes drótkötél végén, mely kemény, mint a vas.
Elmentem megtölteni egy csajkát a közelben csörgedező egyik vízsugárnál. Loubens felforralja a vizet. Már átvizsgáltuk az élelmiszert meg a felszerelést, és gondosan rendbe raktunk mindent. Órámra pillantok: hat óra! Hét és fél órája jöttem le a zsombolyba, és még csak a huzallal foglalkoztam.
- Meg fogsz lepődni - mondja Loubens -, mennyire nem számít az idő a föld alatt.
Valóban rendkívül gyorsan szalad itt az idő, szinte észrevétlenül, akár dolgozik az ember, akár várakozik. Furcsa! Azt hittem, hogy a sötétség, az unalmas semmittevés, a hideg éppen ellenkezőleg, véget nem érővé fogja tenni az időt.
Mi az, hogy idő? A barlang nedves hidegétől zsibbadt agyam hasztalan igyekszik megérteni azt, hogy hat óra sokkal rövidebb lehet, mint egy mélybe zuhanás egyetlen szörnyű pillanata, s hogy milyen gyorsan elszaladhat egy felnőtt ember életében egy év egy gyerekkori iskolapadban eltöltött unalmas óra örökkévalóságához képest.
Jacques bekapcsolta a hallgatót, feltette nyakára a gégemikrofont.
- Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Halló, csörlősök?
...
- Itt Labeyrie. Loubens lezuhant, körülbelül egy órával ezelőtt. Súlyosan megsebesült.
Megvárta a választ, aztán:
- Jó, adjátok. Halkabban, ránk nézve:
- Mindjárt adják Maireyt.
Néhány pillanatnyi várakozás.
- Halló, Mairey? Szervusz!
...
- Nincs eszméleténél, igen, kezdettől fogva.
...
- Vadul liheg, ötvennyolc ki- és belélegzés percenként. Szájából nyál szivárog. Felső állkapcsa szemmel láthatóan eltörve. Valami lehet a veséjével is, mert öntudatlanul oda akar nyúlni a jobb kezével...
- Most Jimmy beszél - közölte Jaques. - Azt mondja, változatlanul dolgoznak a kábelhurkon, és hogy a csendőrség felállított egy rádiót, azzal tartják fenn az összeköttetést a völggyel. Norbert Casteret értesítette Loubens szüleit.
Az orvos újból lehajolt, kinyújtotta a kezét és óvatos ujjal lezárta a halott szermét. Jaques Labeyrie megrázta magát, odament a telefonhoz, lapcsolt. Hangja jeges volt:
- Halló csörlősök? Itt Labeyrie.
...
- Marcel Loubens elhunyt.
...
- Igen. Marcel Loubens meghalt, öt perccel ezelőtt. Szétkapcsolt, levette a hallgatót. Órámra néztem: 22 óra
15. Harminchat órája, hogy lezuhant.
Labeyrie végzett a sírfelirattal. Komor és egyszerű felirat volt, akárcsak maga a sír. Egy kereszt, egy név, egy évszám. Két hatalmas és egy harmadik, kisebb szikla tetején négy-öt száraz kőből álló kis cairneket,1 halmokat emeltünk. Occhialini órák óta García Lorca-verseket szavalt, ha nem tévedek, spanyolul, csak a foga közt, mintegy saját magának. Olyan volt a halott mellett mormolt költemény, mint egy ima. Mairey nem szólt egy szót sem, úgy dolgozott, mint egy favágó, hatvankilós köveket mozgatott...
- Madame Tazieff, üzenjen neki valamit.
Anyám nem akar saját maga beszélni velem, nehogy a hangjában remegő nyugtalanság megijesszen.
- Mondja meg neki, hogy minden rendben van, ne türelmetlenkedjék, és hogy én mindig szerencsét hozok.
A csörlősök rendületlen hidegvérrel dolgoznak tovább.
- Na, megvan!
Már csak le kell reszelni a fölösleges három millimétert. Aztán elvenni a rudat, pontosan visszailleszteni a huzalt a csigára, vigyázva, nehogy elhajoljon a tengely, aztán a huzalt tartó tizenöt embernek nagyon lassan vissza kell engednie, egyiknek a másik után, végtelen óvatossággal, mert egy ráz-kódás végzetes lehet.
Nagyszerű mű, nemrég olvastam, igazán megragadja, hogy mi hajtja a barlangászokat, barlangkutatókat.Realisztikusan de mégis meghatóan ír Marcel Loubens utolsó leszállásáról és halálának történetéről, majd az utolsó erőfeszítéseket követelő nagy felfedezésről!
VálaszTörlés