HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 6 (Loubens halála)

EGY UTOLSÓ, HALK SÓHAJ...

A fentiek tudomásul veszik
a halál tényét

Annyira szerettem volna, hogy megadják Loubensnek az utolsó lehetőséget, hogy kihúzzák ebből a fekete üregből, s már benn feküdjék egy fehér, tiszta, világos kórházban, csodálatos készülékek között, amelyek megőrzik az élet szikráját a halálos veszélybe került emberben! De nem siethettünk, csak lassan, óvatosan dolgozhattunk lámpáink táncoló fényében.


Mikor végre betettük Loubenset a hordágyba, hozzáfogtunk odaerősítéséhez. El kellett kerülni, hogy összepréselődjék saját súlya alatt, amikor a hordágy függőleges helyzetben lesz és felfelé húzzák, és hogy oldalvást elmozduljon, ha nekiütő-dik a falnak. Természetesen oda lehetett volna kötözni olyan erősen, hogy ne kelljen mindettől félni, de nem volt szabad túlságosan összeszorítani. Maradt még a sisak. Mairey a leszállás előtt mindenre gondolt: nehogy Marcel feje billeghessen, két kis lyukat fúrt hátul egy sisakba, s most csak keresztül kellett húzni rajtuk egy fémszálat, és azzal a hordágyhoz rögzíteni. Mairey még egy kivájt deszkalapocskát is felszereltetett, hogy annak mélyedésébe lehessen a sisak tarkórészét illeszteni.


André szelíden megemelte Loubens fejét, én széthúztam a rugalmas fülrészt, és feltettem a sisakot. Loubens elő volt készítve a felszállításra. Egyetlen dolog volt még hátra, az infúzió, és meg kellett várni, hogy azok az emberek, akik a kiszögelléseknél és az összeszűküléseknél fogják átsegíteni a hordagyat, végezzenek hágcsóik felszerelésével, és készenlétben álljanak kiszögelléseiken.


Már hallottuk is őket, azaz vakmerő manővereik alatt felhangzó füttyjeleiket. Már százméteres hágcsómászás is nagy fizikai erőfeszítést igényel. Itt a mentőbrigádnak kétszáznegyven méteres szakaszon kellett elhelyezkednie: két embernek mínusz nyolcvan, egynek mínusz százhúsz, egynek mínusz száznyolcvan, egynek pedig mínusz kétszáznegyven méteren. Összekapcsolták húszméteres hágcsóelemeiket, aztán egymás után leereszkedtek, biztosítókötéllel, mint a hegymászásnál, őrhelyükre érkezve biztosítókampót vertek valami repedésbe, odaerősítették magukat egy karabiner meg egy kötélhurok segítségével, megvárták a következőt, és biztosították, míg le nem ért. Időnként minden óvatosságuk és ügyességük ellenére kimozdítottak helyéből egy-egy bizonytalanul álló követ, s mi már messziről hallottuk a falhoz ütődő lövedék hangját; utána csönd következett, majd még erősebb csapódás, s ismét csönd. Ekkor már készen álltunk, feltett sisakkal, Loubens teste fölé hajolva. Az utolsó száztíz méter csendje után a kőtömb becsapódott, a szó szoros értelmében felrobbant, és darabjai közvetlen közelünkben szelték át a levegőt.


A füttyjeleket egyre tisztábban ki lehetett venni. Egy füty-tyentés: állj; két füttyentés: indulj fölfelé; három füttyentés: indulj lefelé. A szorosan és hatékonyan együttműködő brigád lassanként közeledett. A vezető hamarosan megérkezik a mínusz kétszáznegyvenes kiszögellésre (száznegyven méternyire fejünk fölé), az időnként felhangzó füttyjelek és hangtöredékek hoztak jelzést arról az öt emberről, akik tudva tudták, hogy életüket kockáztatják Loubens megmentéséért.


A doktor üvegeket, gumicsöveket, tűket vett elő táskájából, és módszeresen elhelyezte őket Loubens testén, mert máshol nem volt hely. Aztán fél térdre ereszkedett a sebesült mellett; másik térdét a falhoz kellett támasztani. A hordágy másik oldalán Labeyrie és Occhialini, a két aggódó ápoló ügyeskedett, hogy viszonylag tűrhető testhelyzetet találjon. Mairey átadta nekik az üvegeket, rögzítette a csöveket. Kézbe vette Loubens jobb karját, kinyújtotta, s megkereste a vénát. Megkezdődött az infúzió. Ez utolsó órák folyamán többször is elkezdtünk nevetni, viccelődni: szükség volt rá, hogy megtarthassuk maradék energiánkat, mind Marcel, mind önmagunk érdekében. Most azonban teljes komolyságba burkolóztunk. Felvettem a hallgatót, felkapcsoltam a gégemikrofont. Most már valaki mindig telefonügyeletben volt a felszínen.


-  Halló, csörlő? Itt Tazieff.
-  Halló, szervusz Haroun! Itt Janssens. Mi újság? 
Röviden elmeséltem az utóbbi órák munkáját, közöltem, hogy hamarosan készen állunk az „indításra", aztán megkérdeztem, hogy fent készen vannak-e.
-  Igen, minden készen van. Mihelyt az utolsó lyoni is a helyén lesz, el lehet kezdeni.
-  Jó. Hát akkor szervusz, majd hívlak.
-  Várj, Róbert akar veled beszélni.
Az infúzió folytatódott. A színtelen folyadék milliméterről milliméterre fogyott a zömök palackban, melyet Occhialini tartott arca magasságában.
-  Halló, öregem, hogy vagytok?
-  Megvagyunk, Róbert. Mi újság?
-  Mondd csak, csináltál felvételeket a balesetről?
-  Nem, egyet sem.


Valóban nem csináltam egyetlen felvételt sem. Nem mintha nem jutott volna eszembe. A nap folyamán gyakran magam elé képzeltem fotókat, patetikus képeket. Többször is „láttam" a döbbenetes dokumentumokat. Mégsem nyúltam készülékeimhez, bár kezem ügyében voltak. Miért? Végül is azért jöttem le, hogy a lehető legtöbb felvétellel térjek vissza. De a katasztrófa óta a riportszenvedélynél erősebb gátlások tartottak vissza. Talán babona is: ha türtőztetem magam, életben marad...


Fentről Róbert biztatgatott:
-  Talán jó lenne mégis, öregem. Egy fényképes riport sokat lendítene ügyünkön, a kiadások egyre félelmetesebbek lesznek.
Éreztem, hogy zavarban van ott a drót másik végén.
-  Rendben van, Róbert. Meglesznek a fényképek. Lementem a táborhoz. Ott hagytam készülékeimet, mikor
lementem aludni arra a három órára. Istenem, milyen messze volt az a kevéske alvás, az a röpke három óra!


Örültem - ha egyáltalán beszélhetek örömről -, hogy egy pillanatra egyedül lehettem. Magam előtt nem kellett úgy tennem, mintha meg lennék győződve arról, hogy az élet mégiscsak szép, mintha sokat próbált ember lennék, s közönyömről minden leperegne.


Meg aztán jó volt egy kicsit eltávolodni az öntudatlan embertől, zihálásától, mely olyan volt, mint egy lidércnyomás.
De valami hirtelen figyelmessé tett: alig tettem húsz-harminc lépést, messziről úgy tűnt, hogy csökkent a lihegés erőssége . . . Vagy csak kimerültségemben képzelődöm?


Nem szöszmötöltem sokat a táborban. Fogtam a készüléket, végignyújtózkodtam rugalmas és hívogató ágyamon - éppen csak néhány pillanatra, hogy meggyőzzem magam, vannak kellemes dolgok is a földön -, és elindultam visszafelé.
Húsz métert sem tettem meg, mikor egyetlen lámpám kialudt. Ráztam, nyomkodtam a gombot, csavargattam a körtét, hiába. Vaksötétség. Kiáltottam:
-  Hahó, Jacques!
Valami érthetetlen válasz jött vissza. Hiába volt közel a tábor, mindössze százméternyire, a terem akusztikája lehetetlenné tette, hogy megértsük egymás szavát.
-  Persze - mondtam magamban -, az infúzió leköti őket.
Egy pillanatra megálltam a sötétben.
-  Csak legyen nálam gyufa . . .


Szerencsére volt. Elég szép sportteljesítménynek bizonyult ez a kőtömbökön, gyufák gyorsan kialvó fényében megtett százméteres felkapaszkodás. Hál'istennek egy hét alatt volt alkalmam megismerkedni a tereppel, különben csontjaim látták volna kárát.


Visszaérve Loubens mellé, csináltam néhány felvételt az átömlesztésről, magnézium nélkül, mert füstje mérgező. Az egész világítást a társaim mellére akasztott gyenge elemlámpák és két pici acetilénláng szolgáltatta.
Az átömlesztés véget ért. Társaim már alig tartották magukat: egy óra óta voltak lehetetlen testhelyzetben. Mairey fogta a telefont:
-  Halló, fentiek? Itt Mairey.
- ...
-  Amikor akarjátok.
Levette a fejhallgatót. Jóságos arca megmerevedett a fáradtságtól. Csendben nézte Loubenset.
Eltelt egy kis idő. Mit tehettünk még? Várni kellett. Most éreztük igazán a hideget, a nedvességet, a kimerültség súlyát. Égett a rezsó, valaki meggyújtotta, hogy kávét főzzön.
Kék butángázláng. Duruzsol a víz. Békés családi tűzhely illúziója . . .
Marcel egész picit felnyögött, először, mióta lezuhant a sziklára. Aztán egy második, harmadik nyögés. A zihálás abbamaradt. Az elkeseredett harc véget ért. Egy utolsó, halk sóhajtás, egy utolsó lehelet. . .


Mairey lehajolt, majd felegyenesedett. Mozdulatlanul, egyetlen hang nélkül néztük halott barátunkat.
Az orvos újból lehajolt, kinyújtotta kezét, és óvatos ujjal lezárta a halott szemét. Jacques Labeyrie megrázta magát, odament a telefonhoz, kapcsolt. Hangja jeges volt:
-  Halló, csörlősök? Itt Labeyrie.
- ...
-  Marcel Loubens elhunyt.
- ...
-  Igen. Marcel Loubens meghalt, öt perccel ezelőtt. Szétkapcsolt, levette a hallgatót. Órámra néztem: 22 óra
15. Harminchat órája, hogy lezuhant. Jacques Labeyrie újból felvette a hallgatót:
-  Halló, föntiek, megyünk aludni.
- ...
-  Igen, kapcsolás holnap reggel kilenckor.


*


(Társuk halála mélyen lesújtotta a lent rekedteket, akik másnap, hogy Loubens ne halt volna meg hiába, erőltetett menetben feltártál a barlangnak azt a részét, amire Marcel bukkant volt. A halálból így lett győzelem...)