,,NINCS REMÉNY, DOKTORKÁM?"
Mikor fölébredtem, órám két mutatója éppen eltakarta egymást a tizenkettesen. Egy pillanatig tűnődtem: dél vagy éjfél van? Nem, dél nem lehet, ahhoz túl álmos vagyok.
Levetkőzve bújtam bele a hálózsákba. Lehetőleg mindig le kell vetkőzni a hegyekben, a tengeren, a föld alatt, hogy minél hasznosabb legyen a pihenés. Most minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy kizavarjam magamat ebből a kellemes és száraz melegből, hogy fel tudjam húzni a nedves nadrágot, a felsőruhát, átázott cipőmet.
A sátor alatt aludtam, az egyik gumimatracon. Mikor kilenckor bemásztam a kis fehér sátorba, kimerült agyammal nem voltam képes felfogni, miért erre a felfújt gumira fekszem, amit nem szeretek, tábori ágyam helyett. Most, hogy félrehajtottam a sátor ajtaját képező kis karikát, rájöttem, mi tartott vissza kívül kifeszített, kényelmes tábori ágyamtól: Loubensnek a végtelen, sötét űrt betöltő szörnyű zihálása, mely telezúgta fejemet teste szenvedésével és ijesztő tehetetlenségünkkel. A háromórás kényelmetlen alvás alatt sikerült megszabadulnom ettől a lidércnyomástól. Most megint látnom és hallanom kellett a kegyetlen valóságot.
Ott találtam barátaimat a táborhelynél. Sikerült a lehető legkevésbé kényelmetlenül, egy gumimatracra kuporodva elhelyezkedniük Loubens mellett, széthajtogatott sátorlappal védve lábukat az alattomos hidegtől. A három óra azzal telt el, hogy hasztalanul igyekeztek helyreállítani a telefon-összeköttetést, vizet gyűjtögettek, törölgették Marcel száját.
Jacques átadta helyét, és lement aludni.
Az éjszaka végtelenül hosszú és nyomasztó volt, szorongó hallgatásunkkal és fülünkben a fújtató lihegéssel telt el. Időnként felvettem a hallgatót, és bekapcsoltam a gégemikrofont :
- Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Itt Tazieff. Halló, csörlősök?
Semmi. Semmi válasz, még csak az a halk ciripelés sem, ami jelezni szokta, hogy fent bekapcsolták az áramkört.
- Az isten verje meg, mit csinálnak ezek ott fönt? Mit gondolsz, olajra léptek?
- Te, mondd csak - kérdezte hirtelen Occhialini - mi volt a benyomásod azokról a spanyolokról, akik odajöttek a múltkor?
- Gondolod, hogy a spanyol csendőrök mindenkit hűvösre tettek? Nem, az lehetetlen! Emlékezz csak vissza, milyen nagyon rendesek voltak, főleg az a fickó, aki a különítményt vezette.
Valóban rokonszenves volt ez a negyven felé járó, kissé kopaszodó, világosbarna hajú ember. Két órát töltöttünk együtt a völgyben, a Saint-Martin kőnek nevezett határkő alatt. Négy spanyol volt, hivatalos kiküldetésben, türelmesen várták, hogy brigádunk tagjai lemásolják a konzuli iroda levelét, mely tanúsította, hogy nem kémkedni jöttünk. Ketten szórakoztattuk őket: Marcel, ki jól beszélte nyelvüket, és én, aki le akartam filmezni őket.
Loubens és a kapitány békésen csevegett, hosszú, kényelmes szünetekkel, melyek alatt hallani lehetett, hogy dudorász a langyos szél a fenyők sötétzöld koronája közt. Ékelődtek, mindenki jókat nevetett, még magam is, bár a felét sem értettem annak, amit mondtak.
Nem, lehetetlen, még ha nyilvánvaló határsértés is történt, teljesen elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek elvitették a
fiúkat, akik - reméltük - megkísérlik a lehetetlent is, hogy kimentsék Loubenset a végveszélyből!
- Disznók! Legalább valami életjelt adnának, megrázhatnák a kábelt, leejthetnének egy követ. . . Úgy látszik, fogalmuk sincs róla, mi az, nem tudni semmiről. . . Nem tudni semmiről, itt!
Időnként letöröltük Loubens nyálát, megigazítottuk a fejét.
- Tazieff!
- Mi az?
Kicsit elbóbiskoltam. Társam ijedt hangja hirtelen visszarántott a valóságba.
- Már nem folyik a száján. Csak az orrán. A fertőzés megy felfelé. Felfelé ... Mit tegyünk?
Semmit. Semmit sem tehettünk. Semmi másra nem futotta erőnkből, mint a két pehelytakaróra, a melegvizes kulacsra meg a féltő gyengédségre . . .
Reggel ötkor Labeyrie visszajött felváltani Occhialinit, s most Beppo ment aludni. Reménykedni kezdtem, hogy helyreáll a telefon-összeköttetés, mert bíztam Labeyrie türelmében és hozzáértésében. De bármilyen ügyes és hozzáértő volt is, mit tehetett egy barlang mélyén a világtól elzárva, ha a fentiek megszakították az áramkört?
- Az isten verje meg őket!
Jacques mellém kuporodott, összebújva melegedtünk.
Múltak az órák ...
Jacques oldalba bökött, hirtelen odafordultam. Szemével a telefonzsinórra mutatott: a karbidlámpa gyenge fényében látszott, amint megrándul, és ugrándozva megy fölfelé . . .
Órámra pillantottam: nyolc óra volt.
- Na, öregem, úgy látszik, nem haltak meg ott fönt. Legalábbis nem mindenki!
Máris talpon voltunk, tekerni kezdtük az orsóra a telefonzsinórt, mely most lefelé jött. Igen, lefelé. Tizenöt irgalmatlanul hosszú óra és teljes elszigeteltség után, az élő világgal való legcsekélyebb kapcsolat nélkül eltelt tizenöt óra után, mely idő alatt a leghalványabb sejtelmünk sem volt arról, ami odafenn történik, csak arra az egész bensőnket szorongató érzésre gondoltunk, hogy nem lehet megmenteni ezt az életéért küzdő embert. Képzeletünk már elbeszélhetetlen határokig kalandozott. S most végre újból föléledt a remény: mégiscsak létezik a külvilág, törődik a sebesülttel, még ha ezt csak az a rézszál közölte is velünk, mely végre-valahára nagy kegyesen méltóztatott megmozdulni.
Telefonálni nem lehetett, mert valaki nyilván volt a huzal végén, minden valószínűség szerint Mairey, s csak ő beszélhetett a fentiekkel.
Úgy látszott, rendben megy végbe a leereszkedés. Ahogy tekertük fel a zsinórt, úgy erősödött a remény, hogy meg lehet menteni Loubenset.
Loubens, aki változatlanul viaskodott a halállal, ugyanazzal a ritmussal lélegzett, másodpercenként egy be- és egy kilélegzéssel. Olyan szabályosan, mint egy gép. Egy élet-gép.
Vizet kezdtünk melegíteni, hogy az orvos készen találja azt a keveset is, amit egyáltalán nyújtani tudunk. Az éjszaka folyamán megtöltöttük összes edényeinket, a kulacsokat és a csajkákat. A rezsón egy háromliteres kuktát forraltunk fel.
Valóban André Mairey volt az. Fél tíz felé hallottuk meg a hangját, amint a gégemikrofonba kiabálta a fentieknek szóló tájékoztatásokat. Néhány perc múlva megjelent lámpája, kis élénksárga karika az árnyak birodalmában. Forogni kezdett a levegőben, de az övéhez erősített telefonzsinórt erősen meghúzva, egészen jelentéktelenné sikerült csökkentenünk a forgást. Végül földet ért, először a nagy felső sziklatömbön, aztán annak oldala mentén lecsúszott és tömbről tömbre ereszkedett lejjebb.
Megjött hát az orvos, tiroli zsákkal hátán, fémhordággyal hevederszíjain. Segítettünk, hogy megvethesse lábát, kiszabaduljon hevederjéből, és levegye a fülét szorító, kényelmetlen sisakot.
Már nem emlékszem, mondtunk-e valamit, csak annyit tudok, hogy mindketten boldogok voltunk Labeyrie-vel, hogy magunk mellett tudhatjuk Andrét, jóságos szép arcát. Hosszan, erősen kezet szorítottunk.
Aztán Mairey a sebesült fölé hajolt. Szorongva figyeltük.
Fintor jelent meg az arcán, megrázta a fejét.
- Nincs remény, doktorkám?
- Nincs. Kikészült szegény . . .
Azt hiszem, örökké hallani fogom ezt a halkan kiejtett két szót, ezzel a liége-ire emlékeztető, éneklő hanghordozással: „Kikészült szegény ..."
- De hát miért ? A koponyacsont ép!
- Nem. Koponyatörés, gerinctörés.
- De hiszen mozgatta a lábát! Legalábbis egy kicsit, miközben idehoztuk. Meg aztán a füléből sem jött vér .. .
- Az orrából jött vér, márpedig az orrán nincs seb. A hátgerinc is biztos.
Nyugodt, kimért mozdulatokkal szedte elő műszereit.
- Persze, ha csak egy esélye van is, azt is meg kell próbálni. Meg fogjuk tenni, amit csak lehet.
Nem voltam hajlandó lemondani minden reményről. Alapvetően optimista vagyok. Ez néha hiba, de van jó oldala is. Elkeseredetten kapaszkodtam bele egyik személyes tapasztalatomba: egy meuse-beli sziklamászás alkalmával egyszer lezuhantam. Hátamra estem, egy vízszintes kőlapra. Kilenc méter: nagyjából ilyen magasról esett le Loubens is. Márpedig én megúsztam egy jelentéktelen sebbel a karomon, meg a hátamat díszítő kék-zöld foltokkal.
- Igen - mondta Mairey -, csakhogy ez most súlyos.
Következik: Megkísérelni a lehetetlent
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése