JUHÁSZ VILMOS: Sok férj - egy feleség

(A Tibet c. 1936-os útikönyvből)

A nemek egymáshoz való viszonyát az ország sajátos körülményei határozzák meg. Ez a viszony nekünk európaiaknak érthetetlen, ha gyökereit, eredetét, kialakulásának valószínű okait nem ismerjük.


Tibet nagy részében a házasélet formája a polyandria. A görög szó sok-férjűséget jelent. Egy nő egyszerre több férfi felesége.


A lány 18 éves korában szokott férjhezmenni. A tulajdonképpeni családfő, a legidősebb fivér, nem szokta megkérdezni nővére hajlandóságát, hanem saját Ízlése szerint választja ki élettársát, helyesebben élettársait. A házasságkötés rendes adás-vételi szerződéstől alig különbözik. A vőlegény — többnyire a legidősebb fitestvér egy családban — a menyasszonynak vagyonához mért pénzösszeget ajándékoz és ez a feleség magánvagyona, amiről szabadon rendelkezhetik. A barátnők is pénzt szoktak adni társnőjüknek, így a feleség legtöbbször megőrizheti függetlenségét és férjének, azaz inkább férjeinek nincsen kényre-kegyre kiszolgáltatva. Látni fogjuk, hogy ennek a feleség sokszor hasznát veszi. A szerződés a férj móringja ellenében megköveteli, hogy a házassági viszony a férj valamennyi, az okmányban megnevezett fivérére is kiterjedjen. Ha a feltételt az okmányba nem veszik be, a fivérek tetszésük, illetőleg egymás közti megegyezés szerint járnak el. A rendelkezés merevségét enyhíti, hogy az ifjabb fitestvéreket nem kényszerítik a közös családi életben való részvételre, másrészt pedig a nőnek jogában áll a szerződésből sógorait kirekeszteni. A korlátozásokkal azonban ritkán élnek, jeléül annak, hogy az intézmény a tibetiek gondolkodásának és érzésének megfelel.


Ha gyermekek születnek, apjukat a fivérek közül megállapítani nem lehet. A tibetiek nem is törik rajta a fejüket. A gyermek apja mindig a családfő, vagyis a legidősebb fivér. A gyerekek őt atyának, a többi fivért nagybácsinak, vagy egyszerűen bácsinak hívják. Ha a házasság gyermektelen marad, a legidősebb fivérnek jogában áll újra megnősülni. Minden úgy történik, mint az első alkalommal; az új házasságkötés magától értetődően a fivérekre is kiterjed. A gyerekek az első, terméketlen feleséget »nagyanyá«-nak, saját anyjukat  »kisanyá«-nak nevezik.


A tibeti házasságok nagyon gyakran szerencsétlenek ; meglepően gyakran végződnek válással. A nő otthagyja házastársait, vagy a legidősebb fivér, s vele együtt szükségszerűen a többiek is, a közös asszonyt. Nem ritkán alig néhány hónapig bírják ki egymás mellett, máskor többéves együttélés után bontják szét a házasságot. Viszont a halálig tartó együttélés inkább kivétel, mint szabály. A válás elé rendszerint egyik részről sem gördítenek akadályokat és a hitvesi hűséget is mindkét fél állandóan igen szabadelvűén értelmezi.

A soknejűség számunkra különösen idegen szokásának magyarázata nagyon foglalkoztatta a néptudományt. A legtöbben okait a tibeti nép életének leginkább szembeötlő jellemvonásában vélték megtalálni: a magashegyi természet mostohasága elleni kemény küzdelemben és az ezzel együttjáró általános nagy szegénységben. A soknejűség tibeti válfaja, az együttlakó fivérek közös házasodása látszatra nagyon támogatja ezt az indokolást. A szokásnak így az a jellege, mintha a nyomorúság és a mindennapi kenyérért való nehéz küzdelem a közös sorsú rokon családokat nemcsak arra kényszerítené, hogy lakásukat, berendezésüket, munkaeszközeiket osszák meg egymással, hanem még asszonyukat is. Szinte úgy tűnik, hogy az egyke egy meglehetősen célszerű s a népfenntartás szempontjából sokkal bölcsebb változatával, vagy inkább párhuzamával állunk szemben. A családban, ahol az egyetlen asszony közös házastársa a fivéreknek, a vagyon, elsősorban a nehezen megművelhető kevés föld voltaképpen egykézben marad, mivel a vagyon és a föld birtokosa a legidősebb fivér, a többi mind az asszonynak, mind a többi javaknak is csak haszonélvezője. Említettük, hogy a gyermekek is, tekintet nélkül arra, hogy a fivérek közül melyiktől erednek, — ami úgysem állapítható meg — mindég a legidősebb fivér leszármazottainak számítanak. A nép tehát így oldotta meg a kevés föld és az egyéb gyér javak egykézben maradásának nehézségét, anélkül, hogy az egykének erkölcsileg romboló és a fáj fönnmaradását veszélyeztető korlátozásaihoz folyamodott volna. A fajta, amely ilyen nehéz küzdelmek között megállja a helyét, ösztönösen fenn akar maradni. A vallás pedig, amely életük egész rendjét megszabja, minden életet szentnek és sérthetetlennek minősít, természetesen a születendő, vagy a világra jött magzatét is. Az eljövendő életek minden korlátozását az élet rendjébe való illetéktelen és bűnös beavatkozásnak tekinti. Maga az egyház is minden családtól gyermeket követel magának, a másodszülött fiút ; mint ahogy a régi semitáknál az Úr az elsőszülött fiút követelte engesztelő zsenge áldozatul. A fivérek közös házasodása esetén a gyermekáldás minden mesterséges korlátozás nélkül sem lehet természetszerűleg olyan veszedelmesen bőséges, mintha a testvérek külön-külön megnősültek és a gyermekek raját nemzették volna.


A sokférjűség végső oka e szerint tehát a természettel folytatott nehéz küzdelem, a sovány föld megművelésének nehézsége, rövidebben és lényegileg : a nyomorúság. A sokférjűség tehát nem lenne egyéb, mint a szűkös viszonyok kiváltotta korlátozás. A nyomorúság azonban csak akkor hoz létre korlátozásokat, ha a szűkölködő, a nélkülöző teljesen tudatában van helyzetének, vagyis méltatlannak és embertelennek ítéli és többé kevésbbé tudatosan lázadozik sorsa ellen. Az életkörülmények küzdelmes nehézsége, a nélkülözés önmagában nem ok semmiféle korlátozásra, csak akkor, ha magasabb igényekkel jár együtt. Egy nép nehéz életviszonyaiból még egyáltalán nem következik, hogy hódolniok kell a sokférjűség különös szokásainak. Számtalan primitívebb és magasabb műveltségű néptörzset ismerünk, melyek a korlátozásnak ezt a válfaját sehogyan sem gyakorolják. Élnünk kell tehát először is azzal a megszűkítéssel, hogy ez olyan népek sajátossága, melyeknek természettől nehéz, vagy súlyosabbá vált életkörülmények és primitív gazdasági módszerek mellett magasabb műveltségi igényeik vannak. Kétségtelenül áll ez a tibetiekre, különösképpen a tibeti földműves népességre. Már az a mód, ahogy vallásuk és egyházuk magasfokú követeléseinek, ha engedményekkel is, de nem csekély mértékben alárendelik életüket, a magasabb műveltség fejlett igényeiről tanúskodik. Nem szabad egy nép műveltségét a higiénével összetéveszteni.


Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a sokférjűség furcsa szokásának elterjedését, arra a megállapításra fogunk jutni, hogy a létért való küzdelem nehézsége, karöltve magasabb műveltségi igényekkel, csak előfeltételei vagy kisérő jelensége, nem pedig szükségszerű kiváltó oka a polyandriának. A sokférjűség ugyanis túlnyomórészt a fivérek közös házasságának formájában jelentkezik. Ettől a változatától eltekintve, nagyon ritkán fordul elő, sokkal gyérebben, mint szabadosabb, kicsapongóbb párhuzama, melyet Közép-Amerikától Kelet-Afrikáig elég sok helyen ismerünk : az egyférjes nő szinte törvényesen szabályozott szabad érintkezése más férfiakkal, elsősorban férje barátaival. A sokférjűség majdnem kizárólag a fivérek közös házasságának formájában fordul elő: Tibeten kívül, Nepálban és Bhutánban, azután délebbre Elő-India ősi dravida és munda néptörzsei között, Ceylon szigetén, majd az Indiai óceán túlsó partján, Kelet-Afrika hamita népeinél, melyeket kétségtelenül valamely rokoni kapcsolat köt össze India barnabőrű őslakóival. Ugyanez a szokás a történeti hagyományok szerint el volt terjedve két régi kultúrterületen : Dél-Arábiában és a magas műveltségű mezopotámiai szumirok között. Ez a két terület sem esik messze a többitől. Mindezek a polyandrikus fivérházasság szokásának meglehetősen zárt és egységes elterjedési területére mutatnak, az Indiai Óceánnak és melléktengereinek vidékére.


Bizonyos, hogy egytől egyig olyan vidékek ezek, ahol az ősi anyajog, vagyis a társadalomnak egy olyan berendezkedése, mely a nőknek kiváltságos helyzetet biztosított, mély és tartós gyökeret eresztett. Tibetről ezt már állítottuk, egy másik különös szokással, a nők arcának elrútító célzatú bemázolásával kapcsolatban. A két exotikus furcsaság eredete pedig sokkal közösebb, mintsem az első pillanatban hinnők. A kínai történeti források már a Krisztus születése előtti időre vonatkozóan megemlékeznek a tibeti népek anyajogi szokásairól. Az anyajognak maga Kína egyik legősibb területe ; nem egy formája és szokása éppen itt alakult ki. A hódító és terjeszkedő kínaiaktól leigázott bennszülött néptörzsek legtöbbjének társadalmi rendje volt. De kínai területen már a ködös, mesés múlt egy emléke, vagy pedig az uralkodó néptől a hegyek közé menekült üldözött, megvetett néptöredékek barbár furcsasága, amikor a történetírók feljegyzése szerint a birodalom nyugati szomszédságában még él és virágzik. A Tang korszak történetíróinak tudósítása szerint Szecsvántól nyugatra, tehát Kelet-Tibetben még a Krisztus utáni VIII. században virágzott egy állam, amely felett nő uralkodott, kizárólag nők voltak a hivatalnokai, ők voltak a családi vagyon birtokosai és örökhagyói és általában kiváltságos helyzetük volt a társadalmi és gazdasági életben.


Azonban mi jogosít fel bennünket arra, hogy a mai tibeti sokférjűséget valamiképpen az ősi anyajogi társadalomból származtassuk le, amikor ez a berendezkedés a nőnek vagyoni és erkölcsi elsőbbséget biztosított, a fivérek közös házassága pedig ellenkezőleg, a nő legnagyobb fokú gazdasági és erkölcsi kihasználásával jár együtt? Ám ez a látszólagos feltűnő ellentmondás mindjárt elenyészik, ha a közös háztartásban az apa és családfő szerepét betöltő legidősebb fivér helyett az egyetlen asszonyt, az anyát képzeljük el a vagyon urának és a tekintély forrásának. Vegyünk szemügyre egy anyajogi nagy családot, amely a benne rejlő egyoldalú törekvéseket szélsőségesen kifejlesztette. Az asszony mellett, aki az alapvagyonnak, a háznak, a berendezésnek, a földnek a birtokosa, a férfi keveset számít. De nincs jelentősége annak sem, hogy az asszony ezek közül a tőle függő férfiak közül eggyel, vagy többel él-e együtt. A gyermek az asszonytól örököl, az ő nevét viseli s ezért alapjában egészen mindegy, hogy ki az apja. Az asszonynak, aki a nagy család felett uralkodik, szüksége van a férfiakra, egyrészt nagyobb testi erőt, másrészt találékonyságot megkövetelő munkák elvégzésére, de még inkább, mint harcosokra, akik fegyveresen megvédik a nagy család javait. Az asszony nemi tekintetben szabad ; csak így tud új férfiakat magához vonzani és szolgálatába vonni. A szolgaság bilincse, amely »férjeit« hozzá fűzi, elsősorban erotikus természetű. Ugyanez áll azokra a ritkán előforduló szélsőséges esetekre, amikor ennek az anyajogi nagy családnak a mintájára egész kis államok alakulnak. Emlékezzünk a lidiai Omphale királynőt szolgáló Heraklesre. Az ókori Lidia egyike volt azoknak az országoknak, ahol az anyajogi társadalmi forma sokáig győztes maradt más berendezkedésekkel szemben.





Ha a sokférjűség létrejöttét meg akarjuk érteni, csak a vagyoni alapot kell elvennünk az egyetlen asszonytól és ráruháznunk a »férjek« egyikére, természetszerűleg a legidősebbre. Ha a férfiak testvérek, akkor a vagyon valóban a családban marad, tekintet nélkül arra, hogy ki a gyerek apja. A nő pedig vagyontárggyá süllyed, akit közösen használ ki a férfi-család, melynek birtokába kerül. Azonban régi uralkodói szabadsága még átcsillan a szolgaság újabb állapotán. Ugyanakkor, amikor gazdaságilag szolgálója a munkáját kiszipolyozó férfi-közösségnek, nemileg meglepően szabad. Férjei nem korlátozzák nemi életét és a közös birtoklóitól való elválás is könnyű. Önállóságát biztosítja még, hogy bizonyos magánvagyonnal is rendelkezik. Természetes, hogy egy atyajogi társadalomban a férfiak legalább is ugyanazokat a szabadosságokat igénylik maguknak, mint amiket kénytelenek a nőknek megadni. A buddhizmussal természetesen merőben összeférhetetlen ez a szabadosság ; de a buddhizmus leple alatt ott burjánzik tovább az ősi anyajogi hitvilág, a Bon vallás a maga nemi kultuszaival, hidat verve az új hit erkölcsi szigorúsága és az ősi szokások szabadossága és kicsapongásai között. A Tanirak erotikus mágiájában, a lámák álarcos táncaiban, a kozmikus tánc közben egyesülő istenek ábrázolásaiban buddhista külszín alatt, az az ősi »tudat alatti* világkép él tovább.


A sokférjűség tehát véleményünk szerint nem egyéb, mint az anyajogi nagycsalád szélsőségesen kifejlődött formájának átcsapása egy merőben ellentétes társadalmi rendbe. Mi okozta ezt a fordulatot? Ugyanazokon a vidékeken, ahol az anyajogi társadalmak virágzottak, mintegy föléjük települve, rájuk rakódva, uralomra jutott egy másik rendszer, melyet szabad apajogi társadalomnak szokás nevezni. Ez nem a sztyeppék állattenyésztő nomádjainak patriarkális rendje, hanem egy bonyolultabb forma, amely azonban nem jutott el az igazi államalkotásig. Lényegében egy nemesi rend kiváltságos helye, a vérség, helyesebben a »kékvérűség« nagy tisztelete és a győzhetetlen életerő bizonyos kultusza jellemzi. Ugy látszik ott, ahol az anya jogi társadalom szélsőséges formája — hirtelenül, átmenetek és közös továbbfejlődés nélkül — ennek a szabad apajogi műveltségnek a hatása alá jutott, került sor a sokférjűség torz megoldására. Ösi anyajogi társadalmaknak más műveltségekkel való kereszteződése révén a világ különböző pontjain csodálatosan zárt, magasrendű műveltségek fejlődtek ki; ilyen volt például a kínaiak, a szumirok, az egyiptomiak kultúrája. Néhol azonban nem következett be ez a továbbfejlődés — és itt kell a sokférjűség létrejöttében s még sokkal inkább fennmaradásában a szűkös viszonyoknak szerepet tulajdonítunk. Szűkös viszonyok alatt távolról sem kell mindig a természet mostohaságát értenünk. De Tibetben valóban a természet az emberi törekvések kegyetlen korlátozója. Itt a természettel való harc különös keménysége és a nélkülözés konzervált egy nyers, éretlen, torz átmenti megoldást; másutt ismét más, korlátozó, a fejlődést, a kibontakozást akadályozó körülmények. A korlátozás vélt vagy valóságos szükségessége nem kiváltója, hanem csak fenntartója volt a polyandriának. Külső és belső kényszer — hogy melyik inkább, e felett époly hiábavaló a vita, mint a tyúk és a tojás elsőbbségén, — tartotta fenn a fivérek közös házasságának szokását. Külső és belső kényszer, amelytől maguk a »felek« is szabadulni szeretnének. A merev és természetellenes szokás bilincseiből való kiutat a nemi élet kölcsönös szabadossága és a válás könnyűsége biztosítja. De még így is azok, akik nehéz viszonyaik között szükségszerűnek érzik, könnyebb életkörülmények közé jutva, szabadulni igyekeznek láncaiból. Ha az egyik fivér az asszony férjei közül, valamely különös szerencsés véletlen folytán, lényegesen kedvezőbb helyzetbe kerül, megszünteti a ház-és az asszonyközösséget, külön  házat épít és külön  feleséget vesz magának.

Az anya karján hordja gyermekét, vagyis a juhbőrbunda széles ujjának ölébe teszi. A kicsike nemsokára születése után juhbőrbundát kap és a nyakába bőramulettet akasztanak, hogy ez megvédje betegségtől és szerencsétlenségtől.
Bizony szükséges a talizmán segítése. Az alig néhány éves porontyok szélben és viharban meztelenül szaladgálnak és a tüdőbajnak és súlyos meghűlésnek ki vannak szolgáltatva. Természetesen igen nagy a gyermekhalandóság. Itt nincs szükség a spártaiak mesterséges szelekciójára, a mostoha életkörülményekkel való küzdelem, a természetes kiválasztódás kegyetlen szigorúsága pótolja ezt. Azokból, akik megmaradnak ebben a nehéz harcban, lesz az időjárás   minden  viszontagságát,   éhséget,   fáradságot   elviselő   tibeti   nép.


A létért való küzdelemből az új nemzedék hamarosan kiveszi részét. A fiúk már zsenge korukban segítenek a türelmes juhok és jakok őrzésében, a lányok a házi munkában. Minden másodszülött fiúgyermek az egyház tulajdona ; amint hetedik évét betöltötte, kolostorba küldik, hogy ott szerzetesnek neveljék.


A gyermekeknek külső jólétével szemben való közömbösség, amely a létért való kemény harc ösztönös törvénye, egyáltalán nem zárja ki a bensőséges szeretetet. Az árvákkal és nyomorékokkal sem éreztetik, hogy a nehéz harcban mennyire alkalmatlanok, a kis szerencsétleneket nem hagyják magukra, hanem tőlük telhetőén segítik. Bonvalot, a többször említett francia utazó a sátra körül bámészkodó, játszadozó és beszélgető kíváncsiak közt megpillant egy körülbelül három-négy éves kisfiút, aki teljesen mezítelenül ül a földön. Feje aránytalanul nagy, hasa felfúvódott, gerince meggörbült. Járni nem tud, lába erőtlen és dagadt, térdéről és formátlan kezéről látni, hogy a négylábúak módjára vonszolja magát előre. Arca állatias, szeme fénytelen. A község főnöke észreveszi, hogy az idegeneknek feltűnt a kis nyomorék. Odamegy hozzá és felemeli ; mutogatja, hogy nem tud lábára állni és ismételgeti :   »Se apja, se anyja ;   se apja, se anyja.«


Néhány kis pajtása folyton körülötte tartózkodik és vigyáz rá. Egyszerre éktelenül elkezd sírni. A csöppségek sürögnek-forognak körülötte, simogatják, csitítják. Az egyik nekiáll gubancos haját tetvezni. A másik egy darab fehér répát ad neki, a harmadik néhány szem főtt árpát nyom a markába, a negyedik kavicsot tesz az ölébe. A színes kavics megnyeri a kis nyomorék tetszését. A földet csapkodja vele és szórakozásában elfelejt sírni. Megragadja két hasznavehetetlen lábát, megvakarja oldalát, majd kifejezéstelen szemével az idegenekre bámul. Ezek a soha nem mosott arcon még látják az imént hullott könnyek barázdáját. Bonvalot egy darab kenyeret és egy kis cukrot ad neki. A cukrot nem meri megkóstolni, a kenyérbe azonban beleharap és nagy gyönyörűséggel hozzákészülődik, hogy kényelmesen megegye, hasra fekszik és könyökére támaszkodik. Tíz év körüli testvérkéje fel akarja ültetni ; a nyomorék nem ellenkezik, de elkezd sírni és csak akkor hagyja abba, amikor megint elfoglalhatja előbbi helyzetét.


Az idegenek kíséretében levő láma pénzdarabot vesz elő és a kis nyomorék testvérének adja. A franciák követik példáját. A főnök hálálkodik és valami rossz ruhát kér. »Tápláljuk, amennyire tőlünk telik, de szülei után nem maradt semmi és nyáron nem bírjuk öltöztetni.* A kis Hasszer nevű falu lakossága valóban nehéz szegénységben tengődött és a kis gyerek eltartása elég nagy terhet jelentett. — De hiába szeretik a gyerekeket; a családi munkaközösség rendje mellett nagyon keveset foglalkozhatnak velük.
Éppen a természetes gondozó, az édesanya, alig vigyázhat rájuk. A munka legnagyobb része az ő vállát nyomja. Mintha férjei, a fivérek, titkon szövetkeztek volna, hogy közös javukból minél több munkát és hasznot préseljenek ki.


A szántáskor ő kíséri az eke elé fogott jakokat. Övig meztelenre vetkőzve, egy husánggal ő töri apróra a szántóföld göröngyeit. Hajnalhasadta előtt felkel, hátára nagy kosarat köt és összegyűjti a napi fűtőanyagot, a jakhulladékot. Ha a mezők kőkerítése megrongálódik, ő cipel oda újabb köveket és ő tömi be a réseket. Fon, varr, tetvezi a fiatalokat és öregeket, a patakról vizet hord, gyakran nehezen járható hegyiösvényeken görnyedten és botladozva tér vissza a tele korsókkal. Ha a falvakon nagy úr, vagy idegen utazik át és nincs elég teherhordó állat, vagy a férjurak kis lovaik számára túlságosan nehéznek találják a poggyászt, egyszerűen az asszonyok hátára rakják és azok cipelhetik.


A férfiak a nők hősi küzdelméhez képest meglehetősen dologtalanul töltik napjaikat. Kicsit dolgozgatnak otthon, a földmunkánál segítenek, a jakokat kísérgetik, vadászgatnak, vagy a tolvajlás és rablás hasznothajtó és nemes mesterségét művelik. Ha nincs semmiféle tennivalójuk, akkor pipáznak otthon és várják az aratást, ahol már fontos szerep vár az ő munkaképességükre is.
A terheknek ez az igazságtalan és egyoldalú megosztása abba az időbe nyúlik vissza, amikor a férfiak életének igazi tartalma a harc volt és így az asszonynak természetszerűleg vállalnia kellett az alacsonyabbrendű napi munkát. Azóta a körülmények gyökeresen megváltoztak. A tibetiek több mint ezer éve felvették a buddhizmust, országuk katonai és politikai hatalma elenyészett és a keleti és délkeleti határ nomád törzseitől eltekintve, békére kényszerültek. A harci életforma tehát már nagyon régen elvesztette jogosultságát és értelmét, a szokás azonban megőrizte az egyszer megalkotott kereteket.


A tibeti férfiak javára írhatjuk, hogy nem hálátlanok. Magától értetődőnek tekintik, hogy a feleség dolgozik helyettük, de tisztelik is asszonyaikat. A családban az történik, amit az asszony akar és a pipázó, beszélgető és a »játékosabb« munkát vállaló férfiak olyanok mellettük, mint a könnyelmű gyerekek. A nő robotja tehát nem zárja ki vezető helyét a családban. A föld-mívelés, az anyajogi társadalmak ősfoglalkozása, Tibetben megmaradt túlnyomóan női munkának. A családi alapvagyon a férfi tulajdonába ment át, a munka oroszlánrésze azonban továbbra is a nőé. Az afrikai földműves népek körében is a munka java az asszonyok vállán nyugszik és éppen nélkülözhetetlenségük, mely egykor befolyásukat megalapozta, lett szolgaságuk igazi forrása. Tibetben azonban, úgy látszik, éppen a többférjűség akadályozza meg, hogy a nő a maga új urának egyszerű munkarabja legyen. A feleség uralma csak akkor szűnik meg, ha a legidősebb fiú felesége bevonul a házba. Ettől fogva az új asszony parancsol és az anyának többé nincs szava. A háztartásban ezentúl mindenki menyének engedelmeskedik és ő rózsafüzére vagy imamalma mellett végnélkül morzsolhatja az Om mani padme hum legszentebb röpimáját. Még szerencse, ha az új úrnő nem érezteti vele keményen felesleges állapotát. Tibetben az öreg embereket nem nagyon tisztelik és a fiatalok sokszor értésükre adják, hogy haszontalan kenyérpusztítók.


Tudjuk, hogy sokhelyütt a magyar tanya és falu világában — s éppen nem a legszegényebbek között — ugyanez a helyzet! Tibetben, ahol a földet a kelletlen, rosszindulatú természettől kell nagyon nehéz munkával elhódítani, a kenyér azoknak van fenntartva, akik vagy ma, vagy a jövőben segíteni tudnak ebben a küzdelemben. Azok, akik a nagy nőkereslet mellett nem tudták megtalálni ezt a kétirányú hivatást, a társadalom deklasszáltjai-nak egy külön rétegét alkotják.


Ha a lányok nem találnak kérőt és nem mennek férjhez, nem marad egyéb megélhetésük, mint a koldulás. Ez szerencsére nem gyakori, mert a nők száma lényegesen kisebb, mint a férfiaké. A frissen benépesített gyarmati területeknek ez a jelensége feltűnő azon a vidéken, mely az emberiségnek minden bizonnyal egyik első lakóhelye volt. Az új életet formáló ösztönök ismeretének hiányában csak a tartós véletlenre hivatkozhatunk. Ez a legalábbis sok évszázados, vagy évezredes véletlen mindenesetre rendszert teremtett. Vagy pedig egy ismeretlen rendszer hozza a kevés női és több férfi-ivadék »véletlenét«? Bármely, az ösztönélet mélyén rejtőző oka is van ennek a ténynek, a nő csak akkor számít, ha egy személyben a család asszonya és robotosa. Amíg a férfiaknak talán egyharmada kolostorban él, addig az apácaság igen szűk keretek között maradt és a paraszti társadalom asszonyai számára a munkás és feleség kettős minősége az egyetlen emberi állapot. Gyakran csoportosan kószálnak a sátrak körül vagy a falvakban. Hátukon batyu, kezükben hosszú bot, amivel a kutyák dühe ellen védekeznek.


A nomád törzsek körében a nők helyzete természetszerűleg más, mint a földművesek között. A tangutok között ma a sokférjűség ismeretlen, de a régi kínai források arról tanúskodnak, hogy egykor, más anyajogi eredetű szokásokkal együtt, a polyandriától egyáltalán nem idegenkedtek.A pásztornomád hódítók rendszerint mindinkább alkalmazkodnak a leigázott, megtelepült földművesek életmódjához. A tangutok fordítva, fokozatosan bevezették azokat az életformákat, melyeket a magukba olvasztott ősi földművesektől elsajátítottak és mindjobban elnomádosodnak.  A nomádoknál sokkal szabadabb az élettárs választása, mint a földművesek között. A lánykérés úgy történik, hogy a férfi a kiszemelt nő felé mintegy véletlenül egy darab argóit hajít. Ha a lány nem kívánja a legényt, úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre, — ha meg akarja hallgatni, felveszi az argóit és visszadobja. Ezzel a fiú értésére adta, hogy az közeledhetik hozzá ; udvarlása ellen nincs kifogása. A kérő él az engedéllyel, választottjához siet és becézgetésekkel, kedveskedésekkel halmozza el. A fiatalok mindjárt ajándékot is cserélnek. A fiú gyűrűt, a leány dohányzacskót ad. Ezzel azonban még nem állt be a jegyesség állapota. A házasság nemcsak érzelmi kapcsolat. Az üzleti részt már a szülők intézik el egymás között. A vőlegény apja a menyasszony szüleihez két öreget küld.


A követeket szertartásosan fogadják. Amint a formáknak eleget tettek, a »tárgyra« térnek. A kérők megtudakolják, mennyiért kaphatják meg a leányt és ezzel szabályszerű, komoly alkudozás kezdődik; a két fél a kereskedői furfang minden fogását felhasználja, hogy érdekeiknek mennél megfelelőbb árat érjen el. Ha az üzletet megkötötték, a fiú és a leány hivatalos vőlegény és menyasszony. Amint a leány a szülők beleegyezéséről értesül, felteszi a menyasszonyi fejdíszt és sorra látogatja rokonait, hogy mint leány, elbúcsúzzék tőlük. Közben a lámák a fiatal pár boldogságáért szüntelenül imádkoznak.


Az esküvő napján a vőlegény édesanyja beállít a lány szüleihez és a menyasszonyt az após sátrába kíséri. Itt már nagy a sürgés-forgás, készítik a menyegzői lakomát. A lány azonban nem avatkozik a munkába, őt barátnői közrefogják és haját rendezik úgy, ahogy azt mint asszony ezentúl viseli ; a fürtök közé négy kagylót fonnak. Ez az utolsó szolgálat, amit lánypajtásuknak tesznek ; a lakomán már nem vesznek részt. A szerény lakoma után következik az ünnepség legfontosabb része, a lóverseny.


Ekkor kerekedik csak igazán a vendégeknek jókedve.


Ez a menyegzői lóverseny az ősi nőrablás megszelídített származéka, de az is lehet, hogy régebben valóságos versengés volt a díjként kitűzött nőért, ahogy a mesében versenyeznek a kérők a királylányért.


A csendes, nyugodt emberek nevetnek, ujjonganak. A sötétség beálltával a szomszédok eltávoznak, a messziről jött vendégek a vőlegény sátrában maradnak. A menyasszony szorosan a bejárat mellett tér nyugovóra, a vőlegény pedig a szabadban készít magának fekvőhelyet. Amikor mindenki mély álomba merül, a vőlegény halkan a sátorajtóhoz lopódzik és jelt ad a menyasszonynak. A leány erre elhagyja a sátrat, kioson vőlegényéhez és az éjszakát vele tölti. Hajnalban óvatosan visszalopódzik s régi fekhelyére tér nyugovóra. Másnap reggel a fiatalok az oltárhoz járulnak. Itt egy láma fogadja őket, beszédet intéz hozzájuk és áldását adja a párra. Ezzel a házasságkötés megtörtént.


A feleség férjének sátrába költözik és beleolvad a férfi családjába. Ez azonban már újabb fejlődés eredménye. A régi anyajogon alapuló társadalom családalapító formájából sokat megőriztek a Lavran-kolostor közelében sátorozó tangutok. Itt a férj költözik a feleség sátrába. Csupán lovát és fegyvereit : lándsáját, kardját és puskáját, felszerelését, harcos férfiasságának kellékeit hozza magával és az új pár a feleség nemzetségéhez fog tartozni.


Ma már azonban a tangutok nagy többsége a pásztornomádok szigorúan patriarkális keretei között él. Az asszony többnyire elszakad szüleitől és a férfi nemzetségéhez csatlakozik. Ezek szívesen fogadják, a nőknek a tangutok közt is nagy a tekintélyük. Ha teherbe esik, a férj hozzátartozói nagy gonddal ápolják. Nem engedik lóra ülni és a nehezebb munkától megkímélik. A szülő- és gyermekágyas asszonyt szeretettel veszik körül. Ha fájdalmak jelentkeznek, sátrukba egy lámát hívnak, aki szakadatlanul imádkozik és időről időre a beteg kezét és lábát megmossa. Az újszülöttet a láma meleg vízben megfürdeti és télidőben juhbőrbe takarja.


Tíz-húsz nap múlva az újszülöttnek három nevet adnak. A szertartást nagy ünnepség és lakoma követi. A rokonok és barátok oda sereglenek és a szülőknek szerencsét kívánnak.


Gyakran előfordul, hogy a fiatalok a házasságkötési üzlet lebonyolítását nem várják meg és a leányok minden világi és egyházi formaság és szertartás mellőzésével gyermeknek adnak életet. A leány és a fiatalasszony becsületén ez nem ejt foltot, a gyermek születését mindig házasságkötés követi.


A szülők a lánygyermeket szabadjára hagyják. Soká alszanak, a sztyeppén kószálnak, a nyájak mellett kergetőznek és játszanak. A gyöngyéletnek csak tizennegyedik évükben szakad vége ; ekkor házimunkára fogják őket, édesanyjuknak szorgalmasan  segítenek.


A fiút gondosabban nevelik és korán munkába fogják. Hatéves korukban lovagolni tanulnak és már a nyájat őrzik. Amikor tizennegyedik évüket betöltötték, apjuk kardot, lándsát és puskát ajándékoz nekik és a törzs portyázó útjaira magával viszi őket.