EGRI LÁSZLÓ: Óriásbarlangok / 1

A Flint Ridge-Mammoth Cave rendszer föltárása

Az Amerikai Egyesült Államok Kentucky államában, délnyugatra Louisville várostól, óriási mészkőfennsík terül el. Ezt a fennsíkot három oldalról .a Green River (Zöld folyó) határolja. A hagyomány szerint 1789-ben egy Hutchins nevű vadász fedezett föl itt egy barlangbejáratot, ámbár már jóval hamarabb említést tesznek az Európából bevándorolt fehér telepesek írott dokumentumai a barlangról. Az őslakos indiánok természetesen már nagyon régen ismerték. A barlang egy óriási teremmel kezdődik, amelyből 12 járat indul különböző irányban. Méretei ellenére nem keltett különösebb érdeklődést egészen a múlt század elejéig, mikor is egy McLean nevű üzletember 40 dollárért megveszi a bejárat körüli földrésszel együtt. De nem tudván kihasználni a barlangban rejlő értékeket, továbbadja; az új tulajdonos egy részvénytársaságnak adja el, amelyik aztán 1810-ben elkezdi kitermelni a salétromot. A munkaerőt néger rabszolgák szolgáltatják. A salétrom kitermelése nemsokára életfontosságú lesz a fiatal amerikai állam számára, hiszen 1812-ben, a Függetlenségi Háború idején az angol hajók blokád alá vonták Amerikát, elvágva a puskaporgyártáshoz szükséges, más országból szállított salétrom útját. Ezekben az években a méreteiről elnevezett Mammut barlangból nem kevesebb, mint négyszázezer tonna salétromot termelnek ki. Jellemző adat: 1812. június 8-án reggel a barlang értéke még 116 dollár volt a tőzsdén, estére már 3000 dollárra emelkedik. A salétrom után kutatva egyre mélyebbre hatolnak be. Elkészül egy vázlatos térkép is, amely 30 járat addig ismert részét ábrázolja. A járatok hossza mintegy hét kilométer; ez azt jelenti, hogy a Mammut barlang attól kezdve a világ legnagyobb ismert barlangja.


A háború végeztével a salétromkitermelés gyakorlatilag megszűnik. A tulajdonosok, Gratz és Wilkins elhatározzák, hogy a barlangot turisztikai célokra rendezik be. E célból a volt bányász-rabszolgákból, akik jól ismerik a barlangot, idegenvezető-rabszolgákat képeznek; hidak, lépcsők, erkélyek építésével megkönnyítik a barlang bizonyos részeinek bejárását. A látogatók két körút között válogathatnak: a rövidebb két dollárba kerül, a hosszabbik három dollárba, az árban benne van a vezető díja és az elemózsiáskosár.


A barlang híre gyorsan terjed, évente két-háromezren látogatják a föld alatti járatokat és termeket; a pénztár páncélszekrényét 1880-ban kirabolja egy bandita.


Közben folynak az újabb feltárások. A legnagyobb ilyen jellegű akciók Stephan Bishop néger idegenvezető-rabszolga nevéhez fűződnek. Bishop 1822-ben született a Mammut barlang környékén. Tizenöt éves korában gazdája, Franklin Gorin megvásárolja a barlangot, és őt idegenvezetővé nevezi ki. A fiatal fiú teljes lendülettel fog neki a barlang ismeretlen részei kutatásának, egymás után találja meg az újabb, nagyszerű járatokat, látványos szakadékokat. Egyik helyen, a Feneketlen kút nevű szakadékon úgy jut keresztül, hogy 12 méternél hosszabb cédrusrönköt cipelnek sok: kilométernyi barlangjáraton keresztül, amit a szakadékon túl ásító járat falának támasztanak. Ez után valóságos labirintus következik, majd egyik lefelé vezető járaton elér egy'föld alatti folyóhoz, amelyet később Styxnek neveznek. Kiderül, hogy ennek több mellékfolyója van, újabb és újabb óriási járatrendszerekhez vezetve a kutatót. Bishop készítette el a Mammut barlang első pontosabb térképét is. Az akkori időkre jellemzően Bishop, felfedező munkája ellenére továbbra is rabszolga maradt, hiába tanult, önszorgalomból többek között topográfiát, sőt jogot is, hogy küzdjön az amerikai négerek szabadságáért,, harminchét éves korában meghalt anélkül, hogy megérte volna a négerek fölszabadulását.

Stephan Bishop

Folytatódik tovább a barlang jellegzetesen amerikai históriája. 1839-ben egy Croghan nevű orvos vásárolja meg a tulajdonjogot 10 000 dollárért, az árba természetesen beleszámították Stephan Bishop árát is. Először a kvéker szektának rendez a föld alatt vallásos  jellegű  összejöveteleket,  majd  messzi  földről  toborozza a tüdőbajban szenvedőket, hogy a barlangban keressenek gyógyulást. Nem a barlang baktériumszegény levegője, hanem a helytelen kezelés következtében az első barlangterápiai kísérlet teljes kudarccal jár. Közben a lassan már több generációra visszatekintő néger idegenvezetői gárda végzi a föltárást. Egy óriási, három emeleten húzódó labirintusszerű, járatrendszer válik ismertté, amelyet teljes egészében talán senki sem járt be. Üjból és újból fölvetődik a kérdés: vajon mennyi lehet a barlang valódi hossza? A barlang tulajdonosai azonban minden térképezési akciót megakadályoznak, mert az amerikai törvények szerint, akié a föld felszíne, azé a föld mélye is. Joggal félnek tehát attól, hogy a feltárások méreteinek ismeretében a barlang „kifut" saját területükről, és így más is jogot formálhat rá.

Közben a Mammut barlang jövedelmezőségén felbuzdulva a Zöld folyó által határolt karsztfennsíkon már évek óta kutatnak. 1895-ben találnak egy új bejáratot, amelyet az ez után következő óriási teremláncolatról Colossal Cave-nek neveznek el. Ezt a barlangot egy vasúti társaság vásárolja meg, amely mindent elkövet, hogy a Colossal Cave közelében elhaladó vasútvonalból tőkét kovácsoljon, és hogy a turisták ne a vasúttól távolabb eső Mammut barlangot, hanem az övékét látogassák. Egészen odáig fajul a dolog, hogy a Mammut barlangba tartó turistákat fel sern veszik a vonatra. A Mammut barlang hanyatlásához hozzájárult az 1849-ben elhunyt dr. Croghan végrendelete is. Tizenegy unokájára hagyta a barlangot azzal a kikötéssel, hogy „ott semmi se változzon", amíg az örökösök közül egy is életben van. Emiatt aztán se a bejáratnál lévő szállodát nem lehetett felújítani, se a barlangi védőberendezéseket. Az állam már 1911-ben meg akarta venni az egész 'barlangot és a környező felszínt is, a sok jogi huzavona miatt azonban csak 1941-ben tudták nemzeti parknak nyilvánítani. Ekkor kezdtek foglalkozni a barlang feltérképezésével is. 1959-ben mintegy 50 km járatról készült térkép, de nemsokára a Mammut barlang ismert járatainak hossza már túllépte a 70 km-t. A világrekordot azonban a svájci Hölloch barlang tartotta akkoriban, és a Mammut barlang megmaradt volna a harmadik-negyedik helyen, ha nem jön közbe valami.

Will Garvin

A Mammut barlangot rejtő dombsortól északkeletre egy másik domborulat húzódik a Green Biver bal oldali fennsíkján, az úgynevezett Flint-dombok (Flint Ridge), amelyeket egy pár sekély völgy választ el a Mammut-domboktól. A Flint Ridge vidékén már régóta ismert volt néhány barlang: a Salts Cave (Sósbarlang), ahonnan a történelem előtti időkben az ős-lakó indiánok gipszet és különféle sóféleségeket bányásztak; a Colossal Cave, amelyet 1895-ben William Garvin barlangi vezető fedezett föl, és a louisville-i vasúti társaság tulajdonát képezte. Ez utóbbinak nem a hosszúsága, hanem járatai és termei voltak kolosz-szális méretűek.


Jellegében hasonlított a Mammut barlanghoz: óriási méretek, aránylag kevés cseppkőképződménnyel. Ezt a barlangot is kiépítették a turisták számára. 1917-től ismerték a Great Onyx barlangot, mintegy 1500 méter hosszúságban; a látogatókat a szép cseppkőfüggönyök és a mintegy fél kilométernyi föld alatti tavon megtett út vonzotta. Az említett nagyobbakon kívül több más kisebb barlangot is számon tartottak a Mammut barlangtól északra, közülük csak a Sand Cave nevével fogunk találkozni, amelyet a homokos mészkőrétegről neveztek el.


A környék legszebb barlangja a Nagy Kristály barlang (Great Crystal Cave): 1917-beli felfedezése a világ egyik legnagyobb barlangász egyéniségének, Floyd Collinsnak nevéhez fűződik. Floyd Collins ezen a vidéken született, és kisgyermek korától kezdve foglalkoztatta a barlangok kutatása. Ezt abban az időben nemcsak passzióból művelték, hanem anyagi érdekekből is, hiszen a környéken számos példa volt arra, hogyan lehet barlangokból meggazdagodni. 1916 végén egy szűk kis bejáratot fedez fel Collins a család farmján. Rövid, de nehéz ereszkedő után vízszintes járatba ér, amelynek  falát  tízezer   számra     borítják  a   szebbnél szebb kalcitkristályok. A következő évben újabb és újabb nagyméretű járatot és termet talál, amelyek szépségükben messzi fölülmúlják a környék összes eddig ismert barlangjait. De mi haszna, ha a turisták a vasúthoz és országúthoz közeli barlangokat látogatják! Floyd Collins tovább kutat, hogy a járatokon a közlekedési útvonalak közelébe jusson. Kutatásait majdnem mindig egyedül végzi, nem oszthatja meg titkát senkivel, mert ha a barlang kifut a családi birtok alól, nem támaszthat igényt rá. Egyetlen lámpával, zsebében egy-egy konzerves dobozzal mind mélyebbre merészkedik a föld mélyébe. Csak az utókor állapította meg, hogy milyen fantasztikus hosszúságú utakat tett meg. Sok évvel halála után a kutatók sok olyan járatot „fedeztek fel", amelyekről kiderült, hogy Floyd Collins annak idején már ismerte. Sokszor csak a szerencse mentette meg "és fanatikus kitartása. Egyszer például ismeretlen szakadékba ereszkedett egyedül a kötélen, és a kötél nem érte el a szakadék alját. Leugrott, sikeresen lebonyolította fölfedező útját, de visszatérve semmiképpen sem tudta elérni a kötél végét. Órákon keresztül hordta a köveket és kőtömböket, amíg az összehordott halom tetejéről elérte a kötél végét. Máskor a bejárattól egy órányi járásra kifogyott lámpájából a benzin; 36 órába került, amíg napvilágra ért.

Floyd Collins és sirja

De nem minden kaland végződik jól. Floyd Collins időközben szerződést kötött három szomszéd farmtulajdonossal. 1925 januárjában azzal búcsúzott Doyle nevű társától, hogy a Sand Cave nemrégen felfedezett járatába indul, amelyen valószínűleg eléri a Kristály barlangot. A járat szűkületben folytatódik, a szűkület felett óriási kőtömb áll bizonytalan egyensúlyhelyzetben. Kisebb kövekkel kitámasztja, nehogy beomolva elzárja a visszautat. A szűkület túlsó oldalán leereszkedik a kisebb szakadékba, és egy nagy, széles járatban találja magát, amelynek iránya a Kristály barlang felé mutat. Nem halad tovább, hanem visszafordul, hogy közölje társával az örvendetes hírt. A baj a szűkületnél  következik  be:  egy  téves  mozdulatra a nagy kőtömb megcsúszik és pár centiméternyivel lennebb ereszkedik, odaszorítva Floyd Collins testét a járat aljához. Többórás próbálkozás után rájön arra, hogy egyedül nem tud kijutni. Meg kell tehát várnia a külső segítséget. De ez nem jön olyan hamar. A környéken lakók megszokták, hogy Collins hosszú időre eltűnik a barlangban, ezért senki sem keresi. Csak másnap reggel veszi észre Doyle, mikor érdeklődni jön az eredményről, hogy Collins ruhái kint vannak a barlang bejárata előtt. Odahívja másik társukat, áki vékonyabb testalkatú lévén, eljut Collinsig.


Ami ezután történik, az rémregénynek is rossz. Collinst nem lehet kihúzni a kőtömb alól. Próbálkoznak kötéllel, hámmal, különböző emelőkkel, ide minden módszer kudarcot vall. A fő probléma az, hogy Collins teste teljesen kitölti a szűkületet, tehát a megsegítésére érkezők nem tudják elérni a kőtömb alját. Egy tűzoltó hadnagy ugyan javasolja, hogy a felszínről aknát ássanak le a mélybe, de egyelőre nem hallgat rá senki. Különben sem tudnák pontosan, hol ássanak, mert a barlangnak nincs térképe.


Közben telnek a napok, lassan az egész világ tudomást szerez az eseményről. Sajnos — mint ilyenkor általában lenni szokott — megjelenik a szájtátiak, riporterek, zsibárusok hada. Collins egyik testvére közben ötszáz dollárt ajánl fel annak az orvosnak, aki ott helyben amputálja Collins lábát, mert így megszabadulna. De jelentkező nem akad, s különben sem lehet a Collins lábához hozzáférni. Újabb napok telnek el, hiábavaló kísérletezések közepette. A barlang szájánál már 15 ezer ember gyűlt össze, zsibárusok és laci-konyhások méregdrágán árulják portékáikat. Az állam egy század katonaságot kell ki vezérel jen, hogy fenntartsa a rendet. Közben egy újabb rossz hír: mikor megkezdték — végre — az akna ásását, a barlang bejárati része kezd beomlani, s a beomlás lassan halad a felé, ahol Collins van. Egy Miller nevű újságíró az utolsó, aki még élve látja: a megmaradt kis résen megpróbál neki benyújtani egy pohár tejet. Egy pillanatra   fölcsillan   a   remény:     „Kiszabadultam"   — mondja Collins, majd utána pár pillanat múlva: „Nem nem vagyok szabad." Ezeket a szavait hallották utoljára. Az összekötők ezután már nem tudták Collinsszal fölvenni a kapcsolatot. Február 16-án az akna eléri a barlangjáratot, pontosan a kijelölt helyen. De Collins már nem él. Az orvosok szerint két hétig élt a szikla alá beszorulva, és három napot kellett volna még kitartania, hogy megmenthessék. Tragikus sorsa megdöbbentő, s a barlangászok számára tanulságos. Az általa felfedezett járatban azóta sem volt senki, mivel beomlott. Collins testét kivették a szikla alól, s a családja ott temettette el a Kristály barlang felett, sírkövén pedig ez áll: „Itt nyugszik Floyd Collins, minden idők legnagyobb barlangkutatója."


Collins halála után" természetesen folytatták a kutatásokat, de hosszú évekig nem értek el eredményt.


1941-től, amikor az egész környék az állam tulajdonába ment át, és létrehozták a Mammoth-Cave nemzeti parkot, tudományosabb alapokra helyezték a barlangkutatást. Ugyanabban az évben alakult meg a Nemzeti Barlangkutató Társaság, 1957-ben pedig Kentucky állam létrehozza a Barlangkutató Alapítványt, amelynek fő célja a Mammut-dombok és a Flint Ridge alatt húzódó barlangrendszerek feltárása. Vízfestéssel (lásd a Barlangkutatás a felszínen c. fejezetet) megállapítják, hogy a Green River kanyarja fölötti óriási fennsík tulajdonképpen egy hidrológiai rendszert alkot, tehát elméletileg megvan a lehetőség arra, hogy újabb járatok felfedezésével az eddig ismert barlangokat összekössék. Az első nagyobb fölfedezés 1959-ben történik. Egy Lehrberger nevű barlangász a Kristály barlang távoli járatából meredek sziklafal megmászásával újabb vízszintes járatba jut, amelyik a már ismert Unknown Cave-be visz. Egy év múlva ugyanaz a Lehrberger a Colossal Cave egyik járatából talál továbbjutási lehetőséget a Salts Cave-be. A következő évben egy másik csapat a Kristály barlangban eltakarítva a továbbjutást gátoló kőtömböket, egy lefelé vezető nyíláson át olyan folyosóba jut, amelyik szintén a Salts Cave irányába fut.


1967-re a Flint Ridge-rendszer fölmért járatainak összhossza 101,9 km-re emelkedik, és 1970-re eléri a 121 km-t. Az összeköttetés a Mammut barlanggal 1972-ben valósul meg. Ez év júliusában John Wilkox hosszú, csak hason csúszva járható alacsony folyosót fedez föl, amelyik a Mammut barlang irányába fut. A következő hónapban egy másik csoport Patrícia Crowther fiatal fizikusnő vezetésével nehéz szakaszok legyőzése után elérkezik egy föld alatti folyó partjára. A falon Pete Hanson, a Mammut barlang egyik vezetőjének bekarcolt nevét pillantják meg. Hanson elesett a háborúban, de tudták, hogy azelőtt pár évvel fölfedezett egy Flint Ridge irányából jövő föld alatti folyót. Azóta a folyót Elveszett folyónak nevezték, és most ennek a partján álltak a kutatók. A hosszú út fáradalmai miatt ekkor visszafordulnak, de szeptemberben John Wilkox és Patrícia Crowther négy másik barlangkutatóval visszatér. Űjra a Flint Ridge-rend-szerből indulnak, végighaladnak a közben Hanson útjának elnevezett járaton, és másfél kilométert tesznek meg a folyó mentén. Az utat hirtelen egy víz alá hajló sziklafal (szifon) zárja el. Wilkox megpróbál átjutni rajta, minden különösebb fölszerelés nélkül a víz alá bukik — és szerencséje van. Pár méter után a szifonnak vége, és miután meggyújtja lámpáját, kiépített járdát és egy széles folyót pillant meg. A folyó a Visszhang folyó a Mammut-barlangból. Ezzel a hat kutató örökre beírta nevét a barlangkutatás történetébe: felfedezésükkel a Mammoth-Flint rendszer 232 km hosszú lett. Ma — újabb járatok felfedezése következtében — a barlangrendszer hossza már 290 km fölé emelkedett, s elméletileg van remény arra, hogy eléri a 400 km-t.


(Forrás: Egri László - Barlangászok könyve. Kriterion, 1979. M. Bleahu leírásának felhasználásával)