JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (10)

Madrid – Prado és királyi palota 

A Prado kincseiből

Az éjszakai rajcsúrozás miatt, no meg az akkor is meglehetősen fullasztó hőség okán amolyan nyuszis alvással pihentem. Szobatársnőm, Ica nagyon szenved a melegtől, folgolódik, vizet iszik. Elég korán felkelek, bár akkor kezd elcsöndesedni az utcai lárma. Virradatkor kilépek az erkélyre, már csak kevesen üldögélnek beszélgetve a vendéglő- kávézó járdán fellálított asztalai mellett, nagy ritkán közlekedik egy-egy jármű. A reggelivel nyolcra várnak a szobányi vendéglőben. Ezúttal is beigazolódik régi megfigyelésem, hogy kisváros – finom étel, nagyváros – gyengébb felhozatal! A kiporciózott adagok már a négyszemélyes asztaloknál várnak bennünket: szerzetesi keménységű kifli, margarin és gyümölcsíz van minden tányéron, a választékot a pincér kínálja s önti a csészékbe, ez tea, feketekávé és tej. 


Fél kilenckor már gyalogszerrel járjuk a belváros kihalt utcáit. Ebben nincs semmi csoda, hiszen vasárnap lévén az éjszakai utcai hűsülés után a helybeliek pihenni tértek. Sok lakás légkondicionált, ám szép számmal látni a nélkülieket is. A parkokban öntözik a fákat, bokrokat, virágokat, így nagyon kellemes a városnézés. Úgy harminc fok körüli a meleg, semmiség a tegnap esti 42 mellett! A tiszta felhőtlen kék ég és a ragyogó nap mára sem ígér kevesebbet… Tomescu úr nógatja a csoportosan baktató társaságot, igyekezzünk, mert ma ingyenes a Pradóba a látogatás, és tapasztalata szerint nemcsak a potyaleső külföldiek használják ki a lehetőséget, hanem a spanyolok is. 


Gyönyörű fás sétányai kellemes környezetben nyújtózik a hatalmas épület. Vezetőink kikerülik a főkaput – amely a hat dór oszlopos bejárattal, impozáns lépcsősorral engem a budapesti szépművészeti múzeumra emlékeztet –, és a hosszú épület egyik végéhez, a Goya kapuhoz vezetnek, ahol a festő szobra áll. Elena megjegyzi, hogy a múzeum átellenes végében pedig a Murillo kapu fogadja a látogatókat. Éppen valamivel múlt fél tíz, mikor mi is sorba állunk, jó távol a lépcsőktől kanyarog a fák alatt az emberkígyó farka, ahol helyet találunk. Álldogálunk, majd időnként lépegetünk néhányat, miközben figyelem, milyen színes a spanyol művészetet megismerni kívánók képe. Vannak hátizsákos fiatalok, mások elegáns nyári ruhában, férfiak könnyű öltönyben vagy színes rövidnadrágban. Akadnak lármás olaszok, kimért magas, szőke svédek, jókat nevető németek, hallgatag japánok, de még narancssárga lepelbe burkolt buddhista szerzetesek is és jó néhány fekete arc, talán Afrikából vagy az Egyesült Államokból. 


A lépcsőkre érve szinte benn érezzük magunkat, mikor az elől álló csoporttársak döbbenetére kiderül, hogy nem lehet élelmet, vizet bevinni, és nem létezik a más múzeumokban megszokott ruhatár! Itt mindenki bajba kerül, hiszen reggel úgy indultunk el a szállóból, hogy egész napos program után csak az este vet bennünket vissza. Igy mindenki feltarisznyázott, mivel kis elemózsia és főleg víz ebben a hőségben a legjobb útitárs. Az ajtóban a repűlőtereken megszokott fémeket felderítő kapun halad át a látogató, míg kézitáskáját átvilágítják, akárcsak a hátizsákokat. Értetlenség, tanácstalanság uralkodik el, a sor felbomlik, mert van, aki kiáll és felhajtja a kávét, igyekszik minél több vizet a gyomrába gyömöszölni, más falja a szendvicset. Én szomjas nem vagyok, így megadóan magam hajítom a jókora szemetes kosárba a félliteres pillepalackot. Magamban kissé neheztelek Elenára, mert neki ismernie kell ezt a szokást, így illett volna a reggelinél a turistákat figyelmeztetnie. Közben vigasztalom magam, hiszen a mai napon az ingyenes bejutással megtakarítottunk 85 000 lejnek megfelelő pesetát!. 

A meztelen Maya

Előszőr körbejárom a tágas előcsarnokot, hiszen déli egy óráig szabad múzeumlátogatási időt kapunk. Észreveszem, hogy a képtár tervrajza szabadon elvihető egy kosárból, így a két emelet és a földszint termeinek számozása, valamint azok elnevezése már a kezemben van. Így módja van az embernek a rendelkezésére álló időt beosztani, esetleg visszatérni a kedvencekhez, ha még futja a gyorsan múló percekből. Szétszóródik a csoport, hiszen van, aki azonnal El Grecót vagy Velasquezt kívánja látni, más a Meztelen Mayát keresi, Goya híres képét. Én elhatározom, hogy végigjárom az összes termet, mert előzetes olvasmányaim nyomán tudom, erre van módom. Míg az épület nagyságát csodálom, arra gondolok, ez is azt bizonyítja, milyen gazdagok voltak a régi spanyolok! 


A neoklasszikus stílusban emelt múzeumot Juan de Villanueva tervei után 1785-ben kezdték el építeni. Eredetileg természettudományi múzeumnak szánták III. Károly, a felvilágosult uralkodó javaslatára, ám a napóleoni háborúk után megváltoztatták az eredeti terveket, és 1819-ben VII. Ferdinánd és felesége, Isabella a királyi gyűjtemény jó részének odaköltöztetésével megalapította a világ egyik leggazdagabb művészeti múzeumát. Kezdetben 311 mesterművet helyeztek el a Pradóban, de a királyi adományokkal állandóan növekedett a gyűjtemény, hasonlatosan az egyházi eredetű remekművekkel. Ily módon érték el, hogy jelenleg több mint 6000 festményt, jelentős szoborgyűjteményt, valamint a Dauphin-kincse néven ismert gyűjteményt birtokol. A termek száma 102 a tervrajz szerint, ám van jó néhány, amely még két kisebb termet is jelent (pl. 61, 61a, 61b. ), ily módon lényegében 117 terem és a lépcsőházak kínálják csodálatos kincseiket. 


Első benyomásom az, hogy a megvilágítás tökéletes, a festmények elhelyezése is ideális, nem olyan zsúfolt, mint számos múzeumban. Mindenütt mód van arra, hogy közelről vagy távolról megcsodálhassa az ember az albumokból közismert alkotásokat. Igaz, néha visszatérek egy-egy terembe, mert a nagy tömeg helyenként összeverődik, máskor szinte üresnek tűnik a tágas térség. A leghíresebb látnivalók az El Greco-, Velasquez-, Goya- termekben vannak, de mindig sokan csodálják Hieronymus Bosch látomásszerű képeit, főleg a Hét főbűn asztala nevet viselő alkotást és egy triptichont. Van rengeteg Tizian, Memling, Dürer, Veronese, Tintoretto, Brueghel, Rubens, Rembrandt, Van Dyck is, valamint a középkori névtelen spanyol festőktől kezdve a XIX. századig számos ismert és ismeretlen művész munkája. 


Pihenésképpen nézelődöm a múzeum könyvesboltjában, vásárolok egy Madrid képekben című albumot, majd a kávézóban felfrissítem magam egy adag finom presszókávéval. Új erőre kapva a tervrajz alapján nekiállok a lépcsőmászásnak – régi épületről lévén szó, ezzel a fáradsággal akár egy kisebb dombot meg lehet mászni –, hogy a földszíntről a második emeleti Goya- termekbe érjek, hiszen a meztelen és a felöltözött Maya-képet nem lehet eleget csodálni! Onnan indulok aztán lefelé a többi Goya-termet még egyszer végigjárni, majd megállni az ismert és most először látott Velasquez-, El Greco-, Riberta- és Murillo-alkotások előtt. 
Déli egy órára összegyűl lassan a csoport, a Goya-szobor tövében pihenve ki a padokon vagy a lépcsőkön ülve a nézelődés fáradalmait. Ismét útnak eredünk a perzselő utcákon a királyi palota felé. Nekem úgy tűnik, ezekben a forró órákban csak a turisták járnak-kelnek az utcákon, hiszen erre utal a gyalogosan közlekedők nyelve, hiszen spanyol szót nemigen hallok. Elhaladunk a Vistahermosa-palotában berendezett Thyssen-Bornemisza gyűjtemény mellett. Elena elmeséli, hogy a német nagytőkés uralja a spanyol vasúttársaságot, mivel az ultramodern vasúti kocsik az ő gyáraiban készülnek. Úgy tűnik, jól érzi magát Spanyolországban, mert értékes képgyűjteményét, amely a XIII. századtól a XX-ig öleli fel az európai festészetet, Madridba teszi közkinccsé. Elena már látta s mondja, kár hogy az idő szorítása miatt nincs módunk megtekinteni. 


A jó fél órás gyaloglás közben áthaladunk a híres Plaza Mayoron. Ez teljesen zárt 122x94 méter nagyságú térség, melyet háromemeletes árkádos-erkélyes paloták szegélyeznek. A XVII. század elejétől a tér számos esemény színhelye – Szent Izidor szentté avatásától számos kivégzésig, de rendeztek itt színházi előadásokat és bikaviadalokat is. A tér közepén áll III. Fülöp lovasszobra. Végül megérkezünk egy barátságos parkba – mindenki gyorsan jégbehűtött vizet hörpöl –, s előttünk áll a királyi palota. A nyírott bokrok és ágyások ábrákat formáznak, a központban pedig IV. Fülöp lovasszobra a Plaza de Orienten, amely a kicsi park melletti tágas térség. 

A Palacio Real

Túloldalon magasodik a Palacio Real, a királyi palota, az impozáns uralkodói hajlék. A mórok alcázarjának romján épült az első királyi vár, amely 1734 karácsonyán tűzvész miatt elpusztult. A Bourbon uralkodócsaládból származó V. Fülöp 1735-ben bízta meg az olasz Filippo Juvarát egy új királyi palota tervezésével. Az építész korai halála miatt Sachetti irányította 1736-tól a munkálatokat, de dolgozott még itt Sabatini is. A madridiak Palacio Real vagy Palacio de Orienténak hívják a 150 méter oldalú, négyzet alaprajzú palotát, amelyhez 1845 óta még két szárny is csatlakozik. A négyemeletes palota építőanyaga a Sierra de Guadarrama, kőbányaiból származó szürkés színű kőzet. A belső udvaron árkádos, boltíves a földszint. Míg sorban állunk a pénztár előtt, Elena elmondja, hogy a múzeum protokollfogadásoknak is színhelye, de a király, Juan Carlos soha nem lakott itt. Megpróbálom a sajtóigazolványt érvényesíteni, de sajnálattal közlik, hogy csak az Európai Közösség országai tollforgatóinak adhatnak ingyenes belépőt. Ezt útlevelemet megtekintve jelenti ki az amúgy igen barátságos kézépkorú nő, így kénytelen vagyok lepengetni a 850 pesetát (85 ezer lejt). 


Itt is magunkban bóklászunk a remekül irányító jelzések alapján a kiállítási területen, eltévedni lehetetlen. Egy órát kapunk a nézelődésre, elvegyülünk a többi egyéni és csoportos látogató között. Úgy veszem észre, ez utóbbiak népesebbek – ily módon a múzeum megtekintése 950 pesetába került volna. Bizony van mit bámulni a barokk stílusú termeken, festményeken, belső berendezésen. Kellemes hűvös van; a behúzott drapériák miatt nem látjuk a külvilágot, ám a pompás csillárok, falikarok nappali fényt árasztanak. A freskók Tiepolo, Giaquinto munkái, a festemények alkotói Goya, Velasquez, Watteau, Caravaggio, Bosch és mások. Vörös tapéta és aranyos trónszékek, pompás velencei tükrök és óriási perzsa díszíti a tróntermet, míg az ebédlőben krémesfehér, arany, ezüst és égszínkék az uralkodó szín. Fantasztikus látvány a hosszú megterített asztal a csodálatos étkészlettel, virágokkal, gyertyatartókkal. Van királyi lakosztály, porcelánterem, több szalon pompás gobelinképekkel, valamint tükör- és szőnyegterem. 


Közben csatlakozom egy francia csoporthoz, így a vezetőtől megtudom, hogy a palotának 2800 helyisége van s ebből több mint 100 nagyterem! Felhívja még a figyelmet arra, hogy érdemes megtekinteni a könyvtárat, a királyi fegyvertárat és a hintómúzeumot is! Boldog emberek ezek a franciák, gondolom, ők néhány napot töltenek Madridban; sajnos, nekünk időnk nem enged több részleget meglátogatni. A gyönyörű díszes lépcsőkön való lejövetel után még van tíz percem, az udvarra is bekukkantok, majd a palota után az utcafrontig érő parkot csodálom meg a kicsiny magaslat lejtőin, miközben tudom, hogy lenn csörgedezik a Manzanares, Madrid Körösnél kisebb folyója. Sajnos, a megbeszélt találkozó ideje következik, nem mehetek le a lépcsőkön a gyönyörű szökőkutas parkba. 


(Folytatjuk)