Jancsó Elemér emlékének
I
Kora őszi szép reggel. Chantilly, Párizstól negyven kilométerre. Még alig világosodik, a fák ágai között árnyékok rejtőzködnek. Fölbúg a 17-es Renault motorja.
Nehezen hiszem el, hogy elindultam Noirmoutier felé. Úgy jött az egész, mint a förgeteg.
Nem mondhatnám, hogy pihenten vágunk neki az útnak. Az este, amikor Guy kihozott Chantillyba, úgy állapodtunk meg valahol a Porte des Lilas környékén, hogy megvacsorázunk és nyomban lefekszünk. De Célia vacsorája túl jó volt, Guy pedig költő. És régóta nem láttuk egymást. Köztudomású, hogy a költészet kútját lehetetlen kimeríteni, tehát éjfél utánig diskuráltunk és vitatkoztunk. Ezt a hasonlatot "a költészet kútjáról" én említettem Guy-nek, amikor fél egy felé végre elbúcsúztunk, mert a folyóiratának (Guy Malouvier napközben főmérnök, esténként költő és főszerkesztő, a felesége, Célia - könyvkötő) egy ihletett pillanatban - az ihletet egy régi párizsi utca neve biztosította ingyen - gyönyörű címet adott a kávéházi szerkesztő bizottság: Le Puits de l'Ermite (A remete kútja). Ugye csodálatos cím egy költészeti folyóirat első oldalára? Ám a legcsodálatosabb benne az, hogy párizsi utcanév...
Sok párizsi értelmiségi fülnek magyaráztam el, hogy miért szeretnék eljutni Noirmoutier-ba, a Fekete kolostorhoz, átlátszóan célozgatva arra, hogy a legjobb esetben is csak Nantes-ig mehetnék vonattal, onnan mindenképpen autón kellene tovább utaznom, hogy eljussak a szigetre... Ezek a fülek süketek maradtak, pontosabban: érzéketlenek. Kuncz Aladár és a Fekete kolostor történetét nem lehet egy csésze kávé mellett elmesélni, s ha mégis kísérletet tettem rá, az udvarias unalom légköre hamar elnémított. Legolvasottabb, legműveltebb barátaim sem ismerték még hírből sem ezt az 1937-ben franciául is megjelent könyvet.
Amikor Guy-nek elkezdtem darálni a bennem már nagyon kikerekedett francia mondatokat, húzott vagy kettőt a kávéscsészéjéből, és rám nézett: "Ha van időd, szombaton leviszlek... " Ennyi volt az egész.
II
Tudom, Jancsó Elemérnek volt egyik dédelgetett terve, hogy meglátogassa a Fekete kolostort. 1968 nyarán, amikor utolsó párizsi útjára készült, késő éjszakáig beszélgettünk a Kuncz-kutatás problémáiról. Elemér szerette volna előkeríteni és megvizsgálni a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot, nyomon követni azokat az emberi sorsokat, amelyek a Fekete kolostor falai közé szorultak egy időre, hogy aztán ismét szerteáradjanak. Mi történt a felejthetetlen emlékű "hősökkel"? Returecki, von Bergen, Bistrán... Kavarogtak a nevek, és én úgy éreztem, hogy nem is irodalomtörténeti kérdésekről beszélgetünk, hanem egy új, még el nem készült regény láthatatlan lapjait forgatjuk... De Elemér, mintha megsejtette volna ezt, váltig hajtogatta: " Adatok kellenek... új adatok... Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért. " Azt hiszem, jó lenne fölszegezni ezeket a szavakat sok mestergerendára, engem viszont kellemetlenül érintettek, mert Elemér tudta rólam, hogy sohasem vo1t türelmem semmiféle keresgéléshez vagy kutatáshoz. Nos, neki nem adatott meg, hogy valóra váltsa álmát. Nekem több szerencsém volt, eljutottam Noirmoutier szigetére, és ott tölthettem két napot. De ebből nem lett "irodalomtörténeti", csak érzelmes utazás. Árnyak kergetése...
III
Ile szigete, a nyíl az egykori partra- szállást jelzi |
Írásbeli följegyzést nem készítettem a hírről; legalábbis most hiába keresgélek a noteszaimban, nem lelem. Lehet, a szándékot is elnyomta az elkeseredés, ami föllángolt bennem a csöndes könyvtári terem magányában: miféle kutatóink vannak, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort - holott már rég eltűnt a föld színéről?... Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket...* Később ezt a délutánt sokszor el akartam mesélni Elemérnek, de az idő és a halál nem adott rá engedélyt.
Talán akkor határoztam el, hogy törik-szakad, de legalább a romokat meglátogatom... egyszer, ha elvetődöm Franciaországba. Akár Párizs rovására is! És közben, amint az idő telt, sokszor beszélgettem ezekről a dolgokról Pomogáts Bélával, a fiatal budapesti irodalomtörténésszel, akinek a Kuncz-monográfiája (1968) nálunk is közismert, Kacsir Máriával (a bukaresti A Hét belső munkatársa), aki Jancsó Elemér közvetlen irányítása alatt sokat foglalkozott Kuncz személyiségével, elsősorban levelezésének a tükrében, és kéziratban megkaptam tőle Ferenczi Sárihoz írt noirmoutier-i leveleit. Amikor Grossmann Mária, a bukaresti Akadémiai Nyelvtudományi Intézet mumkatársa Barcelonába utazott tanulmányútra, megkértem, hogy nézzen utána Orbók Loránd, azaz Lorenzo Azértis nyomainak; de azzal a hírrel jött haza, hogy semmit sem talált, és az egyetemi professzorok sem hallottak róla... De Budapesten - dr. Sáfrán Györgyi segítségével - kaptam egy spanyol Orbók-kiadványt; egyik magyar darabjának a fordítása, valahol itt van a könyveim között, s nekem nem fontos adalék. Elolvastam, amit Szabó Dezső írt az Életeimben Kunczról, Hunyady Sándor a családi emlékezéseiben, és amit Szappanyos Gabriella mesélt a budapesti Élet és Irodalom oldalain Jékely Zoltánnak...
Aztán az első árulás: 1971-ben - nyolc napra - eljutottam Párizsba. Kuncz bizony eszembe jutott, de nem Párizs rovására. Fölszívott a város...
* Nem tudtam még, hogy dr. Kuncz Ödön, Aladár testvérbátyja "a harmincas évek végén... bejárta azokat a helyeket, ahol annak idején Kuncz Aladár végigszenvedte a Fekete kolostor tortúráit. Ez alkalommal készített felvételeiből fényképkiállítást rendezett Párizsban, éppen a regény francia fordításának megjelenésekor." (Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973/11. sz.)
Az útirajz teljes terjedelmében az RMSZ Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése