INDIA-JÁRÓK
b) Előkelők és közemberek
A következő évtizedekben két magyar tengerész is eljutott Indiába: Gáspár Ferenc és Horthy Miklós. A kolozsvári születésű Gáspár Ferenc (1862-1926) különböző brit hajókon szolgált hajóorvosként 1886 és 1892 között, és rendkívül sokat írt utazásairól. "A Föld körül" című terjedelmes művének harmadik kötetében indiai tapasztalatairól ír. Útja során nemcsak tengeri kikötővárosokat látogatott meg, hanem eljutott mélyen a szárazföldre is egészen Benáreszig. Ezt a várost az őseredeti hinduizmus városaként élte át szemben a nyugatiasodott Kalkuttával. Indiához való viszonyát a gyarmatosítók felsőbbrendűségének, és magának a gyarmatosításnak az elismerése jellemzi: „India most úgy annyira Angliáé, mintakár Irland vagy Skócia". Dicséri a britek reformjait, és az indiai parasztság hagyományokhoz kötöttségében találja a fejlődés legnagyobb akadályát. Gáspár szerint „azt meg kell adni a hinduknak, hogy imponáló urak tudnak lenni, de azért mint szolgák sokkal tökéletesebbek".
Hasonló, a gyarmatosítást dicsérő álláspontot képvisel emlékirataiban a későbbi kormányzó Horthy Miklós (1868-1957), aki a Monarchia haditengerészetének tisztjeként jutott el 1892-es föld körüli útján a szubkontinensre. Kissé kényszeredetten látogatta meg Csoma Sándor dardzsílingi sírját, ugyanis érdeklődését sokkal jobban lekötötték a tigris- és oroszlánvadászatok, és a kalkuttai társasági élet eseményei. Kalkuttáról a következőket írja:
„Ott-tartózkodásunk harmadik napján az alkirály díszebédre és bálra hívott meg, s ez alkalommal megismerhettük India fővárosának egész előkelő társaságát. Minden napra jutott valamilyen esemény. Pólójátékok, lóversenyek, meghívások és színházi előadások annyira elszórakoztattak, hogy csak nehezen szántam rá magam a dardzsilingi kirándulásra." Noha Horthy a németek oldalán, az britekkel ellenséges oldalon állt a háborúban, nem sokkal később született emlékiratai a britek gyarmati uralma iránt egyértelmű csodálatot, a független India iránt pedig kétségeket fejeznek ki: „Mindaz, amit csak Indiából láthattunk, az angolok kiváló gyarmatosító tehetségét bizonyította. Biztosították a Khajber-hágót, és féken tartották északon a nyugtalan törzseket. Gátat vetettek a hinduk és a muzulmánok örökös összetűzéseinek. Gazdasági téren gondoskodtak a folyamok szabályozásáról, és öntözés révén, főként Pandzsábban, nagy kiterjedésű termőföldeket varázsoltak elő. Országutakat és vasutakat építettek, egyszóval civilizációt és gazdagságot teremtettek, kevés erővel a rendet is fenntartották. Napjainkban India és Pakisztán részéről egyarántfeszült a helyzet. Kérdés, hogy nem szenved-e a lakosság az úgynevezettfelszabadulás kétes szerencséjének következményeitől. "
Az 1890-es években látogatott Kalkuttába az első magyar női utazó, Mocsáryné Fáy Mária is. Ő az indiaiakról, mint bennszülöttekről beszélt. Kalkuttában, ahol a Delhiben élő magyar műgyűjtő Telléry János helyi üzletének igazgatója és neje lett a kísérőtársa, Mocsáryné szolgáján kívül csak európaiakkal érintkezett. Szeretett volna ugyan eredeti indiai táncot látni, de nem merte megkérni a házigazdáját, hogy vigye el egy bemutatóra. Úgy találta, hogy „ igazgatóék túlkomolyak voltak". Helyette meglátogatta a botanikus kertet, az állatkertet és a bazárt.
A századforduló körül jut el Indiába világ körüli útján a katolikus pap-tanár Sebők Imre (1878-1917) és a világutazó vadász Tallián Emil (1859-1911). Sebők, aki egy hetet töltött Kalkuttában, Indiát „különös világnak" látta a mesés gazdagságok, és földhöz ragadt nyomor ellentéte miatt. Maga is szembesült az angol uralom kérdésével, és leszögezi, hogy „nem lehetne mondani, hogy az angol uralom zsarnok," hiszen „ magából a meghódított fajból való az angol uralom egyik legerősebb támasztéka, a bennszülött katonaság." Meglátogat egy hindu templomot - valószínűleg a Káligháton, - ahol visszataszítják a bálványok, és megrettentik a koldusok. Itt lát állatáldozatot is, ám felszínesen azt állítja, hogy a templomban tehenet áldoztak. Hasonlóképpen az egzotikum és a babona keverékének érződik a szent fürdő leírása, melynek kapcsán megjegyzi, hogy „szép halálnak tartják, ha elkapja őket a gaviál, ugyanúgy, mint a templom kerekei alá esést." Ezen kívül megcsodál még és lefényképez egy kígyóbűvölőt, aztán visszatér szállodája kényelmébe: „Elég volt ennyi a piszkos külvárosi életből, és igyekeztünk vissza."
Tallián, mint közvetlen elődei, szintén csodálja a britek civilizáció-teremtő készségét. Számára Kalkutta ipara és épületei Albion dicsőségét hirdetik, „mely rövid néhány évtized alatt a vadon közepében ily hatalmas, az európai culturát és építési művészetet dicsérő alkotásokat létesített." Szintén meglátogatja a város nevezetességeit. Tévedésből Kalkuttába helyezi a Brahmaputra folyót. Beszél a britek indiaiaktól való elkülönüléséről az élet minden területén. Komédiának tartja a sok szolgát és kulit, undorodik a fakíroktól és a „bizarr tömegektől", és esküvői menetnek néz egy halottas menetet. Panaszkodik, hogy Kalkutta nem kínál szórakozást, és hogy gyenge az angol színtársulat. Ellátogat a kikötő vöröslámpás negyedébe, és „a különböző nemzetiségű hölgyek" között még magyarokat is talál.
1926 karácsonyára érkezett Kalkuttába két magyar turista: Erdősi Károly (1873-1945) egyházi író, a Szent István Társulat igazgatója és Simonyi-Semadam Sándor. Dél-Ázsiát és Indonéziát felölelő négyhónapos útjuk élményeiről Erdősi számol be a Napsütéses Indiában című kötetében. A könyv érdekessége, hogy első kézből ad képet a misszionáriusok munkájáról Indiában. Indiai paptársaival együtt a missziók sikertelenségének okát a katolikus pap-szerző elsősorban abban látja, hogy nem sikerült bennszülött papságot kinevelni. Ugyanúgy, mint a korábbi magyar arisztokraták, Erdősiék is jórészt az Indiában élő angolokkal és más európaiakkal érintkeztek. Kalkutta világváros jellegét mutatja, hogy ötnapos tartózkodásuk alatt két magyarral is találkoztak: Ludvigh Jenő konzullal, aki a vonatjegy-vásárlásban segítette ki az utazókat, és a Grand Hotel zenészével, Mr. Czakóval, aki Erdősi útikalauza lett Kalkuttában.
Erdősi Kalkuttában szintén a britek rendteremtő készségét csodálja: „A mocsarak és a nádrengeteg közé egy metropolist építeni csak azért, hogy a hódító angol imperializmus a Ganges deltáját uralja: Angliához méltó gondolat... És azért mégis felemás város. Vannak szédítő palotákkal szegélyezett csodálatos utcái, ahol három-négy sorjában hajtanak egymás mellett az autók, de a közvetlen mellékutca már hamisítatlan, szűk, zsúfolt és piszkos India. Igaz az angol igyekszik a kunyhóknak ebben a dzsungelében is rendet teremteni.
Évről évre eltűnik egy-két piszkos utca, sokszor egész városnegyed, hogy emeletes betonkaszárnyák, vagy villanegyed épüljön a helyén.
Természetesen ebben az időszakban sem zárkózott el minden magyar utazó az indiaiak elől. Reményi Ferenc egy hónapot töltött Kalkuttában a századforduló környékén, és részt vett egy hindu esküvőn, amelyen egy indiai táncosnő is fellépett. Találkozott a zenetudós Szuríndra Mohán Tagoréval (Sir Sourindra Mohun Tagore), aki már korábbról ismerte nagybátyját, a világhírű hegedűművész Reményi Edét, aki szintén megfordult Indiában egy koncertkörúton.
BAKTAY ERVIN
Baktay volt az első magyar, aki a klasszikusért való lelkesedés mellett felfigyelt a modern indiai kultúrára is. Ez a hozzáállás annyiban bír különös jelentőséggel, hogy az őt megelőző magyarok csak a klasszikus India kultúráját voltak hajlandók elismerni.
Indiai úti élményeit kétszer is megírta. Először az Indiából hazaküldött cikkein alapuló monumentális India (1932) című könyvben, majd a tíz év távolságából megírt, személyesebb Indiai éveimben (1938). Mindkét mű az indiai út leírása, és annak háttereként az ind kultúra bemutatása, és jól tükrözi a szerző világnézetét. A könyvek egyfelől szemléltetik az európai kultúra felsőbbrendűségéből való kiábrándulást, és gyakran találhatók bennük a világháborúra és Trianonra tett megjegyzések. Másfelől a szerző nem leplezi India iránti lelkesedését. Az India második kötetéhez írt előszavában maga is megemlíti, hogy könyvéből „némelyek angolellenes tendenciát olvashattak ki", ám igyekezett megtalálni az egyensúlyt a végletes szempontok között. Az ind kultúra pozitív vonásainak bemutatása mellett annak sötét oldalát sem tagadja le. Ilyenkor azonban igyekszik bemutatni, hogy mi európaiak ennél is szörnyűbb dolgokat hoztunk létre.
Egyik könyvet sem fordították le idegen nyelvre, ám nemzetközi viszonylatban is egyedülállóvá teszi őket az akkoriban szokatlan közelsége az indiaiakhoz. Baktay maga is Gandhi odaadó híve szinte annak legkorábbi indiai szerepvállalása óta. Észreveszi, hogy milyen áthidalhatatlan távolság van a britek és az indiaiak között. Maga azonban gyakran lép át olyan határokat, melyek a britek számára tabunak számítanak: „Javíthatatlan tapasztalatszerző vágyamat követve sok olyasmit cselekedtem Indiában, ami például a szigorú angol illendőség szempontjából »shocking«-nak számított volna. Már maga az, hogy korlátozatlanul érintkeztem bennszülöttekkel, sőt kerestem az ilyen érintkezést, végletesen ellentmond az angol felfogásnak. De hát az angolnak más a helyzete a meghódított területeken. Nekik távolságot kell tartaniuk, és meg kell őrizniük a féltveféltettpresztízst. Én azonban nem uralkodni mentem Indiába, hanem megismerni, tanulni, tapasztalni, s az indus jobban érdekelt, mint az angolok Indiája. Ha valaki az angol magatartás illendőségi szabályai közt marad, akkor sohasem fogja megismerni India igazi arcát."
Baktay ismerte a legnagyobb beszélt indiai nyelvet, a hindusztánit (hindit), és szívesen barátkozott indiaiakkal. Már az Indiába vivő hajóút állomásain is inkább indiaiakkal járt ki városnézésre. A szubkontinensen pedig gyakran hindu és szikh maharadzsák vagy fehérek által nem látogatott hindu szállodák vendége.
Baktay Kalkuttáról írt könyvfejezetében véd ki egy India elleni másik támadást is. Itt tárgyalja ugyanis Katherine Mayo India anya (Mother India, 1927) című könyvét. A kötet akkoriban rendkívül nagy port kavart, és csak könyv vagy pamflet formában mintegy ötven választ váltott ki. Az amerikai feminista Mayo bevallottan az amerikai „India-imádók" nézeteinek ellensúlyozására írta meg az India Anyát, ahol részletesen ecseteli az indiai nyomort, mely szerinte a hinduizmus lényegéből, elsősorban szélsőséges patriarkális szerkezetéből adódik. Baktay szerint a Mother India „kitűnően van megírva, és alkalmas arra, hogy megutáltassa Indiát azzal, aki csak Miss Mayo leírásain át ismerkedik meg vele." A könyvet azért utasítja vissza, mert bár szerinte is minden leírt dolog igaz benne, mégis csak India rossz oldalát mutatja be: „Mert az igazság is csak féligazság, ha csupán a rosszat, a bántót mutatja, szemet hunyva minden jó fölött, s az ilyen féligazságok kártékonyabbak a hazugságnál.
Baktay brit politikai manipulációt sejt a könyv mögött: „A leggyanúsabb körülmény Miss Mayo könyvével kapcsolatban az, hogy az írónő alig néhány hónapot töltött Indiában, és saját bevallása szerint azelőtt sohasem foglalkozott Indiára vonatkozó dolgokkal. Ezzel»elfogulatlanságát« óhajtotta bizonyítani... Az írónő annyi pontos adatot, statisztikai kimutatást, nemzetgyűléi beszédek évtizedekre menő anyagát, óriási szakirodalomból vett idézetet hordott össze művében, hogy nyilvánvaló tény: tájékozott, céltudatos munkatársak jártak kezére. "
Baktay állításával szemben, hogy a könyvben minden leírt dolog igaz, a modern kutatás azóta felhívta a figyelmet Mayo számos csúsztatására. Ennek ellenére Baktay éleslátását mutatja, hogy Mayo leveleiből mára már kiderült, hogy a szerző valóban kapcsolatban állt az indiai brit titkosszolgálattal (Central Intelligence Division) J. H. Adams összekötő tiszten keresztül. A könyvet Mayo a titkosszolgálat biztatására és annak aktív segítségével írta.
Kalkutta társadalmáról beszélve Baktay kiemeli, hogy itt szabadabban mozoghatnak a nők, hogy a hindu és muszlim vallásos hithirdetők sok embert vonzanak, és hogy az ind szabadságmozgalom érezhetően jelen van Kalkuttában. Egyszer maga is belekeveredett egy tüntetésbe:
„Egy ízben, mikor autón igyekeztem a bennszülött városrész legforgalmasabb útján keresztül, egy ilyen tüntető felvonulással találkoztam. A demonstrálok Gandhi-sapkát viseltek, és zárt sorokban vonultak fel harsány »Gandhidzsi ki dzsaj!« (Éljen Gandhi!), »Szvarádzs ki dzsaj« (Éljen az önkormányzat!) kiáltásokkal, vagy a hindu nemzeti himnuszt, a Bandé mátáramot énekelve. Az egész forgalom megállt, és autómnak a villamosok és egyéb járművek sorával vesztegelnie kellett. Szikh sofőröm nem nagyon látszott rokonszenvezni a mozgalommal, mert zamatos pandzsábi káromkodásokat dörmögött szakállába — de meglehet, hogy ezzel nekem, az angolnak tartott »száhabnak« akart hízelegni. A tüntetők mindegyike kis papírzászlót vitt a kezében, s engem amint az autómban ültem, nyilván ők is angolnak néztek. Igen sikerült és bátor hazafias cselekedetnek tartották, amikor az egyik tüntető bedobta kocsimba kispapírzászlaját. Gúnyosan nevettek reám, a magányos »ellenségre«, de egyszerre lelkes mosollyal, integetéssel és »Száhab ki dzsajh kiáltással honoráltak, amint jókedvűen meglengettem a zászlót. A tömeg mindenütt nagy gyermekekből áll - bár e gyerekes had olykor vásott és veszedelmes is tud lenni... "
Emellett Kalkuttában Baktay tanúja még a Kálighát templomában a Káli istennő tiszteletére bemutatott kecskeáldozatnak. Az áldozat, és a körülötte levő kereskedés visszataszítja, és mindezt a hinduizmus sötét oldalának tartja: „A templomi kecskeárusok láttán akaratlanul képzeletembe villan egy vízió: a régmúlt Kelet egy másik templomának sivár lelkű árusai, amint megdöbbenve merednek arra a csodálatos alakra, aki kezében kötélkorbáccsal parancsolja ki őket Atyjának hajlékából. Káli szentélyei még nem látták ennek a jelenetnek a mását.
Bármennyire is visszataszítja a vegetáriánus Baktayt az állatáldozat, azonban annak tárgyalásánál is bemutatja, hogy az európai kultúra lehet még ennél is rosszabb.
„ Végeredményben az egész nem egyéb vallásos színezettel cifrázott vágó-hídnál... A hinduk e tekintetben nem rosszabbak a civilizált nyugatiaknál. Túlnyomó többségük nem öl meg élőlényt és nem él hússal. Csak a Káli-tisztelők s a Nyugat példáját követő modern hinduk esznek húst. - S azt se felejtsük, hogy a civilizált Nyugat a világ legszörnyűbb emberáldozati hekatombáját rendezte napjainkban a csatatereken az Aranyborjú, a »gazdasági érdekek« halványa előtt..."
A szerző a Káli-kultuszt és az élvezeteket hirdető tantrikus vallást a hinduizmus sötét oldalának „legeltévelyedettebb, legszélsőségesebb irányzatának" tartja, és sugallja azt a Verseghy által is hirdetett herderi nézetet, hogy hinduizmus alapvetően magasrendű vallás, ám később a tantrikus irodalom és vallás valamiféle módon beszennyezte azt. A tantrizmust azzal távolítja el az „egyetemes hinduizmustól", hogy az nem árja eredetű. Baktay azonban e „sötét oldal" tárgyalásánál sem tagadja meg India-szeretetét, és a Káli-tisztelő misztikus Rámakrisna példáján bemutatja, hogy „a legmélyebb sötétségbe hirtelen belehasít a vakító fény".
A tíz év távolságból megírt Indiai éveim című könyv egy további, személyesebb élménnyel gazdagítja Kalkutta bemutatását, és az indiai kultúra csodálatra méltó voltát. Míg a vele egy szállodában megszálló angol úr egy felszínes folyóiratot olvas, addig az ajtajánál kint ülő szolga a Rámájana klasszikus hindi változatát recitálja. „Lám! Lám! A művelt, civilizált Nyugat, és az elmaradott, műveletlen Kelet... Képzeljükel, hogy, teszem, egy vezérigazgató benn az elegáns úriszobában nagygusztussal a Színházi Életet olvassa, míg inasa odakünn
a cselédszobában a Divina Commediába merül lelkes önfeledtséggel. "
***
A bevezetőben említett Edward Said szerint minden nyugati ember (valószínűleg beleérti a magyarokat is) akarva-akaratlanul is felsőrendűként nézi a Keletieket. Érdekes azonban megfigyelni a magyar utazóknak a brit uralomhoz való hozzáállását. Ez tükrözi ugyanis a leginkább a magyar történelmet. A kiegyezés előtti utazó, Andrássy, bár megcsodálja a britek eredményeit, jelentős kritikával is illeti az angolokat. A kiegyezés utáni utazók közül néhányan felfigyelnek ugyan rá, hogy itt az egyik nép uralkodik a másik felett, de mind azt állítják, hogy ez javára válik Indiának. A Trianon utáni magyar nemzedék Nyugat-szkepticizmusának legnagyszerűbb példája Baktay, aki Gandhi feltétlen híve, és az indiai szabadságküzdelem szellemi támogatója.
Bármi volt is az utazó hozzáállása, a gazdag, ám mára jórészt elfelejtett indiai utazási irodalom is a magyar kultúra szerves része.
(Forrás: Kőrösi Csoma Sándor és az út. Tanulmánykötet. KCsS Közművelődési Egyesület kiadása, 2010.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése