Már többször elautóztam alatta, mindig Bálványos irányából érkezve; Torján eszembe jutott, hogy a torjai Büdös, meg kellene nézni, ha már itt vagyunk. A faluban viszont felvilágosítottak, hogy jó tíz-tizenkét kilométert vissza kell menni a barlangig. Most pontos idegenvezetést kapok a kollégától, a megfelelő helyen állunk meg az út szélén. Az út túloldalán privatizálódott szocialista nagyszálló, kipucolva, kifényesítve, környezetrendezve, s az út felett hatalmas transzparens hirdeti: ez egy nemzetközi konferenciaközpont. Állítólag bukaresti román vette meg, költött rá milliókat, üzletet lát a környezetben, a környékben. A kialakított parkoló diszkrét műanyagszalagokkal kerítve, tábla: parkolás csak a konferenciaközpont vendégeinek. Innen célszerű nekivágni a kaptatónak. A modernizált szálloda mellett egy romosodó szakszervezeti üdülőféle omló vakolattal, bezúzott ablakokkal, mögötte egykori úszómedence bedőlt falakkal, a víz helyén növendék fácskákkal. Balra fészerek, egyik előtt fűrészbak, két munkásruhás férfi húzza kétoldalról a fűrészt. Vidéken nem megyünk csak úgy el egymás mellett, ránkköszönnek, mi meg vissza. Természetesen magyarul.
Itt nem olyan meredek, mint a Bálványosvár alatt, a fiatalabbak nekem megfelelő tempóval haladnak, nem is kiabál a szívem. De azért elgondolkodtat az a furcsa ellentmondás, hogy ez a bizonyos Büdös mozgásszervi és ízületi betegségekre nyújt természetes enyhülést, gyógyulást, de akinek komolyabb ilyenfajta baja van, az nem jut el ide.
A Büdös előtt busznyi középiskolás, öltözetükből, viselkedésükből magyarországiaknak tűnnek. Tolonganak egy kicsit a barlang szájánál, 8-10-nél több nem fér be, elhevernek a sziklákon, harsányak, jókedvűek. Továbbmegyünk a párpercnyire lévő timsóshoz, itt timsó rakódik le a kis barlang oldalára. Megkóstoljuk, ha már itt vagyunk, aztán visszaballagunk. Jól számítottunk, a kirándulócsapat továbbállt, miénk a Büdös.
A barlang eleje szépen ki van építve, két hosszú pad szolgál a gyógyulni vágyóknak, a falon magyarul és románul vagy tíz pontban fölsorolva a veszélyek és tudnivalók. Lehetett volna tizenkettő is a pontok száma (Mit kíván a magyar nemzet?)
Bentről szépen látni, ahogy áramlik kifelé a kéntartalmú gáz, a falakat sárgára festette a kicsapódó kén. Öngyújtóval próbálkozom, fejmagasságban meggyullad, aztán ahogy eresztem lefelé, egyszercsak kialszik. Leguggolok egy pillanatra, beleszagolok a halál leheletébe, nem fojtogató, nem büdös annyira. Tudták a régiek, miért ide jönnek meghalni. Nem gyötrelmes.
Nyugdíjaskorú román házaspár érkezik, túrabakancs, hátizsák, célszerű öltözék. Leülnek, egy darabig csönd van, aztán mi hárman csak folytatjuk a beszélgetést. Most éppen mi vagyunk a többségi nemzet ebben a lyukban. Kitárgyaljuk, hogy mit kellene éreznünk, s hogy mit meg nem tesz az ember az egészségéért. Az előírt tíz percet végigüljük, aztán távozunk. A román házaspár hangos "Viszontlátásra!" köszönéssel előz meg bennünket a búcsúzásban. Ez igen!
Lefelé jövet szabadabban lélegzik a tüdő, jobban észrevesszük a látnivalókat, bizony azért ideért a civilizáció. Zacskók, műanyagpalackok papirosok jelzik a kirándulók útját. Kollégám megjegyzi: mi csak szeretnénk azt hinni, hogy ez a "szőrösnyelvűek" műve. Érik a fekete áfonya, addig csemegézünk, amíg szép kékes foltokkal tele nem lesz a kezünk, szánk...
A teljes útiriport a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. internetes magazinjában ott olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése