MÁTYÁS FERENC: Az obi-ugorok földjén

Hanty-Mansy kikötőépülete

Mi, boldog és boldogtalan magyarok sokmilliónyian élünk szétszóródva a világban. Kiváló képességű híres tudós emberek és névtelenek egyként. S hányan még kisebb csoportokban, nemzetiségi övezetekben a finnugor nyelvi rokonságot tartó (vagy már nem is tartó) népek alig ismert családjában, minden kapcsolat híján. E távoli rokonságok eredete szinte az évszázadok, évezredek titokzatos homályába visz. Vagy ha mégsem, vajon minek és kinek köszönhető, hogy itthon azért valamit mégis tudunk egymásról.


Ezen évődtem és erről beszélgettem Ortutay Gyulával, midőn 1974 nyarán, érthető lelkesedéssel útnak indultam a Szovjetunióba, az Ural hegységen túli Nyugat-Szibériába. A csábító alkalmat a szovjet irodalmi napok, az évenként megtartott nemzetközi költőtalálkozó kínálta számomra. Vonzott az út azért is, mert tudomásomra jutott, hogy a távoli obi-ugorok földjén is megfordulunk. A soknemzetiségű Szovjetunió és a népi demokratikus országok 90 költőt, írót küldtek a hagyományos találkozóra. A népes szellemi együttes repülőgépen érkezett a helyszínre, Nyugat-Szibéria kapujába, Tyumenybe, hogy onnét a környék városaiba, falvaiba folytassa útját vonaton, hajón s a mocsarakon át helikopteren.


Jómagam, aki sose voltam még itt, csupán Csehov könyvével járhattam végig ezt a tájat, csak ámultam a valóság láttán, azon, hogy hová fejlődik a rettegett Szibéria. Tudtam, se Isten, se a cár nem volt irgalmas Szibéria népéhez. A hanti-manysikat már-már kihalt népként tartották számon az orosz lexikonok is. A tanyaszerűen, szétszórtságban füstölgő faházakban csak a hideg és a nyomor volt ismeretes, meg az írástudatlanság. A szobafalakon függő szentképek és a cár atyuska képmása alig lehetett vallási balzsam a tudatlan népek előtt, hiszen otthonaikban embertelenül éltek. Nem muzsikáltak, nem énekeltek, a hideggel és szegénységgel vívtak öldöklő harcot és a természet szépsége helyett csak a láncra vert rabok vonulását nézhették a jeges vagy sáros utakon. A halál fia volt, akit ide száműzött sorsa.


A fagyos észak vadona most sem éden az idegen szeme előtt. A még lecsapolatlan tavak, mocsarak látképe az örömtelen Szibériát mutatja. Itt még a szó is megdermed a róla beszélők ajkán, hiszen az esztendő 250 napján minden csupa jég s a rövid nyár moszkitófelhőkkel borítja be a sápadt kék eget, a folyók mentén keletkezett homokos tajgán farkascsordák vonyítása hallik a kis falvakba. Vagy csak a kényelemhez szokott, melegebb éghajlatról ide érkező véli ma is zordnak Szibériát? Lehetséges! A szovjet geológusok vélekedése szerint Szibéria földje alatt forró vizű óceán pihen, a földgáz és olaj kimeríthetetlen kincsei biztosítják temérdek gazdagságát. A meggörbült fenyvesek és nyíresek erdőszigetei alatt, a mocsaras tavak mélyén vasat, folyékony aranyat rejt a föld. Nem természeti csapás hát, hogy „Szibir csupán alvó föld" — miként régen a kozákok nevezték —, hanem meleg áldás és nagy reménye a jövendőnek. A pravoszláv imádkozók szerint manapság már nem átok, hanem Isten félbemaradt műve Szibéria...


Az északi mocsarak kellős közepén, Szibéria irdatlan nagyságú, lustán kanyargó és nyaranta gyakran áradó Ob folyója fő közlekedési vonala mentén élnek a hantik és manysik, vagy amint régebben neveztük őket: a vogulok és osztjákok. Legalább 30 ezren, de mivel régen volt itt népszámlálás, lehet hogy sokkal többen. A Hanti-Manysi Nemzeti Körzetben végzik dolgukat, a hazánknál háromszorta nagyobb területen, elvegyülve persze az egyéb nemzetiségű szibériaiakkal, a tatárok, nyenyecek, szelkupok közvetlen szomszédságában és barátságában. Az őshazából nyugat felé vándorló s Európa szívében hazát alapító magyarok törzséből szakadtak Szibériába, az ugyancsak közeli: votják, komi, mari s más nyelvrokonainkkal együtt. A hantik és manysik ősidők óta a fagyos tundrán tengették életüket. Felhagyva a lovas nomád élettel az erdők, mocsarak közt szedegetéssel, halászattal, vadászattal foglalkoztak, a rénszarvastenyésztést űzték. Jurtákban háltak (később faházakban) és a sámánizmusból eredő medvekultusz pogány szertartását tekintették a lelki élet lényegének. Mondják a tudósok, hogy az őslakók csupán néhány száz emberből alkottak törzset s teljes pusztulásra voltak ítélve, midőn a tatárok elől mocsaras vidékre kényszerültek. Később az orosz vadászok találtak olyan települést a tundrán, ahol mindenki halott volt. Az orosz kormányzóság is csak a nevüket változtatta meg a megmaradottaknak, életükkel nem törődött senki.


Ha a magyar ember idegen földön csatangol, mindjárt az jut eszébe, vajon kik jártak előtte nevezetes honfitársak? Munkácsi Miklós fiatal regényíró útitársam, névrokonát: Munkácsi Bernátot juttatta emlékezetembe, a finnugor nyelvészt, aki Reguly Antal nyomában gyűjtött nyelvészeti és néprajzi adatokat a hanti-manysik földjén. De a tyumenyi szálló szobájában fölidéztem magamban két magyar költő szibériai látogatását is. Éveket töltött a szibériai mezőkön - igaz ugyan, hogy hadifogolyként — Bányai Kornél és Gyóni Géza az első világháború idején. Tyumenyig, Omszkig, Tobolszkig jutottak el, de egymással csak Krasznojarszkban találkozhattak néma gyászban. Gyóni Gézát 1917 nyarán éppen temették, amikor Bányai Kornél ide érkezett a hadifogolytáborba nagy köteg verseskézirattal. A Búzák születése és halála című versciklusát Nyugat-Szibéria ihlette. A forradalom győzelme után itt fogant verseit a Jeniszej című újság már oroszul is közli.



De hol van már az a világ, — mondjuk egymás közt, hiszen a szibériai népek kezdik elfelejteni, hogy az ősi világukat felkavaró olajkorszak előtt hogyan is éltek, s azt is, hogy a forradalom, az olaj mentette meg őket a biológiai pusztulástól. Eszembe se jut, hogy milyen messze vagyok Budapesttől, pedig csaknem 3 ezer 500 kilométert utaztam idáig. A regényekből és levelezőlapokról ismert csontrepesztő, zord szibériai látkép, mintha fölengedne bennem. Olyan meleg a nyár júliusban itt is, mint a magyar Alföldön. Virágzó fák illata terjeng a levegőben. S amikor házigazdánk, a moszkvai írószövetség kirándulásán elindultunk az Irtis és Ob partvidékére, csodálkozva tapasztalhattam, hogy mindenütt fürdenek a folyókban, s napoznak a partokon. Amerre csak megyünk, a magasba ívelő földgázfáklyák szinte eltakarják a vadon tajgát. A romantikus és kedélyes leningrádi Dugyin, aki reggelenként egy üveg vodkát szokott tenni az ablakunkba, Petőfi soraival magyarázza, hogy a költők lángoszlopok, akik a népet majd a Kánaán felé vezetik. Itt sejtettem meg először, hogy a szibériai acetilénfáklyák világító oszlopai vezetik a népeket az ígéret földjére. A mérnökök azt magyarázták, hogy már a hetvenes években csak a Tyumeny tartományban 40 olajmezőre és 30 földgázlelőhelyre bukkantak s mindeddig 5 millió tonna olajat termeltek ki. 
Hogy mennyi olaj van Szibériában, csak sejteni lehet. Csillagászati számokat mondanak a szakértők.

Szurgun és környéke egy 300 éves térképen

...Kisebb csoportokra szakadva falusi, gyári művelődési otthonokban, városi színháztermekben, szabadtéri parkokban szavaltuk verseinket, beszéltünk az irodalomról. Első utunk Tyumeny tartomány legősibb városába vezetett. Ezen a rég nem úttalan tájon villamosvonaton utaztunk Tobolszkba. Már akkor tudomásomra jutott, hogy nevezetes helyre érkezünk; Tobolszk kolostorában nevelkedett a Romanov-birodalom kedvenc politikus papja; Raszputyin és ebben az erődítményben csípték nyakon a forradalom katonái 1917-ben az ide menekült II. Miklós cárt. De nem csak a történelmi témák tartogattak számomra izgalmas újdonságot.


Sokféle nyelven beszélgettünk napokon át. Irodalmi kérdésekről, az új hullám eredményeiről jócskán esett szó köztünk, s arról, ki milyen művén dolgozik otthon. 90 író együtt népes tábor, de ha más nem, a vodka asztalhoz csalogatja még azokat is, akik sose látták egymást. Lassacskán elszabadul a gátlástalan társasösztön és a kisebb csoportokban barátság alakul. Fittyet hánynak a protokollra, az őszinte szó keríti hatalmába a társalgást. Epés megjegyzéseket is tesznek, bírálgatják egyik-másik költő művészi kvalitását vagy éppen emberi nagyképűségét. Nemigen örvendeznek egymás sikerének, jobban szeretik sajnálni a nehezebben boldoguló kollégákat. Akárcsak minálunk...


A régi Oroszország levegőjét árasztó 500 éves Tobolszkban megint más élményeket szerezhettem. Az Irtis folyó magas partján fekvő csipkeszerűen faragott, muzeális értékű emeletes faházakból százával özönlöttek az irodalomra kíváncsi tobolszkiak. Munkások, értelmiségiek lassú libasorban kapaszkodtak fölfelé a várszerű kolostor főterén meghirdetett irodalmi találkozóra. A felvert könyvsátrak előtt, a színpad környékén körbefogták az írókat a dedikációkért. Itt még nagy esemény az író—olvasó találkozó. S milyen fegyelmezetten figyelték az elhangzó verseket. Mintha templomi zsoltárokat hallgattak volna. Három ünnepi nagymise ideje telt el a műsor befejezéséig s öregek, fiatalok mozdulatlanul élvezték az előadott műveket. Érthetetlen és hihetetlen, mit művelhetett a vers a tömeg lelkében. Feltűnt az is, hogy a hallgatóság nem tett különbséget a költők közt. Azt tekintette kimagasló eseménynek, hogy isten háta mögötti városkájukba személyesen látogattak el a nemzetek, nemzetiségek költői, Moszkvából, Leningrádból, Kijevből, Bakuból, Jerevánból, Rigából, a jelentősek, a legendás neveket viselők képviselői, vagy az új hullám fiatal tehetségei, a szocialista országok képviselői. Az új és régi irodalmi irányzatok íróinak az alkotásai eggyé olvadtak szinte a színpadon a tömeg előtt. 


Így volt ez másutt is, amerre mentünk — a vonatról hajóra szállva át — tovább Szibéria olajipari központjaiba; a transzszibériai vasút nyugati végállomásánál, Szurgutban, Berjozovóban, ahol a könyörtelen természet ölében a földből új ipar nő ki. Hallottam a munkásoktól, hányszor a mocsárba süllyedt a fúrótorony állványzata, amelyet helikopterekkel szállítanak ide. Ha úgy tetszik, ez a gigászi munka is költészet, azért beszélek róla minduntalan. Erről győződhettem meg rokonaink távoli városában, az üzemekben, Hanti-Manszijszkban is.
Magyar író ritkán s nehezen jut el ezekre a helyekre. 


...Közlekednek erre rénszarvasszánnal, kutyaszánnal is még, de a modern közlekedési eszköz már a helikopter. Az Ob és mellékfolyói mentén 350 ezer szibériai él, — hozzá szokták tenni, hogy most már a jég hátán is megél.


Amikor az Ob folyó egyik kikötőjében fölnyomakodtunk a díszes emeletes hajóra, — ha jól emlékszem — Andrej Voznyeszenszkij azt magyarázta, hogy a folyó vizében 50 halfajta található. Az Ob és legnagyobb mellékfolyója, az Irtis 5 és félezer kilométer hosszú. Áradás idején az alsó folyásánál szélessége gyakran eléri a 35 kilométert. Érthető, hogy a partok mentén már korábban kialakult a kereskedelmi halászat és a közeli városokban több halfeldolgozó üzem működik.


A hajó óvatosan közlekedett a lomhán hömpölygő vízen. A fedélzetről látni lehetett egy-egy kis falu faházait, az apró nyíreseket. Szikrázott szinte a víz. Hogy élet virradt az őslakosokra, a vadon Szibériára, a messziségből világító acetilénfáklyák jelezték, a lecsapolt mocsárterületeken épült új utak, ipari városok. A folyó szélén apró csónakok, vijjogó sirályok felhőraja gazdagítja tájélményemet, amikor befejezem új versemet, hogy ígéretemhez híven a legközelebbi városból elküldjem Ortutay Gyulának. A delegáció őrzője és vezetője Anatolij Ananyev, mintha csak velem akarná közölni, felém fordul és úgy mondja, hogy Hanti-Manszijszk városhoz közeledünk.


Megérkezésünkkor több száz főnyi lelkes tömeg vár bennünket a parton. A hanti-manysi elöljáróság, diákok virággal, kenyérrel, sóval köszöntének, ősi szokás szerint, s körbefogva visznek az új, modern emeletes művelődési házba, ahol a hivatalos fogadást tartották. Munkácsi Miklóssal és velem rögtön rádióinterjút készítettek, nyilván, hogy a nyelvrokonság szálait szorosabbra kötve kifejezzék megkülönböztetett örömüket. A már Szamotlovban hozzánk csatlakozó Margarita Aniszimkova néprajzkutató-író legújabb vogul népmesegyűjteményének nyomtatott példányával kedveskedik nekünk. Valóságos mesefa ez az asszony. A hanti-manysik egyetlen fönnmaradt irodalmi kincse a népmese és népköltészet. Legtisztább forrásuk, a szájhagyomány őrizte meg. Csupa jelkép, látomás, vágy, a szenvedések drámai megfogalmazása minden meséjük, népi énekük: a kékrókaveremről, a fekete rénszarvasról, a temetésről, a nagy tisztelettel emlegetett Szenge istenről, a Nagy Medvéről, a fából faragott és erdőkbe rejtett istenszobrokról, a sámándobokjeleket adó üteméről, a titokzatos varázslatokról. Az ősi pogány valláshoz tartozó szövegek, énekek nagy része megmaradt. Belőlük Bedé Anna fordításában a magyar olvasó is kapott ízelítőt. A hanti-manysik nehéz történelmi körülményeik ellenére is megmentették ősi kultúrájukat, s a forradalom időszaka után, ha késlekedve is, de új alapokon fejleszteni is tudták. Bámulatos, milyen termékeny lett az elmúlt két évtized. Ezt vogul (manysi) és osztják (hanti) nyelvű költőik biztosíthatják. Elsősorban talán ...Juvan Sesztalov példa rá, aki költői élményvilágát a vogul nép legmélyéről hozta, s korszerű, modern költészetét a  népköltészetre alapozza. Tyumenyben és a hajón már összebarátkoztunk. Amikor átnyújtottam neki az egyik újságunkban megjelent „magyar" verseit, viszonzásul a moszkvai kiadású gyűjteményes verseskönyvével ajándékozott meg. Téli csillagok Szibériában a költők, de fényük már kezd messze ragyogni. A komi Szerafin Popov, a mari Miklaj Kazakov, az udmurt Iván Gyagyukov lírai tájköltészetéről beszélgetünk, miközben hozzánk csatlakozik a két fiatal hanti-manysi költő, Andrej Tarhanov és Mikul Sulgin. Itt élnek Hanti-Manszijszkban. Nemrégiben jelent meg első verseskönyvük orosz nyelven. Egyetlen vágyuk, hogy életükben egyszer Magyarországra jöhessenek. Órák alatt valóságos magyar kolónia alakult körünkből, legjobb alkalom a kapcsolatteremtésre, egymás megismerésére. Tőlük értesülhettem arról is, hogy az általános iskola első osztályaiban a nemzetiségek saját nyelvükön tanulhatnak. Leningrádban működik a finnugor nyelvek főiskolája, ahol a tanítókat képezik. A Novoszibirszki Nyelvtudományi Intézet már hosszú idő óta tanulmányozza a szibériai nyelveket. így a hantit-manysit is. Szótárakat, iskolai tankönyveket ad ki. Meglepett, milyen tisztán ejtik ki a szavakat s hangsúlyozásuk mennyire hasonlatos a mi első szótagos hangsúlyozásunkhoz. Lelki alkotóelem itt a népnyelv. Az irodalmi előadásokon szereplő költők ugyancsak gondosan ügyeltek a kiejtésre. Hangosan csillogtatták jelképrendszerekkel komplikált költői nyelvüket.


Másnap a szomszédos — a városhoz legalább ezer kilométerre eső — Ugut osztják faluban, parasztok között folytattuk a nyelvészkedést. ...Helikopteren utaztunk a mocsarak tengerén át. Hamarosan beláttuk, hogy ezen a tájon értéktelen a gépkocsi, a rénszarvasszán is csak a jégen közlekedhet. Amikor fölszálltunk a sürgő-mozgó medve-motorra és elkezdte szelni a levegőt, jól kivehető volt a látóhatár az ablakon keresztül, mert alacsonyan repült. Némelyik fél-Balaton nagyságú tó fölött arról beszélt a pilóta, hogy 4—5 méter mély a víz, s legalább annyi alatta a süppedő mocsár. Az apró erdős szigetek szélén farkascsordák tanyáztak. Aki itt kényszerleszállást végez, a halál fia. Érthető, mennyire örültünk, amikor megérkeztünk s leszálltunk az osztják földre. Az izgatottan ránk várakozó ugutiak az alacsony faházak utcáinak során a fogadásra földíszített iskolába vezettek.


Hogy lehet ilyen elhagyott helyen élni? — kérdeztem magamtól, de mintha kilesték volna a gondolatomat, a községvezető képet adott a faluról. A kis kollektíva derekasan megáll a talpán. Jobbára állattenyésztéssel, prémfeldolgozással foglalkoznak. A helikopterközlekedés viszi-hozza őket és árujukat a városba. A légiközlekedés összezsugorította a távolságot, a rádió, újság közelségbe hozta a nagyvilágot, megszüntette az elhagyatottságot. Az acetilénfáklyák fénye nem lidércfény, s az agyat is bevilágítja. Az olaj új munkaalkalmat biztosít az uguti fiataloknak. Érdekes meglepetés volt mindnyájunk számára az is, hogy a helyi tanító a költő-fórum előtt nyelvészkedésbe kezdett: bizonyítani próbálta nyelvi rokonságunkat... 


A búcsúzkodásnál kedves meglepetésként a fiatalok ősi népdalokat énekeltek s az itteni szokáshoz ragaszkodva a falu legöregebb embere átnyújtotta nekem, magyar rokonának a közösség ajándékát: egy fiatal rénszarvas gyönyörű agancsát...

Gyorsvizű szibériai folyó

Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/8. sz.