JACK OLSEN: A szörny (11)

Az Olginate-tó, Corti szülőhelyének közelében

Azon a pénteken a keskeny párkányon ülve Claudio Corti lassan-lassan magához tért. Nem tudta, mennyi ideje lehet, hogy ott ül, de a hegy mögött éppen akkor alábukó nap helyzetéből ítélve még nappal volt, talán késő délután. Feje tompán fájt. Odanyúlt és megfogta a fejét borító vászonpólyát. Ettől a mozdulattól a kezébe is belehasított a fájdalom. Lehúzta kesztyűjét, és látta a hosszú, véres csíkokat a tenyerében. Ekkor eszébe jutott minden. Stefano, szegény Stefano, ott ül lejjebb egy párkányon. És a németek? Vajon hol vannak? Kínlódva megfordította a fejét és felnézett a kijárati hószakadékokra, amelyeken néhány órával ezelőtt látta őket, amint fáradtan rámosolyognak. Szitált az eső, és a jégszakadék eltűnt a ködben. Biztosan most vágnak utat maguknak a tetőre. Aztán segítséget küldenek, és megmentik őt meg Stefanót.


Körülnézett és látta, hogy a párkány majdnem ugyanolyan, mint ahol Stefano maradt: legfeljebb egy méter széles és egy méter húsz centi, esetleg másfél méter hosszú. De a másiknál védettebb volt, ha ezen a hegyen egyáltalán védettnek lehet valamit nevezni. A párkány bemélyedt a hegybe, azaz inkább fölötte kiboltozódott a szikla, és így a lezuhanó hó és jég előtte süvített le. Egyik végét kőtörmelékes pillér zárta be és az onnan is védte. Legalább nem kell félnie a lavinától és sziklaomlástól, amely időnként az esőben lezúdult a falon. Összeborzadt, amint félelmetes dübörgéssel hullott a feje fölött kiugró erkélyre, majd továbbfolytatta halálos rohanását a mélységbe, Stefanóra. Összeborzadt, amikor Stefanóra gondolt.


Amikor szétoszlottak a felhők, előtűntek a Kleine Scheidegg-i szállodák, és egyszer Grindelwaldot és a mező melletti kis hegyi falut, Alpiglent is megpillantotta. De Stefanót hiába kereste szemével, eltakarták a sziklák kiugrásai. Kilátása a mélység fölött sem jobbra, sem balra nem volt. Az északi fal keleti és nyugati szélét jelző letöréseket elzárta a szeme elől egyik oldalon a kőoszlop, a másikon a hegyfal kiugró bordái. Teljesen elszigeteltnek érezte magát.


- Stefano! - kiáltott le a hegyoldalon -, Stefano! De válasz nem érkezett. Meglátta a hátizsákot, amit a németek hagytak ott. Élelem nem volt benne, mert összes élelmüket kötélen leengedték Longhinak. Hanem megtalálta benne a vörös műanyag Zdarsky-zsákot. A párkányon óvatosan mozogva jégkalapácsával és a néhány szeggel, amit a németek hagytak ott, jó erősen a sziklához rögzítette. Aztán beléje kúszott. Közben ruhái teljesen átáztak, azonban abban bízott, hogy így legalább nem lesznek még nedvesebbek. Levette a rátapadó piros gyapjúinget, visszavette zubbonyát, majd óvatosan ráhúzta sísapkáját és a zubbony csuklyáját a fején levő kötésre. Amikor befejezte ezt az egyszerű, de fáradságos átöltözést, motorzúgást hallott. Kivánszorgott a zsákból, és egy repülőgépet látott a hegyoldal felett elzúgni, legfeljebb 60 méter távolságra. Teljes erővel lobogtatta ingét és kiáltozott: - Segítség! Segítsenek! - Azonban a gép eltűnt a felhők között. Nem tudta, hogy észrevette-e a pilóta a párkányon fekvő zsákot. Érezte, hogy fejsebéből a vér az arcába csöpög. Levette a kötést, felmarkolt egy kis havat és a mély vágásra tette, hogy csillapítsa a vérzést. Lassan beköszöntött az éjszaka. A Zdarsky-zsákban ülve fázni kezdett. Az eső és a szél egyre nagyobb erővel tombolt, és villám csapódott be itt is, ott is a hegyoldalon. Merev mozdulatlanságban ült, hogy a villám ne találhasson rá. így ült megmerevedve hosszú órákon át. Amíg a vihar tartott, alig mert megmoccanni. Később a villámlás megszűnt, az esőt havazás váltotta fel, majd az is elállt. De a szél egyre vadabbal süvített, és érezte, hogy óráról órára csökken a hőmérséklet. Megpróbálta mozgatni a keze és lába ujjait, de nem sikerült. Kezét órákon át a jéghez ütögette, és ujjaiban lassan újra megindult a vérkeringés. Nagy fáradsággal levetette a cipőit, hogy dörzsölhesse a lábfejét és bokáit. Olyan hideg volt, hogy még a kötés, a sísapka és a csuklya alatt is érezte fejsebének sajgását. Azután rettenetes szomjúság kezdte gyötörni. Tudta, hogy a hegyen csak a legvégső szükségben szoktak jeget enni. A jégben nincsenek ásványi anyagok, a szomjúságot sem oltja, de elérheti, hogy így lehűti a gyomrát és ezáltal a szervezetében levő ásványi anyagokat is kivonja, esetleg még gyomorgörcsöt is kaphat. Ennek ellenére marékszámra tette a jeget a szájába, bár majdnem beletörött a foga is, és körülötte, a zsák alatti területen lassan alig maradt jég a sziklán. Szeretett volna aludni, de delíriumában azt gondolta, hogy a hideg víz a szervezetében megdermed, és lassan úgy hal majd meg, hogy belülről megfagy. Sűrűn dörzsölte hóval az arcát. A levegő olyan hideg volt és az arca annyira lehűlt, hogy még a hó is melegnek és kellemesnek tűnt, és ez az ismétlődő mozgás órákig ébren tartotta. Ezután mégis elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy újra kisgyerek, és anyja öleli át Olginatében.



Amikor felébredt, már jócskán reggel volt. Vörös fény szűrődött át a bivakzsák tetején. Úgy látszik, süt a nap. Sokáig dörzsölte a karját és lábát, amíg visszaállt a vérkeringése. Ezután a sziklapad kényelmetlen körülményei közt tornagyakorlatfélét próbált végrehajtani: előre-hátra tolta a lábát, amíg egy kicsit felmelegedett. Arcát megmosta a hóban és kimászott a zsákból. A nap melegen sütött. Piros gyapjúingét kiterítette a zsák mellé száradni, amikor újra repülőgépbúgást hallott. Most az ég tiszta volt, és jól ki tudta venni a két alakot a sziklapad felett elhúzó gépben. Megint elkezdte a piros inget lobogtatni és kiáltozott: - Ide! Ide! Segítsetek!


Biztos volt benne, hogy meglátták, de zavarodott lelkiállapotában zokon vette, hogy a gép továbbrepült. Néhány perc múlva újabb gépek jöttek, ide-oda szálltak a hegyoldal felett. Látta, hogy a pilóták odanéznek, és teljes erőből üvöltött: - Ide! Ide! Hát nem láttok? - Aztán elfogta a düh és átkozni kezdte a pilótákat, amiért otthagyják. - Hülyék! - ordította. - Idióták! Miért nem jöttök értem! - Olyan közel voltak hozzá, már lassan az élet is kiszáll belőle, és azok az ostoba repülősök nem segítenek. A mélyben látta Grindelwaldot, a Kleine Scheidegget, a Jungfraujoch vasút parányi vágányait. Úgy tűnt, hogy csak ki kell nyújtania a kezét és eléri őket. Emberek élnek, és járnak-kelnek ott lenn. Hát nem látják, hogy már alig van benne élet?


A gépek egész nap jöttek, de ettől kezdve ő már csak ült és nézte őket, már nem lobogtatta a piros ingét, nem kiáltozott, még csak nem is felelt integetéseikre.


Sötétedni kezdett, a völgyekben pislákoló fények gyulladtak fel. Amikor a nappal utolsó fénye is kihunyt, lenézett a völgybe és hangosan megszólalt: - Most már nem jön senki.


Utoljára elbúcsúzott sorban mindenkitől: anyjától és apjától, Fulvia Losától, Zucchitól és Bi-giótól és minden kedves barátjától, meg szegény Stefanótól, akit valahol lejjebb tart fogságban a szikla.


— Nem látom már őket - mondta. — Soha többet nem látom őket.


Jégkalapácsával belevágott a falba, és leszedett néhány jégdarabkát. Egymás után hozta be őket a zsákba és halomra rakta. Aztán lassan behúzta a Zdarsky-zsák cippzárát és fejét a jégre helyezve lefeküdt. — Ez lesz a sírom - mondta.


Alig érezte szívverését, lélegzése lassú volt és szabálytalan. Teste meggémberedett az éhségtől és kimerültségtől, és az élet olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is élt volna. Lecsukta a szemét és halkan ennyit mondott: - Muoio qiu. Itt halok meg.


(Folytatjuk)