Tizenhatodik nap - április 2, hétfő
Ceyhan - Dumlu Kalesi - Imamoglu - Kozan - Anavarza
Reggel a müezzin ordítására ébredtem, pár perc múlva már utazásra készen álltam. A másik nadrágtartómat a zarándok öregnek adtam emlékbe, s megváltam a sátorlapomtól is. A csomagom a konzervek és a fölösleges dolgok nélkül immár sokkal kényelmesebb. Jelszó: mindent nélkülözni ami nélkülözhető!
Ceyhan lassan ébredezik: a boltosok sepernek, porolnak, mosnak és takarítanak. Mindenki készül fogadni a vásárlókat. A teázók és a römiző férfiak már reggel 8-kor kiültek az utcára. Estig nem is hagyják abba. Ma első utamat Dumlu Kalesi-be szándékoztam tenni, azt mondják, a vára gyönyörű. Egy dolmussal elrobogtam Kozan felé, a vezető félúton kitett és én ott találtam magam egy apró falucskában. Itt láttam életem addigi legnagyobb tüskéit, az utat szegélyező bokrokról, fákról 5-10 centis tüskék meredeztek. Menekülés esetén ezek a tövisek több sebet okozhatnak, mint az üldöző kutyák, ha meg valaki beleesik egy ilyen bokorba, sündisznó nő a fenekéből.
A falu fölötti dombtetőn ott magaslott a vár, a Dumlu Kalesi. Már messziről látszottak pompás falai és bástyái. Mellette mindjárt egy majorház volt birkákkal, kecskékkel, emiatt egy tövismezőn kellett keresztültörtettem, nehogy a kutyák megszabdalják amúgy is rongyos nadrágomat. A tövisek megtették a magukét, félúton megbántam, hogy ezt az utat választottam, még a bakancsom talpát is keresztülszúrták.
A földet vastagon borították a cserepek, úgy nézett ki a terep, mintha szétvertek volna rajta egy teljes fazekasvásárt. A bejáratot a tüskemező miatt eltévesztettem, és ott akartam bemenni a várba, ahol az ostromlók szoktak, egy falszakadáson. Kapaszkodás közben többször is majdnem lezuhantam, a hátizsákom beleszorult egy résbe, alig tudtam kiszabadítani. A várban viszont bőségesen megtérült a fáradozás, a sok rom, verem, pince, egykori lakószoba és összedőlt palota élvezetes látványt nyújtottak. Ez a vár annyira eldugott helyen volt, hogy még szemetet se láttam körülötte.
Miután kigyönyörködtem magam a várban, és elég cserepet gyűjtöttem, elérkezett az idő a visszatérésre. Valahogy megint egy olyan kaput választottam ki, amit régebb talán csak szemételtávolításra használtak. Alig tudtam lekászálódni a sziklákról. Amikor észrevettem, hogy rossz úton járok, már késő volt. Végig kellett csinálnom.
Felfelé jövet a tüskék intéztek el, lefelé szívesebben vállaltam a kutyákat.
De nem történt semmi, a kutyák meg sem néztek. Az izgalmakat így megspóroltam. Miután Imamogluba stoppal jutottam, az első utam egy üzletbe vezetett, hogy a reggelire való kenyeret és aludttejet megvásároljam. Elég jól lehet gyalogolni aludttejjel, jobb mint a hús vagy a babkonzerv, legalább nem gázosítom el magam. Az élelmiszerüzletben láttam két terű túrót. Jól írom, jól: két terű túrót.
A kecskebőrbe csomagolt túrót a nomádok hozták, akik nem sokat törődtek a globalizációval, mert még mindig a többezer éves csomagolóanyagot használták. Előnye, hogy környezetbarát és a kecskesajt feltalálása óta mindig kéznél van. A túrót megkóstoltam és finomnak találtam, bár a szaga olyan erős volt, hogy az első harapás után arra gondoltam, no most már a kecske következik. Kozan városát valaha örmények lakták, és sokáig főváros volt, aztán minden megváltozott. Ma nyoma sincs az örményeknek.
Könnyen kaptam Kozanba induló dolmust és kényelmesen jutottam el a városba, ahol elindultam régi házakat keresni, de csak egy felgyújtott és lerombolt örmény templomot találtam. A helybéliek ehelyett a várhegyre irányítottak, mondván, ott több a látnivaló. A házak között szerpentinek vezettek a várhoz, egy darabon két férfi vitt fel autóval. A sofőr előbb sörrel, majd hasissal kínált, sajnos egyikből sem kértem. El nem tudtam képzelni, hogy hová mentek ezek így felszerelkezve. Már csak egy nő hiányzott...
A várban hatalmas falak és mindenféle épületek romjai fogadtak. Az egész várhegy körbe volt rakva erődítményekkel, falakkal és bástyákkal. Nagyon sok pincét, palotát, kápolnát, kaput és csarnokot láttam, azt se tudtam, melyiket nézzem meg előbb. Lent, a mélyben látszott a modern Kozan. Az alig 50 000 lakosú város hatalmas területen fekszik, olyan látvány tárult elém mintha repülőből vagy sárkányrepülőből néztem volna a le.
A városba való visszaereszkedéssel jócskán eltelt az idő, útközben néznivaló is akadt: egy filmforgatás briccses nadrágos lovasokkal és régi szekerekkel, meg egy Daciából halat árusító férfi.
Felültem egy dolmusra Anavarza római vára felé, 19 helyre 30-an gyurakod-tunk fel. Utazás közben azzal töltöttem az időt, hogy bámultam az útitársaim arcát. Arab, perzsa, római, görög, örmény és mindenféle egyéb nemzet vére csörgedezett itt az emberek ereiben. Csodálatosan szép szemeket, orrokat és ajkakat láttam. Nemcsak a nőknek volt szép arcuk, hanem a férfiaknak is.
Az utasok lassan elfogytak, alábbhagyott a nagy szorultság, ám nem értem semmit vele, mert le kellett szállnom egy keresztútnál. Valahonnan előkerült egy motoros és elvitt Anavarza faluba. Még jól szét sem nézhettem, máris mellettem termett egy helyi idegenvezető, akit sehogy sem tudtam lerázni. Alinak hívták a fickót és jól tudott angolul. Hiába mondtam neki, hogy nem tartok igényt a szolgálataira, csak nem akart lekopni. Anavarza falu az egykori római városra épült, már a faluban romok voltak a házak udvarán, a városkapuk is a faluból nyíltak a valamikori város területére. Ez ma egy hatalmas síkság, behintve némi törmelékkel. Ali szerint a város virágkorában 10 000 ember élt itt. A mostani faluban pedig villák voltak, a gazdagok ide jöttek kikapcsolódni. A síkság mellett volt a színház és a stadion, a hegy tetején pedig szédítő magasságban a vár. Ezt már jó messziről is láttam, még mielőbb megérkeztem volna a keresztúthoz.
A várba egyedül kapaszkodtam fel a sziklába vágott, nagyon elkopott lépcsőkön, és miután áthaladtam a városkapun és a falakon, egy külön város tűnt a szemem elé a világ tetején. Roppant falak, bástyák, paloták, templomok, oszlopok, és rengeteg rom. Egy helyen létrán kellett tovább kapaszkodnom. Mit csinálhattak az ostromlók? A romok és a lépcsők annyira el voltak kopva, hogy fényesen csillogtak és tükörsimaságot tapintottam, ha hozzájuk értem. Fénykorában ez a város nagyon szép lehetett. Bizonyára virágzott a kereskedelem és a tudományokat is felkarolták. Lefelé menet bejártam a falakat és a bástyákat. Pokoli harc tombolhatott itt annak idején, akit innen kidobtak, az akkorát esett, mint egy felhőkarcolóból.
A faluban Ali várt rám és régi római pénzeket kínált eladásra. Még látni se akartam őket, nem ezért jöttem ide, mellesleg egyetlen porcikám sem kívánja a török börtönökkel való ismerkedést. Anavarza faluban gondolom, a mindennapi kenyeret a római városból termelik ki. Csak kapirgálnak egy kicsit, és már meg is van a pénz, ékszer, kancsó, fegyver vagy szobor. Csak át kell váltani. Egy parasztnak a kertjében láttam két gyönyörű mozaikot az ágyások között, meg egy szarkofágot. Annak idején egy gazdag úr villája állhatott itt, a gazdáját, vagy ami belőle megmaradt, azóta elvitték az adanai múzeumba. Nem csodálkoztam, hogy a lakosság kincsvadászattal tölti az idejét, a szegénység akkora, a falu olyan nyomorúságos, hogy a kincsásás az életet jelenti számukra. Ali elmondta, hogy igazából akkor keresnek jól a falusiak, ha a múzeum emberei felfogadják őket az ásatásoknál. Ilyenkor mindenki megpénzesedik és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a földekkel vagy az állatokkal pepecseljen. Ebben a faluban láttam először zsiros farkú juhot, egy egész nyáj erejéig. Az állatok egy nagy zsírbogot hordoztak a farukon, olyan volt, mintha daganatuk lenne.
A falu szélén letámadtak a kéregető gyerekek. Nem ennivalót vagy cukorkát kértek, hanem pénzt. Csak egy segítségemre siető helybéli tudta elkergetni őket. A férfi egyszerre egy marék követ vágott a gyermekek közé. Később jött egy traktor és elvitt a keresztútig. Mostanában egyéb nincs, csak útkereszteződés és keresztút. Még jó, hogy az össze-vissza-karikába járásnak vége lett. Már untam. Jobb a keresztút.
Az Osmaniyébe vezető nagy útkereszteződésig azonban még sokat kellett gyalogolnom, s addigra teljesen besötétedett. Mivel már nem maradt semmi ennivalóm, egy útszéli kebabostól vacsorát rendeltem, és azon gondolkoztam, miként fogok eljutni Osmaniyébe, ahol már a tavaly is jártam. Mellettem egy kamionsofőr falatozott, akivel pár perc alatt összebarátkoztam. Asztaltársam Afiyonba tartott egy rakomány cukorkával és figyelembe se véve, hogy én épp az ellenkező irányba tartok, addig csalogatott, hogy milyen szép és jó arrafelé, hogy végül is igent mondtam. Ebben talán az is közrejátszott, hogy nem tudtam, hol fogok aludni. Jó megoldásnak látszott a teherautó, sőt még arra is gondoltam, hogy most könnyűszerrel utazhatok több száz kilométert. Ez aztán az igazi utazás! Pár perccel ezelőtt még Szíria felé tartok és egy ilyen útszéli falatozóban egyszeriben minden felborul. Elvégre az utazások attól érdekesek, hogy az utolsó pillanatban hirtelen fordulattal megváltoztatjuk utunk célirányát.
Egyszer Japánban egy teljes hónapig azzal szórakoztam, hogy majdnem mindennap más munkahelyet kerestem. Nem érdekelt a pénz, a munka vagy a karrier. Csak az újdonságok és a változatos környezet. Egy idő után vadászni kezdtem az újat. A vadászat lám, még ma is tart.
Sofőr barátomnak volt egy társa, ketten felváltva vezettek, én meg azalatt bóbiskoltam.
Éjjel megálltunk teázni egy fogadónál. A szakács, a pék, a cukrász, a fodrász és a húsos úgy dolgoztak ott, mintha nem is éjjel lett volna, és a fogadó tele volt autósokkal.
(Folytatjuk)
Illusztráció: Daciás halkereskedő Kozanban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése