JENS BJERRE: Vad Új-Guinea (1)

Tahiti szépséges partjai

A szerző néprajzi kutató, több kutatóúton járt Új Guineában, ahol a 20. század ötvenes éveiben az ausztráliai hatóságoknak segített az addig még földerítetlen területek felkutatásában, népszámlálási adatainak rögzítésében. Útban  a világ második legnagyobb szigetére, egy időre megálltak Tahiti szigeténél is.


Kikötöttünk Tahitin, és ez a partraszállás olyan volt, mint valami közjáték.


A Déli-tenger paradicsoma először sötét árnyékként tűnt fel a horizonton, mert kora reggel közelítettük meg a szigetet. A derengésben az árnyék szemlátomást növekedett, és meredek, zöld hegyek formáját öltötte, amelyeket hullámtörőként fehér korallzátony vett körül. Amikor a hajó egy órával később beúszott a csöndes, kék lagúnába, egy sereg vidám, világosbarna bőrű ember jelent meg üdvözlésünkre a rakparton - kezükben virágfüzér. Amióta az első hajós átszelte a Csendes-óceánt, ez a kis sziget a világ minden sarkából vonzotta és inspirálta az embereket. Ez az a hely, amelyet Gauguin megfestett, amelyet Pierre Loti megénekelt, amelyet Norman Hall és Charles Nordhoff dél-tengeri románcaiban megörökített.

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (17)

Tizennyolcadik nap - április 4, szerda

Insaniye - Döger - Seyitgazi - Eskisehir - Birencik - Sögut - Birencik

Egy idő után a hőséget sehogy sem bírtam elviselni, inkább kimentem az ajtó elé. Odakint nagyon hideg volt, de ha már választanom kell, akkor inkább jöjjön a hideg. Felvettem minden ruhámat, a fejemet is bedugtam a hálózsákba és vacogtam. Az alvásnak lőttek, mert minduntalan felriadtam. A lélegzetem még a hálózsákban is füstölt. Így fagyoskodtam, amíg megvirradt. Az állomásfőnök kijött elengedni a hajnali vonatot, és nagyon elcsodálkozott, ahogy engem a földön meglátott...

Insaniye falu nagyon messze volt, jó sokat kellett gyalogolnom, mire beértem. Az első háznál találkoztam egy szamárkancával és a csikójával. Megkínáltam őket cukorkával, a kanca megevett egy marékkal is, de a kicsi szégyenlős volt, nem mert egyet se elvenni, de láttam rajta, hogy kívánja. Ezért hagytam ott neki egy párat a földön. Reggel korán még senki se dugta ki a fejét a paplan alól, az egész faluban csak három éber embert találtam az egyik butik mellett, de kérdésemre mind a hárman különböző válaszokat adtak. A római romokról egyikük se hallott.

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (16)

Tizenhetedik nap - április 3, kedd

Konya - Bolvadin - Afyon - Insaniye

Eddig nem utaztam még kamionnal, ezért most a távolsági utazás különlegességszámba ment - az első 5 órában. Azután már nem volt annyira élvezetes, mert közben melegem lett, nem fértem a helyemen, a lábaim elzsibbadtak és hiába próbáltam aludni, az csak olyan nyúlálom volt. Konyától 200 kilométerre arra ébredtem, hogy hatalmas havazásba kerültünk. Az autók és teherautók megálltak, egyrészt a látási viszonyok romlása, másrészt az úton felhalmozódott hó miatt. Vannak ilyen meglepetések. A tegnap még banánt és narancsot ettem az ültetvényeken, ma meg havazik.

A kamionosoktól új nevet kaptam: FAKIR TURIST, vagyis szegény turista. Azt hiszem, ezt a nevet sokáig fogom viselni, mert a támogatók nem verekednek össze az ajtóm előtt.

Az idegen nyelvű szavak szótára szerint a fakír, kóborló, kolduló hindu szerzetes vagy bűvészmutatványokat végző indiai koldus és aszkéta. Ez a magyarázat valamiféle fogalmi dugóhoz hasonlít, mert az arab szónak semmi köze sincs a hindukhoz. Nem értem, hogy a hindu aszkéta leírására miért használnak arab szót. Talán a hindiben, a bengáliban, a tamilban stb. ne lenne erre alkalmas szó? Muszáj a fakir-t (szegény) használni?

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (15)

Tizenhatodik nap - április 2, hétfő

Ceyhan - Dumlu Kalesi - Imamoglu - Kozan - Anavarza

Reggel a müezzin ordítására ébredtem, pár perc múlva már utazásra készen álltam. A másik nadrágtartómat a zarándok öregnek adtam emlékbe, s megváltam a sátorlapomtól is. A csomagom a konzervek és a fölösleges dolgok nélkül immár sokkal kényelmesebb. Jelszó: mindent nélkülözni ami nélkülözhető!

Ceyhan lassan ébredezik: a boltosok sepernek, porolnak, mosnak és takarítanak. Mindenki készül fogadni a vásárlókat. A teázók és a römiző férfiak már reggel 8-kor kiültek az utcára. Estig nem is hagyják abba. Ma első utamat Dumlu Kalesi-be szándékoztam tenni, azt mondják, a vára gyönyörű. Egy dolmussal elrobogtam Kozan felé, a vezető félúton kitett és én ott találtam magam egy apró falucskában. Itt láttam életem addigi legnagyobb tüskéit, az utat szegélyező bokrokról, fákról 5-10 centis tüskék meredeztek. Menekülés esetén ezek a tövisek több sebet okozhatnak, mint az üldöző kutyák, ha meg valaki beleesik egy ilyen bokorba, sündisznó nő a fenekéből.

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (14)

Tizenötödik nap - április 1, vasárnap

Pompeiopolis - Viransehir - Mersin - Adana - Yilanli kalesi - Ceyhan

Búcsút mondva a bokor alatti szállodának, ismét felkerestem Pompeiopolis oszlopait. A napvilágnál már egészen más látványt nyújtottak. Fénykorában ez a város igazán nagyszerű lehetett, főleg a 80 oszlopos fedett sétálóutcája.

Allahnak hála, a fűrészpor ízű konzervjeim elfogytak. Már nagyon untam őket. Egy öregasszonynál fehér veknit és egy félkilós aludttejet vásároltam. Kisebb adag nem volt.

Elhagytam Viransehir városrészt, de új negyedek és városok következtek. Stoppolgatni próbáltam, de az autósok rám se bagóztak.

Csak egy óra gyaloglás után lett szerencsém. Két férfi vett fel, egy öreg és egy fiatal, akikről pár perc múlva kiderült, hogy kurdok. Gyorsan elsütöttem kurd tudományomat, ezzel akkora sikert arattam, hogy egyből zenét is tettek a kedvemért.

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (13)

Tizennegyedik nap - március 31, szombat

Anamuríum - Kiz Kalesi szigete - Pompeiopolis - Viransehir

Nagyon rossz szájízzel és összefagyva ébredtem meg. Jobb lett volna valamelyik sírban aludni, ott a jandarma sem keresett volna, elvégre ki az a bolond, aki sírok közt keres éjjelre szállást magának?

6 óra 30-kor aztán már lehetett látni valamicskét, gyorsan összecsomagoltam és bolygó hollandiként végignyargaltam a szellemvároson. Gyorsan, gyorsan, nehogy a hajnali katonáknál egy még rosszabb váltás itt csípjen.

Anamuriumban volt minden, ami kellett: házak, templomok, vízvezetékek, sírok, színház, agora, fürdő, továbbá rengeteg bokor és bozót. Érdekes módon, a város arca a tengerre nézett, és a szárazföld felé haladva következett a városvége a necropolissal. Mivel a bejárat a tengerről volt, törvényszerű, hogy a tengerből és a hajózásból élhettek: kereskedtek, halásztak és kalózkodtak. A tenger közelsége miatt nagyon hideg volt, ezért nem maradtam sokat a szellemvárosban és már 8 előtt leléptem. A reggeli konzervemet sem tudtam megenni, fagyos volt vagy mi, egyáltalán nem ízlett, el kellett dobnom. A hátizsákom egyre nehezebb lett, pedig már minden nélkülözhető holmimat eldobáltam, köztük egy vastag, 20 m-es kötéltekercset is.

Nagyon keserves volt visszagyalogolni a római várhoz, majd innen nekivágni az ismeretlennek. Egyik falut a másik után hagytam el, hiába integettem, senki sem akart felvenni.. Dolmus meg nem jött. Az emberek azt hitték, hogy almán, vagyis német vagyok. A falvakban mindenki salvarban, bő török bugyogóban jár, a nők pettyes, babos, kék virágosban, a férfiak szürke vagy barna, esetleg fekete színűben. Szabad az élet errefelé, az emberek pl. úgy motoroznak, ahogy kedvük tartja. A csónakos motorokban 5-6 személy plusz a csomag kucorog, míg az oldalkocsi nélkülieken három-négy ember is helyet foglal. Itt nem szól bele senki abba, hogy a polgárok miként vezetik az autót vagy a motorbiciklit, a lényeg azon van, hogy senki se csináljon ostobaságot. Törökországban senki sem siet sehová, mindenre van idő, nem stresszel senki, mindenki csak annyit dolgozik, hogy megéljen és senki se szól bele abba, hogy mit csinál a másik. Az emberség, a családszeretet, a vendégbarátság, a tisztelet, a becsület még létezik, mert nem váltotta fel a pénzéhség...

Elhaladtam Silifke mellett. Barbarossa Frigyes német római császár, a keresztes hadak vezére itt fulladt bele a folyóba. Meg is érdemelte, mert olyan helyen kereskedett, ahová azelőtt nem tett semmit. Keresztesháborúk és a Szentföld visszafoglalása! Micsoda bődületes ökörség! Ezzel az erővel az olaszok is visszakövetelhetnék az egykori római birodalom tartományait vagy a szkíták, hunok, avarok és a magyarok jogán mi is igényt tarthatnánk az Atlanti óceán és a Kínai Nagy Fal közötti területekre.

Jött egy busz és elvitt jó drágán Kiz Kalesihoz, a Leányvárhoz. A parttól alig 200 méterre található szigeten épített vár neve eredetileg Elosa volt, és hol örmény, hol ciprusi kézen volt, míg végül 1448-ban II. Ibrahim Bey elfoglalta. A legenda szerint azért nevezik Leányvárnak, mert egy uralkodó egy jóslat elől a szigetre menekítette a lányát. De hiába volt minden erőfeszítése, mert a lányt egy nap megmarta a gyümölcsöskosárba lopózott mérges kígyó. Talán nem is véletlenül került oda, lehetséges, hogy a király ellenségei általa akarták megakadályozni, hogy a király a szövetségese fiához adja a lányát, ezáltal szilárdítva meg a hatalmát. A gazemberek terve sikerült, azóta Leányvárnak nevezik a szigeten található 250 m hosszú, 8 bástyás erődöt.

Egy másik magyarázat szerint a szigeten lévő erőd egy védelmi rendszer részét képezte és a tenger felőli támadásokat hivatott kivédeni, míg a tulajdonképpeni fő erősség a vele szemben álló, ugyancsak ciprusiak által alapított szárazföldi Korikos vára volt. A két várat a tenger alatt állítólag alagút kötötte össze, de erre nincs semmiféle bizonyíték.

A tengerparton vizibiciklisek, evezős bárkások kellették magukat, azt hitték bolond leszek majd 15 lírát kifizetni, hogy bevigyenek a várhoz. Egy motoros jármű kapitányával is alkudtam, eleinte 10 lírát kért amit nagy nehezen lealkudtam 7-re. A pöfögős bárkán kalózképű emberek fogadtak, a kapitány és a kormányos tekintete semmi jóval nem biztatott, legalább 10 év börtönt néztem ki belőlük fejenként. De nem csak ők voltak barnák, merész és veszedelmes tekintetűek, hanem az egész tengerparti lakosság. Már a strandon láttam, hogy itt minden össze van keveredve: berber, arab, egyiptomi, római, szeldzsuk és még nem tudom milyen vér keveredhetett errefelé. Félórányi hánykódás után kikötöttünk a szigeten, a kalózokkal egy félórában egyeztem meg, hogy addig várjanak rám, gyors leszek, hamar végzek. A várral gyorsan végeztem, alig volt rajta valami látnivaló. Noha a falak és a bástyák megmaradtak, az egy árva palota romjain kívül egyebet nem láttam. Gyors fényképezés után kívül is kerültem egyet és látnom kellett, hogy a kalózok ahelyett, hogy engem várjanak már messze benn jártak a tengeren.

- Ezek elhajóztak! A csomagom!

Már arra gondoltam, nekivetkezem és gyorsan kiúszom, amikor egyszer csak vagy 30 turistával megpakolva, vígan pöfögnek visszafelé az én hajósaim. A csomagomat is megkaptam, engem is visszavittek a partra, tehát a kaland jól végződött.

A Leányvár után a parti Korikos várát vettem nagyító alá. Itt sem volt jegyszedő, szabadon járhattam-kelhettem a falak között elterülő rommezőn. A külső falak itt is megvoltak, de belül minden gúlába hányva hevert. A vár melletti bozótosban nagyon sok épület maradványaira találtam, köztük egy palotáéra is, amit futballpályának rendeztek be. A telket négy hatalmas fal vette körül, ezek teljes magasságukban megvoltak, kb. 7-8 m magasan emelkedtek. Az ajtó-ablaknyílás és a tető hiányzott, csak két hatalmas rés tátongott a falakon. Én is itt másztam be. Mindenütt romok voltak, egy egész város rejtőzött a földben és a növényzet alatt. A bozóton és egy kerítésen keresztül kiértem az útra, és miután nagy üggyel-bajjal keresztülkapaszkodtam a drótkerítésen, akkor vettem észre, hogy pár lépéssel odébb hatalmas szakadás van a kerten.

Nemsokára felvett egy kamionos, és immár a teherautó kabinjából csodálhattam a romokat, amelyek az út bal oldalán még jó félóráig folytatódtak. Hatalmas város lehetett itt egykoron. Az útikönyvemből sajnos nem tudtam meg semmit ezzel kapcsolatban. A kamionos kitett egy városban, amit a térkép nem jelzett, innen tovább gyalogoltam. A városok a főút mellett valósággal összenőttek, se eleje, se vége, mintha egy hatalmas metropolis lenne az egész. Üzletek, házak, panellakások, piacok, cégek, üzletek, házak sorjáztak a végtelenségig. Eljutottam egy Mezitli nevű városig, amely talán a homokos partról kapta a nevét. Ha így folytatom, azt hiszem, hamarosan én is mezítláb leszek, mivel a bakancsom kívül-belül kiszakadt. A lábamnak is vége.

Hosszas kérdezősködés után “megkerült” a Viransehir nevű város az összenőtt betondzsungelben. Mellette kell lennie Pompeiopolisnak, vagyis Pompeius városának. Az első települést i. e. 700-ban rhodoszi hajósok alapították, akik mellesleg kalózkodással is foglalkoztak. Pompeius az I. században kiirtotta a kalózokat, lerombolt mindent és új várost alapított Pompeiopolis néven. Sajnos, ezt a várost meg a földrengés rombolta le 525-ben. A tengerparti városra könnyű volt rábukkanni a sötétség ellenére is. Fájdalom, az ókori városból csak az egykori főutcát szegélyező oszlopokat láthattam és némi törmeléket, ezt is kerítésen keresztül. Ennyi maradt belőle, a többi a szomszédos lakótelep alatt van. Egyszerűen ráépítkeztek a romokra.

A tengerparton találtam egy ócska csónakot és abban próbáltam aludni, de a tenger felől érkező szél nemcsak hogy hideget, de vízpermetet is hozott magával. Az utolsó konzervet is megettem, de nem bírtam felmelegedni. Levetettem a bakancsomat és a zoknimat. Hihetetlen! A lábaim tiszta fehérek lettek és a zokni rovátkái nyomot hagytak rajta. Erről eddig csak hallottam, látni még sohasem volt alkalmam. Most meg tessék, magamon tanulmányozhatom...

A csónakból kiköltöztem és elmentem a városba, lakatlan házakat keresni. Két órányi csavargás után is csak egy építőtelepet sikerült felhajtani, és az egyik téglarakáshoz támasztott dobozház előtt pislákoló tüzecskéből megértettem, hogy ide már beköltözött valaki. Nem maradt más, mint éjjel háromkor visszatérni a tengerpartra és egy bokor alatt menedéket keresni. Falevelekből megágyaztam, még egy eldobott asztalt is felhasználtam, hogy a sátram vízhatlan ponyvájából minisátrat rögtönözzek. Reggelre ismét sikerült összefagynom.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Ennyi maradt Pompeiopolisból

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (12)

Tizenharmadik nap - március 30, péntek

Macarköy - Mamure Kalesi - Anamuríum

Reggel Ali anyjától, aki 90 éves öregasszony, végre megtudtam, hogy a település nem a magyarokról kapta a nevét, hanem az araboktól. A Ma ugyanis vizet jelent és a Car (kár) ered, folyik, forrik jelentéssel bír.

Sok arrafelé a forrás és az ültetvény, bizonyára az ókortól gazdálkodnak e tájon, s amíg Ali reggelit készített, körülnéztem a ház körül. Mindenütt sérák, kertek, banánfák, papayafák, gránátalmafák, kaktuszültetvények, árticsóka és eperföldek terültek el. No meg, zöldségesek. Ali kertjében két nagy melegházban zöldbab nevelkedett, barátom ebből szeretett volna pénzt csinálni.

Reggelire hámozott paradicsomot, uborkát, pirospaprikával elkevert olívaolajjal leöntött olajbogyót, fehér veknikenyeret, főtt tojást és apró sült halakat ettünk. Rá teát ittunk. Az étkezés itt is a megszokott tálcás, földretelepedős, töröküléses módon zajlott le. Ezután Alival elmentünk a temetőbe, régi sírokat keresni, és egyúttal megnézni Ali apjának a síremlékét. Régi sírköveket bőven találtam, de mindenféle felirat nélkül. Reménykedtem, talán akad valami rovásemlék, mintás vésett kő, de hiába. Ehelyett Ali apjának sírfelirata csigázott fel, mert a születés éveként 1325 volt feltüntetve, az elhalálozást meg 2005-ös évszámmal jelölték. Ha most 1426-ban vagyunk a régi időszámítás szerint, Ali apja akkor is 101 évet élt!

A temetőből visszafelé menet közelebbről is megnéztem az ültetvényeket, Ali megemlítette, hogy a hegytetőn valami vár is található, ehhez azonban már nem éreztem kedvet felkapaszkodni a hegy tetejére. Megtanultam válogatni, itt Törökországban annyi a rom, a vár és az egyéb hasonló látnivaló, hogy éveket utazhatna az ember, amíg mindet becserkészi. Nekem pedig egyre kevesebb az időm és a pénzem. Ezért inkább válogatok, s a kevésbé fontosabb látnivalók lemorzsolódnak a fontosabbak javára. Ali a búcsúzásnál ajándékozott egy görbe bicskát és kikísért a gyalogútra, hogy az apostolok lován elporoszkáljak Anamurium irányába.

Kevéssel Macarköy után láttam egy patakot, amely visszafelé folyt. Akár a gyergyói Tekerőpatak menti Visszafolyó. Az ültetvények között néhol tanyák tűntek fel, az utam épp az egyik mellett vezetett, a háziak amint megpillantottak, behívtak enni. Sajtot, vajat, túrót, olívabogyót, halvát, kenyeret, friss zöldségeket ebédeltünk az eperágyások között. Érdekes, a török parasztok is hasonló eledeleket fogyasztanak mint a mi földművelőink. Persze, a szalonna, a kolbász és az alkohol kivételével. Ehelyett teáznak. Törökországban úgy mondják, ha van tea, minden van. Ha nincs tea, semmi sincs. Se élet, se erő... Vendéglátóimtól egy kosár epret kaptam, ha eddig nem sikerült a narancsos vidékeken halálra ennem magam, most eperrel pótolhatom a mulasztást.

Errefele már nagyon meleg van, talán itt a legjobb az időjárás egész Törökországban. Nemhiába nőnek mindenfelé a zöldségek és gyümölcsök. A gyaloglás egyre nehezebb, hiába hogy majdnem elfogytak a konzerveim és a fölösleges holmimtól is megszabadultam. De a legnehezebb pillanatokban szokott megérkezni a segítség, ez most egy kamionos képében jelentkezett, aki árut szállított Adanába. Jó is, hogy felvett, mert órák hosszat autóztunk olyan kacskaringós szerpentineken, ahol minden jármű csak lépésben haladhatott. Település semmi, csak erdők, hegyek, teraszos földművelés, és sátras nomádok, akik szamárra és lóra kötözött holmikkal, népes családdal és egy csorda állattal igyekeztek egyik helyről a másikra. Útközben megálltunk teázni a kapaszkodók kanyarjaiban felhúzott nejlonsátraknál. Ezeket különösen az autósok számára találták ki: lehetett itt enni, inni, mosakodni, vécézni, beszélgetni és főleg banánt vásárolni az anatóliai miniváltozatból. A kamionostól Anamurium ókori városa felől érdeklődtem, de az csak az Anamur modern város végén található Mamure Kalesi várat ismerte. Már beértünk az Anamur elővárosának számító nejlonsátorvárosba, ahol a 4 méter magas nejlonházakban egész banánültetvények kaptak helyet, de a romvárost jelző táblát sehol sem láttam. Csak nejlonsátrat és nejlonházat kilométer hosszan, amíg a szem ellátott.

Anamur városa, Törökország legdélebbi települése a banánnak, a Mamure várnak és az ókori Anamuriumnak köszönheti hírnevét. Pillanatnyilag be kellett érnem a csipkés várfalakkal, bástyákkal, és vizesárokkal felszerelt Mamure várral, amit még a rómaiak építettek a III. században és a karamanok 1450-ben. Az ostromlók annak idején alaposan megizzadhattak, míg a tengerpartra épült várat bevették, én személyszerint nem szerettem volna a vizesárok tartalmával megismerkedni. Az iszapon, sáson és vízen kívül tele volt kígyóval és teknősbékával, csak úgy gyúródtak egymás hegyén-hátán a jobb napozóhelyek felé. A belépőt itt is simán megváltottam, az igazolványom és a török tudásom mint valami fermán, szabad utat biztosítottak mindenütt. (Csak Pergében nem vált be, mert összetévesztettem a sorrendet.)

A nagyon erős falakkal körülvett erődben két belső udvar volt, egy dzsámival és egy árva ágyúval. A legutóbbi ostromlók a romokat leszámítva, azt hiszem, mindent magukkal vihettek, mert egyáltalán semmi látnivaló nem volt a várban. Azaz hogy a semmin kívül volt még egy tüskés fa, amire színes rongyok, szövetdarabok voltak rákötözve. Nem akartam én sem rosszabb lenni a többi muzulmán látogatóná, letéptem egy darabot a nadrágomból, elrebegtem a kívánságomat, majd felbogoztam a többi rongy közé. Kifelé menet a kapustól megkérdeztem, merre van Anamurium, erre a fejét megvakarta és pont abba az irányba mutatott ahonnan érkeztem. Tehát megint vissza a város másik végére.

A rossz ómenem, a körbe-karikába járás nem hagy nyugton, újra meg újra meglepetéseket tartogat. Amíg visszamentem a város másik végére ,szürkülödni kezdett, a boltok is kezdtek bezárni, alig tudtam zöldséget és kenyeret vásárolni. A város végén csakugyan megpillantottam egy eldugott kis táblát, amely odavezető utat mutatta, de mire az út végére értem sötét lett és nem tudtam fényképezni a jobboldalt feltűnő romvárost. Jobbkéz felől az egész hegyoldalt házak, épületek romjai borították. Sok háznak még megvoltak a falai és a teteje, gondoltam valamelyik ház beválik majd hotelnek. Az egyik alkalmas házban már le is tettem a hátizsákomat, amikor egy táblára esett a pillantásom: NECROPOLIS. Akkor értettem meg, hogy az egész hegyoldal s rajta a furcsa kupolás házak maga a temető. Bennebb mentem és az utat elzáró sorompónál álló házacska melletti padra telepedtem. A konzervvacsorát simán levezettem, de aludni már nem bírtam a padon, olyan rettenetesen hideg szél kezdett fújni a tenger felől. Velem szemben volt még egy modern ház, annak a háta mögé vonultam éjszakázni, hogy legalább két fal védjen a széltől. Alighogy elaludtam, hajók és motorcsónakok zaja ébresztett fel, később lövések is estek. Pisszenni se mertem, gondolom, csempészek rúgták össze a port a parti őrséggel vagy a konkurens bandával.

Reggel ötig simán aludtam, de akkor azt álmodtam, hogy megérkezett a jandarma, vagyis a csendőrség és engem, letartóztatott a Kulturális Világörökség által nyilvántartott, államilag védett városban való jogtalan szunyálásért. És pár perc múlva már jöttek is az állig felfegyverkezett katonák és kiráztak a hálózsákomból. Annyi kérdést tettek fel, hogy alig győztem válaszolni, a hátizsákom tartalmát kiöntötték a földre és minden holmimat aprólékosan megvizsgálták. Azután én következtem, levetkőzni szerencsére nem kellett, de a falhoz állítottak és megmotoztak. Ennyi violencia után felháborodtam és kiabálni kezdtem, hogy hagyjanak békén, a düsmán, vagyis az ellenség nem én vagyok. Semmi rosszat nem csináltam, csak itt aludtam. Hová mentem volna, ha este későn érkeztem meg? Tartóztassanak le, vigyenek be az örsre, csináljanak velem, amit akarnak, de aludni akarok.

Erre aztán leszálltak rólam, de azt kikötötték, hogy reggel 8-ig tűnjek el.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Ali egy régi jatagánnal és egy famozsárral. Jobbra: Ali apjának sírja

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (11)

Tizenkettedik nap - március 29, csütörtök

Alarahan karavánszeráj -- Alanya - Macarköy II

Éjjel olyan hideg lett, hogy többször is felkeltem. Már minden holmimat magamra szedtem, mégis fáztam. Reggel korán, a madarakkal ébredtem, első reggelinek bekaptam a tegnap esti vacsora maradékait, erre mondják hogy zsebből ettem, majd jöttek az esti pincérbarátok és magukkal vittek a kantinba, személyzeti reggelizni. Padlizsános djuvecset, fehérkenyeret, aludttejet, meggylekvárt és teát kaptam. A személyzet nagyon barátságos volt, nem fukarkodott sem az étellel, sem a jó szóval. Az egyik pincérrel versenyeztem is, ki tud elvinni több poharat tálca nélkül. Pechemre, ismerte a „Hogyan veszünk fel 30 poharat?" trükköt, cserében viszont hajtogattam neki egy péniszt, asztalkendőből. A kantinban nagy lett a vidámság, mert ilyent még senki sem látott.

A karavánszeráj mellett még volt egy látványossága a környéknek: a hegytetőn trónoló szeldzsuk vár, amelyet a karavánszeráj és a kereskedelmi útvonal védelmére emeltek. A falusiak kertjein átvágva, gyorsan kapaszkodtam fel a hegytetőre, mígnem az ösvény eltűnt egy sziklabarlangban. Hamarosan kiderült, hogy a barlang a várba vezető lépcsős alagút bejárata, és csak rajta keresztül lehet feljutni a várba. Vaksötétség fogadott odabent, persze, a lámpám a hátizsákommal együtt ott maradt a kantinban. A fene gondolta volna hogy a várba alagúton át kell bemenni!

A lámpa hiánya több mint egy órás felfelé tapogatózást eredményezett, a lépcsőfokokat egyenként számolva, majdnem hasoncsúszva haladtam felfelé. S közben féltem rettenetesen, nehogy egy tátongó, láthatatlan lyukba belepottyanjak. Ki tudja, a lépcsők valahol hiányoznak, esetleg oldaljáratok is lehetnek..

Lassan elfogytak a lépcsők, és én napvilágra kerültem, méghozzá csuromvizesen. A várban sok bástyát, őrtornyot, kazamatát, vermet és egyéb romot látni. Fénykorában ágyúk nélkül bevehetetlen lehetett ez az erősség, több mint valószínű, hogy egy földrengés rombolta le, mert puskaporos rombolásnak nem akadtam a nyomára.

Egy helyen vörös festékmaradványokra bukkantam a falakon, a festék még ma is megőrizte a színét. A festékes fal mellett arab írás, de ez volt minden, bármennyire kutattam, se egy szobor, se egy dombormű nem akadt lencsevégre. Visszafelé egy falomláson át kimásztam a várból és inkább a meredek szakadékon való leszánkázást választottam, mint az újabb tapogatózást az alagútba. Az eséseknek és csúszásoknak hála, hamar leértem, de a tüskék és ágak amikbe kapaszkodni próbáltam, alaposan összeszabdaltak. A nadrágom is elhasadt.

A táborba visszatértemkor rám akaszkodott a tevés öregnek a fia és erőszakkal el akart vinni tevegelni. Hiába hajtogattam, hogy nincs pénzem, nem volt hajlandó tágítani. Végül két dollárban kiegyeztünk, ennyibe került két teve félórára. Még soha nem ültem tevén, ezért amikor a jószág hosszas készülődés után leült, majd hirtelen felpattant, majdhogy le nem zuhantam. Ez történt visszafelé jövet is, leülésnél. Egyébként roppant kényelmes volt tevegelni, a tevét az orrába tett karikánál fogva irányítottam egy kötéllel, a sarkaimmal és egy, a nyakára kötött kormányrúdfával biztattam a gyorsabb helyváltoztatásra. A tevés töröktől megtanultam, hogy ezt az állatot leginkább parancsszavakkal érdemes vezetni, mintsem ütésekkel. Ez utóbbitól a teve csak felmérgelődik, és leveti vagy megharapja a lovasát.

Tevegelés után a pincérbarátok jóvoltából bőséges ebédet kaptam a kantinszakácstól. Laskát ettünk djuveccsel, hozzá aludttejet ittunk. Ebéd után a németül is tudó mogyoróárussal beszélgettem, aki egy papírzacskó rágnivalóval kedveskedett. Időközben nagy buszokon megérkeztek a turisták, akik irigy szemekkel néztek, hogyan beszélgetek és barátkozok a törökökkel. Egészen belejöttem a török szokásokba, mert a parasztemberek szokása szerint hol a sarkamon guggolok, hol a földön tanyázok kucorogva, törökülésben vagy egyszerűen üldögélve.

Hosszas búcsúzkodás után gyalog indultam vissza a város felé. Egy temető vízcsapjánál nagymosást rendeztem és megfürödtem. Ideje volt, mert Burdur óta nem mostam és nem tisztálkodtam rendesen. A saját szagomon kívül tevés is lettem, ezért rám fért a fürdés. A ruháimat a bokorra terítettem és felvettem a tartalékot. Amíg száradtak, szétnéztem a környéken, de egy kecskén kívül nem láttam semmi érdemlegeset. Ám a kecske nem volt éppen hétköznapi jelenség, mert modern és felvilágosult kecskeként, melltartóban hordta a csöcseit. Egy női melltartóhoz hasonló, házilag előállított dupla vászonzsák volt ez a csöcstartó, ráadásul a gazdi felkötötte a kecske hátára. Nem tudom, mi célt szolgált ez az óvintézkedés, talán, hogy a kutyák, vagy más kecskék ne szopják ki a tőgyéből a tejet.

Miután a ruháim megszáradtak újra a gyaloglás következett, de nem sokat haladhattam, mert felvett egy fentről jövő autó, jobban megnézem a vezetőjét, hát a már ismert menedzser. Csak egy kisvárosig vitt, innen gyalog kellett továbbmennem. A lábam ismét elkezdett fájóskodni, ezért felültem egy dolmusba, ez bevitt Alanyába. A városban össze-vissza járkáltam és kérdezősködtem az emberektől, melyik út visz fel a várba. Kérdezősködés közben a jószerencse egy török férfit vezetett az utamba, aki szorgalmasan morzsolta az imafüzérét és meg akart tanítani az igaz hit alapjaira. Elkezdte a számba rágni hogy... Kull: huva-llahu ahad...

Mielőtt a feléig jutottunk volna, elfújtam neki az egészet, ennek annyira megörült, hogy megcsókolta a kezemet, karon fogott és több utcán keresztülvágva elvezetett arra a dolmusállomásra, ahonnan a várba indultak a buszok. Hiába mondtam neki, hogy inkább gyalogolnék, elővett 5 lírát, a kezembe nyomta, majd kétfelől arcon csókolt és feltuszkolt a dolmusra. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, megjegyzem: Törökországban normális dolog, ha a férfiak egymást karonfogva járnak az utcán vagy ha puszilkodnak; e gesztus csupán a barátság kinyilvánítása.

Alanyának az ókorban Korekesion volt a neve és egy időben kalózok tanyája volt. A bizánci időkben a várost Kolonorosnak, szép hegynek hívták, de aztán a 1221-ben bejövő szeldzsukok és I. Alaeddin Keykubad szultán után elnevezték Alaiyének. Az 1225-31 között épített várfalak, a Vörös Erőd és a hajóépítő dokkok ma is megvannak, alig rombolt valamit rajtuk az idő vagy az ellenség. Talán azért maradt meg minden ilyen jó állapotban, mert a várat, mielőtt 5000 aranyért eladták volna a mamelukoknak, kijavították.

A várban magában nincs sok látnivaló, minden tönkrement, csak romok és egy dzsámi árválkodott a növényzet között. Vagyis az alanyai vár egy kicsit zsákbamacska, mert a csipkézett masszív várfalak látszatra egy látványos kastélyt vagy várat sejtetnek, de miután a turista megfizette a belépőt, a várudvaron a nagy semmi fogadja. Nekem egy centet se kellett fizetnem, mert az igazolványommal bekérezkedtem, de a várban a falakon kívül nem tudtam mit fényképezzek.

A várból a tengerpartra gyalog ereszkedtem vissza, mindenféle sikátorokon keresztül. Útközben megcsodálhattam az egész várhegyet behálózó falakat. Több védelmi rendszert építettek itt ki, az ellenség, ha átverekedte magát az egyik falon, következett a másik fal és az erődítmények, ha ezeket is bevették, ismét meg kellett harcolniuk a következő falszakaszért. És így tovább, míg fel nem értek a vár alá. A tengerparton ismét dolmus után kutattam, hogy besötétedés előtt jussak el Gazipasába, aminek a környékén léteznie kell egy másik Macarköynek, a legenda szerint ezt a telepet is magyar hadifoglyok alapították jó 500 évvel ezelőtt. Dolmus akadt, de a pénzem lassan kezd elfogyni, pedig csak zöldséget, kenyeret és aludttejet vásárolgattam reggelente. Gazipasaban, ahová dolmus letett, semmi érdekeset nem láttam, ha csak a banánerdőket nem számítom annak. Kérdezősködésemre tovább irányítottak, előre, de a hosszan elnyúló városban legalább 5 kilométert gyalogoltam, míg kiértem belőle. Útközben eperárusokkal találkoztam, akik épp egy kamiont pakoltak meg gyümölccsel. Az egyik munkás egy kalapnyi epret adott, hatalmas érett gyümölcsöket. Otthon is ettem nagyszemű epreket, de ezek a török eprek majdnem akkorák voltak, mint egy-egy alma. Az ízük is finom, tehát nem igaz a rosszmájú híresztelés, hogy a törökök mesterségesen puffasztott gyümölcsöket - köztük epret - dobnak piacra. Késő este lett, mire elértem a MACARKÖY táblát, de ez még csak a tábla, a falu messze volt az eltérőtől. Tanácstalan voltam, mit tegyek, keressek magamnak a környéken szállást avagy térjek be a faluba? Amíg ezen töprengtem, odajött hozzám egy fiatal férfi és megkérdezte, hová megyek és van-e szállásom. Aztán figyelembe se véve, hogy alig 5 perce találkoztunk, meghívott a házába vendégségbe. Megmentőm házához hamar odaértünk, a közelben lakott.

Új barátom Alinak hívták és öreg édesanyjával lakott együtt egy se nem ódon, se nem új, félig elkészített, kipofozott házban, ahol látszott, hogy az építőtelepre költöztek a lakók. Történetem ismertetése után teát ittunk, édes és sós kekszet rágcsáltunk és tévéztünk. Épp csinálták a böreket, a gombócot, a kenyeret és a lepényt. Nemcsak a hozzávalók voltak ismerősek, hanem a kemence és a sütőlapát is szépen egyezett a miénkkel. Csak a sodrófa volt vékonyabb és a gombócba nem szilvát tettek. Aliék házában volt egy öreg rozsdás jatagán, egy fakorszaki ősöreg famozsár és egy régi szita. Ezekkel ismerkedtem, amíg Ali fürdött, majd én következtem kis székre ülve és favederrel locsolva a vizet magamra.

Nyugovóra a ruhásszobában tértem, egy csomó ruhászsák, öreg bútor és feltornyozott ágynemű társaságában. De nem fáztam, mert pokróctól kezdve varrottas paplanig mindent magamra szedhettem.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Szeldzsuk vár a világ tetején

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (10)

Tizenegyedik nap - március 28, szerda

Side - Alarahan karavánszeráj

A reggeli ébredés nagyon fázósra és vizesre sikeredett, mert a hóharmat odaütött. A száguldó autók zaja, a reggeli világosság korán ébresztett és jobbnak láttam gyorsan továbbállni, mielőtt az építőmunkások megérkeznének. A nevesincs település után gyalogosan folytattam tovább utamat egészen egy yürük táborig, ahol egy korán kelő öreg autóssal találkoztam. Ő is nomád volt, amolyan félig a házban, félig a sátorban lakó ember és mindenféle bizsu, emléktárgy árusításával foglalkozott. A kis üzlet előtt egész kirakodóvásár fogadott: régi szekerek, kecskeszőr zsákok és takarók, favillák és gereblyék, vajköpülő és még számtalan régi yürük tárgy. Turistacsalogatónak vagy akár eladni is. Az üzlet előtt kerámia, öreg nyeregtáska, bútorok és egyéb régiségek várták a pénzesembereket.

Az öreg épp bevásárolni készült Sidébe, és hívott, tartsak vele, egy darabon elvisz. Így értem be a sidei útkereszteződéshez. A lábam ezalatt valósággal felfőtt és nemcsak nagyon fájt, hanem szúrta is valami. Amikor lehúztam a bakancsot, akkor láttam, hogy egy jókora drót fúródott a bakancs talpába, annyira cselesen, hogy kívülről nem látszott semmi se belőle. Annál inkább belülről.

Az utóbbi napokban sokat beszélgettem törökül. Érzem, hogy fejlődök. Persze, a német-török szótáram is segített. Az útikönyv, amit magammal hoztam busszal utazó turistáknak való, semmi testközelit nem találni benne.

Side óvárosába a modern városon átvágva jutottam el. Gyorsan ment, mert sok-sok tábla segítette a tájékozódást. Később már a romok igazítottak útba, egymás után tűntek fel a régi házak maradványai, a sírok, a könyvtár, a város főutcája, majd a színház. A tengerparton végeláthatatlan rommező fogadott. Ez hát Side, az antik görög-római város.

Sidét i. e. a VII. században alapították görög hajósok, akik még a helybeliek különleges tájszólását is megtanulták. Strabón szerint a város neve is e régi nyelv maradéka, és gránátalmát jelent. Ez a magyarázat elfogadható, mert az i. e. V. századi sidei fémpénzeken a város jelképeként gránátalma dekoráció szerepel. Nagy Sándor hódításai után a városban a görög lett a hivatalos nyelv és az őslakók régi nyelve feledésbe merült. A város az i. e. II-I. században élte virágkorát, ekkor építkeztek a legjobban és a tengeri kereskedelemnek köszönhetően mesés vagyonokat halmoztak fel Sidében. A VII-VIII. században azonban megfordult a város szerencséje, az arabok és a kalózok után egymást érték a természeti csapások; a földrengések, tűzvészek romba döntötték ezt a valaha virágzó települést.

A könyvtárt, az agorát, a régi házak romjait és a bozótban szerteszét heverő emlékeket minden belépő nélkül megtekinthettem, viszont a római fürdőből kialakított múzeumba már belépőt kellett fizetni. Ezt egy kis barátkozással és az újságírói igazolvány felmutatásával gyorsan megoldottam. Az öreg kapus bácsi, amikor meghallotta, hogy Macaristanból jöttem, a legnagyobb szeretettel fogadott és még a csomagomat is betehettem hozzá.

A fürdőt egy igen gazdag sidei nő restauráltatta, aki a vagyonát és az életét a régészeti kutatásoknak szentelte. A fürdőmúzeumban gazdag gyűjtemény volt kiállítva: szobrok, szarkofágok, edények, régi horgonyok, sírok, feliratos kövek, arany ékszerek és régi pénzek hirdették Side egykori műveltségét. A múzeum udvarán százszámra hevertek a szobrok, síremlékek és mindenféle faragott kövek.

Az agora mellett találkoztam két fickóval, akik előttem öntöttek ki egy zsák régi pénzt. Görög-római pénzek, mesebeli kincsek! Először nem hittem a szememnek, csak miután felvettem egy teli marék ezüstpénzt, jöttem rá, hogy ezek a pénzek egytől-egyig másolatok. De micsoda tökéletes másolatok! A török kormány ugyanis erősen tiltja a régiségekkel való kereskedést, az árusok így kénytelenek otthon saját pénzverdében reprodukálni az eredeti érméket. Szobrokat, ékszereket vagy más régiségeket sem szabad kivinni az országból, aki ezt megteszi, nyomban börtönbe kerül; persze, ha elcsípik.

(Meg tudom érteni a törököket, mert amióta Schliemann Berlinbe csempészett vagy 10.000 trójai arany ékszert, mindenki csak viszi ki Törökországból a régiségeket...)

A színházba is bejutottam az igazolványommal, de bevallom, a sidei teátrumban csalódtam, mert a termessosi vagy az aspendosi után csak szegényes utánzatnak tűnt. Akkor inkább lássuk a tengerpartot, az Apolló szentélyt és a boltokat. Sidében az Apolló templom felé vezető úton komoly üzletnegyed alakult ki az idők folyamán. A keskeny utcákon hallatlanul nagy volt a nyüzsgés, turisták és kereskedők a világ valamennyi nyelvén beszélgettek, alkudoztak, kiabáltak, örvendeztek és veszekedtek. Még magyarul tudó is akadt. Azt hiszem, csak ennyi maradt Side egykori hétköznapjaiból: a bábeli zűrzavar.

Side tengerpartja ma is csodálatos, a plázs olyan, akár a mesében. Állítólag Kleopátra és Antonius ezen a tengerparton pihenték ki a háborúskodás és a szerelmeskedés fáradalmait. Csakhogy fürödni most még korai, a víz nagyon hideg. Egy nyugisabb helyen beleereszkedtem, hogy a fájós lábaimat megáztassam egy kissé, közben az egyik boltban vásárolt zöldségből, kenyérből meg a hazai konzervből megebédeltem. Az Apolló templom valaha szenzációs lehetett, ma már csak a romjai hirdetik, hogy a világ dicsősége múlandó.

Találkoztam egy Rozs-dar nevű kurd narancsárussal, aki miután megtudta, mennyire szeretem Törökországot és az iszlámot, két képeskönyvet ajándékozott nekem. A könyvek német és olasz kísérőszöveggel mutatták be a környék nevezetességeit.

A sok gyaloglás, cipekedés szemmel láthatóan megvékonyított. A nadrágszíjon új lyukat kellett ütnöm. A Sidéből kivezető utat hamar megtaláltam. Már csak el kellene jutni valahogy Alarahanba. Felkapaszkodtam egy narancsszállító szekérre, innen egy teherautóra pártoltam át, hogy traktoron folytassam tovább. Változatos és élvezetes az utazás. Kisebb-nagyobb gyalogtúrák után dolmusra ültem. A buszon találkoztam két amerikai turistával, akik egy kukkot se tudtak törökül. Ezeket hagytam, hogy főjenek a saját levükben, inkább a bennszülöttek közé vegyültem, jól is tettem, mert a mögöttem ülő férfi tudott japánul és kínaiul. Mint kiderült, mérnökember és sokat dolgozott a Távol-Keleten. Járt Nagoyában is, az én kedves városomban.

Alarahan felé egyre több banánültetvény és narancsfaerdő nőtt ki a földből, továbbá erdők, hegyek, fenyők és juhok is beléptek a képbe. Alara falunál le kellett szállnom a dolmusból; a hánhoz, vagyis a vendégfogadóhoz elágazás vezetett. Az alarai vendégfogadó azért híres, mert többszáz év után kitűnő állapotban maradt fenn, és eredeti rendeltetésének megfelelően ma is vendégfogadó. Nagyon sokat kellett gyalogolnom, míg erdőn-mezőn át felértem a hegyekbe, sőt az utolsó szakaszon még egy autós fickó is segített és egyenesen a karavánszeráj előtt tett le. A szeráj hatalmas ablak nélküli épület, teteje is kőerődéhöz hasonlított, egyetlen hatalmas várkapuszerű főbejárattal. Innen aztán a leányszöktetés nem lehetett könnyű munka, de a behatolás sem, mert a lőréseken és a szellőztető nyílásokon kívül semmilyen kiskapu nem nyílott a masszív kőfalakon.

A megerősített falakon, a felgyújthatatlan tetőzeten, a vizesárkon kívül régebb fegyveresek is vigyáztak az utazók életére, pénzére és áruira, ezért a karavánszeráj az otthon biztonságát jelentette a rablóbandáktól hemzsegő országban.

A szeráj előtt összebarátkoztam egy öreg tevés törökkel, aki gyorsan leültetett és egy félliter ayrant hozatott nekem. Az ayran nem más, mint a törökök nemzeti itala: sóval és vízzel felvert aludttejből készül. A hőségben nagyon jó szomjoltó, de étkezések mellé is kitűnő. A hatalmas adag ayrant alig tudtam bevágni, olyan bőséges volt. A pohár fenekén még egy marék ordához hasonló törmeléket is találtam. Itt úgy látszik, az ayran nem „bolti" tejből készül. Azt már nem kérdeztem meg, milyen tejből készítették, lehetett kecske, de akár tevetej is. Ugyanis a közelben egy csomó tevét és kecskét láttam unatkozni. A pupostevék unatkozás közben árpalisztet ettek és tüskés bogáncsokat rágcsáltak. Egy kicsit féltem közel menni a teveistállóhoz, mert egyszer Németországban, a török negyedben egy teve leköpött, azóta óvatosabb vagyok velük. De a török bácsika tevéi nem bántottak, hagyták, hogy megsimogassam őket, az egyikük még az arcomat is megcuppogtatta. A tevék hatalmas fogai láttán, elgondolkoztam, hogy micsoda sebeket okozhattak vele a nyeregből lerántott ellenséges harcosoknak.

A karavánszeráj belsejében hatalmas éttermet rendeztek be a vendégszerető utódok, és hogy a vendéglátást nem az utas kifosztása jelenti, bizonyítja, hogy a menedzser meghívott vacsorára. Eleinte nem akartam elhinni, hogy tényleg vendégül látnak, csak amikor egymás után kezdtek jönni a pincérek a megpakolt tálakkal, kaptam észbe, hogy ez bizony nem tréfa. Olyan sok ételt hoztak elő, hogy azt se tudtam, melyik zsebembe dugjam, nehogy szégyenben maradjak. Mert megenni a felét se tudtam. Először egy tálca előételt hoztak, ez volt a meze, fahéjas-húsos töltött paprikával, pide kenyérrel, yürük vajjal, ugyancsak nomádok által készített sajttal és túróval, csípőspaprika-krémmel, olívabogyóval. Ezután következett a paradicsomleves majd egy hatalmas párolt pisztráng, végül tea halvával. Azt hittem, kipukkadok, a konzervekhez szokott hasam nem akart tágulni, hogy befogadja ezt a sokféle földi jót. A pincérek igencsak kivágták a rezet, nemcsak a technikáikkal, hanem a nyelvtudásukkal. Három pincérrel beszélgettem és mindhárman tudtak a törökön kívül angolul, németül, franciául és olaszul. A menedzser végighallgatta, hogyan beszélgetünk, és szemmel láthatóan büszke volt az embereire. A pincéreken látszott, hogy szívesen dolgoznak itt, mert a jó ellátás, az elbánás és a szép uniformis mellett jól megvannak fizetve. Nem mint otthon, ahol az újgazdagból lett vendéglátósok csúfot űznek nemcsak a személyzetből, hanem még a vendégből is.

A menedzser tudománya sem volt kutya, mert németül és angolul kiválóan tudott. A karavánszerájból lett étteremben villanyvilágítás híján minden asztalon gyertyával világítottak, elektromos áram talán csak a konyhában volt és a pincében. De a történelmi hűség kedvéért, ilyennek kellett lennie. Láttam fáklyákat is, persze modern világítóalkalmatosságokat. Füstölni füstöltek, de nem számított, sem a vendégeket, sem a személyzetet nem zavarta.

Vacsorázás közben tanúja lehettem a török kereskedőszellem egyik megnyilvánulásának. Egy fotósember egyenként lencsevégre kapta szomszédságomban étkező 40 német turistát, aztán autóba pattant és elhajtott. Két óra múlva, mire a vendégek végeztek az étellel, már megvoltak a lehúzhatós portrék, készen beragasztva egy háttámasszal ellátott kis műanyagtányérkába. A kijáratnál aztán a derék fotós várta a turistákat, és 5 eurójával adogatta a kistányérokat. Egyetlen német sem tudott ellenállni a csábításnak, mind vásároltak a kistányérból. A fotós aztán jutalékot adott a karavánszerájnak a turisták menetrendjéért, és hogy a személyzet készakarva lassan dolgozzon, legyen elegendő idő kidolgozni a képeket.

A karavánszeráj körül a személyzet lakásain és a helybeliek kunyhóin kívül csak egy félig felépített nyárikert volt, hotel híján ezt szemeltem ki éjjeli szállásul. A készülő medencék, játszóterek és vendégházak között egy olyan fagyékénykunyhóra bukkantam, aminek még nem volt teteje. A hold olyan erősen világlott, hogy nem volt szükség elemlámpára, ezért egykettőre elkészültem az ágyazással. A hálózsákomon kívül még egy strandmatracot is magamra szedtem.

Békák és tücskök hangversenye mellett tértem nyugovóra.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Ahol szeráj van, ott teve is található

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (9)

Tizedik nap - március 27, kedd

Macarköy - Gebiz, Aspendos - útban Side felé

Szerettem volna eljutni a Güzel-

pinarsu felé eső régi temetőbe, de Yilmaz barátom üzleti ügyben Serikbe indult, és azt ajánlotta, tartsak vele, legalább a gyaloglástól megszabadulok egy időre. Kénytelen-kelletlen igent mondtam. Gyors reggeli után egyik ingemet és régimódi bőr nardágtartómat Yilmaznak ajándékoztam, hadd legyen valami emléke rólam. Ahányszor viseli, annyiszor jussak az eszébe.

Serik felé menet még felvettük Yilmaz apját és unokahúgát. Az unokahúg nagyon szép nő volt és útközben ragyogó arccal újságolta, hogy hamarosan férjhez megy. Búcsúzáskor kezet fogtam vele, és akkor láttam, hogy a keze olyan volt mint, egy 60 éves öregasszonyé, tele horzsolással, sebbel és bőrkeményedéssel. Ebből megértettem, hogy a leendő férj igen dolgos nőt választott magának, megérdemli, hogy szerencséje legyen jövendőbelijével. Egyébként sok török nővel találkoztam, akiknek ilyen agyondolgozott kezük volt, még a tanárnőknek is.

Serikben elbúcsúztam török testvéremtől és barátomtól, aki oly nagy szeretettel fogadott Macarköyben. Innen gyalog folytattam utamat Aspendos irányába. Félúton felvett egy robogós és az útkereszteződésig vitt, ahol le kell térni Aspendos felé. A várakozó taxik arra utaltak, hogy errefelé a hely már nagyban kezd turistásodni, szegény sofőrök eleget kellették magukat, de én inkább a gyaloglás mellett voltam. Utólag kiderült, hogy jó választás volt cipekedve gyalogolni, mert útközben belemerülhettem egy gyapotföld élvezetébe. A termést már leszedték, ennek ellenére annyi maradt még, amennyin a gyapot tulajdonságait tanulmányozhattam. Régebb már láttam gyapotot, de így is nagy élvezet volt szedegetni a szebbek közül. A törökök a gyapotot pamuknak hívják, mi magyarul pedig pamutnak. Szerintem sokkal jobb lenne, ha a föld gyapjának hívnák, mert tisztára olyan, mintha gyapjú lenne.

Aspendos tájékán sok ház és tanya kifüggesztett német és angol nyelvű reklámszövegekkel, bömbölő népzenével várta a turistákat, jelezve, hogy itt már tartósan berendezkedtek a turisták fogadására. Étel, ital és szállás készenlétben van, csak legyen, aki megfizesse. Egy szőnyegkereskedő udvarán láttam egy kiállított faekét még az őskorból, egy régi szekeret és egy kőszilánkokkal kirakott különös boronát. A kapus elmondta, hogy ezt valaha szamár húzta.

A hajdani Eurymeda (ma Köprücay) folyó partján alapított Aspendos leginkább kitűnő állapotban fennmaradt színházának köszönheti hírnevét, az útikönyvek szerint ez a világ legjobb állapotban fennmaradt, antik színháza. Kiváló akusztikájának köszönhetően a 15.000 férőhelyes létesítményt ma is használják, és nincs szükség semmiféle hangosításra, mert a színpadon meggyújtott gyufa sercenését még a felső sorokban is tisztán hallani. A világhírű színházát két római testvér, Crispirus Arruntianus és Anspicatus Titinianus építtették Zenon építőmesterrel, Marcus Aurelius császár (i. e. 161-180) idejében. Magát a várost a trójai háborúból hazatérő görög hősök alapították. A görög és római időkben Aspendos híres volt kereskedelméről, pénzeiről és művészeiről.

A leghíresebb és legkedveltebb legenda szerint, amikor i. e. 334-ben Nagy Sándor Aspendos alá érkezett, küldöttség fogadta, hogy inkább hadisarcot fizetnek, csak kímélné meg a várost, és ne hagyjon hátra helyőrséget. Nagy Sándor elfogadta a békeajánlatot és továbbvonult Side felé, amely harc nélkül megadta magát. Útközben a makedón hadvezér megtudta, hogy az aspendosiak nem fizettek és felkészültek a védelemre. Erre visszafordult és ezúttal a városnak sokkal többet kellett fizestnie az előzőleg megállapított összegnél: 100 arany talentum mellett 4000 lovat adott át azon nyomban, ráadásul a helyőrséget is a nyakukba varrták.

Aspendosba könnyen bejutottam, mert tanulva a pergei esetből, nem a jegyszedővel álltam le tárgyalni, hanem a menedzserrel. Miután előadtam neki utazásom történetét, és megmutattam a feljegyzéseimet, térképeimet, egy órai beszélgetés-barátkozás után máris a kezemben volt az ingyenjegy. Sikeremet valószínűleg török nyelvtudásomnak köszönhettem, mert a romokat őrző fegyveresek is odajöttek hallgatózni és kérdezősködni.

A városnézést a színházzal kezdtem, s a fáradságot nem sajnálva kívül-belül alaposan megszemléltem. Az építőmester nagyszerű munkát végzett, olyan érzésem volt, mintha körülöttem megállt volna az idő. A falakon még itt-ott látszott a piros festék nyoma, elgondoltam, micsoda élet lehetett itt annak idején! Egy kicsit zavartak a turisták, állandóan ott lábatlankodtak ahol fényképezni szerettem volna, de a problémát megoldottam. A színház össze-vissza járkálása után felmentem a „városba", vagyis a romok közé. A Fórum és Bazilika környékén erősen dzsungeles volt a terep, itt minden lépésért meg kellett harcolnom, de nem bántam a tüskéket. A valamikori stadiont nem tudtam megközelíteni, mert időközben mocsár lett a helyén, de a bozót között futó ösvényeken bejártam az egész város területét. Az ösvények felvittek a várhegyre, innen látszottak a vízvezetékek. Rekkenő hőség volt, talán csak a teknősök érezték jól magukat, mert eleget láttam belőlük. A kapunál a menedzser Törökország térképet ajándékozva búcsúzott és megmutatta, merre kell mennem a földeken át, ha a vízvezetékeket szeretném látni. Alig egy órácskát kell gyalogolnom, mondta - ebből, persze, lett kettő is, mert a narancs- és egyéb ültetvényeken keresztültörtetni nem volt leányálom. Az egyik narancsültetvényen a gazda leánya egy halom narancsot adott. Addig is szedegettem útközben, de a kislánytól kapott narancs sokkal finomabb volt, mivel a legszebbeket válogatta ki a fáról.

Amióta narancstermő vidéken járok, egyre többször szerepel ez a gyümölcs az étrendemben. Megtanultam helybéli módra enni, vagyis bicskával. Az itteniek nem sokat pepecselnek a hámozással, gyorsan elő a bicskát és jó vastagon meghántják, mint az almát. Nem kell vele spórolni, elvégre annyi a narancs, mint a szemét, vagy talán annál is több.

Ügyes kislány az ültetvényes lánya. Özgének hívják és 15 éves. A mellei mint két kis narancs, már gömbölyödnek, de látszik, hogy még érniük kell, van idejük ellesni a narancsoktól a formát. Özge tanul németül és angolul, ezért örvendett, hogy beszélgethetett velem, ezáltal csiszolva nyelvtudását. Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, még visszafutott a házba, hogy gyerekcsecsebecsékkel örvendeztessen meg. Megfigyeltem, amint a cipőjét belépés előtt gondosan levetette.

Sok tüskén-bokron keresztül végre, elértem a vízvezetékekhez. Négy szakasz van belőlük és rendkívül szépek. A vezetékek körüli falucskában találkoztam két kislánnyal, akik ahogy megláttak, már ajánlkoztak is, hogy pikcser, vagyis fényképezzem le őket, s amint a képek megvannak, már nyújtják a kis kezeiket, hogy seker, vagyis adjak érte cukrot. Sekerem már nincs, narancsot meg pláne nem akarnak, bolondok is lennének, hiszen itt mindenfelé terem. Hogy a barátság megmaradjon, két mini családi képpel kárpótolom őket. A fotók lehúzhatósak és szép színesek...

A mezőkön átvágva eljutottam ahhoz a falszakaszhoz, amit fentről a várból láttam. A falak tövében rengeteg árust találtam kirakodva mindenféle kacattal. Mindenki próbál eladni valamit, s jöttömre elkezdtek hívogatni németül, hogy halló dajcse turiszt! Hamarosan rájöttek, hogy én nem az féle turiszt vagyok, aki valamit is vásárolna tőlük, csupán egy szegény talpas, aki a hátán hordja a házát és mindenféle cuccát. Az egyik árusnál letelepedtem a földre és vizet kértem, hogy legyen okom barátkozni. Később beszélgetni kezdtünk, elmondtam, ki és mi vagyok, majd egy marék aprópénzért hagymát, paradicsomot, paprikát és kenyeret vásároltam. így már nekiülhettem konzervezni. A beszélgetésre a szomszédok is odajöttek, és hamarosan azon veszem észre magam, hogy német leckéket irkálok egy füzetbe. Többen felpróbálták a hátizsákomat és nevettek, hogy milyen nehéz. Mellettem egy idős nénike fonogatott kőkorszaki orsóval, neki kitaláltam, hogy egy darab papírra Foto 1 euro felirattal megnövelhetjük a bevételét. Nemsokára egymás után érkeztek a buszok és rajtuk a dagadt turisták, többségük úgy bánt a szegény török árusokkal, mintha legalább a rabszolgáik lettek volna. Annyit még elértem, hogy egy német nővel megvásároltattam az öregasszony egész napi fonományát, s közben buzgón mutogattam a zoknimat, hogy nekem is ilyen van és hogy milyen jó. Persze a lyukat a sarkamon elrejtettem. A fonogató öregasszony örvendett a vásárnak és naranccsal hálálta meg.

Az utat gyalog folyatattam Aspendosból és az út mellett találkoztam egy yürük családdal. Félig le voltak telepedve, azaz volt egy kis házuk, de mellette két nagy sátruk is. A házban csak a holmikat tartották, lakni a sátrakban laktak, amelyek mögött állataik legeltek. Amikor megérkeztem, a család nőtagjai épp lapos yufka kenyeret és börek lepényt sütöttek. Az egyik nő gyúrta és sirítette a tésztát, a másik megtöltötte friss kecskesajttal és spenóttal, majd egy harmadik nő a kettőbe hajtott lepényt megsütötte a földre rakott tűzhelyen levő nagy kerek tepsin. A munkát a földön végezték, de minden tiszta volt, hibát nem is lehetett volna találni. Miután köszöntöttem a családfőt, vizet kértem, és mitsem törődve a füsttel, letelepedtem a tűzhely mellé. Beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem az utazásom történetét, a yürük család pedig előadta a nomádok mindennapi gondjait. A török kormány egyre jobban korlátozza a vándorló életmódot, kevés a legelő, és a nagyvárosok, az autóforgalom miatt nehéz a turmákkal egyik helyről a másikra jutni. A városban kevés a fizetés és a hagyományos termékeket csak olcsón lehet eladni.

Kaptam egy frissen sült böreket, alig tudtam megenni akkora volt. Érdekes étel ez a börek. Valószínűleg az ázsiai pusztában találták fel, és a többezeréves nomád életforma hívta életre. Az állandó ide-oda vándorlás miatt olyan ételeket kellett kitalálni, amelyek jól bírják a szállítást és nem romlanak meg. A börek mint ilyen, tökéletesnek bizonyult, mert az összehajtogatott sült tészta lég- és pormentesen megőrizte töltelékét. Az étel napok múlva is élvezhető maradt.

Errefelé is hatalmasak a távolságok, több órás gyaloglás után se bukkantam településre. Autók járnak ugyan, de senki se akart megállni, bármennyit integettem is. Az út mellett járva, ismét nekiláttam turkálni a szemétben. Evőeszközöktől a ruharadabokig minden volt ott. Kaptam egy pár ártatlan fürdőruhás női fotóval megspékelt férfimagazint. A szexualitás errefelé úgy látszik, csak ennyiből áll. Egész napi gyaloglás után az ültetvények elfogytak és falvak kezdtek sorjázni. A közelgő este miatt szálláshelyet szerettem volna keríteni magamnak, de se elhagyott házra, se megfelelő bozótra nem bukkantam. Ráadásul ahogy besötétedett, jöttömre a kutyák rákezdték a vonítást, amely utcáról utcára terjedt, emiatt aztán sehol sem tudtam megállapodni. A szabadon kószáló kutyák pedig faluról falura űztek. Hiába dobáltam feléjük, nem tágítottak. Amint a sötétben egy-egy elhagyottnak tűnő házhoz vagy építkezéshez közelítettem, azonnal rákezdtek a vonításra. Végül az egyik faluvégen találtam egy építőtelepet, rajta félig-meddig felhúzott házikóval. Három fala már állt, a negyediket én emeltem téglákból, hogy a széltől némileg védve legyek. A homokos földre vetettem ágyat magamnak és jól beburkolóztam a hálózsákomba meg a télikabátomba. Óvintézkedésül a kutyák ellen egy félig elfogyasztott konzervet tettem a lábam mellé, hogy ha netán éjjel alvás közben meglepnének, akkor ne a lábamba akaszkodjanak bele.

Éjjelre nagyon hideg lett, többször is felriadtam és még a hátizsákot is magamra vettem melegítőnek, de nem használt semmit.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Az aspendosi színház - ahogy a madarak látják

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (8)

Kilencedik nap - március 26, hetfő

Házigazdám már korán reggel elment valahová, én aludhattam tovább a földre vetett ágyban, de reggeli lustálkodásom nem tartott soká, Yilmaz hazatelefonált, hogy készüljek, mert indulunk városnézni. Utánam jött, és együtt elmentünk a saját teázójába, ahol a nagyobbik fia, Burák szorgalmatoskodott. A reggeli csak egy kis sütemény volt teával, ezt is alig tudtam bekapni, úgy siettetett városnézni. Egyébként magam is égtem a vágytól, hogy napvilágnál láthassam Magyarfalvát. A falu főutcáján találkoztam a tegnap esti emberekkel, akik még mindig ugyanott tartottak: römiztek, dominóztak, teáztak és beszélgettek. Összefutottam a községi elöljáróval is, akinek egy kis üzlete volt a közelben.

Macarköy főutcáján egymást érték az üzletek, a vendéglők, de volt posta, csendőrség, borbélyüzlet, barkácsbolt és egyéb hasznos hivatal is. Yilmaz autóval elvitt a falu temetőjébe, hogy a régi sírokat egy kicsit megvallassam. A sírokat látva furcsa érzés kerített hatalmába: a kopjaszerű faragásokkal, cirádákkal, rozettákkal díszített kövek valahogy ismerősnek tűntek. Idegen, de mégse idegen, itt vannak törökföldön, mégis van mondanivalójuk számunkra. Beszélnek hozzám és a faragásokat nézve értem a szavukat. Maga a temető olyan volt, mint bármelyik otthon, noha turbános sírköveket is láttam, a kövek mégsincsenek törökös módon a földbe ültetve, tudniillik a törökök egymással szembeállítva helyezik a sírköveket. Némely kövön rovásírásra emlékeztető jeleket fedeztem fel, s amint jobban megvizsgáltam, tényleg rovásírás a javából. Tisztán olvashatók a betűk, csak az a baj, hogy nem tudom, miféle rovásírás ez. Lehet avar, kazár, kún, úz, göktürk vagy akár kabar is. Nem tudni, milyen nyelven kell olvasni, de majd megmondják a tudósabbak. Az biztos, hogy keleti nép temetkezett ide, a köveken ott vannak a napok, csillagok, a kopjaszerű faragás pedig jelzi: akárkik is voltak, hozzánk tartoznak.

Yilmaz barátom szerint már sokan jártak itt a temetőben, kutatók és tévések egyaránt, de csak átfutottak a temetőn, a feliratokkal és a faragásokkal nem sokat törődtek. Csodálkoztam is ezen a tudományosságon, persze aki eredményeket akar elérni, annak be kell mennie a gaz, a csalán és a tüske közé, és fel kell forgatnia az egész temetőt. Egy egész napot elpepecseltem a temetőben. Yilmaz hűségesen segített felállítgatni a ledőlt sírköveket, némelyeket alig tudtuk megmozdítani. A temetőben egy türbe is árválkodott, sajna, Yilmaz nem tudta megmondani, hogy kié lehet. Egy lyukon bemásztam a síremlék belsejébe, de nem sok látnivalót találtam odabent: egy szarkofág alakú domborulat, némi kék festékmaradvány a falakon és holmi fadarabok. A türbe a „vallatás" alatt egy rovásfeliratot és egy napkorongot adott ki magából (lásd a mellékelt vázlat első két ábráját). Milyen kár, hogy nem volt nálam se nejlon, se víz, ezek birtokában könnyebben leszedhettem volna a feliratokat, ennek ellenére a másolatok kitűnőek.

A temetőből hazafelé menet találkoztunk a polgármesterrel, aki miután megtudta, hogy mi járatban vagyok, olyan jó kedvre kerekedett, hogy egyből meghívott ebédre. Pide kenyeret ettünk, sok hússal és salátával. Az ételhez - a' part - nagy halom apróra vágott petrezselyemzöldet és egy tányér citromot kaptunk. Istenesen ellaktunk. Ebéd után Yilmaz elvitt egy purcogtató motorbiciklin Güzelpinarsu (Szépforrásvize) nevű hegyi településre. Hosszasan kacskaringózó úton kapaszkodtunk egyre feljebb, hatalmas hegyek és fenyőerdők között. A motorról megpillantottam egy másik régi temetőt is, de Yilmaz nem akart megállni. Lehet, hogy elege lett a kövekből, vagy sejtette, hogy ha egyszer leszállunk sírokat gyomlálni, estig se végzünk a sillabizálással.

A hegyi faluba érve, első utunk a teázóba vezetett, ahol Yilmaz már nagyon járatos lehetett, mert a römiző férfiak örömmel üdvözölték. Teázás közben én is beszélgetésbe elegyedtem egy nagy szakállú öreggel, aki miután a magyar-török közös múlton túl voltunk, megkérdezte:

- Ha testvérek vagyunk, akkor mi a fenének kellett annyit háborúznunk?

A felelettel egy kicsit vakaróznom kellett, mert el kellett ismernem, hogy a bajt mindig mi magunk hoztuk a saját fejünkre az össze-vissza kapkodó politikával.

Lapozzunk csak vissza egy kicsit a történelemben. 1444 júniusában II. Murád szultán és Ulászló magyar király tízéves békét kötött, és míg a szultán a Koránra esküdött, addig Ulászló a Bibliára tett fogadalmat, hogy a szerződést megtartja.

Időközben a szultán lemondott, kiskorú fia javára és visszavonult birtokaira. Ezzel egyidőben a karamánok mozgolódni kezdtek, ekkor a pápa elérkezettnek látta az időt a szent háború meghirdetésére. A szegedi békét érvénytelenítette és Ulászlót felmentette a szultánnak tett esküje alól, mondván, hogy a pogánynak tett eskü nem számít. Ulászló, aki nem volt valami gerinces ember, inkább megszegte az esküjét, mintsem ellentmondjon a pápának s ezzel aláírta saját halálos ítéletét. Nem sokkal ezután a várnai csatában, 1444. november 10-én a törökök pozdorjává zúzták a keresztény sereget, maga a király is elesett, mert belovagolt a törökök közé, hogy az időközben visszatért szultánt saját kezűleg vághassa le. Ehelyett az ő fejét vágták le és tűzték kopjára a janicsárok. Egy másikra pedig az általa aláírt és megszegett szerződést tűzték.

Egy másik nagy baklövés volt Báthory Zsigmond, Báthory Gábor és II. Rákóczi György esztelen politizálása, lengyelországi hadjárata, erről így tudósít Petrityvity Horváth Kozma:

„Voltak a lengyelországi táborozásban több kártételek is: nem kedveztenek itt az özvegynek, nem az árvának, nem az Isten tiszteletére rendeltetett helyeknek, s azokban levő eszközöknek. Kikeresték abban az országban a föld gyomrából az aranyat, ezüstöt, ki a szegénységnek elrejtett kicsiny portékáját. De ami rettenetesebb volt, nem kedveztenek ott a holttesteknek, kikeresték, hányták, fosztották, sőt az elsenyvedt és porrá lett halottaknak hamvakat megrostálták, hogy ami aranyat, ezüstöt drágakövet kaphatnak közte. Megkínzatták az embereket, akiket kaphattak, hogy afféle elrejtett egyetmásra vigye a kóborló hadat" .

Ezek után nem csoda, hogy egymást érték a büntetőhadjáratok és a törökök, tatárok felprédálták Erdélyt.

Nem véletlenül írta Borsos Tamás: „Az a fejedelem, aki nem elégszik meg a saját országával, felborítja szerződéseit, megszegi esküjét, népét esztelen harcba viszi, elbukik. Az a nemesség, amely haszonlesésből egytől a máshoz pártol, a bajban füstpénzt kér, de a szerencsében elfeledkezik az ígérgetésről, elpusztul. Az a hadvezér, aki őt nem illető területeket hódoltat, ártatlanokat prédái, népeket rabol, öl előbb-utóbb, kudarcot vall. Az a társadalmi osztály, amely urai ellen, fordul, a hatalommal szembe szegül, úgy lehet még rosszabb helyzetbe kerül, mint előbb volt. És végül, az az egyén, aki sorsánál magasabbra néz, mint szabad lenne - itt nem riad vissza önmagát példának állítani, az vagyonát, fejét kockáztatja."

A baráti beszélgetés után továbbpöfögtünk egészen Yilmaz tanárnő barátainak házáig. Müzeyyen Turhan, Serin Yildirin, Müjgan Turhan, Songul Aldgöz tanárnők a hegyi falu iskolájában tanították a nebulókat, szabad idejükben együtt laktak. Az együttlakás Müjgannak és Müzeyyen-nek lehetett a legkönnyebb, mert ők testvérek voltak.

A barátkozás lassan kezdődött, de mohamedán nőkről lévén szó, ezt megértettem. Még jó, hogy nem húztak zsákot magukra. Teázás közben mindenféléről beszélgettünk, közben gránátalmát, narancsot és almát ettünk. A lányoknak kártyatrükköket, asztalkendő-hajtogatást és gyufajátékokat tanítottam, így valahogy annyira megpuhultak, hogy elő mertem venni a fényképezőgépemet. Másra nem gondoltam, már ez is elég nagy siker volt. A nyelvészkedés csak a török nyelvtörők mondogatására korlátozódott, ennyivel be kellett érnem.

Itt egy pár példa a nyelvtörőrajongóknak:

Su köse yaz kösesi, su köse kis kösesi.

Bír berber bír berbere

„Bre berber! Gel birader, biz beraber bír berber dükkani acalim demis.

Tas tas hosaf bes tas hosaf.

Miután ezzel is végeztünk, Yilmaz javaslatára a lányok utcai ruhát öltöttek és elmentünk a halétterembe. A vendégeknek egyenesen a medencékből fogták ki a halakat. A medencék teraszosan voltak kialakítva, egyikben az ivadékok, másikban a növendékek, míg a harmadikban a kifejlett, vágnivaló példányok úszkáltak, a hegyekből érkező források vizét csöveken és vályúkon keresztül juttatták a medencékbe. A vendéglőben pompás halvacsorát ettünk Yilmaz számlájára, majd lencsevégre kaptam Yildirin tanárnőt, aki a yürük törzsből származott. De ő már nem volt nomád, a szülei is rég letelepedtek és modern körülmények között nőttek fel.

Vacsora közben olvastam az újságban, hogy a török állam örmény segítséggel 1,5 millió dolláros alapot hozott össze az Akdamar szigeten található örmény templom feljavítására. A tavaly szeptemberben jártam ott, akkor már javában dolgoztak a restaurátorok, olyannyira, hogy a sok géptől, szerszámtól se mozogni, se fotózni nem lehetett. Örvendetes hír, hogy a törökök is észbe kaptak és kezdik javítgatni a műemlékeket. Elvégre azért jönnek ide a turisták, hogy a pénzükért kapjanak valamit cserébe.

Estefelé elkezdett esni az eső, amely kisvártatva átment havas esőbe és óriási jégviharban teljesedett ki. A mogyorónyi jegek elől a vendéglő belső szobájába menekültünk, hogy a fejünket a jegekkel való agyonveretéstől mentesítsük. Amíg a vihar dühöngött, teázgattunk, mígnem Yilmaz elérkezettnek látta az időt és kiadta a jelszót az indulásra. Ekkor tanultam egy mondást:

Bír cay icelim, sonra gidelim, vagyis: még egy teát megiszunk és aztán megyünk.

A bokáig érő jégben kissé nehéz volt manőverezni a motorbiciklivel, de aztán lassan elfogyott az útról a jég, csak a hidege maradt. Ezt a csontjainkban levittük a faluba, ahol mit sem tudtak a jégesőről. Alighogy megérkeztünk, egy vendégség kellős közepébe cseppentünk, ugyanis távollétünkben megérkeztek barátom feleségének a rokonai. Az egyik rokon némettanár volt, akivel annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy még a földre vetett asztalnál se tudtunk egymásnak békét hagyni. Házigazdám megszólított, hogy a török ember evés közben nem beszél. Mintha nagyapámat hallottam volna. Milyen érdekes, hogy a törököknél is van ilyen mondás.

A vacsorát a szokásos kerek tálcáról törökülésben fogyasztottuk el. Mindenki azt vett el onnan, amit kívánt. Volt lencseleves, yufka kenyér, többféle olajbogyó, sajt, vaj, sütemény, birsalmalekvár, fuszulykásétel, majd második fogásnak tea, sütemény, magok és egyéb rágcsálnivaló. A vacsora után a vendégek még maradtak egy keveset, aztán lassan szedelőzködni kezdtek. Baráti öleléssel búcsúztam tőlük, Yilmaz felesége kezet csókolt a vendégeknek és a kezüket a homlokához érintette. Ez a legnagyobb tisztelet és megbecsülés jele. Ismét tanultam valamit.

(Folytatjuk)

Illusztráció: MACAR feliratú igazolvány minden kézben Magyarfaluban...