Stein Aurél (1862-1944) ásató régész - archeológus - volt elsősorban. Olyan ókori, földbe temetett kultúrákat tárt fel, melyekhez előtte senki nem nyúlt. Olyan területeken is végzett kutatásokat, amelyeknek ő volt az első térképezője. Ő fejtette meg a Kínai Nagy Út - a Hon Lu mivoltát. Ő dolgozta fel a Kínai Fal régészetét is.
A pesti születésű Stein Aurél az 1860-1870-es években Pesten és Drezdában volt diák, majd Bécsben, Lipcsében, Tübingenben, Oxfordban és Londonban végezte tanulmányait. Elsajátította az angol, francia, török nyelvet, és behatóan tanulmányozta az óind szanszkritot, valamennyi indoeurópai nyelv rokonát. Budapesti katonáskodása alatt megtanulta a térképezést, és e tudását utóbb bőven kamatoztatta.
Huszonnégy éves 1886-ban, és rendszeres Kelet-kutató (orientalista) munkát végez a londoni British Museumban. Két év múlva már a brit-indiai Lahore-ban a Punjab University professzora, és Kasmír hegyvidékén teszi meg első kutatóútját. 1892-ben jelenik meg angolul első orientalista tudományos kötete, 1897-ben tartja székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián az indiai mohamedán kultúráról. 1899-ben az indiai Calcutta mohamedán egyeteme, a Madrasah professzora, akkor lesz angol állampolgár. Egyedül járta be Ázsiát, teherhordói és tevehajcsárai kíséretében, csak az 1932. évi perzsiai útjára vitt magával tudományos kísérőt, a magyar Fábry Károlyt, a hollandiai leydeni egyetem tanársegédét.
Már 1897-ben érdekelték Belső-Ázsia futóhomokba temetett romvárosai. Érdeklődését azok a régiségek keltették fel, amelyekkel a Takla-Makán-sivatag porába eltemetett romvárosokat feltúró élelmes, agyafúrt helyi lakosok árasztották el a brit-indiai múzeumokat. Stein Aurél ezért indult el 1900-ban első nagy kutatóutjára, a kínai Turkesztánba, illetőleg a Takla-Makán-sivatagba. Annak nyomán születik híres, sokat idézett könyve, a Homokba temetett városok.
1906-ban került sor második útjára Afganisztán, a Kunlun hegység, a Lop-Nor tó és Tibet határa vidékén. Útja nyomán érdekes előadásokat tartott, egyebek között Budapesten is, a Magyar Tudományos Akadémiában. (Az alábbi beszámolók az előadás egyes, összefüggő részletei.)
Utolsó kutatóútján érte a halál, munka közben, 1944-ben, nyolcvankét esztendős korában.
A kétezer éves határfal nyomozása
Elhagyva ezt a vidéket, a tun-huangi oázistól még öt napi járóföldre rombadőlt őrtornyok maradványait pillantottuk meg. Csakhamar az őrtornyokat összekötő fal romjait is megtaláltam. A legelső ásatási próba szerencsés eredménye meggyőzött róla, hogy ez a fal is a határ védelmére épült, hasonlóképpen, mint a Kanszu határát körülfogó »nagy fal«.
Tun-huangban rövid pihenőt adtam kimerült karavánomnak, aztán visszatértem a téli sivatagba, hogy a romokban heverő határfalat részletesen kikutassam. Vonzó és hálás feladat volt ez, de bizony fölötte nehéz is.
A tun-huangi művelt khínai tisztviselők nem tudtak semmit a romokról. Pedig ők melegen érdeklődtek munkám iránt s készek voltak támogatni. A fal kinyomozását tehát egészen magamnak kellett végeznem. Sok helyütt több kilométer hosszúságban nyoma sem látszott; másutt könnyű volt eltéveszteni irányát a csalóka terepen.
Még több bajlódással járt munkást kapnom az ásatásra. Az oázistól előbb északnak fordultam, majd felkerestem a régi határfalat egy új útvonalon, egyenesen keresztül a Tun-huangtól nyugatra elterülő sivatagon. Két. hónap alatt sikerült az egész falat Ansitól a legnyugatibb pontjáig a hozzátartozó őrtornyokkal és helyőrségi szállásokkal együtt kikutatnom s pontosan térképeznem. E szakasznak hossza mintegy 220 kilométer.
A határfal nyomozásában legjobb vezetőim a pompás, tömören épült őrtornyok voltak, a melyek a fal mentén egymástól 3—5 kilométer távolságra estek. Majd mindenütt megtaláltam mellettük a szerény lakások romjait, a melyekben a fal mentén elhelyezett különítmények állomásoztak. Csaknem minden romból kerültek ki fára vagy bambuszra írt okmányok, a melyekből csakhamar biztosan megállapítottam a határfal korát, a mely a Kr. e.-i második század végéhez visz bennüket vissza, abba az időbe, a mikor első ízben vette kezdetét Vu-ti császár alatt a khínai hatalom terjeszkedése Belső-Ázsiában.
Pontosan keltezett okiratok, amelyek közül a legrégibb Kr. e. 99-ből származott, tanúskodtak róla, hogy a határfal szabályszerű megszállása Kr. e. az egész első századon át s jórészt a Kr. u.-i második század közepéig tartott. A limes főczélja kétségtelenül az volt, hogy biztosítsa a Szu-lej-ho folyótól délre eső területet. Erre a vidékre támaszkodtak s ezen át vonultak be a Tárim-medenczébe küldött khínai csapatok és politikai missziók. Hasonlóképpen bizonyos az is, hogy az ellenség, a melynek észak felől való betörésétől tartottak, a hsziong-nu-k voltak azoknak a hunoknak az elődei, akik néhány évszázaddal később lovaikat a mi Dunánkban meg a Po-ban fürösztötték.
A talaj jellege Ansitól nyugat felé, a merre ez a megerősített határfal vezetett, különösképpen alkalmas régiségek megőrzésére. Már az ősi időkben is nagyrészt sivatag volt erre. Eléggé természetes tehát, hogy az írott emlékek s egyéb régiségek, a melyeket ezeknek a helyeknek a lakói, mint értéktelen dolgokat sorra-sorra hátrahagytak, csaknem teljesen sértetlenül maradtak meg. Némely helyen csaknem a felszínen hevertek a fára, bambuszra és selyemre írt okmányok, ruhadarabok, bútorok, felszerelési tárgyak maradványai és sok más érdekes lelet. Maguk a khínai okmányok ezerszámra kerültek napfényre. Leginkább katonai jelentések foglaltattak bennök, telve csapatállományra, mozdulatokra és felszerelésre vonatkozó részletes adatokkal. Még érdekesebbek a tisztekhez küldött magánlevelek, tele furcsa napi dolgokkal, a messze hazából küldött családi hírekkel stb. Sokkal régibb korból valók ezek az emlékek, mint a Belső-Ázsiában vagy Khínában eddigelé talált eredeti okmányok. Tanulmányozásuk pontos képet fog nyújtani arról a sajátszerű életről, a mit e kietlen határőrvidékre számkivetett csapatok éltek.
Nehéz feladat lehetett a védőbástya megépítése. Nagyrészt a sivatagban vonul el, a mely mitsem nyújt az építéshez. A régi khínai mérnökök nagy leleményességgel végezték munkájukat. Éles szemmel figyeltek meg s ügyesen használtak fel minden terepnyujtotta előnyt. A sósmocsarak és tavak sorozatát belevonták a védelmi vonalba, hogy az igazi fal hosszát kisebbítsék. Az építésre olyan anyagokat használtak, a melyek, bár nem látszanak valami szilárdnak, igen jól megfeleltek a helyi viszonyoknak s általában feltűnő jól ellenállottak két ezredév romboló erejének.
Harmincz czentiméteres összetömített kavicsrétegek közé ugyanolyan vastag, szép egyformára levágott s erősen összekötözött nádkötegeket helyeztek, a miket a mocsarakban vágtak. A talaj és a víz sótartalma az így megkonstruált védművet szinte kőkeménnyé tette. Ember és természet alig árthatott neki, csak a lassan vájó, de örökös szél eróziója. Újra meg újra tapasztaltam, hogy a falnak azon részei, a melyek egyközüek az uralkodó széliránynyal, jó állapotban maradtak meg, míg ott, a hol ettől eltért s így valamiképpen feltartóztatta a futó homok haladását, a szél-erózió a falat erősen megrongálta vagy teljesen elpusztította. Ottjártamkor csaknem állandóan heves keleti és északkeleti szelek fújtak.
A fal vastagsága mindenütt harmadfél méter, magassága helyenként most is eléri a három métert. De az őrtornyok építésére különös gondot fordítottak a régi khínai mérnökök. Erős vályogból tömör négyszögben épültek s magasságuk most is 9 —10 méterre emelkedik.
Az egyik erődnek, a mely valószínűleg a régi Jümen határ-kapú helyét jelöli, 5 méter vastag és impozáns magasságú a fala. Még hatalmasabb egy palotaszerű, nagy termeket magában foglaló 160 méter hosszú épület, amelyet kezdetben sehogy-sem tudtam megmagyarázni, amíg az okmányokból rá nem jöttem arra, hogy főraktárnak épült a határőrvidék csapatai számára.
Órákig beszélhetnék azokról a különös megfigyelésekről és tapasztalásokról, a melyek valósággal elfeledtették velem a sivatagban a századok múlását... Hogy mily kevés 2000 esztendő ott, a hol az emberi tevékenység szünetel s a ter-
mészet működése is meg van bénítva: sohasem éreztem mélyebben, mint a fal mentén való hosszú magányos lovaglásaim közben, vagy a mikor valamely jó kilátást nyújtó őrállomás romjain pihentem az esti órákban. Az egymásután messze-messze feltűnő őrtornyokat sárgás fénybe vonták a hanyatló nap sugarai. Szemem messzire követte a határfal barna vonalát a szürkés kavics-sivatag holt pusztaságában. Könnyű volt a képzeletnek őrséggel népesíteni be a tornyokat, a mint figyelő szemmel kémlelik észak felé a csalóka fennsíkokat és mocsarakat.
A falak és tornyok mentén nagy számban talált bronz-nyílhegyek világosan tanúskodtak róla, hogy harczi zaj és riadó hangja gyakran verte fel a sivatag csendjét e határokon. Akaratlanul is kutatta szemem a sós mocsarak bozótjait, a hol a hűn lovasok csendben gyülekezhetnének, hogy az esti szürkületben le-lecsapjanak...
De a hanyaltó nap sugarai reálisabb dolgokat is mutattak. E világításban valami sajátságos barázdaszerű, egyenes vonalat vettem észre, a mely egy-közüen futott a fallal, attól mintegy hat méternyire. Ismételt vizsgálat után megállapíthattam, hogy ezt a csekély, de határozott barázdát az évszázadokon át a fal mentén menetelő őrjáratok stb., vonták a finom kavicsos talajba.
A csaknem naponkénti viharok s a sivatagi éghajlat szélsőségei erősen megviseltek. A jéghideg szélrohamok ellen, a melyek még áprilisban sem hagytak alább, legvastagabb bundáink is szegényes védelmet nyújtottak. Április elsején még —22°-ot jegyeztem fel. A hónap vége felé meg már bántó hőség uralkodott s a mikor elcsendesedett a szél, a szúnyogok és más rovarok egész felhőben támadtak reánk. Még a vadtevék is, a melyekkel gyakran találkoztunk, rettegnek ezektől. A víz kedvéért ugyanis kénytelenek voltunk a sós mocsarak mellett ütni föl tanyánkat. Heteken át éjjel-nappal fátyolt kellett viselnem. Nagy bajunk volt a víz sós volta miatt, még a mocsarak forrásaiban is. A mikor végre május közepén befejeztem kutatásaimat, legfőbb ideje volt visszatérnünk a tun-huangi oázisba.
(Forrás: Magyar Könyvtár 557.Bp. Lampel R. Kk. /Wodianer F. és Fiai/ RT. Angolból fordította Halász Gyula)
Illusztráció: Stein Aurél munkatársaival Tun-huangban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése