1975: Két nő a világ tetején
1975 tavaszán az Everest két ízben is szerepelt a lapok vastag betűs címeiben. A világ tetejét első ízben érték el nők: május 16-án a japán Dzsunko Tabei; május 27-én a tibeti Phantog, egy nagy kínai expedíció vezetőhelyettese. Lássuk először a kínai vállalkozást.
A Kínai Népköztársaság 1960-ban közölte, hogy három kínai hegymászó, Vang Fu-csu, Csan Jing-hua, Lui Lien-man és a tibeti Konbu az Északi-nyereg—Északi-gerinc útvonalon megmászta az Everestet. A csúcsra május 25-én pekingi idő szerint 4.20-kor (helyi idő szerint 2.20-kor), tehát késő éjjel jutottak fel. A csúcson hátrahagyták Mao Ce-tung mellszobrát. A csúcsról nem voltak fényképek, és a nyilvánosságra hozott jelentésekben a terep leírása kevéssé volt pontos. Továbbá: egyik későbbi csúcscsoport sem találta a Mao-mellszobrot. Ezért nyugaton kétségbe vonták a csúcs elérését...
Miután a Kínai Népköztársaság viszonylag megnyitotta a határait, és a nyugati tudósítók beutazási engedélyt kaptak, lehetővé vált a végleges tisztázás. Annál is inkább, mivel az 1975. május 27-i sikeres megmászás nem kétséges. Az expedícióról szóló hivatalos jelentést az 1960. évi csúcspartinak ugyanaz a Vang Fu-csu nevű tagja írta alá, aki az „1975. évi Everest Expedíció szervező pártbizottságának vezető tagja". A jelentés az Everestet először írja Qomolangma Fengnek (a Mountain írásmódja szerint). Az akkori csapat egyik tagja, a tibeti Gonpo (előzőleg Konbu néven szerepelt) ismét jelen volt. A nyilvánosságra hozott jelentéseken és a számos fényképen kívül nyilvánosságra hoztak még egy rendkívül nagy benyomást keltő dokumentumfilmet is az expedícióról, egészen a csúcsig, ezt 1976-ban a trienti hegyi fesztiválon bemutatták.
Az expedíció tagjait Lhaszában a Potala alatti nagy téren egy népünnepélyen búcsúztatták: tibeti népviseletben táncokat mutattak be, a fiatalok zászlócskákat lengettek, és számos tarka játékléggömböt eresztettek fel. Egy hosszú tehergépkocsi-karaván vitte az expedíciót egy szélesen kiépített, bitumenes úton a Himalája hegylánchoz. Az alaptábort 3000 méter magasságban a Rongbuk-kolostor közelében rendezték be, amely azonban a filmen nem látható. A tábor egy tucat nagy sátorból áll, amelyek egy széles táborutca és a so-rakozótér két oldalán helyezkednek el, és pontosan olyan, mint egy zászlóalj vagy annál nagyobb katonai egység tábora. A katonai, illetőleg katonai jellegű vezetés és rend, amelyhez hozzátartoztak a létszámellenőrzések, a zászlóparádé, a parancshirdetések, a törzsmegbeszélések és a rövid beszédek, egyértelmű volt.
Vang Fu-csu csak annyit árul el, hogy szállítóoszlopként katonákat vetettek be, mégpedig nyilvánvalóan az Északi-nyergen keresztül. A felvonulási útvonalat a 7007 méter magasságban levő Északi-nyereghez - amelyet hasadékok szabdalnak át és nagyon lavinaveszélyes — különleges osztagok (harminc edző és fiatal hegymászók) derítették fel, és készítették elő létrákkal és kötelekkel. „Egy katonákból és tibetiekből álló csoport - írja Vang - edzők vezetésével hat nap alatt ötször mászta meg az Északi-nyerget", hogy az összes anyagot, köztük száz oxigénpalackot is, felvigyen a IV. táborba, mint előretolt főtáborba. A két csoportban végrehajtott első támadási kísérletet, amely április 24-től május 8-ig tartott, az állandó viharok miatt félbe kellett szakítani. Ezalatt harminchárom hegymászó érte el a 8200 méter magasságot, a VI. tábort. A hegyen eltöltött tizenhárom nap után a csapat „fizikai erejének végére ért", és visszarendelték az alaptáborba.
A második támadásra közelebbi adatok nélkül csak az utal, hogy a VI. tábort 100 méterrel magasabbra, 8300 méterre helyezték át, és 8680 méter magasságban berendezték a legfelső tábort.
Május 17-én és 18-án az alaptáborból két csoportban elindul a harmadik csapat, három nő és tizenöt férfi, akiket a 29 éves tibeti Sodman Norbu és a 37 éves Phantog, egy tibeti nő vezet, aki az egész expedíció helyettes vezetője, s az expedíció folyamán lett a párt tagja. A csapatot nagy segélyosztagok kísérik. Mire május 25-én felérnek a VI. táborba, két nő és hét férfi kimerültség miatt kénytelen feladni. Amikor egy viharos nap után, május 26-án déltájban kitisztul az idő, a csoportbizottság mint parancsnokoló szerv a csapat egy részét elindítja, hogy a felmenetel további útvonalát, ahol jeges részek és függőleges sziklalépcsők vannak, ellássa rögzített kötelekkel és fémlétrákkal, miközben a kilences csoportnak a VI. táborban tartózkodó része felmászik a csúcstáborig (360 méter szintkülönbség). Ezzel kapcsolatban Vang Fu-csu ezt írja: „A gerinc a csúcstábortól a »Second Step«-ig (második lépcsőfok) tart." 23 órakor megbeszélés után elhatározták, hogy mind a kilencen elindulnak a csúcsra.
Május 27-én „még sötétben" két kötélpáros elindul, és másfél órai megszakítás nélküli mászás után, 9.30-kor eléri a „második lépcsőfok" csúcsát.
Itt ellentmondások vannak. A második lépcsőfoknak 8570 méter és 8600 méter között kell lennie, ahol egy 30 méter magas üvegsima-ságú sziklafal, amelynek hajlási szöge 60-70 fok, s felette még egy három méter magas függőleges fal emelkedik. Ezek nyilvánvalóan azok a helyek voltak, amelyeket délután előkészítettek. A legfelső tábor magasságát azonban ismételten 8680 méterben adják meg, tehát magasabban, mint „a második lépcsőfok teteje".
A tízperces pihenő alatt minden hegymászó két-három percig oxigént lélegzett be (percenként 2-5 litert). Lelkes hangulatban voltak. A viszonyok továbbra is nehezek maradtak. Még 60 méterrel a csúcs alatt meg kellett kerülni „egy majdnem függőleges jéglejtőt" egy északi irányú harántolással, és rézsútosan kellett egy sziklafal felett
átmászni. Ebben a szakaszban az egyik résztvevő elvesztette az eszméletét, de oxigénbelégzés után újra magához tért. 14.30-kor elérték a csúcsot.
Leszúrták a három méter magas csúcs jelzőt — a háromlábat —, zászlókat húztak fel, fényképeztek, filmeztek, kőzetmintákat gyűjtöttek, jég- és hómintákat vettek. Phantogról távméréssel EKG-t csináltak, amihez a tibeti nőnek hét percig a csúcson feküdnie kellett. A hegymászók hetven percig maradtak odafenn, nyilvánvalóan nem fújt a szél. Ez alatt az idő alatt nem használtak mesterséges oxi^ gént. Mindenkinél volt egy oxigénes palack, és a jelentés nyomatékosan utal arra, hogy a többiekhez hasonlóan Phantog is maga vitte a saját palackját. Estére minden fennakadás nélkül visszatértek a csúcstáborba. Május 29-én mindnyájan újra az alaptáborban voltak. Nagyon szép sikert arattak.
Azok, akik a csúcson voltak, a következők: Phantog asszony (37 éves, három gyermek anyja), Szodnam Norbu (29 éves), Lhoce (37 éves), Szamdrup (23 éves), Darphuntszo (30 éves), Kunga Pa-szang (29 éves), Tzering Tobigal (29 éves), Ngapo Khien (21 éves) és az egyetlen kínai, Hon Seng-fu (36 éves). Öten közülük különböző beosztást töltenek be a hadseregben. Lhoce és Hon Seng-fu részt vett az 1964. évi sikeres Sisa Pangma- (8015 méter) és az 1960. évi Everest-expedícióban. Phantog asszony megmászta a hétezres Musztag Atát és a Konga Eiubie Tagot. A kínaiak az Everestet, mint előzőleg már említettük, Qomolangma' Fengnek, de Csomo-longmannak és Dzsolmolungmannak is nevezik. Az Everest-film francia szövegében a név fonetikusan Csomolungmának, esetleg Csolmolöngmónak is hangzik.
A tibeti Phantog asszony nem tudta, hogy május 27-én nem ő volt az első nő a világ legmagasabb hegyének csúcsán, és a japán Dzsun-ko Tabei asszony, amikor május 16-án az Everest csúcsán állt, nem sejtette azt, hogy a végleges női alpinista magassági világrekordot tizenegy nap múlva meg kell osztania egy másik asszonnyal. Ez a távol-keletiesen bájos, de egyúttal erős testalkatú, rendkívül rokonszenves 35 éves japán nő férjezett, egy hároméves lány anyja. Az általános iskola negyedik osztályába járt, amikor az első hegyet megmászta. Tanulmányainak befejezése után sikerült neki a Tanigavadaken - a japán hegymászók legkedveltebb és legveszélyesebb hegyén (több mint 600 halott) - télen, mint első nőnek, három nap alatt végigmásznia az Ojo-Gampeki-utat (VI).* Férjével a hegymászók között ismerkedett meg. 1970-ben járt első ízben a Himalájában, és a szintén teljesen nőkből álló expedíció tagjaként megmászta az Annapur-na Ill-at (7577 méter). Az Everesten aratott történelmi győzelmét „hegymászói pályafutása természetes továbbfejlődésének" és az „egész csoport sikerének" tekinti.
Ez a csoport tizenöt nőből állt, vezetője a 42 éves Eiko Hisano. A hegymászóvezető Dzsunko Tabei volt. A vállalkozást az 1971-ben alakult japán Női Himalája Klub szervezte, amelynek pontos neve „Női klub Himalája-expedíciók előkészítésére és kivitelezésére". A becsvágyó nőknek egy erős serpacsoport segített céljuk elérésében.
A követelmény erős idegzet és alpinista állóképesség volt. Május 4-re virradó éjjel a Nupce hómezőiről egy lavina söpört le a II. táboruk felett, amely a Khumbu-jégletörés'felső szélétől nem messze egy kis magaslaton állt. Hét nő és hat serpa könnyű sérüléseket szenvedett, és értékes anyagok vesztek el. Nagyon nagy szerencséjük volt, és ki tudták magukat szabadítani a hóból. Bátran viselték el a megrázkódtatást. Jurioco Vatanabe asszonynak (két gyermeke van, az egyik 5, a másik 6 éves) és Ang Tzeringnek május 15-én a Délkeletigerincen 8500 méter magasságban sikerült felállítania a döntő jelentőségű VII. tábort. Vatanabe a IV. táborig (7600 méter) szívósan még maga is tízkilós terhet vitt fel, és kijelölték'egy későbbi csúcskötélpárosba. Erre azonban nem került sor.
A gerinctáborban töltött éjszaka után Dzsunko Tabei és Ang Tzering, a serpák szirdarja május 16-án délben, jó időben feljut a csúcsra. Semmit sem mondanak arról, hogy amikor lefelé az Északigerincen az Északi-nyeregig végigtekintettek, valami különöset észleltek volna. Ebből arra következtethetünk, hogy a kínai expedícióról semmit sem tudtak.
* A mászóutakat nehézség szerint I-VII osztályba sorolják.
Források: a Mountain és az Alpinismus 1975. évfolyaménak közleményei és saját jegyzetek a „Nouvelle conquéte du plus haut sommet dumonde" (A világ legmagasabb csúcsának újabb meghódítása) című film alapján.
(Gondolat, Budapest, 1984, Világjárók, 161)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése