Oldalak

2010. augusztus 10., kedd

BENGT DANIELLSON: Bumeráng-expedíció (2)


KÖVETKEZŐ állomásunk Melbourne, Victoria állam fővárosa volt. Két országos főút vezetett oda, térképünk egyforma vastag vonallal jelezte mind a kettőt. Egyiknek Hume Highway volt a neve, ez a hegyeken vágott keresztül, a másik, a Prince's Highway, a Csendes-óceán partján kanyargott. (Ausztráliában minden főbb útvonalnak neve van, vigyázni kell, hogy össze ne tévessze az ember az utakat a folyókkal.)

Mivel Hume országútját nagyrészt már megismertük Adelaideből Canberrába menet, most a Herceg útját választottuk, tekintve, hogy csak kétszáz kilométerrel hosszabb (1088 km), és hallottuk, hogy nagyon szép. Biztonság okáért tudakozódtunk a sydneyi autóklubban, és ott azt mondták, hogy a parti út kifogástalan állapotban van, három nap alatt Melbourne-ben lehetünk, még lakókocsival is.

Az egyetlen hátrány, hogy ebben az évszakban gyakori az erdőégés — mondta a klub alkalmazottja. — De rosszabb nem történhetik, mint hogy vissza kell térniük Sydneybe, és mégis a másik úton mennek.

Úgy éreztem, igaza van, bár félútról visszafordulni nem szeret az ember. De hát mért fájjon már előre a fejünk? Elindultunk könnyű szívvel.

Keresztülvágtunk a külvárosokon, és rövid idő múlva végtelen eukaliptusz-erdőbe értünk, amelynek egyforma zöldjét itt-ott sárga levelű akácok tarkázták, olyanok voltak, mint az óriás mimózacsokrok. Szokásunk szerint most is túl későn indultunk, alig néhány órai autózás után már perzselt a nap. Elővettük a lakókocsi-táborhelyek nyomtatott jegyzékét, amelyet nemrégen vettünk Sydneyben. A kis füzet pontosan beszámolt az egyes táborhelyek berendezéséről, és örömmel láttuk, hogy a legkényelmesebben felszereltek egyike mindössze pár angol mérföldre van. Elhatároztuk, hogy ott pihenünk meg éjszakára. Sokáig kerestük az utat, és mikor végre ráakadtunk, csodálkozva láttuk, hogy inkább tehéncsapás, mint autóút. Pár száz méterrel odább az út meredek dombra kanyarodott fel, amelynek tetején rozzant házikó állt. Furcsállottam a dolgot, de ha már ott voltunk, bekopogtattam a gyengén világított kis házba. Hat vadászkutya fogadott, boldog ugatással, nyilván annak örültek, hogy végre egyszer védtelen zsákmányra találnak. Csak úgy menekülhettem előlük, hogy átvetettem magam a veranda korlátján, de ott meg több macskacsaládba botlottam, és hajszálon múlott, hogy keresztül nem estem a korhadt deszkapadló résein. A lármára előjöttek a háziak — egy őszülő asszony meg egy elég ügyefogyottnak látszó férfi.

— Bocsássanak meg, de a jegyzékem szerint itt kell lenni a lakókocsi-táborhelynek — mentegetőztem, és elébük tartottam a jegyzéket.

— Ejnye, úgy látszik, elfelejtették törölni — mormogta az ember. — Volt egy táborhelyem a háború idején, az igaz, de mikor az amerikai katonákat hazarendelték, úgy láttam, nem érdemes fenntartani. Hanem azért ezt az egy éjszakát eltölthetik a helyén, ott volt ni, a tengerparton.

Közben besötétedett, nem volt választásunk. Elég nehezen, de valahogy leszánkáztunk a dombon, és berendezkedtünk éjszakára a fövenypart mögötti füves helyen. Lámpáink fényében csillogtak a visszafutó habok. Szép hely volt, nyugodt lélekkel el is aludtunk mindjárt. Reggel esőcsapkodásra ébredtünk, és mikor kinéztünk az ablakon, láttuk, hogy a hely nem is olyan kellemes, mint hittük. A meredek ösvény, amelyen az este lecsúsztunk, zúgó folyammá változott. A házigazda segítségére volt szükség, meg egy lóra, hogy el tudjunk vergődni a főútig.

Az eső egyre jobban zuhogott. Erősen figyelnem kellett, hogy a víztől homályos ablakon kilássak, és ezért nem vettem észre a bajt, csak mikor a motor valami fütyülő hangot adott. Leszálltam, felemeltem a fedelet, és úgy láttam, hogy eltört a szivattyú, mert folyt a motorból a víz. De mivel vizünk volt elég, újra meg újra teletöltöttük, és így szerencsésen eljutottunk egy Kiama nevű városkába, ahol valami garázst is találtunk.

Nagy büszkén elővettem a ládát, amelybe dicséretes előrelátással a tartalékalkatrészeket raktam, mikor megtudtam, hogy Vedette-szerviz nincs Ausztráliában. Találtam is mindenfélét, amire nem volt szükség, de szivattyút hiába kerestem.

A kis garázs szerény raktárában sem akadt megfelelő, hát okosabbnak láttuk folytatni az utat a legközelebbi nagyvárosig. Reméltük, hogy ott lesz egy jól felszerelt üzlet, ahol a mi kocsinkba való vízszivattyú is akad.

A lakókocsit egy tengerparti szép táborhelyen hagytam egy lapos sziklán, és én tovább hajtottam Wollongongba. Hosszú órákat töltöttem a földön csúszkálva a legnagyobb autófelszerelési üzlet raktáraiban (véletlenül mindenütt legalul voltak a szivattyús ládák). Álmomban se gondoltam volna, hogy ebből az egyszerű kis alkatrészből ilyen sokféle modell van forgalomban. Már szinte letettem minden reményről, mikor a tulajdonos, aki örömest feláldozta idejét és nadrágját a kedvemért, diadalmasan jelentette, hogy az 1949-es Dodge vízszivattyúja jó lesz.

Kiamába visszaérkezve, feleségemet nagy munkában találtam: éppen kövekkel rakta körül a lakókocsi kerekeit. A szél ugyanis orkánná erősödött közben, és attól félt, hogy besodorja a kocsit a tengerbe. Szomszédaink közül már többen kergették elrepült sátrukat, mások meg buzgón ásták a lefolyóárkot, hogy az esővizet eltereljék. Mi viszont, egy meleg, száraz és tágas lakókocsi szerencsés birtokosai, behúzódtunk a szobánkba, és kinyitottuk a rádiót, hogy azzal szórakozzunk, amíg majd rendbe hozhatjuk a kocsinkat. A zenei műsort időről időre félbeszakította egy hang, és közölte velünk, hogy a part a felhőszakadás miatt részben víz alá került, a Prince's Highway is több helyen el van vágva.

Szabály szerint itt, a keleti parton, most erdőégésnek kellene lennie, az árvizek ideje az év későbbi szakában van — felelték a helybeliek, mikor azt kérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak, meddig tarthat az eső. Ezzel nem lettem okosabb.

A rádió műsorát meg-megszakító kellemes hang további nagy esőket jósolt, és határozottan óvta az autósokat a Herceg útjától. Jóslata, sajnos, bevált. Két álló napig zuhogott szakadatlanul, nem is folytathattuk az utat előbb, mint öt nappal azután, hogy Sydneyből elindultunk, szóval, amikor már régen Melbourne-ben kellett volna lennünk.

Akkor is borús volt még az ég, de az út felszáradt, és mi igyekeztünk fokozni a sebességet, hogy az elvesztett időt pótoljuk. Kevéssel azután, hogy Kiamát elhagytuk, áttört a felhőkön a nap, és ez még táplálta bennünk az optimizmust. Megálltunk egy kis kávéház előtt, hogy osztrigával ünnepeljük az örvendetes eseményt. Ez az egész partrész, Sydneytől délre, egyetlen nagy osztrigatelep. Minden városban van egy vagy több „kávéház", ahol osztrigát ehet az ember. Ilyen nagy és jóízű osztrigát még sehol sem kaptunk. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, este megismételtük a déli menüt. Igaz, hogy nem is rendelhettünk mást, mert ez az egyetlen fogás szerepelt az étlapokon. Ára igazán méltányos volt — egy tucat díszpéldányért 3,30-at kértek, beleértve a kanna teát is. Csak az nem fért a fejembe, mért nevezik a kis étkezőhelyeket, ahol egyebet nem kapni, mint osztrigát, és más italt nem szolgálnak fel, mint teát, kávéháznak. De hiába kérdeztem, senki se tudta megmagyarázni, és végül belenyugodtam, hogy a problémát nem tisztázhatom.

(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)

Illusztráció: Város határán tanyázó ausztráliai őslakó, rögtönzött bádogkunyhója előtt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése