Dr. POCZIK MIKLÓS: Sebész voltam Etiópiában (1)

A szerző 1972-ben utazott Etió-

piába, három évre, hogy egy isten háta mögötti kórházban sebészkedjen. Harminc amerikai dollárral a zsebében vágott az útnak feleségével és kisfiával. Először utazott repülőgépen. Róma-Aszmira-Addisz Abeba az útvonal, innen vezet az út Dessziébe. Az első napok a dessziéi utazás előkészítésével telnek, s közben az első etiópiai élményeket is begyűjtik.

Addisz Abeba legnagyobb áruházában a gyerekek kipróbálhatják a játékokat. A hatalmas kirakat közelében egy lóversenyjáték áll. A játékosok rugós szerkezet segítségével és egy kis ügyességgel a lovakat a cél felé hajthatják. Mi is kipróbáltuk, és amikor a fiam lova elsőnek ért a célba, óriási örömrivalgás tört ki az utcán. Akkor vettük észre, hogy a kirakat üvegén keresztül tíz-tizenöt csillogó szemű szurkoló figyelte a versenyt, ők soha nem próbálhatták ki a játékokat, szurkolói is csak úgy lehettek ennek a játékversenynek, hogy a zabanya figyelmét elkerülte jelenlétük.

Amikor kijöttünk az üzletből, a szurkolóhad körülfogott bennünket.

- Turuno, batam turuno! (Jól van, nagyon jól van!) - hangzott a dicséret mindenfelől, hiszen ők is részesei voltak a játéknak, ha nem is aktívan.

Egy pihenőnap után elkezdtem kiküldetésem hivatalos ügyeinek intézését.

Az Egészségügyi Minisztérium legfelső emeletén (lift nincs, és ehhez a négy emelethez még .hozzá kell adni az Etióp-magasföld mintegy 2000 méteres átlagos, tengerszint feletti magasságát), egy, a mi főosztályvezetőnknek megfelelő beosztású hivatalnok fogadott. Szobája piszkos, bútorozatlan, s amikor megtudta, hogy magyar vagyok (fogalma sem volt, hogy aláírtak velem egy szerződést), az iránt érdeklődött, hogy hoztam-e magyar bort, mert hallotta, hogy az nagyon jó. Éppen nem volt nálam tokaji aszú, ezért rögtön az ügyem intézésére tért: leküldött egy földszinti irodába a konkrét utasításokért.

Ebben a szobában már várakozott öt etióp orvos, ugyancsak feladatra várva. (Az egyik közülük kollégám lett.) Fél óra múlva találkoztam a szoba örökös bérlőjével, egy fiatal etióp arisztokratával, aki a kölcsönös bemutatkozás után feltette az obligát kérdést:

- Hogy érzi magát Etiópiában ?

- Még nem tudok rá válaszolni, de remélem, hogy ezután a megbeszélés után, megkapva a kellő felvilágosításokat, jól - feleltem. Melléfogtam! Etiópiában erre a kérdésre mindig azt kell mondani, hogy jól, a család is jól van, a feleség is, a gyerek is. Még egy súlyos sérült is, akinek nagy fájdalmai vannak, biztosan azt feleli a közérzetét érintő kérdésre:

- Dena, vagyis jól - és csak azután veszti el az eszméletét.

Az én emberem, a számára érthetetlen válasz után, a kezembe nyomott egy több oldalas nyomtatványt az etióp orvosi etikáról, hogy másnapig tanulmányozzam. Ebből a stencilezett irományból megtudhattam, hogyan kell etikusan viselkednem.

És megtanultam az első amhara kifejezést: isi naga - majd holnap. Isi naga. A hivatalos helyeken mindig ez volt a válasz. (Később is, ha gyógyszereket sürgettem, vagy a hónapokkal előbb javításra leadott műszerek után érdeklődtem: majd holnap, isi naga volt az optimizmust sugárzó, mosolygós válasz.) Miután áttanulmányoztam az irományt, közölte velem a földszinti úr, hogy utazzam Dessziébe. Hogy ki fizeti a repülőjegyet, ki fog várni a repülőtéren, kit keressek, arról nem kaptam felvilágosítást. És egyáltalán semmit sem tudtam meg eljövendő munkámmal kapcsolatban.

A hivatalba járás szüneteiben volt időnk megnézni Addisz Abbát, amely az utóbbi években lett igazi, modern főváros. Addisz - Hailé Szelasszié aktív külpolitikájának eredményeként - az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságának és 1963-ban az itt létrehozott Afrikai Egységszervezetnek a székhelye lett. Felépült az Afrika Hall, egymás után nőttek ki a földből a modern, világvárosi épületek. A belváros összes útját aszfaltozták, külföldi segítséggel megszervezték a közlekedést.

A merész tervezésű középületek és a nagy lakóházak mellett gomba módra szaporodnak a magán villák. Ezeknek luxuskivitele meghaladja elképzeléseink legfelső határait is. A házépítés nagyon jó üzlet, mert a tulajdonosok nem ezekben, hanem sokszor földes padlójú, kis házakban laknak, luxusházukat pedig külföldiek bérelik. Bérlő pedig bőven van: Addisz Abebában közel hetven külföldi követség működik, és sok külföldi dolgozik az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságánál is.

Szállodánk mellett emelkedett a hatalmas, 20 millió etióp dolláros költségvetéssel épült, új 800 ágyas kórház. Ez a kórház tíz évig állt teljesen készen - és üresen. Az új kórház költségeiből tíz kis vidéki kórházat is fel lehetett volna építeni. A császár magyarországi látogatásakor a MEDICOR Művek ajándékképpen orvosi műszereket küldött Etiópiának. Amikor megkezdtem munkámat, ezek a műszerek már tíz éve álltak az új kórház pincéjében. Kéréssel fordultam az Egészségügyi Minisztériumhoz, hogy a magyar műszereket adják ki a dessziéi kórháznak, de még választ sem kaptam.

Néhány nap múlva újra a repülőtéren voltunk, de most már nem a nemzetközi oldalon.

- Kérjük a dessziéi gép utasait, fáradjanak a kijárathoz - ezzel az angolul és amharául elhangzott mondattal szakadtunk el három évre a megszokott körülményektől, a nekünk egyedül természetestől.

Még integettek a teraszról új barátaink: Hada József, a Fradi legendás hírű kapusa, aki két évtizede él Etiópiában, és legalább olyan jó üzletember, mint amilyen kapus volt. Szudáni és etiópiai edzősködése után egy kis nyomdát vásárolt Addisz Abebában, abból élt. Gyakran voltam vendége a főváros közelében levő tóparti nyaralójában. Megtanított vízisízni, de ő 60 éves kora ellenére is egyenesebben állt a keskeny sítalpakon, mint én. Fradi-emlékekkel teli házában arra volt a legbüszkébb, hogy a teraszról úgy nézett ki a szemközti hegy, mint ahogy Budapesten látja az ember a Jánoshegyet. Ezen a teraszon beszélt nekem arról, hogy hazajön. Nagyon készült erre az útra, de előbb feleségének súlyos betegsége, majd később a sajátja megakadályozta ebben…

Egy ütött-kopott, bizalmat semmiképpen nem gerjesztő gépre kapaszkodtunk fel, és a csomagokkal egy térben, az oldalfalakkal párhuzamosan elhelyezett két lócán foglaltunk helyet. Nem volt időnk aggódni, mert a motor rögtön felbőgött, felhördült, és a zaj még a gondolatainkat is elnyomta. Néhány méter gurulás után a motorok leálltak, és a pilóta közölte velünk, hogy ne nyugtalankodjunk, csak a rádióval van egy kis baj, majd elhagyta a gépet. Tíz perc múlva a repülőgép mellé vontattak egy horpadt fémhordót, és egy rozsdás kannával sűrű, olajszerű folyadékot adagoltak a gép egyik nyílásába. Fogyatékos rádiótechnikai ismereteim ellenére is megállapíthattam, hogy ez a folyadék biztosan nem a rádió meghibásodását van hivatva kiküszöbölni. Belém hasított a kétség: csak nem üzemanyag nélkül akartak elindulni?...

Az egyórás út szépségeit a mosdóhelyiség nagyon pici ablakán keresztül élvezhettem volna, de egész úton azzal foglalatoskodtam, hogy rájöjjek, mitől érzem a gyomromat a torkomban, a gép bukdácsolásától, vagy a felszolgált teától. Mégis le tudom írni ezt az utat, mert a későbbiekben többször is megtettem, az aszály meg a kolerajárvány idején helikopterrel is.

Alföldi embernek, de még az Alpokat bejárt hegymászónak is lenyűgöző ez a látvány. Nem hegyek és völgyek váltják egymást, mert a legmélyebb völgy is 2000 méteren fekszik. Az óriási, lapos tetejű hegyeket megművelik, és ahol a plató véget ér, a semmi következik, több száz méter mélységű meredek falak zuhannak alá egy kanyonba, vagy éppen egy másik, lejjebb fekvő lapos platóra, és annak most már a magasba szökő, meredek falát alkotják. Nincs lankás rész vagy domb, fentről úgy néz ki ez a táj, mintha egy játékos kedvű kéz minden terv nélkül horizontálisan és vertikálisan feldarabolta volna. Mindenfelé kör alakú, náddal fedett tukulok - etióp házak -, rendszertelenül széjjelszórva. A nádtető résein nyílt tűzhely füstje üzen a gép utasainak, hogy élet van ott lent, és az életmód szinte 3000 éve változatlan. Sehol út, vagy az európai tájhoz annyira hozzátartozó villanyoszlopok kígyózó sora, mindenütt csak hegyek és hegyek. Falvak sincsenek, csak 3-4 tukulból álló települések. Az Etióp-magasföld 800 kilométer hosszúságban húzódik északról délre, és fentről nézve ez az emberi alkotásokkal meg nem tört táj egyhangúságában is lenyűgöző. A hegyeknek nincs nevük, mert még megszámolni is lehetetlen őket. Az egyes települések légvonalban egy-két kilométerre fekszenek egymástól, de legalább egynapi járóföldre. A platóról a szédítő meredek falon a lefolyó esővíz vájta, kanyargós ösvényen lehet csak lejutni, és ugyanilyen módon kell felkapaszkodni. Bizony kétszer is meggondolja a tukul lakója, hogy átugorjon-e egy kis tereferére a szomszédba.

A kommunikáció elképzelhetetlen. Nincs iskola és nincs orvos sem, és az etióp életet átszövő vallás bástyái, a templomok is csak több napi gyaloglással érhetők el. Ahol egy kis lapos rész van, azt megművelik. Fentről nézve ezek a területek üde zöldek, s a tukulok körül a feltört föld biztatóan barna-fekete színű.

A települések bevehetetlen erődöknek látszanak, hiszen a középkori várak falai játékfalak, a várárkok szegényes gödrök ezekhez a természetes falakhoz és szakadékokhoz képest. Etiópia 3000 éves történetében idegen soha nem tette a lábát erre a földre. Az olasz fasiszta csapatok - akik 1935-ben annexiós szándékkal megtámadták Etiópiát - is csak a nagyobb településeket és az azokat összekötő utakat foglalták el, pedig ezek a hegyek bizonyára értékes ásványkincseket rejtenek magukban.

A kétórás repülőút után szinte hihetetlennek tűnik, hogy landolni tudunk. A hegyek kis körben megszelídülnek, keskeny rést hagynak, hogy egy folyó laposabb partján a gép földet érjen - kifutópálya helyett a füvön. Megérkeztünk Dessziébe, ahol élni fogunk. Legalábbis akkor még úgy gondoltuk, hogy Dessziébe érkeztünk…

Az addiszi tartózkodás alatt elfelejtettük, amit már megtaláltunk, hogy Afrikában meleg van. Felvettük tehát a fővárosban kellemes viseletnek bizonyult felöltőt, és kiszálltunk. Megcsapott a 35 °C-os meleg, és sehol a környéken egy árnyékot adó fa, csak egy kunyhó tűnt fel. Körülöttem a sok súlyos csomag és a család. És nincs egy ember, akitől érdeklődhettem volna. Csak izzadtunk és csapkodtuk a legyeket. Sehol senki! Pedig megtávira-toztam a kórháznak, hogy mikor érkezünk. Nem vártak! Lassan előkerültek a mindig, mindenhol megjelenő gyerekek, és körbeálltak bennünket…

Aztán fokozatosan megindult az élet a repülőtéren. A kunyhónak vélt repülőtéri hivatalos épületből előjött egy kecske, de nem a mi üdvözlésünkre, hanem mert felszállt a gép, és visszatérhetett legelni a kifutópályára. A messze távolban feltűnt egy rendőr hosszú karabélyával, aki nyilván a gép le- és felszállásának rendjét volt hivatva biztosítani. Mozgolódást láttam a főépületben, így beléptem a függönnyel elfedett nyíláson. Bent még két kecske, egy ember és millió légy képezte a repülőtér személyzetét. Egy hordó tetején álló telefon felcsillantotta bennem a reményt.

- Jó napot kívánok - kezdtem a diskurzust, és igyekeztem határozottnak látszani. - Kérem szépen, szeretnék telefonálni a kórházba, én vagyok az új orvos…

- Csak hivatalos ügyben használható a telefon - hangzott a hibátlan angol válasz.

- Nagyszerű, mert én hivatalosan akarom megkérdezni a kórház igazgatóját, hogy mit csináljak, hová menjek.

Végül abban egyeztünk meg, hogy a kórházba nem (akkor még nem tudtam, miért), de taxiért telefonálhatok. Megígérték, hogy a taxi tíz perc múlva megérkezik.

Szemem előtt megjelent gyermekkorom Afrikája, izgalmas vadászkalandok, áthatolhatatlan rengeteg. Magam előtt láttam első földrajztanárom fakó arcát, ahogy kigyúlt, amikor Afrika kék egéről beszélt. Megjelentek a Verne-hősök, és tolakodóan, szőrösen Rejtő Jenő figurái, akikkel pár perc múlva személyesen is találkoztam, mert megérkezett a taxi.

Motor volt egy valamikor karosszériának készült bádogdobozba építve, más, a gépkocsi fogalmához kapcsolódó jellemzője e közlekedési eszköznek ismereteim szerint nem volt. Már volt egy utasa, derekára kötve egy, még jó állapotban levő, kockás abrosz, fején frottírtörülközőből csavart turbán, amelynek good morning hímzéséből a good szó látszott csak, homlokát koszorúzva. (Ez különben mindennapi viselet, később már fel sem tűnt.) Egy vassodrony volt a kocsi tetején, nyilván az első utas poggyásza. A sofőr nem kérdezett semmit, csak kezdte a csomagjainkat bepakolni a kocsiba… A sodrony tetejére bőröndhegyeket halmozott fel, és lekötötte cukorspárgával; hátul, a nyitott csomagtartó teteje alól és az ablaküvegek helyén is csomagok lógtak ki, de még mi is befértünk.

- Touring Hotel - mondtam be még az Addiszban hallott dessziéi olasz hotel nevét, és elindultunk.

(Befejezése következik)

Illusztráció: Asszonyok a dessziéi piacon * A szerző felvétele