(Napló-
bejegy-
zések Sri Lankán)
Több mint egy eszten-
deje szembe-
sülnünk kellett Sri Lankán a belátható idők egyik legsúlyosabb természeti katasztrófájával. Magyarországon soha nem látott gyűjtés kezdődött. Ám kétségtelen, hogy minden adománygyűjtés idején fölvetődik egy kicsi kétség: hátha mégsem használják jól a pénzünket. Utunkon személyesen ennek is utána néztünk...
2005. december 4. Éjszaka, kalandos repülésekkel, egy napos késéssel, igen elgyötörten, de szerencsésen megérkeztünk Bangkokból Colombóba. Fél óra alatt elértük szálláshelyünket, a Grand Oriental Hotelt, ami egy gyönyörű, a nagybrit gyarmati időkből maradt épület. Egy emléktábla szerint maga Csehov is megszállt itt egyszer. Ez jó érzéssel tölt el, mindjárt otthonosabb az egész.
A rettenetes fáradtságnak tudható be, hogy nem bírtuk eltalálni a helyes vekkeridőt, így egy órával korábban keltünk, mint kellett volna. De nem feküdtünk vissza restek módjára, hanem elmentünk hatalmasat reggelizni. A legjobb a nyers ananász volt. Soha nem ettem még ilyen finomat. Megkóstoltam a forró tejszínnel készített teát is. Azt hiszem, rá fogok szokni.
Csodás a kilátás. Éppen a kikötő fölött ültünk. Már ott belém fészkelt az az érzés, hogy a Paradicsomba érkeztünk. Talán az ananásztól, talán a teától, vagy talán a tengertől
Dr. Mészáros Kálmánnal, a Magyarországi Baptista Egyház elnökével és Szenczy Sándorral a Magyar Baptista Szeretetszolgálat lelkész igazgatójával utaztunk egész nap egy kisbuszban kelet felé. Nem mondhatnám, hogy nagyok a távolságok a Magyarországnál kicsit kisebb - bár kétszer annyi lakosú - szigeten, de az utak olyanok, mintha magyarok építették volna mindet. (Ezt a rosszindulatú utalást, látván, hogy a magyarokat itt képviselő baptista szeretetszolgák miket hoznak létre, három nap múlva, hazafias érzésektől eltelve, visszavonom.) Az úton az egyházak szerepéről beszélgettünk. Arról, hogy az irgalmasság mindig is küldetésük egyik legfontosabb pillére volt, és ennek szerepe néha fölerősödik. Kérdésemre, hogy ennek lehet-e mérhető hatása, kiderül, hogy a legutóbbi népszámláláskor száz százalékkal többen vallották magukat az egyházhoz tartozónak, mint azelőtt. Az egy százalékos felajánlásból harminc százalékkal több folyt be, mint egy éve.
Kandyban, a buddhista szent Városban ebédeltünk. Elképesztően szép ez az ország. Az emberek meg még szebbek. Talán az a legjobb kifejezés, hogy elegáns szépség ez. Olyanok, mint a gyönyörű magyar cigányok, csak kicsit sötétebb a bőrük.
Állandóan rám tör a Paradicsom-érzés. Nem csak a vegetáció csodás - néha szinte európai, hegyi környezetben, például fenyők között járunk, hogy aztán alább ereszkedve visszaérjünk a pálmák közé -, hanem az ember művelte földek is lenyűgöznek. A természet példás összhangban él egy csaknem két és félezer éves kultúra teraszaival, vízvezető rendszereivel. A majmok úgy mászkálnak az utakon, mintha ők építették volna azokat, a tehenek meg úgy ácsorognak, mintha oda teremtették volna őket. Szobornak. Kicsit belezavart a képbe, hogy egy sor katonai ellenőrző ponton kellett átjutnunk, hiszen polgárháborús övezetbe jutottunk.
Estefelé megérkeztünk Amparába. Aztán megtudtuk, hogy a program erősen változik, mert szombaton Batticaloa városban, az irodájában megölték az egyik vendéglátónkat, Aref Rafaellt a cunami utáni újjáépítés kormánymegbízottját, akit vasárnap el is temettek Kalmunaiban. A forrás teljesen hiteles volt, mert éppen Sarath Jayasundara tartományi rendőrfőnök látott minket vendégül egy könnyű vacsorára. Szerinte a gyilkosságot azért követték el, mert Aref Rafaell nem teljesítette a tamilok követeléseit. A népek szerették, ezért zavargás, esetleg kijárási tilalom várható.
A rendőrfőnök olyannyira az oltalmába vett minket, hogy gyalog haza se jöhettünk a közeli támaszpontjáról. Motoros rendőrök vezették föl a három kisbuszunkat, és jelezte, hogy éjszakára fegyveres őröket állíttat az ajtónk elé. (Mint kiderült, három hete a szállásunkon öltek meg egy segélymunkást - nem baptistát.) De ez mind semmi ahhoz képest, hogy most, ahogy írok, a hatodik távoli lövést hallom.
Azt hittem, jó ötlet lesz, hogy kiülök a szállás kertjébe írni, de megjöttek a szúnyogok, és nyalogatnak.
Most volt a hetedik lövés. De elég messze.
December 5. Virradat után néha távoli sorozatlövéseket hallottunk. De reggel a legnagyobb veszélyt egy bütykösfejű lúd okozta: megcsípte a nadrágomat. Házőrző lehet, mert ahányszor elmentem a szálló gondnokának ajtaja előtt, rám támadt. Valaki elárulta, hogy nem leguánok vannak ám a környező vizekben, hanem krokodilok. Nem hiszem el: csak gekkót láttam a plafonon.
Sikerült könnyedén eljutni Akkaraipattuba, a katolikus Emmanuel atya árvaházába. Meg kell jegyeznem, hogy ritka és sokatmondó az a gesztus, ahogy a baptisták kifejezetten ragaszkodnak a más vallásúak munkájának megmutatásához, sőt - mint kiderül - azt agyagilag is támogatják. Eléggé abszurd volt az a körülmény, hogy érkezésünkkor csőre töltött az a húsz-harminc fegyveres, akik körülvették az árvaházat, hogy biztosítsák "az eseményt". Az egyik "nagy jelentősegű" pillanat az volt, amikor labdát adhattam át annak a tamil kisfiúnak, akit jelképesen örökbe fogadtam.
Aztán táncoltak és énekeltek nekünk a lányok - dalukban sokszor Magyarországot emlegetve. Néztük őket és megállapítottuk, hogy ritka gazdag ország az, ahol ennyi gyönyörű gyerek él. Rafaell atya erős karizmája besugárzott mindent. Csak annyit tudok mondani róla, hogy bármikor rábíznám a gyerekemet. Kilencvenhetet nevel most - persze segítséggel -, egyebek mellett a baptisták támogatásával. Tisch Ferenc, a szolgálat volt nemzetközi igazgatója, megjegyezte, hogy ez az árvaház igazi híd az ott elő népcsoportok között, hiszen senki nem nézi, hogy szingaléz, tamil, miféle keresztény, buddhista vagy mohamedán a gyerek. Csak az számít, hogy árva. Ő itt volt, amikor nulláról indultak, hónapokig vezette a munkálatokat, most könyvet ír arról az időszakról.
(Folytatjuk)
Megjelent 2006-ban az Új Magyar Szó azóta megszűnt Kalandozó mellékletében. Fotó: Isza Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése