Lhassza - a szent város
A repülő egy 500 m magasan található fennsíkról egyből felrepített 3600 m fölé, a világ legmagasabban elhelyezkedő lakott városába. Sokan már előre féltek az oxigénhiánytól, az elkerülhetetlen rosszulléttől.
A hivatalos megfogalmazás szerint Tibet egy "különleges státusú autonóm régió" a Kínai Népköztársaság területén. A régióba való belépéshez és az onnan való kilépéshez külön vízum kell. (Amit nehéz megszerezni. Sokan hetekig várnak rá, nem mindig sikerrel.) A városok között az utakon csak engedéllyel lehet közlekedni, mindenkit ellenőriznek. A Potala palotában néha ellenőrzik az útleveleket és a vízumot.
Mi annyira vonzó Tibetben, hogy olyan sok ember oda akar utazni? Nem tudom. Miért érzékenyülnek el az emberek, amikor odaérnek? Mi jó, miért jó ott? Fogalmam sincs. Különben is kultúránkban szégyen egy felnőtt férfiembernek elérzékenyülni. A buszban a szemem sarkából oldalra pillantottam, hogy vajon meglátott-e valaki. Szörnyen szégyelltem magam. A szobatársam is sírt (a buszon a szobatársak egymás mellett ültek a kijelölt székeken). Akkor megnyugodtam.
Tibet tulajdonképpen eredetileg két országból állt, egy keletiből és egy nyugatiból. Az egyikben a Dalai Lama uralkodott, a másikban a Penchan Lama. A Dalai Lama székhelye volt Lhassza, és az lett az ország székhelye, amikor egyesültek. Lhassza neve nem a tibeti, hanem a nepáli nyelvből ered, szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy "az istenség laka".
Lhassza repülőtere tulajdonképpen Gongkarban található, a Brahmaputra partján, az út a fővárosig autóval régen szinte 2 órát tartott. Nemrég készült el egy új út és alagút, így a menetidő felére csökkent. Én mindig azt hittem, hogy olyan magas hegyek között legtöbb patakocskákat ha találhat az ember. Tévedtem, a Brahmaputra már ott fent Tibetben jóval szélesebb és mélyebb a Dunánál. Augusztus elején lett vége az esős időszaknak, így a megáradt folyam még hatalmasabb és félelmetesebb volt.
Az út mentén Patyomkin-falvak találhatók, hogy mutassák a turistáknak a fejlődést és a kínai uralom pozitív hatásait. A fővárosba érkezésünk előtt megálltunk egy nagyméretű, sziklára festett Buddha freskónál és szentélynél, az idegenvezetőtől kapott kathákkal a vállunkon leszálltunk, hogy szokjuk a hangulatot, a tájat, az imazászlókat.
Lhasszában található a buddhisták két legszentebb épülete: a Jokhang templom és a Potala palota. A szállodánk gyalog alig 5 percnyire helyezkedett el a Jokhang-tól, a sétálóutcában. Minden szállodai szoba száma a 8-as szerencseszámmal kezdődött (a mienk, 8203, a második emelet, 3-as szobát jelentette).
Három dolog lepett meg abban a 4 csillagos szállóban igazán. A szobában üvegfalú fürdőszoba, WC és zuhanyozó volt, áttetsző fehér függönnyel! Amíg valaki használta, a szobatársa TV-t nézett.
Kínában a 3 csillagos szállodákban csak a kínai TV adásait lehet ingyen nézni. A 9. csatorna (CCTV 9) angol nyelven sugároz híreket és érdekes dokumentum-, meg egyéb filmeket. Általában abból értesültünk a hírekről meg az időjárásról. A 4 csillagos szállodákban fogható a CNN, BBC és néhány más angol meg francia nyelvű adó.
Az oxigénhiány kezelésére időben felkészítik a turistákat. Azt mondják, senki nem képes elkerülni a rosszullétet. Egyesek hamarabb kidőlnek, mások később. A repülőtéren és a szállodában oxigénpalackokat lehet vásárolni, de a palackok és valami vörös színű gyógyszerek ki vannak készítve a szállodai szobákban is mindenki éjjeliszekrényére. Nagyon sok folyadékot (talán napi 4 l-t) kell fogyasztani és első nap nem szabad zuhanyozni. (Ez utóbbi tanácsot nem fogadtam meg, hisz utaztam előtte.)
Rövid pihenő és adaptálódás után Jokhang templom meglátogatásával kezdtük lhasszai programunkat. Ez olyan szent hely, ahová minden buddhistának az életben egyszer el kell zarándokolnia, akár a muzulmánoknak Mekkába. Látogatásunkkor valamilyen szent ünnep volt, a nagy belső udvarban összegyűlt hívők egész nap hallgatták egy messziről jött láma tanításait.
A templom tetejéről nagyon szép kilátás nyílt a városra és a Potala palotára. És itt ért az első lehangoló meglepetés. A kolostorban aszerzeteseknek mobiltelefonja van és Coca-colát isznak. Én nem ezt olvastam Tibetről és nem ezt láttam az ismeretterjesztő filmeken!
A Jokhang előtt egy nagy tér és piac (Barkhor bazár) található, a körülötte futó utcában a hívők a földre dobva magukat, majd felállva és újra földre vetődve szoktak körbejárni. Egyesek a nehéz és szent tornagyakorlat közben koldulnak. A körutat zsibvásár övezi, mindkét oldalán számos stand található, amiken az égvilágon bármit lehet vásárolni imamalomtól képeslapon keresztül kardokig. A standok mögött körben üzletsor található, valamivel jobb minőségű árukkal. Helyenként egy-egy kiskocsma vagy fogadó ékelődik a boltok közé. Ezekben esténként szerzetesek biliárdoznak...
A szegénység és a nyomor az egész környéken szemmel látható, a kosz leírhatatlan. Az emberek mégis felhőtlenül boldognak és nyugodtnak tűnnek. Mindenki kap tőlük egy mosolyt és nagyon kedvesek. A jobbmódúak is nagyon szerények és kevés pénzből megélnek .
A jak-vajjal ízesített teát egyes finnyás balkáni turisták miatt már hosszabb ideje kihagyták a programból. Ez a következő tibeti utamra marad. A jak húsát viszont megkóstoltam (marhahúshoz hasonlít az íze), azt (is) kaptunk a vendéglőben.
Mivel még nem csapott le reám az oxigénhiány, este gyalogos városnézésre indultam. Akkor fedeztem fel, hogy Lhassza egy kétarcú város. A Jokhang templom és környéke egy ősi szent városnegyed maradt, ahol szinte megállt az idő. A piacteret elválasztó sorompót elhagyva, az ember egy modern kínai városba csöppen. Nagy a forgalom és szuper-terepjárók száguldoznak az utakon. A magaslati levegő éjszaka ütötte ki a szervezetemet. Hajnali 4-kor erős fejfájásra ébredtem, amely sehogy sem akart elmúlni és visszaaludni sem bírtam. Csak az otthonról vitt fejfájás-csillapítókat vettem be és a reggeli utánra már helyrejöttem.
Korán keltünk, de nem tudtuk, mikor engednek be a Potala palotába. A palotába turistaszezonban csak 1 órára engednek be egyszerre maximum 200 turistát. A belépési engedélyt 3 nappal hamarabb kell kérvényezni. Az engedély megadásáról csak néhány órával annak életbelépése előtt értesítik az embert. Nekünk reggel 8:30-9 körül mondták meg, hogy 11:20-kor beléphetünk. Útlevelet ellenőriznek és a belépés pillanatát szigorúan rápecsételik a jegyre. Az 1 óra látogatási időt könyörtelenül betartják.
Idegenvezetőnk elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben Lhasszában télen nincs mínusz 14 foknál hidegebb éjszaka és délben olyankor is egy szál pólóban lehet járni. A városban kevés a hó (tavaly összesen 3-szor havazott), térdig sem szokott érni. A külföldi utazási irodák mégsem mernek ilyenkor kirándulásokat szervezni oda. Az az ideális alkalom Lhassza meglátogatására.
A régi ábrázolásokon Lhasszában tulajdonképpen két szent hegyet ábrázolnak egymás mellett: a gyógyítás hegyét ("Gyógyítás Temploma") és a Potala hegyet. Az előbbin teremnek azok a gyógynövények, melyekből a hagyományos tibeti orvosságok készülnek. A fölösleges időveszteség elkerülése végett meglátogattunk egy hagyományos gyógyszergyár-egyetemet. Itt a hallgatók 5 évig tanulják a hagyományos orvoslást, majd 10 év gyakorlat után válnak orvossá. Ott is bemutatták nekünk a presszo-punktúra hatásait, majd az érdeklődőknek nyelvkinyújtással és pulzus-megfogással diagnózist állítottak fel és orvosságokat javasoltak. Nekem 5 perc alatt pontosan ugyanazt a diagnózist állították fel ilyen egyszerű módszerrel, mint a marosvásárhelyi belgyógyászok több hét alatt, többszöri vérvétel, 24 órás vérnyomásmérés, EKG, meg echózás után. Ott is bevásároltam, azóta tibeti gyógyszereket szedek.
A Potala palota tulajdonképpen két palotából áll. A Fehér palota volt a székhelye az állami adminisztrációnak, a föléje épített Vörös palota pedig a vallásinak. A palotát az V. Dalai Láma kezdte építeni a XVII. században. Az eredeti palota leégett, újraépítették, végső állapotában ennek is 9999,5 szobája van. (A 0,5 szoba tulajdonképpen egy kis üreg, ahol a Láma imádkozott.) A turisták 26 szobát nézhetnek meg.
A Vörös palotában találhatók az V-XIII. Dalai Lámák sztupái, amelyek a lámák múmiáit tartalmazzák. (Kivéve a VI. Dala Lamát, aki Kínában halt meg és ott temették el.) Az V. Dalai Lama sztupája (elődei posztumusz kapták meg a Dalai Lama címet) 5 emelet magas és 7200 kg aranyból készült. Nagyon fontos és elismert volt a jelenlegit megelőző, a XIII. Dalai Lama is. Az ő sztupája 498 kg aranyból készült. (Apropó nyomor és szegénység...) A IX-X-XI. Dalai Lamák csak 11-17 évet éltek (úgy látszik, a politikai cselszövések a halhatatlanokat is utolérik), az ő sztupáik kisebbek és jelentéktelenebbek, a XIII. mellé vannak helyezve.
A Potala meglátogatása is lenyűgöző élmény volt. Kissé elszomorító, hogy a palotával szemközti hatalmas, nyílt teret leaszfaltozták, a közepére felállították "Tibet békés felszabadításá"-nak emlékművét és úttörő ünnepélyeket szoktak rendezni rajta.
Délutánra nem volt semmilyen program az előre kijelölt útleírásban. Önkéntesek felmehettek a "világ tetejé"-re. Az út 370 EUR-ba kerül jeeppel, busszal legalább 20 személy jelentkezése esetén fejenként 35 EUR-ba kerül a kínai sofőr, az utazási engedély, a biztosítás, meg maga az utazás. Azért írok árakat, mert a felvágósabb újgazdag útitársaim dzsippel mentek fel és izgultam, hogy nem gyűl össze a 20 ember a buszra. Szerencsére lettünk 22-en...
Az úton rendőri és katonai ellenőrzési pontok vannak. A biztosítás sem tűnt teljesen fölöslegesnek. Ilyen magasan kanyargó, legtöbbször védőkorlát nélküli, keskeny utat csak e-mailben kapott fényképeken szoktam látni és sohasem tartottam őket valódiaknak. A kanyarokban a vezetők dudálnak, hogy ne sodorják egymást a szembejövők a szakadékba. Jót tett az út a tériszonyomnak is.
Útközben megálltunk a Brahmaputra partján egy vízi temetkezési helynél, az idegenvezető pedig ismertette a Tibetben létező hagyományos temetésfajtákat .
A legelső, legmagasabb rangú temetésfajta csak a Dalai Lama és Penchan Lama kiváltsága. Holttestüket mumifikálják, múmiájuk arany sztupába kerül. Az arisztokraták és magasrangú lámák részesülhetnek a második fokozatú temetésben. Őket elhamvasztják és a hamut egy hegycsúcsról a levegőbe vagy egy folyóba engedik. Néha a hamvakat urnába / kisebb sztupába helyezik és hazaviszik a polcra. A harmadik maga az égi temetés, ami az átlagembereknek jár, ez a Tibetben a legelterjedtebb temetkezési forma. A holttestet 3 napig a ház sarkában tartják az égetett téglapadlóra téve, hogy dehidratálódjon. (Állítólag azért nincs hűtőszekrény a környéken, mert a levegő minden élelmiszert tartósít.) A barátok, szomszédok és rokonok ezalatt adományokat visznek a családnak (jakvajat, pénzt, árpát). A 3. nap után egy fehér vonalat húznak (festenek) a szobától a ház kapujáig. Ezután az egyik fiatal családtag kiviszi a holttestet a vonal mentén lépkedve és átadja a "temetkezési vállalkozónak" (T. Lobszang Rampa a könyvében holttest darabolónak nevezi.). A temetkezési menettel a holttestet felviszik egy hegytetőre egy speciális platformra és arccal az égnek lefektetik. Ezután a temető-ember éles késsel egy szent jelet metsz a hasába. Ilyenkor már gyülekeznek a keselyűk. Következő lépésként a holttestnek kiszedik a beleit és félreteszik. Utána letisztítják a húst a csontokról és a csontokat porrá törik. A porrá tört csontokat árpával keverve gombócokat készítenek és a keselyűknek adják őket. Azért kezdik a csontokkal, mert a keselyűk azt kevésbé szeretik és ha előbb kapnák a húst, akkor ezt nem ennék meg. Utána beleket adják a keselyűknek. Végül a keselyűk megkapják a halott húsát. Mindent eltakarítanak, semmi sem maradhat meg, mert akkor a halott lelke a földhöz kötődik a maradvánnyal és nem tud az égbe szabadulni.
A szomszédok nagyon figyelik a temetkezési vállalkozót (a család olyan lelkiállapotban van, hogy erre nem volna képes) és ha marad valami a holttestből, azt elégetik. És a horror: osztrák és angol utazási irodák útiprogramjában szerepel egy égi temetés végignézése. A turisták direkt ezért jönnek, végignézik és lefilmezik.
A hagyományok szerint a negyedik fajta, a vízi temetés a koldusoknak, az özvegyeknek és a gyermekeknek jár. Ennél a hullát egy folyó partjára viszik. Ott feldarabolják apró szeletekre és a halaknak adják. Az elhalt csecsemőket egyben hagyják, és fehér lepelbe teszik, úgy dobják a vízbe. (A tibetiek nem esznek halat.) Az ötödik típus a földbe temetés (a halottat elássák). Ez jár a gyilkosoknak és a fertőző betegeknek (pestis, kolera), a lelkük nem tud kiszabadulni a föld alól és felemelkedni.
A hagyomány időközben változott. Manapság a harmadik és negyedik formák egyenrangúnak, elfogadott, hogy a lakhely alapján temessék az elhunytakat levegőbe vagy vízbe.
A temetkezési helyet elhagyva, elkezdődött a kapaszkodás. Az utat, amely Tibetet köti össze Nepállal, a közelmúltban aszfaltozták le, azelőtt csak terepjáróval, és azzal is csiga-tempóban lehetett rajta járni. Helyenként jakok és birkák legelésztek. (Itthon láttam már nagyobb termetű macskát az ottani birkáknál.)
Az út legmagasabb pontja a Kampa La hágó, idegenvezetőnk szerint 4990 m magas. A hágó után 2-300 m-t és két kanyarnyit haladva lefelé az úton, egy kilátó-platform található. Gyönyörű onnan a kilátás a szent Yamdrok Tso tóra, amely egyes leírások szerint skorpió alakú. A kilátóra egy ház is épült, mellette egy feldíszített jak és néhány kutya várja a gazdájával a fényképezni vágyó turistákat. Jó pénzért akár a jak hátán ülve is lehet fényképet készíteni.
A hágóra visszatérve, a busz leparkolt egy imazászlókkal tűzdelt hely mellé és a vállalkozó kedvűek felmászhattak a hágó két oldalán elhelyezkedő dombok valamelyikére, hogy utána elmondhassák: jártak már 5000 m magasság fölött.
Én is felmásztam az egyik dombra. Nem gondoltam volna, hogy egy 150-200 méteres út megtétele - amelyen kb. 15 m a szintkülönbség - gyalogszerrel beletelhet egy félórába. Minden harmadik-negyedik lépés után pihenőt kellett tartanom, erősen lihegtem. Akkor már elhittem, hogy abban a magasságban kevés az oxigén.
A Potalába, lévén szent hely, délelőtt nem akartam rövidnadrágban bemenni, még akkor sem, ha keresztény vagyok. Utána viszont nem volt alkalom a szállodába menni és átöltözni. Saját idegenvezetőnk szerint én vagyok a legelső román állampolgár, aki szövetnadrágban és hosszú ujjú vászoningben mászott 5000 m fölé.
A dombtetőről szép időben már látszik a Himalája. A közelben van egy 7000 m fölötti hegycsúcs (Tibetben több, mint 70 db. csúcs magasabb 7000 méternél), de ottjártunkkor a gyönyörű napsütéses idő ellenére azt éppen felhő borította. A dombtetőn kis kőhalmok találhatók. Azokon keresztül az elhaltak lelkei könnyebben felmászhatnak az égbe (akárcsak a sziklákra rajzolt létrákon). Én is építettem egyet.
Lhasszába visszafelé menet, a hegy aljánál, közel a Brahmaputra partjához, megálltunk egy faluban és benéztünk egy ottani család házába. Ez a falu nem nézett ki annyira jól, mint a Gongkar-Lhassza főút mentén épült patyomkin falvak, de a meglátogatott család valószínűleg az átlagosnál jobbmodú lehetett és jó elvtársak. (A tisztaszoba bejárati ajtója mellett a falon színes Mao kép volt.) Valamennyi turista közül egyedül én mertem megkóstolni a háziak által kínált árpasört. Furcsa, szokatlan az íze, de nem rossz.
Számomra a hágóról való visszaérkezéssel a tulajdonképpeni kirándulás véget ért.
Chengdu - a nyugodt emberek, finom ételek és szép lányok városa
Sechuan tartomány 4,5 millió lakosú fővárosáról a fentebbi összefoglalót adta a helybéli idegenvezető. Aki ebédelt már kínai gyorsbüfében, az tudja: ha valamelyik ételnek úgy kezdődik a neve, hogy "szecsuáni ...", akkor tüzet fog okádni elfogyasztása közben. A conaisseur-ök azt is biztosan tudják, hogy Lao Ce errefelé mászkált, ebből a tartományból ered a taoizmus. Innen a nyugodt emberek. (Ezt én például nem tudtam, pedig járt a kezemben a Tao te king.)
Ami a szép lányokat illeti, az idegenvezető egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy "fűszeres ételek, fűszeres nők és puha fülű férfiak városa". A városban a férfiak és legények gyönyörű feleségeiket és barátnőiket a tenyerükön hordozzák, minden kívánságukat azonnal és kommentár nélkül teljesítik. Ha a hölgyeknek nem tetszik valami, meghúzzák a férfi fülét. A férfiak füle állítólag a sok húzgálástól puhul meg.
Azt is mondta az idegenvezető, hogy aki egyszer odamegy Chengduba, nem akar többé onnan elmenni. Egy nyugis és jó hely.
Mit lehet ott látni? Akik a politikai műcirkuszok, a sport és a szappanoperák helyett az Animal planet-et, a National Geographic channel-t vagy a Discovery channel-t szokták nézni a TV-ben, biztosan sok dokumentumfilmet láttak a kínai panda-tenyészetekről. Az egyik panda-bázis Chengduban van, oda vitt a busz a reptérről.
A panda kínai neve "XiongMao", ami macska-medvét jelent. Csak addig csodálkoztam ezen az elnevezésen, amíg megláttam az élő macikat. A pandáknak két fajtája él a chengdui bázison: az óriás panda és a vörös panda. Mi inkább az óriás pandákat ismerjük az ismeretterjesztő filmekből. A vörös pandák pofája valóban olyan, mintha macskák volnának.
Az óriás pandák nem szeretik Chengdu tengerszint fölötti magasságát és éghajlatát. A természetben ennél jóval magasabb vidékeken élnek. A bázison, ha a hőmérséklet meghaladja a 25fok C-t, ami nem ritka, akkor légkondicionált szobákba vannak zárva és alszanak. (Ottjártamkor 34 fok C volt a levegő hőmérséklete árnyékban.)
Ezzel szemben a vörös pandák szabadok, nagy fás-dombos területen élnek, mászkálnak. Jó pénzért a gondozók összefogdossák az állatkákat és a kék nylonköténybe öltöztetett, gumikesztyűs turisták ölbe vehetik és megsimogathatják őket. Fényképezni is szabad.
A pandáktól busszal utaztunk a következő célállomásra, Leshan-ba. Útközben falvakon haladtunk keresztül, rizs- és teaültetvényeket láttunk. Kínában a parasztoknak nincs saját földjük, hanem hosszú távra haszonbérlik azt az államtól és a termények egy részét beszolgáltatják.
Leshan alig 1 millió lakosú kisváros, a szállodában nem adtak villát, így nem úsztam meg a pálcikával való étkezést. Ettem én már pálcikával New Orleans-ban egy sushi bárban. Szerintem a japánok azóta is rajtam röhögnek. De e szomorú tapasztalat hatására azért ügyesebben fogtam és használtam a pálcikákat az útitársaimnál, nem maradtam éhes. Sőt, azt vettem észre, hogy ezzel a módszerrel kevesebbet ettem és hamarabb jóllaktam.
A pálcikával való étkezés eleinte Kínában nem volt elterjedve. Az esztétika és a nyugodtság miatt vezették be és terjesztették el. Ma már a vendéglőkben a kiszolgáló személyzet azon szórakozott, hogy ezek a furcsa turisták hogyan képesek a villát a kezükben megtartani és hogyan sikerül vele az ételt a szájukhoz vinni, anélkül, hogy leejtenék.
Leshan 3 folyó találkozásánál helyezkedik el, nevezetessége egy sziklába vájt, 71 m magas Buddha szobor. A méretek elképzeléséhez el kell mondanom, hogy a szobor nagy lábujjának a körmén négy ember nyugodtan megebédelhet, akkora, mint egy négyszemélyes asztal. A szobrot több mint 100 évig vájták a sziklába.
A kikötő mellett, ahonnan a szoborhoz hajóztunk, megnézhettük a zöldség- és halpiacot. Különleges, érdekes élmény volt. A legmeglepőbb a piacon a fogorvos jelenléte volt. Két zöldséges-stand között ott volt az asztala, ahonnan nem zöldséget, hanem műfogat és tömést lehetett választani. A páciens ott, az utcán leülhetett a székbe, a szaki vette a harapófogót és kezdődhetett a műtét.
A piaclátogatás után busszal visszaindultunk Chengduba. Az autópálya szélén a leálló sávon, több kilométer hosszan rizs volt kiterítve száradni. Útközben megálltunk a szent Emei hegynél, amely templomaival és vízeséseivel az UNESCO világörökség részeit képezik. A Baoguo Kolostor a legnagyobb templom a domboldal aljában, a XVI században épült. Ma is működő templom, sok szerzetes lakik benne.
A teaültetvények közt haladtunk tovább a busszal. Az autópálya mellett volt egy teafeldolgozó üzem és látványbolt. Ott is megálltunk kóstolni és vásárolni. Nagyon szép és különleges volt.
Chengdu határában megálltunk még egy édesvízi kagyló (igazgyöngy) tenyésztetnél és gyöngyfeldolgozó gyárnál. Ott is bevezettek a technológiába, majd a szemünk láttára kivettek a vízből egy élő kagylót, késsel felfeszítették és a benne található gyöngyöket szétosztották az útitársaim között. (Egy gyöngykagyló általában 5-40 db igazgyöngyöt tartalmaz).
Ebben a gyárban is megtanítottak megkülönböztetni az igazgyöngyöt a hamistól (ugyanúgy, mint Pekingben a jáde-gyárban), majd megnézhettük az ékszer- és szépítőszer-boltjukat és vásárolhattunk. Én inkább jól körülnéztem. Érdekesség kedvéért, a gyöngysor nyakláncok ára 10 EUR-nál kezdődött, a legdrágább gyöngy-nyakék egy külön, légkondicionált szobában volt és 85600 EUR-ba került. Gyönyörű volt, de én hamarabb vennék házat és autót, minthogy azt kifizessem.
Chengduban a szupermarketben sincs hideg sör és hitelkártyával sem lehet fizetni. Inkább vörösbort vettem, azt is +34 fok "szobahőmérsékleten" kellett meginnom.
Chengduban az opcionális program egy 7 felvonásos (érdekes) operaelőadás volt, befizettem rá. Láthattunk teakannás táncot, zenekari muzsikát, énekszámot, bábjátékot, színdarabot a fűszeres nőkről és puhafülű férjükről, árnyékjátékot és maszk-cserét. Ez utóbbi csak Chengduban látható és igazán különleges.
Előadás közben teát és mogyorót ingyen szolgálnak fel. 20 RMB ellenében fényképezkedhetünk a színészekkel közösen a színpadon. Ami még meglepett, hogy 50 RMB-ért masszázst kaphatunk előadás nézése közben, 40 RMB-ért fültisztítást!
Másnap reggel 8-ra volt a repülőgép indulása tervezve, előtte buszozás a reptérre + check-in, tehát megint hajnalban kellett kelnünk. Este szokás szerint ki kellett tenni a csomagokat az ajtó elé a folyosóra, hogy a hordár összeszedje és be-checkolja. Este 22:30-kor kopogtak az ajtón. Meg akarták kérdezni, hogy ennyi-e a csomagunk és minden OK. A +34 fokban és sok sör után egy szál alsónadrágban ajtót nyitottam, a szállodás csaj vörösödött el.
Éjszaka Chengduban állítólag hatalmas vihar tombolt. Én tudtam aludni. A reptéren viszont megtudtuk, hogy a gép a vihar miatt nem tudott landolni, visszatért Hong Kong-ba. Így 4 órás késésre kellett számítani. Fel-alá sétáltam a váróteremben, meg vigyáztam a kézipoggyászomra, nem mertem elbóbiskolni.
(Befejezése következik)
Illusztráció: a Potala palota
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése