MÜLLNER PÉTER: Utazás a maják földjén

...Belize Közép-Ameriká-

ban, az egykori maja szálláste-

rület peremén fekszik, Mexikó, Guatema-

la, Honduras és a Karib-tenger által határolva. Lakosainak száma 250 ezer, fővárosa Belmopan. A kis ország a béke és a stabilitás szigete e nem is oly régen diktatúrák és polgárháborúk által feldúlt világrészen, ami jórészt az 1981-ig tartó brit uralomnak köszönhető; a britek mesterei voltak a gazdasági fejlődésre és a hiteles katonai erőre támaszkodó egyensúlyteremtésnek.

Kezdetben csak keményfa-kitermelésre jogosító koncessziót szereztek a területet birtokló spanyoloktól, 1798-ban azonban legyőzték őket a Caye St. George-nál vívott tengeri csatában, az országot gyarmatosították, 1862-től Brit Honduras-nak nevezték. Itt termelték ki a hajóépítéshez szükséges keményfa 90 százalékát. Tehát, a hadiflottájára alapozó Nagy-Britannia számára a gyarmat stratégiai fontosságú volt.

Az egykori anyaország öröksége és befolyása a mai napig megfigyelhető: Belize hivatalos nyelve az angol - Közép-Amerikában egyedüliként, oktatási, valamint egészség- és igazságügyi rendszere a brit mintát követi, így a legmagasabb színvonalú a térségben. Az írni- olvasni tudás például 96 (!) százalékos. A közbiztonság jónak mondható, bár a szokásos elővigyázatosság ajánlatos. Az utazónak nem kell rablási kísérletektől, útonállóktól tartania, mint mondjuk a szomszédos Guatemalában.

Belize 1981-ben nyerte el függetlenségét a Brit Nemzetközösség keretén belül, azóta demokráciája stabil. Az államfő II. Erzsébet királynő, akit egy főkormányzó képvisel az országban. Belizének nincs állandó hadserege. A kb. 35 ezer fős, ún. Védero (Defence Force), NATO- mintájú hivatásos hadseregek tartalékállományához hasonlítható. Tagjai rövid alapkiképzést követően, civil foglalkozásuk mellett, időszakos jelleggel katonáskodnak. A szomszédok, elsősorban Guatemala, esetleges területi követeléseinek féken tartása végett, Nagy- Britannia állomásoztat itt egy komolyabb haderőt, ugyanakkor a brit hadsereg dzsungelharcra szakosodott gyalogos egységeit is itt képezik ki.

A függetlenséggel együttjáró, optimista gazdasági várakozásokat itt sem igazolta a jövő. A gazdasági sokoldalúság érdekében hozott intézkedések nem érték el a kívánt hatást, így az ország ma is fakitermelésből és mezőgazdasági exportból él. Mindkét ágazatban erős a verseny és gyengék a profitkilátások. A mexikói peso leértékelése a kilencvenes évek elején, újabb csapást mért Belize gazdaságára. Az olcsó Mexikó elszívta az amúgy is korlátozott Belize-i vásárlóerőt, és vonzó célponttá vált a tömegturizmus számára is. A viszonylag fejlett iskolarendszerből kilépő képzett munkaerőt, befektetések hiányában, csak korlátozott mértékben képes kihasználni az ország. Minden együtt van, mondhatnánk hazai perspektívából szemlélve a dolgot, hogy az emberek elégedetlenek legyenek. Mégsem így van, mert a pénzügyi stabilitás (az infláció mértéke mindössze évi 2-3 százalék!) nem sokkolja a lakosságot gyakori és jelentős áremelésekkel. Belize-ben továbbá nem amerikai vagy nyugat-európai mércével mérnek, hanem közép-amerikaival, így kevesebb alapja van az elégedetlenségnek. Végül, e napfényes, meleg, oldott légkörű, lassú tempójú országban nincs tartós rosszkedv. Mindenki, akivel kapcsolatba kerültünk, arról biztosított bennünket, hogy minden nehézség ellenére boldog e tájon, és semmiért nem cserélné fel Belizét Nyugat- Európával vagy az Egyesült Államokkal.

Kirándulás a múltba: Altun Ha, a maja város

Miután megérkeztünk Belizébe, vízitaxival szálláshelyünkre, egy zátonyszigetre hajóztunk, és rövid felderítő séta után feliratkoztunk az Altun Ha maja romvároshoz szervezett kirándulásra, amit egy helyi túravezető szervezett. Ricot házigazdáink ajánlották figyelmünkbe, aki teljes mértékben rászolgált a bizalomra.

A mangrovecserjék szegélyezte Altun Ha-ig az út javarésze csak valamilyen vízijárművön tehető meg, az Északi Folyón át. Beszálltunk hát Rico csónakjába, és tapasztalatlanok lévén, az orrban helyezkedtünk el, így az élénk szél felkorbácsolta hullámok tereplovagláshoz hasonlóvá tették az utat. Hátul ülő társaink, bár a permetből bővebben részesültek, viszonylag kényelmesen utazhattak. A folyó torkolatánál lerakódott iszapban elakadt a csónak, kénytelenek voltunk kiszállni a majdnem derékig érő vízbe, hogy átbillentsük az akadályon. Nem könnyű megvetni lábunkat a laza iszapban, és a felcsapó hullámok között tolni a négy méter hosszú, súlyos alkotmányt. Csuromvizesek lettünk mindannyian, de ruhánk gyorsan megszáradt a trópusi napsütésben. A továbbiakban zavartalanul folytattuk utunkat a vadregényes dzsungelfolyón. Önfeledten csodáltuk a buja trópusi növényzetet, a színestollú ismeretlen madarakat és az időnként felbukkanó amerikai édesvízi krokodilokat.

Altun Ha központi tere egyike a régészetileg teljesen feltárt maja romoknak, így szerkezete jól megfigyelhető. A maják nem éltek központosított birodalomban, mint az inkák vagy az aztékok; önálló városállamokat hoztak létre, élükön egy-egy uralkodóval. A városállamok természetesen kapcsolatban álltak egymással. Egy-egy város, gazdasági erejének és uralkodója rátermettségének függvényében, kisebb- nagyobb befolyásra tett szert más városok felett. A települések egységes minta szerint épültek. Központjukat rituális tevékenységek lebonyolítására szolgáló tér képezte, amelyet négy piramisszerű struktúra vett körül. A temetkezési helyül is szolgáló piramisokból hármat az isteneknek - a Napistennek, az Esőistennek és a Termékenység Istenének - szenteltek, a negyedik az uralkodó trónja volt. A piramisokat durván faragott szobrokkal ékesítették. A trón-piramis volt az uralkodó családnak és tanácsadóinak szálláshelye - apró kis kamrácskák labirintusa, fekvőhelyül szolgáló kőpadokkal. Az említett épületek és díszítéseik mészkőből készültek. A trón lábánál állt a nemesebb anyagból, például márványból faragott csillagkő, amelyen az uralkodó arcképe és maja hieroglifákkal írott jelmondata látható. A központi tér közelében helyezkedett el az ún. szolgáltató tér, ahol a főzés és egyéb háztartási tevékenységek zajlottak. A szolgáltató terek helyét egyébként pontosan jelzik az ásatások során feltárt, állati csontokkal teli emésztőgödrök. A központ fontos részét képezte még a játéktér, ahol az előkelőségek játszottak egyfajta, baseball-hoz hasonló labdajátékot, és a mérkőzés eredményének alapján döntöttek bizonyos vitás kérdésekben.

A központi tér körül körkörösen helyezkedtek el a maják házai. A belső körben épültek a középosztálybeliek, a kézművesek lakhelyei, a külső körben pedig az alsó osztályt alkotó földművesekéi. Az ásatások szinte kivétel nélkül a település-központokat tárták fel - a köznép lakóházainak helyét visszafoglalta a dzsungel - így a települések nagyságát illetően csak becslésekre hagyatkozhatunk. Ezek szerint Altun Ha kb. négy négyzetkilométernyi területet foglalhatott el.

Itt találták a legnagyobb, jadekőből (zsírkő) faragott fejszobrot. A jadekő különleges szerepet töltött be a maja kultúrában, szürkébe hajló világoszöld színével az esőt és a kukoricatermést jelképezte; mindkettő nagy fontossággal bírt a maják életében.

A maja kultúra hirtelen eltűnését egyesek azzal magyarázzák, hogy a köznép megelégelte az uralkodó osztály gazdasági csődöt eredményező korruptságát, és sorozatos lázadások után válogatás nélkül lemészárolták az előkelőségeket, köztük azokat is, akik a fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges ismeretek birtokosai voltak.

Hullámok hátán: manatik és színes halak

A jól sikerült Altun Ha-i út után továbbra is Rico cégének szakértelmére bíztuk magunkat. A belizei tengerpart két eredeti látványossággal vonzza az utazókat. Közelében húzódik a nyugati félteke legnagyobb korallzátonya, mely kb. 40 kilométer távolságban 200 kilométer hosszan követi a part vonalát. A zátony mögött, az atollok által körülölelt Karib-tenger csodálatos élővilága terül el, ahol amatőr könnyűbúvárok és kevésbé gyakorlott légzőpipás merülők is zavartalanul gyönyörködhetnek. (Nem véletlen, hogy a Kajmán- szigetek után éppen Belize-t keresik fel a legnagyobb számban.)

Belize tengerparti övezetében található a Karib- tenger legnépesebb manati populációja. A manati, a tengeri tehenek családjába tartozó emlős. Több fajtája van, az itt élők az ún. nyugat-indiai manatik, ezek valamivel kisebbek a Mexikói Öbölben és Florida partjainál előforduló, floridai manatinak nevezett rokonaiknál. A Belize-i kormány és a környezetvédők, az egyébként veszélyeztetett faj ígéretes szaporodásáért sokat tettek, és remélik, a populáció a közeljövőben képes lesz emberi beavatkozás nélkül is a kívánt ütemben regenerálódni.

A túrát ezúttal Rico üzlettársa, Carlos vezette, aki a cégnél a tengeri kirándulások szakértőjének számít, annál is inkább, mert önkéntesként részt vett egy közeli manati-rezervátum létrehozásában. Mintegy félórányi hajózás után értünk az említett rezervátum közelébe. Carlos kikapcsolta a motrot, egy rúd segítségével irányítva a csónakot a sekély vízben a manatik feltételezett tartózkodási helye felé. Az állatok nem sokáig várattak magukra. Igazolván az állítást, miszerint félénkségüknél csak kíváncsiságuk nagyobb, két kifejlett példány mind kisebb köröket írva le közeledett csónakunkhoz. A manatik éppen legeltek, s ilyenkor gyakrabban kell feljönniük a felszínre levegőt venni. Egy állat meg is állt karnyújtásnyira tőlünk, és érdeklődéssel figyelt. Következő megállónk egy kis homoksziget volt, melynek környékén vízalatti sétára invitált bennünket vezetőnk.

Búvárszemüveggel és légzőpipával merültünk le a sziget egyik szélvédett öblének vizébe. Apró, színes halak százai vettek körül, amelyek megriadva a betolakodóktól, szétrebbentek, de ha mozdulatlanul lebegtünk, újra egészen közel jöttek és kíváncsian figyeltek. Egy apró, fekete halacska feleségem ujjai körül cikázott, egy másik, lila és sárga színekben pompázó csöppség meg velem nézett farkasszemet. Egy óvatos lepényhal, amely szinte egybeolvadt a kővel, ami fölött lebegett, annyira bátorságra kapott, hogy kinyújtott karom körül mutatta be akrobatikus úszótudományát. A hely varázsát csak fokozta, hogy visszafele delfinkíséretet kaptunk, hosszasan szemlélhettük játékos ugrómutatványaikat.

Lamanai: krokodil kőből és élőben

Belize-i tartózkodásunk utolsó néhány napján távolabbi, csak korai autóbuszjárattal elérhető helyeket kívántunk felkeresni, ezért - a kellemetlen hajnali felkelést elkerülendő - Belize Citybe költöztünk. A brit gyarmati stílusban épült Colton-házban kaptunk szállást, amely szállodává alakítása előtt a tulajdonos családi otthonául szolgált. A gyarmati idők hangulatát idéző várost, látnivaló hiányában kb. két óra alatt bejártuk.

Lamanai maja településhez készülődtünk, ezért másnap reggel a túrák kiinduló pontja, Orange Walk városa felé vettük utunkat, és kétórányi buszozás után, az Új Laguna folyó partján találkoztunk Wilfredoval, a kalauzunkkal. Wilfredo képzett újságíró, világot járt, politikusi és írói ambíciókat dédelgető, negyvenes éveiben járó férfi volt, aki együtt dolgozott az Ontario-i Egyetem régészeivel Lamanai feltárásánál.

Lamanaiba érve, ami magyarul Alámerült Krokodil-t jelent, Wilfredo már-már fárasztó részletességgel magyarázta el a szükséges tudnivalókat. Azt érte el vele, hogy bámészkodás helyett hozzáértőbb szemmel kedtük nézni az elénk táruló látványt. Felhívta figyelmünket a maja kultúra különböző korszakainak építészeti sajátosságaira, így a négyzetes és lekerekített sarokkövek, az egyenes vagy fogazott alapkövek rögtön értelmet kaptak előadása során. Elmagyarázta továbbá, hogy a maja városállamok uralkodói sem voltak különbek a modern idők politikusainál, csak ritkán óhajtották elődjük irányvonalát követni. Hogy ezt kifejezésre juttassák, az előző korszakban emelt építészeti struktúrákra egyszerűen ráépítették a magukét. Így alakultak ki a többrétegű struktúrák. Lamanaiban például, a rétegek feltárása során 1500 év történelme tárult ki a tudósok előtt. Valóban páratlan lelet! Ha egy uralkodó mégsem akart élesen szembefordulni elődjével, akkor kicsivel odébb, félig a különállás, félig a folytonosság jegyében, egy másik városközpontot építtetett. Így alakultak ki a többközpontú települések, amelynek jellemző példája a korábban már bemutatott Altun Ha.

Szóltam már a trón-piramis lábánál álló, az uralkodó arcképét és jelmondatát hordozó csillagkőről. Lamanaiban a valóságban is láthattunk egyet, Wilfredo pedig részletesen elmagyarázta a jelmondat hieroglifáit és az arckép uralkodói méltóságot jelképező grafikai elemeit. Szakértők nagyon sok, korra, egészségi állapotra és egyebekre utaló jelet képesek kiolvasni az ábrákból. Jelen esetben például megállapították, hogy emberünk, akit Füstölgő Kagylónak hívtak, és a csillagkő készítésének idején már húsz éve uralkodott Lamanaiban, óriásnövésű volt! Több mint két méter hosszúra nőtt, szemben a maják átlag 150 centiméteres magasságával.

A lamanai-i túrák külön érdekessége az oda-visszaút a kanyargó Új Laguna folyón. A meder néhol annyira elkeskenyedik, hogy a fák galériaszerűen összeborulnak felette, az utazó pedig párás, félhomályos növényalagútban találja magát. Rengeteg vízimadarat és teknősbékát látni mindenfele a buja trópusi növényzetben. Bőgőmajmok kórusa veri fel időnként a csendet, hangjuk megtévesztésig hasonlít a jaguár üvöltéséhez, nem csekély riadalmat keltve olykor a félénkebb utazókban. A pompás éjszakai ragadozó azonban csak kivételes szerencsével pillantható meg. A krokodilok bezzeg annál inkább! Egy hatalmas, két méter hosszú példány vígan napfürdőzött egy vízből kiálló fatörzsön. Wilfredo leállította a motrot, csónakunk mind közelebb sodródott a krokodilhoz. Távcsővel figyeltem félelmetes állkapcsát, fogószerűen záródó fogait, feleségem pedig lelkesen fényképezett. Az állat észrevett bennünket és mozdulatlanul, de feszülten figyelt. Mikor három méternyire megközelítettük, mondani akartam Wilfredonak, hogy talán mégsem jó ez a közelség, de mire megszólaltam volna, a krokodil erőteljes csobbanással eltűnt a mangrovegyökerek között. Bevallom, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Wilfredo rejtett kis mosollyal jutalmazta - valószínűleg alaptalan - aggodalmamat.

Belize belsejében: emberek és hétköznapok

Vakációnk utolsó mozzanataként a belmopani maja régészeti múzeumot akartuk meglátogatni. Elkövettük azonban azt a hibát, hogy nem tájékozódtunk előzetesen, ezért csak Belmopanba érve derült ki, hogy a múzeum már nem működik. Megtudtuk, ha valami hasonlót akarunk látni, úgy tovább kell utaznunk a guatemalai határ közelében fekvő San Ignacióba, ahol Chatal Pec romváros szomszédságában található egy jó kiállítási anyaggal rendelkező múzeum. Láttuk San Ignaciót, ezt a Maja Hegység lábánál fekvő, festői kisvárost, láttunk szépen művelt mezőgazdasági területeket és gyümölcsösöket, útépítőket és iskolásgyermekeket, korszerű távközlési és energetikai berendezéseket. A távolsági forgalmat bonyolító járművek többsége kiszolgált amerikai iskolabusz. Bár a nyugati tömegközlekedési járművek színvonalát nem közelítik meg, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy egy évtizede talán, a Marosvásárhely–Szováta útvonalon kényelmetlenebbül utaztam. Kevés a szilárd burkolatú út, de ami van, azt rendesen karban tartják. Az őserdőn átvezető földutakon ajánlatos összkerékmeghajtású járművekkel közlekedni, esős évszakban pedig egyáltalán nem. Valóságos faji kavalkádnak lehettünk szemtanúi, találkoztunk meszticekkel, feketékkel, félvérekkel, néha felbukkantak indiánok és tejfehérbőrű, szőke vagy vörös hajú német mennoniták is. Mindenki beszél angolul és spanyolul, a mennoniták egyfajta archaikus német idiómát is megőriztek, amit egymás között használnak. Utóbbiak egyébként, magas szintű mezőgazdasági szakmai kultúrájuknak és protestáns munkaetikájuknak köszönhetően, kis létszámuk ellenére, fontos szerepet játszanak az ország életében.

Az emberek nem öltözködnek divatosan, a ruhákon kifejezetten látszik, hogy segélycsomagból kerültek elő, de minden darab kínosan tiszta, akárcsak gazdáik. Elhanyagolt körmöket, hajzatot ritkán látni, a párás meleg vagy a légkondicionálás hiányában sem érezhető sehol émelyítő testszag. Az emberek barátságosak, méltósággal viselkednek, nem tolakodóak. Egy-két kivételtől eltekintve sehol sem támadt az az érzésünk, hogy az érdeklődés csak a pénztárcánknak szól. A vendéglátó ipar egyelőre nem oly fejlett, mint a Karib-tenger felkapottabb üdülőhelyein. A szállodák, vendéglők és túraszervező irodák helyi családok, valamint az Egyesült Államokból és Nyugat- Európából idetelepült kisvállalkozók kezében van. Ennek köszönhetően a légkör igen szívélyes, családias. De a nagy amerikai szállodaláncok képviselői nagyszabású, agresszív fejlesztési elképzeléseiket szeretnék itt megvalósítani, és valószínű, hogy a játszmát hosszútávon megnyerik. A helybeliek szerint, a következő öt-tíz évben a kép drámaian meg fog változni, de nem vitás, Belize-nek szüksége van tőkebefektetésre. Civil szervezetekbe tömörülve, erejüket a vadhajtások lenyesegetésére, valamint a környezeti értékek és a helyi hagyományok megmentésére összpontosítják, nem is sikertelenül. A befektetőkkel folytatott tárgyalások eredménye általában valamilyen kompromisszum, ami lehetővé teszi, hogy mindenki nyerjen az üzleten.

A repülőtérre korán érkeztünk, hogy legyen időnk a szükséges formaságok elintézésére. A Bevándorlási Hivatal tisztviselője türelmünket kérte, és alaposan szemügyre vette útlevelünket, mert - mint mondta - régóta űzi mesterségét, de nem sok magyar okmány járt még a kezében. Kérésének természetesen eleget tettünk. Miután kellőképp kigyönyörködte magát, széles mosollyal, Viszontlátásra Belize-ben felkiáltással búcsúzott tőlünk. Kétórás repülőutunk a Continental légitársaság gépén, a Mexikói Öböl fölött, eseménytelen volt, simán földet értünk a texasi Houstonban.

Washington, USA

(Forrás: rmsz / Káfé)