CSEKE GÁBOR: "Napszámosok" voltak Torontóban

Beteg-

ápolás, 36 nyelven

A Rékai név, minden magya-

rossága dacára, igen otthonos a torontói köztudatban. Pedig viselői valamikor budapesti lakosok voltak, akik 1948-ban kivándorló útlevéllel a zsebükben, nekivágtak a nagyvilágnak...

A Rékai testvérek: János és Pál, mindketten gyakorló orvosok (egyikük sebész, a másik belgyógyász), feleségestől és gyermekeikkel kerekedtek föl szerencsét próbálni, mivel egy angol orvosi hetilapban hirdetésre bukkantak: több évre, külföldi orvosokat toboroznak Pakisztánba, hogy ezáltal javíthassanak az orvosi ellátáson. Rékaiék jelentkeztek, a pályázatot megnyerték és az egyezség értelmében Párizson át indultak Pakisztánba. A francia fővárosba érkezve közölték velük: az állásokat időközben betöltötték, több orvosra nincs szüksége a programnak. Rékaiék Párizsban rekedtek s a francia egészségügyi előírások értelmében nem folytathattak orvosi praxist. Szolgálataikat ekkor az Amerikai Egyesült Államoknak próbálták felkínálni, de a szigorú bevándorlási kvóta szabályaiban a magyarok valahol a lista végén szerepeltek, így pályázataikra mindegyre udvarias, de elutasító válaszok érkeztek.

Egyik nap Pál egykori budapesti ismerősével találkozott a párizsi utcán, aki megígérte, hogy összeköttetései révén, az angol kormány támogatásával közbenjár kanadai megtelepülésük ügyében. Így kerültek Rékaiék Torontóba, de az orvosi praxis folytatása itt is nehézségekbe ütközött külföldi származásuk miatt, ráadásul diplomáikat is honosítani kellett.

1950-ben Rékai János és Pál már kórházban dolgoznak, egy évvel később pedig saját rendelőt nyitottak Torontóban. Klientúrájuk növekedtével 1957-ben, 32 ággyal megnyitották az általuk alapított Toronto Centre Hospital-t (központi kórház), amely alig egy évtized alatt 175 ágyasra bővült, majd klinikai részleggel és szanatóriummal egészült ki.

A kórházat építő ugyancsak magyar származású mérnöknek gyakorlatias ötlete támadt: hogy se az orvosok, se ő ne vesztegessék hiába az idejüket, legjobb lenne, ha a kórház közelében telepednének meg (mellesleg így még ebédelni is hazaugorhatnának). Választása a torontói Riverdale nevű parkos-dombos területre esett, ahol hamarosan sikerült megvetnie a kanadai nagyváros egyik leghangulatosabb, legfestőibb, előkelő lakótelepének alapjait.

A Rékai-kórház szolgáltatásai, amellett, hogy világszinten mozogtak (az oxigénpalack és a vérnyomásmérő a falból csatlakozik minden ágyhoz; a szobákhoz telefon és televízió tartozik; az orvosok és az ápolók minden beteggel a saját anyanyelvén konzultálnak; a konyha mindenki otthon megszokott nemzeti eledelét kínálja), jó 15 évvel megelőzték a hivatalos kanadai politikát, amely, amióta az alkotmány is rögzítette, a legmagasabb szinten támogatja a különböző etnikumok kultúráját.

Dr. Rékai János, akit humanitárius jószolgálataiért választott hazája az Order of Canada elnevezésű, legnagyobb kanadai kitüntetéssel jutalmazott, 1978-ban váratlanul elhunyt. Nevét alapítvány őrzi, amely 1980 óta évente 8 magyar szakorvosnak tette lehetővé, hogy két hónapon át, ösztöndíjas megfigyelőként részt vegyen a 36 nyelven beszélő kórház teljeskörű életében. Ugyancsak a Rékai-féle gyógyászati elvek szerint létesült az az öregotthon, mely kimondottan a Kanadába bevándorolt, különböző etnikumú idősek istápolását vállalta magára, ama felismerésből kiindulva, hogy az élemedett kor előrehaladtával az ember hangsúlyozottabban visszazárkózik anyanyelvébe és emlékezetéből kihullanak az idegen nyelvi ismeretek. Ez a fajta öreggondozás nagyfokú otthonossággal és humánus gyöngédséggel könnyít az elesett idős emberek amúgy nehéz és eredendően sanyarú sorsán.

A megkezdett munkát a belgyógyász testvér, dr. Rékai Pál folytatja, aki az általuk alapított kórház vezető orvosa.

Három kutya és egy cica...

Rékai Jánosék 1967-ben, amikor Kanada fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte, sokgyerekes családot láttak vendégül a centenáriumi ünnepségek keretében. A háziasszony Rékai Kati - maga is két kislány anyja - szeretett volna valami maradandó emlékkel kedveskedni vendégeinek Torontóról, de még csak egy árva útikönyv se létezett e témára. Ekkor született meg benne a gondolat: jó lenne a gyerekek szája íze szerint megírt kalandos olvasmányt adni a kis olvasók kezébe. Rékai Kati ekkortól tarthatja számon íróságát, bár az első mű csak 1974-ben, Cristopher nevű első unokája születésekor öltött testet.

- Az is úgy - mesélte találkozásunkkor -, hogy egyre csak mondogattam a lányomnak, aki újságíró és színházi szakember, s amúgy is az egész nap otthon ült azokban a hónapokban, írjon valami gyermekolvasmányt Torontóról. Naponta jöttem az újabb és újabb ötletekkel, a végén felbosszankodott és rám támadt: "Ha olyan jól tudod, mit és hogyan kell írni, írd meg te!" Mit tehettem volna? Két hét alatt elkészültem az unokámnak szóló ajándék kéziratával, amelynek címe: The Adventures of Mickey, Taggy, Puppe and Cica, and how they discover Toronto. Dióhéjban arról van benne szó, hogy három kutya és egy cica elindulnak Torontóban és fölfedezik maguknak a várost... A kéziratot megmutattam a polgármesternek, aki lelkesen nyilatkozott róla: ezt a könyvet még az iskolában is tanítani fogják. A szöveg sorsát végül is egy 8 éves kislány döntötte el, akinek annyira teszett a három kutya és a cica kalandja, hogy meggyőzte könyvkiadással foglalkozó papáját adja ki bátran...

Ezzel elindult a "lavina": Rékai Kati azóta unokájának minden születésnapjára egy-egy újabb gyerekkönyvvel kedveskedik. Nemrég készült el a huszadikkal, amit a közben fiatalemberré cseperedett Cristopher változatlan elégtétellel nyugtázott, biztosítván a nagymamát, hogy csak így tovább, mert ezután is beleegyezik neve irodalmi forgalmazásába.

De nem csupán a könyvben felbukkanó unoka valóságos személy, hanem a Cica is, amelynek prototípusa kereken 24 esztendeje tévedt Rékaiék lakásába s azóta is hűséges lakója a háznak. Igaz, ma már nehezen mozog, csapzott szőrét hullatja, de azért nem zárkózik el a bemutatkozástól, az interjútól: halk, unott nyávogással nyugtázza az érdeklődést, és haamrosan ismét vackára vonul, szunyókálni.

Nem is csoda: Rékai Kati könyveiben sorra fedezte föl - Torontó után, kutyacimboráival együtt - Montrealt, Ottawát, az Ontario tó környékét, az állatkertet, múzeumokat, továbbá Franciaországot, majd Svájcot, Hollandiát, Bécset, hogy ellátogassanak Budapestre is, méghozzá angol, francia és német nyelvű változatokban, igényes grafikai kivitelben, illetve a világtalanok számára Braille-írásos formában is. Magyar nyelvű átültetés a kilencvenes évek végén számis is készült, az egyik könyv megjelent románul is, egy galaci magánkiadó jóvoltából. A Franciaországot bemutató kötetért az írónő 1968-ban Saint-Éxupéry díjat kapott (a zsűriben helyet foglalt a francia írónagyság két rokona is), amit a franciák minden évben a legrangosabb ifjúsági könyvnek ítélnek oda Párizsban. A kutyás-macskás kalandok nyomán videofilm, illetve kazettás hangjáték is készült, egy torontói bábszínház közreműködésével.

Célirányos, termékeny írói munkássága révén a magyar Rékai Kati a kanadai írószövetség titkára lett, s e minőségében Romániában is sokat tett a soknemzetiségű amerikai ország irodalmának népszerűsítéséért. Munkásságát a kanadai kormány 1994-ben azzal ismerte el, hogy számára is odaítélte az order of Canada kitüntetést. Megkapta ugyanakkor a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét is.

Rékai Kati azóta is járja a világot, akárcsak ötletesen kitalált kis hősei és a kölcsönös megismerés és kapcsolatok egyik utazó nagykövete.

A Rékai család nem maradt Kanada adósa azért, mert életük egy nehéz, sorsfordító szakaszában megélhetést, szakmai kiteljesedést nyújtott számukra.

(U.i.: A Kalejdoszkóp c. torontói magyar-angol nyelvű folyóirat idei első számában olvastam Dancs Rózsa búcsúztatóját Rékai Katiról, aki az idén örökre eltávozott szerettei köréből.)

Illusztráció: a Kalejdoszkóp nekrológjából