Történel-
münk minden-
féle furcsasá-
got produkál. Most éppen olyan kurió-
zumra bukkantunk a magyar kalandozástörténetben, ami párját ritkítja: ki gondolta volna, hogy a 20. század legelején a hatalmas kínai birodalomban egy magyar embert bíznak meg azzal, hogy mandarini rangban, a Jangce folyó menti tartományokban megszervezze a postaszolgálatot!
Pedig a Kompolthy Jób névre hallgató kereskedelmi tengerésztiszt, aki előtt az Adria hajózási társaságnál szép jövő várt, hiszen 23 éves koráig kétszer is körülutazta már a földet, fogja magát és otthoni karrierjének hátat fordítva, elszegődik japáni szolgálatba. Mire Japánba ér, ott éppen megvonták a bizalmat a külföldi szakemberektől, így csalódottan átmegy Kínába, azzal vígasztalván magát, hogy végtére az is Kelet...
Ott az újjászerveződő posta kötelékébe lépett, s gyorsan haladt előre a ranglétrán: a kínai császári posta tartományi igazgatója lett. Megtanult kínaiul, előbb Sanghájban, majd Szecsuán fővárosában (Csengtu) élt. Munkája során hatalmas távokat járt be kínai dzsunkán vagy négy teherhordó szállította gyaloghintón. Tizenegy évet töltött Kínában, nagy megbecsülésben. Az első világháború előtt szabadságot vett ki és Hong Kong, Singapore, Colombo, Aden és Port Said érintésével, Trieszten át Budapestre, majd lakhelyére, Balatonalmádiba utazott. Itt kínai selyemhímzéseit is kiállította és megírta első könyvét (Dzsunkával Kínán keresztül). 1923-ban a Kínai Köztársaság kitünteti. Legismertebb műveként Tíz év Kínában c. memoárját hagyta az utókorra. Tengerészkapitányként még jóideig a tengerésztisztképző iskola tanára, ő az, aki a hallgatóknak 1937-ben lediktálja a régi angol eredetű hajós ima szövegét (amely tulajdonképpen a XXIII. zsoltár átirata).
Két jellegzetes részletet idézünk könyveiből:
„A folyam itt derékszögű hirtelen kanyarulattal északnak fordul s medre, főképpen a parti részeken, tele van óriási sziklatömbökkel, melyek közt zúgva-harsogva forr és tajtékzik a rohanó áradat. És ezen mégis át kell jutnunk! Háromszáz méter hosszú, négy centiméter vastag bambusz-kötelet vittek ki a kulik a partra s a lao-ta (dzsunk-tulajdonos-kapitány) dobpergése ütemére s a hajcsárok püffölése közt elkezdték vontatni a dzsunkot. Alig, hogy kint voltunk a középvíz sodrában, egy nagy forgó minket is féloldalra borított. A lao-ta már rohant a szekerczéért, hogy elvágja a vontató-kötelet, ezalatt azonban a négy matrózzal úgy nekifeszítettük az orrkormánylapátot az árnak, hogy ezzel kizökkentettük a dzsunkot az örvényből." (Dzsung-hajóval Khinán keresztül, Bp. 1910)
„Lakásom ablakai a Bundra néztek. Végtelenül kedves, vonzó látvány volt tavasszal reggelenként, amint az ablakokat árnyékoló terebélyes fák koronái közt kipillantottam, s elgyönyörködtem a part mentén zsúfolódó hatalmas dzsunk-flottában, a hamisítatlan kínai élet nyüzsgésében.
Estenden a Bund keleti végén, mely már a kínai negyedbe torkollik, mindenféle zsonglőrök, mesemondók, bajazzók, paprikajancsisok ütötték fel tanyájukat a sétáló népség nagy örömére. Mi is gyakran ellátogattunk oda, mert sok érdekes dolgot figyelhetett meg az ember, ha kedve tartotta...
A kínai zsonglőrök ügyessége közmondásos. Bámulatos dolgokat produkálnak. Pedig a keresetük minimális. A kínai nem szívesen fizet ilyenfajta látványosságért. A mutatványok után körülhordott tányérkába nagyon gyéren potyog a pénz, s ami csöppen, az is csak egy réz kés: egy ötöd fillér! Sovány kenyérkereset!
A mesemondó már jobban keres. Véget nem érő, hosszú verseket kántál el magas éneklő hangon a hosszú ősz szakállú regös. A népség tátott szájjal hallgatja a csodás meséket. Naiv, könnyen hívő, gyermeteg lelkületüket ezek teljesen kielégítik. Szívesen honorálják az öreg bácsit. Sokkal többet keres, mint bukfencező kollégája.
Legjobban megy a Paprika Jancsinak. Ez, azt hiszem, tisztára kínai találmány. Sok évszázadra nyúlik vissza eredete. Magam is szívesen elnéztem, s nemegyszer az udvaromba hozattam, hogy egy unalmas félórát elszórakoztasson. A legjobban tetszett a játék kezdete, mikor magas hangon bemutatkoztak a babák. Mindig ugyanazzal az éneklő rikácsolással köszöntöttek be, s ez valami kedvesen nevetséges dolog volt. Mai napig is tisztán emlékszem a dallamra! A kínaiak is ezt szerették legjobban. Előadás után adtak is szépen a kitett perselybe.
Itt láttunk egyszer egy nagyon nevetséges dolgot. Egy hórihorgas, öles termetű kuli ácsorgott a bábszínház előtt: egyszerre csak odaperdül melléje a felesége, egy icipici kis asszonyka, elkezd éktelenül pörölni, aztán megfogja a kuli copfja végét, és kezdi hazafelé cibálni az embert. Roppant komikus látvány volt, amint így elbánt avval a nagy emberrel. Mindenki kacagott. Önkéntelenül tapsoltunk neki.” (Tíz év Kínában. Bp., 1928)
Forrás: Káfé / Illusztráció: egy mai "dzsung-hajó" a folyón
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése