Ausztráliába készülő turisták értelmes kérdései...

(az ausztrál turizmus honlap-

jára érkez-

tek, a válaszo-

kat a honlap humor-

ral is megál-

dott szerkesztői adták).

1.

- Szokott fújni a szél Ausztráliában? Még sosem láttam a tévében, hogy esett volna ott az eső, hogy tudnak akkor növekedni a növények? (UK).

- Minden növényt teljesen kifejlett állapotban importálunk, aztán csak állunk, és nézzük, ahogy elpusztulnak.

2.

- Láthatok majd kengurukat az utcán? (USA)

- Attól függ, hogy mennyit iszol.

3.

- Perth-ből Sydney-be szeretnék elgyalogolni - követhetem a vasúti síneket?(Svédország)

- Persze, csak háromezer mérföld, sok vizet vigyél magaddal.

4.

- Vannak pénzautomaták Ausztráliában? Tudnának küldeni nekem listát róluk Brisbane-ben, Cairns-ben, Townsville-ben és Hervey Bay-ben? (UK)

- Miben halt meg a legutolsó rabszolgája?

5.

- Tudnának információt adni az ausztráliai vízilóversenyekről? USA)

- Afrika az a nagy háromszög alakú kontinens Európától délre. Ausztrália az a nagy sziget a Csendes-óceán közepén, amelyiken nem... Á, nem érdekes. Hogyne, a vízilóverseny minden kedden este a Kings Cross-nál van. Megjelenés meztelenül.

6.

- Ausztráliában merre van észak? (USA)

- Fordulj dél felé, aztán fordulj 180 fokot. Szólj nekünk, ha megérkeztél, és akkor majd elküldjük neked a többi irányt is.

7.

- Hozhatok evőeszközöket Ausztráliába? (UK)

- Miért akarnál? Használd az ujjaidat, ahogy mi.

8.

- El tudnák küldeni nekem a Bécsi Fiúkórus beosztását? (USA)

- Ausztria az a fura kis ország, amely Németországgal határos, és amelyik... Á, nem érdekes. Hogyne, a Bécsi Fiúkórus minden kedden este a Kings Cross-nál lép fel, rögtön a vízilóversenyek után. Megjelenés meztelenül.

9.

- Járhatok magassarkúban Ausztráliában? (UK)

- Ön egy brit politikus, ugye?

10.

- Vannak Sydney-ben szupermarketek, és egész évben kapható tej?(Németország)

- Nem, mi vegetáriánus vadász-gyűjtögetők békés civilizációja vagyunk. A tej illegális.

11.

- Kérem, küldjenek nekem egy listát az összes olyan orvosról Ausztáliában, akinél kaphatok csörgőkígyó elleni szérumot. (USA)

- A csörgőkígyók Amerikában élnek, ott, ahol ÖN él. Az összes ausztrál kígyó tökéletesen ártalmatlan, biztonságos a kezelésük, és jó házikedvencek.

12.

- Lenne egy kérdésem egy híres állattal kapcsolatban, amelyik Ausztráliában él, de elfelejtettem a nevét. Ez egyfajta medve, amelyik fákon él. (USA)

- Ezt esőmedvének hívják. Azért ez a nevük, mert a gumifákról esnek le, és megeszik az agyát mindenkinek, aki alattuk sétál el. Úgy tudod távol tartani őket magadtól, ha emberi vizelettel fújod be magad, mielőtt sétára indulsz odakint.

13.

- Kifejlesztettem egy új terméket, amely a fiatalság forrása. Meg tudná mondani, hogy hol tudom ezt eladni Ausztráliában? (USA)

- Bárhol, ahol komolyabb számban fordulnak elő amerikaiak.

+ 1

- Tudok majd angolul beszélni a legtöbb helyen, ahova megyek? (USA)

- Igen, de előbb meg kell tanulnia.

Beküldte: Szentgyörgyi N. József

ELEKES FERENC: Jöjjön velem Jamaicába

Énnekem olyan a termé-

szetem, hogy amikor a szerve-

zetem úgy akarja, egysze-

rűen össze-

esem. Mint a collstok. A svájci röptéren is egyszerűen összeestem. Mint a collstok. Egy bicegve járó férfi spriccelte be orcámat valamivel és attól tértem magamhoz. Megköszöntem a bicegve járó embernek a spriccelést és szépen bemutatkoztam. Ő is. Azt mondta, órásmester Jamaicában. És megkérdezte, tudom-e, hol van Jamaica? Mondtam, egész életemben Jamaicába kívánkoztam. -A tengerért, tudja, a tengerért. És a középhőmérsékletért. Mert a világon ott a legjobb a tenger és a középhőmérséklet. Én ezt földrajzból tanultam. A bicegő férfi kezét homlokomra tette, hogy megsaccolja, van-e lázam. Nem volt lázam. Amikor felültünk a repülőre, s helyemet kerestem a másodosztályon, a bicegő ember karon fogott és azt mondta, mi nem utazunk másodrendű osztályon. Ő azért nem, mert hogy nézne ki, ha egy jamaicai órásmester másodrendű osztályon utazna? Én pedig azért nem, mert bármely pillanatban összeeshetem, és nem lesz, aki engem bespricceljen. Kissé feszengve ültem a jamaicai órásmester mellett, az első osztályú fotelben. Mert az fotel volt, nem szék. Senki nem törődött azzal, hogy az én jegyem nem ide van kiállítva. Jobbnál jobb ételeket hoztak a légikisasszonyok, ittunk is valami finomságot, de főleg beszélgettünk. A falumról és Jamaicáról. Hogy milyen szép az én falum és milyen szép Jamaica. És hogy nekünk milyen jó dolgunk van.

Egyszer azt mondja a bicegve járó, jamaicai órásmester, tudja mit? Jöjjön velem Jamaicába! Mondom, hát hogy menjek én Jamaicába, amikor az én jegyem nem oda szól? És különben is, várnak engem Nevijorkban. Egy nagy táblával vár engem egy úr. Úgy hívják, Koréh Ferenc. Abban egyeztünk meg, ki lesz téve a mellére egy tábla, s arra az lesz reá írva, hogy Koréh Ferenc. – Nem probléma, mondta a bicegő ember. Nem probléma. Én is ott szállok le. És indulunk is tovább, Jamaicába. Persze, előbb elköszönünk attól, aki magát várja azzal a táblával. Kérdem a jamaicai órásmestertől, mégis ezt ő hogy gondolja? Mert nekem nincs pénzem Jamaicáig. Csak odáig, ahol engem várnak. Azt mondja, ez sem probléma. – Amikor a másik repülőre ülünk fel, maga szépen összeesik. Mint Svájcban. És én spriccelem magát és elkeveredünk az utasok között. Közben igyekszünk a felüléssel. Bízza rám ! Egy jamaicai órásmester mindent el tud intézni. Magának csak annyi lesz a dolga, hogy szépen összeessék. Ahol szükségünk lesz rá.Mondom, azért ezzel a dologgal baj van. Mert én nem akkor esem össze, amikor akarok, hanem amikor a szervezetem úgy diktálja. És miért pont most menjek én Jamaicába? Nem lehetne ezt az utat elhalasztani? Hogy meggondoljam a részleteket és fölkészüljek egy újabb utazásra. Különben sem venné semmi hasznomat, ha magával mennék Jamaicába. Mert én nagyon nem értek az órás mesterséghez…

Erre kissé ideges lett a bicegő ember. Mondta is, hogy ő évek óta nem volt ideges. – Tudja mit? Ha maga ilyen körültekintő az utazásban, akkor az életben körülményes és halogató. Ez nem jó szokás. Így maga soha nem fogja látni Jamaicát. Kár. Tudja, hogy ott a fagylaltot is úgy adják az ember kezébe, hogy közben énekelnek és táncot lejtenek? Mert Jamaicában vidámság van. És jó élet. Könnyű élet. Gondtalan élet. Nézzen rám! Lát az arcomon egy ráncot? Nincs az én arcomon semmi ránc. Mert én nem körülményeskedem, nem aggódom semmiért. Vidáman élek. Mint a madár. Ahogyan ezt ki szokták fejezni. Azt mondja nekem, hogy maga nem ért az órás mesterséghez. Mit gondol, én értek? Csak annyit értek, hogy le tudom venni egy karórának a hátlapját. És ki tudom cserélni az elemet az órában. Annyit értek. Ma már nincs szükség órás mesterségre. Sokan még az elemet sem cserélik ki, hanem eldobják az órájukat. Ha megáll. -Tessék mondani, Jamaicában meg lehet élni abból, hogy valaki le tudja venni a karórának a hátlapját? És ki tudja cserélni az elemet az órában? –kérdeztem kíváncsi ábrázattal.

- Meg. Ha valakinek van esze hozzá. Akkor meg lehet élni, – válaszolta a bicegő jamaicai órás. – Uram, én Pesten nőttem fel. Pontosabban a Váci utcában. Tudja, hol van a Váci utca? Szóval, tudja. Aki ott nőtt fel, meg tud élni Jamaicában. Most figyeljen! Kimegyek a reggeli napsütésben a tengerparti strandra. Ott fekszenek a homokban a szebbnél szebb jamaicai lányok és asszonyok. Vagy idegenek, turisták. Amelyiknek óra van a csuklóján, ahhoz bizalmasan lehajolok és így szólok: – Szíveskedjék megmondani, hány óra a pontos idő? Teljesen mindegy, hogy mit válaszol. Megkérdezem, véletlenül nem késik az órája? Ha késik, megkérem, engedje meg, hogy kicseréljem benne az elemet. Mindig hordok a zsebemben óraelemet. Mindenféle méretben. Ha nem késik, hát akkor nem cserélem ki. De már beszélgetünk. És a beszélgetésből előbb-utóbb kialakul valami. Ha nem beszélget az ember, abból semmi nem alakul ki. Most már érti? A lényeg az, hogy Jamaicában meg lehet élni. Most pedig figyeljen nagyon! Maga nálamnál is jobban meg tudna élni Jamaicában. Csak annyit tanuljon meg, hogy akkor essék össze, amikor akar. És amikor szükség van rá. Mert van úgy, hogy jól jön az embernek egy kis összeesés. Ugye, a svájci röptéren is jól jött! Ezért utazhatott első osztályon. Luxus módon kiszolgálva. Legjobb összeesni Jamaicában. A tengerparti homokban. Valaki csak bespricceli az orcáját…

2010. május 27.

ROSIE SWALE: A Hoorn-fok gyermekei (3)

Zűrzavar

Bármilyen háborgó és viharos is lesz a Csendes-óceán déli része, semmiképpen nem lesz olyan nyomasztó, mint ez a két utolsó hét Sydneyben !

A hajóra néztem, és újra hálatelt szívvel gondoltam az emberekre, akik mellénk álltak. Az egész a BBC rádiónak adott interjúval kezdődött. A riporter, Diana Fisher, a canterbury érsek menye megígérte, visszajön, hogy lássa, mire jutottunk. Visszatérve igen gyászos hangulatban talált bennünket. A tervezett indulási időt már lekéstük. Semmi sem készült el idejében.

Diana tornádóként söpört végig a még hiányzó holmik listáján. Rábeszélte a Dunlop céget, hogy a legkülönfélébb dolgokat ajánlja fel nekünk. Valakitől kikunyerált a számunkra egy mentőcsónakot. És mindennek a tetejébe bemutatott minket Nick Lamontnak, akinek reklámügynöksége a televízió „Felfedezők" adásának legjobb ötleteit szolgáltatta.

Nick kanadai volt. - Nekivágni a Csendes-óceán déli felének - ez olyan, mintha hadjáratra indulna az ember - mondta mosolyogva. -Meg kell tenni mindent az ügy érdekében - a többi: kaland. Adják csak ide a hiányzó ételek listáját - tette hozzá. - És ne feledkezzenek meg a babról; rengeteg babra lesz szükségük!

Dolgoztunk, mint az eszeveszettek. Előbb-utóbb kiborultunk volna ebben a fergeteges tevékenykedésben Gavin és Janet Fox csillapító északi hatása nélkül. Gavin a halifaxi Heath gimnáziumban tanult, ahol Colin apja volt az igazgató. Amikor olvasta, hogy Sydneyben vagyunk, idesietett segíteni.

Olykor úgy éreztük magunkat, mint az első holdra szállást értékelő komputerek, amelyek annyira megteltek és túlterhelődtek, hogy nem lehetett több információt beléjük táplálni, több választ kicsikarni belőlük.

A legkülönfélébb dolgokban kellett dönteni: készítsünk-e vészkijáratot a kajüt padlóján, és milyen színre fessük az új polcokat. Igyekeztünk a rakodásnál tekintetbe venni mindazt, amit Smeetonék elméletével kapcsolatban olvastunk arról, hogy ők miért borultak fel. Emellett azon is gondolkodtunk, hogy milyen új játékokat vegyünk a gyerekeknek.

Minden új felszerelési tárgy érkezése újabb problémát jelentett. Az új vitorlázat egy hüvelykkel rövidebb volt, és az előremerevítő talpazatára új lemezt kellett készíteni. Fel kellett szerelni egy plexiüveg-boltozatot, hogy rossz idő esetén belülről is lássunk minden irányba, de rájöttünk, hogy az öregfa nekiütközik, ezért egy védő fémcsövet kellett föléje hajlítani. Megérkezett a gyönyörű, új mentőcsónak, de sehova sem tudtuk elhelyezni. Kiszállították a tartalék motoralkatrészeket, amelyeket Colin rendelt, és most újra nekiállt a motorokat szerelni, hogy a helyükre tegye a gyűrűket. Az esetlen formájú horgonyokat a hajófenék raktárba kellett gyömöszölni. Megérkezett a Dunlop Contender Ltd-től az új és erős fővitorla, és rájöttünk, hogy nem lehet beleilleszteni az öregfa vájatába, le kell venni és át kell alakítani. Mindent, amire nem volt feltétlenül szükségünk - beleértve a néhai központi fűtés tartozékait is - könyörtelenül kidobtunk.

El lehet képzelni, hogy ezenközben mit művelt Eve és Jimmy!

Valahogy újra össze kellett eszkábálni az egész hajót, és aztán 45 lábnyi holmit 30 lábnyi helyre gyömöszölni. Olykor magam is megdöbbentem a hajón elhelyezendő óriási bőség láttán: 100 font korpás liszt, 50 font cukor; egyre másra érkeztek a ládák tele finom babbal, gyümölcsszörppel, szárított gyümölccsel, konzervhússal és 4000 éhes száj számára elegendő levesporral; az egészet a klub különhelyiségében zártuk el, amíg el nem tudjuk helyezni a hajón. Egy nagy zsák újkrumplit, egy csomag pelenkát és 56 font mosóport a klub elegáns irodájának a szőnyegén halmoztunk fel.

Bármennyire fájt a szívünk, nem vihettük magunkkal Colin nagyítógépét, az ablakközi lécrolettákat és néhány nélkülözhetőnek ítélt Hajózási Útmutatót, hogy legyen hely a létfontosságú üzemanyag, a víz és a mentőfelszerelés számára. Colin megpróbálta olymódon megoldani a túlterhelés problémáját, hogy a szokásosnál egy hüvelyknyivel magasabbra festette az Anneliese merülési vonalát. De a lerakódásgátló réteg fekete szegélye már megint eltűnt.

A konzervdobozokat nem lehetett szép rendben az éléskamra polcain elhelyezni; le kellett tépni róluk a címkét, át kellett lakkozni őket, aztán műanyagzsákokba rámoltuk az egészet, és oda helyeztük, ahol nem borítja fel a hajó egyensúlyát és nem mozdul el, ha megdől a hajó. Már megjelöltük és bedukkóztuk mind az 1500 konzervdobozt, amit magunkkal viszünk, amikor Jimmy is odajött segíteni: ráült a még ragadós élelmiszeres dobozokra. Amikor felállt, ez díszlett a popsiján: „bab zarázs".

Annyi minden történt ezekben a napokban, hogy nem értünk rá aggódni az előttünk álló utazás miatt. Csak indulhatnánk már! -ez volt az egyetlen kívánságunk.

Tekercsszám hoztam ki az aprópénzt a bankból, és még az eddigieknél is többet telefonáltam. Miután kiszámítottam az időzónák különbségét, az automataperselyből jó néhány őrült londoni hívást is eszközöltem „a hívott fizeti" alapon. Megpróbáltam biztosítást kötni az utazásra. Végül az egyik cég hajlandónak mutatkozott biztosítani az Anneliese útját - kivéve a Hoorn-fok körülhajózását. Közölték, miszerint: „A biztosító, sajnos, úgy gondolja, hogy hajójuk összetörik az ottani háborgó tengeren." Mindenesetre szerencsés utat kívántak nekünk, és biztosítottak róla, hogy ha az Anneliesé-nek sikerül megkerülnie a Hoorn-fokot, ez lesz az első katamarán, amely megoldotta ezt az feladatot. Amennyiben tengerbíró állapotban túléljük az utazást, hajózzunk a Falkland-szigetekre, ott megújítják a biztosítást.

Az egyik londoni újság rádiót akart nekünk ajándékozni. Egy csomó izgalmas londoni telefonhívás, 15 000 mérföldnyi távolságon át folytatott viták és érvelések után ez az ügy is kútba esett.

A Macmillan kiadó melbourni fiókjának szerkesztője felhívott és elmondta: elolvasta a „Rosie, drágám" kéziratának egyik másolatát; nagyon tetszett neki, ezt meg is táviratozta a kiadó londoni központjába. Izgalmamban a plafonig ugrottam a vonal másik végén. Később azonban arra gondoltam, csak azért mondta, hogy kedveskedjen nekem.

Eve-t és Jimmyt el kellett vinnem az orvoshoz, hogy megkapják a soron levő oltást. És mindannyiunknak három ízben kellett elmennünk a gyerekek új vízhatlan narancsszín öltönyeiért meg a mi neo-prén csuklyánkért és kesztyűnkért.

A fogunkkal is sok bosszúságunk volt. Szerencsére a Multihull Association elnöke bemutatott bennünket fogász barátjának, Péter Mullarnak, a világ leggyorsabban és legjobban vitorlázó fogorvosának, aki betömte minden rossz fogunkat - és honoráriumot semmiképpen sem akart elfogadni érte.

December 3. Colin és kedves segítőtársaink naphosszat dolgoztak a hajón, közben kolbászkoszton éltek. Én elrohantam a reptérre, hogy kiváltsak a vámnál egy csomag Independent Television News filmet. Úgy látszik, azt hitték, hogy pornófilmek, és bele akartak kukkantani, Az Atlas Plastic Companyt is felkerestem, és egy csomó négygallonos műanyagtartállyal tértem haza - úgy voltak egymásba rakva, mint a fagylalttölcsérek. A végén kisült, hogy nem férnek a szekrénybe. Felkerestem egy másik műanyagos céget is, onnan a felső kajüttáblákhoz szükséges, jó erős, világos plexi-üveg lemezekkel megrakodva tántorogtam haza. Ezek után Adrián Quist, a Dunlop igazgatója erőnek erejével ránk tukmálta magánsofőrjét, az autójával együtt, hogy időmegtakarítás céljából azon járjuk a várost; és bájos magántitkárnőjét, hogy segítsen nekünk a vásárlások lebonyolításában.

A hajón minden egyszerre zajlott. Éppen a belső kormánykereket szerelték fel. Közben a helyére tették a hatalmas önkormányzó berendezést, amit a hajóépítő telepen eredeti nagyságának a kétszeresére növeltek. Feltéptük a hajó belső deszkaburkolatának maradványát, és csapszeggel felerősítettük a plexiüveget, hogy a felső kajütön dupla ablakunk legyen. Eve összeszedegette a padlón szétszórt ragadós csavarokat, és igyekezett rábeszélni Jimmyt, hogy ne egyen túl sokat belőlük.

A tatról újra ki kellett szállítani mindent, mert Colin oda rögzítette az új patrácszerelvényeket. (Patrácnak a hajó két oldalán levő árbocfeszítő kötelet nevezik.) A W. C-ből is ki kellett rakodni, amikor az új fenékvízszivattyút és az olajjal impregnált vízhatlan köpenynek való kampót szerelték fel. 65 új térkép, köztük a Hoorn-fok tengerészeti térképei és naptárak érkeztek Londonból; nagy erőfeszítéssel vonszoltuk el magunkat a közelükből, mert folytatni kellett a munkát. Dunloptól megérkeztek az új telepek; szép rendben lerögzítettük őket a motorház rekeszeibe.

A zűr kellős közepén egy udvarias japán fiatalember látogatott meg bennünket; japán nyelvű képes újságot szorongatott a kezében, s az újságban látható volt a hajónkról, valamint a rólam készült, kissé pajzán fotográfia. Valószínűleg azok közül a képek közül való lehetett, amelyeket Colin a fényképezőgép kipróbálása céljából vett fel. Másnap egy kedves levelet kaptunk a Motley One, az Anneilese testvérhajójának a tulajdonosától - ez az egyetlen Oceanic típusú rajtunk kívül a Csendes-óceánon. Azt írták, hogy láttak egy újságkivágást a News of the Worldben, melynek címe: „Rosie sztriptíze a világ körül". Ezt azután a rokonaim megrovó hangú levelei követték!

Végre nagy nehezen összeszedtünk annyi pénzt, amiből vehettünk egy rádió adó-vevőt. De már alig volt időnk felszerelni. A cég a bemutató készüléket adta el nekünk; a kristálydetektorokat Melbourne-ből szállították légi úton. Anneliesét újra kiemelték a vízből, mégpedig zuhogó esőben, és egy arany földelő lemezt szereltek a törzsére. Az összes elektromos berendezését darabokra szedték, a dinamókat és a generátorokat kiszerelték és átvizsgálták. Ezután egy elszánt mérnök felmászott az újonnan felcsarnakolt árbocrúdra, és ráerősített egy 12 lábnyi ostorantennát - olyan volt, mint valami sárga horgászbot. Másnap kora reggel egy vizsgabiztos érkezett a főpostáról: a harmadosztályú rádiókezelői vizsgát kellett letennünk előtte. Egész éjjel magoltunk, mégis nagyon izgultunk, nem nyomunk-e majd rossz gombot le, ha az új készüléket kell bekapcsolnunk. De nagyon helyes ember volt. Rámosolygott Eve-re meg Jim-re, amikor megérkezett. Ezek után már nem volt kétséges a vizsga eredménye. 70 százalékot értünk el.

A szakadatlan őrült kapkodás kezdett az idegeimre menni. - Úgy érzem, nem bírom tovább, Colin - mondtam. - Nem indulhatnánk már?

- Hát, azt hiszem, mehetnénk - mondta elgondolkozva. - A legfontosabb dolgok elkészültek.

Éppen, mikor elhatároztuk, hogy másnap indulunk, észrevettük, hogy hűséges Spitfire-iránytűnk, amely állandó útitársunk volt a hajón három éven át, elmerült a fekete folyadékban, amelyben a szélrózsa lebeg, és nem lehet leolvasni az adatait. Ráadásul senki sem tudta megjavítani. Két új olcsó iránytűt kellett vásárolnunk helyette, ezek voltak még a legmegfelelőbbek a rendelkezésre állók közt, és sietve kompenzáltuk őket. De még így sem bíztunk bennük.

A fő iránytűt a hajó belsejében, az Eve hálóhelyére nyíló ablak fölött szereltük fel a falra. Sajnos nem volt kardanikusan felfüggesztve. Leginkább egy nagy gömbölyű aranyhal-akváriumra emlékeztetett; mutatói úgy úszkáltak körbe-körbe, mint a halak.

Végül, december 6-án, a tervezett indulásnál majdnem három héttel később az Anneliese útra kelt. Egyszerűen nem mertünk tovább késlekedni.

Lassan kipöfögtünk Sydney kikötőjéből.

- Nem valami szerencsés, hogy újra szél ellen kell indulnunk - jegyeztem meg.

Pillanatnyilag azonban, azt hiszem, jobban izgultunk John Monks, a Daily Express munkatársa miatt, aki egy kicsiny csónakban hánykolódott a kikötő borzolódó vizén, az Independent Television News kameránkkal.

- Isten veletek! - mondta, amikor mellénk ért, és átadta a kamerákat. - A filmek már ma este biztos Londonban lesznek!

Hivatalosan elhagytuk Ausztráliát. Nyugtalanul és türelmetlenül hajóztunk át a Headsen. Húsz perccel később felfelé nézve észrevettem, hogy a rádióantenna lazán lóg az árboc tetején, és másodperceken belül letörik. Annyi baj legyen, majd csak megleszünk nélküle Űj-Zélandig. Aztán lefele pillantottam, és azt láttam, hogy az új, súlyos önkormányzó berendezés rúdjai derékszögben elhajoltak, és eltérítik irányából a hajót.

Jaj, mindössze két mérföldnyire voltunk Ausztráliától, és máris vissza kellett fordulnunk.

- Nagy vihar volt? - kérdezte egy fiatalember a mólónál, miközben szorgosan fényezte az egyik óceáni versenyhajó törzsét.

A hajóépítő telepen késő éjszakáig dolgoztak, míg visszaszerelték a Colin tervezte eredeti önkormányzó berendezést. A rádiómérnök másnap reggel hat órakor érkezett, újra felmászott az árbocra, és újra felszerelte az antennát.

Mint mindig, amikor a rádión kellett dolgozni, ömlött az eső. Egyáltalán nem bíztunk már az új antennában. És az utolsó pillanatban összes új-zélandi pénzünket egy, a fedélzet szintjére szerelt tartalék antennára költöttük.

Kilenc órakor az idő feltisztult, és mi újra útra készen álltunk. Azt hiszem, nem sok emberrel történik meg, hogy egyszer érkezik, de kétszer hagyja el Ausztráliát.

Kiérve a kikötőből, végighajóztunk mindazon helyek mentén, amelyeket az ausztráliai turistáknak meg kell nézniök. Őszintén sajnáltam, hogy nem maradhattunk hosszabb ideig ebben a szép országban. Ahogy kikanyarodtunk a Headsből, rájöttem, hogy a Sydneyben töltött két hónap alatt egyetlen szabadnapunk volt, az, amikor a strandon víz alá merültünk, és Colin kis híján megfulladt...

ROSIE SWALE: A Hoorn-fok gyermekei (2)

A CYCA-ban most mindenki a Sydney-Hobart-verse-

nyek miatt izgult, amelyek a mi indulásunk után kezdődnek. Ezen a költséges versenyen, ha eltörik egy árboc, rögvest teherkocsin odaszállítják az újat.

A klub egyik alapító tagja volt Vic Meyers, a rettenthetetlen hajós, a Solo tulajdonosa és építője. A Solo nem pontosan a Hoorn-foknál futott zátonyra, hanem miután lehorgonyzóit Punta Arenas-ban, a Magellán-szorosban; a Hoorn-foktól jóval északra történt a baj. - Ne menjenek oda - tanácsolta Vic -, nagyon hideg van ott! - Más klubtagok azt ajánlották: - Adják el a hajót, és telepedjenek le Ausztráliában. Itt lehet keresni... - De nekünk valahogy sohasem jutott az eszünkbe, hogy lemondjunk az utazás folytatásáról.

Mihelyt John Austin szerzett egy kis pénzt, Anneliesét kivontatták a klub mögé, és leszerelték az árbocát. Erős szél fújt, amikor a daruval kiemelték az árbocot, s az nekiütődött a falnak, több kárt okozva Colin vérnyomásának, mint az árbocnak - mint később kiderült.

Aztán a lehető legszélesebbre tárták szét a csúsztató szánkót, és egy bátor ember lemerült a cápáktól nyüzsgő, barna vízbe, hogy ellenőrizze, vajon a cönkök pontosan a sarkantyúk és a hajótörzsek alatt állnak-e. Ezután Bill Bold, a hajóépítő telep vezetője megnyomta a gombot, amely elindította a hosszú, olajos vontatókötelet, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük a cockpitban, nem siklik-e ki az Anneliese, amikor hajónk a három éve történt vízre bocsájtása óta első ízben teljes egészében kiemelkedett a vízből. Nedves gizgaz meg kacsakagylók tapadtak az aljára.

Mindössze egyszer vontattuk partra, annyira idegesítő ügylet ez. Colin rendszerint a vízben kaparta le, sokszor az óceán kellős közepén. Békaember felszerelésben, kaparóval a kezében beugrott a vízbe, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lepotyogó kacsakagylók odacsábíthatják a legéhesebb cápákat.

Teljesen lenyűgözött a vízből kikerült Anneliese szokatlan látványa. Olyan volt, mint egy erőteljes vízi tobogán, Bill O'Brien egyszer azt mondta Colinnak, hogy az Anneliese valóságos „téglaházacska". Hozzátette, hogy lényegében tutaj, és hogy az emberek tutajra szállnak, ha a nagy hajójuk elsüllyed. Mi tehát máris rajta voltunk.

Hajónk tiszta üvegszállal megerősített műanyag konstrukció - egy darabból formázott alsó és felső részét összeragasztották; üvegszálakkal megerősített műanyag törzseit az egyik végüktől a másikig hosszmerevítő gerendák szilárdítják, a tető rétegelt műanyag és balsafa. Rekeszfala öt hatalmas repülőgéptartó szelvényből készült. Elől-hátul poliuretán habbal töltött, vízhatlan rekeszei voltak. Ez

utóbbiak a korallok elleni óvintézkedés céljait szolgálták, és most majd a jég ellen is megvédenék - remélhetőleg.

Az emberek megjegyzései következtében megcsappant bizodalmunk nagyrészt visszatért, amikor végignéztünk a szépen kikupálódott Anneliesén. Tudtuk, hogy nagyobb feladat előtt áll, mint a legtöbb föld körüli utazásra készülő hajó. Nemcsak a Csendes-óceán déli vizein, a Hoorn-fok körül kell hajóznia, hanem továbbra is boldog otthont kell biztosítania gyermekeink számára.

Naphosszat kapargattuk a kacsakagylókat. Mellettünk, egyik oldalon az One-Ton-Cup versenyre készülő óceáni versenyhajó ragyogó törzsét fényezték, a másik oldalon pedig - bámuló sokaság közepette - egy gyönyörű vasbeton hajó tatjára eresztették le az óriási kormánykereket.

Végül felszereltük az új anódokat és az áramlásos sebességmérőt; úgy gondoltuk, könnyebben tudjuk majd kezelni, mint a vontatott sebességmérőt, melynek propellerét amúgy is megette egy hal a Galápagos-szigetek közelében. Szegény Colin eközben leesett a deszka-pallóról, és majdnem eltörte legértékesebb felszerelésünket: a csuklóját.

Másnap Colin meg két barátja a fedélzeten festettek az ajándékba kapott, ragyogó narancsszín festékkel, jómagam meg a lerakódásgátló réteget raktam fel. Egy lány a vasbeton hajón ugyanezzel foglalatoskodott. Mindketten bikiniben dolgoztunk, és Colin szerint piszkossági versenyben álltunk egymással.

Végül is elkészültünk. A kormánylapátokat és a hajócsavarokat újra ellenőrizte. Mindent, ami vízbe kerülhet, Selley-féle szilíciumos réteggel vontunk be; és Colin ragyogó narancsszín betűkkel újrafestette a hajó tatján Anneliese nevét. Hajóotthonunk képe teljesen megváltozott - egy kicsit olyan volt, mint egy vadonatúj játék. Mikor újra vízre került, Colin búcsúzóul még csúszásgátló réteggel vonta be a kajüt tetejének fehér részeit.

A mólón egy járókelő azt mondta: - Hű, de erős hajó!

Annyira el voltunk foglalva, hogy észre se vettük: elkéstük az indulásra kitűzött időt. És még hiányzottak a kisvitorláink, a rádióvevőnk, a rossz időre való ruhák, a fogunk is fájt - és nem volt élelmünk az elkövetkező hat hónapra ...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Élet az Anneliese fedélzetén. Háttérben Colin, előtte a két "kisőrdög" és előtérben az írónő

ROSIE SWALE: A Hoorn-fok gyermekei (1)

Rosie Swale, gyors- és gépíró, modell, rádióbemondó és újságíró, férjével, aki biokémiát tanult és sportoló volt (futó, alpinista, judóversenyző, motorversenyző), 1971 decemberében másfél éves föld körüli vitorlásútra indult. Előtanulmányaik mintegy két évig tartottak — ezenközben Rosie az itáliai partok mentén, a vitorláshajón szülte meg kisebb gyermekét. A kalandos lelkületű, s némileg felelőtlennek tűnő házaspár a veszélyes, hosszú útra magával vitte féléves és kétéves gyermekét. Az utazás gondolatát elsősorban a létbizonytalanság szülte — hiszen se állásuk, se lakásuk másrészt az a vágyuk, hogy gyermekeiket a modern nagyvárosi élet zűrzavarából megmentsék és fejlődésüket nap mint nap nyomon követhessék.

Az utazás Gibraltárból indult, és Barbados, a Panama-csatornaövezet, a Galápagos-szigetek, a Marquises-szigetek, Tahiti, a Tonga-szigetek érintésével Ausztrálián át, s onnan kelet felé visszafordulva Új-Zélandon és a hatalmas Csendes-óceánon átkelve vezetett Dél-Amerika legdélibb partjainál, a Drake-átjáró és a Hoorn-fok mentén — tehát a Déli-sarkvidék közelében — a Falkland-szigetek és Brazília (Recife) érintésével Plymouth kikötőjébe. Sok izgalmas kalandba volt részük a másfél év alatt — betegség és életveszély többször is fenyegette őket, de mindig megőrizték munkaképességüket és optimista életszemléletüket.

|

A vitorlásút kitűzött célját elérte: kis családjuk boldogan élt a hosszú úton, a gyerekek jelenléte derűt és erőt adott a veszélyes szituációkban, s a nehéz hajózási feladatokat is maradéktalanul teljesítették. (Világjárók, 126, Gondolat 1979)

,Csak nem ezen jöttek Angliából?'

Dr. David Lewis 32 láb hosszú Icebird nevű sloopja - egyárbocos, hosszvitorlás és elővitorlás hajója - indulásra készen állt. Megcsodáltuk a napfényben ragyogó, Hasler-féle önkormányzó szerkezetét, meg a sarki kékre festett erős acéllemezeket összes ablakán. Borzongva gondoltunk arra, milyen hideg lesz acélfedélzete a jeges Antarktisz mélyén, meg arra az izgalmas estére is, amelyet nemrégiben a hajón töltöttünk. Az Icebird testvérhajójának a tulajdonosa elmesélte akkor, hogyan hánykolódott hajója és törtek össze árbocai egy közepes erősségű viharban a Tasman-tengeren.

De Dávid, aki néhány évvel ezelőtt elnyerte az „év sportolója" díjat hazájában, Új-Zélandban, rengeteg tengeri mérföldet tett már meg a vitorlásán, számos, az Atlanti-óceánt átszelő versenyen vett részt, és a Rehu Moanán körülhajózta a földet.

Másnap este zuhogó esőben... felhozott a hajónkra egy négyzet alakú nagy, sárga dobozt; az oldalára nyomtatott felirat azt hirdette: „Ez nem merül el". Az ő Marconi-Kestrel-féle vészjelző rádiója volt. Levette a védőhuzatát, és elkezdte forgatni a kapcsolókat, míg a két jelzőlámpa ki nem gyulladt. Tátott szájjal bámultuk, mennyi minden fér el ilyen kis helyen. A rádión volt antenna, fülhallgató, a tengerbe dobandó földelő drót, morze-kopogtató készülék és automatikus riasztó berendezés.

- Három vészjelző frekvencián működik - magyarázta Dávid -, az egyik hangokat és morzejeleket ad le 3000 mérföldes távolságra. - Áhítattal bámultuk. - Maguknak hoztam - mondta váratlanul, biztató mosollyal. - Nagyobb szükségük lehet rá, mint nekem. - Csak

kölcsön adom - tette hozzá. - Az olyan emberek, mint mi, rendszerint túlélik a veszélyeket!

Másnap reggel nagy tömeg - köztük volt John Fairfax és Sylvia Cooke, a csendes-óceáni evezősök - gyűlt össze a búcsúztatására. Szívünk a torkunkban dobogott, mikor kihajózott az öbölből. Szinte hihetetlen, hogy ilyen röviddel azután, hogy a hajója elsüllyedt a Csendes-óceánon, megvette és felszerelte az Icebirdöt. Nekünk most körülbelül ugyannyi idő állott a rendelkezésünkre az Anneliese felkészítésére. Neki kellett látni!

Chichester január 29-én indult, akkor már elkezdődött a ciklonos időszak; ezért is borult fel. Alec Rose később vágott neki az útnak Melbourne-ből, és ki kellett kötnie Bluffban, hogy rendbe hozza z árbocozatát. Mi november közepe táján akartunk elindulni Sydneyből. Néztük a rozoga móló mellett ringatózó Anneliesét. Eszünkbe jutott a southamptoni móló, melynél kikötöttünk volt; azon is meglazult egy deszka, éppen előttünk. Voltaképpen azt hittük, hogy egy tökéletes állapotban levő hajón érkeztünk Sydneybe. Most meg leszedték a vitorláit, mert meg kellett javítani őket; önkormányzó berendezését is kiszerelték, hogy egy kicsit átalakítsák; még a kormánykerekét is kivették. A gépészek pedig érthetetlen okból nem akarták átvizsgálni a motorokat. Szegény Anneliesénk úgy nézett ki, mint egy rozoga börtönhajó. Vajon lesz-e még valaha is menetkész állapotban? Csak ha minden tartozékát visszakapjuk, akkor indulhatunk. David Lewisnek hála, a legfontosabb felszerelésünk megvolt: a vészjelző rádió.

Egy másik ajándékot is kaptunk David közvetítésével: egy kedves, dél-afrikai fiút, Graham Coxot. Bár annyira le volt égve, hogy még a villanyvilágítást sem tudta bevezetni a kuckójába, mindenáron segíteni akart nekünk az Anneliese felszerelésénél - persze ingyen, leszámítva azt a néhány adag forró virslit, amit a közeli büféből hoztunk le a hajóra, amikor nem értünk rá reggelit készíteni.

- A mentőtutajuk le fog szakadni a hajóról...

- Az árbocokat elsöpri a tenger...

- A kajüt tetejét összeroppantják a hullámok...

- A hajó fara behorpad, mert, tudják ...

- Zátonyra futnak ... elvesztik az árbocozatot... ripityára törik ...

Leírhatatlan, mit éreztünk, Colin meg én, eme jóslatok hallatára, amelyeket a mólóról zúdítottak ránk a járókelők. De még ennél is rosszabb volt, hogy majdnem mindennap akadt egy-két első osztályú versenyhajó - egy csomó versenyzővel a fedélzetén -, amely törött árboccal futott be a CYCA kikötőjébe, pedig csak a helyi vizeken úszkáltak. Megpróbáltuk felidézni a legrosszabbat, ami történhet velünk - és felkészíteni az Anneliesét a fogadására.

Egy hüvelyk vastagságú furnérlemezt erősítettünk az ajtóra és a far nagy részére, abban a reményben, hogy megszilárdítja a hajót, rossz idő esetén pedig belül tartja a gyerekeket és kívül a hullámokat. Kimostuk a horgonyláncokat és a hajófenékbe helyeztük, hogy mélyebbre süllyesszük a súlypontot. Colin még azon is gondolkozott, ne szereljen-e acélléceket a kajüt belsejébe, hogy megszilárdítsa a falait, mint ahogy a versenyautójába is erősített ilyesmit. Végül is úgy láttuk, túl nehéz lenne - és nem akartunk szembeszállni Bill O'Brien varázsigéjével. Inkább kivettük a nehezéket, és helyette erősítő lemezeket fektettünk a hajó fenekére.

Aztán egy délután Colin, Loch Crowtherral, elment egy őszibarackosba, amely tele volt hatalmas katamaránokkal és trimaránokkal. Itt építette Loch híres, 55 láb hosszú hajóját. Alsó ablakainkra való furnérlemez redőnyökkel megrakodva tértek vissza. Én elrohantam, és szereztem 355 rozsdamentes acél anyacsavart, csapszeget és csavaralátétet, aztán Colin és Graham - villanyfúrógéppel meg Selly tömítőanyagával - napokon át erősítették őket a helyükre. Mikor elkészültek vele és fehérre festették az egészet, Anneliese elölről úgy nézett ki, mint egy páncélos cirkáló.

Hajónk árbocozata valószínűleg rendben volt - az árbocmester, aki felmászott a főárbocra, legalábbis ezt mondta. Csakhogy három évvel ezelőtt! Senki sem tudhatta, hogy mire lesz képes az Anneliese ott, ahova indul, mivel nem kérdezhettünk meg senkit, aki valaha is járt ott. Mégis úgy döntöttünk, hogy valamivel nagyobb átmérőjű árbocozatot szerzünk be számára. Azt akartuk, hogy Anneliese megkapja a lehető legjobbat. Rövid árboc volt, de mi nagyra értékeltük.

Mihelyt Sydneybe érkeztünk, összes vitorláit elküldtük a javítóba, hogy háromszorosan szegjék be, és külön fogásolóköteleket rakjanak fel rá. Egy csonka csúcsvitorlát, egy viharvitorlát - akkorát, mint a nagyvitorla fele - és egy erős új fővitorlát is rendeltünk, jóllehet mindezt nemigen engedhettük meg magunknak.

Ezekre az új vitorlákra valóban nagy szükségünk volt. Kezdtük megérteni, hogy a Csendes-óceán déli részének hatalmas hullámain bevont vitorlákkal és lekötött kormánnyal nem vészelhetjük át a vihart. Ott az embernek mindig előre kell haladnia. Loch Crowther szerint viharban a legnagyobb biztonságot az adja, ha minél nagyobb sebességgel rohanunk. Ezért nélkülözhetetlenek a kis vitorlák.

Biztonsági berendezéseinket is elküldtük felülvizsgálatra. A mentőtutaj ellenőrzésénél kiderült, hogy tele van vízzel, mert a gibraltári felülvizsgálatnál nem zárták el légmentesen. Nem volt valami megnyugtató arra gondoni, hogy ha Ausztráliába vezető utunkon valahol ki kellett volna csatolni a mentőkötelet - semmi sem történt volna. Őszintén szólva nem nagyon bíztunk a mentőtutajban. Nagyon kicsi volt, és a legszükségesebb élelem számára sem volt hely rajta. Ha mentőtutajra szorulunk a Csendes-óceán déli részén, legalább öt jeges hetet kell rajta töltenünk. Vágyakozva bámultuk a nagyobb mentőcsónakokat - de azok 700 dollárba kerültek.

A CYCA nagyon elnéző volt James Mario iránt: megengedte, hogy mindennap anyaszült meztelen vonuljon végig a mólón, egészen a fürdőszobáig. A klub bárjának a személyzete is rendkívül kedves volt hozzánk, jóllehet nem gyakran jártunk oda. Fél óránál hosszabb ideig soha sem maradtunk ott, mivel az ausztrál sör, melyet félrevezetőén kis pohárba töltenek, igencsak erős. Az egyik klubtag elmondotta, hogy egyszer már járt a Hoorn-foknál. - Két pasas a tengerbe veszett - közölte sötéten.

Senki sem értette, miért hajózunk katamaránon. Talán nem tudták megkülönböztetni a több törzsű hajók egyes formáit. A Rush-cutter-öbölben horgonyzó egyetlen katamarán egészen más volt, mint a miénk...

(Folytatjuk)

CSEKE GÁBOR: Magyar postaigazgató Keleten

Történel-

münk minden-

féle furcsasá-

got produkál. Most éppen olyan kurió-

zumra bukkantunk a magyar kalandozástörténetben, ami párját ritkítja: ki gondolta volna, hogy a 20. század legelején a hatalmas kínai birodalomban egy magyar embert bíznak meg azzal, hogy mandarini rangban, a Jangce folyó menti tartományokban megszervezze a postaszolgálatot!

Pedig a Kompolthy Jób névre hallgató kereskedelmi tengerésztiszt, aki előtt az Adria hajózási társaságnál szép jövő várt, hiszen 23 éves koráig kétszer is körülutazta már a földet, fogja magát és otthoni karrierjének hátat fordítva, elszegődik japáni szolgálatba. Mire Japánba ér, ott éppen megvonták a bizalmat a külföldi szakemberektől, így csalódottan átmegy Kínába, azzal vígasztalván magát, hogy végtére az is Kelet...

Ott az újjászerveződő posta kötelékébe lépett, s gyorsan haladt előre a ranglétrán: a kínai császári posta tartományi igazgatója lett. Megtanult kínaiul, előbb Sanghájban, majd Szecsuán fővárosában (Csengtu) élt. Munkája során hatalmas távokat járt be kínai dzsunkán vagy négy teherhordó szállította gyaloghintón. Tizenegy évet töltött Kínában, nagy megbecsülésben. Az első világháború előtt szabadságot vett ki és Hong Kong, Singapore, Colombo, Aden és Port Said érintésével, Trieszten át Budapestre, majd lakhelyére, Balatonalmádiba utazott. Itt kínai selyemhímzéseit is kiállította és megírta első könyvét (Dzsunkával Kínán keresztül). 1923-ban a Kínai Köztársaság kitünteti. Legismertebb műveként Tíz év Kínában c. memoárját hagyta az utókorra. Tengerészkapitányként még jóideig a tengerésztisztképző iskola tanára, ő az, aki a hallgatóknak 1937-ben lediktálja a régi angol eredetű hajós ima szövegét (amely tulajdonképpen a XXIII. zsoltár átirata).

Két jellegzetes részletet idézünk könyveiből:

„A folyam itt derékszögű hirtelen kanyarulattal északnak fordul s medre, főképpen a parti részeken, tele van óriási sziklatömbökkel, melyek közt zúgva-harsogva forr és tajtékzik a rohanó áradat. És ezen mégis át kell jutnunk! Háromszáz méter hosszú, négy centiméter vastag bambusz-kötelet vittek ki a kulik a partra s a lao-ta (dzsunk-tulajdonos-kapitány) dobpergése ütemére s a hajcsárok püffölése közt elkezdték vontatni a dzsunkot. Alig, hogy kint voltunk a középvíz sodrában, egy nagy forgó minket is féloldalra borított. A lao-ta már rohant a szekerczéért, hogy elvágja a vontató-kötelet, ezalatt azonban a négy matrózzal úgy nekifeszítettük az orrkormánylapátot az árnak, hogy ezzel kizökkentettük a dzsunkot az örvényből." (Dzsung-hajóval Khinán keresztül, Bp. 1910)

„Lakásom ablakai a Bundra néztek. Végtelenül kedves, vonzó látvány volt tavasszal reggelenként, amint az ablakokat árnyékoló terebélyes fák koronái közt kipillantottam, s elgyönyörködtem a part mentén zsúfolódó hatalmas dzsunk-flottában, a hamisítatlan kínai élet nyüzsgésében.

Estenden a Bund keleti végén, mely már a kínai negyedbe torkollik, mindenféle zsonglőrök, mesemondók, bajazzók, paprikajancsisok ütötték fel tanyájukat a sétáló népség nagy örömére. Mi is gyakran ellátogattunk oda, mert sok érdekes dolgot figyelhetett meg az ember, ha kedve tartotta...

A kínai zsonglőrök ügyessége közmondásos. Bámulatos dolgokat produkálnak. Pedig a keresetük minimális. A kínai nem szívesen fizet ilyenfajta látványosságért. A mutatványok után körülhordott tányérkába nagyon gyéren potyog a pénz, s ami csöppen, az is csak egy réz kés: egy ötöd fillér! Sovány kenyérkereset!

A mesemondó már jobban keres. Véget nem érő, hosszú verseket kántál el magas éneklő hangon a hosszú ősz szakállú regös. A népség tátott szájjal hallgatja a csodás meséket. Naiv, könnyen hívő, gyermeteg lelkületüket ezek teljesen kielégítik. Szívesen honorálják az öreg bácsit. Sokkal többet keres, mint bukfencező kollégája.

Legjobban megy a Paprika Jancsinak. Ez, azt hiszem, tisztára kínai találmány. Sok évszázadra nyúlik vissza eredete. Magam is szívesen elnéztem, s nemegyszer az udvaromba hozattam, hogy egy unalmas félórát elszórakoztasson. A legjobban tetszett a játék kezdete, mikor magas hangon bemutatkoztak a babák. Mindig ugyanazzal az éneklő rikácsolással köszöntöttek be, s ez valami kedvesen nevetséges dolog volt. Mai napig is tisztán emlékszem a dallamra! A kínaiak is ezt szerették legjobban. Előadás után adtak is szépen a kitett perselybe.

Itt láttunk egyszer egy nagyon nevetséges dolgot. Egy hórihorgas, öles termetű kuli ácsorgott a bábszínház előtt: egyszerre csak odaperdül melléje a felesége, egy icipici kis asszonyka, elkezd éktelenül pörölni, aztán megfogja a kuli copfja végét, és kezdi hazafelé cibálni az embert. Roppant komikus látvány volt, amint így elbánt avval a nagy emberrel. Mindenki kacagott. Önkéntelenül tapsoltunk neki.” (Tíz év Kínában. Bp., 1928)

Forrás: Káfé / Illusztráció: egy mai "dzsung-hajó" a folyón

SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF : Megkóstolták Magyarországot

(Egy elfeledett könyv nyomában)

Írtak egyszer egy jó könyvet rólunk, magyarokról. Fülszövegében ez áll: „Amikor Miguel Ángel Asturias és Pablo Neruda Magyarországon járt, a táj, a történelem s a fehér asztal tradíciói együtt váratlan benyomást tettek a két nagy latin-amerikai vendégre. Ennek a különös felfedező útnak élményeit nyújtja át az olvasónak ez a könyv.„ A továbbiakban a könyv megszületésének körülményeit próbálom vázolni, ahogyan kísérőtolmácsként láttam.

Az eredeti (azaz a spanyol nyelvű) könyv Comiendo en Hungría címmel jelent meg 1967-ban; nagyobb része nem is került kereskedelmi forgalomba, főként a latin-amerikai magyar nagykövetségeken osztogatták el, imázsépítési céllal. A Corvina magyarul is kiadta egy évvel később, Megkóstoltuk Magyarországot címmel, szépen illusztrálva. Tudomásom szerint a hatvanas évek végén a Corvina más nyelveken is megjelentette, angol és francia nyelvű kiadás volt is a kezemben. Spanyolul még kalózkiadást is láttam: Venezuelában merényelte meg valaki az egységes művet, önhatalmúlag kiemelve belőle néhány részletet. Időközben a szerzők meghaltak (1973-ban Neruda, nem egészen egy évre rá Asturias), az örökösök pedig - úgy hallottam - irreális szerzői jogdíj-követelésekkel vették elejét újabb kiadásoknak.

A két nagy latin-amerikai 1965 nyarán, augusztus-szeptemberben járt Magyarországon, egy helsinki Béke Világtanács-ülést követően (idősebbek még emlékezhetnek e gittegyletre), az Országos Béketanács vendégeként (ilyen is volt, istenbizony). Neruda egyenesen a finnektől jött, Asturias viszont a szomszédból, Jugoszláviából ugrott át, ahol azzal próbálkozott (hiábavalóan), hogy a nemzetközi PEN-klub elnökének választassa meg magát.

Az akkor hatvanegy éves Neruda tizenöt évvel korábban, a Petőfi-centenáriumon már volt egyszer nálunk; az öt évvel idősebb Asturias - emlékezetem szerint - először járt magyar földön. Könyveikből azonban ismerhettük őket. A guatemalai két év múlva, 1967-ben, a chilei hat év múlva, 1971-ben nyerte el a Nobelt.

Mindketten feleségestől jöttek Budapestre. Manapság az ilyesmit úgy hívják, hogy post-congress tour. Nerudát a még mutatós (jó ötvenes) Mathilde kísérte el, akihez a költő a világhíres száz szerelmes szonettjét írta öt-hat évvel előbb. Asturiast pedig a korban is hozzáillő (jó hatvanas) Blanca asszony, aki annak idején csak tizenhét szerelmes szonettet kapott. Nekem akkor mindketten „túlkorosnak” tűntek: alig voltam túl a húszon.

Az ihletet az élemedett korú múzsák provokálták ki. Olyan olcsó volt a világszínvonalon varró Rotschild Klára divatszalon, hogy a két latin hölgy eldöntötte: Párizsba szánt ruhatárát itt egészíti ki. Ők sugalmazták a férjeknek, hogy nézzenek utána az elmaradt honoráriumoknak. Reggelente, amikor a hölgyek a Váci-utcai divatszalonba mentek, mi - az urak és a tolmács - a Nemzeti Múzeum épületébe, a Széchényi-könyvtárba vettük az irányt, és egész délelőtt bújtuk a folyóiratokat. Találtunk is egy rakás Neruda-idézetet az irodalmi, szakszervezeti és pártkiadványokban. (Asturias nem volt divatban, munkásmozgalmi elkötelezettsége sem volt egyértelmű, különben is regényeket írt, nem könnyen idézhető rövid, ámde annál baloldalibb verseket…) Ezután az állami szerzői jogvédelemhez mentünk, ahol kiszámolták a jusst - de az nevetségesen csekély volt, talán egyetlen ruhára se futotta volna... Akkor merült fel az ötlet (már nem emlékszem, melyik bohém latinban), hogy gyorsan kellene valamit írni, és előre felvenni a jogdíjat.

A vacsoránál - borukat kóstolgatva - a Nagyok asszonyaikat is bevonták a tervezgetésbe: miről lehetne gyorsan, jó pénzért írni. „A borról” - mondhatta Neruda. - „Elég iható. Írok róla pár szerelmes ódát.” - „A- kevés pénzt hoz.” - morfondírozhatott Asturias - „Próza kell, azt jobban fizetik. Az asszonyoknak nagyon tetszenek a ruhák, egész délután próbáltak.” - „Írhatnátok az ételekről is” - szólhatott közbe Mathilde - „bár elég nehezek, különösen a francia konyha után.” „Szakácskönyvet írjon a férjem? Ez nem az ő szintje. A svéd akadémikusok körberöhögnék.” - mondhatta a Nobel-díjra ácsingózó Blanka. A morfondírozásból valahogyan így születhetett meg a gasztronómiai útikönyv ötlete.

A magyar kulturális vezetés határtalan fogadókészséget tanúsított. Azonnal tovább is fűzték a gondolatot: végig kell enni Magyarországot, megkóstolni a legjobb ételeket és italokat a legjobb helyeken, hogy autentikus élmények alapján lehessen mindent megírni. Hamar kialakult a szakmai útiterv is, és komoly összegű honoráriumot csillantottak meg az érdemdús, munkára-harcra kész szerzők előtt, megegyeztek a nagyjából egyhónapos alkotói időszakban. Nagy kaland volt ez a négy hét nekem, a csóró spanyol nyelvszakos tolmácsnak: kísérgethettem szigorlati tételeimet, és közben annyit zabálhattam meg ihattam, amennyi belém fért. És még fizettek is érte. Ráadásul segédbábáskodhattam egy alkotás megszületésénél. Ritkán adódik, hogy egy kívülálló jelen lehessen a Mű fogantatásánál, világra jötténél (és később tanúja lehessen a boldog kamaszkornak, majd a megvénülésnek is).

Gasztro-turisztikai felfedező útjaink java része a fővárosra szorítkozott, de tettünk kisebb-nagyobb vidéki kirándulásokat is a rendelkezésre bocsátott szovjet Cadillac-en (Csajkán), melybe mindannyian belefértünk. Neruda általában a sofőr mellett ült, hogy jobban lássa a tájat,a többiek hárman a nagy ülésen, mi - a béketanácsos útimarsall a pénzzel, no meg jómagam, a tolmács - pedig a lehajtható pótüléseken. Nagyon sok étteremben megfordultunk. Körbejártuk a Balatont (Füred - Tölgyfa-csárda, Badacsony - Kisfaludy-ház, Tihany - valamilyen zöldvendéglő), talán Nagyvázsony is (a mázsás köszörűkövet emelgető vitéz kísértetével). Elmentük Visegrádra (Mátyás palotájának romjaihoz), a Hortobágyra (a hídi csárdába), Debrecenbe (az Arany Bikába), Kecskemétre (barackpálinkát inni). A fővárost is bejártuk: bekóboroltuk: Hármashatár-hegy, Mátyás-pince, Hungária, Pilvax, Alabárdos, Aranyszarvas, Apostolok, Citadella, Óbuda, Híd-vendéglő, Vasmacska (hogy csak a könyvben megörökítetteket soroljam fel). Muzeális dokumentumokat, recepteket és étlapokat kutattak föl a szerzőpárosnak; meglátogattunk egy mézeskalácsost is a műhelyében; megismerkedhettek a kávéházi-éttermi élet olyan „segédeszközeivel” is, mint a kártya. (A Piatnik-féle gyárban ajándékba adott magyar kártyákat Neruda chilei, Isla Negra-i emlékházában láttam viszont - ennek kertjében alussza örök álmát a költő és a jó tíz év múlva utána halt Mathilde. Ugyanott vannak kiállítva a magyar vásárok és búcsúk „süteményesétől” emlékbe kapott mézeskalács-huszár mátrix-verőfák is.)

A magyarra fordítást javarészt a Neruda baráti kör vállalta magára. Somlyó György, András László, no meg a „beszervezett” (a „latin” brancshoz szorosabban nem kötődő) Orbán Ottó. Az előszó-író Boldizsár Iván és a kislexikon-szerkesztő Halász Zoltán ott szerepel a könyv végére beiktatott baráti mézeskalács-szíven, Aczél György és Köbli Gyula pártfunkcionáriusok, a spanyolos Weiner Judit és mások társaságában. Emlékezetem szerint Boldizsár akkoriban a PEN-klubot vezérelte, Aczél György pedig a művelődésügy második embereként a kultúrát. Köbli a pártközpont pénzeit kezelte talán. Halászt kultúrtörténeti-gasztronómiai szakíróként „delegálták”. A Latin-Amerikából hazatelepült Weinerné - aki a nagyságos asszonyok társalkodónőjeként lett a csapat tagja - az akkorra már Dunaúj-ra átkeresztelt Sztálin-város egyik főépítészének volt a friss özvegye. A mézeskalácsba örökítettek közül néhányszor konzultáltunk a Néprajzi Múzeum főigazgatójával, Bodrogi Tiborral. Csernus Marianne színésznő szerepére nem emlékszem; de őt is „szívbe foglalták”. Somlyó nemcsak Neruda „házi fordítója” volt, hanem 1949-es első találkozásuk óta jó barát is. Fodor Zoltánról semmi sem jut már eszembe. Akivel talán a legtöbbet beszélgettünk: András László nincs a piros szívbe foglalva. Nincs ott Passuth László sem (a magyar PEN-klub másik korifeusa), akinél egy rossz szájízű estét töltöttek a magas vendégek: a Latin-Amerikában (politikai okokból) visszafogottan kiadott Asturiasnak és Nerudának egy falnyi polcot megtöltő ottani kiadású - spanyolra fordított - esőistennel meg egyéb lektűrrel dicsekedett a házigazda, akiről a Kettek eladdig nem is hallottak. Érdekességnek jegyzem meg, hogy a nagy spanyolos hírében állt Passuthot ugyanúgy tolmácsolnom kellett, mint Somlyót, de az utóbbi csak a beszédtől ódzkodott, passzívan igen sokat tudott spanyolul. E - mára már - halott költők társaságából csak András László tudott társalogni spanyolul is, csodálatosan.

A két nagy fellengzősen „latinos” elokvenciával és praktikus „kispolgári” aprólékossággal állt hozzá a munkához. Úgy láttam: a Párizsban edződött művészi bohémségen túl a lelkiismeret és a magyarok iránti szimpátia töltötte el lelküket. Meg az önbecsülés: magukra sokat adó, Nobel-várományos íróemberek voltak, akik nem adhattak ki kezükből fércmunkát…Ez a lojalitás segítette őket, hogy arról is jót írjanak, ami nem annyira nyerte meg tetszésüket. Hatással lehetett rájuk a magyar kulturális elvtársak szelíd, de állhatatos nyomása: sokat szenvedett már ez a magyar nép, alig húsz év választott el a világháborútól, még tíz sem a polgárháborútól - megérdemli, hogy jókat írjanak róluk. A két korpulens latin-amerikai polgári értelmiségi hagyta rászabadítani magára a teljes magyar gasztronómiát; a pantagrueli-gargantuai és bacchusi jókedvvel, has- és torokszeretettel, egyben bölcsességgel megírt apró szösszenetekből összeálló opus végülis egységes művé formálódott. (A latin-amerikai országok bölcsészkarain mindkettőjük életművéhez sorolják e mostanra már csak virtuálisan létező alkotást.) A könyv Magyarországon csak elvétve fordul elő, könyvtárakban, esetleg antikváriumokban. Méltatlanul került irodalmi lomtárba, igaz: nem is sokan keresnék manapság, a szerzők pedigréje miatt…

A könyvet a Mária Teréziától kapott néhány üveg tokajira mondott - lefordítatlan - latin nyelvű áldás indítja, a mostani pápa XIV-es sorszámú névadó elődjétől. A Prológus szerzője Neruda, az epilógusé Asturias. A költő általában kisprózát írt, a regényíró meg verseket. Ezt a munkamegosztást az első bolondos ötletrohamban eszelték ki, jó bulinak tűnt. Persze, nem ragaszkodtak hozzá mereven. A libamájról például Neruda verset írt, a bikavérhez is szonettet, a tokajiról ódát; a Vasmacskáról és a Hungáriáról meg Asturias írt lelkendező kisprózát. Ugyanő írta a kötet talán legmegszívlelendőbb fejezetét, a máig érvényes antifogyókúrás és antifasztfúdos kiáltványt „A jó evés védelmében”. (Kár, hogy a szerzői jogok okán nem idézhető, ellenpontozhatná az anorexiás wellnesspápák baromságait.)

„Enni jöttünk ide” - írja a Prológusban őszinte füllentéssel Neruda - „És ha azt kérdik: de miért nem töprengeni, bölcselkedni, tanulni? - mi azt feleljük: tesszük mi azt is, tettük is.” És így folytatja a propozíciót: „E kis könyvben azt mondjuk el a világnak, amivel boldogan belaktunk. Víg és szeretetteljes kötelesség ez. És a jó ízeket megosztjuk.„ A végén pedig megcsapja a proletár globalizáció szelleme is: „Üljünk hát mind, a világ minden népe az asztal köré, üljünk le a boldog asztalhoz, Magyarország asztalához.” Idáig érhetett az olvasásban a hazai kultúrpápa, amikor elégedetten csettinthetett: mégis csak érdemes volt a burzsuj öreglányokat kistafírungozni…

A Kettek ténylegesen „boldog könyvet” írtak, evésről-ivásról, játékos örömmel. Élvezték is, végig; alkotás közben jól elbolondoztak egymással és környezetükkel. Csínytevő gyerekként vigyorogtak, amikor például kiötlötték az ilyen mondatokat: „Magyarország dolgozik, él és küzd, virágzik és eszik.„ Vagy: „Magyarországnak ezer különféle arca van, de egyetlen szíve, s az úgy dobban, mint a dob.„ Manapság egy PR-menedzser hetekig nem tud kitalálni ilyen közhelyeket, a Két Nagyból meg csak úgy ömlött estefelé, amikor papírra vetették élményeiket. Ebben következetesek voltak: minden délután vagy este - közösen - „lekottázták” az aznapi penzumot. Nulla dies sine linea.

Az epilógusban Asturias ezt írja: „a legjobb magyar ételeket kóstoltuk végig” - és ez így igaz. Mint ahogyan az is igaz, hogy közben kissé „megetették”, „beetették” őket (ezt ők persze kezdettől tudták és hallgatólagosan el is fogadták). „Versben megénekelni, prózában ünnepelni a jó evést, ez volt a borospoharak hevében született szándékunk…” (A honoráriumot amúgy sem illik említeni, még epilógusban sem.) Neruda is visszafogta magát, osztályharcos és jenkiellenes érzelmeit kordában tartotta (csak az Aranyszarvas étteremben, őzgida-krokett majszolása közben jutott eszébe a széparcú magyarok kapcsán, hogy vannak ronda, Johnson-arcú emberek is…és nagy felhevülésében arra a népfrontos földrajzi nonszenszre koccintott, „hogy egy tengerbe fusson majd mindegyik folyó”.)

„A leves visszakapja jogait” című kultúrtörténeti és gasztro-pedagógiai tanulmányból kiderül, hogy a leveseket általában nem sokra becsülő latinok Párizsban már megszokták a mélytányért, az „egyszerre ehető és iható” ételekkel. Egyébként a latin-amerikaiak nem egyformán viszonyulnak a levesekhez: míg Argentínában szinte sosem kerül az asztalra lé, Kolumbiában az a fő nemzeti eledel, Chilében és a karibi szigeteken is sűrű levesekbe fojtják a halakat és más tengeri herkentyűket. S noha Közép-Amerikában kevés levest fogyasztanak, az européer guatemalainak ízlettek a sűrű magyar levesek.

A puncsszerű borlevest - mint sok más étket is - szemünk láttára készíthette el valamelyik mesterszakács. A kommentárt Asturias „saját szavaival” lejegyezte, amit azután a magyar műfordító visszafordított, és kijött végeredménynek egy karinthys Gangesz-parti baklövés. A konyhában főleg tojással készült édességekhez alkalmazott forró gőz- vagy vízfürdőt spanyolul - etimologizálhatatlanul - „baño de María”-nak hívják. Ezt úgy magyarították (szó szerint), hogy a borleves „Mária-fürdőben készül”…( Talán Marienbad adhatta az ihletet.) Hasonló huncutságok másutt is megestek a fordítás és a nyomtatás során: „tárkányos káposzta” a tárkonyos helyett, „georgiai” saslik a grúz helyett, a vaddisznó-gulyás is valószínűleg inkább pörkölt.

Asturias Gulyás című zengeményével Orbán Ottó küzdött meg, férfimunka lehetett. A prózaíró latin gourmand versbe szedte, amit a gulyásról a lelkes szakácsoktól hallhatott. Isten tudja, mi sülne-főne ki ebből a literátori receptből, ha valaki komolyan venné a konyhájában. Szegény nomád levesünk kapcsán előjött mindenféle hús, az összes magyar fűszernövény meg tészta (még a tarhonya is), de még a bugylibicska és a faragott pipaszár is… Neruda visszafogottabban írt a halászléről (off the records: a chilei angolnalevest finomabbnak ítélte meg). A libamájat mindenki szerette, az asszonyok is, akik kissé lefitymálták a magyar konyha többi remekét, a libamájra viszont azt mondták, hogy majdnem olyan jó, mint a francia, és főleg: nem kerül egy vagyonba… (A magyar foie gras-t Neruda énekelte meg, obligát módon Somlyó György műfordította becsülettel, de nem valószínű, hogy összes műfordításaiban szerepelteti e májverset…) Asturias apokaliptikus nyitóverse („Magyarország, ahol keverik a paprikát a borssal”), részben a beiktatott latin-amerikai szavaktól afféle tökös-mákos rétessé nemesült (amibe, Moldovától tudhatjuk, Mari néni mindent belehány).

A világlátott költőnek egyébként sokszor támadt „déja vu” érzete: halászlénkről a bouillabaisse jutott eszébe, az Alabárdos főszakácsa által mesterien kardra tűzött és meggyújtott „magyaros” rablóhúsról meg a grúz (georgiai) saslik. Hiába húzták a tust a mi magyar cigányaink (akik - tanúbizonyság rá a könyv is - akkor még minden jobb étteremben ott nyírettyűztek, vörös huszárruhában; és az Alkotók szerint többezer nótát tudtak fejből).

A Kettek jól megdicsérik Krúdy Gyulát, az amatőr szakácsot és profi írót (közben sajnálkoznak, hogy még nincs lefordítva idegen nyelvekre - talán András László mesélhetett róla nekik), említik Adyt és József Attilát (akik együtt üldögélnek a Hungária kávéházban). A Hungária akkor még őrizte régi fényét, a Vasmacskában a harmonikás kérésre latin-amerikai melódiákat is játszott, az óbudai kocsmákat esténként megtöltő helybéliek vidáman nótáztak, ó boldog kádári békeidők…

Kecskeméten valami maszkás fölvonulásba csöppentünk, már nem emlékszem, milyenbe, de a könyvben megörökítődött, Reile Géza „polgármesterrel” (akkori rangján: tanácselnökkel) egyetemben. Az (arany-)homoki borok előtt az obligát barackpálinkából csak keveset fogyasztottunk, az ennyire tömény gyönyör a latinoknak túl „emberes”. De ezt a hungarikumot legalább nem szólták le, mint a sörünket. „Magyarországon…gyöngécske a sör, ritkán tanácsos inni” - állapították meg a cseh elvtársaknál pilzenivel kényeztetett békeharcosok.

A borok közül csak kevés nyerte meg a kitűnő chilei borokon „szocializálódott” és a még kitűnőbb francia borokon-pezsgőkön férfivá érett Kettek tetszését. Az obligát bikavért - amit lépten-nyomon rájuk akartak tukmálni - egyenesen rühellték, titokban meg is szabadultak tőle diszkrét félreköpéssel. Túl savas volt számukra ez az állami gazdasági kutyulék. Ha emlékezetem nem csal, a kadarkát többre becsülték, de szerették a könnyebb balatoni meg homoki borokat is. A tokajiak közül a férfiak első sorban a szamorodnit kérték, méghozzá aperitívnek (jerez húngaro, mondták, ami lefordítva annyit jelent, hogy magyar sherry), az aszút pedig a fogyókúrájuk megerőszakolásán sírdogáló - de a finom, franciás-bécsies magyar süteményekre erősen rácsábult - asszonyaik szopogatták inkább.

A könyv - sajnos - csak nekünk, magyaroknak érdekes, csak nekünk kultúrtörténeti kuriózum (a hazai olvasókat azonban nem bűvölte el a két latin - néha álságosnak tűnő és felszínes - lelkendezése). Határainkon túl a könyv csak mérsékelt érdeklődést keltett, külföldi imázsépítésre nem volt tehát igazán alkalmas. Ezért a pártközpont is levette a kezét a Műről. Pedig (igaz, kicsit túl vörös) mézeskalácsból készült tükrös szívet tart elénk; megláthatnánk benne egykori magunkat. Tényleg ilyenek voltunk egy bő emberöltővel ezelőtt; amilyennek a két nagy irodalmár látott bennünket.

(Forrás: Az irodalom visszavág - 2006 / Káfé)

Illusztráció: Asturias (fent) és Neruda (lent)- a „kettek”