BERECZ EDGÁR: Japán erdélyi szemmel

A szerző kibédi születésű, alig múlt harminc eszten-

dős, most éppen itthon, a Székely-

földön, de ki tudhatja nála ezt biztosra, hiszen lételeme a külföldi élmény-

szerzés. Olyannyira, hogy képes évekig távoli országok életébe illeszkedve ismerkedni az idegen életformákkal és szokásokkal. Külföldön keményen dolgozik, leggyakrabban a vendéglátóiparban. Recepteket gyűjt, receptkönyveket ír. De mindennapi élményeit sem hagyja elveszni. Nemrégen jelent meg Japánban töltött éveinek benyomásait összegező könyve (saját kiadásban), Székelyudvarhelyen. De ez csak az egyik már megírt könyvei imponáló sorában. Legalább egy tucat sorakozik már a polcon és legalább kétszer annyi szunnyad még a tarsolyában. Közben újabb utazási tervei is támadnak...

"Rövidesen megyek Mongóliába és Kazahsztánba, meglehet, Baskíria is útba esik. Célom az ott élő közösségek gasztronómiai kultúrájának a felkutatása. Nekik is, akárcsak más jurtás népeknek, bográcsételeik vannak, hasonlatosak a mi pörköltjeinkhez. De nemcsak az ízben, hanem a faragásban, a pulóverek kötött mintájában is keresem a hasonlóságokat" - nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a minap, s biztos, hogy abból az útból is könyv születik. Lelkesen ír, éjjel-nappal. Vendéglőipari szakkönyve két kötetének megírásához három írógépet nyűtt el! Néhány Japánból hozott eredeti élményét, tapasztalatát könyvéből vettem át. (Cseke Gábor)

*

Már óvodás koromban érdekeltek a távol-keleti országok - ezeken belül Kína és Japán, de leginkább Japán. Annak idején egy kínai film hatására sokat álmodoztam az ázsiai emberekről és az ottani mindennapokról. Vajon ők hogyan élnek? Minek örülnek? Mitől szomorúak? Egy szép napon meglátogatott minket Cserei Gábor hajóskapitány, mint a család jó barátja. Cserei igazi világjáró volt, és legutóbbi útjáról visszatérve japán evőpálcikával, legyezővel és képeslapokkal örvendeztetett meg minket. Hajóskapitány barátunk sokat mesélt Japánról, az ottani életről, szokásokról és fotókat mutatott, amint ázsiai szépségekkel parádézott. Elbeszélése mély benyomást hagyott bennem, és attól kezdve példaképemnek tekintettem. Sokáig őrizgettem a legyezőt, az evőpálcikákat, és próbáltam kitapasztalni, hogy miképpen használhatták. Nagy kincsnek számított egy fénykép, amelyen a kapitány volt látható egy japán hölgy társaságában. Ez a kép még ma is megvan.

1989-ben elkezdtem japánul tanulni, egy japán ételeket taglaló könyvből, míg 1992-ben - igen érdekes körülmények között - eljutott hozzám egy angol-japán nyelvkönyv, amiből valamikor még Cserei kapitány tanult japánul.

1993-ban Németországba utaztam, és volt lehetőségem sok japán barátra szert tenni, sőt huzamosabban is éltem japán közösségben. Végül 1996-ban lehetőségem támadt Japánba utazni, ahol négy évet töltöttem.

Japánban minden lakásban a földet tatami - rizsgyékényszőnyeg - borítja. Ez meghatározott nagyságú fakeretekre van kifeszítve, tehát nem úgy kell értelmezni a tatami fogalmát, hogy a padlóra terítenek egy gyékényből készült strandszőnyeget.

A legnagyobb udvariatlanság, amit külföldiek követnek el, hogy felemelik a tatamit és benéznek alája. Ezt én is megcselekedtem, de semmi érdekest nem láttam, csupán egy speciális faszerkezetet, amely keretként szolgált, és ahova ezek a méretre készült tatamik pontosan beilleszkednek.

Új korában a tatami zöld színű, mivel a rizsszalma még friss, idővel ez megsárgul, de mindvégig tiszta marad, mert a tatamira nem szabad cipővel rálépni, még papucsban sem, csak zokniban vagy mezítláb megengedett a közlekedés.

Mint a legtöbb dolognak, a telefonbeszélgetésnek is nagy jelentősége van Japánban, amit nem lehet csak úgy kutyafuttában elintézni. Az emberek, amint egymással telefonálnak, különösen udvarias hangnemet használnak, főleg, aki alárendelt viszonyban van, az tartozik a tiszteletet megadni a rangban fölötte állónak. Például, ha egy alkalmazott felhívja a főnökét, először is elnézést kér, hogy elfoglaltsága ellenére zavarni merészelte, majd megköszöni, hogy fogadta a hívását. Azután gyorsan a tárgyra tér, mert Japánban a telefonbeszélgetések az „idő pénz" alapján rövidek, kimértek és célratörők. Végül az alkalmazott újabb elnézés mellett kéri, hogy főnöke fogadja jóindulatába, és elköszön. Megvárja, hogy előbb a főnöke tegye le a kagylót, ugyanis udvariatlanság felettesünk előtt letenni a kagylót, mert a partner hallgatójában zavaró lehet a kattanás. Ezután az alkalmazott helyére illeszti a kagylót, és meghajol a telefon előtt, ily módon bizonyítva lojalitását és köszönetét a céghez, amely egész életére alkalmazta.

A japán telefonkártyák nagyon szépek. Igen vékony műanyaglapok, melyeken van egy fokbeosztás, és a készülék lyukak beütésével jelzi, hogy hány egységünk van még. Ezt a lyukak száma után le tudjuk olvasni, nem kell ezért a kártyát a telefonba dugni. A telefonkártyák képekkel vannak dekorálva, különféle japán várkastélyokat, hagyományos japán épületeket, házakat, templomokat és tájakat ábrázolnak. Idővel szép gyűjteményt állítottam össze ezekből a kártyákból.

A japánoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a nagy rohanásban itt-ott elfelejtenek valamit. Erre az autóbuszban vagy a metróban az utasok figyelmét fel szokták hívni, hogy leszállás előtt ne felejtsenek a járműben semmit. Számomra igen kedvező volt a japánok feledékenysége, mert sosem kellett telefonkártyát vásárolnom. Majdnem minden nap találtam egy telefonkártyát valamelyik fülkében, amin még volt valamicske egység, annyi, amennyi legalább még egy beszélgetéshez elégséges. Egy idő után már rutinszerűen néztem a telefonfülkéket, amelyek mellett elhaladtam. Igaz, hogy egyszer én is ottfelejtettem a noteszemet, de még aznap este visszatérve szerencsére megtaláltam. (Úgy látszik, utánam kevés - hozzám hasonló felfogású - európai járt a környéken).

Japánban a legújabb divatőrület - ha egyáltalán használhatom ezt a szót, hiszen ez a mánia már több mint 15 éve tart - a festett és göndöritett haj. A legkedveltebbek a szőke, a sárga, a barna és a rozsdás különböző változatai. Nem csak a fiatalok festik a hajukat, hanem komoly üzletemberek, tehetős polgárok is. Az idősebb nőknek és férfiaknak teljesen elfogadható dolognak tűnik, sőt mi több, már az 1-2 éves kisgyerekeknek is meg van festve a haja. Tehát nem beszélhetünk a hippikorszak kései megújhodásáról. De nem is kell valakinek hippinek lennie ahhoz, hogy ijesztően tudjon kinézni. Vegyük például a középiskolás lányokat: többségük az egyenruha ellenére úgy néz ki, mint egy prostituált. A szőke, a sárga, a barna és a fehér színekből komponált „hajköltemények", az afrofrizurák vagy a trópusi madarak színpompás tollaihoz hasonló hajviselet nem kis meglepetést okoz a Japánba utazónak. Ehhez még társul a műköröm, a kék vagy zöld kontaktlencse, az erősen lebarnított bőr, a szélsőséges smink, és az ember már nem is tudja, hogy hová tegye a leányzót.

De hadd említsem meg az öregebb női korosztály specialitását. A régi Japánban nem a nő kebleit találták erotikusnak, hanem a kiborotvált tarkóját. Ezért még ma is látni feltűnően kiborotvált tarkójú öregasszonyokat. Egy szó mint száz: el kell ismerni, hogy tényleg szexis.

Mielőtt Japánba utaztam volna, még nem ismertem az amerikaiakat, soha semmiféle kapcsolatom nem volt velük, ezért szerettem volna többet is megtudni róluk, és barátsággal közeledtem feléjük a metróban vagy a könyvesüzletben, ha történetesen a szomszédom amerikai volt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy oda ne köszönjek nekik, és meg ne kérdezzem, ők mint vélekednek Japánról. Legnagyobb bánatomra azonban az amerókusok nagy többsége igen ridegen fogadta közeledésemet és hányavetin viselkedett, flegmatikusan elintézve engem egy pár tőmondattal. Volt, aki szóra sem méltatott, amit kissé ingerültem nyugtáztam, mert először is én nem kértem semmit ezektől az úriemberektől, másodszor rajtam is volt olyan ruha, mint őrajtuk, és ezenkívül pénz is volt a zsebemben.

Egyetlen kivételt képeztek az amerikai színesbőrűek. A feketék ugyanis mindig kitörő örömmel fogadták barátságos szavaimat és lekezeltek velem. Szegény feketék biztosan már elég seggberúgást kaphattak a japánoktól a bőrük színe miatt, ezért gondolom, jól esett nekik is, hogy valaki nem büdös niggerezi le őket. Pár perc beszélgetés után - mert egyikünknek mindig ki kellett szállnia valamelyik állomáson - rendszerint azzal búcsúztam el tőlük, milyen nagyon sajnálom, ami történt a gyarmatosítás alatt, habár semmilyen fejemfoka nem vett részt ebben a partiban. Én is fehér ember vagyok és szégyenkezem amiatt, amit mások velük szemben elkövettek. Az egész rabszolgakereskedelmet és kényszermunkát beleértve meg a jelenlegi bőrszín alapú hátrányos megkülönböztetéseket Dél-Afrikában vagy egyebütt. Ezek után még egyszer kezet fogtunk és jó barátságban váltunk el.

Alkalmam volt megfigyelni a metrórendőrséget munka közben. Japánban rengeteg perverz hivatalnok él, akik úgy szereznek szexuális kielégülést, ha a túlzsúfolt metróban a nők fenekét tapogatják, vagy cipőbe, kabátba, táskába beépített kamerával filmeznek női bugyikat és szoknyákat. A metrórendőrség az ilyen embereket emeli ki a tömegből olyan boszorkányos gyorsasággal, hogy azoknak még feleszmélni sincs idejük, máris rajtuk a bilincs. Egyszer egy pincémő, aki a Costa nevű görög lebujban dolgozott mesélte, hogy őt is végigtapogatták hazafelé menet a metróban. Menekülni vagy odacsapni nem lehetett, mert akkora volt a zsúfoltság, hogy a csomagot nem is kellett letenni a földre, mert az megállt a levegőben. Bizonyára a polgár is alaposan megizzadt, míg oda tudta tornáztatni a kezét, ahova kellett, de aztán a következő megállónál a tömeg kiömlött az ajtón és velük együtt a tapogató is eltűnt. Otthon, amikor a pincémő levetkőzött, a bugyijában talált egy 1.000 yenes bankjegyet. Rendes volt a tapogató, mert a szerzett élvezetet - bármilyen rövid is volt - tisztességesen megfizette. Úgyhogy a pincérnőnek nem lehetett oka a panaszra.

A tél közeledtével kezdett hideg lenni, olyannyira, hogy elő kellett vennem a fehér vitézkötéses posztókabátomat. A metróban nézték mindenfelől, egyszer egy polgár meg is kérdezte, hogy nem ainu kabát-e? Pár nap múlva az utasok közül odajött hozzám, egy öregember, és legnagyobb meglepetésemre azzal állt elő, hogy ez a kabát magyar kabát, ő megismeri. És kérdezte, hogy hogyan jutottam hozzá. Erre elmeséltem, hogy ki és mi vagyok, és hogy honnan jöttem. Közben ki kellett szállnunk, ő is odáig jött, mint én. A metróállomás előtt kiderült, hogy az öreg tulajdonképpen nyugalmazott történelemprofesszor és kedvenc vesszőparipája a turáni népek. Tudta, hogy hol van Erdély, tudott a székelyekről és Attiláról. Szegény öreg, repesett az örömtől - akármennyire is próbálta leplezni - hogy velem ilyen dolgokról beszélhet. Én is örvendtem, hogy valaki érdeklődést mutat a hazám iránt, mert addig a kutya se kérdezte meg, milyen emberek élnek szülőföldemen. Címet és telefonszámot cseréltünk, és hívott, hogy keressem fel. Taira Hajiménak hívták az öreg professzort, és már közel járt a 90-hez, ennek ellenére még meglehetősen jól bírta magát és fiatalosan járt.

Taira san egyedül élt egy többemeletes épület első emeletén, alig félóra járásra a lakásomtól. A felesége még aránylag fiatalon meghalt, és csak egy részeges fia maradt, az is minden pénzét állandóan a játékbarlangokba ölte. Szerencsére a fiú nem lakott együtt az apjával, azt hiszem, nem is nagyon érdekelte az apja sorsa. Mindezeket teázás közben tudtam meg öreg barátomtól, aki azután megmutatott egy pár hun bronztárgyat. Egyébként az egész lakás kész múzeum volt. Mind a három szoba telezsúfolva szobrokkal, cserépedényekkel, porcelánneművel, régi kínai fegyverekkel és istenszobrokkal. Azt sem tudtam, merre nézzek. Voltak angol, német, francia és latin könyvek is a japán meg kínai szakirodalom mellett. Az öreg ezeket a nyelveket nagyon jól beszélte. A hétfő délutáni beszélgetések felértek bármelyik egyetem kurzusaival. Sokat politizáltunk a külföldi országok jelenlegi helyzetéről, mert tanítóm ebben a témában is erősen otthon érezte magát, de a legkedvesebb beszédtéma a hunok és a szkíták voltak.

Japánba bárhova is megyünk, belépés előtt le kell vetni a cipőt: a fogorvosnál, a tradicionális japán étteremben, ha látogatóba megyünk valakihez, vagy akár otthon. A japán ember valamiféle szennyes dolognak tartja a cipőt, nem is divat a lábbeliket percekig vikszolni, fényesíteni, mint mondjuk nyugaton. Ugyan minek, hiszen úgy is le kell vetni! A japánok nem szégyelik a lábukat, és még a vonatban is levetik a cipőjüket.

Otthon, a lakásban van külön papucs a fapadlójú konyhában való mászkáláshoz, extra vécépapucs csak a mellékhelyiségek látogatásához, külön papucs a teraszra és természetesen a vendégek számára is vannak fenntartott papucsok, A rizsgyékénnyel borított padlóra - a tatamira - csak zokniban vagy mezítláb lehet rálépni. A papucsokkal csak egy a baj: nincs különbség a jobb és a bal láb között. Mindkettő egyforma és a külföldinek valahogy túl szűk és túl rövid.

A mellékhelyiségben van törülköző, ezen kívül illatosító spray, mini ikebana és hogy a legfontosabbról se feledkezzünk meg, természetesen vécépapucs. Ugyanis a lakásban használt papucsban nem szabad bemenni a vécére. Akármilyen tisztaság is legyen a mellékhelyiségben, úgy is ki kell lépni a házipapucsból, a vécéajtó előtt kell hagyni, és felhúzva a vécépapucsot, most már kellőképpen felkészülve érezzük magunkat a további műveletekre. Egy másik íratlan háziszabály szerint tilos vécépapucsban közlekedni a lakásban vagy az utcán. Kezdő, tapasztalatlan turisták gyakran sétálnak a városban vécépapuccsal a lábukon a legnagyobb nyugalommal, mintha mi sem történt volna, egészen addig, amíg észre nem veszik, hogy a régóta Japánban élő külföldiek vagy a japánok ugyancsak mulatnak rajtuk.

A legtöbb cég nem alkalmaz olyan embert, akinek tetoválása van, mert félnek, hogy az illető valamelyik alvilági banda tagja, és rossz fényt vet a cégre. A fürdőbe vagy az uszodába sem engednek be tetováltakat, és ezt a színes ruhát nem olyan könnyű levetni. Egy indonéz barátom, aki tele volt tetoválva törzsi szimbólumokkal, sehogy sem kapott munkát, mert a nyakán levő skorpiók, meg egyebek mindegyre kilátszottak a ruha alól és ugyebár nyáron az ember nem hordhat magasnyakú pulóvert. Az egyik nap az indonéz annyira felmérgelődött esélytelensége miatt, hogy fogott egy pengét és minden érzéstelenítés nélkül lenyúzott a nyakáról egy féltenyérnyi bőrt. Természetesen rettenetes seb lett belőle, amely hónapokig gyógyult, de a skorpiók örökre el voltak intézve.

Lakásomtól nem messze volt egy mezőgazdasági telep, amolyan bemutató park, ahol háziállatokat lehetett látni. Voltak itt európai, amerikai és helyi fajták. A park hatalmas területe magába foglalt egy kertészetet zöldségágyásokkal, virágos zöldövezettel, díszfaültetvénnyel, bambuszerdővel, mini botanikus kerttel és egy tojásmúzeummal.

Amikor először jártam a mezőgazdasági centerben, felvetődött az ötlet, hogy most itt gyorsan állást kaphatok mint állatgondozó, A trágya kihányásához, az állatok megpucolásához és a takarmány beadásához nem kell sok tudomány. Kell egy kemény fej és két erős kar. Mindegyiknek bővében voltam. Igen ám, de reményeim igen hamar szertefoszlottak, amikor közölték velem: ahhoz, hogy ápoló legyek, rendelkeznem kell legalább egy állatorvosi diplomával. Az ápoló egyben állatorvos is kell legyen, azonkívül meg mindenféle mezőgazdasági szakértő.

Később láttam a szegény szakikat, amint hónaljig érő gumicsizmában bemerészkedtek a bika mellé takarítani extra kesztyűben és orvosi maszkkal az arcukon, tudományos grafikonok szerint oldva meg az almozást és a takarmányellátást. Arra gondolva, hogy nekem is ugyanezt kellett volna végeznem, már nem is sajnáltam az elúszott állást, bár úgy vélem, hogy mint állatorvos és farmfelügyelő fia nem vallottam volna szégyent.

(Illusztráció: a szerző japán kendoszerelésben. Megjelent a Káfén, 2006)