Zsidó Ferenc: Autóstoppal Európába(n) - Ii.

II.

Utazgatni mindenki szeret. Nem kell ehhez föltétlenül hippi-érzületűnek lenni, Kerouac Úton-ját sem muszáj bibliaként tisztelni. Az sem szükséges, hogy életfilozófiánk alapját az „akkor boldogulok, ha mindig tartok valamerre" kijelentés képezze. Ha nem is választjuk létformánkká a vándorló világfelfedezést, időnként jól esik körülnézni külhonokban, szűkebb hazánk viszonyait összevetve az ottani valósággal. A legjobb az, ha csak úgy, különösebb cél nélkül kóborol az ember. Aki előre megfontolt szándékkal megy el egy adott helyre, az túlságosan figyel, az nem fog találkozni a hely szellemével.
Egy évre „debreceni kalandjaim" után alkalmam adódott folytatni utamat, ezúttal Európa nyugatibb tájai felé sodort a nyughatatlanság. Ismét, majdnem hippiként: autóstoppal. Más hasonlóságot a hippik és köztem kár lenne keresni. Nekem nem életcélom az utazás. Csak jobban szeretem a helyben maradás helyett az elmenés-visszajövés dualizmusát érvényesíteni.
Útleírást azonban még sosem készítettem. Most sem akarok. Nem látom értelmét. Az olyan lenne, mintha mások helyett akarnék látni. Csupán lejegyzek néhány történetet, vagy eseményt, melyekben a helyszín, az út valamely szakasza fontos ugyan, de nem „egyeduralkodó", lényegesek az emberek is, akik a tájat történetekkel töltik fel. Hely és ember szoros együttműködésben fogadott be engem, mutatta meg magát. A cél tehát inkább az, úgy nézni a helyet, hogy benne az embert látni. Néha fordítva is. Ha történetekről van szó, akkor óhatatlanul is fölvetődik a regény szó. Ami egyébként marhaság. Maradjunk hát annyiban: útregény nem, mintha ezzel elmondtam volna a lényeget.
Úgy sikerült, hogy másodjára Boti barátom nélkül kellett útnak indulnom, alaposabb előkészületek nélkül, szinte vaktában. Azt is mondhatnám, hogy egy napon arra ébredtem: Bécsben vagyok. (1999)

No, csak lassabban a testtel, hisz még itthon vagyok Székelykeresztúron, s próbálom betuszkolni hatalmas csomagom a helyi cipőgyár (ez itt nem a reklám helye) áruszállító kocsijának anyósülése alá. A hálózsák mellett most sátor is került a cekkerbe, s persze, kaják, ruhák, fényképezőgép, s minden apró limlom, mire embernek az úton szüksége lehet. A sofőr, T. Ferenc irtó türelmes. A kocsi tele cipőfelsőrésszel, Olaszországba tart, Ausztrián keresztül, így nekem alkalmam van egészen Grazig felevezni vele, hogy onnan Bécs felé vegyem a vennivalót.
Estefelé indulunk, éjszaka jobb vezetni: a meleg sem olyan döglesztő, a forgalom is gyérebb.
Júliusban vagyunk, hoppá, igazi megátalkodott, forró júliusban.
Robogunk, ahogy kifér, közben dumálunk. A cipőgyár és Keresztúr helyzetéről. Egyik sem túl fényes. Mi mégis bizakodóak vagyunk - talán azért, mert épp elhagyjuk. Menetközben megvacsorálunk, a kocsiban vízcsap van, kezet mosunk, Feri bácsi lábat is. Csodálom, milyen otthonosan berendezkedett. Szakad rólunk a víz, pedig már éjjel tizenegy óra van. Kolozsvár után megállunk, dobunk egy rövid és gyors szunyát, aztán lőjed tovább! A határnál megbogarásznak, papírok, menetlevél, kicsi kutya lika. Magyarföld. Jobb az út, jobb a kedély. Fáradtságot nem érzünk. Sokat beszélgetünk, már-már összebarátkozunk. Család, emlékek. Nem, a Balatonban nem fürdünk, a Balcsiban sem, meg sem állunk Szombathelyig. Ott pihenünk egy sort, feltöltjük készleteinket.
A határt Körmendnél érjük el. Babonás ijedtség fog el, a Nyugat számomra a bálványozott elérhetetlen, most, hogy közel kerülök hozzá, alig merek szembenézni vele.
Próbára teszik türelmünket. Sokat kell várni: az áruszállító kocsik sora hosszan kanyarog az átkelő előtt. Kifáradok, szinte letargikus állapotba kerülök. Mire hozzánk ér a határőr és iratainkat kéri, már szinte nem érdekel, átjutok-e. Annál nagyobb a meglepetésem, amikor az ügyeletes rövid vizslatás után visszaadja papírjainkat, s jó utat kíván. Ilyen egyszerű lenne? Szinte hiányolom, hogy nem kérdez semmit. Amikor én nyugatra tartok, akkor mindenki kérdezzen mindent. Tőlem.
Heiligenkreuz. Határ menti település. Osztrák-német szó, ez nekem való. Látom, Feri bácsi is megkönnyebbült, összemosolygunk. A nehezén túl vagyunk, tovább nincsenek határok. Mehetek, amerre kedvem tartja. A szemem világába. Graz mellett, Gleisdorfnál el is válnak útjaink, ő az E66-oson Klagenfurt felé robog tovább, én megkísértem Bécset. Mégpedig sietve, mert bőszen szürkülödik. Barátságosan parolázunk, jó utat kívánunk egymásnak. Elporoz, integetek utána. Korrekt útitárs volt, tőről szakasztott, becsületes székely.
Egy benzinkútnál vagyok, épp indulnék ki az út szélére, mikor egy autóbuszt látok meg a kúttól kifordulni. Szinte viccből intek egyet, nagy fék, s a következő percben már egy légkondicionált, príma minőségű buszon lovagolok Bécs felé. Úgy söpör az E59-esen, hogy már látom, lekörözi a szürkületet. Még ilyet: buszt lestoppolni! Alig tudok magamhoz térni! Ha így kitart a szerencsém, nem Európát, a világot fogom bejárni egy hónap alatt! Tizenhat-tizennyolc nyugdíjas van a járgányon, egyikükkel szóba elegyedek, kis kiránduláson voltak, most haza tartanak. Én meg most indultam otthonról. Amikor megtudja, hogy stoppal kívánom végigrágni magam a jó öreg kontinensen, szörnyülködik egy sort. Hagyom, mi mást tehetnék. Valószínűleg az unokáira gondol, aztán elhessegeti a gondolatot. „Nem, ők nem lehetnek olyan őrültek, mint ez itt..."
Egy óra alatt Bécsben vagyunk, de addig bőven besötétedik. Tíz felé jár. Leszállásnál ismét odasünnyögök a megismert nyugdíjasomhoz, próbálom újra felvenni a beszélgetés fonalát. Nehezen találom meg. Telefonálnom kéne, aprópénzre lenne szükségem. Hol lehet itt pénzt váltani, csak dollárom van... Végignéz rajtam, kezembe nyom három érmét, boldogulj, ahogy tudsz. Megköszönöm szépen, a sofőrnek is a nem mindennapi szívességet. Ne törődj vele, semmiség. Tudom. Nyugdíjasomnak integetek, tán meg is hajolok. Határtalan büszkeséggel tölt el, amiért talált annyira szimpatikusnak, hogy szóba álljon velem, s pénzt is adjon. Vagy ez nem szimpátia kérdése? Én annak veszem, így jobban érzem magam.
Jöhet a dolog rázósabb része: felhívni a T. házaspárt, Gyuri bácsit és Anna nénit, a debreceni ismerősöket. Valószínűleg mindenre számítanak majd, csak rám nem. Sebaj, majd fölfrissítem az emlékezetüket. A telefon órája épp tízet mutat. A legoptimálisabb idő szállás után nézni. A készülék cseng, föl is veszik rövidesen a kagylót. E...e...e, Zsidó Ferenc vagyok, emlékeznek még, ugye, a szőke erdélyi fiatalember, Debrecen, csárda, éneklés, hasonlók. Hogyne, hallom Gyuri bácsi meggyőződés nélküli hangját, de hol jársz? É...én? Bécsben, s gondoltam, megkereshetném Önöket... Gondoltad? Na, de akkor igyekezz! Igyekszem én, de merre menjek? Hol vagy most? Bemondom. Hatos villamos, Pratestern, onnan már közel van az utcánk, a Hofenedergasse, rendelkezik. Oké, érkezem. Felugrom az első villamosra, csak néhányan lézengenek. Ahogy a villamosból s magamból kifelé bámulok, beugrik Richard Wagner könyve, a Kőomlás Bécsben. Eléggé megszenvedtem, amíg lefordítottam. Visszatérő motívum a villamosozás. Tán ezt az útvonalat is emlegeti. A főhős, Benda villamosozásai a monotonság, kényszeredettség hatását keltették. Egy pillanatig az ő szemével látom Bécset. De csak egy pillanatig. Túlságosan izgága vagyok az ő melankóliájához. Egy Béccsel megismertetett, de azt már látom, hogy az ő Bécse nem az enyém.
Pratestern, leszállok. Rövid kérdezősködés után a Hofenedergasséra is rátalálok. Kellemes utca, majdnem központi zóna ez még. T.-ék viszonylag kedvesen, bár zavarodottan fogadnak. Vacsorával kínálnak és zuhanyozhatok is. Utána képeket mutatnak a debreceni táborról, váltunk is pár szót, de már látom, hogy csak az a néhány közös emlék köt össze. Az sem túl szorosan. Sebaj, könnyebb lesz a búcsúzás! Gyuri bácsi nemsokára áttér a meccsnézésre, felesége lefekszik. Mindketten nyugdíjasok, de aktív életet élnek: Anna néni fél normás a régi munkahelyén, valamelyik kórházban, Gyuri bácsi seftel. Az ég tudja, mivel. Nagyon titokzatos. Csak annyit tudok meg, hogy gyakran átlép Magyarországra. Nocsak. Mások üzleti ügyei nem érdekelnek, nekem nincsenek, ergo számomra nem léteznek üzleti ügyek. Azt még megtárgyaljuk, hogy náluk maradhatok nyugodtan, menjek bátran, ismerkedjem a várossal. Ők holnap valószínűleg nem  lesznek itthon,  de majd Viktória néni.  Ő meg ki? Tán házvezetőnőt is tartanak? A nővérem, mondja Anna néni, ma érkezett a jugoszláviai Varsacról, már lepihent. No, akkor én nagyon kellettem ide! Még egy ukrajnai s egy szlovákiai magyar kéne betoppanjon, s akkor majdnem teljes lenne a paletta.
Jó éjszakát. Reggel korán kelek, ígérem meg magamnak. Vár a város. Harapj belém! Hét óra után fel is vaszkalódom, megismerkedek Viktória nénivel, nagyon kedves asszonyság, a kisebbségi magyar sors össze is melegít minket, míg megreggelizünk. Párhuzamot vonunk a romániai és a jugoszláviai magyarság helyzete között, szörnyülködünk. A végén majdnem megállapítjuk, hogy magyarnak lenni mindenhol jó, csak éppen az említett két országban nem. Mi mégis ott magyarkodunk. És így is kívánjuk folytatni. Az eszmecserének a város hívására vetek véget.
Gyalog indulok, viszonylag közel van az óváros. Meredek vagyok: egyenesen a Hofburg felé veszem az irányt, semmi bújócska, tapogatózó ismerkedés. Csak két napot szánok Bécsre, az alatt minél több bele kéne férjen. A Trautson palota mellett elszelelek, a testőrírók laktanyája nem bizgerál, bár Bessenyeit, Kisfaludyt és társait kedvelem. Már a Ringben vagyok. Csak ki ne üssenek belőle! A régi várfal sehol, ostrom nélkül vehetem be a császárvárost. Látom, azon van, hogy lenyűgözzön. Méreteivel, pompájával. Be is jön neki, de Prága, Krakkó báját egyelőre nem találom. Mintha mindenhol egy kis Ferenc József császkálna. Katonás rend, uralkodói pompa. Négylovas hintók, keletiek villogtatják blitzeiket. Ha minden igaz, ki is lehetne bérelni eme lovas csodák egyikét. Nem próbálkozom. Lézengek fel-alá a Hofburg terén, egyik ámulatból a másikba esem. Aztán pánikba: melyik múzeumot válasszam? Jó lesz nekem a Schatzkammer, a kincstár, döntöm el magamban. Lássuk a medvét. A Habsburgok minden csillogása ide van összehordva. S nemcsak az övék. Bocskay koronáját is itt látom, aki még máig magyar volt, akármilyen török szultán küldte neki a koronát! Persze, Ferenc Józsefről szól majd minden dal itt is. Ő minden Habsburgok kvintesszenciája, az alfa és ómega. Akinek minden nagyon szep, minden natyon jó volt, aki mindennel meg volt elégedve, még a magyarokkal is. Azt már bezzeg nem kérdezte meg, fordítva hogy állunk! Jöjjön a Stephensdom, döntöm el magamban. Jöjjön. Mint a tavaszi lavina. Közép-Európa legmonumentálisabb székesegyháza. Ennyit tudok róla, de ez így számomra nem mond túl sokat. A Kartnerstrassén ereszkedem le, mint egy felhő, kerülgetem a nagy teraszú sörözőket. Ha már sétálóutca, akkor miért nehezítik meg így az ember dolgát, kérem? A dóm már bőven látszik, bár néhány épület takarja kissé. Kár volt zsúfolni.
No, te Stephansdom, most belépek kapudon! Kitörésemet elég egykedvűen fogadja, beenged, bár már rajtam kívül is vannak benn elegen. Szeretném azt hinni, hogy különlegesebb vagyok, mint a többiek, de persze nem. Én is fényképezni szeretnék, mint mások, persze, nem lehet, én is elnémulok a templombelső szépségétől. Ismét kívül, csak forgok, mint fing a feredőben, sehogy sem férek hozzá, hogy lefényképezzem. Lehet, direkt csinálja: nem engedi magát megörökíteni, hogy kelljen minduntalan visszatérni. A kis, vagyis nagy ravasz!
Egy büfében veszek valami húsos kiflit, azt mondják, majdnem bécsi specialitás, minden esetre elég hitvány, de legalább laktatós. Ránézek az órámra, négyet mutat: másként nem tehet, mert annyi. A magyar foltokat kéne felfedezni még, töprengek magamban, az Esterházy-parkot, a Kálmán Imre múzeumot, a Batthyány-palotát, aztán magyarkodó hangulatomat kiparancsolom magamból, s a Belvedere felé veszem lépteimet. Magányos vagyok, ez nem tesz jót nekem. Jó lenne, ha Boti itt lenne, s káricsálna a fülembe. Lassacskán odaérek, az ide-oda hullámzó emberáradatban ringatózva. Rengeteg a turista, és mind liheg: a melegtől, a kapkodó felfedezés vágytól. Szinte visszatetszők. Mint én nekik. De ők többen vannak, mint én. Sok keleti. Vállukon kamera. Szinte mondanám: ne erőlködjenek, az európai szellemet úgysem sikerül lencsevégre kapni, de hogy jövök én ahhoz... Amíg tán még nekem se sikerül...
A palota parkjában leülök. Kissé elcsigázott vagyok. Kicsit megfeküdte a gyomromat a város. Azt hittem, én ostromlom meg, valójában ő telepedett rám. Viszonylag csönd van. Benézek a kastélymúzeumba. A palota szép, de barokk. Tetszik, de nem fog meg. Savoyai Jenő, hatalmas fogadások, mondenitás. Függőkertek: rábámulok Bécsre. Lüktet, vibrál a napfényben. Mint valami szörnyeteg. Csak annál hatalmasabb. Dimenzióival akar kápráztatni. Nocsak.
Lebotorkálok a Karlsplatzra, benézek a Karlskirchébe. Hadd tetőzzük ezt a hangulatot, mondom magamnak, s nekiindulok megkeresni a császári sírokat, a Keisergruftot. A kapucinusok temploma melletti kriptákról van szó. Szinte álmatag vagyok, csak akkor térek magamhoz valamelyest, amikor a recepciónál legombolnak egy marok zsozsót a belépőért. Pénzért jöttem halottat nézni, ahelyett, hogy ingyen látnék élőt! Persze, itt csupa nagy halottról van szó, de ez nem változtat a lényegen. Szarkofágok sorjáznak, mint az ászkok, a hangulat pincei. Tekintetemmel a boroshordók után kutatok. Szentségtörő gondolataimat nincs kivel megosztanom. Mária Terézia hatalmas bronzszarkofágja kiemelkedik a sorból. Miért kellett egy olyan kicsi asszonynak ilyen nagy nyugvóhely? Mellette fia, II. József törpül: kicsi, egyszerű bronzkoporsóban. Aki egész élete munkásságát keresztülhúzza egy visszavonó rendelettel, az nem is érdemel többet. Vagy igen? Ferenc József hatalmas halottas ládája láttán már csak mosolyogni vagyok képes. Tudom, nem illik, de jólesik.
Gyalog indulok hazafelé, azaz T.-ék Hofenedergasséja felé. Egész nap gyalogoltam, mégsem érzem extra fáradtnak magam, mert úri kényelemben, hátizsák nélkül lézenghettem. A tavalyi kiruccanás málhás napjaihoz képest ez kekec, finomkodó megoldás. Éjszaka puha ágyban, jó szagú ágyneműben fogok aludni, Bécs központjában... Hej, kiböjtölöm én még ezt!
Anna néni a munkájáról beszél, jófajta bécsi sört iszunk, lazák vagyunk meg minden. Nem kérdezik, mikor indulok tovább, de én nem akarom őrületbe kergetni őket, elárulom, hogy holnap délután már föl is kerekedem. Előtte még célba veszem a Schönbrunnt, s még ezt-azt, ami ebédig belefér. Na. Látom, meg vannak hatódva. Örülnek, hogy itt vagyok, örülnek, hogy elmegyek. Megértem őket. Ezzel a két nappal is tartozni fogok nekik, tán egy életen át. Mindenkinek megvan a maga élete. Vagy legalábbis annak árnyéka. Azt úgy manipulálja, ahogy tudja. Az árnyéktól megszabadulni egy életen át nem lehet. Átruházásról sem lehet szó. Így nincs érintkezés. Ezt T.-ék is tudják jól, én is, nem kell értésemre adniuk.
Lefekvés előtt elbúcsúzunk, azt mondják, délben valószínűleg már nem találkozunk, dolguk után látnak. Viktória néni lesz a háziasszony, az ő gondjaiba vagyok ajánlva. Vállalja a feladatot szívesen, eléggé megszerettük egymást. Jóságos hetven éves néni, aki nem csak azért jószívű, hogy az emberek észrevegyék, netán kedveljék is. Megadja a címét, ha Varsacon járok, föltétlenül keressem meg. Hogyne. De mikor járok én Varsacon?
Reggel nyolckor már a Schönbrunn felé villamosozom. A Habsburgok nyári nyaralójáról sok szépet hallottam. Persze, attól még csalódhatok benne. Az 58-as villamos tele turistával. Karattyolunk, ahogy kifér, német szót alig hallani. Elnézem a villamosvezető feszült arcát, nem lehet könnyű neki ezen a villamoson, az osztrák őshonosokhoz képest nekünk, ennek a tarka áradatnak szinte emberformánk sincs. Százféle nemzet izzadtságszaga, lehelete - ezeknél már csak a megannyiféle beszéd elviselhetetlenebb. Megnyomorítjuk ezt a várost, ő bosszúból elszívja energiánkat. Úgy kell nekünk.
Egyetlen hústömegként özönlünk le, a villamos megkönnyebbülten nyekken. Hű, milyen hatalmas a kastély! Szemgyönyörködtető, el kell ismerni. Akár hangsúlyozni is lehet. Számos család él ma is itt (irigyeljem őket, ne irigyeljem...?), ezért csupán egyharmadnyi rész áll a kíváncsiskodók rendelkezésére. Ez is bőségesen elég, mintegy ötven szobát, termet jelent. Uralkodók magánlakosztálya, több száz portré, császári nosztalgia. Néhány keleti ízű szoba is van, a fene tudja, minek. Ja, hogy a Habsburgok hóbortja? Persze, persze. Csak sejteni lehet, hogyan éltek. Az állandó pompa adott, az igazi magánéletre utaló nyomokat már nehezebb felfedezni. Nini, Napóleon fia is itt tanyázott? Csupa válogatott szegénylegény, mi? Krém, ami a langy poshadástól megromlott. Amire keverni kezdték volna, már késő volt. Kicsapódott, s többé nem akart összeállni krémmé.
A parkban megkóstolom a szépkúti vizet, nem nagy szám. Szinte furcsállom, hogy ingyen adják. Csoda, hogy a kút nem veszi zokon. Hisz császári víz csörgedezik benne! A park gyönyörűen rendezett, csupa jól fésült bokor, díszcserje, a térbeni elosztás is jó, a szervezett bujaság érzetét kelti. Jobban odavagyok érte, mint a kastélyért. A kastélyt nem is fényképezem, a parkot viszont annál inkább. Nem, mintha élvezetes lenne képen viszontlátni azt, amit élőben megbámulhattam, csak mert. Hogy legyenek bizonyítékaim? Úgyis elveszíteném a pört!
Még egyszer megcélzom az óvárost. Újra beleszagolok a dóm levegőjébe, aztán a tanácsház, uram bocsá', Rathaus neogótikáját veszem számba, a Parlament klasszicizáló hivalkodása nem fog meg. Nini, az ott Freud szobra! Pszichoanalízise legalább annyit ártott, mint amennyit használt. Persze, az egyetem mellett állok! Kissé fásult lehetek, ha ezt csak most veszem észre! Votivkirche, mellette könyvturkáló, sokáig matatok a ládákban, végül üres kézzel megyek tovább. Ránézek az órámra: tizenegy múlt, gyerünk a Mária Terézia térre, a Kunsthistorische Museumba! Ez is barokk, ráadásul ez is Ferenc József korára van kihegyezve. Összehordtak mindent ide, kellett Bécsnek is egy Louvre. Nem adjuk alább! Mi sem vagyunk csóróbbak, sőt. A pénz nem számít. Csak legyen, aminek lennie kell. Néhány Rubens festményt látok, németalföldiekkel csurig van a képtár. Csak felét nézem meg, az is több a soknál. Ez a bajuk az ilyen gyűjteményeknek: túl nagyok, túl sok darabból állnak, az ember nem bír el velük, meg kell hátrálnia, a vereségérzés pedig elviszi belőle az addig fölgyűlt csodálatot.
Mint akit fejbe vertek, úgy jövök ki, sörrel pátyolgatom magam, keresek egy barátságos arcot, lehetőleg nőit. Nem találok, néhány másnak szánt mosoly morzsáját csipegetem föl. Hiányzik az ismerős. Az se baj, ha idegen, csak ismerős legyen. Hasztalan firtatok, olyat se találok, aki szembenézne velem. Hazabandukolok. Igen, szép ez a város, talán túlságosan is. Ugyanakkor távolságtartó. Nem merem megcsiklandozni, játszadozni vele. Kezicsókolomot köszönök neki.
Beszédülök az ajtón, Gyuri bácsi fogad. Hazaugrottam egyet. Na, mit láttál? Sorolom. A Stadtmuseumban nem is voltál? Öreg hiba! Ott lehetett volna megismerkedni Béccsel. Sorolni kezdi, tiltakozni sincs erőm. A rómaiak az I. században, a Duna-csatorna mellé erődítményt építettek, a birodalom összeomlása után a castrum alapjain létrejött a középkori Bécs, persze terebélyesedett, túlnőtte a castrum övét, a vizesárkokat betömték, új falrendszert építettek, a Ringet, néhány száz évvel később pedig már azt is bontották, helyén tágas körutat alakítva ki. Stb. Lelkesen, lendületesen magyaráz, nincs szívem leállítani. S hát Beethoven szobrát? Azt se láttad? A Stadtparkban? Na, kár volt kihagyni! Szinte semmit se ismertél meg Bécsből! Így hogy akarnád érezni a híres bécsi hangulatot, a varázslatos „Gemütlichkeit"-ot? Kétkedve nézek rá. Számomra olyan nincs. Tetszik a város, de semmi több. Most meg centrifugaként kidob magából. Tán még nevet is rajtam. Szerintem maradj még! Kétkedve ingatom fejem, jó, te tudod, viszlát. Elviharzik. Sietősen, energikusan. Hol vannak már azok a közös székely-magyar nóták? A dallamok is kivesztek belőlünk. Együtt egyetlen sorát sem tudnánk kinyögni. Külön-külön még igen, de akkor a másik fél röhögne. Viktória asszonyság mellett megnyugszom kissé, ő nem rohan le annyira. Káposztalevessel kínál, ami majdnem olyan, mint az otthoni. Hálás vagyok neki, meghatottan kanalazom a levest. Utána gyors zuhany, s máris útra készen állok. Viktória néni rám tukmál néhány szendvicset. Rövid ideig szabódom, aztán gyorsan elpakolom. Mielőtt kihúznám a lábam a házból, megöleljük egymást. Azt sem tudjuk, miért. Zavaromat köhécseléssel palástolva búcsúzom a sok turista között felfedezett embertől.
Kiözönlök az utcára. Az, hogy ismét útra kelek, helyrehozza a kedvem. Az E59-esre kéne rálelni, hogy Prágán keresztül Németországba jussak. Rokonaim laknak egy Drezda melletti kisvárosban, Flöhában, őket is jó lenne meglátogatni. Onnan pedig... Fölfedezni Németországot s a nyelvet. A Hochdeutsch-ot elég tisztességesen beszélem, de a tájnyelvekbe is szeretnék belekóstolni.
Egy ideig tévelygek Bécs külvárosában, buszon kimegyek valami isten háta mögötti helyre, amerre az útbaigazítások után a helyes utat sejtem. Készítek egy Prága feliratú táblát, s kitartom. A délutáni langymelegben elég kevés autó közlekedik, azok se mutatnak hajlandóságot megállni nekem. Eltelik egy fél óra, aztán még egy. Így mikor érek Németországba, hé!, kiáltom mérgesen az ég felé. Csönd a válasz.
Már sejtem, valami nincs rendben. Talán mégsem jó úton állok? Meglehet. Vakarom, ingatom a fejem, le nem esik, de egyéb se történik. Nézelődni kezdek, kivel lehetne érdemben beszélni a gondomról. Egy nő közeledik felém, tálalom bajomat, csak annyit tud, hogy nem ezen az úton szoktak Prága felé menni, bár ezen is lehet. Na, helyben vagyunk. Megint ténfergek egy sort, mikor egyszerre dudálást hallok, az út másik feléről. Nézem, hát az autóban ülő int is. Nekem. Mi a fene, ki ismer engem a császárvárosban? Óvatosan átaraszolok az úttesten. Már látom, a kocsiban ülő férfi nem ismerős. Mégis int, mégis nekem. Szinte erőszakosan. Odamerészkedem, kissé megszeppenve. Barátságosan mondja: jó negyven perce húztam el melletted, láttam a Prága táblát. Már akkor akartam szólni neked, hogy nem jó helyen állsz, de gondoltam, csakhamar rájössz magad is. Hangjában nincs semmi lekicsinylés. Valami dolgom volt, most, hogy visszafelé tartok, látom, még mindig itt állsz. Hát ne állj többet itt, szállj be hozzám, kiviszlek a prágai autópályára! Szóhoz se tudok jutni. Ennyi figyelem, aggódó gondoskodás egy idegen részéről! Na, ha nem egyéb, mégis vannak Bécsben ismerős idegenek! Jó tizenöt percet autózunk. Egymagam sosem találtam volna oda, ahová végül eljutunk. Az új bekötőt nemrég építették ki. Megmentőm az autópályán is visz egy jó darabot, a legközelebbi benzinkútig. A legmegfelelőbb körülményeket teremti számomra a stoppoláshoz. Megtiszteltetés. Érdekes, hogy viszonylag kevés szót váltunk. Nem föltétlenül a sorsom érdekli, hanem a kallódó emberségem.
Kedvemmel együtt a szerencsémet is talpra állítja, nemsokára ismét autóban ülök, a cseh határ felé kúszva. Legszebb ideje, a napnak már a tizenhetedik óráját is fenéken rúgtuk. Átevickélünk a határon, majdnem észrevétlenül, a csehek számára az osztrák az burzsuj, az úr. Velem sem problémáznak. A határ melletti Znojmónál kitesznek, ismét úton vagyok. No, nem olyan nagy tragédia! Igaz, már hét óra felé van, kevés az esélyem, hogy innen messze jutok.
Míg Prága táblámat tartom, fél szemmel egy sátorozásra alkalmas hely után vizslatok. Aztán Fortuna megfedd, miért akarnék itt sátrazni, s gyorsan berak egy autóba. Hogyne, szívesen elviszlek Prágáig! Németje kissé akadozó, az angolja se különb, de az a fő, hogy visz. Mégpedig igen vehemensen. Volkswagen motorral ellátott Skoda Feliciája fürgén lódul. Ha már mellette ülök, beszélgetni próbálok vele. Mint kiderül, rendőr. Na, ezt se gondoltam volna, hogy a rendőrök, még ha civilben vannak is, stopposokat szednek föl. Prágában lakik, de Znojmóba helyezték ki, hetente egyszer jár haza. Ha jól hajt, alig több három óránál. Most szabadítsam rá mindazt az ellenszenvet, megvetést, amit a romániai rendőrök iránt érzek? Fölösleges! Még csak azt sem mondom el, milyen előítéleteket táplálok a rendőrök iránt. Viszonylag békésnek, normálisnak tűnik, még kedveskedni is próbál nekem: elővesz egy kazettát, melyen egy cseh zenekar magyar népdalokat ad elő. Gyilkol, én így mondanám. Jó, mi?, néz rám széles vigyorral. Hogyne, mosolyodok el kényszeredetten. Azt leszámítva, hogy a kiejtés a felismerhetetlenségig rossz, a magyar hangsúlyos ritmusról fingjuk sincs, az első szótag helyett a végére erőltetik a hangsúlyt, tökéletes, mit mondjak... Belesápadva hallgatom, bár fülem vehemensen tiltakozik. Erre ő azt mondja, magyar zene? S még szereti is?!
Megpróbálom rábírni, hallgassunk valami mást, a rockzenéről kezdek habogni neki. What? Rock musik? Yeee! Előránt egy kazettát, benyomja. Valami cseh metálzenekar kezd tekerni, ezerrel, a felvétel, a keverés, hangzás egyaránt pocsék. Nem játszanának rosszul a fiúk, csak éppen nem hallható. Mégis elnéző vagyok, mert tudom, hogy milyen körülmények között dolgozhattak. Mint én is a zenekarommal: egy kis, amatőr stúdióban, kísérletezős kedvű, de amatőr hangmérnökkel, kevés pénzzel. Hát hallgatjuk a cseh metált (milyen furcsa a cseh ének!, valóban az angol lenne a rockzene nyelve?), s nyomulunk Prága felé. Tíz óra felé meg is pillantjuk a fényeit. Varázslatos, ahogy a kis dombról a völgyben rejtőző óvárosba belepillantunk.
A Vltaván túlról felénk villog a Szent Vitus, a főtéren a Lőszer-torony mint valami aggódó óriás mered a város felé. Újra érzem azt a Prága-hangulatot, mint egy évvel korábban. Ilyet bátran mondhatok: Prága és én, míg a Bécs és én szókapcsolat nem kívánkozik a nyelvemre. Rendőröm extra large rendes fickónak bizonyul, mikor közlöm vele, hogy folytatni kívánom az utamat Németország felé, kivisz Prága nyugati csücskébe. Még csak nem is aggályoskodik, hogy tíz után hova akarok stoppolni. Elköszönök tőle illően, s még araszolok egy ideig az úttesten. Próbáljak továbbmenni, vagy vessek ágyat? Míg ekképp dilemmázom, kifordul egy mellékútról egy autó, tétován intek neki, hát, nem megáll?! Németek. No, ha nem egyéb, még átvisznek a határon! Előveszem legszebb Hochdeutschomat, megpróbálom elkápráztatni őket. Tudom, mindenkinek jól esik, ha egy idegen nemzetbéli jól beszéli az ő nyelvét. Kedvesen elcseverészünk, mint általában mindig, most is jól esik megszólalni németül. Nyelvtani tudásomat ők is dicsérik, szókincsemről viszont már nincsenek olyan jó véleménnyel. No, hiszen könnyű...! A csalódás akkor ér, amikor kisütik, hogy már alig pár kilométert mennek, aztán megalszanak egy motelben, s csak holnap folytatják útjukat. Ráérnek. Délig is pihennek. Mi a fene fárasztott ki? Legszívesebben lebeszélném őket szándékukról. Harminc kilométert sem jöhettünk Prágától. Basszuskulcs, s egyebek! Jobb lett volna Prágában maradni. Veltrusy-nál aztán valóban megálljt vezényelnek, s én mehetek a búsba. Fél tizenkettőre jár. Szunyálok egyet valahol, tárgyalom meg magammal, s reggel korán folytatom a befejezhetetlent. Átok lepratelepnek tűnik ez a Veltrusy a holdbéli félhomályban. Persze, nem az, csak velem van a baj. Kissé morci lenni... A település szélén állok. Az út mentén fák, bennebb tarló, nemrég arathatták le a búzát. Mi a tücsköt csináljak? Általában azt szoktam csinálni, amit akarok. Vagy még azt se. Most is. Behúzódom az út menti fák alá. Sátrat verni nincs kedvem. Csak a hálózsákomat veszem elő, s úgy, ahogy vagyok, ruhástól begyúrom magam. Az éj leple alatt falatozok is egyet. Senki se láthat, jó nagyokat falhatok. Kár, hogy pukiznom nem kell, most azt is lehetne. Egyedül vagyok, bár egy egész világ van az oldalamon. Elalváskor magamra húzhatom.
Egy darabig alszom, de reggel öt óra tájban arra ébredek, hogy fázom. Elég hűvös a reggel, hűvösebb, mint amire számítottam. Meglógatom elgémberedett tagjaimat, nyomok húsz fekvőtámaszt. Nem ártana egy csésze forró tea. Még mit ne! Mosakodni nincs hol, vakarom a szemem, hogy kopjon a csipa. Zsákomból elővarázsolok két kevésbé gyűrött ruhadarabot, próbálom eltűntetni az éjszaka nyomait magamról. Falok is néhányat, hogy egy ideig ne legyen gondom ezzel. Egyébként az élmények hatására a kajálásról is hajlandó vagyok megfeledkezni. A nap első sugarai belopakodnak bőröm alá. Így már jobb. Szép lassan megbékülök a világgal, magammal is valamelyest. Cuccaimat összekapom, zsákom a nyakamba. Ismét. Beleszagolok a levegőbe. Forgalom még szinte semmi. Lassan fél hat lesz, a munkásoknak nemsokára meg kell indulniuk. Egy távolsági busz pöfög el, rajta álmos emberek. Ágyról álmodnak, kellemesen meleg testű párról. Elmélyülten stoppolok. Álmatag csehek, ébredjetek, hé! Így, kora reggel irtó indulatos tudok lenni. Kell egy-két óra, amíg morcosságom alábbhagy. Szinte nem is bánom, hogy nem vesznek fel, nem lenne kedvem megszólalni, beszélgetni. Fel-alá sétálok. Kicsi település lehet ez a Veltrusy. Aprócska patak mellé jutok. Mi a neved, hékás? Hékás nem válaszol.
Eltelik egy fél óra, teljesen magamhoz térek, álmosságom is elillan. Mehet, amerre lát. Én most nézni és látni akarok. És főleg: menni. Egyre tovább. Mint akinek nyű van a fenekében. A nyű a világ fenekében van, az ember nem tehet mást, mint követi.
Nem is olyan forgalmas az E55-ösnek ez a szakasza! Fél hét felé végre felvesz valaki. Mint kiderül, épp csak átbükken a cseh-német határon, és az első településen, Altenbergben valami ragasztókat vásárol. Ugye, a német minőség... Ez a stop is jó nekem. Az iparos elég jól beszél németül, de nincs sok mondanivalónk egymás számára, őt csak a ragasztók s az üzletei érdeklik, engem pedig pont azok nem érdekelnek. Átvisz a határon, gond egy szál sincs, a németek meglepően jól fogadnak engem is, babonás tartózkodásom feloldódik. Germanofon voltom feljogosít Németország lerohanására. Altenbergben még jóformán meg sem melegedhetek, egy fiatal fickó máris továbbvisz. Végre, egy echte német! Locsogunk, ahogy kifér. Lezser fickónak tűnik, olyasfajtának, aki a magasb tudományok magába szívása, egyetem nélkül is tájékozott, egyenes, derék ember. Épp munkanélküli. Azért vannak gondok a keleti oldalon, a hajdani kommunista Németországban, hámozom ki mondataiból. Az esztelenül felépített mamutvállalatok itt is megszűntek, sokan nem tudtak újra elhelyezkedni. Pedig a kormány rugalmas programokkal rukkolt ki, igyekezett lehetőségeket teremteni. Persze, nem mindenki tudott váltani, sokan túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy más gondolkodik helyettük.
A fickó Drezdába tart, hát elmegyek vele, bár nem lenne muszáj, így kerülök egyet, választhatnám a rövidebb frankenbergi útvonalat is Flöha felé. De miért ne mennék én Drezdába, ha visznek?! Tudom ugyan, hogy a szövetségesek eléggé megcsúfolták a második világháború végén, pontosabban mondva földig bombázták, de azért kíváncsi vagyok a német restaurálási érzék és az esztelen kommunista építkezésmód fúziójára. 75 ezer lerombolt épületet kellett újjáépíteniük, 35 ezer halottat kellett pótolni. Éljen a gyermekcsinálás!
A srácnak tetszik az ötlet, hogy stoppal kószálok Európában, kezembe is nyom egy Németország térképet, császkáljak itt is nyugodtan, bár hazáját elég egyhangúnak tartja. Nem engedem meggyőzni magam. A térkép még jól foghat, elteszem. Drezda szélén még meghív egy szendvicsre és egy sörre, nem is értem, miért.
Na,  lám,  mit kezdhetek Drezdával? Az ipartelep szörnyeteg,   az egyen-tömbházak szigorúak.
Hervasztóak a keleti típusú lakónegyedek! Egymásra zsúfolják az embereket, hogy szíják be egymás szagát, szédüljenek. Így nincs alkalmuk méltatlankodni, egyébbel törődni. Lassan elérem a központot is. No, azért egy-két régi épületet tisztességesen helyreállítottak! A Hofkirche tűrhetően néz ki, barokk, Silbermann hatalmas orgonájával, a háború árulkodó nyomait nem viseli magán. Nini, az ott a Trümmerfrau, a „Romok asszonya" szobor, melyet azon nők tiszteletére emeltek, kik a romok eltakarításánál jelesre vizsgáztak. Eh, a múlt kénköve köhögtet, maradjunk inkább a jelenben. Jöhet a Zwinger, Drezda leghíresebb építészeti komplexuma, múzeum. 1945-öt ez is megszenvedte, csak a hetvenes évek végére nyerte vissza eredeti formáját. Barokk ez is, XVIII. század, a szász nemesség fellegvára. Jelenleg múzeum. Nem esem abba a hibába - döntöm el magamban -, hogy az egészet megkísérlem megnézni, inkább kiválasztom a porcelános részt, s abban búvárkodom. A technikai tökély, a különböző, máig titkos módszerek megfognak egy ideig, ámuldozom. Mi mindent tudtak akkor az emberek! Mi jogon mondjuk azt, hogy fejlődik a világ. Olykor mintha visszafejlődésről lenne szó. Akárhogy tesszük-vesszük a dolgot, a német pontosságot, kitartást nem lehet nem tisztelni.
A Gemaldegalerie-val már nem kacérkodom, bár tudom, hogy képtár mellett történelmi múzeum is. Inkább az Opernhaus előtt állok meg, Drezda zenei múltjával ismerkedem. Bach, Händel, Telemann, Weber is megfordult itt, az általam imádott, bár tökéletesen sosem értett Richard Wagner évekig karnagy volt Drezdában, de jó néhány R. Strauss mű premierjére is itt került sor. Mialatt ezekről tudomást szerzek, keményen tornáztatom az agyam, próbálom fölmelegíteni német irodalomtörténeti ismereteimet. Nemsokára már túlontúl forrók: Schiller, Goethe, Körner, Kleist, Hoffmann, Tieck, az egész brancsnak köze van Drezdához, sőt, Ibsennek és Dosztojevszkijnek is, bárok kevésbé németek mint az előbbiek.
Még megfordulom magam a Theaterplatzon, Semperoper, Georgentor-kapu, Rustika-portál, tépelődöm, átmerészkedjem-e a Neustadt-ba, az újvárosba. Nem tudom, mire számítsak. Átlibbenek az Elbán, a dr. R. Friedrich-hídon, a Neumarkton szembenézek a Frauenkirchével, ezzel a romos állapotban hagyott templomban, amely '45-ben kigyúlt és összeomlott, a németek pedig tanulság gyanánt ekképp hagyták. Tán lelkiismeretfurdalást akarnak kelteni a szövetségesekben. A fene tudja, sikerül-e nekik. A Kulturpalast már a kommunista típusú építkezés monstruma, ahogy befele araszolok, csak romlik a kép. A hajdani kereskedőutca, a Prager Strasse aztán végképp kiakaszt, a rombolás után teljesen újjáépítették, és kissé hülyén. A hatvanas-hetvenes évek erőlködő, a lendületesen épülő szocializmus jeleit mutató marhaságokkal pakolták tele. Már éppen fordítanék hátat az egésznek, mikor egy toronyra leszek figyelmes, nemsokára kiderül, hogy a Rathausturmról van szó. Kár, hogy ilyen szeszélyesen keveredik régi és új, mindig fintorgásra késztet. Valaha izgalmas város lehetett, persze, így se tartozik a leggyengébbek közé. Míg az utcákat járom, figyelek, próbálom szoktatni fülemet a szász tájszóláshoz. Az ó - ő öblösebb, az é-nek majdnem egy székelyes változatát hallom. Ezekkel még boldogulnék, de a több tucat tájszó megakaszt. Arra is csak nagy sokára jövök rá, hogy a „nein" számukra valami ilyesmi: „néü". Ám legyen! Keresem az alkalmat, hogy szóba elegyedhessek emberekkel, minden utcasarkon útbaigazítást kérek. Elég lelkesen magyaráznak, úgy tűnik, nem jártul sok turista errefelé.
Fegyvermúzeum, nem kérek belőle, gyerünk tovább. Például Flöha felé. Öt óra körül van, legalább nem érek túl későn Enikőékhez. Érkezésem időpontjáról ugyanis nem értesítettem őket, hogyan értesíthettem volna, ha magam sem tudtam, mikor hol járok? Így izgalmasabb.
Viszonylag könnyen kijutok Drezda nyugati csücskébe, a széles Elba völgyén vezet keresztül az út, Freiberg felé kell csusszannom. Csak vigyen valami. Visz is. Jólesik bemenekülni a hőségből az autó légkondicionált terébe. Freiberg körzetközpont, nevét („Szabadhegy") onnan kapta, hogy az itteniek adómentesen bányászhatták az ezüstöt. Ezt jól kiravaszkodták maguknak! Az Érchegység fenekénél járunk, hé! Viszonylag kevés autó tolakodik Flöha felé, álmos, poros kisvárosnak képzelem. Végre fölszed valaki. Kedélyes, jóindulatú kisvárosi ember, össze-vissza locsog városáról, mellyel elégedetlen. A kommunista érában egy hatalmas gyapotfeldolgozó üzemet létesítettek itt, amely természetesen sosem hozott profitot, ezért az egyesülés után bezárták, sokan váltak munkanélkülivé. Köztük ő is. Magánvállalkozást nyitott, sertéstápokkal kereskedik, és viszonylag jól viszi. De aki nem lépett idejében...
A Pufendorfstrasséba igyekszem. Tudja, hol van? Szinte sértődötten néz rám: én nem tudnám? Flöha valóban kicsi város, lakosainak száma alig több tízezernél. Székelykeresztúr kettő. Nekünk is volt lenfeldolgozónk, fonodánk, minden a szar, s egy szálig bebuktak, mesélem megnyugtatásként. Fejét keserűen ingatja. Hej, a kommunista átok...
Egyenesen a kívánt utcáig visz. Aprócska utca, viszonylag szép házakkal. Könnyen megtalálom a keresett számot. Csöngetek, rövidesen egy öregasszony jelenik meg a kapuban, kérdőn néz rám. Bemutatkozom, elmondom, mi járatban vagyok. Ja, hát akkor gyere be! Eléggé szívélyes. Ő a nagymama, unokatestvérem férjének, Konrádnak a nagymamája.
Leülünk a jól fésült, szépen nyírt füvű udvaron, traccsolunk. Enikőnek se híre, se hamva. A nagyi rikkant kettőt, semmi válasz. Talán kilépett valahová... Sebaj, jól megvagyunk kettesben is. Mesél, bólogatok. Aztán cserélünk. Kedves asszonyságnak tűnik, aki már elég nehezen találja helyét a számára kizökkent idejű világban. Az özvegység megviselte, csupán a dédnagyanyává válás hozott némi színt életébe. Igen, Enikőnek fia van, Máté. Gondolom, Márkot, Lukácsot és Jánost is tervez melléje.
Amint így csevegünk, egyszerre ablakzörgést hallok, s hát Enikő pislog le a manzárdról. Jé, ez Fecil, tör ki harsány örömben, s lerobog az udvarra. Fiát altatva maga is elaludt, arra ébredt, hogy valami idegen hang hallatszik az udvarból. Idegen, az enyém? Kikérem magamnak! Persze, németül beszéltem, talán ez az oka, hogy nem ismerte fel. Ezernyi kérdést zúdít rám, alig győzök válaszolgatni. Az otthoniakról érdeklődik, szüleiről, rokonokról, közös ismerősökről. Ami keveset tudok, mondogatom. Magyarul beszélve a nagyit elriasztjuk magunk mellől. Karattyolunk, Enikő is mesél, jól van, meg minden. Nem, nem bánta meg, hogy elhagyta hazáját. Ez nem jelenti azt, hogy nem is hiányzik. Egy kicsi Erdélyt jelentek számára a nagy Németországban, tán ezért is örül annyira nekem. Nemsokára Konrádnak is érkeznie kell. Persze, hisz péntek van, ő pedig hétvégenként jár haza. Lipcsében tanul a fogorvosin. Felvonulunk a lépcsőkön, elfoglaljuk ifjabb M.-ék rezidenciáját.
A konyhában csupa faragott, festett székely bútor, cserépedények. Enikő hozta magával őket, így próbálta otthonosabbá tenni az ő Németországát... Még a bölcső is, amit egyébként már kinőtt Máté, kék mezőben piros tulipános. Így könnyű... Ez egy székely sziget! Itt márS.O.S-re sincs szükség. A hálószoba legalább németes kényelmű. Betoppan Konrád, kezet rázunk. Vacsora után Enikő azt indítványozza, hogy elvinne a közeli Frankenbergbe, egy kedves kocsmába. Rövid tanácskozás után úgy döntenek, férje marad pesztrálkodni, kettesben enged kiruccanni. Átlibbenünk Frankenbergbe, Enikő vezet. A kocsma valóban hangulatos, a tulaj összegyűjtötte a régi kommunista hősök neveit viselő utcatáblákat. Karl Marx utca, Lenin tér, folytathatnám. Így, kocsmában, megszabadítva funkcionalitásuktól, még tetszenek is. A rájuk rakódott sűrű jelentéstartam művészi alkotássá avatja őket, amolyan read made-ekké. Egy kis jófajta német sört nem bírok megtagadni magamtól. Csevegünk. Az köt össze, mi szétválaszt.
A másnapot a környék felfedezésére szánom. Kölcsönkérem Konrád húgának biciklijét, gyí, te fakó, gyí te szürke, gyí, kerekeim, forogjatok! Pedálozni sem felejtek el. Először Flöhát veszem górcső alá, Konrád kíséretében. Magyaráz, fölsejlik gyerekkora, a város édes gyalázata. Iskola, a Flöha és a Zschopau patakok egyesülése, régen kenu-partik. Álmos kisváros, látványos fejlődési lehetőség nélkül. Az emberek ezzel a tudattal élnek itt, rezignáltabbak és kevésbé dölyfösek, mint az átlag német polgárok. Délután visszaadom Konrádot a családjának, egymagam vágok neki Augustusburgnak. Picinyke város, inkább üdülőtelep, izgalmas kastéllyal, az Érchegység egyik keleti nyúlványán, jó magasan. Drótpályás felvonóval is meg lehet közelíteni, de én vállalom a kanyargós, szerpentines út meredek kihívását. Viszonylag edzett kerékpáros vagyok, a hat kilométernyi hágónak magabiztosan vágok neki, az ereszkedés szédületes élményének ígéretében. Hi-hi! Ezt szépen mondtam, ugye? Nem, mintha úgy kellene, csak na...
Fel is tekerek harminc perc alatt, de nyelvem a földet sepri, sörrel kell lelohasztanom. A kastély valóban izgalmas, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, Hieronymus Lotter követte el, a választófejedelmek vadászkastélya volt. Jelenleg múzeum. Kitömött állatok, madarak. A kétütemű motorok részlegét elmélyülten vizsgálgatom. Ezek a kurva németek mindig jó motorokat fabrikáltak, hé! Ősrégi Simsonok, BMW-k.
A tetőről széttekintek a vidéken. Azt mondják, kis szerencsével a Lichtenwalde kastélyt is látni lehet. Nekem ezek szerint még egy kis szerencsém sincs. Fölpattanok a bicajra, kívánom a hűsítő száguldozást. Fel is gyorsulok eléggé a harmincfoknyi lejtőn, kísértem a kísértenivalót, fék nélkül veszem a kanyarokat. Szép a világ, brekeke!
Este flekkensütés az udvaron, Máté elemében, könnyed családi hangulat. Pillanatnyilag én is jól érzem magam benne. A naplemente édeskés utófényében megtárgyaljuk a másnapi kiruccanást: Fichtebergre, az Érchegységbe. Konrád húga egy természetvédő egyesület tagja, ők vannak kint az egyesület menedékházában. Tíz-tizenkét fiatal, tizenöt-tizenhét évesek, gondozzák a vidéket. Derék dolog, mit mondjak! Összegereblyélik a gazokat, lekaszálják az elszáradt füveket, hogy a növényzet megújulhasson, néhány érdekesebb virágfajtának fokozott figyelmet szentelnek. Reggel viszonylag korán indulunk, várkastélyokkal bőven megszórt vidéken haladunk, de közel egyikhez sem kerülünk. Arra van Albrechtsburg vára, mutat Konrád a semmibe, bólogatok, mint aki előre tudta, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy Albrechtsburg vára arra van. A Moritzburg vadászkastélyhoz is el lehetne menni, egyik legrégebbi a vidéken. El igen... Mégsem megyünk.
Két óra alatt fenn is vagyunk a helyszínen. Otthonosan berendezett menedékház, vagyis annál jóval több. A tinik meglepően komolyan végzik munkájukat. Konrád húga aranyos, csevegünk egy sort. Miután fiát ellátta, Enikő is bekapcsolódik a társalgásba. Furcsa az unokatestvéremmel németül beszélni. Korábban inkább magyarul karattyoltunk, mert Konrád is jól beszéli ezt a barbár nyelvet. Hatalmas, németes ebéd, utána Konrád berakja fiát egy hámszerkezetbe, felkanyarítja a hátára, s uzsgyi, fel a hegyre. Bergauf. Málnabokrok mellett haladunk el, marokkal tépdesem a finom, édes vadmálnát, egészen összemaszatolom magam. Máténak is jut málna, maszatolódás egyaránt. Kvittek vagyunk, kicsi bakszász! Később áfonyából is belakmározunk. Lesz gond a vécén! A legnagyobb kínok közepette néhány kecskebabnyi. Az embernek patakzik a könny az arcán, termelés pedig alig van. Mindegy. Legalább emlékezetes lesz ez a kiruccanás...
A hegy tetején is van egy menedékház, felvonó visz fel oda, ami csak télen működik. Ami nekünk jut,   az  egy  jó  negyven  perces   gyalogút,   nem  túl   megerőltető,  emelkedünk,  de  nem  szélsebesen, tüdőputypurutty nem környékez. Viszonylag könnyen adja magát ez a Fichteberg. Kurvás. Felérve megszusszanunk. Jó ez a tető-élmény, bár nem agyunk túl magasan. Ezt-azt így is lehet látni azért. Nem számítottam többre. Visszafelé Máté elalszik a hámban. Feje mulatságosan ingadozik ide-oda, néhányszor felriad, ilyenkor kétségbeesetten néz szét, nincs szokva ilyen mozgalmas ágyhoz, de aztán hatalmába keríti egy mély álom, s többé pissz sincs. Kissé fáradtan, de jó passzban érkezünk haza, az Opel Cabrio jó szolgálatot tett nekünk. Nyitott tetejű autóval furikázni olyan, mint. Hm.
Másnap reggel továbbindulunk. A hétvége kifulladt. Konrád vissza Lipcsébe, én Berlin felé. Milyen jó nekünk! Nekem mindenesetre. Este elbúcsúzom Enikőtől, megköszönöm a vendéglátást. Semmiség, de valahonnan hívjál föl. Egy kicsit aggódik értem, hogy csak úgy nekiindulok a vakvilágnak. Vakon. Á, csak így lehet! Fél hétkor kelünk, Konrádnak nyolctól szemináriuma van. Komolyan veszi az egyetemet, másként nem is érdemes. Vele megyek Lipcséig, onnan Berlinnek fordulok. Mehetnék a drezdai útvonalon is, de miért mennék? Arra már voltam, nem szeretem ismételni magam. A világ sem ismétli önmagát.
A Lipcse melletti útelosztónál dugóba kerülünk. Kiszállok, röviden búcsúzunk. Keressem fel máskor is, mondja. Tudom, minden mosolytalan tartózkodása ellenére komolyan gondolja.
A kocsisor még mindig lassan halad, bár a dugó megszűnőben van. Most kéne nagy hamar egy stopot fogni, amíg így araszolnak! Abbiza, táti! De hiábavaló lenne a jó szándék, nézek szét, nincs hova félrehúzni. Vagy mégis? Integetek, mint akinek nincs vesztenivalója, de látom, eléggé idegesítem a nehézkes haladás miatt amúgy is dühös embereket. Plusz zavaró tényező vagyok. No, csak nyugi, kérem! Hol a németes megfontoltság? A pelenkában hagyták, vagy mi a fene? Bezzeg, ahhoz értenek, hogy engem is felhúzzanak! Csak menjetek, disznók, lyukadna ki a kereketek! Lyukadnátok ki! Mint a kiskirályok, úgy ültök volánjaitok mögött, szakadna rátok a trón! Vagy az ég alja. Ilyenkor nagyon dühös tudok lenni.
Eléggé földre került a morálom, rugdalhatnám. Az elhaladók rám sem hederítnek. Mi vagyok én, kérded? Számodra semmi, de ezzel nem csak én veszítek. Leülök az útszélre, reggelizem. Dühösen. Az elhaladók belebámulnak a pofámba. Fogadom, elképzelni se tudják, mit keresek itt, látszólag békés falatozásban. Néhányuknak látom a döbbenetet az arcán, mások csak megnéznek, valahogy úgy, hogy na, ennek sincs ki mind a tizenegy. Kedvem lenne előkapni a hálózsákom, s lefeküdni, hadd lássák az autósok: nem is léteznek számomra.
Ahogy a belem megtömöm, szép lassan alábbszáll a lebem is, kissé megnyugszom. Újra szemrevételezem a világot, az autók még most is araszolnak, az emberek még mindig furcsán néznek rám. Pedig már megszokhattak volna, tör ki ismét belőlem az indulat. Az nem jut eszembe, hogy mindig újak jönnek, így megszokásról szó sem lehet. Számomra mind egyformák. Ismét nekikeseredem a stoppolásnak. Még jőni kell, még jőni fog... Egészen közel állok az autókhoz, hogy szándékom legyen egyértelmű. Berlin feliratú táblát is készítek (erre a célra mindig tartogatok a zsákomban néhány darab kartont). Hopp, ide süssetek! Néhányan kitárják a kezeiket, hogy megállnának ők, de hol, legtöbben azonban rám se rántanak. Ismét toporzékolhatnék vagyok. Álljon meg má' valami, me' olyat csinálok! Úgy látszik, valaki komolyan vette fogadkozásomat, pedig még ki se ötlöttem, hogy milyent csinálok, mert egy mellém érő kocsi egyszerre fékez, és ott, a közlekedő sávon megáll. Hű, ez igen! Mögötte ideges tülkölés, szerencsére lassan járnak az autók, nem történik baleset. Így is merészség volt az ipse részéről, hálálkodom is, miután bevakaródtam. Olyan árván, leverten álltál az úton, megsajnáltalak. (Mi, ez én vagyok, azaz voltam? Lehetetlen, kérem! Inkább tegyen ki újból, meglátja, milyen peckes örömmel szobrozok én!) Nincs mit válaszolnom, kényszeredetten elmosolyodom. Hiába, nem volt életem legkellemesebb helyzete. Mit csinálok Berlinben? Még nem tudom. Hogyhogy? Majd a helyszínen megválik. Ismerkedni jöttem. A berlini lányokkal? Fenét, de akár velük is. Inkább a várossal, ami hagyta felnőni őket. Rokonokhoz jöttél? Egy frászt! Hol fogsz lakni? Valahol a városban. Emberem sokatmondóan rám néz, mintha azt mondaná, kezdelek kiismerni. Nem tűnik túl merev, konzervatív figurának, én azonban erőst meredek vagyok számára. Pedig ő is lazának próbál tűnni, erőlteti is. Megbocsátható neki, hisz már negyvenes. Ebben a korban az is megpróbál lazítani, aki korábban merev volt. De ekkor kicsit késő már.
Hogy beszéljünk valamiről, megkérdezem, milyen érdekes látnivalók vannak ezen az útvonalon. Hadd lássa, hogy érdekel az országa, ezzel imponálok neki. Talán Dessau és a Wörlitz park, mondja tétován. S az milyen? Azt látni kell! Különben, miért mész épp ma Berlinbe? A múzeumok hétfőn zárva vannak, ilyenkor unalmas a város! Vagy téged nem is érdekelnek a múzeumok? De igen, bizonygatom nyomatékosan. Kétkedően néz rám. Szerintem szállj le a dessaui letérőnél, meglásd, nem fogod megbánni. Nem akarom erőltetni, ha úgy gondolod, jöhetsz Berlinig, de.
Általában nem szeretem, ha más csinál nekem programot, de most kecsegtetőnek tűnik az ajánlat. Berlint később is megkapom. Ám legyen, mondom ki az áment, a hapsi csodálkozó elismeréssel néz rám: na, ez hamar ment! Miért ne mehetnék épp Dessauba? A közösen kiötlött terv összehoz bennünket. Jókedvűen mosolygunk egymásra. A hapsi is büszke magára, amiért meg tudott győzni, én is elégedett vagyok, mert szeretem a váratlanul jött terveket: izgalommal kecsegtetnek. Már az Elba völgyében járunk, nemsokára belebotlunk Dessauba. Amikor kiszállok, s meglátom, hogy a bekötőtől még jó adag gyalogolnivalóm van a városig, kissé lelombozódom, de hát nekem kellett! Á, egy órányi sétafika, semmiség! Fő a pozitív hozzáállás. Ki is mondogatta folyton ezt? Mindegy. Most rajtam a sor. Integetni nincs kedvem, úgysem értenék. Gyalogolok, ha már ez jutott. Vélem szemben ott csillog az Elba. Nem is az Elba, amint később kiderül, hanem a Mulde. A két folyó találkozásánál jött létre Dessau. Azt mondják, miamikor szlávok lakták a vidéket. A németek vagy hazarakták őket, vagy beolvasztották, de megszabadultak tőlük. Kányéc, szláv bánat!
Kis, magának való világnak képzelem el ezt a Dessaut. 1918-ig önálló dukátus volt. Legelőször egy magas torony ötlik a szemembe. Az biztosan a központot jelenti, sütöm ki. Egyenesen feléje tartok. Ahogy a tornyot, s véle együtt a várost vizsgálom, lépteim mind szaporábbak lesznek, mintha valamiféle erő húzna, ha nem egyéb, hát a centripetális.
Már bent is vagyok a főtéren, közvetlen közelről fixírozom a távolról is agyonbámult tornyot, mely a tanácsháza nyalka, neoreneszánsz vitéze. Ahogy jobban szétnézek, nyilvánvalóan látszik, hogy alapvetően a XVIII-XIX század fordulóján épült a város központja, de 1945-ben ez is lepusztult, a restaurálás pedig csak olyanra sikeredett, amilyenre. Vagy még olyanra se. Nemsokára megismerkedem annak az építésznek a nevével, aki a város legmarkánsabb épületeit tervezte. Erdmannsdorffról van szó, késő felvilágosodás kori hapsi. Az ő nevéhez fűződik a városi könyvtár épülete, a színházé, a Kristálypalotáé. Elég nagy ez a Dessau, legalábbis mozgalmas, bár turistákat alig lehet látni. Legalább jobban megbecsülnek engem. Valaki a karjába kaphatna, hogy a hosszú gyalogolás után megpihenjek!
Nézegetem az embereket, van rajtuk valami vidékiség. Egykedvű nyugalom, sietségből kevesebb, mint a nagyvárosiak esetében. Pedig egy munkás hétfő délelőttön vagyunk! Egy korosodó öregúrral szóba is állok (ha útbaigazítást akarsz, sose kérdezz fiatal hölgyet vagy korosodó öregurat!, az előbbi csak vonogatja vállát, utóbbi mond, mond, de bár ne mondana). Mindenféléről elcsevegünk, főként a városról. Jól érzik itt magukat, bár kissé unalmas az élet. És nagyon meleg van. Az ötvenes években még jókat fürödtek az Elbában vagy a Muldéban. Mára ennek is vége. (Megöregedtél, hapsikám? Nem, szennyezett a víz.) Melyik a kedvenc helye a városban? Gyere, elvezetlek a Georgium palotához, úgyis arra tartok! -villanyozódik fel az öreg, nem, nem, tiltakoznék, de minek? Csak odatalálunk! Húszpernyi séta alatt valóban ott vagyunk, közben megtudom, hogy Dessaunak több mint százezer lakosa van, és mostanában nem éppen jó irányban fejlődik, legalábbis szerinte. Pontosabban nem fejti ki, mire gondol, de abból, ahogy a fejét csóválja, sejtem. Egy parkot pillantok meg, közepén van a Georginum, persze, ezt is Erdmannsdorff tervezte, klasszicista stílusú. Képtár található benne, Albrecht Dürer gyűjteményes kiállításával, lelkendezik kísérőm. Jó. Majd máskor. Lássuk inkább a parkot. Egy rakás emlékmű van egymásra dobálva benne, nemsokára kiderül, hogy antik alkotások másolatai. Az öreg látja, hogy kissé csalódott vagyok, nem érti a dolgot, tanácstalanul áll mellettem, torkára fagy a szó.
Milyen az a bizonyos Wörlitz-park? - kérdezem meg kifelé oldalogva. Mérsékelt lelkesedéssel mesél róla pár szót. Távolsági busszal viszonylag hamar ki lehet jutni oda, pár kilométerre van Dessautól. Megkeresem az említett buszmegállót, kicsit sajnálom a pénzt a buszra (arról volt szó, hogy stoppal közlekedsz, faszü), de erőszakot követek el magamon. Fél három van, a munkások ideje. Rengeteg ember az utcán. A fáradtság az arcukra van írva. Ha arra kérném őket, jöjjenek Wörlitzbe velem, kinevetnének. Lelötyögünk az Elba széles völgyébe, a park kitárja kapuit előttünk. Persze, ez is felvilágosodás kori. Akkor kezdődött el a természetes parkok bolondériája. Angol mintára. Próbálom kideríteni, mekkora a területe, nem sikerül, azt viszont látom, hogy gondolázni is lehetne. Persze, jó pénzért. Hagyjuk, kérem, nem vagyunk Velencében! A park központjában (ha lehet ilyen mondani) egy hatalmas kastély található, már messziről lerí róla, hogy ez is Erdmannnsdorff-féle. Csatornarendszer, szigetek, komp. Nem fogok kompozni, kompozzék a halál! Vagy Orfeusz.
Inkább leülök, elfogyasztom estebédemet. Árnyékban, békés csöndességben. A hétfői pangás itt is érezteti hatását, alig van látogató a parkban. Nem bánt az egyedüllét, szinte szentimentalista hangulatba kerülök. Nem csoda, hisz Goethe is járt itt, tán épp itt érezte meg a Sturm und Drang szelét. A park építésének idején mindenki érzékenységével büszkélkedett (ha nem is volt neki...), egy maroknyi itt maradt belőle. Lehet, hogy éppen rátelepedtem. Természet lágy (nedves) öle, távol a világ zajától, blabla. Ősi egyenlőség, az emberi jósághoz való visszajutás egyetlen lehetősége. Emellé egy üveg bor kéne. Ásványvizet iszom, a vendéglő árai túlságosan borsosak nekem. Ennyit az ősi egyenlőségről, a természet békéjéről.
Hatalmas a park, nem lehet megunni, csak belefáradni. Ahogy bandukolok, egy magasított töltésre jutok, gondolom, az Elba áradását hivatott kivédeni. Ezen battyogok tovább, néhány turista lötyög velem szembe. Jön, hogy köszönjek nekik. Azon kevesek, akik most itt vannak, közösséget vállaltak, nemde? Nemsokára egy „miniatűr" épületre bukkanok. Kellemes meglepetés. A római Pantheonra emlékeztet, ami nem is csoda, hisz annak a makettje. Felfedezőkedvem visszatér, kíváncsian folytatom utamat. Szinte jó, hogy előre nem tájékozódtam, így nem tudhatom, mire számítsak. Átmegyek egy vashídon (Eiserne Brücke), s rövidesen egy igen érdekes épületegyütteshez érek. Amint megtudom, a Stein (Kő) nevet viseli. Nocsak, viselje! Mintha Dél-Itália költözött volna be ide! A szűkszavú leírásból aztán kiderül, hogy Erdmannsdorff nápolyi és szicíliai mesterektől ihletődött.
Na, ideje lenne éjjeli rezidencia után nézni. Elég volt a felfedezésekből. Nem Itáliát akartam látni, legalábbis   nem   Németországban.   Elmegyek  a   parknak  egy   eldugott,   sűrű   növényzetű   részébe, s megágyazok magamnak. A parkőrökkel nem szeretnék összetűzésbe kerülni, ezért a sátramat nem húzom fel. Az éjszakai császkáláshoz sem fűlik a fogam, nehogy meglássanak s kirakjanak. Inkább meghúzom magam a sűrű árnyak enyhelyében. Késsél még, setét éj! Előveszem aprócska villanylámpámat, nem sokat érek vele. Jobb, ha alszom, az egész napi csatangolás után nem fog nehezemre esni.
Másnap reggel. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg visszavergődöm a berlini útra. Nem is részletezem, hadd felejtsem könnyebben. Kissé morcosan stoppolok, ez meg is bosszulja magát, több mint egy órát töltök az út mellett, közeli ismeretséget kötve vele. Végre felvesz egy huszonéves nyakkendős-fehér inges fickó, extravagáns BMW-vel. Jól fésült, parfümtől bűzlő. Szinte kinyögöm, hogy vagy te nem vagy huszonéves, vagy én, de ez aztán biztos. Végignézek magamon: kopott rövidnadrág, szandál, gyűrött póló, borosta.
Sebesen söpretünk Berlin felé. Társalgásunk óvatos, veszélyesnek tartjuk egymást. Nem teljesen alaptalanul. Már a különbözőség okán is. Egymás felségvizeire nem próbálunk meg beevezni. Tüskéink bevetésre készek. Lényegében csak annyiról van szó, hogy én nem kérek az ő világából, ő pedig nem kér az enyémből. Próbáljuk megnevettetni egymást, az élet szép, főleg az enyém. Nem, főleg az enyém. Na! Remélem, nem bánja már, hogy fölvett. Ha igen, annyi. Engem is zavar a parfümje. Bekerül az apja cégéhez csicskásnak, szórja a pénzt, s azt hiszi, övé a világ. Ha így van, akkor abból a világból én nem kérek. Nem én!
Berlinről nem magyaráz semmit, talán sejti, hogy az ő Berlinje úgysem az enyém. Ahogy megérkezünk, kitesz, a központtól viszonylag távol, a Leipziger Strassén. Tekintetemmel legelőször a tévétornyot keresem, tudom, hogy majd mindenhonnan látható, jól lehet tájékozódni utána. A központot jelenti. Majdnem óvárost mondtam, de Berlin esetében óvárosról nem igazán lehet beszélni. Vagyis lehetne, de nem érdemes. Kutyagolok egy sort, visszaszokom a hátizsákcipeléshez. A Friedrichstrassén haladok, ez, ha lehet hinni az útbaigazításnak, beletorkollik a Hársfák alatt (Unter den Linden) útra. Egy idő után rá is akadok az Unten den Lindenre. Milyen híres volt ez valaha, ember! Ezen lehet bejutni Berlin szívébe. Lököttebbnél lököttebb paloták sorjáztak itt egykor. A fene tudja, mi van meg még belőlük! Elhaladok a Német Nemzeti Könyvtár előtt, filológusi szívem a torkomban dobog. Hány jófajta könyvet elolvashatnék itt, amit otthon hiába keresek! Jó lenne egy darabot a hátamra venni a könyvárból. Ha másként nem megy, épületestől. Még haladok egy kicsit, s belebotlok az Alte Bibliothekba is. Ezt nevezitek ti restaurálásnak? Persze, Berlin 1945-ban kőtörmelék, por és pernye volt. Az is csoda, hogy megélemedett porából, hisz nem főnixmadár.
Szegény Berlin! Csak a XIX század végén kezdett ragyogni igazán, amikor a Reich, az 1871-ben létrejött birodalom fővárosa lett. Ekkor épült, a vilmosi érában Berlin néhány reprezentatív középülete, múzeum, opera, dóm, bankok, kaszinók, szállodák, a jó ég tudja, mik, ekkor mozdult meg a város ipara, elektrotechnika, gépgyártás, amit akarsz. S mindebből '45-ben csak kaka maradt.
Már ott vagyok az Unter den Linden kastély nyakán. Istenem, mi lett belőled! Téged egészen átépítettek, hé! Miért tűrted? Ha eltűrted, most viseld el azt is, hogy meg se nézlek! Bee! Dacosan továbbmegyek (azért a vállam fölött csak rápislantok a kastélyra...), nemsokára belebotlom a német történelem múzeumába, a Museum für Deutsche Geschichtébe. Belépek az előtérbe, hát a plakátok azt hirdetik, hogy a hang- és képteremben állandó ingyenes filmvetítések vannak. No, lássuk a (lőtt) medvét! A német történelem egy-egy mozzanata kerül terítékre, lehet csámcsogni. Benyomulok én is, pihenő gyanánt is megteszi, legalább lekanyaríthatom nyakamból a zsákom. Éppen az első világháború a téma, tanulságos egy német szemszögű filmet nézni több tucat angol-amerikai produkció után. Eléggé „sajnáljuk az egészet, de tán most is valahogy így tennénk" hangulata van a produkciónak, mely egyébként viszonylag tárgyilagos. Egy óra elteltével kijövök a napfényre. Jól esett a vetítőterem langymeleg, szempihentető sötétje. Ennyi a múzeumból nekem elég is, döntöm el, s kihúzom a lábam az épületből.
A Humboldt egyetemmel most nincs mit kezdenem, ha már nem adatott meg nekem, hogy itt tanulhassak. Inkább tovább megyek előre, a Spree folyó felé. Kettészeli a várost, egyébként egészen ártatlan, szinte nyeszlett. Hű, mi az a nagydarab valami ott? Ha nem egyéb, az lesz a híres berlini dóm. Basszus, mekkora vagy! Közelebb merészkedem. Nagysága valóban elképesztő. Körüljárni is fáradtságos. Kupolája akkora, hogy egy kisebbecske falu beférne alája. 1945-ben jelentősen károsodott, de 1975-ben helyrepofozták. Neobarokk, ha lehet mondani, hivalkodóbb, mint a barokk, az újdonsült német birodalom hatalmát hivatott jelképezni (a századfordulón épült), ezért olyan grandomániás. Az ember csak megy, csak megy, csak nézi, és még mindig tart, még mindig nem fogyott el. Persze, álmélkodik is egy picikét. A turisták számára a látogatási program épp szünetel, a déli mise miatt. Igaz, hogy nemsokára le kell járjon, de nincs kedvem kivárni a végét. Úgysem érzek valami nagy késztetést belülről is megnézni eme Istennek, pontosabban nagyra törő uralkodók hiúságának épített remeket. Inkább továbbmegyek, közben vásárolok két képeslapot.
Igen, a Múzeumszigetre. Persze, erről még nem volt szó: a Spree két ágra szakad (vagy szakítják?), majd rövidesen újra egyesül, egy kis szigetecskét hozva létre. Itt alakult ki a város magva, ide van összesűrítve a legtöbb látnivaló. Jó néhány épület alkotja a múzeum-együttest, óvatos vagyok vele. Melyiket válasszam? Mert,   hogy mindegyiket  nem járom végig,   az  hétszentség!  Nem lehet  annyira beképzelt ez a múzeumkoszorú, hogy azt higgye! Lássuk csak: Altes Museum, Nationalgalerie, mindkettő csupa festmény. Maguk az épületek impozánsak, már-már szigorúak, tán azért is, mert a hatalmas oszlopok (neoklasszicizmus?) meg vannak feketedve, tán a folyóból fellopakodó nedves levegő hatására. A nagyság benyomását az is erősíti, hogy az épületek magasan vannak, tört ívű lépcsősor vezet fel a bejárathoz. Hanyagolva lesztek, drágáim! Irány a Pergamon. Milyen egzotikus, vagy miféle! Ide van összegyűjtve mindaz, amit német kutatók, utazók, kalandorok, laikusok és gyarmatosítani akarók összeszedtek keletről. Leghíresebb a Pergamon-oltár, Kis-Ázsiából, i.e. 180-ból való. Valóban szép. Hogy ezek az ókori ázsiaiak mit tudtak! Hatalmas az oltár, a márványba rótt féldomborműveknek is csak a derekáig érek, pedig azok csak a talapzatot képezik. Fölfelé hatalmas oszlopok, az embernek megfájdul a nyaka. Egy csomó babilóniai kincs is van itt, például az Istár-kapu, hasonlók. Különös kultúra, legalábbis más szót nem találok jellemzésére. Lelkendezek egy sort, szinte kötelességből, persze, a látvány hatással van rám, de nem úgy. Vajon, velem van a baj? Érzéketlen lennék? Na, és ha igen? Még azért is összeszedem magam, és átmerészkedem a Bode múzeumba is. Egyiptomi szarkofágok egész sora, istenek szobrai. Brr! Az egyiptomi mitológia annak idején eléggé megfogott, most jól esik a tárgyiasulás. Az istenábrázolások még félelmetesebbek, mint gondoltam. Ez főleg a szoborcsoportok esetében mérhető fel. A perspektíva teljesen hiányzik, a méreteket a rang, a tisztelet szabja meg. Ozirisz, fekete márványban. Tekintete parancsoló. Hatásos alkotás. A babonás bálványimádás minden feketesége benne van. Még a numizmatikai részlegre is betévedek. Valamikor azt hittem, izgat az éremtan, most már belátom, hogy nem. Legalábbis nem annyira.
Elhagyom ezt a különös világot, kelet báját, visszacsöppenek a Nyugat forgatagába. Az Alexanderplatzra megyek, közepén akkora hotel van, a „Stadt Berlin" nevű, s olyan szigorúan téglatest alakú, hogy az embernek az az érzése, egy mokányabb széllökés ledöntheti. Na, vegyük végre szemügyre a híres tévétornyot is! Híres, mert magas, legalábbis európai viszonylatban. 365 méteres, 203 méteren van egy öve, kávézóval, állítólag jó kilátás nyílik a városra is. Nem megyek föl, borsos árat kéne fizetni érte. Tartogatom a pénzem érdekesebb dolgokra, és nem utolsó sorban élelemre. Nem árulom el, hogy milyen kevés pénzzel indultam el, nehogy megsajnáljanak, vagy nevessenek rajtam. Inkább a városházát nézem meg, ami lenyűgöz. Ez az első dolog Berlinben, amiről ilyesmit kijelentek. Nem méreteivel próbál hódítani, hanem következetesen sötétvörös színével és kifinomult ízlésével. Hosszú percekig nézem. Fejállást csinálok, úgy is. Ügyködésemen senki sem csodálkozik, úgy tűnik, már másokból is váltott ki hasonló reakciókat ez a Rotes Rathaus. Még nem ejtettem szót a Marienkirchéről, kissé nehezemre esik beszélni róla. Szegénykét ugyanis annyira meggyalázza a közelében pöffeszkedő tévétorony, hogy az már förtelem. Annyira közel vannak egymáshoz, hogy egy kameraállásból kényelmesen le lehet fényképezni a kettőt. Szegény gótikus templom, Berlin legrégebbi épülete (1270!) egészen eltörpül a nyúlánk tévéóriás mellett. Megsétálom magam a tágas téren, próbálom felejteni rossz benyomásomat.
Már esteledik, mégis sokan járnak erre. Jártomban-keltemben észreveszek egy érdekes valamit, amiről nemsokára kiderül, hogy kút, csak jól álcázza, persze, díszkút, ravasz megoldással, csigaszerkezet, dús növényzettel. Néhány nagyszájú német tini jár éppen arra, egyiküket megkérem, készítsen egy fényképet rólam. Szakadtnak néz ki, de azért nem félek, hogy lelép a gépemmel. Odaállok a kút mellé, időnként nyakamba csöppen a víz. Ott repül a kicsi madár! Miután gépem visszakerül a nyakamba, elcsevegek a fiúkkal. Le is ülünk, természetesen a földre. Vadaknak és faragatlanoknak tűnnek, ráadásul céltalanoknak. Tizenhat-tizennyolc évesek, és halvány fingjuk sincs, mi lesz velük. A szegény réteg csemetéi ők, szüleik többnyire munkanélküliek. Ez a kurva rendszer, tudod, mondják nevetségesen komolyan, meggyőződéssel. A kommunisták bukása után nem mindenkinek sikerült önálló életet kialakítani. Ugye, a párt mindent elintéz, megmondja, hova állj, milyen szögben, mennyi ideig... Az ilyenek most a megváltozott körülmények között nem találják a helyüket. Sajnos, azt sem veszik észre, hogy ezért elsősorban ama párt hibás, amelyik leszoktatta a gondolkodásról.
Az ifjak káromkodnak, igen cifrán, sokszor nem is értem, mit mondanak, argó, berlini kiejtés. Eléggé megfekszi a gyomromat, ráadásul abban is kételkedni kezdek, hogy beszélem a nyelvet. Valahányszor megszólalok, mosolyognak, mintha azt mondanák, szakadt, hobós külsőmhöz nem illik ez a jólfésült nyelvezet. Szinte megkönnyebbülök, amikor felkerekednek. Már messze járnak, mikor eszembe jut, megkérdezhettem volna, mindig ilyen nagy csoportban járnak? Mint ahogy azt is, tudnak-e valami jó szálláshelyet. Mert legszebb ideje lenne ágyikó után nézni...
Ténfergek egy sort, legelőször egy játszótérre tévedek be, nem, mintha azt az Isten is alvásnak teremtette volna. Vallomással tartozom: imádok hintázni. Valahányszor meglátok egy hintát, nem tudok nemet mondani. Lecsapom a zsákom, s fel az első hintára. Az anyukák nagy megrökönyödésére. Tíz perc hintázás után olyan jó a hangulatom, hogy madarat lehetne fogatni velem. Azt se bánnám, ha itt kéne töltenem az éjszakát. Most végtelenül szépnek, otthonosnak látom Berlint. Lám, amire nem volt képes a grandiózus dóm, azt megteszi egy hinta! Megvizsgálom a játszóteret szegélyező bokrokat, de túlságosan vérszegények ahhoz, hogy szálláshelyül válasszam őket. Tovább kell állnom hát, bár a hintától nehezen válok meg. Bandukolok egy darabot az Alexanderstrassén, aztán váratlan elhatározással megállítok valakit, s megkérem, magyarázza el, merre van a legközelebbi vonatállomás.  Melyik, értetlenkedik. Hogyhogy melyik, értetlenkedem én is. Hát a keleti, vagy a nyugati, esetleg..., kérem, nekem teljesen mindegy! Csak közel legyen. Látom, sikerült összezavarni. Tán arra gondol, életem teljesen céltalan, hogy vonat alá akarom vetni magam. Még akkor se mindegy, melyik alá! Magyarázni kezd hát, bár kissé kelletlenül. Az Alexanderstrassén kell menni tovább, még egy jó darabot, aztán a Holzmarkt Strassén, ahol kereszteződik a Strasse der Pariserrel, ott megtalálod az Ostbahnhofot, a Keleti Pályaudvart. Mindig egyenesen. Eltéveszteni sem lehet. Oké, köszönöm. Értetlenkedve néz rám, a fejét csóválja. Nocsak! Lódulok. Ezernyi ember tódul kifelé az állomásról, sok gyanús alak.
Egy ismerősöm mesélte, hogy a német vonatállomásokon általában vannak szállók, az átutazók, csatlakozásra váró utasok számára. Kis szerencsével helyet lehet kapni bennük. Igaz ugyan, hogy ilyen helyeken a leggyanúsabb emberek is megfordulnak, de akinek olcsó szállásra van szüksége...
Lássuk, működik-e?! Elkérik az útlevelem, s rövid habozás után kinyögik, hogy kaphatok egy ágyat. Egy kicsi, sötét lyukba vezetnek be, két emeletes ágy van benne. Elég szűkön mérték a négyzetmétereket négy személy számára. Éjjeliszekrénynek, hasonló flancnak nyoma sincs. Elfoglalom az egyik emeleti ágyat, nem tudom, mire számítsak, hoznak-e még mellém másokat is. Már tíz óra elmúlt, de lehet, hogy másnak még később jut eszébe szállást keresni, mint nekem. Kimegyek a mosdóba, a tusolás, borotválkozás után már egészen biztos vagyok benne, hogy jó választás volt idejönni. Jobb, mint valami parkban heverészni. Pedig az se rossz. Csak hosszú távon fárasztó. Nem tudom, mivel csapjam agyon az időt. Megírom a napközben vásárolt képeslapokat a szüleimnek, kedvesemnek, utána aludni térek. Reggel korán kéne kelni. Legtöbben az éjszakai városképet szeretik, én a reggelit. Olyankor józanabb, tehát relevánsabb. Ha olyan fajta, józanon is tud elég játékos lenni ahhoz, hogy tessék nekem. Az éjszaka romantikájára nem vágyom. Ez a Berlin különben sem olyan város. Prága sokkal csábítóbb volt éjszaka. Elalvás előtt biztos, ami biztos alapon magam mellé veszem a zsákom, zár nincs az ajtón, nem szeretnék reggel úgy ébredni, hogy volt zsák, nincs zsák. A fene tudja, miért vett elő ez a beteges óvatosság.
A vártnál is jobban alszom, fél nyolckor pattan ki a szemem, kipihent, friss vagyok. Mindenem megvan, az éjszaka folyamán hálótárs se jött. Ismét elfog a mehetnék, felfedezés eufóriája, enni sincs türelmem. Ki, ki az utcára, meglesni a várost! Biztos éppen mosakodik! Mi nagyobb kihívás, mint megismerni egy város intim szokásait?!
Fényár, mérsékelt benzingőz. A város már végzett a mosakodással, mire kiérek, már a törölközőt akasztja vissza a helyére. Figyelmes, óvatos mozdulattal. Ez is sok mindent elárul! Munkára gondoló, sietős munkásarcokat látok.
A Spree mentén indulok el, visszajutva a központba. Ahogy átbükkenek a szüzek hídján, a Jungfraubrückén, az út egyenesen rávezet a Palota Nr. 1-re, a mindenkori uralkodók rezidenciájára. Mit mondjak, még ez is magán viseli az imperializmus jegyeit. Hogy ezen mit értek? Szigorúnak és törtetőnek tűnik az épület. A közelében a Szent Hedvig katedrális található, ez is nagyobb, mint amilyen szép. Ha ez lenne az első, amit ebben a stílusban látok, lenyűgözőnek mondanám, így már csak nyűgölődőnek nevezném. Hagyjuk. Tovább, tovább, épülettől épületig. Az opera következik. A homlokzat feliratozása elég érdekesre sikeredett. Nem nézem meg, mit játszanak, hogy ne kívántassam magammal. Minek kísérteni a kísérthetetlent? Tovább araszolok a Behrenstrassén, s nemsokára belebotlok egy parkba. Elég nagy területen fekszik, ez a Volkspark kell hogy legyen, mondom magamnak, meg is kérdezek egy járókelőt, de az fitymálva néz rám: de hisz az háromszor ekkora! Ki lettem oktatva. Én naiv, buta teremtmény, ilyent nem tudni, hogy a Volkspark csakis háromszor akkora lehet, mint ez itt! Végigcsászkálok rajta, csak úgy andalgón, időnként lovas rendőrök zavarnak fel álmodozásomból. Egy tó akad utamba, leülök a partján, pihenek, falok is valamit, közben nézegetem a halakat, vízinövényeket. Szerelmes párokat látok, elfog a vágy a kedvesem után. Vagy csak úgy egyszerűen a szerelem után?
Ahogy kidugom az orrom a parkból, egyenesen a Pariser Platzra jutok. Ja, hát itt van a Brandenburger Tor, a Brandenburg-kapu, régi város hajdani kapuja. Macskakövek, pazarul kiépített zóna, hat sávos út, az egészet átfogja a kapu, hatalmas boltíves főbejáratával. Jó az, hogy nyitott, belátható átér, engedi érvényesülni a kaput. Mmm!, tetszik! A Brandenburg választófejedelmek főhadiszálása volt ez a város valamikor, a kapu az ő nevüket viseli. Ja, ott a távolban akkor a Siegesseule mered, nemde? A Győzelmi oszlop? A Reich dicsőségét hirdeti, a német militarista szellemet, melytől ez a nemzet sosem fog tudni szabadulni, esetleg megzabolázza.
Persze, a Brandenburger Tor valaha a két féle Berlin egyik válaszpontja is volt, vagyis a kapun túl már a Nyugat volt az úr. Állítólag a hírhedt berlini falnak egy darabját nem bontották le, megtartották eleven emlékként. Illene utánanéznem vagy utána olvasnom a dolognak, de nincs kedvem. Egy kicsit léha, felelőtlen utazó vagyok. De nihilista nem!
Annyit tudok, hogy egy darabon a Spree képezte a határt, aztán jött a fal. De ennek ma már nincs jelentősége, legalábbis számomra. Ahogy átlépem a kaput a nyugati irányba, mégis, akaratlanul is nézelődöm, próbálom meglátni, van-e még most is minőségi különbség a két rész között. Nem látok semmi változást. Persze, a német polgárok állítása szerint életszínvonal szempontjából most is vannak különbségek a hajdani Kelet-Németország és Nyugat-Németország között. Több elkeseredett keleti szájából halottam, hogy ég és föld... Persze, ez túlzás, de az tény, hogy negyvenöt évnyi kommunista átkot nem könnyű kiheverni.
Kissé kedvetlenül battyogok tovább. A városképet a modern építkezési technika dominálja. Rengeteg üveg, bankok, cégek százai. És ez így folytatódik, utcáról utcára. Modern metropolisz. Az amerikai városok jutnak eszembe róla. Mintha minden 1945 után nőtt volna ki a földből. Ez egyébként így is van. Két ultracsinos középület között ott lapul egy romként konzervált emléktemplom, amilyent Drezdában is láttam. A világháború fényes emléke a szemünk előtt. Döbbenetes. Nem az, hogy lerombolták, hanem az, hogy utólag így körbeépítették. Szegény templom, levegőt is alig bír venni. Hogy tovább ne omolhasson, megerősítették, a meglazult köveket helyreillesztették, úgy, hogy csöppet sem tűnik romosnak, két percig kellett figyeljem, amíg rájöttem, mi a furcsa benne. Gyalázat! Egy méter sem választja el a másik épülettől. Meghagyunk téged, megtépázott kurafi, de senkinek sincs szüksége rád. Maradhatsz, de húzd össze magad! Te a múlt vagy, mi a jövő vagyunk.
Na, innen akár mehetek is, tartok rövid haditanácsot magammal. Tovább, nyugat felé. Hogy meddig? Fene tudja! Németországban bárhol vagyok, jó helyen vagyok. Feltett szándékom ugyanis emberekkel ismerkedni, minél többet beszélgetni, felmérni az átlag német polgár morálját. Mindenesetre, Hannover irányába fogok bolyongani, mert onnan tudok a legrövidebb úton átjutni Hollandiába, Amszterdamba. A Ruhr völgyébe valahogy nem kívánok menni, ott túl sok az ipari monstrum, ott kevés helye az embernek.
Nekivágok annak az útnak, ami sejtéseim és az útbaigazítások szerint Berlin nyugati széléhez és az E30-as utópályához vezet. Bandukolok, húzom az igát, vagyis a nyakamban lévő zsákot. Az az érzésem, már ezer éve megyek. Ráadásul nem vagyok meggyőződve róla, hogy a helyes irányba. Ahány embert megkérdezek, annyiféleképpen beszél, bár mind németül. Berlin autópálya-rendszerét nemrég alakították át. Miután Berlin újból az egyesített Németország fővárosa lett, modernizálni, bővíteni kellett az úthálózatot. Nyugat felé rengeteg autópálya indul, ezek mind egy hatalmas körgyűrűre vannak felfűzve, a hírhedt Ringre, arról ágaznak föl Hamburgnak, le Potsdamnak, Hannovernek, s a fene tudja, még merre nem. Keseregve kóválygok, mint gólyafos a levegőben. Vajon miért nem akar kiengedni a város magából? Megsértettem valamivel? Nem szenteltem elég figyelmet neki? Fitymáló voltam, amikor nem kellett volna?
Mialatt így tépelődöm, megpillantok egy fiatalembert, amint épp a motorjával bíbelődik. Egy ősrégi Simsonnal. Nyomban szimpatikus lesz a srác, akinek ilyen motorja van, rossz ember nem lehet! Ráadásul a motorról nyomban eszembe jut szeretett repülőmodellező tanárom, Karcsi bácsi. Ő szerettette meg velem a repülőket és a Simsonokat. No, gyorsan odavakarodom melléje, s elmakogom a már sokszor elmakogott kérdést. Hannover felé? - néz rám mosolyogva. Es ist ein bißchen kompliziert zu erklären! Tudom, ember, meg is van gyűlve a bajom! Elkezd magyarázni, hogy így meg úgy, aztán megint így, megint úgy (én mára legelején elveszítem a fonalat), majd hirtelen legyint, s azt mondja, üljek fel. Én? A drága Simsonra? Ezer örömmel! És kivisz? Van ideje? Nem rontom el a programját? Ugyan már, ne szabódjak annyit, ha azt mondta, akkor kivisz. Danke, nyomom a fejembe a sisakot. Hátizsákostól kissé nehéz felvaszkalódni, de nem lehetetlen. Amikor meghallom a jó öreg gép ropogós hangját, a hetedik mennyországban érzem magam. Ez igen! Milyen otthonosan duruzsol a fülembe! Máris más színben látom a világot, Berlin is nő a szememben, de főleg a berliniek. Ha mindenkit nem is, ezt az egyet, ki előttem ül a motoron, a szívemre ölelném! Most könnyű lenne megtenni, ültömben átkarolnám, de lehet, félreértené, vagy legalábbis nem tudná, mire vélni a dolgot. Kár, hogy nem tudok beszélgetni vele, ugye, a szél zaja, a sisakok, a rotyogó motor, így szinte semmit sem tudok meg róla.
Jó húsz percet motorozunk, közben szörnyülködöm egy sort, hogy mi lett volna, ha gyalog kell megtegyem a befutott távot. Mikor végre megállunk, nagy hamar nyakába zúdítok néhány kérdést. Igen, házas, egy lánya van, géplakatosként dolgozik, a motort az apjától örökölte. Nem, sosem szokott stoppolni. Ez nem fér a fejembe. Akkor miért törődik velem? Meg voltam győződve, azért áldoz időt rám, mert maga is volt hasonló helyzetben. De nem. Hát akkor meg? A fene se érti. Mindegy. Búcsúzik, szerencsét kíván. A felesége nemsokára el kell hogy menjen otthonról, ő lesz a soros a pesztrálkodásban. Huss. Nevét elfelejtem megkérdezi. Csak annyit tudok róla, hogy... Mit is? Ha a nevét sem, akkor semmit, de ember. Ember, kinek nincs neve (számomra). Még mindig jobb, mintha úgy lenne: név, kinek nincs embere. Tudom, hogy hülyén hangzik, és marhaság is, de a szívembe zárom. Nagyban befolyásolja a Berlinről alkotott összképemet.
Na, hadd lám, hova kerültem. Az E30-ason vagyok, ez tuti, de benzinkút nincs a közelben. Így egy kicsit ciki lesz a stoppolás. Ötven-hatvan méterrel lejjebb még megpillantok két krapekot, akik stoppolnak. Amióta másodjára elindultam, ők az elsők, akiket az úton látok. Nyugaton viszonylag kevesen karintiznek. Azok is többnyire keletiek. Odasomfordálok hozzájuk, hisz elvtársak, egy kenyéren vagyunk, meg minden. Panaszkodnak, hogy már kora reggel óta itt vannak. Ekkor már öreg délután van, sok időt eltöltöttem az útkereső szédelgéssel. Hű, ti aztán kitartó stopposok vagytok! Diszkréten eloldalgok mellőlük, nehogy elrontsák az én szerencsémet is. Az igazság az, hogy nem túl bizalomgerjesztők, tán ezért nem akadt senki, aki felvegye őket. Török nemzetiségűek (németül borzalmasan beszélnek), ez rá van írva a barna képükre, a németek pedig ki nem állhatják a törököket, mert vendégmunkásként elözönlötték az országot, ha kell, feketén is dolgoznak, és persze, olcsóbban, mint a honiak. Ez a dolog különben a kelet-európaiakra is érvényes.
Így, diszkréten elhúzódva mellőlük, jobban érvényesül németesen virító szőke fejem. Ez az én első számú úti passzusom. Kezemben a Hannover feliratú tábla. Veszettül integetek, innen nekem tovább kell menni, nem szeretnék annyit itt rostokolni, mint a török elvtársak. Nemsokára rám is mosolyog a szerencse, de még milyen! Nő vezeti az autót, ez az első alkalom, hogy itt nyugaton felvesz egy nő. Mert a nők olyanok, hogy nem nagyon veszik föl a közönséges mezei stoppost. Mert félnek, meg reszketnek, meg a gatyájuk tele, meg hasonlók. Ez a nő nem fél, nem reszket, még a gatyája sincs tele - ugyanis szoknyában van. Valljuk be, nem is vagyok az a riadalomkeltő jelenség. Aki engem gyanús alaknak néz, az nékem szerfölött gyanús... Bevakarodom melléje az első ülésre, már csevegünk is, közben figyelem, nem veszi-e fel a török stopposokat is. Esze ágában sem áll, rájuk se bagózik, pedig hátul lenne hely bőven. Dagadozik a mellem: engem érdemesnek tartott, őket nem. Köszönöm, kérem, köszönöm! Egészen lekötelez. De, halál komolyan, na, egészen barátságos az asszonyság! Negyvenesnek tűnik, finom vonásokkal, hangja, modora kellemes. Be is mutatkozik, bár ez stoppos körökben nem divat: Frau Clemensnek nevezi magát, én is elrebegek egy Franzot. Egyenesen Hannoverbe igyekszik, ügyes-bajos dolgait intézte Berlinben, egy könyvforgalmazó cég vezetője. No, ez izgalmas állásnak tűnik. Mert szeretem a könyveket. Miért? Hát ezért meg ezért. Kérdez, aztán figyelmesen hallgat. Bölcsész vagyok, magyar, igen, erdélyi magyar! A Siebenbürgen szó a németek számára varázserejű, az oda telepedett szászokat jelenti, tehát valami otthonos környezetet, ezért az Erdélyből jötteket szimpatizálják. Tudod, azért vettelek fel, mert nagyon hasonlítasz a fiamra! Valóban? Igen, ő is szőke, kék szemű (ilyen ember ezernyi van), alacsony, sovány, csontos arcú, kissé karikós, na-na, ez már tényleg kezdek én lenni, és értelmes tekintete van, köszönöm, köszönöm, hogy?, nem nekem?, a fiának?, az más! Ráadásul ő is szereti a magyar nyelvet! Lehetséges? Csípjen meg, álmodom! Igaz, csak mellékesen foglalkozik vele, részt vett néhány fakultatív kurzuson, jelenleg is ott van Debrecenben, a nyári szabadegyetemen. Hol? Nem létezik! Ott én is jártam, ember, azaz asszony! Tényleg? Most rajta a sor a csodálkozásban. Debrecenben? A Kossuth Lajos Tudományegyetemen? Igen. Hű! Látom, mindjárt megölel. Hó-hó, azért nem vagyok a fia! Nem beszélem jól a magyar nyelvet? Ki? Én? Dehogy nem! Akkor miért mentem oda? Á, szóval innen fúj a szél? Már látom is, amint aggódik értem, román asszimiláció, nyelvvesztés, vagyis először csak diglosszia, hasonlók. Nem, kérem, tökéletesen beszélem a magyart, erről biztosíthatom. Debrecenben mindig szerveznek irodalomtörténeti kurzusokat anyanyelvűek számára, bár igaz, hogy alapvetően idegenekre szakosodott a kurzus, akik valami okból meg akarnak tanulni - éppen magyarul.
Látom, sikerült meggyőznöm, helyreáll a bizalom. Vadul kérdezősködni kezd: mi volt, hogy volt. Meg akar bizonyosodni, jó helyen van a fia. Szuperlatívuszokban beszélek kajáról, szállásról, programokról, előadásokról. Bólogatva hallgatja. Látom, egészen megnyugszik. Közben vészesen közeledünk Hannover felé. Pedig a nő, bocsánat: Frau Clemens nem hajt gyorsan, hat éves Nissanját eléggé kíméli. Lennék csak én a volánnál, felébreszteném azt a japcsi motort! Mit csinálok Hannoverben? Mit, mit nem. Szétnézek, ismerkedem a várossal, az emberekkel. Szeretem a németeket? Valamelyest igen. Számomra nem tűnnek olyan hűvös-tartózkodónak, mint ahogy hírlik. Nem is olyan zárkózottak, sőt, az idegenekkel sem olyan elutasítóak, mint amilyenre felkészítettek. Velem meg pláné nem. Igaz, én nem vagyok idegen. Látom, jól esik neki, hogy így beszélek a fajtájáról. Pedig nem is azért beszéltem így!
Hol szállsz meg Hannoverben? Még nem tudom. Csak akad egy alkalmas park... Elmagyarázom neki szálláskereső technikámat, csóválja a fejét. Ismét felébredt benne az anya. Tudod mit, nyögi ki tétován, szinte szégyenkezve, gyere hozzánk! Ő-ő-ő, izé, hogy is mondjam... Na, gyere, na, szívesen látunk, a férjemet sem fogod zavarni! Miért ne mennék, ha hív? Még szabódom egy ideig, aztán beadom a derekam. Legalább alkalmam lesz bepillantani egy német házaspár mindennapi életébe, mondom neki magyarázatként. Lelkesen bólogat.
Alig hat óra, fiatal az idő, még házasodásra se alkalmas. Jókor született meg az elhatározás. Megyek Hannoverbe, Frau Clemensékhez. Szerencsém napja tündököl, egy ronggyal időnként magam is fényesítgetem. Hannover valaha szebb napokat is megért, világkiállításokat szerveztek itt, mostanság egy kicsit elevezett az érdeklődés középpontjából, vagyis az érdeklődés középpontja evezett tovább. Azért príma, nagy város, ipar, modern infrastruktúra, ilyesmik. Jó húsz percet autózunk, amíg Frau Clemensék lakásáig érünk. Nem éppen belváros, de tisztességes, polgári környezet. Szóval nem nagy bumm, de azért na! Egy hatalmas ház egynegyedében laknak, társas lakás, a nyolcvanas évek divatja. Az autót egy több négyzetkilométernyi földalatti garázsban hagyjuk, nem a vakondok kezén. A másik három családdal nem szükség érintkezni, saját bejárat, kijárat, átjárat. Ezek még a mennybe is külön úton mennének. Persze, ha lehet, saját autón. Egyik zárt térből a másikba, közben a lehetőség szerint minél kevesebb emberrel találkozni, az arkangyalokat is kikerülni, telefonon beszélni le az érkezés időpontját, vagy egy utazási iroda közvetítésével.
Herr Hans elég kedélyes, csöppet sem lepődik meg, amikor felesége mellett egy hatalmas hátizsák is megjelenik, egy szőke fej és két piszkafa láb társaságában. Azok az enyémek. Frau Clemens gyorsan kipakol. Képzeld, ő is járt Debrecenben, csupa jót mesélt, Dietrich..., hát nem pont olyan, mint ő? De igen, bólogat Hansi bácsi, s már ott is ülünk a nappaliban. Azt, hogy miként kerültem ide, a feleségével hol ismerkedtem meg, nem kérdezi. Talán egyértelmű? Lehet. Kaja kerül az asztalra, aminek nagyon örülök. Ők falatoznak, én zabálok. Elnéző jóindulattal figyelnek. Két falat között mesélek is egy-egy sornyit. A lényeg ennyi: autóstoppal Európába. Hangsúlyozom, nem Európában, hanem -ba. Igen, szeretnék rátalálni Európára. Hogy miért? Miért ne? Most is menni kéne, ki a városba. Maradj csak. Oké. Miután a kajálást befejezzük, amúgy istenigazából nekilátunk beszélgetni. Van közös téma: Hansi bácsi pszichiáter, a szakmát ugyan nem állhatom, a tág érdeklődési kört azonban igen. Könyvekről, irodalomról beszélünk, németről, magyarról egyaránt. Jókai, Arany ismerős nekik, de meglepetésemre Kosztolányi és Németh is. Szerencsére, én is tudok egy pár dolgot az övéikről. Kleistról értekezünk, Michael Kolhaas sztorijáról.
Emelkedik a hangulat, bor kerül az asztalra, jófajta vörös. Nocsak, ebadta németjei, a bort is ismeritek, nemcsak a sört? Ergo bibamus! Iszogatunk, ennek eredményeként nemsokára áttérünk a politikára. Hansi bácsi arca kipirul, néha a nyomatékosság kedvéért rácsap a vállamra. Barátkozunk, ugye... Clemens néni kissé háttérbe szorul. Csak remélni tudom, hogy nem lesz féltékeny, nem bánja meg, hogy idehívott. Az Unióról beszélünk, az idegen bevándorlókról, Európa regionális fészkeiről. A szláv népségeket kiszámíthatatlannak tartja, hangoztatja is minduntalan. Védem őket, csak azért is. Az ellenkezés kisördöge böködi oldalamat.
De azért Augsburgnál jól megadtuk nektek is, kacsint rám váratlanul. Hogyne, de mi is nektek! Lehel elintézte Konrádot. No, s akkor mi van? Összenevetünk. Majdnem barátokként. Ha kezemben lenne az a kürt, akkor sem csapnálak agyon, Herr Hansi! Tudom, te se végeztetnél ki. Pedig ide kalandoztam, egészen a házadig! Hansi bácsi felpattan, s felhívja a barátját, valami Rudit. Jöjjön át. Persze, hozza a feleségét is. Buli van, hé! Hansi bácsi egészen tűzbe jön. Clemens néni süteményt varázsol az asztalra, s még egy üveg bort is, melléje kólát. Minek ide kóla, ha van elég bor? Megjön Rudi a feleségével, Msével. Kezükben bor, persze, vörös. Mintha összebeszéltek volna. De az is lehet, hogy már összeszokott mulatók. Gyertek csak, mutassalak be Franznak, Erdélyből látogatott meg minket! Hű, ez én vagyok? Aki látogat? No, ez igazán derék. Erdély, a szászok földje. És a magyaroké, vagyis a székelyeké, szúrom közbe. Igen, és a magyaroké. Összeülünk, közel egymáshoz, mint az együvé tartozók. Viszonylag könnyedén elfogadnak Rudi bácsiék is. Egy csapásra az ismerőseim lettek. Ilyen egyszerű lenne? Ezerféle dologról beszélünk, komoly-felnőttesen. Inni sem felejtünk el. Rózsásodik az arcunk, a helyzet. Mind gyakrabban lapogatják vállamat. Derék erdélyi csávó vagy, hallod-e!? Igaz, nem szász, de ezt elnézzük neked.
Vérszemet kapok, kérdezősködni kezdek: mennyi a jövedelmük, mivel töltik mindennapjaikat. Gyónnak tisztességesen. Nem mondják, hogy indiszkrét vagyok. Cserébe én is elmondom, mennyi a jövedelmem, azaz mennyi nem. Voltak sejtelmeik, mégis szörnyülködnek.
Éjfél után egy óra is el van múlva, mire Rudi bátyámék (ha-ha, ők kérték!) szedelőzködni kezdenek. Másnap munkába kell osonni. Szinte csodálom, hogy ilyen hosszúra nyúlt kiruccanást engedtek meg maguknak. Hol a híres német megfontoltság, fakírság? No, nem bánom, hogy itt, most nincs meg!
Reggel fél hétkor kelni kell, Hansi bácsi és Clemens néni visszavedlik hétköznapivá, dolgozni indul. Aludjunk sietve, javaslom, nevetve elfogadják. Kissé kapatos vagyok az erős német boroktól, de ők sem állnak jobban. Énekelni lenne kedvem, persze, valami jófajta magyar népdalt. Míg kipisilem magam, el is dúdolok kettőt. Utána már az ággyal kell barátkoznom. Kezdem megunni az egyedül alvást. Fél hétkor dagadt a fejem, pikámerrel döngetnek benne. Hansi bácsiék is le vannak lassulva. Legyűrök egy kávét, bár nem szoktam, Hansiék kettőt, morcosságunk lassan oszlani kezd. Indulni kell. Tétován toporgok: búcsúzni illenék, elválunk egymástól. Megköszönöm a vendéglátást, a biztonság kedvéért kétszer is, mind a kétszer azt mondják, szívesen. Akkor jó. Hát, most mi lesz veled? Azt hiszem, Hannovert eléggé kiismertem, továbbállok. Döbbenet. Miért? Csak. Jó, akkor kiviszlek az E30-asra, elég messze van a várostól. Azért hálás leszek! Nem mondom el nekik, hogy ilyen aranyos, barátságos emberek után nem kívánok szembesülni a város szürke ridegségével. Számomra ennyi Hannover: a legjobb, mi adható. Szerintem érzik, miről van szó. Két jó ember: ez nekem Hannover. Így már el lehet menni, innen, nem? Hogyne.
Újra Frau Clemens Nissanjában. Eléggé csöndesek vagyunk. Talán a búcsúzás fáj? Csak nem lettünk ilyen nyámnyilák? Névjegykártyát nyom a kezembe, keressem fel máskor is, ha erre járok. Jó. Nem értem, miért fogadtak ennyire a szívükbe. Nem értem, miért fogadtam annyira a szívembe őket. Kievezünk az E30-asra. A várost eléggé kikerüli, jó pár kilométert gurulunk odáig. Frau Clemens még az autópályán is visz egy darabot, hogy a legjobb helyen tudjon: a legközelebbi benzinkútig, illetve a mellette lévő Rastplatz-ig. A Rastplatz a német autópályák sajátja. Pihenőfélét jelent, nagyon jó találmány, a hosszú autókázás után sokan igénybe veszik. Most, reggeliben jó esélyem van, hogy egy itt éjszakázót elkapjak a továbbinduláshoz. Hi-hi! Szép az élet, gyönyörű, nincsen hiba benne. Ha pedig van, az nem az én hibám.
Kiszállok a Nissanból, Frau Clemens is. Elköszönünk egymástól, vigyázzak magamra. Vigyázok. Megpusziljuk egymást, szinte véletlenül. Miért? Zavarba jövünk. Na, minden jót. Felkapom a zsákom, s eloldalgok. Ahogy a Nissant távolodni látom, kicsit összeszorul a szívem, vagy tudom is én, mim. Na, azért nem a világ! Az utat végig kell járni. Megállni nem lehet. Ha mégis azt teszem, így járok, mint most is. Akadályok gördülnek elém. Az akadályok egy része magam vagyok. Áldott szerencse, hogy immár továbbállok.
A Rastplatz végében két kamion is álldogál. Mindig szerettem kamionnal utazni. Izgalmas felülről nézni a világot. Lássuk csak, próba szerencse! Hátha Hollandiának mennek, hátha el is visznek. Ha nem, por seggükbe! Csak éppen ébredezzenek. Megyek az egyik kamionhoz: életnek semmi jele, a sötétítő be van húzva. Na, ott gebedj! A másik kamion mellett legelőször egy csóré segget pillantok meg. Na-na, gondolom magamban. Remélem, nem rám vár, mert akkor csalódni fog! Aha, csak csorizik a tulaj! Milyen derék dolog! Unta elmenni a WC-ig. Lehet, hogy nem tud megválni a kamionjától, összenőtt vele. Milyen tiszták és környezetbarátok a németek, ugye? Főleg a kamionsofőrök, főleg ez itt. Megvárom, hogy kipisilje magát, s lerázogassa a farkáról a leráznivalót, csak utána kívánok neki jó reggelt. Eddig jó volt, mondja a tekintete. Kissé morcosnak tűnik. Sebaj, ennél morcosabb embereket is szelídítettem meg én!
Wohin fahren Sie? Merre megy? Ki mondta neked, hogy megyek valamerre? Csak gondoltam... No, hát Osnabrückebe megyek! Mit akarsz, vigyelek magammal? Nicsak, hogy fejlődik! Azt szeretném..., óvatoskodom egy sort. No, hát akkor ülj fel, de még nem indulok, egyszer enni kéne valamit. Ezt úgy mondja: mit gondolok, elindul étlen? Miattam? Miattam ugyan ne! Egyen nyugodtan, de ha attól még nyugodtabb lesz, nekem is adhat. Előveszi a hűtőtáskát. Ehetnék itt is - mutat a Rastplatz felé -, de így olcsóbb. Csámcsog, nekem is ad egy szendvicset: nagy darabot, húsost. Te ugye cseh, vagy lengyel vagy? Én erdélyi, de miért kérdi? Inkább azok szoktak stoppolni. Sok fiatal jön onnan. Kirándulni, dolgozni. Nagy zsákokkal, mint te is. Folyik belőle a szó. Felét nem értem, bárhogy hegyezem a fülem. Erőst dús tájnyelven beszél, ha jól sejtem, a Holstein környéki dialektus ez. Maszatolja a szavakat, laposítja a magánhangzókat. Alig bírom követni. Izzadok, bólogatok. Végre, valahára elindulunk. Nehéz út lesz, már látom. A kamion lassan halad, a sofőr sokat mond. Hátul maximális terhelés van, ha jól értem, rézhuzalokból. Hatvannál többet nem tud kiszorítani a masinából, pedig nyomja a szemét keményen. A kisautók százharminc-száznegyvennel söpörnek mellettünk, hozzájuk képest mi szinte állunk. Le lehetne lépni pisilni, mint otthon a székely gőzösről. Talán mégis rossz ötlet volt ez a kamion? Tűkön ülök, pedig nem kell fix időre elérnem sehová, a tatár sem hajt. A sofőrön látszik, azért vett fel, hogy legyen kihez beszéljen. Nem kivel: kihez. Ezt egyébként be is vallja: sokat van egyedül, olyankor unatkozik. Ezerféle dologról beszél. Kábé hatszáz félét meg is értek belőle. A többit homály, s dialektus átka födi. Hogy nem veszi észre magát, hogy én Hochdeutschot beszélek? - dohogok magamban. A családját sorolja, meg a kedvenc szórakozását: a vitorlázást. Az Északi-tengerben. Közli velem a vitorlás technikai paramétereit, a tájszavak közé szakszavakat kever, értetlenségem dühömmel egyetemben, fokozódik. Mégis megpróbálok érdeklődőnek tűnni. Időnként még egy-egy kérdést is közbeszúrok, hogy lássa: én figyelek, kérem! Én készültem, kérem! A műszerfalon mobiltelefon hever, krapekom időnként cseveg a kollégáival: egy hatalmas szállítási vállalatnál dolgozik, a munkatársakkal laza konvojokban haladnak, néha telefonálgatnak, szórakoztatják egymást, hogy el ne aludjanak. Nesze, ha akarsz, telefonálhatsz te is! No, milyen jószívű vagy, lepődöm meg. A nép egyszerű fia a németeknél is nagylelkű? Úgy látszik. Nem baj. Ajánlatát ki is használom, felhívom Enikőéket, hogy tudassam, még élek. Mondom neki, lassan, de biztosan Hollandia felé tartok.
Attól, hogy a telefonját felajánlotta, nőtt a szememben a hapsi. Ha megosztom veled a kamion légterét, a kajámat, az időmet, a gondolataimat, akkor már társam vagy, ha csak erre e néhány órára is. Ez tetszik: egészséges gondolkodás.
Valahogy elérjük Osnabrückét. A város előtt kiszállok egy benzinkútnál. Ha lassan is, de jó darabot hozott a kamion, már nem vagyok túl messze a holland határtól. Ezt a mind sűrűbben előforduló holland rendszámú autók is jelzik. Körbeszaglászok a Rastplatzon, félrehúzódva pisilek egyet, valahogy úgy, mint a sofőröm a reggel, csak a kamion hiányzik a hátam mögül. Falok is valamit. Megelégszem azzal, ami a zsákban van, a Rastplatzok árait nem az én zsebemhez szabták.
Délre jár az idő, jó esélyeim vannak, hogy estére Amszterdamban legyek. Nemsokára megpillantok két hasonszőrűt, egy autóból szállnak ki, a tulaj valószínűleg elidőz a Rastplatzon. Odasündörgök melléjük, ők is Amsterdamba igyekeznek, lengyelek. Két napja vannak úton, Németországban nem kívánnak hosszasabban elidőzni, a németekről nincs túl jó véleményük. Nem szállok vitába velük. Jobb meghagyni mindenkit a maga meggyőződésében. Itt, most versenytársak vagyunk. Lám, kit visznek hamarabb el? Nekik jobb esélyeik vannak, a lány-fiú felállás miatt. Nocsak. A hátrányos helyzetek épp nekem valók. Nemsokára el is távolodunk, egymás vadászterületét tiszteletben tartjuk. Én az enyémet az imént a vizeletemmel is megjelöltem. Persze, őket viszik hamarébb, ami engem csöppet se bosszant. Még nem késtem le sehonnan. Amszterdammal a randit megbeszéltük ugyan, de időpont-egyeztetés nélkül. Hi-hi!
Csakis a holland autókat intem. Könnyű felismerni sárga-fekete rendszámukat. Az átmulatott éjszaka után kissé sápatag vagyok, hajam zilált, zsírosan bűzlik, borostáim lehúzására se jutott idő. Kezd hobó-külsőm lenni. Nem, mintha ez lenne a célom. A rövidnadrág is eléggé kifakult rajtam a sok földön üléstől. Kevés ruhát hoztam magammal, igyekeztem minél kevesebb súlyt rakni a nyakamra.
Elég sok holland suhan el, de autóik többnyire tele vannak, nem is annyira emberekkel, mint csomagokkal. Vajon, olcsóbb Németországban az élelmiszer, s bevásárolni járnak? Kissé bosszús vagyok. Kidobhatnának néhány csomagot, hogy helyette felvegyenek engem! De beszélhetek én ezeknek! Egyik se cseréli le csomagját velem. Mocsok banda.
Egyszerre egy kis Peugeot közeledik, nagydarab, hosszú lábú nők ülnek benne, hátul is egy, csak tétován intek, nem is remélem, hogy beszorítanának maguk mellé. Hát mégis. Nehezen nyomulok be a kis három ajtósba, zsákomat is az ölembe kell vegyem, mert a csomagtartó tele van. Első mosolyom a hátizsák préselő hatására kissé kényszeredett. Három kirobbanóan jó kedvű néger nő társaságába keveredem. Na-na! Amszterdamba mennek, persze, örömmel magukkal visznek. Első közeli kontaktusom négerekkel. Ismerőseim mindig azt mondták, különös, ha nem is kellemetlen, de minden esetre átható szaguk, illatuk van. Körbeszaglászom, a mellettem ülőhöz óvatosan közel is dugom az orrom, de nem érzek semmit. Elég gusztusosnak tűnik, fiatal, akárcsak az anyósülésen lévő. Aki vezet, az minden bizonnyal az anyjuk. Hollandul beszélnek, kacarásznak, időnként egy-egy öblösebb röhögést is megengednek maguknak. Nocsak, milyen jókedvű népség! Időnként hozzám is intéznek egy-egy kérdést, tökéletesnek mondható angolsággal. Én válaszolok, tökéletlennek mondható angolsággal, megkínlódva minden egyes mondattal. Azon, hogy Kelet-Európából jövök, olyan messziről, elképeszti őket. Mondd, tényleg nagy nálatok a szegénység? Na, vajon mi az ántit hallhattak ezek Romániáról?
Nézegetem arcvonásaikat. Nem durvák, csak az ajkak dúsra méretezettségéhez kell hozzászokni. Vajon, hogy kell megcsókolni egy ilyen ajkat? Fentről le, vagy lentről fel? Bőrük különösen fénylik. Jó lenne belemarkolni, végigsimítani rajta... Bizony, amilyen lenge öltözetben van a mellettem ülő, szinte gusztusom támad rá. Igaz, irdatlan hosszú lábú, de ez itt az autóban nem számít. Elhessegetem zsákmányszerző ösztön-gondolataimat, inkább ismét beszédbe elegyedem velük. Amszterdami víg polgárok, a lányok egyetemisták, de dolgoznak is, anyjuk titkárnő. No. Vajon, minálunk mit szólnának egy néger titkárnőhöz? Egy csokibabához? Ezek itt elég vonzó jelenségek, s amennyire az angol nyelv korlátjain belül meg tudom állapítani, eléggé értelmesek is. El tudnál-e képzelni magad mellé egy néger nőt, faggatom magam. Talán, egy alkalomra az ágyban mindenképp. Na, erről most inkább nem beszélnék.
Amikor megtudják, milyen kevés pénzzel indultam útnak, szörnyülködnek egy sort. Csak semmi gáz, kérem! Nem elsősorban pénz kell az utazáshoz, hanem útvágy és nyugtalan nyugalom. Amszterdamban hol szállsz meg? Hol, hol nem. Ajánlhatunk egy olcsó kempinget, ha már úgyis nálad van a sátrad? Éppenséggel ajánlhattok. A központi pályaudvarról távolsági busz visz ki odáig, négy-öt kilométernyire lehet, csöndes nyugodt hely egy park kellős közepén. Sok fiatal gyűl oda össze, olyanok, mint te. Milyenek? Olyan ágrólszakadtak, bugrisok? Olyan szegény szerencsétlenek?
Zavar, hogy sajnálatot látok a szemükben. Nem vagyok én sajnálatraméltó, kikérem magamnak! Elmagyarázom nekik, de látom, nem sikerül meggyőznöm: én magam választottam mostanra ezt az életformát, nem is sírok a szegénységem miatt, egészen elvagyok vele, persze azért, mert tudom, nem fogok örökké így élni.
Közben átcsusszanunk a holland határon, szinte észrevétlenül. Hála a schengeni egyezménynek, Nyugat-Európában a határok szinte csak jelképesek, legalábbis az átlépéskor. A táj arculata nem változik jelentősen, ugyanaz az egyhangú alföld, szépen kidekázott, szabályos parcellák, hatalmas bálakötegek, kukoricaföldek. Talán valamivel több tehenet látok, mint a németeknél. Hatalmas pirostarkákat. A holland mezőgazdaság állítólag elég fejlett. A teheneket dúsított tápértékű silóval etetik, hogy minél több tejet adjanak, szegények tejelnek is, mint a veszettek, a silóban lévő alkoholtartalom miatt örökös részegségben, mindaddig, míg el nem patkolnak májcirrózisban. (Persze, az már más tál tészta, hogy a gazda azt a tehenet, amelyiknek tejét ő maga használja el, szénával eteti).
Lassan kezd hozzászokni a szemem a holland feliratokhoz, kezdem felismerni a német szótöveket, az angol mondatfűzés jellegzetességeit. Végeredményben e két nyelv sajátos változata a holland, érdekes módon a németeket mégsem szeretik az itteniek, talán még túlságosan emlékeznek a második világháborús náci megszállásra. Már közeledünk Amszterdamhoz, Hollandia kicsi ország, a fővárost bármelyik részéről semmi perc alatt el lehet érni. Az út, a terep tök egyenes, domboknak nyoma sincs. Mintha megszöktek volna. A távolból néhány település kandikál felénk, itt-ott mintha magas tornyú szélmalmokat látnék, egyébként egyhangú a vidék. Városokba nem botlunk, csupán egy-egy takaros tanya ötlik szemünkbe. Szevasztok, hé!
Lassan becsordulunk Amszterdamba, kár, hogy nem lehet rálátni úgy, mint teszem azt, Prágára. Csak apró adagonként engedi megismerni magát, kezdetben nem túl előnyös arcát mutatja. Ragyát látok, májfoltokat. A híres csatornarendszernek egyelőre nyoma sincs, a külvárosra utaló jelek annál pregnánsabbak. Hölgyeim nemsokára meg is állnak, a közelben laknak. Megmutatják, melyik villamossal kell a központi pályaudvarra mennem, s azzal már indulnak is. Azaz mégse: az anya utánam szól, bár még eszembe sem volt indulni, épp a hátizsákommal ökörködtem, s kezembe nyom egy bankót. Gyorsan eldöntöm magamban, hogy megalázó elfogadni, alamizsna, hasonló marhaságok, azzal széles vigyorral megköszönöm, s zsebre vágom. Egy egész napi itt tartózkodásomat jelentheti! Hétrendnyi mosollyal integetek, amint a közeli mellékutcába befordulnak.
Már esteledik, épp nekem való napszak. A tárgyak kontúrjai összemosódnak, s az ember csak megy, míg hasra nem esik. Akkor aztán nagyot nyekken, s azt mondja, ez igen, Amszterdam! Szétnézek, elég kihalt a környék, kiáltozni szeretnék, hogy hé, emberek, mi a túró van, itt feledtetek? Mégsem kiáltozom, inkább fölhágok az első utamba kerülő villamosra. Sejtem, csakis a központba mehet. Alig néhány utas lézeng a könnyedén surranó lila jószágon. Úgy látszik, Amszterdamban még a villamosok is másak.
Úgy pottyanok le a Central Station előtt, mint akit a világűrből küldtek (ígérem, ezentúl csínján bánok a hülye hasonlataimmal). Ha a villamosban az emberek szótlansága tűnt fel, itt most a zsivajt találom észveszejtőnek. Na-na! Ennek már Amszterdam szaga van! Igaz, hogy valami büdöskés, csípős utóhatást érzek benne, de sebaj! Lényeg, hogy szagolhatok. Immár látok csatornákat is, ha már a csatornák városában vagyunk, meg hajókat is, dögivel. Átfurakodom az embertömegen, bicikliseket kerülgetek tök flegmán, s már olvasom is, hogy ennyi s ennyi pénzért (kimondani sem merem, számomra, csóró erdélyi számára olyan sokért) részt lehet venni egy szuper vízi városnézésen, idegenvezetői karattyolással, éttermi kiszolgálással, bla-bla. A Damrak-tól indul az álomhajó, végigjárja a város tizennemtudomhány kilométernyi csatornáját. Kösz, nem kérek belőle, döntöm el kényszeredetten. Jó lesz nekem gyalog is. Persze, mindezt majd holnap. Először szállás után kéne nézni. Nyakamon az este - pedig a hátizsák mellé csöppet sem hiányzott. Kissé tanácstalanul nézek szét, azt a kempinget kéne megkeresni, amit a csokik mondtak, de merre induljak? Hol az ántiban lehet? Végre a Central Stationnal is szembenézek, ha későre is. (Mentségemre szolgáljon, eddig háttal álltam neki, különben is kissé szédült voltam.) Nem helytelen hodály, állapítom meg egykedvű ámulattal, ha nem egyéb, neogótikus. Kalauzomat nem bírom elővakarni, pedig jó lenne megnézni, ki követte el. Üsse kő, mindent nem tudhat az ember! Az épület alagsorában többek között egy biciklikölcsönzőt is megpillantok, vérmes reményekkel indulok el feléje. Mindig nagy biciklis voltam, most is az lehetnék, micsoda príma élmény lenne végigkerekezni Amszterdamot! A kölcsönző előtt hosszú sorban állnak a kerékpárok, egyik szebb, mint a másik. Hmm! Sajnos, az árak itt is lelomboznak. Nem maga a kölcsönzés sok, hanem a lefizetendő garanciapénz. Hiába, hogy visszakapom, ha egyszer nincs annyi! Ha eladnám magam, hátizsákostól, fényképezőgépestől, sátrastól, akkor talán... De erre egyelőre nem gondolok, inkább lemondok a biciklizésről. Sebaj, kérem szépen! Hadd ne búslakodjunk azért, ami nincs, inkább örüljünk annak, ami van, vagy legalábbis lehetne! Amint ezt lézengésem közepette végiggondolom, váratlanul felgyorsulnak az események. Na, azért nem kell akciófilmekbe illő marhaságokra gondolni, csupán annyi történik, hogy néhány hasonszőrű, hátizsákos hippi figura, látva anyátlanságomat, körülvesz, megérdeklődi, mi a hézag, s míg kinyögöm, hogy kemping, sátor, s hasonlók, már fenn is vagyunk egy buszon. Jegyet veszünk, nagy csomagjainkkal tolakodunk, persze, olyan derűsen, hogy csak na! Kezdenek beindulni a dolgok, állapítom meg elégedetten, épp akkor, amikor teljesen leállni látszottak. Ez így van jól, kérem szépen. Újdonsült barátaimmal lazán elcseverészek, már ha némettel kevert angol nyögödözéseimet lehet lazának nevezni. Látom, hangszerek vannak a nyakukban, a dobosvér bennem is megmozdul.
Alig húsz perc alatt ott vagyunk a kempingtelepen, egy pompázatosan zöld park közepén. Bár már bőven sötét van, a fűben szanaszét emberkék hevernek: bőrkabátosak, sok köztük a hosszú hajú, lezserül, a kezekben cigaretta vagy sör, szól a gitár, énekelgetnek! Na, kérem, haza érkeztem! - mondom magamnak boldogan, s úgy vigyorgok, ahogy csak kifér. Jó érzés hasonszőrűeket látni. Jön, hogy közéjük heveredjem, de eszembe jut, hogy először túl kéne esni a formaságokon. Odanyomakodom a recepció elé, újdonsült ismerőseim épp akkor végeznek a bejelentkezéssel. Pénzt váltok, négy napra fizetek, azt sem mondhatom, hogy észveszejtően sokat. Az útlevelemet elveszik. Csak távozáskor adják vissza, így ellenőrizni tudják, mindenki annyit marad-e, ahány napra fizetett.
A szétomló sötétségben kibotorkázom a sátrak sűrűjébe. Csak az orromig látok, többször megbotlom a sátortartó kötelekben. Bocs, haver, nyugtatom meg a magukat elkáromkodókat. Sátor sátrat ér, alig találok egy pinányi helyet, hol egy személyes zugomat felhúzhatnám. Pedig nem foglalok sokat: sem önmagamban, sem lakostól. Néhány sátor elé ki vannak ülve az emberkék, gyertya vagy villanylámpa fénye mellett beszélgetnek. Pár helyről gitár- és dobszó is hallatszik. Végre találok egy szabad helyet. Még szinte meleg, nemrég hagyhatták el, legalábbis a lenyomott apró szálú fű arról árulkodik. Lámpám nincs, a szomszédok gyertyájának pislákoló fényénél valahogy szétrakom a motyómat. A sátor felhúzásával elég sokat szöszmötölök, annyira beleélem magam, hogy még köszönni is elfelejtek parcellatársaimnak. Utóbb pótolom mulasztásomat, közeledésemet mérsékelt lelkesedéssel fogadják. Talán az nem tetszik nekik, hogy egyedül vagyok. Gyanúsnak tűnnék? Kevesen szeretik a magányos embereket. Nincs időm emiatt búskomorságba esni, mert ki kell elégítsem a belügyminisztérium igényeit. Megtömöm magam paszulykonzerwel, az éjszakai hangjelzések leadását biztosítandó. A levegő elég hűvösnek tűnik, hiába, elég közel van az Északi-tenger. Ez nem Hawaii, de annál izgalmasabb. A kulturált Európa vadsága. Éjszakára magamra kell szedjem minden culámat, mert vékonyka hálózsákom, s szimpla falú sátram nem biztosít elegendő meleget. Miután ezt ilyen aggodalmasan végiggondolom, kapom magam, s elindulok -egyfelé.
Szemem már hozzászokott a jótékony félhomályhoz, ezúttal egy sátortartóba se rúgok belé. Az egyetlen kivilágított helyre igyekszem, ahol valami kocsmafélét sejtek. Inni ugyan nincs kedvem, de embereket látni annál inkább. Szaglászódni, mint egy spicli - persze totál másképp. A kocsmában hatalmas csutak-székek vannak, s gömbfából metszett asztalok. Söröket látok mindenfelé, főleg Amstelt, s Heinekent. Persze, hisz Amszterdamban vagyunk! Az Amstel a várost átszelő egyik folyó. Ha minden igaz, a város neve eme folyó, és a damme, gát jelentésű szó összetételéből származik. Ha nem igaz minden, akkor ez sem így van, ám úgy nem én vagyok a hibás. Ha jól meggyötröm használatlanságtól elnyűtt agyamat, ki tudom préselni magamból, hogy Amszterdam egy picinyke halászfaluból lett nagyvárossá, az Északi-tenger viharainak köszönhető áradások ellen gátakkal védekezett, a hajózást lehetővé tévendő pedig modern zsiliprendszert alakított ki.
A kocsma egyik asztalánál megpillantom buszos ismerőseimet, kik szárnyuk alá vettek, s bár én a recepciónál elhagytam a szárnyuk alját, most azért jónak látom ismét visszasündörögni alája. Annál is inkább, mivel igen vígan vannak. Gitár szól, sörös üvegek koccannak. Észrevesznek, amint feléjük furakodom, s hangos szóval üdvözölnek. Mintha régi ismerősök lennénk. Mit mondjak, jól esik a fogadtatás. Beülök körükbe, egérfarknyi tétovázás után rendelek én is egy Amstelt, hadd jöjjön, aminek jönnie kell. Míg a söröket beszopjuk, a bemutatkozásra is sor kerül. Valahogy betuszkolom memóriámba a neveiket, közben én is elejtek magamról ezt-azt. Persze, csak olyasmit, amit jónak látok. Az pedig kevés. Életfelfogásunk eléggé hasonló, már amennyiben a béka hasonlít a teknőshöz. Igen, csak lazán, akkor érzem jól magam, ha folyton tartok valamerre, mindegy, hol kötök ki, az élet mindenhol szép, ilyesmik. Persze, mindezt nem kell szó szerint, komolyan venni. A bibi csak ott van, hogy mindezt ők pár ezer valutával a zsebükben csinálják, én meg párszázzal. Na, ki a nagyobb művész?
Miután így megvívjuk a pénzek harcát, elhallgatnak a szavak, az érvek, előkerülnek a hangszerek. Nemsokára kezembe kerül egy dob, egy jó fajta afrikai konga, veszettül jár a kezem rajta, jólesik a játék, hisz eszméletlenül tökösen szól a drága. Csattanósan, mégis telten. Egészen átszellemülten verem. Valamelyik ősöm sámán lehetett, de ha nem, az se baj, én mindenesetre nagyon élvezem a dobolást. Ismerőseim végképp a szívükbe fogadnak, főleg a gitáros, akivel hamar egy hullámhosszra kerülök, érezzük, mit, hogyan akar a másik, akkorát baselünk, hogy visszhangzik a sörsátor. Az instrumentális produkciók után az éneklésre is áttérünk, Doors-ot, Jenis Joplin-t nyomunk. Az emberek lassadocskán venni kezdik a lapot, s belekapcsolódnak. Néhányan át is rukkolnak a mi asztalunkhoz. A hangulat emelkedő tendenciát mutat. A kezem már kék a sok dobolástól, mégis olyan jól esik a püfölés, olyan királyul vagyok, hogy nem adnám magam egy vak lóért. Már vészesen ürülő sörösüvegem mellett hirtelen egy teli terem, ez igen, meglepetés!
Aztán, mint mindennek, egyszer ennek is vége szakad. Nem bánkódunk, szedelőzködünk. Kissé mámorosan, de céltudatosan. Szakadtságunk ellenére finom úriemberek vagyunk, nem akarjuk zavarni a nyugodni vágyók álmát. Végét vetünk a zenének, s elvonulunk sátrainkba, markunkat köpve és dörzsölve: a másnapi kalandokra készülve.
Ahogy bebújok hálózsákom alá, csöndes nyugodtság vesz erőt rajtam, jólesik hallani a sátorlakók szöszmötölését, horkolását. Csupa otthonos hang, olyanok, amilyeneket én is kiadok. Totál jól érzem magam, honvágynak leghalványabb szikrája sem gyúl ki kóválygó lelkemben. A sörtől elégedetten böfögök néhányat, aztán elalszom, mint aki jól végezte dolgát. Hajnalban fázom kissé, ezért bőven mocorgok, forgolódom, mégis jókedvűen ébredek. A mosdóban jóleső tolongás, dagadt szemű emberek próbálnak életet pofozni magukba. Én is megigazgatom pofalemezeimet, a locsi jó hatással van rám, a tervezésben is segít: kimegyek a főtérre, s aztán majd meglátjuk. Bajtársaim után nem kutatok, a városnézést jobb egyedül kezdeni. A folytatás mikéntje pedig majd megválik.
A Central Station előtt a tegnapinál is nagyobb a tolongás, próbálom összerakni, milyen nap lehet, végül kiegyezek magammal egy szerdában, de ha tévednék, az sem végzetes. Elindulok nagy komótosan a Damrakon, a város főutcáján, mely természetesen a főtérre visz. Hajók tülkölnek, muzsika szól, emberek karattyolnak, szóval fenséges. Egyelőre a sok turistától nem látom a várost, hát kivárok türelemmel. Az eget böngészem, s a házak oromzatát. Kihívóan kopott épületek sorjáznak a Damrak mentén, naná, ez az út az óvárost szeli át. El is választja két részre, a keletit Régi oldalnak, a nyugatit Új oldalnak nevezik. Ha szemem nem csal, az előbbi többnyire XVII. századi, utóbbi inkább XJX Ha csal, akkor ez a dolog egészen másként van, s az én életemet a továbbiakban átkos nagy tévedés árnya kíséri.
Bevallom, azt a XVII. századot azért gondolom, mert tudom, hogy azt nevezik a hollandok „arany évszázadnak", akkor érte el Hollandia fejlődésének netovábbját, akkor volt a legnagyobb tengeri hatalom. Tudják, hisz maguk is voltak történelemórán, ezt nincs miért sokat osztani: az 1648-as vesztfáliai béke jelentette a spanyol rabiga végét; egyszerre fejlődni kezdett a holland kereskedelem; megalakult a Kelet-Indiai Társaság, melynek monopóliuma volt minden Jóreménység-fokától keletre fekvő országgal szemben; a holland hajósok elkezdték a gyarmatszerzést; Hudson fölfedezte Észak-Amerikában a róla elnevezett folyót, utána megalapította Manhattan szigetén Új-Amszterdamot, a mai New York elődjét, stb., stb. Később rájárt a rúd a hollandok hátára, Napóleon hőzöngött, nyűgös idők következtek. Ez így van rendjén, milyen nemzet az, amelyiknek nincs a tarsolyában egy-két sérelem, vereség? Igen, az új oldal pedig azért lehet XIX századi, mégpedig annak is a derekáról való, mert egyszer le kellett gyűrni Napóleont, hogy végre helyreállhasson, aminek helyre kell állni, hogy újra megszilárdulhasson a holland állam.
Na, hagyjuk a múltban való vájkálást. Mit érdekel engem, ki most popkornok, színes zászlócskák, plakátok, és fényképezőgépeiket villogtató turisták között járok, hogy mi volt pár száz évvel ezelőtt?!
Ahogy botorkálás közben a város térképét is nézegetem nagy mamlaszul, szép lassan összerakom a képet, hogy az óvárosnak eme két felét körbefogja minden holland csatornák ősanyja, egy patkó alakú csatornakör, a Grachtengordel. Bár a holland nyelvvel igencsak hadilábon állok, valahogy azt is kiderítem, hogy a patkó három szakaszát külön nevekkel illették, mégpedig: Az úriemberek csatornája, A császár csatornája (ha minden igaz, I. Miksáról), és A herceg csatornája (Orániai Vilmosról). Persze, ehhez az alap csatorna-rendszerhez mások is járulnak, s azokat kis, sugár irányú mellékcsatornák buja sokasága köti össze. Ezért van az, hogy Amszterdam úgy néz ki fölülről (ne gondolják, nem repülőből láttam, hanem egy repülőből fényképezett képeslapon), mint egy kaleidoszkóp, abból is egy összetörött lencséjűre gondolok.
Ahogy a Damrakon előre araszolok, eszembe jut a piros lámpás negyed. Hoppá! Ez az, mi engem érdekel! Sejtem, valahol az óváros keleti oldalán kell legyen, hát elhagyom a főutat, s benyomulok a szűk mellékutcák, csatornácskák, biciklik sűrűjébe. A házak magasak és elképesztően keskenyek, mintha fölépítésük után addig cibálták volna, mígnem pár méternyit megnyúltak, és persze, megkarcsúsodtak. Minden épületnek körülbelül egyforma oromdísze van, ám néhol a régi fazont átformálták. Mondják, az oromzatból azért áll ki kampó, mert a nagyobb dolgokat (bútorokra, s ehhez hasonló kacatokra gondolok) annak segítségével húzzák fel, azaz be a házba. Hiába, ahol szűk a parcella, ott legalább a fantáziát szabadra kell ereszteni!
Az, hogy az utcák szűkösek, kedvessé, szimpatikussá teszi a környezetet, ám szerintem ez a sofőröket nem hatja meg. A biciklisek legalább zsonglőrködhetnek, ha épp dugó van is. Főleg olyankor akad gond, ha megáll egy teherautó. Mint most is. Vigyázzon, kérem, jó hogy nem nyom le a járdáról! Egy üzlet elé húzott be, van belőle elég a városnak ezen a részén, árut hozott. A mögötte föltorlódó autók és a fal közötti szűk résen átpréselem magam, szóval haladok, na! Ha nem is a korral. Néhány utcácskában tilos autóval behajtani, ezekben aztán kényelmesen elterpeszkedem az utca közepén: ha két kezem kinyújtanám, és nem lennék ilyen rövid karú, érném kétfelől a házfalat.
Gond egy szál sincs, hamar rálelek a piros lámpákra. Hm, ez igen! Na, lássuk a felhozatalt! Elsőként néhány kábszerárus akaszkodik rám, de nem kérek sem belőlük, sem portékájukból. Tudom, hogy Hollandiában engedélyezett az enyhébb drogok használata, de azért nem kell ilyen erőszakosnak lenni, kérem! Hát, igen, az üzleti szellem igencsak fejlett hollandéknál! Mit látok meg? Na, mit? Piros lámpás ház, vagyis bolt, s a kirakatában, mintha áru lenne, kint feszít egy csinos hölgy. Ha nem állna olyan mamlasz rezzenéstelenséggel, még kívánatosnak is mondhatnám. Öltözete kellőképpen lenge, betekintést enged némely kellemek forrásába. Valami bőrszerkó van rajta, vagyis nincs. Kíváncsi vagyok, mennyi a napi kirakatos programja, s hogy fizetik érte... Tán még jobban, mint az aktív munkát...? Számomra túlságosan bizarr ez a dermedt meztelenség, így nem lehet vonzó, ám mindent összevetve mégis érdekes. A mellettem elhaladó, a házba, vagyis boltba belépő néhány férfi legalábbis így gondolhatja. Márpedig ha van keletje az „árunak", akkor azt jelenti, hogy jó a kiválasztott reklám-módszer. Továbbmegyek, ugyanazt látom, csak másféle nőkkel, négerekkel, keletiekkel, lenge, lengébb és még lengébb öltözetben, aztán klienshívogatókat is látok, cuki hölgyeket, kik a boltajtóban állva csábosan integetnek. Nem megyek be, sem gusztusom, sem pénzem nincs rájuk. De azért jó látni őket. Egy kicsit megmozgatják poshadásnak indult vérem.
Végre találok egy szexshopot is, azt már nem hagyom ki. A hollandok szabados szexkultúrájáról már hallottam egyet s mást, ám most a saját szememmel is meg akarok győződni a dolgok állásáról. Csakhamar megállapíthatom, hogy tabutéma nincs, nyíltan, túlságosan is nyíltan tárgyalnak, mutatnak mindent, s ez nekik természetes, csöppet sem szégyellnivaló. Én sem vagyok a prüdéria fészke, ám amit látok, egyszerre egy kicsit sok. Nézelődöm, vizsgálgatom az eszközöket, némelyikről azt sem tudom, micsoda, pirulok magamban. Főleg a szado-mazó részlegen szórakozom jól az állatos szex és a más perverziók kellékein. Persze, folyóirat is van bőven, a mocskosabb fajtákból is. Miért kell valakinek kecske, mikor annyi szép nő van?? Végül szédelegve botorkálok ki, az első nők által gerjesztett kanos gondolataim szétfoszlottak, vérem ismét pang, csalódottan.
Továbbmegyek, másik utcába, harmadikba, ugyanazt látom. Ez már szexből is sok, hé! Tudom, hogy szeretitek nagy kanállal enni, de vigyázzatok, megcsömörölhettek!
Már szinte rohanok. El innen! Nem nekem való ez a hely. Egy elém tolakodó kábszerárust majdnem félrelökök. Amikor az első kirakati nőt megláttam, még azt hittem, nagyon fogom élvezni, hogy ide vetemedtem, de nem jött be. Legalábbis nem úgy. Sebaj, ez legyen életem legnagyobb csalódása! Míg ezt végiggondolom, ide-oda bolyongok, már a fene sem tudja, merre járok, nemhogy én. Csatornákat látok, rengeteg lelakatolt biciklit, némelyiknek hiányzik az első kereke, látszik rajtuk, hogy gazdájuk rég cserbenhagyta. Látom, hogy a biciklik többsége két zárral van lezárva, egyik a vázat biztosítja hátsó kerekestül, a másik az első kereket. Aki kispórolja egyik lezárót, az - amint látom - könnyen arra ébredhet, hogy volt első kerék, nincs első kerék. Úgy tűnik, a lopás fogalma itt sem ismeretlen, sőt, annak gyakorlata sem. Jól van, na, immár biztos lehetek benne, hogy emberek közt vagyok. Lehet, hogy itt civilizáltabban, de itt is lopnak. Mit mondjak, megnyugtató...
Egyébként szimpatikus dolog ez a biciklizés. Persze, észszerű is. Igen, egyedivé teszi Amszterdamot. Egyetlen európai városban sem láttam ennyi kerékpárt. Nem kutya ez a város, na! Van stílusa, meg kell hagyni! Néhol túl rafinált, túl hatásvadász, de alapvetően vonzó, bámulatot keltő. Szakad le a pofám, olyanokat látok. Például ez a kis szaros híd is! Enyhén félkörívezett, s olyan bájos, hogy az ember fossa le magát tőle! Kétoldalt lakóhajók vannak, az egyikből épp most dugja ki egy muki az orrát. Már tíz óra is elmúlt, hé, illik ilyenkor kelni? Nem lehet rossz dolga: örökösen ringatózik. Tán még most is az anyaméhben érzi magát, a kis mázlista! Tök izgalmas lehet: vízen, hajóban élni, úgy, hogy egy mozgalmas világváros központjában vagy, annak minden előnyét élvezheted. Bár egy napra szívesen cserélnék veled, konyé! A konyé meg sem hessint, behúzódik a fedélzeti fülkébe. Eredj csak!
Lassan megszokja a szemem a két oldalt sűrűn összepréselt épületek nyurgaságát, bár a nyakam a sok fölfelé nézéstől eláll. Észreveszem, hogy a sugár irányú összekötő csatornák mentén inkább csak üzletek vannak, míg a fő csatornák mellett lakóházak, esetleg irodák. Lehet, hogy tiszta baromság, amit mondok, lehet, hogy nem helytálló a megfigyelésem, ám ez engem vajmi kevéssé bánt. Szép lassan újra ráállítom szimatomat a Damrak-ra, hogy azt mondja, immár illendő lenne megtalálni a főteret. Az épületek egyre szebbek, magasabbak, díszesebbek, az utcán egyre több ember tolong. Tizenegy órára járhat, megvásárolok valami olcsó sajtos péksüteményt, azt majszolgatom. Nyálam kevés, nehezen nyelek. Aprócska park mellett megyek el, ami valójában nem is park, hanem csak egy kiszélesített járdasziget, melyet fák szegélyeznek. Egy dzsesszbend játszik, a zenészek körül több tucatnyi fiatal ül a földön. Én is fiatalnak érzem magam, a dzsesszmuzsikától sem fáj a fülem, hát én is közéjük telepedem. Nem néznek furcsa szemmel, csak kevéssel vagyok kopottabb, mint ők. Néhányan füveznek, magukat csöppet sem zavartatva.
Fél óránál tovább nem bírok egy helyben ülni, híva város. Jó a muzsika, szó se róla, de dzsesszt otthon is tudok hallgatni. Most inkább tovább. Háztól házig. Igen, az ott már a főtér lesz. Megszaporázom lépteimet, emiatt alig látok valamit. Na, megérkeztem. A Királyi Palota méltóságosan terpeszkedik, elfoglalva a tér kétharmadát, egészen kisajátítva azt. A disznó! Egyebet nem is enged érvényesülni. Meg kell hagyni, elbűvölő látvány. Nem csak méreteinél fogva. Kifinomult ornamentika, barokkos jellegű, de nincs túlhajszolva, robusztusság, rajta féldomborművek, szobrok sokasága. Mit meséljek annyit: látni kell! Közelebb merészkedem, persze, csak óvatosan, nehogy meglegyintsen, vagy ilyesmi. Egy ilyen gigantikus cuccnál sosem lehet tudni! Vajon, vakargassam-e enyhítésül?
Lassan megemberelem magam, s átlépem kapuját. Ezen mozdulatomat jó adag pénzem bánja, de sebaj. Kicsiségre nem adunk. Most még az se számít, hogy sok kicsi sokra megy.
Tájékozódom. Megkaparintok egy ingyenes információs lapot. 1648-1662 között épült a szentem, eredetileg városháza volt, Napóleon fivére léptette elő királyi palotává az 1808-as francia megszállás idején. Na. Ezt inkább nem folytatom, majd elmennek maguk is, s elolvassák, különben azt csinálnak, amit akarnak. Tán még annyit, mert ezt nagyon bírom: ahhoz, hogy az irdatlan épület a csúszós, iszapos talajon megálljon, hosszú cölöpöket vertek a földbe, szám szerint 13659-et, ezt a számot állítólag azért könnyű megjegyezni, mert valamiféle logikája van - ha lehet logikának nevezni az ilyesmit: az év napjainak száma elé egy egyest, a végére pedig egy kilencest kell tenni, s punktum. Nofene, mekkora okosság!
Nagy óvatosan kasmatolni kezdek föl-alá, már amerre engednek, mert az épület egy része le van zárva, ha jól értem, az ma is hivatal. Ha nem jól értem, akkor valami egészen más. Úri pompa, polgári elegancia mindenfelé. Empire bútorok sokasága, márványszobrok. Mintha még a látogatók is a berendezés részeivé váltak volna. Elképzelni sem tudnám az épületet üresen, csöndesen, egymagában. Fényképezni nem nagyon szabad, lassan hozzá kell szoknom ehhez is. Hát igyekszem egyszer s mindenkorra kiámuldozni magam - már ami ezt a palotát illeti. Amíg végigjárom a hatalmas termeket, ezernyi hatás ér, benyomások sokaságával gazdagodom, ám ezek lejegyzésével nem fárasztom magukat. Tudom, van, aki magukat fárassza.
Mire kiérek, baromira megéhezem újra, ami nem nagy csoda, hisz három órát csellengtem a polgármesterek rezidenciáján. Találomra elindulok egyfelé, lépkedek vagy húsz percet, elméletileg nézelődöm, gyakorlatilag ehhez túlságosan éhes vagyok. Így inkább csak megyek. Az, hogy nem tudom, merre, totál nem zavar, hisz nem tévedhetek el, annál is kevésbé, mivel tök mindegy, hol vagyok. Látnivaló mindenhol van, attól nem kell félnem, hogy lemegyek Amszterdamról, ahhoz túl nagy. Tiszta véletlenül találok egy élelmiszerüzletet, hűha, nektek ilyenetek is van, gyorsan vásárolok egy liter tejet, s némi felvágottat, kenyeret. Valami jófajta holland sajt is kellene, ám azt inkább következő alkalomra hagyom. Még elcsapná a hasam a sok jó falat. Kiszimatolok egy közeli csatornát, leülök a partjára, bámulom a vizet, az arra járó vízi alkalmatosságokat, s zabálok. Nem mondom, jól esik! Utóbb észreveszem, sikeresen beleültem valami pisibe, ám ez nem tud különösképpen bántani. (Történt, hogy épp egy mozgatható bio-WC, vagy mifene mellé telepedtem, melynek egyetlen szépséghibája, hogy pénzelni kell. Ha valaki apró nélkül ér a közelébe, a kifolyni akarót már rég szorongatva, mi mást tehet: lecsorgatja a hipermodern WC-fülke mellé...)
Miután ebédemet ekképp elköltöm, fölszedelőzködöm, s tovább baktatok. Az, hogy immár egyáltalán nem tudom, merre járok, erőst szórakoztat. Ilyen nekiveselkedés mellett már nem is furcsálkodom, amikor rábukkanok Rembrandt szülőházára, ami ma persze múzeum. Na, hát menjünk be!, tárgyalom meg magammal. Hogy Rembrandt közel került hozzám, azt Joseph Hellernek köszönhetem, aki „Képzeljétek el!" című könyvében igen-igen érdekes portrét fest őkelméről. Így, Hellernek köszönhetően azt is tudom, hogy Rembrandt akkor vette ezt a házat, amikor kezdett jól menni neki az üzlet (mármint a festményeivel való kereskedés). Igen ám, de néhány évvel később rossz idők kezdtek járni rá, képei már nem voltak annyira kelendők, lassan eladósodott, kénytelen volt eladni hatalmas belvárosi házát, hogy egy sokkal szerényebb külvárosival érje be. Szóval, benyomakodom az emlékházba, megnézegetem a kiállított rézkarcokat, rajzokat, a mester személyes tárgyait, de erről most nem kívánok galatyolni.
Ahogy kijövök, lassan magamhoz térek elszálltságomból, tévelygő mindegységemből. Ideje lenne elgondold, hogyan tovább, korholom magam, ám magam egyre csak értetlenkedik, nehéz eset, alig lehet szót érteni vele. Így hát én kell cselekedjek: előhalászom kalauzomat, hogy azt mondja, mi a helyzet a további múzeumokkal. Persze, persze. Ott csücsülnek a Museumpein-en, a múzeumok terén. Hárman vannak. Mint a három királyok, igaz, másként is. Az órámra pillantok, már négy óra, mára túl nagy falat lenne... Pedig a reklám szerint valahonnan indul egy múzeumhajó, amely meghajókáztat, úgy, hogy ha minden igaz, elvisz minden fontosabb múzeumhoz. Micsoda úri kiszolgálás!
Rövid tétovázás után lemondok eme nagystílű élvezetről, a múzeumlátogatást pedig mindenestül másnapra halasztom. Kár lenne ma nekifogni: beletörne a fogam. Mára elég volt a művészetekből, ideje lenne ismét valami hús-vér dolog után nézni. Kicsi piros lámpa, kicsi bútor, festmény, hadd jöjjön erre ismét valami póri, parlagi, mintegy keretként. Nem, mintha ennek bármilyen jelentősége lenne, csak úgy. Valami jó kocsma kéne, s valami vad, buja társaság, elvegyülni benne, persze, kívül is maradni, csak félgőzzel, lazán szórakozva, mert az élet szép, főként ha mi is úgy akarjuk.
Bandukolok, mint az őszi nap, valami mozgalmas rock-kocsma után szimatolok. Tök véletlenül ráakadok a Montelbaan toronyra az Onde Schans csatorna mellett. Állítólag valami hajdan volt védműrendszer egyik megerősített pontja a szentem, a falakat lebontották mellőle, akárcsak a város többi pontján. Nézegetem az árva tornyot a sűrűsödő alkonyatban, s nem tudom eldönteni, én vagyok-e mamlasz, vagy őkelme ferde kissé. Igaz, ez a két dolog nem zárja ki egymást. Biztos, ami biztos alapon készítek róla egy fényképet - bár nincs semmi garancia rá, hogy jó lesz, mert szürkülődik -, hogy otthon józan fejjel majd tudjam nyugvópontra juttatni eme égető dilemmát. Ezzel a szöszmötöléssel már el is száll a kocsmázó kedvem, szenvedek egy sort, amíg valahogy kigyalogolok a Central Station-ig, felkapok az első buszra, irány a kempingtelep. Kissé fáradt vagyok, sokat kutyagoltam, hosszú volt a nap. A kemping előtti gyepen most is sokan heverésznek, kissé távolabb egy halvány tavacskát is észreveszek, letelepedem melléje, hogy fejem kissé kiszellőztessem. Elég sok benne a lerakódás, káros marhaság. Halak lakomáznak az esti szúnyogáradatból, a közeli fákon madarak dorbézolnak, tiszta rusztikus hangulat. Lám, Amszterdamnak ilyenje is van. Nem semmi ez a város, hé! Egy nap elegendő volt, hogy megállapítsam, odavagyok érte. Jobban tetszik, mint Bécs vagy Berlin, Prága mellé tenném a sorban. Persze, tudom, ennek a rangsorolásnak semmi értelme, de hol van előírva, hogy csupa értelmes dolgot kell művelnünk?!
Viszonylag korán lefekszem, még a kocsmát sem keresem föl, hogy improvizált barátaimmal együtt zenéljek. Hallom, hogy szól a gitár, gajdolnak is, de nincs kedvem közéjük menni. Inkább tőszomszédommal váltok néhány szót, csak úgy hálózsákba burkolózva, a sátor ajtaján kikönyökölve. Persze, legtöbbet Amszterdamról fosolunk, ő már öt napja itt van, főleg a Trópusi múzeumot ajánlja, neki az jött be a legjobban, mert él-hal az egzotikus kultúrákért. Oké, haver, meg fogom nézni. Észtországi a fickó, a barátnőjével van itt, aki éppen zuhanyozni ment. Amszterdamot ő is drágának találja kissé, más hibáját egyébként nem találja. Bólogatok. Már harmadszor járnak Hollandiában, nagyon szeretik. Én is eljönnék szívesen, máskor is. Miért csak jönnél? Most magyarázzam el, hogy számunkra nem olyan egyszerű az utazás, mert pénztelenség, s hasonló marhaságok? Dehogy! Ezt már unom, túl sokszor elmondtam, különben sincs kedvem mások sajnálatának fényében tündökölni. Szerencsére megjön a barátnője, s így a társalgás elakad. Kibökök egy hellót a szőkeségnek, s visszahúzódom lakomba. Diszkrét vagyok, tőlem azt csinálnak, amit akarnak.
Reggel kissé morcosan ébredek, de a zuhany helyreráz. Csak addig van baj, amíg a soromat várom. Hajat is mosok, sőt, még meg is borotválkozom, a végére egészen emberi külsőt fabrikálok magamnak. Nem, mintha az lett volna a célom, de immár ha így jött össze, hát nem dobom el. Miután néhány napig hanyagoltam a szépítkezés kényes rituáléját, már-már selyemfiús piperkőcségnek tűnik ennyi babirkálás is. Minek törődni a testtel? Azt hiszik, cserébe ő is törődik velünk? (De azért mégis, mégis...)
Ismét csak egyedül vágok neki a városnak. Kettesben akarok lenni vele, ne zavarja senki a randevúnkat. Tudom, szégyenlős, más jelenlétében nem tudna felszabadulni, önmagát adni. Most megfontoltabban fogok neki a dolognak, a térképről kinézem, merre van a Múzeumtér, s egyenesen afelé tartok. Lehetőleg mellőzni kéne a fölösleges gyaloglást, hanem estére ismét mosogatórongy leszek. Arra pedig mosatlan hiányában semmi szükség. Egy darab idő után rá is akadok a Museumplain-re, mely egyesíti mindazt, amit a hollandok tettek a képzőművészet terén. Na, hadd kóstoljunk belé! Azt már jó előre kikötöm magamnak, hogy meg sem kísérelem mindhárom múzeumot körbejárni, emberfeletti vállalkozás lenne, én pedig sokszor egynémely emberi vállalkozástól is visszariadok, nemhogy egy emberfelettitől... A rövidebbet a Stedelijk Museum húzza, az marad ki a szórásból. Elég nekem a Rijksmuseum és a Van Gogh Museum. A szintén ezen a téren lévő neoklasszikus Hangversenyteremre szinte rá se nézek, elsőként a legnagyobb falattal kívánok elbánni, a Rijksmuseummal. Maga az épület neogótikus, 1885-ből való. Az előtérben begyűjtök egy információs lapot, melyből nemsokára kisütöm, hogy vásárolhattam volna a város összes múzeumába érvényes kedvezményes belépőt. Na, így jársz, balfék székely, ha nem tájékozódsz idejében!
Mit mondjak, olyasmi ez a Rijksmuseum, mint a berlini Pergamon. A világ különböző képzőművészeti megvalósításainak gyűjteménye, ám itt a Pergamonnal ellentétben nagy hangsúly esik a holland művészekre is. Annyi terem van, se szeri, se száma. Kissé fonák vagyok, mint mindig, nem sorrendben nézem meg a kiállított cuccokat, hanem ide-oda csapongok, mint a denevér, kicsi Ázsia, kicsi Európa, tolakodok az emberek között, föl-alá kasmatolok. Izgatottan. Meg sem próbálom elmondani, mi mindent láttam, remélem, megbocsátják nekem. Ha nem, annyi. Az ázsiai művészet mindenesetre megfog, a gonoszság sokkarú istennője, Siva bronzszobra előtt addig ravaszkodom, míg sikerül lefényképeznem. Igaz, kockáztatom, hogy kidobnak, ám én szeretem a kockázatot. Az indiai kultúra darabjai is izgalmasak, főleg a babagyűjteményt bámulom hosszasan. Ó, én kedves babám...
Kevés ideig tudom élvezni az efféle szépségeket, tudom, nyámnyila vagyok, epigon, s ehhez hasonlók, de mit tegyek, ez van! Amire a Rembrandt-részlegre érek, már kissé fáradt vagyok, hisz már három órája tévelygek a termek sűrűjében. Leülök pár percre az előtérben lévő padra, lehunyom a szemem, s még azért sem nézek a képekre. Ürítem a fejem, hogy utána ismét legyen befogadóképes. Muszáj ezt megtennem, mert már csömörrel fenyeget. Látogatóból van elég, most az ők zajait, böffeneteit is megpróbálom kizárni.
Tíz perc ekképpeni lazítás után már felkészültnek érzem magam a Rembrandt festmények befogadására. Éjjeli őrjárat. Rembrandt egyik leghíresebb munkája. Micsoda okostojás vagyok, igaz?! Az jó benne, hogy valójában rendelésre készült, de Rembrandt addig ravaszkodott, hogy túljárt megrendelői eszén. Ellentmondásos figura ez a Rembrandt: művész, nyárspolgár, szerencsétlen flótás, és még legalább harminc ilyesmi. A többi művét inkább nem sorolom, nem azért, mintha nem ismerném el, nem csodálnám nagyságát. Még annyit: amikor már kifelé tartok a Rembrandt-teremből, akkor veszem észre, hogy az a 224-es sorszámot viseli. Basszus, ilyen sok helyen voltam már? Na, gyorsan hagyjuk abba!
Kibattyogok a napfényes térre, négy óra alatt sikerült egészen megzsongítani a fejemet. Letelepedek a lépcsőkön, a Van Gogh Múzeumra egyelőre gondolni sem merek. Boldogságom gyorsan pereg. Pihenni, pihenni, fejet üríteni, pisilni, s ehhez hasonló nyámnyila testi vágyak. Milyen jó, hogy léteznek! Mert azt jelentik: létezem. Így aztán a lélek is szóhoz juthat. Ha hagyom. De minek hagynám? A lélek csak gagyog, a testé a tiszta beszéd! Vagy mégsem?
Lassan összeszedem a bátorságom, s elindulok a Van Gogh Múzeum felé. Maga az épület egy üvegpalota, nagyon modernnek, szinte extravagánsnak hat, amint kiderül, 1973-ból való. Az előtérben szerzett információk szerint Van Gogh idegrendszerének összeomlása, öngyilkossága után munkáit testvére gyűjtötte össze, majd később eme becses gyűjteményt a városra hagyta. A művek szempontjából vajmi kevés jelentősége van ennek, de ezen testvér is öngyilkossággal távozott az élet színpadáról. Micsoda meggondolatlan, önpusztító família!
Hát, van itt bomlott lázálomból, iszonyatos látomásból elég! Szinte hipnotizálnak. Épp öngyilkossági gondolatokat nem kezdek forgatni fejemben, de azért a sok sötét tónus, a borzalom vászonra vitt jelenései bőven lenyomják hangulatomat. Persze, úgy, hogy még tetszik is a dolog! Van Goghot akkor szerettem meg, amikor művészettörténet órán műveit tanulmányozva készítettem egy befogadói elemzést egyik festményéről, ha jól emlékszem, Az aversi templom-ról. Tudom, nagyon bírtam a megvalósított elképzelést: a templom szinte ráfolyik a hozzá közeledő hívőhöz, fenyegetve őt.
Most bárhogy keresem, bárhogy bóklászom a termekben föl-alá, nem bukkanok eme festmény nyomára. Vagy én nem vagyok elég figyelmes, sőt, balfék vagyok, vagy máshol van kiállítva. No, sebaj, amit látok, így is épp elég, és erről többet egy szót se! Hülyeség a látványt írássá zsugorítani.
Miután kimegyek, fényképezek egy sort, képeslapot vásárolok, majd valami olcsó sajtot eszem, kenyérrel. Fenséges táplálék, főleg sörrel. Egy néger koncsorodik mellém a lépcsőre, valami félig meredt palacsintái vannak, megosztja velem. Ez igen, bajtársiasság! Én is adok egy marás sajtot neki, még sörös dobozomat is odanyújtom. Derűsen mosolyog, aztán hablatyolni kezd. Két mondat után leállítom: hagyja, úgy sem értem. Ekkor angolra vált át, ám az én helyzetemen ez sem javít sokat, épp csak annyicskát, hogy bólogatni merjek. Gyorsan beszél az én angoltudásomhoz képest, s persze, mint a fecsegőkhöz illik, ide-oda ugrál a témák közt. Ha nem tévedek, sajtokról beszél, aztán az édesanyjáról, aztán valami büdösségről, továbbá kábítószerről, és még milliónyi érdekfeszítő témáról. Meredt palacsintáját alig tudom élvezni, annyit kell bólogatnom. Na jó, én most megyek, vetek véget az „eszmecserének", hát, nyomomba szegődik. Elkísérlek, hová mégy? Töröm a fejem, hogy valami jó messzi dolgot mondjak, de mivel nem ismerem tisztességesen a várost, hát semmi sem ugrik be. Hát, csak úgy nézelődöm, bököm ki végre, vigyorogva bólint, mintha azt mondaná, igen, az jó, az a legjobb, kár, hogy nem mindig csak azt csinálják az emberek. Hát nézelődünk. Én, Zsidó Ferenc, egy négerrel az oldalamon. Vert viszi veretlent. Kérdez is, honnan jövök, merre tartok. Irtó barátságos. Lassan elérünk a Leidseplan-ra, addigra már egymás gyerekkori frusztrációit is tudjuk, csak épp a bemutatkozásról feledkezünk meg. Megkukucskáljuk, mit játszik a Városi Színház, s azzal továbbállunk. Négerem eltűnik egy percre egy üzlet mélyén (puccos utcácskában járunk, telis-tele apró zászlócskákkal, színes égőkkel), s nemsokára egy karton sörrel tér vissza. No, erről nem volt szó! Különben bánja a fene! Amíg az első dobozt kiürítjük, elkalauzol egy irdatlan parkba, a legnépszerűbb holland költő, Vondel nevét viseli, négerem azt mondja, valami 296 hektáron terül el. Elhiszem neki, nem kívánom lemérni. Az igazság az, hogy nem sokáig araszolunk előre, rövidesen megtelepedünk egy terebélyes platánfa tövében. Iszogatunk, bratyizunk. Közelünkben emberek lépkednek, kutyáikat sétálgató öreglányok, a késő délután hűvösségét kihasználó kocogók. Lassanként szürkülődni kezd, a park egyre néptelenebbé válik. Négeremmel kitartóan iszom, már a harmadiknál tartunk, lassan meg is látszik rajtunk, főleg rajtam, ki ritkán iszom, ráadásul a kaliberem se túl nagy. Lassan gajdolni is kezdünk, Pink Floyd-tól néger spirituáléig és magyar kesergőig mindent szétbődülünk a lombok közé. Rövidesen megérkezik még három füstös, mintha meg lett volna beszélve a találka. Ha józan lettem volna, méltatlankodni kezdtem volna emiatt, ám a negyedik sör után már nem úgy gondolkodik az ember...
Szívemre ölelem őket, röhincsélünk, énekelünk, iszogatunk. Szóval, csuda jól vagyunk, na! A totális szabadság fővárosában. Itt, ha akarok, fényes nappal levetkőzhetek az utcán, bazdmeg, s nem büntetnek meg érte!, kiabálja a fülembe az egyik. No hiszen!, milyen nagy dolog! Ekkor már öreg este van, a parkban felgyúlnak a lámpák. Talán ezt a sört már nem kéne meginnom, gondolom futólag, éneklés közben. Ihaj, csuhaj, de jól el vagyunk!
Igen, valószínűleg ez tűnt fel a polgárőröknek is, azért rontottak ránk. Villanylámpa-fény, rivalló holland beszéd. Sejtésem szerint személyi igazolványainkat kérik, miközben viselkedésünkről nyilatkoznak, nem a legpozitívabban. Hm, milyen jó, ha az ember kicsi! Egy váratlan mozdulattal bevetem magam a bokrok sűrűjébe, s azzal iszkiri! Észre se veszik eltűnésemet, nemhogy utánam jöjjenek. Szerencsére, bennebb ültem, mint a többiek, a később érkezettek, így rám az elemlámpa fényéből már nem jutott. Nyakamba kapom a lábam, eltűzök a tett színhelyéről. Ijedtségemben valamennyire ki is józanodom. Nem lett volna jó szembenézni a polgárőrökkel. A többiek valószínűleg egyszerűbben megússzák, mivel helybéliek, ám én idegenként, kinél útlevél sincs, nem keltettem volna túl pozitív benyomást. Nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért pácban hagytam őket, valószínűleg megússzák egy kis bírsággal -csendzavarásért. Na, ennyit a város totális szabadságáról.
Ahogy józanodom, lassan tudatosul bennem, hogy már aligha tudok hazamenni a kempingtelepre. Bő fél tizenkettő, az utolsó busz pedig tizenegykor indult. No, akkor itt kell éjszakáznom, ennek a marhaszabad városnak a szívében. Ám legyen. Nincs kedvem kétségbeesni. Kibattyogok a parkból, elindulok egyfelé. Az a kósza ötlet lötyög a fejemben, a sörrel együtt, hogy keresek egy lakóhajót valamelyik csatornában, s a tulaját megkérem, fogadjon be éjszakára. Persze, tudom, gondolatom tiszta őrültség, éjféltájban mindenre van kedve az átlagos hajólakónak, csak épp idegeneket fogadni nincs. Főleg spicces idegeneket. Aki jelen pillanatban én vagyok. Piha! Mindegy. Mendegélek. Nem tudom, tíz percet-e, vagy egy órát, nem számít. Egy idő múlva ráakadok egy olyan csatornára, melyek mentén néhány bódé, virágszárak és más törmelékek hevernek. Na, ez épp nekem való hely! Igaz, hogy nem lakóhajó, de legalább víz mellett van. Összekotorok egy adag törmeléket, s ráheveredek. Kényelmes fekvés esik rajta, jobb, mint egy vízágyban. Lassan megnyugszom, sorsommal megbékélek. Fölöttem csillagos ég, kissé párás, hűvös időt lehel ugyan rám, de mit számít! Kihaltnak tűnik a város, hétköznap éjfél után még Amszterdamban is alszanak az emberek. Biztonságban érzem magam. Életemet nem féltem, amit ellopjanak, nincs nálam, hacsak a pár dolláros tucat-fényképezőgépemet nem számítom. Lehunyom a szemem, kissé forog velem a világ. Émelygek, de boldog vagyok.
Túl sokáig nem alhatok, öt óra tájban megjelennek az első virágárusok, kissé furcsán néznek rám. Fölszedelőzködöm, remegve mint a kocsonya, ők pedig rendezgetni, rakosgatni kezdik portékájukat. Végigtapogatom magam, mindenem megvan. Szétnézek, csakhamar kiderítem, hogy a Leidsestraat-on vagyok, az úszó virágpiac mellett. A csatornában hajókról árulják a különbnél különb virágokat. Épp most rakodnak ki a hajókon is. A hajnal első sugarainál készítek is egy képet, bár úgy fázom, úgy reszket a kezem, hogy alig tudom tartani a gépet. Még kissé törődött vagyok, zsémbes, törölgetem a csipáimat, a sör kissé megártott, a görbe éjszaka hatását a koponyámban érzem: lüktet kegyetlenül. Mosakodni lenne jó, de hol? A csatornák magasra vannak építve, a víz alant csordogál, nem lehet hozzáférni. Hacsak bele nem ugróm... Kis tétovázás után elvetem ötletem, hadd ne legyek újra rendbontó. Átmegyek egy szépen ívelt hidacskán, nemsokára belebotlok a Pénzverde-toronyba. Bámulom egy percig, rövidesen meg is szólal, tán az én tiszteletemre, vidám harangjátékot produkál: hat óra. Lassan beindul az élet. Megjelennek az első biciklisek.
Én is megindulok, egyfelé. Kábultan, tétován. Teljesen mindegy, merre. Közben megvillan fejemben, milyen következetlen, csapodár városnéző vagyok, utánam ugyan el nem lehetne igazodni, a fenének sem áll össze a városkép, egyik helyről a másikra röppenek, kiszámíthatatlanul, már én sem tudom, mi mindent láttam. Egy utcasarkon megállok, s olyat teszek, mint még soha: kávét iszom. Szükségét érzem valami frissítőnek. Valami sajtos kiflit is bedobok utána, gyomrom pillanatnyilag megnyugszik, ám nemsokára émelygés vesz erőt rajtam: mivel nem vagyok szokva a kávéhoz, beleim furcsa piruetteket produkálnak. Hányingerem van, remeg minden tagom és szédülök is kissé: állapotom épp adekvát a városnézéshez. Így jutok el a Waag-hoz, Amszterdam hajdani toronykapujához. Komor az istenadta, akárcsak én. Nem csoda, hisz magányos. A XVII. században biggyesztették fel helyére, azóta is itt komorlik, jó néhány gyalázatot megérve. Történt ugyanis, hogy teljesen hasznavehetetlenné vált, funkcióját elveszítette, aszottan, kigúnyoltan árválkodott egy ideig, mígnem megszánták a seborvosok, és céhük hadiszállását ide helyezték. Ettől aztán a Waag önbizalma is helyrepattant. Az orvosok meghívására Rembrandt itt asszisztált az első boncolásnál, ebből született a Doktor Tulp anatómiája című festmény.
Lassan magamhoz térek hervadtságomból, bár a sörre egyelőre gondolni sem bírok. Ezért nem is örülök kimondottan, amikor hosszas bóklászás után belebotlok a serfőzők csatornájába. Nofene, mennyi híd ível át rajta, állapítom meg nyomban. Tán azért, hogy a sörhöz minél könnyebben, a lehető legrövidebb úton hozzá lehessen jutni? A csatorna két oldalán hajdani sör-raktárak sokasága. Na, és a Heineken-múzeum. A valamikori sörfőzde helyén. Kell nekem most ez? Hiányzik nekem most a sörszag, sör-íz, a sörről való duma? Igen! Miért ne? Kutyaharapást sörrel gyógyítják, azt hiszem valahogy így szól a mondás. No. Hát belépek. Pénzért nézem meg, mi az, amit a tegnap ingyen megittam. Nem is visszataszító a környezet. A sörszag nem átható, legalábbis nem mindenütt, az idelátogatókon pedig látszik, hogy nem mind sörvedelők. Na jó, na, akkor ez tényleg múzeum, nyugszom meg kissé, s elmerülök a sörkészítés történetének tanulmányozásában. Hogy, már a sumérok is? Úgy, hát ők is tudták, mi a jó? S hogy azóta kvázi változatlan a recept? Ahogy továbbmegyek, reklámból is kapok egy keveset. A Heineken a sör szinonimája. Az Amstel örökös riválisa. Előállítási mód, elfogyasztott hordók mennyisége, nyereség, mámor. Hű! No, azért a vidám sörkóstolásból nem veszem ki a részem. A gondolatától is émelygek.
Mire kiérek, hátamon a másodszori részegség ördöge téblábol. Nocsak, barátocskám, lódulj tovább!, biztatom magam másnemű biztató hiányában. Ennek hatására hogy-hogy nem, nemsokára megérkezem a Koepelzaal-ra, amit csöppet sem bánok meg. Nem azért, mert szuper biciklik egész garmadáját látom, még csak azért sem, mert szembejön velem egy portékáját rám sózni próbáló kábszerárus, hanem, mert megpillantom azt az 1671-béli lutheránus templomot, melynek „karrierje" igencsak megkapott annak idején, amikorvéle könyvből ismerkedtem. A heringkereskedők temploma volt a drága, ám az történt szegénnyel, hogy amikor a heringkereskedelem napja kissé leáldozott, annyira megcsappant a heringkereskedők, ergo a Koepelzaal-i templomba járók száma, hogy be kellett zárni a pórul jártat. És mit tesz a pragmatikus holland észjárás? Rövidesen átejtették egy hivatalos deszakralizáción és elő-, vagyis hátraléptették raktárrá. No, ilyesmi is csak Hollandiában lehetséges, ugye? Odalépek mellé, hogy vagy pajtás, kiheverted-e ezt a szégyent, mit szégyent, megtiszteltetést. No, azért csak nem bánod, ugye, hogy valami 1970-ben újra templomként fungálsz? Mi, nem, de raktárként sem volt rosszabb dolgod? Hogy többet jártak beléd az emberek? Hmm. Mit mondjak, ha nem egyéb, még visszasírod raktári mivoltodat...
Már délre jár, a gyomrom is jelzi, ideje lenne leküldeni néhány úri falatot. No, de mit is? Kirúgok a hámból, döntöm el váratlanul, étkezdébe megyek. Ez igen, kérem! Végül egy Fast Food-ba térek be, pizzát falok, mellé keserűvizet iszom. Közben töprengek, hogyan tovább. Amszterdam elvarázsolt, de immár lassan kidob magából. Úgy fogadott ez a bohó város, mintha rég nem látott, tekergő fia lennék, akiről persze tudja, bárhogy marasztalná, rövidesen ismét továbbáll.
No, kíváncsi vagyok még valamire Amszterdamból? Tudj' a jófene! Kíváncsi vagyok én mindenre, csak azt nem tudom, mi az a minden. Lődörgök, meresztgetem a szemem, bicikliket, hidakat fényképezek, mint aki tudja, mi a város specialitása. Ja, a Trópusi múzeum!, csapok egyszerre a homlokomra, úgy, hogy majdnem hanyatt esem. Persze, hisz már első este meghagyogatta sátorszomszédom, hogy azt ki ne hagyjam! Ám legyen. Nem fogom kihagyni. De ahhoz először meg kéne találni. Hol lehet? Merre keresselek, hé? No, majd csak az utamba akadsz! Még valami piacra is jó lenne elmenni, morfondírozok haza gondolva, vihetnék valami hollandost az otthoniaknak. Böngészni kezdem zsebkendőnyi várostérképemet, nemsokára föl is fedezek rajta egy piacot az Albert Cuypstraat-on. Ha lehet hinni a térkép hátlapján lévő reklámnak, másfél kilométeren hosszúságban sorakoznak a standok egymás mellett, egzotikus halaktól sajtokig, ékszerektől régiségekig minden megtalálható itt, szombatonként közel ötvenezer ember fordul meg itt. Na, ez el is veszi a kedvem a piacolástól, nincs fárasztóbb, mint az ide-oda sodródó emberáradat. Laci a nyakamra ült, nincs kedvem gyalogolni.
Leülök egy percre egy csatorna szélére, nézem, milyen méltóságteljesen húznak el a hajók. Kormányosaik bámulatosan irányítják őket, ha a szűk fordulókban nem jól kormányoznának, ha a kanyar ívét nem jól saccolnák meg, a hajó tuti biztosra hozzácsapódna a szűk csatornák köveihez. Egy-két elhagyatott, poros motorcsónakot is látok, lánccal vannak kikötve, lakat óvja őket. Pár másodpercig elképzelem, milyen jót lehetne száguldozni a csatornák kusza hálójában egy ilyen kis csoda-szörnnyel, aztán kiverem fejemből a hiábavaló gondolatot, s felszedelőzködöm. Eléggé méla, lírai hangulatban vagyok, tán a közelgő búcsú kénköve köhögtet. Nagy nehezen összeszedem magam, a piac tervét végképp elvetem, bár a Trópusi Múzeumra bukkanjak rá valahogy, ha minden stimmel, a délkeleti városrészen van. Kérdezősködni kezdek, kevéske angol tudásomat hadba állítva. Magyarázzák is, szaporán, hogy így, hogy úgy, én meg csak megyek, fejem egyre inkább búnak eresztve. A fene tudja, mi van velem. Semmi meggyőződés-forma nincs bennem, csak totyogok tikkadtan. Igen, a múzeum felé. Nagy nehezen ráakadok, eufóriának a leghalványabb fuvallatát sem érzem. Egy percig csak álldogálok tanácstalanul a bejárat előtt, aztán, ha már eljöttem ideig, csak bemegyek. Viszonylag kellemes környezetbe jutok, hatalmas területen terül el a múzeum, házak, fák, bokrok, aztán megint házak, nem is házak, kunyhók, sikátorok, arab zene, latin zene, mifene. Lassan összeáll a kép: Afrika, Közép-Kelet-Ázsia és Latin-Amerika művészetének, kultúrájának, életmódjának rekonstruálásáról van szó. Persze, egyébről is. Na, nem is olyan rossz! Betévedek egy arab sikátorba, igaz, hogy még nem voltam igaziban, de ez számomra meggyőző. Épp csak a patkányok hiányoznak. Sok helyről zene harsog, eszközök, ruhák, magyarázó feliratok. Tényleg egzotikus világba csöppentem, állapítom meg elégedetten. Lassanként kedvem is helyreáll.
Persze, ez maradéktalanul csak akkor következik be, amikor leheveredek egy bokros részen. Igen, a tilosban. Elengedem magam, érzékeimnek is szabadságot adok. Fütyörészgetek, nézem az eget. Szerencsére meleg van, ittlétem alatt semmit sem kellett megtapasztalnom az Északi-tenger szeszélyeiből. Milyen pocsék múzeumlátogató vagyok, jut eszembe futólag, vigyorgok magamon. Semmi rendszeresség, következetes dokumentáció, a dolgok, látottak normális lejegyzése. Még az én fejemben sem áll össze egésszé ez a trópusi micsoda, nemhogy azéban, aki utánam böngésződik. De ki merészeli azt gondolni, azért jöttem el ebbe a múzeumba, hogy - úgymond - teljes képet alkossak róla? Továbbmenve: ki hiszi, hogy azért írom én ezeket itten, hogy az, ki elolvassa, teljes képet nyerjen -bármiről is?
Lassanként ideje lenne szedelőzködnöm, veszem rá magam. Öt óra elmúlt, még megnézhetnék ezt-azt. Ám gyalogolni továbbra is dög vagyok, mintha mindaz a fáradtság, amit az elmúlt napokban begyűjtöttem, most tört volna ki rajtam - egyszerre. Vajon, hány kilométernyit szédelegtem ebben a városban? Mintha egy hosszú, többnyire kellemes álomban szörföztem volna.
Álmatagon lötyögök vissza a főtér felé, minden sarkon megállok, takaros, nyúlánk lakóházakat fényképezek, megbámulok egy-egy biciklit. Nagy dolog, sóhajtom el magam, hogy sem biciklire, sem hajóra nem ültem - mintha nem is Amszterdamban járnék. No, sebaj, majd következő alkalommal, mert, hogy ide okvetlenül visszatérek, az hétszentség! Lehetőleg barátokkal, több pénzzel. Például Botival. Biztosan vidámabban ellettünk volna. Így is ment az ökörködés, a holland sörből is kivettem a részem, de ha egy honfival lettem volna, többet kommentálhattuk volna a hollandusokat. S az pedig olyan jó.
A Central Station felé veszem az utamat, azt tervezem, ellötyögöm az időt a közelében, megvárom az estét, hogy még vessek egy pillantást a hivalkodó fények Amszterdamjára, aztán agyő, felszállok a buszra. így is teszek, ráállok az Amstel folyóra (csak ne kéne ennyit tévelyegnü). Lépegetek mellette, forgatom a fejem, nyeldesem a belvárosi forgatag falatjait. Itt már túlságosan mondén, úri minden -legalábbis számomra. Előkelő szállodák, vendéglők sorjáznak, egy-két teraszos bár is van, ellenállok a kísértésnek, elkerülöm őket. Tiszta véletlenül rábukkanok a híres Kék-hídra, ami persze csöppet sem kék, de azért szép. Hajdan állt itt egy kék színű felvonóhíd, amit az idő foga kikezdett, le kellett bontsák, s a helyébe épített utód örökségül átvette az előd nevét. Gondolom, a derék holland polgárokat csöppet sem zavarja, hogy egy olyan hidat neveznek kéknek, amely kimondottan nem az - ilyesmi csak a kekec idegeneknek szúr szemet, mint amilyen én is vagyok.
A színében nem, de nevében kék híd mellett megpillantom a Magere Brugot is, a vetélytársat, amely, mint neve is mutatja, a hidak között ugyancsak kicsi, keskeny - a közlekedők, autósok legnagyobb bánatára, ám igen kecses jószág, nyírfából épült, és felvonható, mert, ugye, az uszályforgalomnak utat kell engedni. Leülök a csatorna partjára, újólag nem törődve a porral, némely járókelők rosszalló fejcsóválását kiváltva, s várni kezdem, hogy a Magere Brug kontúrfényei kigyúljanak. Az lesz a várostól kapott búcsúcsókom, mondom ki a lírai végszót. Utána hazaindulok. Ahogy így ücsörgök, alkalmam van meglátni, milyen méltóságteljesen, mégis sebesen emelkedik magasba a híd két szárnya, hogy aztán nesztelen gyorsasággal újra összecsukódjon. Aztán bekövetkezik a várt fényesedés is. Az est sűrűsödő félhomályában egyszerre gyúl ki a híd minden lámpája, aranyos fénybe vonva alakját. Pompás látvány, meg kell hagyni. S akkor mi? Akár mehetnék is.
Kicammogok a Central Stationhoz, nézem, amint az emberek viselkedése, beszéde, ruházata lassanként estire vált. A biciklisek elszivárognak, a csatornában csillapodik a hajóforgalom, öltönyös, kisestélyis párok tűnnek föl. Felhágok az első buszra, pá, puszi, Amszterdam. Holnap elhagylak. Jó voltál hozzám, ezért könnyű a búcsú. Nem ígérem, hogy még látjuk egymást, pedig be fog következni. Nem ígérek semmit. Azt sem, hogy vigyázni fogok magamra. Vigyázz te magadra - ha tudsz.
A kempingtelepen otthonos zajok, a sátrak között gyertyaszag, gajdolás. Igen, ilyen egy igazi sátortábor! Itt mindenki testvér, habár senki se rokon. Tudom, bármikor kölcsönkérhetnék szomszédaimtól pénzt, paripát, fegyvert, készséggel ideadnák. Falok kettőt, s még valami halvány pakolásfélét is megejtek, s azzal irány zuhanyozni. A tolongás adott, mindenki vikszolja magát, közben karattyolnak, karattyolunk. Tizenöt-húsz nemzet fia is megtalálható itt, nézem az őket, mindnek emberformája van.
A tisztulás után teszek egy kört a sátrak között, még egyszer látni akarom az ismerőseimet is, és - miért ne - az ismeretleneimet is. A sátrak száma továbbra is nagy, időközben elmentek ugyan néhányan, de nyomban újak érkeztek, héjaként csapva le a megüresedett helyekre. Irtó menő város lehet ez az Amszterdam hé! (Ha még én is idejöttem...) A kocsma felé veszem az utam, hátha rábukkanok valami jópofa emberre, ismerőseimet nem látom, mindössze egy már eléggé megfáradt brigád ücsörög egy asztal körül - nem kívánok közéjük vegyülni. Bolyongani kezdek a sátrak sűrűjében, a félhomályban ismerőseimet kutatom. Már szinte le is teszek megtalálásukról, mikor váratlanul beléjük botlom. Szó szerint. Kissé morcos hangulatban vannak, sörözni nincs kedvük. Oké, sebaj, nekem se volt, csak a hangulat miatt kérdeztem. Ha nem, hát nem. Elújságolom nekik, hogy holnap indulok. Rendben, menj, látom a szemükön, aztán kinyögik, hogy mennének ők is, de igencsak seggére vertek a pénzüknek, sokkal jobban, mint gondolták. Áhá, szóval innen fúj a szél, hát ezért vagytok morcosak?! Na, mi kéne, adjak kölcsön? Én, akinek negyede annyi pénze se volt?
Na, azért nincs olyan nagy gond, folytatják mélabúsan, holnap felhívják a szüleiket, hogy utaljanak át a kártyáikra némi pénzt. Persze, az ősök nem fognak örülni, meg hát várni is kell egy csöppet, amíg az átutalás megtörténik, szóval bosszantó, na. Irgum-burgum, hogy nektek milyen gondjaitok vannak! Még ücsörgök mellettük néhány percig, próbálom vidítani őket, kevés sikerrel, aztán diszkréten elköszönök. Az volt a tervem, hogy elkérem címeiket, barátság, bla-bla, de ezek után már nincs rá kedvem. Hogy tudnak így elszontyolodni ilyen apró marhaságon azok, kiknek kezük-lábuk ép, seggük két darabból van, szabadok, fiatalok, szemük is van a látásra?! Amikor szárnyuk alá vettek, totál másmilyeneknek képzeltem őket. Lám, hogy eltorzítja a pénz a legegészségesebb szemléletű emberpalántákat is! Íme, ez a jóléti társadalmak végterméke...
Na, aludni. Hadd legyek friss holnap. Van bepótolnivalóm, az előző kicsapongó éjszakát a csontjaimban érzem. Reggel viszonylag korán kelek, összecsomagolok, sátrat bontok, elköszönök a szomszédoktól, azok mosolyogva jó utat kívánnak, kíváncsian kérdezgetik, merre tartok, így jól is esik az indulás. Hogy merre tartok? Délnek. Tán Hágába, Hollandia tényleges fővárosába is átruccanhatnék, hogy cseresznyézzem egy tálban a királyi családdal, az Északi-tengerhez is fölaraszolhatnék, hogy fogassam meg vizében görccsel a lábam, ám mégsem teszem. Irány dél, például Belgium. Vagy ahogy alakul, ameddig visznek. Ha mindenütt annyit időzök, mint Amszterdamban - ami azt illeti, a négy nap igazán nem sok a város bebarangolásához -, akkor csak október közepére érek be a Kárpát-medencébe!
Nyakamban a zsákom, a recepcióról kikérem az útlevelem, s azzal huss! Felületes Amszterdamtérképemen kilesem, elméletileg nem lehet túl messze a kempingtől az a bekötőút, ami aztán rávisz az E31-ra, ha minden igaz. Azon kéne lecsurognom Utrecht, Breda, Eindhoven mellett, átlépve a belga határt, hogy aztán meg se álljak Brüsszelig. Igen, mindezt jó lenne egy nap alatt megtenni. Hogy miért? Miért ne?! Úgy látszik, kissé főváros-buzi lettem: Amszterdam (a névleges főváros) után nekem csak és kizárólag Brüsszel következhet. A csöppnyi Luxemburgot - úgy tűnik - mellőzni fogom. Nem, mintha nem érdemelné meg a megtekintést, ám minden nem férhet bele a képbe. Kell tudnom szelektálni - pedig nem tudok.
Városszéli néptelen utakon bolyongok, fás, bokros sávok mellett vezet el utam, lassan kiérek arra az útra, ami sejtelmem szerint számomra a jó. Ha nem igaz, annyi. Egy benzinkútba is belebotlok, bizalmam növekvő, a kutak mellett jobban lehet stoppolni. Semmi perc alatt lent leszek Brüsszelben, biztatom magam. Meg is állok a kijövő sávnál, lengetem a kezem bőszen. Tíz perc elteltével készítek egy Brüsszel táblát is, mert az az érzésem, kissé hülyén néznek rám a sofőrök. Na, mi van, hékások, még nem láttatok stoppost, nem hallottatok Brüsszelről? Eszem a májatokat! Telegetik az idő, gyors továbbállásom reménye oda, kissé dühös vagyok, mert már fél tíz, sehol semmi izgalom, csak éhségem s elégedetlenségem fokozódik. Abban a reményben, hogy bármikor rám mosolyoghat a szerencse, nem akarok nekiülni enni. Ugye, hátha épp akkor jön az én stopom... Az enyém! Hát tartom táblámat, kissé morcosan, de konokul. Megállási hajlamot egyetlen sofőrben sem látok. Tán valami nem stimmel? Mégsem jó helyen állok? Meglehet. Sőt! Kapom magam, odamegyek a benzinkutashoz (persze, persze, ez már előbb is eszembe juthatott volna...), megkérdezem: hé, paraszt, melyik út vezet Brüsszelbe? Tutira veszem, a Toldit nem ismeri, mégis így válaszol: én, paraszt, én? Hát, nem ez, tudom meg végül. Délnyugat felé kell menni, egy elég jó darabot. Fölkanyarítom zsákom, nosza. Ha kell, hát kell! Egy hídon haladok át, alant vasútvonalak. Fél órán belül valahogy meg is találom a kellő utat. Ez sokkal forgalmasabb, mint az előbbi, egyszóval sokkal igazibb. Immár csak fogok valami stopot, na.
Egy hölgy képében jelentkezik, szerencsére nem túl fiatal, mert nagyon ki vagyok éhezve... Bredáig visz, az nem is olyan rossz nekem, onnan már nincs messze a belga határ. Pár mondatot kipréselünk magunkból, itt Hollandiában kevesen stoppolnak, tudom, én akkor ritka madár vagyok, sőt ritka árpa, ritka búza, ritka rozs. Kicsit nyűgös vagyok és éhes, nincs kedvem az eszmecseréhez. Úgy tűnik, nem veszi zokon hallgatásomat, mert rövidesen kezembe nyom egy mézes csoki-szeletet, ő is majszolni kezd egyet. Tudja, nem szoktam csokit enni, de ez a mézes más... Jól van, hé, minek kell magyarázkodni? Faljad, s kész! Mire megeszem, kissé megenyhülök, annyira persze nem, hogy én kezdeményezzek társalgást. Honnan jössz, hová mész, kérdez ismét ő. Sejtettem, hogy nem fogom megúszni ezt a kérdést. Csak azért sem mesélem el neki, hogy Erdélyből jövök, s még sok száz kilométert kívánok stoppolni, Franciaországon, Olaszországon át, hogy ne adjak alkalmat a szörnyülködésre. Beszállásomkor Belgiumot jelöltem meg útirányomul, most pontosítok: Brüsszel. Estig odaérsz? Na, látja, ezt én is szeretném tudni!
Lassan Bredához közeledünk, úgy átsuhantunk a lapos holland föld jó darabján, hogy semmi látnivaló nem akadt szemembe. Egyenes, szinte kanyarmentes autópálya, mely a településeket viszonylag messze elkerüli, kétoldalt maximum gabonaföldeket látni. A bredai letérő előtt kiszállok egy benzinkútnál, pár másodpercig hálálkodom, aztán el is felejtem a nőt. Könnyen megy, hisz igazából szembe se néztem vele. Viszonylag hamar továbbvisznek, ezúttal már egy belga pofa vesz föl, amit jó jelnek veszek. Amit Hollandiából kértem, már úgyis megkaptam, legszebb ideje Belgiumra hangolódni. Amint kiderül, a fickó pilóta, Hollandiában dolgozik, hétvégenként hazajár Belgiumba. Aha, akkor most péntek van, ugye? Kissé összefolytak a napok... Sajnos, nem Brüsszelnek tart, Antwerpentől Gent felé fordul. Sebaj, addig is jó lesz nekem! Zakó, nyakkendő, frissen borotvált arc, jó modor. Szinte csodálkozom: hogy-hogy felvett!? Beszélgetni kezdünk, először a munkájáról, ami nem érdekel túlságosan, aztán Belgiumról, a belgákról is. Csakhamar kijelenti, ő vallon, kérem szépen, nem egyéb, nehogy flamandnak higgyem! Oké, kérlek, nem hittelek én semminek! Nem tudok sokat a két népcsoport közti ellentétek okairól, így hát faggatni kezdem nagy óvatosan. Arról hallottam valamit, hogy a kilencvenes évek elején egy adott ponton annyira elmérgesedett a helyzet, hogy már-már a szétválásig jutottak, néhány rosszmájú politológus meg is jegyezte, hogy miközben az Európai Unió látszólag szilárd, sőt, terjeszkedni kíván, addig a tagállamokon belül egy spontánul induló szétdarabolódási szándék figyelhető meg.
Emberem nagyon alapos akar lenni, már látom rajta, hogy magyarázási hajlama erősebb, mint magyarázata. Az, amit mondataiból leszűrök, több a semminél, bár kissé zavaros. Ám, ha botor angol nyelvtudásomat és a magyarázat hosszú, körülményeskedő voltát figyelembe vesszük, nem is olyan rossz a végeredmény. Szóval, én valami ilyesmit hámoztam ki (igyekszem tömören összefoglalni, a lírai kitérőket, a felkiáltásokat, és az autót betöltő gesztikulációt is mellőzve): a kelták lakta Gallia Belgicát Julius Caesar hódította meg Krisztus előtt 57-51 között, Augustus szervezte provinciává. Rómaiak főleg a provincia déli részén telepedtek le, (a mai Vallóniában), így ott a romanizálás - mind nyelvi, mind kulturális értelemben -erősebb volt, mint az északi területeken (a mai Flandriában), ahol utóbb még egy kemény germán invázió is lezajlott, mely nyelvileg erősen befolyásolta az itt élő lakosságot. Tehát már ezen a ponton adott volt a különbség, mely idővel csak hangsúlyozódott. A verduni szerződés 830-ban a tartományt két részre osztotta, a déli rész Franciaországé lett, az északnyugati a Német császárságé. Vallónia inkább franciaérzelművé vált, Flandria inkább németessé. Így lőn, hogy amikor 1831-ben a két tartomány végre kivívta függetlenségét, és egyesült, létrehozva a Belga királyságot, két, egymástól eléggé különböző népcsoportot kovácsolt össze. Az ellentéteknek, mint mindig a gazdasági érdekek, a pénz volt az alapja. És, ha ellentétről akarunk beszélni - vált óvatosabbra pilótám -, ez van ma is. Sajnos, Vallónia kicsit szegényebb (szomorú, réveteg tekintet), a munkanélküliség nagyobb (rosszalló fejcsóválás), ezért a flamandok néhanapján azt vetik a szemünkre, hogy mi jobban rá vagyunk szorulva a szociális támogatásra, tehát jobban terheljük az államkasszát. Pedig ez nem egészen így van. Na. Itt aztán sofőröm okfejtése nagyon csapongóvá, szenvedélyessé válik, ami számomra jó alkalmat szolgál a pihenésre. Szinte bólogatni is elfelejtek. Lám, nem mind arany, ami fénylik! A tökéletes demokráciáknak is vannak határai! Mindegy, a demokrácia lehetőséget biztosít egymás tolerálására. S ez éppen elég. Nincs az a demokrácia, amelyik képes megszerettetni azt, akit a vérünk elutasít. Ez végül is csodálható a két népcsoportban: békésen élnek egymás mellett, nincs diszkrimináció, ahol szükség, a közigazgatás kétnyelvű, egyik népcsoport sincs alárendelve a másiknak, túl sokat nem háborgatják egymást, s azon túl mindenki azt gondol, amit akar. Kevésbé civilizált és hevesebb vérmérsékletű népcsoportok esetében végeérhetetlen polgárháború bontakozhatna ki.
Na, immár nagyvonalakban tisztában vagyok a belgák helyzetével. Persze, az is lehet, hogy ezt-azt félreértettem. Kaptam egy történelmi leckét, bár nem is számítottam rá, ingyen adták, a többi az én bajom. Hasznosítom, vagy egyszerűen kidobom az agyamból: ahogy jónak látom.
Már Antwerpennél járunk, addig fosolunk, hogy elfelejtek kiszállni, bezzeg sofőröm se szólna, a fene a fejét, a genti letérőnél jut eszembe, hogy basszus, én nem erre akarok menni. Nosza, kiszállás, emberem sajnálkozik, de nem ajánlja fel, hogy visszavisz pár kilométert - a legközelebbi benzinkútig. Sebaj, köszönöm, hogy elhozott, éljen Vallónia! Na, azért Flandria se vesszen, teszem hozzá, miután elporzott. Na, mitévő legyek?, tekintek szét a belga héthatáron, innen Brüsszelbe nem visz el senki, muszáj visszamennem egy darabon. Araszolok pár száz métert, nyámnyila bekötőhöz érek, ni, egy-két kocsi, kissé szűk ugyan a terep, de azért próbáljuk meg! Tétován intek egyet egy ősrégi Alfa Romeo-nak, láss csodát, megáll. A legközelebbi benzinkútig, mondom neki angolul, eléggé meglepődik, mert hát mit akarok én gyalogoson, nyakamban hátizsákkal egy benzinkútnál?! A kocsiban dübörög a zene, valahogy mégis elmagyarázom - bár látom rajta, ha lehet, még rosszabbul beszél angolul mint én -, hogy Brüsszel felé mennék, s a benzinkút profi hely a stoppoláshoz. Lassan megérti, amit mondok. Ja, hát akkor a másik oldalon lévő kúthoz kell menj. Persze. Autókázunk néhány kilométert úti célommal ellenkező irányban, míg megpillantjuk a másik oldalon a benzinkutat. Nagy sebesen kiszállok, s olyat teszek, hogy az már életveszély: átszaladok a mi három sávunkon, átbükkenek az autópálya két részét elválasztó dupla vaskerítésen, vagy mifenén, aztán a másik három sávon is, s már ott is állok a benzinkút előtt. No, hál' Istennek ez bejött, szusszanok fel megkönnyebbülten. Épp ideje volt, így is elég időt veszítettem, már öt óra elmúlt, öregedik a délután. Sürgősen kéne még egy stopot fogni, akkor kis szerencsével még elérhetnék Brüsszelbe. Nagyon nem szeretnék az út szélén dekkolni, itt éjszakázni. Pedig a benzinkút nem is olyan hervasztó, hatalmas parkolóhelye van, zöldövezettel. Ez igen, ezek a belgák még ilyesmire is adnak! A forgalom nem valami élénk, tespedt álmosság nyomja a tájat. Eltelik húsz perc, valami három-négy autó megy el, nem mutatnak hajlandóságot felvenni. Kissé nyűgös vagyok, még egy-egy szelídebb káromkodást is megeresztek a mellettem elhúzók után. Hogy merészeltek nem fölvenni?! Hat óra. Nem vagyok olyan messze Brüsszeltől, valamiért mégis az az érzésem, ma már nem látom meg a NATO székhelyét. Van valami lapos unalmasság a levegőben, valami olyasmi, amikor az ember semmi érdekest nem képes produkálni. Morcos hangulatomban az egész Belgiumot laposnak találom. Egyelőre. Micsoda ország az, melynek a legmagasabb pontja, a Botrange csak 694 méteres?! Mi jöhet még? Na, lassabban a testtel, hékás, nyugtatom le magam, a felszíniforma nem tükrözi egy az egyben az emberek lelkületét! Na! Na jó, na! Valóban elvetettem kissé a sulykot, de nyomorult állapotomban ez olyan jól esett...
Már fél hét van, lassan belenyugszom, hogy itt kell rohadnom eme benzinkút pihe-puha pázsitján, sátramat majd lengeti a langyos, belga-lusta éji szellő. Sebaj, majd holnap újult erővel, biztatgatom magam, de azért még stoppolok, bár autó alig jön. Mi a fene? Belgáéknál nem divat a tankolás? Vagy innen már senki se megy a főváros felé? Vajon, lekéstem a legutolsó autót? Milyen paranormális látomás bosszant? Ez nem metakörnyezet, nem is cyberg. Belgaföldön vagyok és punktum! Na! Valóságos emberek között, egy tök normális benzinkút tövében. Kóstoljam meg a benzint, hogy győződjem meg a dolog valóságosságáról? Ahogy ezen töprengek, kókadt fejjel, zsákomon ülve, a stoppolásról megfeledkezve, hát behúz mellém egy autó. Hű, hát akkor szálljunk be de gyorsan, nehogy meggondolja magát! Lám, csak rám mosolygott a szerencse! Csak győzni kell kivárni. Mindig úgy szokott lenni - okoskodom magamban -, hogy akkor fordul jóra minden, amikor az ember már föladta. Brüsszelbe tetszik?, hát hogyne! Hű, ha nem egyéb, csak elérem Brüsszelt! Irtó rendesnek tűnik a pacák, még mosolyog is rám. Egy irdatlan nagy Saabja van, űrhajót idéző műszerfallal, bőrülésekkel, légkondival. Nem is rossz járgány, jegyzem meg, elmosolyodik, a társalgás beindul. Lezsernek tűnik a fickó, szimpatikus - sokkal inkább, mint az előbbi pilóta. Zenéről dumálunk, ő is szereti a Dream Theatert, ez igen, akkor rossz ember nem lehetsz, gondolom magamban, a vallásról is szó esik, hiába mondom, hogy unitárius vagyok, Dávid Ferencről nem hallott. Nemsokára kisüti, hogy ő szabadgondolkodó, most rajtam a sor az értetlenkedésben. Türelmesen elmagyarázza, hogy a lakosság zöme római katolikus, de aki szűkösnek érzi a katolikus vallás kereteit, az csatlakozhat a szabadgondolkodók hivatalosan elismert „ligájához". Egyfajta ateizmus ez, persze, annál jóval több, mert nem Isten létének megtagadásáról van szó elsősorban, hanem létének másképpen való értelmezéséről. Az ország összlakosságának körülbelül 15%-a vallja magát szabadgondolkodónak, de számuk folyamatosan nő. Hű, milyen szabadelvű ország!
Úgy elbeszélgetjük az időt (persze, főként ő mesél), hogy észre se veszem, mikor telepedik ránk a szürkület. Lassan Brüsszelhez közeledünk, végre a város is szóba kerül, emberem mesél egy pár dolgot róla, nincs különösebben elragadtatva tőle, vidékről költözött be, a jobb munkalehetőség miatt, jelenleg jogászként dolgozik, de a várost csak megszokni volt képes, megszeretni nem. Túl flancosnak, mesterkéltnek tartja. Egyetlen előnye, hogy nem túl nagy, durván egy millió lakosa van, így is az ország legnagyobb települése, Brabant tartomány székhelye. Löki a szöveget, szerencsére eléggé izgalmasan. Az értelmesebb fajtából való, nem kérdezi, mi járatban vagyok, úgyis tudja. Ajánlok neked egy jó szálláshelyet, hozakodik elő nemsokára, mintha megérezte volna, hogy épp afelől szándékoztam érdeklődni. Egy diákszálló, a központban van, mégis olcsó, nem messze a NATO-székháztól. Brüsszel nem túl drága város - legalábbis Amszterdamhoz képest nem. Ez biztató, ember, vigyorodok el szélesen, hát, még amikor kisüti, hogy egyenesen házhoz visz... Így is lesz, egy kis dombocskáról leereszkedünk a város szívébe, Amszterdam után tényleg miniatűrnek tűnik minden, a forgalom se olyan nagy, a turisták sem tolongnak úgy. Nemsokára megállunk a Youth Hostel előtt, emberem kiszáll, jó kutyaként én is követem, most látom, hogy egyik lábára erősen sántít, no, annyi baj legyen, bemegyünk, s hála prókátoromnak, fölöttébb kedvezményes áron kapok szobát. Két éjszakára fizetek, igaz, hogy egy tizenként ágyas szobában választok helyet magamnak, de tényleg kevés zsozsót kell leperkáljak, kábé annyit, mint Amszterdamban egy napi sátorhelyért. Még a reggeli is benne foglaltatik az árban. Ez igen, kérem! Olcsó és mégis úri lakosztály. Jó helyre hoztál, hé!, nézek hálásan pártfogómra, ki már indul is. Kezet rázunk, úgy igaziból, jólesően, ahogy csak baráti érzelmű emberek szoktak, aztán ő elköszön. Utóbb jut eszembe, nem mutatkoztunk be egymásnak. Vajon, véletlen, vagy nem akart? Na, ezt immár sosem tudom meg.
Bemegyek a szobába, elfoglalok egy szabad ágyat, bemutatkozom a mellettem lévőknek, lengyelek. Még nincs kedvem beszélgetni velük, jóformán egész nap nem ettem, egyszerre úgy rám ront az éhség, hogy egyébre se tudok gondolni. Előszedem maradékaimat, holland kenyerem már eléggé száraz. Gyorsan falok, mint aki attól fél, elveszik előle. Utána zuhanyozom, aztán megkönnyebbülten felszusszanok. Igen, mintha hazajöttem volna. Egy hete nem aludtam ágyban, alig várom, hogy lefeküdhessek. Tévézni nincs kedvem, beszélgetni se nagyon. Kissé törődött vagyok. A lengyel szavak felébresztik kellemes krakkói emlékeimet. Új tekercset teszek a fényképezőgépembe, egyetlen, még tisztának mondható ingemet kirakom a szék karjára, hogy reggelig rúgja ki magát, s azzal szégyen ide, szégyen oda, ágyba bújok. Tíz órakor, Brüsszelben! Ahelyett, hogy csatangolni mennék! Majd holnap, annyi türelmem még van. Ma túl fáradt vagyok, csak elhabarnám a dolgot. Biztos, ami biztos alapon begyűröm párnám alá irataimat, pénzecskémet, s azzal már alszom is.
Reggel jólesik a bőséges kaja, kakaós tej, hm!, mióta nem ettem ilyen fölségeset! Kukorica- és zabpehellyel. Utána vajas-lekváros kenyérrel. Isteni! Valósággal meghozza az ember kedvét a városnézéshez. Kézbe kapom fényképezőgépemet, s nagy peckesen kilépek a szálló ajtaján. Mint valami menő, mondén turista. Jobbra nézek, balra nézek, aztán megindulok egyenesen előre. Brüsszel térképem nincs, az orrom után megyek. Tudom, a város a Senne partján terül el, itt is van egy óvárosi főtér, a Grootenmarkt (lefordítva: Nagy piac, akárcsak Amszterdamban, stb.), aztán a többit meglátjuk.
Valahogy van, a központ szagát mindig megérzi az ember. Nem is kell kérdezősködnöm, megyek, amerre érzem, hogy mennem kell, s rövidesen rá is akadok őkelmére. Útközben rengeteg modern épületet látok, úgy tűnik, Brüsszelnek nincs olyan jellegzetes, összefüggő tömböt alkotó óvárosa, mint például Amszterdamnak. Ennek miértjéről talán a második világháborút kéne kérdezni. Itt is, ott is feltűnik egy-egy régi épület, köztük azonban magas toronyházak, csillogó üvegpaloták, cuccos bevásárlóközpontok nyúlánkoznak. Egyértelmű, hogy a város a Közös Piacnak köszönhetően nagyon fejlett, ipari és kereskedelmi szempontból egyaránt. Nem is csoda, hisz hagyománya is volt a dolognak, Brüsszel már a XII. századtól híres volt textilkészítőiről, forgalmazóiról. 1100 táján épp a textilművesek kezdeményezésére és hozzájárulásával vették körül erődítéssel a várost.
Na, a Grootenmarkt legalább megmaradt eredeti formájában! Le a kalappal, ember! Lenyűgöző látvány! Egy nagyjából téglalap alakú tér - a hajdani piac - egészen körbe van építve méltóságteljes, barokkos pompájú épületekkel, melyek zárt kompozíciót alkotnak. Ez igen, itt volt várostervezés! Az egészben az a legklasszabb, hogy a hatalmas hodályok mintegy óvják a teret, mely így miniatűrnek, bájosan otthonosnak tűnik. Kompakt épületegyüttes, meg kell hagyni, nem túl nagy, három kameraállásból az egészet le tudnám fényképezni. De csak nyugi, na, hadd beszéljek a legizgalmasabbról, mit leírni egyébként totál nem tudok: az egész tér telis-tele van virágokkal, melyek összefüggő szőnyeget alkotnak. A különböző színű, fajtájú virágok szigetei érdekes mintákat képeznek, tehát nem csak úgy hatra-vakra vannak összehajigálva a cserepek, hanem előzetes terv szerint, nemzeti színben, különböző mértani alakzatokat képezve. A virágmező szélénél kerítés, mellette ámuló, fényképező turisták százai. Ilyent biztosan nem láttak még! A kerítésen kívül, az ódon épületek alagsorában virágárusok sorakoznak. Mennyiféle virág, szűzanyám! Csak a tulipánt említem, öt-hat színben, mert azt biztosra felismerem, a többiről inkább nem szólnék, mert szégyen ide, szégyen oda, csöppet sem értek hozzájuk. Nemsokára kiderül, július 21-én volt a belgák nemzeti ünnepe, annak tiszteletére öltöztették virágdíszbe a teret, mely azóta így áll. Nem próbálom megsaccolni, mekkora lehet a tér, a négyzetméterek megállapításába mindig beletörött a fogam, csak azt tudom mondani, hogy a virágoknak köszönhetően hullámzónak, örökmozgónak tűnik minden.
Na, hadd lássuk végre az épületeket is! Nem túl hatalmasak, ám nagyon rafináltak. Itt van mindjárt a városháza, ez tűnik a legrégibbnek, XV. századot mondanék, csupa-oszlopos késő gótika, több, egymásra épülő erkélyes szerkezet, bőven csipkézett oszlopok tartásában, középen magasba törő torony. Kétoldalt a különböző céhek barokkos székházai, sorban, szorosan egymás mellé építve, oromtetővel, egyik tetején merész lovasszobor. Szóval, polgári valóság tükröződik itt, egyértelmű. Szent és profán egymás mellett, mert akarom mondani, kissé odébb ott csücsül a Saint-Michel-káptalan, és a Notre Dame de la Chapelle-székesegyház. Izgalmas. Nem tudom: vagy csak én vagyok olyan hangulatban, vagy tényleg lenyűgözők, mert egyszerűen odavagyok tőlük. Na, és szemközt a Maison du Roi, a Király Háza, mely V. Károly dicsőséges uralkodását idézi. Turisták dögivel vannak mindenfelé, alig tudok felhágni a városháza lépcsőjének karzatára - megrökönyödést keltve - hogy fényképet készítsek a virágmezőről, az épületekről. A városháza elég rég lehetett felújítva, nem, nem azt akarom mondani, hogy ramatyul néz ki, sőt, a kövei izgalmasan feketéllnek, igazi ódon hatást keltve, mely kontrasztban alkot a virágok élénk színeivel. Szóval, jól össze van hozva itt minden, az iskoláját neki!
Míg ekképp vizslatok, eszembe jut, hogy valahol a főtér közelében kell legyen egy izgalmas kis szobor, a pisilő fiú, mely elsőként ötvözi egy szobor és egy szökőkút tulajdonságait, s a maga idejében kihívóan modern volt. Nosza, föl kéne fedezni! Míg keresgélem, töröm az agyam keményen, ki is követte el, talán Breughel, vagy Van der Weyden, de az is lehet, hogy valaki más. (Titkon bevallom, de ne árulják el senkinek, hogy csak ezt a két belga képzőművészt ismerem, hát ezért említettem őket.) Forgolódom a Grootenmarkt közelében, régi, magas házak, díszes kirakatú ékszerboltok, órásüzletek között, szóval Brüsszel legjavát kerülgetve. Szemem a sűrűn rakott, magas, oromdíszes házak tetején legelészik, így majdnem belebotlok a keresett pisilőbe. Szegényke, eléggé el van bújva a magas házak közé, mintha szégyellné azt, amit egyébként kihívóan csinál. Nagyon pici szobor, ami valamelyest érthető is, hisz kisfiúról van szó, de valami akkor sem oké, mert az istennek sem tud érvényesülni. Jópofa ötlet, meg minden, de valahogy mégis csalódást okoz. Míg ezeket meggondolom, kissé fitymálóan, szegénykét körülveszi három-négy turista, őkelmét egészen eltakarva. No, épp csak ez hiányzott! Bosszankodom, nincs is kedvem kivárni, hogy eltakarodjanak. Faképnél hagyom a pisist, fényképet se készítek róla.
Egy cukorka-boltban megvásárolom a legolcsóbb gumicukorkát, méteres darabokban van, össze kell tűrögetni, szerzek melléje valami zsömlét, s egy doboz kefirt, s azzal egy lépcsőre ülve falatozni kezdek. Szegény nadrágom már rég letett az ilyesfajta akciók elleni tiltakozásról, csak egyre feltűnőbb fakósága jelzi rossz kedvét. Én ugyan próbáltam kedveskedni neki, Amszterdamban kimostam, de már az azóta is annyi mindent megért... Világot látott nadrág vagy, hékás! Erről ne feledkezz meg! Azt hiszem, érdemes egy kicsit tűrni ezért!
Evés után már gondolkodni is kedve támad az embernek, ha ennek nincs is értelme. Hogyan tovább? - próbálok diskurálni magammal. Jó lenne valami térkép, vagy egy idegenvezető. Elég felkészületlenül érkeztem a városba, csak úgy szétnézek, mint ahogy a vak tette Segesváron. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy bámulózok itt az óvárosban, a többit majd meglátjuk. Szerencsére, nincsenek túl nagy távolságok Brüsszelben (legalábbis más európai fővárosokhoz viszonyítva), nem okoz gondot gyalog egyik helyről a másikra jutni. Hát tovább szaglászódom az óvárosban, megbámulom a Begina kolostort, tiszta barokk, persze, amolyan belga módra. (Nem tudom, most inkább azt kellett volna mondanom: flamand módra?). Brüsszel egyébként megpróbálja a két tartományt tisztességesen összefogni, így például mind a flamand, mind a francia nyelv hivatalos a városban. A franciával totál hadilábon állok, a flamandnak legalább a dallama ismerős, lévén germános. Persze, ez nem azt jelenti, hogy bár egy szót is megértek abból, amit a flamandok karattyolnak.
Na, aztán látok neoklasszicista polgárházakat is, dögivel, s ahogy a csöppnyi óvárost elhagyom, üveghegyeket is. Elég intenzív lehetett a német légierő tevékenysége (Belgiumot mindkét világháború idején megszállták a németek). Odébb egy kis emelkedő, rajta nagydarab templom, nézem, valami furcsa rajta. Persze, egyik része vakítóan fehér, másik szürkésfekete. Aha, tán restaurálás alatt áll? Egyik feléről lenyalták a koszt, az idő kódjeleit, másikon még ott díszelegnek: bizonyítékul, tanúként. Nagy hamar eldöntöm, most nem esem abba a hibába, mint Amszterdamban, hogy minden múzeumot meg akarjak látogatni. Képtelenség. Az lenne az ideális, ha az ember hónapokig élhetne egy adott városban, s hetente csak egy múzeumot próbálna megemészteni. Úgy még élvezni is tudná, meg is maradna valami a látottakból. Egyetlen múzeumot szemelek ki, mint ragadozó az áldozatát, azzal a veszéllyel nem számolva, hogy támadóból könnyen áldozattá válhatok: a Művészeti Múzeumot. Hadd lássuk, mit hordtak össze a belgák az évek során. A belépti-díjat nem sokallom, tényleg nem egy drága város ez a Brüsszel. Igaz, ami igaz, turista sincs annyi. Vajon miért? Az emberek irtóznak a hatalom (NATO) és az országok fölötti adminisztráció (Európai Unió) jelképeitől? Tudj' a fene, nem is akarok gondolkodni rajta. Nekem tetszik Brüsszel, bár az tény, hogy a kompakt Grootenmarktot nem számítva elég finomvegyes képet mutat, kissé mintha esetlegesen történtek volna az újjáépítések, átgondolatlannak tűnik a város terjeszkedése, modernizálása. Persze, ez csak az én véleményem, tehát relevanciája a zéróval vetekedik.
No, de lássuk a múzeumot! Nagyon is polgárinak tűnik, mint egyébként minden ebben a városban. Mintha még a művészet is a polgárias funkcionalitásból nőtte volna ki itt magát. A szőnyegszövést és a fajanszművészetet említeném meg mindössze, hogy értsék, mire gondolok. Átgondoltság, hidegvér. Végeredményben szép, szemnek tetsző munkák vannak kiállítva, de valahogy olyan hidegek, távolságtartóak. Mintha azt mondanák: szépek vagyunk, de nem azért...!
Na, persze vannak itt igazi remekművek is, szobrokra és festményekre gondolok. Mindent összevetve úgy tűnik, kissé távol áll tőlem a belgák lelkivilága, de azért elért eredményeikért tisztelem őket.
Attól, hogy elnéző voltam magammal szemben, megengedtem magamnak, hogy ne menjek több múzeumba, egészen meg vagyok könnyebbülve, jókedvűen bóklászok fel-alá a városban, hanyagul nézelődöm. Amszterdamban egyvégben turistákba botlottam, mivel itt ilyesmiről nincs szó, kicsit furcsán érzem magam. Mindenki végzi a dolgát, csak én bámulok, mint egy palimadár. Persze, azért itt is megfordulnak turisták szép számmal, de elsősorban a Grootenmarkt körül rajzanak, én pedig azt már rég elhagytam. Modern városrészekben járok, csak úgy, céltalanul. Egyszer csak, mit ad Isten, magyar beszédet hallok. Hű, nem is esik rosszul! Odasompolygok, hát kétbusznyi magyar turista lézeng. Nyugdíjasok. Bevallom, ez kissé lehervaszt. A nyugdíjas turisták eléggé unalmasak. Többnyire csak vásárolni akarnak - minél olcsóbban, minél izgalmasabb dolgot. Azért szóba állok egy nénivel, keszthelyiek, csak néhány órára álltak meg Brüsszelben, aztán folytatják útjukat hazafelé. Na, Isten segítsen benneteket!
Lassan kifáradok, hazafele indulok. Reggel igyekeztem jól megjegyezni a városrészt, ahol a szálló van, most mégis gondom van a visszatalálással. Szégyenszemre kérdezősködnöm kell. Mikor végre rátalálok a helyes útra, megnézem a NATO székházát is, tegnap, érkezésemkor már sötét volt, reggel pedig az óvárosra koncentráltam. Nagydarab, modern épület, egy rakás katona őrzi, zászlók lengenek előtte, ilyesmi.
A szállóban csak lézengek, elköltök valami szerény vacsorát, nagy dumás kedvem most sincs, inkább levelet írok. Lassan jól esne ismerős arcokat látni, szerető karok közé feküdni. Kicsit elegem van az idegen-ismerősökből.
Reggel újult erővel vágok neki a városnak, bár most nem olyan korán: tízig alszom, ami már-már henyélés, a reggelit is lekésem. Eléggé hosszú utam során most érzem először teljesen kipihentnek magam. Tükörbe nézek: végre a szemem se vérmes (a sok bámulózás és az erős fény eléggé lestrapálták). A város egyik dombocskájára igyekszem, ahol az Igazságügyi Palota áll (az este „puskáztam" a szálló egyik ingyen-térképéről). Meg is találom viszonylag könnyen, hatalmas, kopár, rideg hodály, valamiért a bukaresti kőgigászokra emlékeztet. Azoknál tapasztaltam efféle hivalkodó grandomániát. Na, azért nem bánom, hogy feljöttem, mert a dombocskáról lehet látni a város egy részét. Nem pompázatos, de nem is hervasztó látvány. Egy darabon falat pillantok meg, fölcsimpaszkodok rá, lenézek a mélybe: alant egy utca, házak, itt fönn rideg falóriás: két külön valóság. Elképzelem, mekkorát lehetne esni... S akkor eszembe jut az a kandi kamerás jelenet, amikor egy pacák megkér valakit, fényképezze le, ő maga feláll a fal tetejére, s onnan látványosan, üvöltözve hátratántorodik. Szegény megszeppent fényképező pedig lecsapja a gépet, s elszelel. Tán attól félt, hogy bűnösnek mondják? Röhögnöm kell. Tán épp itt készült az akció. (A fal túloldalán háló volt kifeszítve, azt szegény palimadár persze nem láthatta.)
Még egy tervem van a nap hátralevő részére, aztán jöjjön, ami a véletlen kehes falován elém tántorodik: Az Atomiumot kéne megnézni. Sosem rajongtam a modern építészetért, de ez állítólag elég különös. Az 1958-as brüsszeli világkiállításra készült, annak jelképévé vált. Van egy kis mennivalóm, a tegnap kicsinek mondtam a várost, most irdatlanul hosszú utcái megőrjítenek. Ahogy lassanként föltünedezik, már tudom, miért Atomium a neve. Elég futurisztikus: egy atomnak (ne kérdezzék, melyiknek, kémiából mindig gyenge voltam) a szerkezetét imitálja, protonok és neutronok gömbjeit szeszélyes vonalú csövezet köti össze. Alapvetően fémből készült, a gömbökbe lift visz fel, mindenik gömb másként van berendezve, persze, alapvetően turista-centrikus módon, értem ezalatt azt, hogy vendéglőből több is van. Ha minden igaz. Számomra nem itt kezdődik a művészi sejdehaj, annak gondolata se dob fel különösképp, hogy egy atom gömbjében ebédelhetnék. Hagyjuk. Úgy látszik, ma nem vagyok Brüsszelre hangolódva -vagy Brüsszel nincs rám hangolódva. Ha nem egyéb, a csinos és elbűvölő Grootenmarkt után számomra nincs sok látnivaló ebben a városban. Az EU székházára sem vagyok különösebben kíváncsi, legalábbis annyira nem, hogy keresgélni kezdjem. Kissé lehangolt vagyok, amolyan félbe-szerbe hagyottnak érzem látogatásomat. Tudom, folytathatnám a bóklászást, de már nincs kedvem hozzá. Még alig négy óra, s arra ébredek, hogy nincs mit csinálnom. Tovább már nem akarok indulni, ahhoz már késő van, Brüsszelhez viszont több kedvem nincs. Mit lehet ilyenkor tenni? Számolni, s kötni ötösével? Ez is egy megoldás, de a legrosszabb.
Tovább lötyögök, mígnem ráakadok egy parkra, s ott kifekszem a fűben. Lehet, hogy tilos, amit teszek, de szerencsére franciául, flamandul nem tudok, így nem értem a tiltótáblák szövegét, ergo nem lehet lelkiismeret-furdalásom. Így, a fűben fekve egy kicsit helyrepattanok, pláne amikor meglátok egy hölgyet két középuszkárral. Ez igen! (Gondolom, egyértelmű, hogy örömöm a kutyáknak szól, nem a hölgynek). Csintalanul ugrándoznak, pajkoskodnak egymással, teszik a nagyot gazdájuk előtt, színészkednek. De gazdájuk nem törődik sokat velük, talán szerelmi bánattal küszködik, mert szeme szomorú, réveteg, épp csak ki nem csordul. Nosza, kezdem csábítgatni!
Persze, a kutyákat. Először bizalmatlankodnak, csak néznek játszi-szigorúan, de szemükben látom, nemsokára ölembe pottyannak, de a tisztesség az tisztesség... A két becsületkört le kell először futni. Miután ez megtörtént, szépen összebarátkozunk. Ugrándozunk, játszadozunk, bohóckodunk. Csuda két mókás úri fiúk az uszikák, csintalankodnak is rendesen, persze, csak a jólneveltség határán belül. Egészen feldobnak, helyre teszik kedvemet. Ez igen! Látják, ezért érdemes volt eljönni Brüsszelbe! Amikor nagy sokára elszólítja a gazdájuk őket, majdnem megharagszom. Álljunk meg, hé! Látom, ők is méltatlankodnak, vonakodva követik csontadójukat. De hiába, a sors kegyetlen, játékomat elveszi, kedvemet is. Ím, a kutyákban is csalódnom kellett: elhagytak, néhány jó falat reményében. (No, hátrébb a világfájdalmas szentimentalizmussal, no!)
Dolgom ekképp végezve hazabandukolok. Lassan esteledik. Mit mondjak, végül csak nem telt hiába a napom! Elégedetten fogom vízszintesbe helyezni magam.
Tusolok, összerakom motyómat, s kicsit kimegyek a hallba, tévézni. Sokan vagyunk, mindenki mást nézne, váltogatják a csatornákat. Basszus, ez minden, csak nem tévézés! Visszahúzódom szobámba, néhányan még lézengnek odabent, váltunk néhány tétova mondatot, de elég erőlködőn. No, úgy látszik, Brüsszel nem a kapcsolatok városa. Üsse kő! Ami nem megy, nem kell erőltetni. Lefekszem, pár perc múlva már horkolok is. Gondolom, a többiek pokolra kívánnak. Oké, megyek én, de ne sürgessetek!
Korán ébredek, elköltöm reggelimet, a felhozatal ugyanaz, mint első nap: kakaó, kukorica- és zabpehely, lekvár. No, nem valami változatos. Mindegy, még nem untam meg, sőt. A meleg kakaó állatian jól esik most is, tömöm magam keményen.
Azután nyakamba kanyarítom a zsákom, s azzal pá, Piri! A térképen kinézem az utcát, mely sejtésem szerint rávezet az autópályára. Gyalog készülök megtenni az utat odáig, a térkép léptéke szerint nem lehet túl messze. Rá is találok rövidesen a keresett útra, egy álmos, hat sávos aszfaltkígyóra, viszonylag gyér forgalommal. Eléggé lagymatagnak tűnik az egész város. Bandukolok, mint az őszi nap, a városról alkotott véleményemet újólag átformálva. Még, hogy kicsi! Akkor miért olyan irdatlanul hosszú ez az út? Csak azért, hogy engem bosszantson? Görnyedezek hátizsákom súlya alatt, az utóbbi napokban elkényelmesedtem, szinte nem is kellett a hátamra vegyem, most egyszerre kicsit sok. Már jó ötven perce megyek, még mindig nem akar fogyni az út. A külvárosi jelleg erőteljes, de még van mit vennem. Egy lepukkant boltban vásárolok némi kaját, egészen olcsón, hadd legyen az útra. Ha kitart a szerencsém, ma este már Párizs kócos levegőjét kéne szívnom…
Nagy nehezen elérem az autópálya kezdetét, igen ám, de olyan szűkös az út, a forgalom pedig olyan szeszélyes, hogy rövidesen belátom, itt semmi esélyem autót fogni. No, ismét föl a málhát, kell keresni egy benzinkutat. Elindulok az autópálya mentén, s azon imádkozom, ne nyolc kilométerre legyen az első kút, csak hatra. Itt már sűrűn járnak az autók, dudálnak is rám keményen, szokatlan jelenség lehetek. Nemsokára felkényszerülök az autópályát szegélyező ütközőre, melyen, ha lassan is, de lehet araszolni, lévén, hogy mellette hangfogó fal van, melybe meg tudok támaszkodni. Így megyek vagy fél órát, kész kínszenvedés, görcs áll minden porcikámba. Rosszkedvű mégsem vagyok, kevés jó tulajdonságaim egyike, hogy a bajban, gondban nem hagy el a kedvem. Fütyörészgetek, araszolok előre. Később
pihenésképpen kis időre leszállok az emelvényről, de a mellettem alig pár centire elhúzó autók belém verik a frászt. Igen, egyikük meg is áll. Nem, ne gondolják, hogy megszánt, s el akar vinni, csak egy rendőrautó... Már szinte vártam magukat, uraim! Persze, angolul nem tudnak, így csak sejteni tudom, hogy ugyanazt akarják, mint tavaly az a katowicei rendőr: takarodjak le az autópályáról, merthogy azon tilos a gyaloglás. Ha nem, olyant tesznek!... Na, milyent? Elkérik az útlevelem, basszus, nekem annyi, gondolom sötéten. Amikor meglátják, hogy román állampolgár vagyok, egyenest a dutyiba visznek... No, mégsem, viszonylag emberséges hangon azt ajánlják, másszak le az útról, menjek a szemem világába. Persze én bizonygatom, hogy csak egy benzinkútig igyekszem, stoppolni akarok, meg is kérdem, hány kilométerre van a legközelebbi, alig háromra, mondják. Sajnos, eszük ágában sincs fölajánlani, hogy elvisznek odáig.
Annyira azért nem gálánsak. Megvárják, amíg lekotródom az útról, s elhúznak. Pokróc emberek. Piha!
Szerencsére, a hangfogó falon találok egy kis ajtócskát. Azon túl egy kiszáradt, gazos árok nyújtózik, átlibbenek rajta, talpam alatt ösvény. Egy-két biciklis suhan el mellettem, a zóna egyébként kihalt. Távolabb néhány ház, tanyaszerűen, távol egymástól. A pázsit szépen kaszált, a kertek rendezettek.
Érzem, muszáj megpihennem. Vállaim már nem bírják a strapát. Lassan tizenegy óra, elég sok időt elfecséreltem, de ez a szusszanás kijár nekem. Falok is kettőt. Elheverek a fűben, színe, illata nyugtat.
Csak nehogy leszidjon valami rátarti belga gazda, miért heverem szét a füvét, egyáltalán: mi keresek a magánterületén…
Fölszedelőzködöm, hajrá tovább. Mire végre megtalálom a benzinkutat, már dél van, a forgalom megcsappan. Bezzeg, annál többen húznak félre a parkolóba, pihenni, enni. Elnézek a kamionok felé, ugyanis erőst szeretek teherautóval utazni, de mivel nem tudok franciául, s itt pedig alapvetően az a társalgás nyelve, nem merek szóba elegyedni egy sofőrrel sem, hogy aztán egy óvatlan pillanatban megkérjem, vigyen magával. Amint így ténfergek, látom, hogy konkurenciám is akadt: kissé odébb egy fickó áll, mellette utazótáska (ki látott még ilyent: utazótáskával stoppolni?!), kezében kartondarab, felirattal. Aha, mindjárt meglesem, merre igyekszel, hékás! Közelebb nyomulok hozzá, hát, Párizst ír a táblán. Ember, nekünk össze kéne társulni! Nemsokára oda is sündörgök melléje, s beszédbe elegyedem vele. Elég
barátságosnak tűnik, az pedig, hogy német, kész megkönnyebbülés. Olyan jólesik a sok érthetetlen francia, kikínlódott angol után németül cseverészni, hogy csak na! Berlinből jön, édesapjához igyekszik, ki munkaügyben hónapok óta Párizsban tartózkodik. Na, hát ilyen is van? Jól ismeri a várost, ez még jól foghat nekem, gyorsan ki is faggatom, nem tud-e valami jó kempinget. Tud ő, hogyne tudna, majd elmagyarázza, hogy találom meg. Csak már lennénk ott.
Nemsokára fogunk egy autót, unalmas belga pofa vezeti, csak egy határ menti településig megy. Biztos, seftel valamit. Mindegy, addig is jó lesz. Német barátom meglepően jól beszél franciául, legalábbis nekem úgy tűnik. Be nem áll a szája, egyvégben fosolnak a sofőrrel. Társalgásukból totál kimaradok, amit nem is bánok különösebben. Csak két óra, amikor kiszállunk egy útszéli pihenőhelynél, még fiatal az idő, jó reményeink vannak Párizsba érni. Behúzódunk egy csenevész facsoport alá, jól esik látnom, hogy újdonsült ismerősöm is lehuppan a földre, nyápickodás nélkül. Falatozunk, megkínáljuk egymást. Az ő felhozatala sem gazdagabb, mint az enyém, nagyjából egy húron pendülünk. Barátságosan tekintgetünk egymásra, a közös sors összehozott. Köszönöm neked, véletlenek istenanyja!
Na, és aztán megint stoppolunk. És megint és megint. Valamit tán nem jól csinálunk, mert az istennek se akarnak felvenni. Már négy óra, már öt, mi még egy helyben vagyunk, már az aszfaltot is feltúrtuk, annyit tapicskoltunk. Mi van, hé?, nézünk egymásra lelombozódva. Így nem lesz semmi Párizsból!
Na, azért nem olyan vészes. Csak tudni kell kivárni, megérkezik a szerencse, ha későre is. A miénk nagy sokára egy Alfa Romeo formájában érkezik, vehemens párizsi fickó ül benne. Átlag százötvennel söpör az úton. Teheti, kocsija erős, mozgékony. Német ismerősöm ismét nyelvelni kezd franciául, én ismét hallgatok. Még jó, hogy gyorsan tekerünk, így is ránk esteledik. Már látjuk Párizst, igaz, alig, a félhomályban a focistadion feketéllik.
Szevasz, Párizs! Ha jól sejtem, karriered a Kr. előtti III. században kezdődik, amikor egy gall törzs megtelepedett az Ile de la Citén. Ugye így volt, eszemadta? Persze, aztán nemsokára a rómaiak is megérkeztek, dérrel-dúrral, s kezdtek lutétiázni, hogy végtére Kr. után 360-ban eldöntsék, ez a város Párizs, nem piskóta! Igen ám, de ezzel nincs elintézve minden, mert egy-kettőre megérkeztek a hunok, aztán a frankok is, ha lehet, még nagyobb hajcihővel, mint a rómaiak annak idején, s ha nincs az a drága fehérszemély, Genevieve, azt hiszem, ma egyetlen párizsiba se kellene belebotlanom az utcán! Mi, hogy ne  szemtelenkedjek? Oké, primadonnám, de azért a normannokat csak fölemlegetem, azok is megfingattak keményen, de valahogy csak túlélted őket is. Napkirály, forradalom, Napóleon, fene dolog a történelem.
Fickónk az Északi Pályaudvarig (Gare du Nord) visz, ott letesz. Kissé szédült vagyok még, arra sincs időm, hogy megnézzem, hova kerültem, máris bent vagyunk a népes pályaudvaron. Mit népes: extra zsúfolt! Emberek százai tolongnak, jólesik néha egy-egy kupac fiatalt látni, hátizsákosan. Ismerősöm elhadarja, hogy a Boulogne Pont-i kempingtelepre kellene mennem, metróval egy félórányi út, onnan a kemping busza visz tovább, még vagy húsz percet. No, nincs valami közel. Kezet rázunk, azzal elsiet metrót fogni. Én is kikeresem a magamét, viszonylag könnyen rátalálok, a vonalak más-más színnel vannak jelölve (piros, zöld, sárga, kék). Jegyet veszek, ami meglepően drága (majdnem annyi, mint Brüsszelben a diákszálló egy éjszakára…). Hiába, Párizs az Párizs. Mire végigmetrózom a város gyomrát, öreg este lesz, fél tíz felé jár. Közben tájékozódom, persze, a Szajna két részre osztja a várost, a jobb part nagyobb, itt van a legtöbb nyurga-beképzelt emlékmű, áruházak, a bal part bohémabb, a neve szinte kurvás: Quartier Latin.
Itt van az Eiffel-torony, a Luxemburg-kert, s még egy pár ilyen turistacsábító csodabogár.
A metrókijárat közelében megtalálom a buszmegállót is, a hátizsákos fiatalokról látom, hogy jó helyen járok. Elég sokat kell várnunk a kemping buszára, este csak félóránként jön. Sebaj, addig legalább van időm helyrepattanni! A városból egyelőre semmit sem látok, a neonfényű reklámtáblákat nem számítva. Elég sokan összeverődünk a megállóban, városnéző körútjukról megtérő, ezerféle nyelven lefetyelő turisták. Meg is tömjük a buszt, a recepció előtt is tumultust okozunk. Egyelőre négy napra fizetek, így is vészesen megvékonyodik pénztárcám. Érdekes, útlevelemet nem kell leadnom. No, annál jobb. Hatalmas a kemping, kissé csalódott vagyok, ugyanis elég lepusztult látványt nyújt, a sok fürge láb kitaposta az összes füvet, csak száraz, tüzes homokot látok mindenfelé, alig egy-két fa, csenevész bokor töri meg az egyhangúságot.
No, itt az atyaisten is homokos lesz! Kiszemelek egy helyet, egy ideig vesződöm a sátorcölöpökkel, de a felső homokrétegben nem fognak, az aszott, száraz alsó rétegbe pedig nem kívánnak befurakodni.
Bosszankodva leteszek szándékomról, úgy hagyom sátramat, üvegszálas vázára függesztetten, lefixálatlanul. A szél csak nem sodorja el (pláne velem együtt), esőre egyelőre nincs kilátás. Az amszterdami kemping dús füvű pázsitjához képest ez Szahara! Teszek egy kört, autók százai, lakókocsik, aszfaltozott utak. Hm, ilyen egy kemping? Úgy látszik, Párizsban ilyen. Mivel rengetegen vagyunk összeverődve, semmi otthonosság nincs a telepen, csupán egymásra gyúrt, egymás mellett idegenül járó emberek százai. Pedig a kempingezésben épp az a pláné, hogy a közös sors összehozza, baráttá teszi az embereket. No, ennek itt lőttek. Párizsban, a kozmopolitizmus fellegvárában...
Üzlet is van a telepen, vásárolok ezt-azt, a sok francia karatty zavar, nem értek egy kukkot se belőle. Eddig volt, ahogy volt, hisz használhattam a német tudásomat, itt most már csak csekélyke angol ismereteimre hagyatkozhatok, franciák közt a némettel nincs mit keresnem. Behúzódom a sátramba, egyedül, szótlanul, kissé csalódottan. Párizs hűvösen, tartózkodóan fogadott. Lehet, hogy daloló város, mint Ady írta, de egyelőre idegenül daloló, nem nekem daloló.
Reggel felgyúródom a buszra, mely a metróhoz visz, mohó turisták vesznek körül, persze, gond egy szál sincs, mert én is mohó turista vagyok, csupán az bánt, hogy én egyedül vagyok, ők meg sokan. A metrójegy kurva drága, hiába okoskodom, belógni nem tudok, mert a belépőknél nem csak egy rúd van, mit át lehetne szökni, hanem csapóajtó is. A fene enné meg, már látom, egészen kifoszt ez a város! A Champs-Elysées-re megyek, merthogy a metróállomások sorát böngészve az tűnik kapásból ismerősnek.
Az aluljáróban szerzek egy ingyen térképet: Petit Plan de Paris. Mi más lehetne a „petit", mint kicsi, merthogy a térkép bosszantóan apróka, épp csak a legszűkebb belváros fért fel rá. Az emberáradat felvisz a felszínre, menő hat sávos út, s nini, ott hátrébb bizony az Arc de Triomphe feszít. Igen, a Diadalív!
Visszasétálok, hogy köszöntsem őkelmét, bár már látom, hogy nem fog meglepetést okozni. Egyik másolatával Bukarestben már oly sokszor találkoztam, hogy most ez itt, hiába nagyobb, szebb, és hiába az eredeti, már nem tud különösebben meghatni. Fényképet se készítek róla. Íve alól rá lehet pillantani a Kongresszusi Palotára (Palais des Congres), de odáig már nem megyek el, inkább visszafordulok a központra. Pompázatos sugárút ez a Champs-Elysées, fákkal, díszes vaskerítéssel, mozikkal, bankokkal, bárokkal, Lido kabaréval, mindennel, mi szemnek ingerlője. Persze, a Grand Palais nevéhez méltón bődületes, csak pislogva merek körülnézni, a hang elvész, az ember eltörpül. Ja, s az ott, ha nem egyéb, akkor már a Szajna! Igen, a merész folyó, kinek volt bátorsága Párizst, ezt a szuszogó óriást kettőbe vágni. Rálépek egy kicicomázott hídra, ha minden igaz, III. Sándorról kapta nevét, két oldalt meg van szórva
szobrokkal, lampionokkal bőven. Egészen cuccos tér nyílik a pofámba, vagyis terecske, és aztán az Invalidus-dóm kupolája feketéllik, mellette az Invalidusok hotelje. XIV. Lajos építtette, eredetileg a harctéren megsérült katonák óvóhelye volt, ma múzeum. Szikár, tekintélyt parancsoló neoklasszicista jegyek, előkapom a gépemet, kattogtatok. Lassan tetszeni kezd, amit látok. Fegyvermúzeum, a dómban Napóleon kriptája, vörös és zöld gránitból, ja, fölötte a testamentuma, itt úgy látszik, minden Napóleonról, illetve az ő hatásáról szól, igaz, néhol XIV. Lajos árnya is feltűnik: tetszik, nem tetszik, ő alapította meg a francia birodalmat, ha lehet annak nevezni. Lejegyzem a kereszt alatti, márványba vésett napóleoni „hagyatékot", egyszer talán csak lesz kedvem lefordítani, megérteni is: „Je desire que mes cendres reposent sur les bords de la Seine au milieu de ce peuple francais que je tant aime." Bosszantóan alma vagyok franciailag. Hanyag, felületese nézelődőt játszom, aki semmiben sem mélyül el túlságosan, nem is borzolja meg
semmi a lelkivilágát. Nem időzök sokat az Invalidusok árnyékában sem. Mivel az Eiffel-torony bőven
idelátszik, s tisztességesen bizgeti a fantáziámat, hát egyenesen feléje veszem utamat. A Rodin-múzeumot
óvatosan elkerülöm.
Micsoda kocaturista lettem, röhögöm közben magamat, csak a leghíresebb látványosságok érdekelnek, egyebet észre sem veszek. Pedig nem azok teszik izgalmassá ittlétemet, hanem az egyéni felfedezések. De beszélhettem én magamnak! Ráálltam a toronyra, tekintetemet le se vettem róla, s bizony mondom, el se tudott volna téríteni utamból senki, semmi. Olyan voltam, mint a bika, ki megérzi a párzásra hívó nőstény szagát. No, micsoda épületes hasonlat, ugyebár?! Hmm, érdekes hatással van rám, azaz hasonlatbűvölő képtelenségemre ez az eiffeli produktum! Viszonylag közel járok a Szajnához, szegényke szürkén hömpölyög, bár időnként motorcsónakok borzolják vizét, korántsem olyan izgalmas, mint Amszterdam csatornái. Nagyobb, s emiatt távolibb és szenvtelenebb.
Mit mondjak, érdekes vasszörnnyel nézek szembe, magasnak magas, az tuti, tán még karcsú is egy kicsit, szegecselt vaslemezekből készült, enyhén rozsdásodik, istenuccse, így igaz! Persze, ezzel nem értékét akarom csorbítani, pontosabban nem ezzel akarom értékét csorbítani. Előtte tágas park, néhány fa, szépen nyírt pázsit. Itt-ott fiatalok hevernek rajta, mert azok olyanok, hogy mindenfelé hevernek.
Egyszer mondom, ritka jó tulajdonságuk! Hű, de hogy a torony lábánál mekkora hajcihő! Annyi ember, hogy már kimondani is fárasztó, lebzselnek, zabálnak, zömükben azonban egy hosszú, vaskos, tömött sort alkotnak, azzal a reménnyel, hogy amikor abban már legkevesebb három órát álldogáltak, megtisztulva, lélekben felkészülve jogot formálhatnak porhüvelyüknek a torony magasságába való emeléséhez... Szóval, akkora a sor a jegypénztár előtt, hogy minden kedvem elmegy a toronytól. Mi, hogy én három órát ebben a hőségben…? Hát mit gondolnak, elment a szépeszem? Nem, kérem, még nem! De ha sokáig itt állok, bámulván bambán, még bekövetkezhet! Nézem, micsoda eltökéltség tükröződik a sorban állók arcán: törik-szakad, feljutok!, hanem mit szól a világ, mit szólnak otthon, ha még azzal sem dicsekedhetek el, jártam az Eiffel-toronyban?, az olyan, mintha nem is lettem volna Párizsban! Dél van, épp a legmelegebb, az arcokon gyöngyödzik az izzadtság, elkínzott tekintetek, lihegés. Hiába, meg kell szenvedni Párizs
szimbólumának meghódításáért! No, én inkább nem értelmezem ezt a sötét vízióba burkolt szimbólumot, nehogy beletörjön a fogam, s részeg, bukott evezősként kelljen elslisszoljak a Szajna göcsörtös vizén. Még azért fölbámulok egy ízben: az első emeletig gyalog lehet felmenni, oda egyféle jegy szól, a magasabbik szintre lift visz fel, oda külön jegyet kell váltani. Természetesen kíváncsi vagyok, milyen lehet odafentről a kilátás, de nem három óra szenvedés árán...
Elhúzódom a komor óriástól, a parkban keresek egy kényelmes helyet, fészkelődöm egy darabig, aztán megnyugodva elszundítok. Jól esik, hogy eltávolodtam a tülekedők zsivajától.
Újult erővel átmegyek a Szajnán, a hídon megkérek egy járókelőt, készítsen rólam egy fényképet, úgy, hogy háttérben látszódjék az Eiffel-torony. Hadd legyen valami bizonyítékom, ugye… A fickó kissé rosszul tartja a gépet, már látom, hogy a híd egészen benne lesz a képben, valamennyire még én is, de a lényeg, a torony az hiányozni fog. Mindegy, nincs kedvem utasításokat adni, annál kevésbé, mivel francia létére alig értette meg tétova angol mondataimat. A hídról aztán bámulom még egy ideig a vizet, de túl sokan járnak, rengeteg turista, mind a toronyról áradoznak, kibírhatatlan. Elindulok a Trocadero, a Palais de Chaillot irányába, egy padon megebédelek. Hatalmasnak tűnik a város, szép is, de inkább fénypontjai vannak, köztük mély árnyékokkal. Bandukolok, a Szajnától nem távolodva el túlságosan (holmi Ariadné-fonalként használom). Na, ez a Iena-híd lesz, jó széles, egyébként szikár, rávezet a Trocadero-kertre,
érdekes képződmény. A park végében (vagy ha úgy tetszik: elején) lévő Palais de Chaillot-ra már csak egy pillantást vetek, s tovább battyogok a Maison de la Radio-ig, ahol csöppet megpihenek. Az épület félköríves elrendezésű, vagy hogy is mondjam, középen egy feltörekvő tömbbel, nem rossz ötlet. Ez már Párizs modern arcának a része. A modern építészet "remekei" mellett képes vagyok teljesen szenvtelenül elmenni, a bauhaus megőrjít, a posztmodern épületeket makrancosoknak, erőlködőknek, vagy éppen facéraknak vélem.
Mit mondjak, az idők során jó pár hidacskát ácsoltak a Szajnán, többségükben szépecskék is. Dög meleg van, jólesne egy kis locsi a folyóban, a büdös igazság az, hogy eléggé elcsigázott, migázott vagyok. Irdatlanul sokat gyalogoltam, testem méltatlankodni kezdett. Ami sok, az sok! Tudom, testvér, alábbhagyok, bocs, ilyesmi. Szóval, megvívjuk csatánkat, lassan meg is békülünk. Ekkor már a Szajna partján ülök. Az alig egy méternyi díszes vaskerítésen, mely a partot szegélyezi, igazán könnyű volt átlibbenni... Lassan esteledni kezd, de a város forgataga nem csitul. Turisták, autók, megint turisták, megint autók. Kinézhetnék valami jó kocsmát magamnak. Egyedül? Nem vagyok én magányos farkas, ki azért iszik magában, hogy sajnálatot keltsen. Lassan a kemping felé veszem az utam. Lemetrózom, lebuszozom a kötelező egy órát, lefáradva bújok be a sátramba. Néha az idegeire megy az embernek egy ilyen
nagyváros. Főleg a csendhez, nyugalomhoz szokottakat tudja kiakasztani. Persze, ez nem jelenti azt, hogy az ámulat elmarad. Vacsorázom, zuhany, s azzal aludni térek, szinte egyszerre a tyúkokkal, hadd legyen erőm a másnapi merész terv megvalósításához: Louvre-látogatás. Amint hallottam, ha nem elég óvatos az ember, könnyen beletörhet a foga. Mert akkora, hogy csak na! Valósággal hipnotizál, kifacsar, s aztán röhög rajtad. Persze, mindezt úgy csinálja, hogy még te vagy hálás neki!
Reggel elszántan, bizakodóan indulok hódító utamra, a Concorde-térig metrózom, ott kiszállok. Hű, hogy kitágul a világ! Tágas, bővérű térre csöppenek, mit mondjak, a szavam eláll. Itt nincs mit köntörfalazni, tényleg lenyűgöző! A tér mélyén lévő épületek, a Madelaine-templom és a Nemzetgyűlés Palotája valósággal magukba szippantanak. Hű, ilyen érzés is van? Az embertömeg kissé zavar, nem tudom tisztességesen belátni a teret, folyton belelóg valaki a képbe. A Luxor-obeliszknél hosszasan elidőzöm, néhány fiatal a szökőkút vizében mossa a lábát. Tyű, a szemtelenjei! Hogy merészelnek nélkülem ilyesmit művelni? Miért nem vártak meg engem is? Mezítlábra húzott csoszogóban vagyok, zokniban és csukott cipőben ugyanis felfőne a lábam, lerúgom magamról az elnyűtt alkalmatosságot, s beállok én is a vízbe.
Isteni érzés! Köszönöm néked, Párizs, néked is, obeliszk!
Korinthoszi és ión oszlopok, féldomborművekkel díszített homlokzat, kupola, szobrok, mit mondjak még, príma templomocska, palotácska. Szinte elég is lenne egy napra látnivalóból. Néha abba a hibába esem, túl sok mindent halmozok egymásra, egyik nem engedi érvényesülni a másikat. Butácska, nyafka fiúcska vagyok, ugye?
Alig bírom elhagyni a teret, csak nézek, helyeslően bólogatok, mint a megszállott, időnként fényképezek. Valósággal lökdösnöm kell magam a Louvre felé. No, igen, a Palais Royalba lehetetlen nem belebotlani: zömökség, átgondolt elrendezés. Az árkádok elég különösek, lerí róluk, hogy csak úgy lepottyantották őket, utólag. A Bibliotheque National is vérmesen meredezik. No, igen, a Louvre. Hm, maga az épület se kutya, mit mondjak! A képzőművészeti gyűjteményt már nem is kéne megnéznem… Nyugi, csak vicceltem. Magát a Louvre-ot kapásból egy szűkített fenekű U betűhöz hasonlítanám, de ha maguk azt mondják, marhaság, nem sértődöm meg. Egyik oldalsó bejáraton bemegyek az U betű belsejébe (immár maradjunk meg ennél a marhaságnál, jó?), nemsokára megpillantom a Piramis csillogó üvegjeit. S
uramisten, mit látnak szemeim, legalább húsz méteres tömött sor van a bejárat előtt! No, Zsidó Feri, erre nem számítottál, ugye? Pedig azok után, amit az Eiffel-toronynál láttál, gondolhattad volna… Nyár van, az uborka és a turisták szezonja. Eléggé lelomboz, hogy sorba kell állnom a tűző napon, szinte le is teszek a múzeumlátogatás tervéről, de aztán a kisördög csipkedni kezdi a lépemet, hogy te, képes lennél megtorpanni, ekkora út után!… A megszólított megáll, tépelődik, önmagába néz, sóhajtozik, végtére elszégyelli magát, s beáll a sorba. Összeszorított fogakkal, szentségelve.
Mit mondjak, nem így képzeltem el egy párizsi délelőttömet: sorbaállással… A Richelieu-oldalon egy doboz-szerkentyűből információs térképet lehet szerezni, nagy megkönnyebbülésemre német nyelvű is van. Böngészgetem, fortyogok a napon. Elég lassan fogy a sor, az emberek lefárasztanak állandó karattyolásukkal. Ej, hogy ezt miért nem lehetett otthon hagyni?! Eltelik egy óra, még mindig csak a sor derekánál vagyok. Türelmem oda, szomjazok, a nap nyilai bezgetnek. Ezt nem lehet bírni tovább!
Megkérem a mögöttem lévőt, tartsa pár percre a helyemet, gyorsan odalépek a piramis melletti szökőkúthoz, s jó bő vízzel megmosom az arcom. Utána a lábam is. Néhányan megmosolyognak, a többség arcán azonban inkább irigységet látok. Merthogy ők nem merik ugyanezt megtenni. Jól nevelt palimadarak. Szégyenlősek. Marha egy tulajdonság. Jöjjenek, frissüljenek! Nem? Ha nem, hát nem!
Megújultan állok vissza a sorba, jobb kedvvel, több türelemmel. Még harminc perc ide-oda, aztán legombolják rólunk a belépti díjat, s lebocsáttatunk a múzeumba. Mit részletezzem...
Odalent pihenéssel kezdem a dolgot, erőt gyűjtök. Közben böngészem a tájékoztatót veszettül, hogy merre, hova, meddig. Tudom, így is tévelyegni fogok, egyes dolgokat kétszer nézek meg, másokat egyszer sem. Próbálkozom, ugye... Az, hogy nem fog sikerülni, természetes. Hisz rólam van szó! A múzeum négyszintes, három szárnya van, ezek a Richelieu, Sully, Denon neveket viselik. Inkább a keleti kultúrák érdekelnek, a többit valamelyest mellőzni fogom, már csak azért is, mert ez a hodály túl nagy ahhoz, hogy fülitől farkáig tisztességesen végig lehessen járni. Válogatni kell, ha lehet ésszerűen, a gond csak annyi, hogy én úgy nem tudok. Csupán azt tudom, hogy most mi nem érdekel: a német, holland, belga festészet, azzal már Berlinben és Amszterdamban elteltem. A többi viszont jöhet, azt hiszem. Nagy
óvatosan megindulok, kerülgetek, nézegetek. Hatalmas termek, extra sok látnivaló.
Elárulhatom? Az iszlám művészetet, az egyiptomi gyűjteményt, a görög, etruszk, római, és a keleti műkincsek részlegét választom. Számomra ezek a favoritok. A görög kerámia és bronzművészet nem egy kutya dolog, elmondhatom. A Louvre történetét illusztráló részleget óvatosan kikerülöm, rövid tétovázás után a bőséges francia-olasz szoborgyűjteményt is mellőzöm, bár emiatt lelkiismeret furdalásom támad. Az olasz reneszánsz mestereit már bezzeg megkukucskálom alaposan , Canova Psyche és Ámor-járól még egy fényképet is készítek suttyomban, kockáztatva, hogy ha meglátnak, kidobnak. Hiába, eszméletlenül izgalmas az a szobor-együttes! Igaz, ami igaz, Michelangelo Haldokló rabszolgája se kutya, de hát a többi se. Nem fogok itten mindent elmesélni töviről hegyire. Nem vagyok senki leíródeákja!
Igen, az etruszkokról is megtudok egy pár érdekes dolgot, szarkofágot is látok, aztán a görögökbe mélyedek bele, igen, a Milói Vénuszt is észreveszem. (Hiába, ezt muszáj volt megemlítenem, szegénykét oly sokan vadásszák, a Mona Lisa mellett a Louvre egyik szimbóluma, ha ezeket nem láttad, beszélhetsz akárkinek, hogy jártál a Múzeumban, senki se hiszi el.) Az egyiptomi gyűjteményből II. Ramszesz szobrát bámulom hosszasan, az iráni művészet is tetszik enyhén nonfiguratív jellegével, különös hangulatával. Ain Ghazal szobra olyan, hogy az már nem is szobor, s éppen ettől jó. Egyik csodálatból a másikba esem. A Mezopotámia-részlegen ücsörgök tán a legtöbbet, kölyök koromban megfogott a
történelmük, azóta is izgatja a fantáziámat. Hammurabi, asszír féldomborművek, szárnyas ló. Mit mondjak, érdekes emberi lelkeket takarnak!
El sem bírják képzelni, mennyit kerengek, lézengek, forgok. Válogatok, mint ama tyúk a kendermagban, bizisten, egyik emeletről a másikra kujtorgok, a festők közül nekem csak a reneszánszkoriak jók, igen, mert ekkor jelenik meg az az átok perspektíva, hogy a fene vinné el, na, nem is azt, hanem a hiányát… Igen, a Mona Lisát is megtalálom, az első emeleten, a Denon-szárny 6-os termében büszkélkedik. Mit büszkélkedik: kérkedik. Inkább nem mondok semmit róla, mert még kiderülne, csalódott vagyok. Pedig nem. Egyiptomi részleg megint, Echnatonnal, s persze a híres ülő íródeákkal. Utána pihenek egy adagot, rám is fér, enyhén szédelgek, a szemem pedig káprázik. Négy óra elmúlt, azt jelenti, hogy körülbelül három és fél órája bámulom a bűvöletet. Lábaim kissé eldagadtak a sok állingálástól, fáradt
vagyok, elcsigázott. Sok helyen van mozgólépcső, s az könnyít ugyan valamit a petyhüdt múzeumlátogató helyzetén,
de mindent összevetve mégis túl nagy falat egyszerre ez az izé, jobb lett volna két alkalommal megbirkózni vele. Éhes is lettem istentelenül, az üldögélés nem segített, csak még jobban erőt vett rajtam a fáradtság, úgyhogy elég nyűgösen folytatom a nézelődést. Feladni azonban csak azért sem akarom, mert, ugye, az ember meg kell hogy mutassa, mire képes.
A francia festőket többnyire továbbra is hanyagolom, szegények egészen ki lehetnek rám, de szó, ami szó, egy-két Gericoult-festmény megragad, Ingres Török fürdője pedig percekig fogva tart. Bevallom, ez főleg a meztelen nők miatt van. Buja mozdulataik ingerkednek velem. Na, látják, ez a műélvezet non-pluszultrája! A Medici-galériában is megfordulom magam, de a sok festmény lassan az idegeimre megy.
Visszaereszkedem az első emeletre, s az imént kihagyott Kézműves részleget tekintem még meg. Szerencsére nem is bánom meg. Sok-sok türelmet, hozzáértést és persze jó ízlést látok. A középkori rész tetszik a legjobban, az a legmisztikusabb, állatábrázolások, fába, fémbe, minden, amit akarnak. A reneszánsz hűvös, mértéktartó. Persze, azért itt is van csodálnivaló bőven. Szinte nem is jön, hogy higgyem, itt vagyok, és mindezt láthatom. Persze, csak szelektíven. Még a XVII. századi részleg tűnik érdekesnek, s azzal kész. (Ha eddig nem mondtam volna, többnyire időrendi sorrendben vannak „tálalva" a munkák, századok, korok szerint, de van tematikai rendszerezésű részleg is.)
A fásultság egyre jobban erőt vesz rajtam, ugyanakkor hajt a kényszer: semmi érdekeset ki ne hagyjak... Épp ezért még egyszer visszabattyogok oda, ahol a nézelődést türelmetlen rohanással elkezdtem (mondtam én, hogy következetlen és fudri vagyok), most alaposabban böngészgetem a preklasszikus görög gyűjteményt, sőt, még az észak-európai népek szobrainak részlegére is bekukkantok, és irtó kellemes meglepetésben van részem. A legrégebbiek még a vándorlás korának barbárságát idézik, vadak, félelmetesek: viking kultúra. Ezek után mi jöhet még? Ki innen! Ugyanott hagyom el a múzeumot, ahol bejöttem, hat óra, fél napomat itt töltöttem, 'sze bánja a fene, annyi képzőművészetet beszippantottam, hogy csak na! Szó, ami szó, rám is fért. Volt némi bepótolnivalóm…
Beszédülök a metróba, irány haza. Teljesen kifárasztott a Louvre. Mintha egész nap fát vágtam volna. Persze, csöppet se bánom, sőt! Elteltem élményekkel. Zsong a fejem, mintha egy méhkassal kereszteztem volna: méhfej. Hű, milyen költői vagyok, ugye… Hét óra múzeumlátogatás után könnyen megy ez nekem…
Margarinos kenyeret falok, tejet iszom hozzá, pótolni próbálom az ebédet is. Pénzem vészesen fogy, még drasztikusabb spórolásba kell kezdenem, nem, mintha eddig gáláns módon költekeztem volna.
Reggel ismét nyakamba veszem a várost, még mindig a központot böngészem. Van látnivaló elég, de valamiért búvalbélelt vagyok, nincs nagy kedvem a császkáláshoz. Kocsmázni, dumálni lenne jó. De kivel? Bosszantó, de a kempingtelepen senkivel sem tudtam megismerkedni. Közvetlen szomszédaimban nem láttam hajlandóságot, tovább hova kujtorogjak?
A Sorbonne egyetemet, templomot veszem górcső alá, összeszorított fogakkal mormolom a leghíresebb magyarokat, akik itt végeztek. A Panteon előtt is ténfergek egy sort, tudom, itt van ama híres inga. Az, amelyikkel valaki valamikor bebizonyította, hogy kerek a föld s forog. Hogy ki és mikor, most kapásból nem tudom, s utánanézni nincs kedvem. Készítek egy fényképet az impozáns épületről, abban az illúzióban ringatom magam, hogy ha hazamegyek, majd nyitok egy kiállítást: Autóstoppal Európába(n)…
Hülyeség!
Máshol többet törődtem az építészettel, merész, bár szakszerűtlen stílus-meghatározásokba bocsátkoztam, fanatikusan, mint aki totál odavan az épületekért. Nos, úgy tűnik, ennek vége. Hát nem szomorú? Hát nem! Így hogy vegyem lépteim a Notre Dame felé? Jól, gond egy szál sincs! Attól a székesegyház még székesegyház marad, akkor is, ha nem kívánok stílflörtbe bocsátkozni vele. Na!
Azért a Luxemburg-palotára is vetek egy pillantást, főként a parkja tetszik. Szökőkutak, szobrok, padokon emberek, fák, ilyesmi. El tudják képzelni, ugye? Nem baj! Medici kút, allegorikus szobrok (pl.: Zene, Festészet), a francia irodalom nagyjai, talapzatokon, esőben, verőfényben, kitartóan, a kíváncsi, unott tekinteteket pirulás nélkül állva: Flaubert, Stendhal, Baudelaire, Verlaine, stb. Vannak itt festők is, azt hiszem: egy rakás, számomra ismeretlen név, bár ne lenne ilyen felületes a tudásom, de ha már ilyen, nem fogok a Szajnának menni miatta, csak Delacroix nevét említem, mert róla tutira tudom, hogy festő, A szabadság vezeti a népet című alkotásáról egyszer egy teljes előadást meghallgattam, hiába.
Igen, enni Párizsban is kell. Hot-dogot. Hetek óta nem ettem levest, már elképzelni sem tudom, milyen íze lehet. Közkutakból vizet nyakalok, kurva meleg van, Amszterdamhoz képest pokoli. (A sátorban éjszaka be sem kell takaróznom.) Igen, most már jöhet a Notre Dame. Igen, az Ile de la Citén van őkelme, ez Párizs bölcsője. Egészen kedves sziget. A Pont Neufön, a város legöregebb hídján közelíthető meg, Palais de Justice, Dauphine-tér, Saint-Capelle, kissé unom már a templomokat, persze, azért a Notre Dame más tészta. Egyelőre csak oldalról látom, de így is masszívnak tűnik. Immár közel nyolcszázötven éve trónol a Szajna ölelésében. Jól érezheti magát a helyén, hisz az elő volt készítve, „melegítve” egy régi, pogány római templom által. Igen, valahol itt húzódik meg a nulla kilométerkő is, nem, mintha ez hű, de mekkora szenzáció lenne.
Szembenézek őkelmével. Mit mondjak, impozáns, rafinált. A homlokzat sajnos épp restaurálás alatt áll, de így is élvezhető. A dupla tornyot legkevesebb hatvan méterre saccolom, vastagok, kemények, igazi koragótika. A katedrális összképén egyébként jól látszik, hogy hosszú időn keresztül épült, és több mester tette rá a mancsát, a még robusztus koragótikától a rafináltan, funkcionálisan dekoratív, könnyed ívelésű későgótikáig tart a merész stílusszintézis. Körbejárom, ámuldozok. Ezt az épületet nem lehet nem megszeretni, ezt határozottan állíthatom. Lehet, röhögni fognak, de azt kell mondanom, meghatóan szép, nekem legalábbis könny szökik a szemembe, amíg nézegetem (vagy ez csak a fénytől, portól van?). A katedrális két hajójának kereszteződéséből „kiugró” karcsú, elhegyesedő, jellegzetesen gótikus csipkézetű (a csipkézet maga a torony, tehát a dísz nem is dísz, hanem funkció) nyílvessző-torony testvérek között is legalább nyolcvan méter, és ezt saccolási képességem hiányának tudatában is merészen állítom. Átlépdelek - kíváncsi turisták tucatjaival együtt - a restaurátorok állványzatai között, s a főbejáraton belépek a katedrálisok katedrálisába. Olyan hatással van rám, mint templom még soha. Éppen a déli misére csöppenek be, legalább négy-ötszáz ember tolong bent, többségükben turisták, de sok igazi hívő francia is, a turisták jönnek, mennek, fészkelődnek, némelyek megunják a szertartást, s elhagyják a katedrálist, nekik szabad. Az orgona úgy szól, hogy beleborsózik a hátam, s újólag könny szökik a szemembe (no, csak nem az a fránya por megint?). Hangereje is nagy, pumpálja az adrenalint, hangszínei is gyönyörűek. Az egészben az a legjobb, ahogy a sok ember énekel! A turistáknak kottákat osztogatnak, ezért tud majd’ mindenki bekapcsolódni. Úgy szól a sok hang a magasba törő ívek között, hogy az kész
beszarás! Mondom, ilyent még nem éreztem templomban. Mások arcán is látom a meghatottságot, olyanokén is, akik tutira nem keresztények, keletiekre gondolok, japánokra, ilyesmikre. A tömény, erős hang lenyom, betölti fejem, elringat. Látni a tömeg miatt nem sokat látok, de a hanghatások kárpótolnak.
Igen, egy ilyen élmény után könnyű hívővé válni. Rafinált gyönyörködtetési módszert dolgozott ki ez a drága, ez a nagyszerű (azt hittem, ilyen jelzőket sosem fogok használni...) katedrális, melynek megvan a miértje, az ára. Megvárom a mise végét, közben nemes egyszerűséggel letelepedek a templom földjére. Senki sem néz rám megütközve, az, hogy poros leszek, totál nem érdekel. A végszó után jó tíz percbe telik, míg a nagy tömeg kijut a szabadba. Bánt a fény, bánt, hogy kijöttem s végetért a csoda.
Újra körbejárom, próbálok fényképeket készíteni róla, de szegénykét úgy körberakták gizgazokkal, hogy alig férek hozzá. Miért kellett így megnyomorítani szegényt kerítéssel, fákkal, toldalék épületecskékkel, s hasonlókkal? Egymagában kellene állnia, hogy hatását semmi se csorbítsa.
Alig bírom elhagyni a szigetet, ezt az álomszép katedrálist, végtére a zajongó emberáradat zavar el. Mi jöhet még ezek után? Mi az, amit még ez a város nyújthat? Gyorsan vásárolok egy képeslapot, persze, Notre Dame-ost, s megírom otthon hagyott páromnak. Legszebb ideje újra hírt adnom magamról, legutóbb Berlinből jelentkeztem. Jó hangulatú sorokat vések föl, de nem titkolom el azt sem, hogy bizony hiányzik, legalább egy hangnyira, ölelésnyire.
Mit mondjak, a Notre Dame-élmény eléggé feldob, ellensúlyozza korábbi csalódottságomat. Na, azért nem annyira, hogy viszonylagos közömbösségem viszonylagos imádatba csapjon át! Tán szépnek tartom Párizst, de idegennek. Tán csodállak, ámde nem szeretlek...
Metróra szállok ismét, fogcsikorgatva fizetem a jegyet. Igen, a Sacre-Coeur-t semmiképp sem szabadna hanyagolni. Jó messze van az istenadta, egészen elunom az utazást, pedig a metróról nem mondható el, hogy lassan araszol. Turisták itt is dögivel vannak, vidámak, harsányak, utálatosak. Az az érzésem, csupa turistából, átutazóból áll az egész város.
Ez igen, kérem! A nevezetes Sacre-Coeur-templom egy magaslaton van, a Montmartre tetején. A Marche Saint-Pierre-ről gyalog veselkedem neki a meredek kaptatónak, persze, siklón is lehetne menni, de... Talán (mit talán: biztosan!) hülyeséget mondok, de enyhén oroszos jellegűnek tűnik a templom: hagymakupolái simán, borotváltan, cukormázszerűen csillognak, magabiztosan vigyorognak le a völgybe. A középen lévő, magasba törő kupola (mely, ha jól gondolom, egyben a harangtorony is) derekánál embereket látok mozgolódni, a várost bámulják. Irtó bugyuta tud lenni az ember, amikor csak úgy kinéz a fejéből, hatalmasakat pillogtatva. Óriási ez a Sacre-Coeur, persze, hisz XIX. század... Izgalmas látvány. Látom, más is így gondolja. Kifordított nyakkal, hümmögve bámuljuk. Nem mindennapi látvány.
Egy csomó lépcső vezet föl a bejárathoz, egyik lépcsőfokon érdekes fickó fekszik: szakadtabb, mint én (ez nem semmi, hé!), s fesztelenebb is: én csak leülni szoktam a lépcsőkre, ő egyenesen ki is fekszik. Elég törődöttnek tűnik. Nem alszik, de bóbiskol, a mellette elhaladó emberek szemmel láthatóan nem zavarják. Leülök nem messze tőle, kihívóan bámulom. Valamiért szimpatikus nekem. Aki ilyen lezserül képes heverni egy lépcsőn... Hosszú, szőke haja van, mely sűrű, amolyan négeres fonatokba van fonva. Látszik a rőzsén, hogy vizet hónapok óta nem látott, de ez még nem nagy gáz. Még azt is megkockáztatnám, jól áll neki a szőke kóctömeg. Fején karimás köcsögkalap van, csak úgy féloldalasan
téve, hátul a karimánál jó darab kivágást látok, azon van a hajzuhatag jó része kieresztve. Mit mondjak, nem rossz! Nekem is volt hosszú hajam, kár, hogy én nem ismertem ezt a módszert. Látványos megoldás, s még többé-kevésbé praktikus is: a kalap véd valamelyest a koszolódástól, a lyukon kieresztett haj pedig nem melegíti annyira a fejet. Elmés vagy, barátom, eszem a lelked!
Kedvem van megismerkedni vele, el is döntöm hamarjában, hogy megvárom, míg magához tér. Készítek néhány képet a Sacre-Coeur-ről, közben fél szemem rajta tartom, nehogy „meglépjen” előlem. Tényleg, nem szeretném, ha felszívódna a tömegben. De ilyesmiről szó sincs. Nem sieti el a fölkelést. Lassan esteledni kezd, el is unom a várakozást. Kár, hogy nincs hideg, mondom türelmetlenségemben, s aztán elszégyellem magam. Tán megérzi, hogy gondolatban vele foglalkozom, kinyitja a szemét, felül. Rám is köszön, mintha az, hogy mellette ülök a lépcsőn, a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha akkor lenne oka a méltatlankodásra, ha ez nem így történne. Míg zavaromat elnyisszantom, s kinyögök egy hellót, kiszedegeti a csipát a szeméből, kíváncsian meg is nézi, majd ujjaival szétmaszatolja. Ez igen, nemes egyszerűség! (Tudom, más nem így mondaná, de ki a fene törődik másokkal?) Mit csinálsz itt Párizsban?, próbálom meg felvenni a beszélgetés fonalát. Hogyhogy mit?, csavargok!, mondja ő, valami
laza amerikai szlengen, röhörészve. Hát te? Én?, hökkenek meg, hát..., hát én is csavargok, nyögöm ki végtére. Kissé kétkedően néz rám. Ehhez te nem értesz, valami ilyesmi van a szemében. De majd én...
Honnan jössz? Erdélyből. Aha, Drakula. S te? Dallasból. Aha. Mióta vagy itt? Elég régóta. Hol laksz? Kissé hülyén néz rám. Hol, hol, hát nem megmondtam, hogy csavargok?! Csakugyan, bocs... Te? Kempingben, sátorban. Elhúzza a száját: kemping, kényes emberek... Hű, elég meredek vagy, te! S legalább jó? Hogyne! Ilyen melegben minek kell sátor? Csak. Na, a te bajod. Én Jack vagyok. Na, nem volt valami sok fantáziája a szüleidnek. Átlag amerikai név. Pedig te nem vagy átlagos, apafej! Engem Ferencnek hívnak, esetleg Ferinek. Nem, nem Férönsznek, nem... Gyere, menjünk. Hova? Van itt a közelben egy jó kis kocsma. Ez igen, ez már tetszik! Intem, hogy szarul állok pénzileg, mosolyog, s jelzi, hogy kvittek vagyunk. Kezet fogunk. Hetek óta most érzek tenyeret a tenyeremben. Jól esik. Kissé bizarr a fickó, lemaradásban vagyok vele szemben, sebaj, legalább tanulok tőle.
Egy bokorból elővarázsolja kopott, poros hátizsákját, s lódulunk. Ezt így kell csinálni, magyarázza: hálózsák, egy darab fólia is melléje tekerve, ha esik, ne legyen gond, s azzal kész. Ruhából csak egy-kettő. Persze, az nem árt, ha egy kis pénz van az ember zsebében, de ha nincs, az se baj.
Mindezt rettentően hadarva mondja, felét sem értem meg a szavainak. Persze, az én angol tudásommal is gond van, de az ő szlengje is kemény dió. Néha értetlenül visszakérdezek, ilyenkor csalódottan néz rám, látszik, hozzá van szokva, hogy mindenki tud angolul. Igen, tipikus amerikai magatartás, ebben nem vagy különös, táti, elvárjátok, hogy mindenki beszéljen angolul, nektek viszont sáros a nyelvtanulás! Sajnos, ezt nem tudom elmondani neki, csak magamban dohogok.
Jack lazán lépked mellettem, irigylésre méltóan nemtörődöm módon. Igen, ő valóban hippi! Neki valóban mindegy, hova érkezik, hol alszik. Hozzá képest én csak egy örökösen aggódó kocaturista vagyok, aki a pénze és egészsége miatt nyavalyog. Hiába, nem tudok olyan könnyed lenni, mint ő! Nem jön, erőltetni pedig nem lehet. Nem vagyok én hippi. Utazni, látni szeretek, de a hányódás, ide-oda lötyögés hosszú távon nem kedvenc életformám. Annál jóval többet akarok az élettől, és persze, jóval kevesebbet.
Betérünk a kocsmába, viszonylag lerobbant hely, a koraesti időponthoz képest sokan vannak benne, főleg fiatalok. Jó néhány olyan szakadtat is látok, mint Jack, s amilyenné szép lassan magam is válok. Feléje vágok a szememmel, igen, haver, jó helyre hoztál, látom, jó szimatod van! A sör viszonylag olcsó, egy kör vodkát is rendelünk melléje, hadd helyettesítse a vacsorát. Idegesítően vékony mindkettőnk pénztárcája. Bosszantó, amikor az ember inna, mert már rég nem tette, s jól jönne a lazítás, de nincs zsozsója!
Ismerkedünk. A sör jólesik, megoldódik a nyelvem, mondok, kézzel-lábbal magyarázok. Már elég jól megértjük egymást. Nem, nem az én angol tudásom javult meg: az alkohol hatására azt hisszük, suttogunk, pedig nem is, azt gondoljuk, nem hadonászunk feltűnően, pedig dehogy nem. Jack Afrikából rándult át Európába, az még a kaland, a repülőjegyet még a szülei vették meg, két hónapja, azóta úton van, Zaire, Egyiptom, piramisok, ott terem az izgalom, stoppal, negyven fokos melegben. Egészen be van indulva, úgy mesél. Tevék, vízhiány, gyalogolás a sivatagban, felkérezkedni egy buszra, ha nem jön, gáz lett volna, ilyesmik. Sápatagon hallgatom, ezek után az én európai körutam lepkepurc. Nem is részletezem.
Amerikát is végigjárta, kamionsofőrökkel. Az év hét-nyolc hónapjában dolgozik, a többiben tekereg, kirándul, nyakában a világ. Persze, mindig ilyen kalandos módon. Eddig még sosem fázott rá, bár volt egy-két érdekes ügye.  Főleg Ázsiában s Afrikában. Európa nyugis hely. Már-már unalmasan. Szinte megsértődöm.
Hogy merészeli az én drága jó, öreg Európámra azt mondani, hogy unalmasan nyugis? No, félre bánat, félre bú, igyunk. Jack leteszi a kalapját, székén elterpeszkedik, igazán elemében érzi magát. Mással nem állunk szóba, de tudjuk, itt mindenki barát. Magunkfajták között vagyunk. A pincér sem ütközik meg azon, hogy kissé hangosak vagyunk. Ez egy ilyen hely.
Egyre jobban belemelegedünk a beszédbe, már a családunkról, szerelmünkről karattyolunk, néha megveregetjük egymás vállát, szóval dúl a barátság. Gáláns vagyok, még fizetek egy kör sört. Látom, Jack lassan elfogad, megkedvel, hippinek, vele egyenrangúnak éppenséggel nem tart, de már nem véli méltóságon alulinak a hozzám való „leereszkedést”. Dumálunk, röhögünk, olyan, mintha már évek óta ismernénk egymást, mintha régi közös emlékeinket melegítenénk föl. Meg kéne növeld a hajad, mondja, s ehelyett a borzalmas rövid ujjú ing helyett valami szakadt póló kéne rád, de egyet se törődj, meglátom, mit adhatok, csak kerül még valami normális cucc a zsákomban!... Nem tiltakozom. Most minden jöhet, így kívánja az alkohol. Lassan fél tizenegy, aztán tizenegy, s én arra eszmélek, hogy már nem tudok hazamenni, a kemping busza tizenegy után nem jár. No, tossza meg a jeges medve! Gond egy szál sincs, nyugtat meg Jack, megférsz mellettem a földön. Igaz is, mit gyötröm magam? Úgy „összemelegedtünk”, hogy most szinte furcsa lenne elválni. Be is vallom neki, kurvára örülök, hogy megismerkedtünk, mert már halálra untam magam ebben a flancos városban, hiányzott valaki, akivel dumálni, röhögni, kocsmázni lehet.
Bólogat. Úgy tűnik, én is jókor jöttem neki, bár látszik rajta, hogy alapvetően magányos farkas. Nem csoda, hisz annyira extrém, hogy társat csak nagy ritkán lelhet magának. Meg is kérdezem, nem zavarja-e a sok egyedüllét. Nem, nem zavarja. Eleget van emberek között. Ilyenekkel, mint én, mindegyre megismerkedik. Ilyenekkel, mint én..., nagyot nyelek. Futó kaland lennék neked, táti? No, tudod mit, te se vagy több nekem, na! De ettől eltekintve most fasza, hogy itt vagyunk, te meg én, s csak ez számít, ugye, a többit pedig le se szarjuk! Ebben egyetértünk.
Eléggé megzsibbadunk, hogy egyebet ne mondjak, éjfél elmúlt, lassan a kocsma is elnéptelenedik, hiába, hétköznap van. A mi jelenésünk ideje is lejáróban van. Le kéne lépni. De hogyan? Se kedv, se láb! Jack egyszerre mégis megmozdul. Sokkal józanabbnak tűnik, mint én, még a hátizsákjáról sem feledkezik meg. Gyere, mondja, menjünk innen, tegyük el magunkat holnapra. Megyünk. Kissé bizonytalanul, mint aki nincs meggyőződve száz százalékra, hogy amit tesz, az jó, de lényeg, hogy haladunk. Remélem, nem kell messze mennünk, nem lennék képes rá, nyögöm ki bárgyún. Egyet se félj,
egy királyi parkba viszlek, bokrok közé. Aha, olyanban már nekem is volt részem, például Prágában... Csak arra kell vigyázni, magyaráz tovább, hogy nyakadra ne lépjen a polgárőrség. Irtó gorombák tudnak lenni, a frász essen beléjük, nem komálják, ha az ember a szabadban éjszakázik. Pedig nincs annál jobb! Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, engem szinte vezetni kell, gőzöm sincs, merre tartunk, csak azt hallom, amikor Jack végre kinyögi, na itt immár jó helyen leszünk. Előkapja fóliáját, hálózsákját, megosztozunk rajta. Ez igen, közös takaró alatt alszom egy idegen fickóval, kiről a nevén és származásán kívül jóformán semmit nem tudok. Szabad ég alatt, Párizs szívében! Nem rossz, mi? A hálózsák kicsit bűzös, izzadtságszagú, de kicsiségre nem adunk, utálkozni nincs időm, ahhoz túl hamar elalszom. Még
álmomban is szédülök. Ruhástól, cipőstől vagyunk, fázásról szó sincs, az éjszaka lagymatag, szinte meleg. Arra ébredek, hogy a nap a hasamra süt. Kissé törődött vagyok, hogy ne mondjam, másnapos. Jack még jóízűen alszik, nem zavarom. Aggódom egy sort a sátramért, cuccaimért, csak nem lovasította meg valaki az éjszaka, látva, hogy nem jöttem haza... Mire kellemetlen gondolataimat elhessegetem, Jack is megébred, összeszedelőzködünk. Lassan tíz óra, gyötörtek vagyunk, morcosak. Egyelőre szólni sincs kedvünk. De ez is múlandó. Egy tea kéne, a fene egye meg! Vagy tej. Egy pohár tej: tiszta fej... No, de jó az Isten, jót ád, tejünket is megkapjuk, ahogy gyomrunk háborgása alábbhagy, jó kedvünk is visszatér. A mosakodást, fésülködést hiányolom kissé, de különben semmi gáz. Jack beletúr a hajába, melyben nem sokat járt fésű.
Hogyan tovább, nézünk egymásra. Abban szemünk összevillantásával megegyezünk, hogy továbbra is együtt kéne agyoncsapni az időt, csupán a módszer kidolgozása késik. Látom rajta, neki totál mindegy, nincs terve, stratégiája, kivár, mint Kutuzov. Szinte félősen hozakodom elő, nem tudom, nem fog-e kiröhögni, hogy én szeretném megnézni a Versailles palotát. Az meg micsoda szerzet? - kérdez vissza a tekintete unottan. Látom, nem kimondottan kultúrtörténet-buzi, de még a történelemkönyvek lapjai sem koptak sokat az ujjai között. No, ez nem nagy dicsőség. Türelmesen magyarázni kezdem, hogy XIV. Lajos, tudod, a Napkirály, vadászkastély, XVII. század, park, szökőkutak, szobrok, múzeum. Látom, nincs különösebben felvillanyozva. Mire jó az a sok flanc? - kérdez vissza unottan. Mérges leszek. Ez csöppet sem tudja tisztelni a régi korok megvalósításait? Látszik, hogy amerikai: ez a kastély előbb volt, mint a te hazád, táti! Látom, nem érti a dolgot. Szinte megkérdezem, egyáltalán érdekel-e téged valami, de aztán belátom, nincs jogom hozzá. Biztosan ezernyi dolog érdekli. Csak másképpen. Hagyd, ne törődj vele, mondja szárazon. A mi Párizsunk úgysem ilyesmiről szól... Honnan tudod te, miről szól az én Párizsom, dühödök neki. Aztán lehiggadok, s belátom, majdnem igaza van. A Versailles-t bárki megtudja nézni, ellenben mi olyasmivel is agyoncsaphatjuk az időt, ami csak a mi specialitásunk. Hogy ez mi? Tudja az ördög!
Lötyögünk, kirakatok, fejünk furcsán tükröződik benne, kérdőjelek vagyunk, no, nem a válasz kedvéért, csak úgy. Ha nem egyéb, ismét szundítunk is egy sort, Jack nyűtt hátizsákját párnaként használva. Tényleg kevés cucc van benne, eszméletlen, hogy volt mersze így nekiindulni a világnak!
Vigyorog, totál elégedettnek tűnik, basszus, ennek valóban ízlik ez az életforma? Vajon, hosszú távon is? Nem unja meg a kintalvást, életében az örökös rendetlenséget? De miért nevezem én ezt rendetlenségnek? Hátha neki pont ez a rend?
Érdekes, amíg vele nem találkoztam, azt gondoltam magamról, valamennyire hippi-érzületű vagyok. Most már látom, hogy nem. Legalábbis hozzá képest nem. No, ha nem, hát nem. Nem tragédia! Attól én még én maradok, utazni pedig továbbra is szeretek, ezt egyértelműen vállalom!
Megforduljuk magunkat a Place de la Republique-on, mert ott állítólag sok fiatal szokott összeverődni. Éhesek, szomjasak vagyunk, de pénzünk bosszantóan nincs. Jack sem áll sokkal jobban. Lógatjuk az orrunkat. Ilyen konjunktúra mellett fel sem merem hozni, hogy az Operához is elmehetnénk, azt ugyanis eddig kihagytam a szórásból. Persze, múzeum is lenne még bőven, nem mintha halálra tudnám epekedni magam a Picasso-múzeumért, vagy a Modern Művészet Nemzeti Múzeumáért (a Beaubourgért).
No, azért Sciente-múzeumra, vagy a mögötte lévő La Goede-ra kíváncsi lennék, mondanám is, hogy te, ember, mit szólsz hozzá, de korog a gyomrunk, ilyenkor nem érdemes hablatyolni.
Most légy okos, Domokos! Ha valami tisztességes kaját vásárolok, annyi pénzem se marad, amivel metrójegyet vegyek, a fene vinné el azt is! Gyere csak, szól ekkor Jack, keressünk egy pizzázót! Mi az ördög, lepődöm meg, csak nincs valami dugipénzed! Nem, sajnos nem erről van szó, magyarázni kezdi, hogy Amerikában a pizzázóknál esténként, zárás előtt mindig lehet szerezni egy-két pizza-lapot, persze, lényeg nélkül. Ha úgy látja a szakács, hogy az előre lesütött lapokból néhány megmarad, azt szívesen odaveti a kunyerálóknak, otthon nem egyszer zabált már így. No, de mi van, ha ez itt nem működik?
Rosszallóan néz rám, igaza van, miért vagyok negativista, ugyanakkora esélye van annak is, hogy működjön. A gond csak annyi, hogy Jack sem tud franciául. Hogy a fenébe értessük meg magunkat? Mindegy, próbáljuk meg! Jacknek elképesztően nagy önbizalma van, befurakodik, karattyol, mutogat, pizza,hamm, lenni éhes. A szakács értetlen, maradni éhes, nem hamm. No, tossza meg a jegesmedve a zúzmarás kaszával! Ez nem jött be! Sebaj, majd a következőnél! Persze, mondom én is, mérsékelt lelkesedéssel. Valamiért nem bízok a dologban. Erőst szakadtak vagyunk, hogy úgy mondjam, nem gerjeszthetünk túl sok bizalmat senkiben. Jack a kócos rőzséjével, szakadt kalapjával úgy néz ki, mintha
valami dzsungelharcból menekült volna meg, én pedig úgy, mintha most készülnék oda. No, hadd próbáljuk még! Veszítenivalónk nincs, szégyellni már nem vagyunk képesek magunkat. Az éhes ember nem túl szégyenlős. A harmadik pizzázónál, másfél óra elteltével már olyan éhesek vagyunk, hogy lépegetni is alig bírunk. Jack csak tátog, meg se próbál franciául beszélni, már az angolt is töri. Pizzalap, nekünk, gyomorba. Mi?, ja, oké, nesze! Még egyet, böki ki Jack állhatatosan, s engem a helyzet nyomorúságossága ellenére elfog a röhögés. Ferikének is kell..., néz Jack konokul a szakács szemébe, aki azt sem tudja, háborogjon-e a komám szemtelenségén, vagy bólogasson. Végtére megdob még egy lappal, mi már zabáljuk is, tele szájjal, hálálkodásról szó sem lehet, ahogy kinézünk, gondolom, nem is várt
hajbókolásra az ipse.
Kissé száraz a cucc, de laktatós. Guvadt szemmel, szótlanul tömjük magunkba. Gyomrunkban szétterül, megdagad: jóllaktunk. Inni is jó volna valamit. Jack úgy néz rám, hogy még mi nem kéne. Eszemben sincs megköszönni neki a kaját, nyáladzásnak tűnne. Fő az, hogy megoldottuk legfőbb gondunkat. Elégedettek vagyunk magunkkal, még véletlenül sem jut eszünkbe, hogy siralmas helyzetben vagyunk, vagy efféle marhaságok. Semmi gáz, kérem! Sőt, cuki az élet! Elvégre itt vagyunk Párizsban, jól megvagyunk együtt, szabadok vagyunk, kóvályoghatunk, mint gólyafos a levegőben, s ez pedig csúcs, kérem szépen! Aki nem úgy gondolja, por seggébe!
Ekképp jóllakva szórakozunk egy sort a metróval, kísértjük a sorsot: belógunk. A módszert Jack mutatja. Zseniális! Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Megvárja, míg valaki beteszi jegyét az automatába, aztán se szó, se beszéd, beszökik utána. Pofátlanul, merészen. Mielőtt a csapóajtó becsukódna, megtartja, s kényelmesen besétál. Na, ezt csináld utánam! Inamba száll a bátorság, röstellem is magam kegyetlenül, de alulmaradni nem akarok. Megmutatom neked, te jenki, hogy a székely legény is képes arra, amire te! Addig méricskélem a távolságot, addig óvatoskodok, hogy két bemenőt elszalasztok, Jack idegesen integet a túloldalról, lassan feltűnést keltek, az utasok furcsán néznek rám, a jegypénztáros is észrevesz valamit, gyanakodva néz ki a fülkéjéből. Na, itt nincs mit tovább szarozni, Zsidó Feri, cselekedni kell! Ugrásom kicsit hosszúra sikerül, enyhén meglököm az előttem levőt, nagy megrökönyödést keltve
majdnem átesünk az ajtón, az áldozat méltatlankodik, Jack nevettében a hasát fogja. Na, minden jó, ha jó a vége, de gyorsan tűnjünk el innen. Átszaladunk a peron másik végébe, perlekedő áldozatomat faképnél hagyva. A siker feldob, jókedvűen, nevetgélve metrózunk, az emberek bámulnak. Mi van, faszikák, irigykedünk, irigykedünk?
A Place du Trocaderón kiszállunk, igen, Palais de Chaillot, szökőkutak, Musée National des Monuments, Jack közömbösen megy el mellette. Én röviden megbámulom, feltűnés nélkül. Tetszik is, de barátomnak nem merem mondani. A Forum des Halles-be is betévedünk, nagy földalatti bevásárlóhely, persze, mi nem  vásárolunk semmit, s ez pedig olyan jó érzés! Mintha magasabbrendűek lennénk, mint a köröttünk tülekedők. Több helyen zsonglőrök feszítenek, arcképfestők ajánlkoznak egy gyorsportrékészítésre. Nem, kérem, a mi pofánk nem olyan, hogy tűrje a lerajzoltatást! Nem, nem és nem!
Gyere, menjünk egyet haza, invitálom meg hadiszállásomba Jacket. Mi, hogy én sátorban, annyi nyámnyila turista között? Oké. Zuhanyozni fogunk, ember! Megpróbállak belógatni, nem is fogok érted is fizetni! Röhög, átkozottul jól csinálja, ki mondta, hogy fizess?! Mindig csak a pénzről beszélsz, felejtsd már el, látod, egészen jól megvagyunk nélküle! Hogyne, bólintok beleegyezően.
A metrónál gond nélkül belógunk, de a busznál meggyűlik a bajunk: a jegyet a sofőr adja, nem lehet blattolni. Jack lazán kivágja magát, ej, komám, te a jég hátán is megélsz, tán még akkor se jössz zavarba, ha már jéghát sincs: hogy azt mondja, elfelejtett pénzt váltani, most érkezett Amerikából, a nagyobb hatás kedvéért meglobogtatja útlevelét, már késő este van, a pénzváltók zárva. Hiába, a sofőr hajthatatlan, Jack segélykérőn néz az utasokra, hátizsákja alatt idétlenül görnyedve (ez igen, ember, te aztán tudod sajnáltatni magad!), végre megsajnálja valaki, állja a buszjegyét, én, persze, fizetek, irigykedve.
A zuhany királyi, ránk is fér, Jack olyan büdös, hogy az ritkaság, zoknija úgy meg van keményedve, hogy agyon lehetne vágni vele egy süldő macskát, két hete éjjel-nappal a lábán van. Már késő éjszaka van, látom, Jacknek sincs nagy kedve kocsmázni, zavarja a nagy összevissza, finomvegyes tömeg. Behúzódunk sátramba, s alszunk, mint a medvék. Van egy csöpp bepótolnivalónk. Ideje lenne meglépni innen, gondolom félálomban. Na, holnap majd meglátjuk. Meg is, igaz, csak későre. Tízig alszunk, petyhüdten lustizunk. Valahogy gyűjtök egy megszólalásnyi erőt, s megpedzem Jacknek, hogy né, ember, nyúlcipő, ilyesmi. Bólogat. Elég kevés a négy nap, mit Párizsra szántam, de hiába, nyű került a
fenekembe...
Merre? Én délnek tartok, az tuti, mondom. Jó, akkor én is, veti ki rövid habozás után. Kezet rázunk. Szóval, akkor egy ideig még útitársak leszünk. Akkor igen. Grenoble-t is útba kéne ejtsük, vannak valami rokonaim ott, mondja. Ejtsük, bánja a fene. Közeli rokonaid? Nem, nem is ismerem őket. Anyám Franciaországból származik, az ő pereputtya, de nem tartjuk túl hevesen a kapcsolatot, még sosem jártak nálunk, még sosem jártam náluk. No, sebaj, legszebb ideje. Piszok, önző módon puha, paplanos ágy jelenik meg a képzeletemben, s persze, finom kaják.
Összepakolunk, s diszkréten elhagyjuk a kempinget, a kutya se vette észre, hogy Jack-et bevittem. A buszra elköltjük legutolsó pénzünket, Jack megpróbálja ismét eljátszani az esti színjátékot, de nem jön be neki. A balsiker kissé lelomboz, csöndesen ücsörgünk a buszon, gyomrunk korgását hallgatjuk.
A metrónál újra be kell lógnunk, ez most kínos. Kissé hülyén érzem magam, az emberek szemében megvetés. Ej, tátik, könnyű nektek...
Nem kell túl sokat metrózzunk, az északról jövő, Dél-Franciaországnak tartó E15-ös szinte Párizs szívén vág át, csakhamar megtaláljuk a bekötőt, hídon vagyunk, alattunk másik adag autópálya. A gond csak annyi, hogy itt még egyben van az E54-es bekötője, amelyik Troyes, Dijon felé visz, s az E15-é, amelyiken mi lecsuroghatnánk délnek. Extra-széles út, tömött kocsisor, félreállni nincs hova, mellettünk még néhány stopos: a legkedvezőtlenebb körülmények. Na, komám, essünk neki! - biztatom Jacket, keresünk egy darab kartont, több darab hever szanaszét, látszik, hogy kimondottan stoppos gyűjtőponton vagyunk. Kiírjuk nagy betűkkel a Lyont, akar a fene odamenni, de az az első számottevő város dél felé, az is van vagy ötszáz kilométerre. Stoppolgatunk, de csak ímmel-ámmal, meggyőződés nélkül, fölöslegesen telik az idő. Itt szinte lehetetlenség autót fogni. Ha valakiben meg is lenne a jó szándék, egyszerűen nem is lenne hely, hova félrehúzzon. Reménytelen. Egy óra elmúlt, a kocsik tömege kitartóan áramlik dél felé, csak
mi vagyunk egy helyben. Jack beleun a dologba, elkap egy kartont, leteríti, s kifekszik a járdára, zsákját feje alá teszi. Ez igen! Te aztán nem zavartatod magad, hé! Basszus, így ki vesz fel? Ha meglátják, az út porában heversz, eszük ágában se lesz, hogy beengedjenek cuccos autóikba! Akkor gebedjenek meg, mondja el röviden a véleményét a dologról, s azzal nyugodtan heverészik tovább. Aki akar, innen is felvesz!
Oké, haver, ha te így gondolod... Nincs erőm civakodni vele, bár meggyőződésem, hogy hevertében nagyon rontja a színvonalat. Sebaj! Majd megjön a mi emberünk is! Igen, de vajon mikor? - kérdezem mérgesen két órácska múltán... Felrázom Jacket, cserélünk, most rajtam a sor a heverésben, hadd stoppoljon ő is. Neki is lát, kissé morcosan, kócos haja a szemébe lóg, csöppet sem bizalomgerjesztő. Tán épp ezért kacsint rá a szerencse, rövidesen fog egy kis Seatot.
Gazdája elég nagy ribilliót kelt a kocsik sorában, ugyanis ott áll meg, ahol van, a harmadik sávon, mi a riadalom közepette surranva érjük el a szabályellenesen megálló tütüt. A dudálást, szentségelést eleresztjük a fülünk mögött, lényeg az, hogy bent vagyunk. Kösz, haver!
Negyvenes francia, kiköpött vénlegény, angolul alig pár szót tud, az sem angolul van. Igazából csak franciául lehet(ne) vele társalogni. No, ez kitűnő út lesz, szentségelek egyet magamban, ötszáz kilométer mély, kínos csöndben. Amint kiderül, mégsem. Franciánknak ugyanis sok mondanivalója van. Nem zavarja, hogy egy kukkot sem értünk franciául, mondja a magáét. Közben lelkesen gesztikulál, úgy véli, ezzel elősegíti a megértést. Ami engem illet, már az első mondatnál elveszítem a fonalat. Bólogatok nagy bambán, Jack egyszer-kétszer megpróbál közbeszólni, pár szavas francia tudását hadba hívja, de a sofőr szóáradatával szemben tehetetlen. Föl is adja nemsokára a harcot, elterpeszkedik a hátsó ülésen, s szunyálni kezd. Meg  tudnám fojtani..., képes, s magamra hagy ezzel az érthetetlen franciával! Kellett nekem elöl ülni...
Faljuk a kilométereket, amennyire a kis Seattól kitelik, átlag 130-at megyünk, de ez a francia autópályán lassúnak számít, a szélső sávon vagyunk. Sofőröm mondó kedve nem fogyatkozik. Nagy nehezen kihúzom belőle, hogy nem csak Lyonig megy, hanem egyenesen Grenoble-ig, vagyis egy attól délre lévő kisvárosig, Clelles-ig, öreg édesanyját látogatja meg ott ( az mondhat még sokat! - rosszmájúskodom magamban). No, ez legalább fasza, akkor mi is lemegyünk odáig. Megbököm Jacket, hogy újságoljam el neki a jó hírt, először morcos, amiért felköltöttem, aztán lassan magához tér.
Olyannyira, hogy nemsokára meg is kérdi a franciánkat, nincs-e valami kajája, merthogy izé, erőst éhesek vagyunk... Azt sem tudom, hova süllyedjek szégyenemben. Nem semmi ez a Jack, hé! Az ilyenre mondják, hogy vastag a bőr a pofáján? Vagy csak egyszerűen élelmes? Mindegy, a megoldás megszületik, rövidesen félrehúzunk egy benzinkútnál, franciánk kipakol mindent, mi szem-szájnak ingere. Most érzem igazándiból, milyen éhes vagyok. Szökik ki a szemem, de legálabb is lötyög az üregében. Tegnap este óta nem ettünk, most pedig már délután fél hatra jár. Zabálunk, autós krapekünk is csipeget. Persze, többnyire inkább csak mosolyog. Persze, rajtunk. Ilyen pusztítást rég láthatott. Utoljára még egy sárgadinnyét is felvág, mit mondjak, mennyei dolgunk van. Imádom a sárgadinnyét. Meg is próbálom tudtára adni, int, hogy hagyjam csak, tömjem magam nyugodtan.
A zaba után helyrepattanunk, mi is dumálni kezdünk, angolul, franciául, széles gesztikulációkkal, néha  kész  pantomim-előadásokat  produkálva.  Ahogy  fogynak  a  kilométerek,  egyre  jobban összebarátkozunk. Elmondjuk élettörténetünket, ő is az övét. Igazi dél-francia, évek óta Párizsban él, de nem tudta megszokni. Már csak azért sem, mert a déli és az északi nyelvjárások között olyan nagy a különbség, hogy néha az értekezés is problematikus. Az irodalmi nyelv pedig kissé merev. Nofene! Ilyen nálunk azért nincs! Tudok én értekezni a csíkiakkal, háromszékiekkel, Maros mentiekkel is, de ha muszáj, még a csángókkal is! Ha akarok, hi-hi!
S aztán ott van a vérmérséklet problémája, folytatja. A déliek impulzívabbak, az északiak lomhák. Fúj! Nem jó északon. Azaz mégis, mert az az országrész fejlettebb, nagyobbak a fizetések, kisebb a munkanélküliség. Aha. Hű, hogy miket tudok meg! Ne nevessenek, tényleg nagy dolog, hogy a francia viszonyokról értekezem egy kritikus szellemű franciával, kinek nyelvét mellesleg nem értem. Ilyen se minden nap adódik!
Lassan ránk esteledik, Lyont rég elhagytuk, már több mint hatszáz kilométert csorogtunk lefelé.
Időnkét izgalmas kastélyok bukkannak föl, fájó szívvel intek búcsút neki. Csupáncsak ennyi az átka a stoppolásnak: az ember nem mindig ott áll meg, ahol kedve szottyan. Tagjaink lassan elgémberednek, ránk férne egy újabb pihenő. Sajnos, nem lehet sokat lazsálni, mondja a franciánk, legkésőbb tízre az édesanyjánál akar lenni, hanem aggódni fog az öreglány.
Unalmas sötétben autókázni. Autók, fények, surrogás, homály. Szerencsére lassan megérkezünk Grenoble-ba. Gémberedettek vagyunk, alig bírunk kimászni a kis Seat-ból, a hosszú autókázás alatt berozsdásodtak az izmaink. Megköszönünk mindent a franciának, ő int, hogy persze, minden oké, csak csukjátok be már az ajtót. Kissé ideges, mert már háromnegyed tíz, neki pedig még van egy kis mennivalója. A vezetésből is elege lehet már. No, jó utat.
Sötét, kihalt városszélen állunk, igen, ez Grenoble. Hogyan tovább?
Mit is mondtál, Jack? Valami rokonaid vannak itt? Persze, vannak! Meg kéne keresni őket! Tudják, hogy érkezel? Úgy néz rám, hogy elszégyellem magam, s majdnem bocsánatot kérek. Tudom, hülyeséget kérdeztem, hogy is gondolhatok ilyent... Tényleg, miért kéne előre bejelentkezni? Lássuk, hol a cím, üssünk rajtuk! Miféle cím? - néz rám értetlenül újból. Hát a bátyádéké, akit meg kéne keresni! Miből gondolod, hogy tudom a címüket? Én? No lássuk, miből is... Kétségbe vagyok esve. Hogy lehet valaki ennyire flegma, ennyire nemtörődöm? Azt hitted, tudtam én előre, hogy ide fogok jönni? Oké, persze, nem tudhattad, igazán nem tudom, miért vagyok megütközve ilyen apróságokon, de akkor hogy találjuk meg őket? Telefonszámod sincs? Nincs, de azt kikereshetjük egy telefonkönyvből. S azt pedig honnan
varázsolsz elő? Egy hotelben például biztosan találunk, adja meg a tíz pontos választ, s már lódulunk is. Fene jenkije, mindig kivágja magát! Nemsokára bele is botlunk egy hotelbe, a portás végigmér, elhúzza a száját, s kissé gyanakodva, de ideadja nekünk a könyvet. No, hadd lássuk csak. A nevet hamar megtaláljuk, éppen hárman viselik Greoble-ban. No, melyik lesz az? Honnan tudnám! De hisz oda van írva a név mellé az illető foglalkozása! Miért kéne tudnom, mivel foglalkozik a bátyám? Ez nekem már sok. Egy egész napos hányódás után pláné. Mást nem tehetünk, leírjuk mindhárom telefonszámot, címet, persze az én noteszomba, neki nincsen, mert hát az meg minek. No, immár csak telefonkártya kéne. Lézengeni kezdünk a városban, nekem eléggé el van menve a kedvem a dologtól, zsákom istentelenül nyomja a
hátam, éhes vagyok, szomjas és fáradt, szóval el vagyok anyátlanodva tisztességesen. Az utcák meglehetősen kihaltak, pedig csak fél tizenegyre jár. Végre megpillantunk néhány fiatalt, Jack megszólítja őket, szerencsére tűrhetően beszélnek angolul, addig-addig dumál, sajnáltatja magát, míg kifacsar tőlük egy kártyát. Bebújunk mindketten a telefonfülkébe, próbára tesszük a szerencsénket. Az első nem veszi fel, a második értetlenkedik, a harmadik elküld a francba, amiért ilyen későn zavarjuk. Ennyi, nincs tovább.
S akkor mi? Csalódott vagyok, azt hiszem, sokkal inkább, mint Jack. Neki, úgy látom, tök mindegy. Igen, kérem, így foszlanak szét a puha ágyas álmok... Mihez kezdjünk magunkkal? - nézek rá morcosan. Semmi gáz, öregem, veregeti meg a vállamat, kinézünk valami jó kis helyet, megalszunk, s reggel majd meglátjuk. Jó-jó, de hol alszunk meg? Ne mind aggodalmaskodj, faszika, néz rám szúrós szemmel, s nekem be kell látnom, hogy igaza van. Nem használ semmit, ha csinálom a feszültséget.
Ismét a külváros felé vesszük lépteinket, én valami parkot, bokrot keresek, ő valami épületre esküszik. Sajnos, parkból még egy pinányit sem látunk. Maradnak az épületek. Gőzöm sincs, hogy képzeli el. A tetején, te marha, mondja kedvesen, egy lapos tetejű épület tetején! Addig van baj, amíg feljut az ember. Kissé fanyalgok, hideg lehet, közel vannak az Alpok. Dilis vagy, nem érzed, milyen langyos a levegő? Igaz, hogy az Alpok nincsenek messze, de délen vagyunk, jóember! Be kell látnom, ma este már másodszor, hogy igaza van. Mialatt ekképp csevegünk, Jack kitartóan vizslat. Úgy látszik, eredményesen, mert egyszer csak rámutat egy épületre: na, ez nekünk való! A hátához kerülünk, viszonylag alacsony, ha minden igaz, iskola, körben tömbházak vannak, melyek jóval magasabbak. Melléje állunk, én nyomban bele is lépek egy kutyaszarba, amit jó jelnek veszek. A környék kihalt, lehet akcióba lépni. Jack előkapar a
zsákjából egy adag kötelet, nofene, mik nincsenek nálad! Tolvajlétrát tartok, egy-kettőre föltornázza magát,
eszméletlenül jól mozog a fickó. Amikor fölér, szétnéz, s int, hogy minden rendben, bizony királyi lakosztályunk lesz az éjszaka. A zsineget leereszti, a hátizsákokat egyenként rákötöm, felhúzza.
Csendben dolgozunk, nehogy valaki észrevegyen, de nem vagyunk idegesek. Amikor a zsákok fent vannak, én következem. Jacknek könnyű dolga volt a tolvajlétrámmal, én azonban csak a közeli bokrot s az erőmet használhatom. Kínlódok, nyögök, nem megy. Túl magasan van a perem, nem tudok megkapaszkodni. Mi az ördög, csak nem maradok idelenn?? Újra ledobja a kötelet, fél kézzel azt fogom, másikkal kaparok. Jack derekasan húz, én is megteszem a tőlem telhetőt, végre fent vagyok. Megnyugszom. Elhelyezkedünk kényelmesen, beburkolózunk hálózsákjainkba, fejünk alá párna gyanánt betesszük zsákjainkat, s azzal agyesz bugyesz! A szurok kellemes meleget sugároz, valóban enyhe az idő, kristálytiszta, csillagos az éjszaka. Végre megint elégedett vagyok a sorsommal. Mosolygok magamban. Idegenben vagyok, de jó helyen, élvezem a helyzetet, holnap tán már az Alpok felé tartok...
Valóban királyi módon alszunk, fázásról szó sincs. Pihenten, jókedvűen ébredünk, a környező tömbházak ablakából látni vélünk egy-két csodálkozó tekintetet, de gond egy szál sincs. Megismételjük az esti procedúrát, Jack leszökik, én leeresztem neki a zsákokat, gyorsak kell legyünk, mert most már elég sokan járnak az utcán. Mit mondjak, jók lennénk betörőnek! Olyan simán elintézünk mindent, hogy az gyönyörűség! Így, verőfényes reggelen nem is néz ki olyan ramatyul ez a város. Kapásból olyan Marosvásárhelynyinek mondanám. Rendezett, szép utcák, kedves emberek. Párizs után kellemes kisvárosi hangulat van. Távolból az Alpok kíváncsiskodnak, fehér, hegyes tekintettel, mi kell ennél faszább?!
Igen, minden jó lenne, ha... nem lenne tök üres a pénztárcánk, s nem korogna a gyomrunk olyan istentelenül. Sajnos, ezt a két tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lévén elég zavaróak. Rójuk az utcákat, eléggé ötlettelenül, s mindenesetre éhesen; várunk valamire, persze, nem megváltóra gondolok, bár ilyen helyzetben az is jól jönne. El kéne mennem megint telefonálni, mondja Jack, hátha most felvennék azok, akik az este nem... Kissé tamáskodva nézek rá. Menj, nem bánom, csak már történjék valami.
Annyira éhes vagyok, hogy azt már kimondani se lehet, csak elhallgatni. Egy kurva vasunk sincs, ez hervasztó. Jack előkaparja a telefonkártyát, van még néhány egység rajta, s már indulna egy fülkét keresni, mikor váratlan, elkeseredett ötletem támad. Hé, te, szólok utána, add csak ide a kalapod! Értetlenkedik egy sort, minek kell nekem az a rongyos kalap, hát koldulni, te balek! Elvigyorodik, igen, ember, ezt így kell csinálni! Most, hogy végre én is előrukkolok egy használható ötlettel, egészen emberségesen néz rám! S persze, lelkesedve. Tán tudja, a koldulás több eredménnyel járhat, mint az ő telefonálása...
Épp egy szupermarket közelében vagyunk. Jack rongyos, büdös kalapját (olyan vastagon áll rajta a zsír, hogy csak a kenyérpénzt kell kikoldulnom...) leteszem a földre, ráülök a hátizsákomra, s énekelni kezdek. LGT, Fonográf, Illés, Omega dalokat, a régi kedvenceimet. Átéléssel, hangosan. Lehet, nem tudják, de majdnem szép hangom van. Aki nem hiszi, keressen fel, bebizonyítom. Szóval, énekelgetek, az emberekre még véletlenül sem nézek. S mit ad Isten, gyűlni kezd a pénz a kalapban. Apró fémpénzek koccannak egymáshoz. Egyre bátrabb, felszabadultabb vagyok, hangom egyre csengőbb. Már felnézek, megköszönöm az adományokat. S higgyék el, egy percre sem érzem megalázónak a helyzetet, nem gondolok arra, hogy hű, de lecsúsztam, s hogy szégyen, meg hasonló marhaságok! Nem, sőt, határozottan feldob a dolog. A gondolat, hogy kihúzom a csávából magam, tök egyedül, egy kurva-ismeretlen világban, felvillanyoz. S pláné, magyar dalok segítségével! Kell ennél nagyobb öröm? Hölgyek jönnek, mialatt pénztárcájuk után matatnak, rám mosolyognak, dagadozik a mellem. Én is vigyorgok, szinte férfiként. Alig fél órát van távol Jack, s én addig egy jó marék aprópénzt koldulok össze. Mit koldulok: énekelek! Hisz a pénz produkcióm jutalma, nem egyéb! Ezt ne felejtsük el, kérem! Egészen büszke vagyok magamra, Jack is elismerően bólogat. Megszámoljuk a szerzeményt, legalább három napra való kaját lehet vásárolni belőle, annyi összejött. Ez igen, táti! Príma pénzszerzési lehetőségre akadtam! Na, azért ne gondolják, hogy otthon is kipróbálnám, de a mostani egy olyan alkalom volt. Különben is, szükség törtvényt bont (vagy örvényt?). Egészen megpendülünk, széles mosollyal vágódunk be a szupermarketbe. A kasszások kissé gyanúsan mérnek végig, nem csoda, fejemen Jack förmedvény-kalapja, féloldalasan, szemeim nem látszanak, koszosak és kiéhezettek vagyunk mindketten.
El nem tudják képzelni, milyen boldoggá tesz a vásárlás, a kaja látványa! Sajnos, nem mondhatom, hogy összevásárolunk hat-nyolcféle sajtot, hozzá három-négyféle bort, kipróbálva a francia specialitásokat, csupán valami olcsó felvágottat, margarint, leárazott, enyhén fonnyadt paprikát, s néhány doboz joghurtot választunk. Fizetek, a megmaradt pénzt testvériesen megfelezem Jackkel. Mit számít most az, hogy én szereztem?! Együtt vagyunk, jóban, rosszban, ez azt jelenti, hogy rosszban többször, s akkor pedig mi a fene?
Vigyorogva, értékes terhünket kezünkben szorongatva hagyjuk el az üzletet, s a közelben, a járdán neki is fogunk zabálni. Nem sokat szégyenlősködünk, letelepszünk zsákjainkra, s falunk, ki a fenét érdekel, hogy a járókelők furcsán néznek ránk, belebámulnak a szánkba? Hiába bámultok, hé, úgysem adunk nektek! Jack elkapja kalapját, aprópénzrészét beleteszi, s az így létrehozott perselyt kiteszi a járdára. Mit gondolsz, te, ének nélkül is fog ez menni? - nézek rá fanyalogva, abban a biztos tudatban, hogy ide az én énekhangom kell. Jack nem tud énekelni, szinte örülök, hogy valami olyasmi is van, amit nem tud. Öreg néni érkezik, széles mosollyal, jó étvágyat kíván nekünk, legalábbis azt hiszem. Bólintunk, nem szólunk, valahogy van, csak nem sikerült megtanulni az éjszaka folyamán franciául. Látszik rajta, csöppet sincs megbotránkozva, hogy mi az utcán zabálunk, sőt. Pár másodpercig néz, szeme könnybe lábad, ti
aztán tudtok enni, fiúk, tekintete valami ilyesmit mond, újra bólintunk, ami igaz, igaz, már indulna, amikor
észreveszi a kalapot a földön, ja, szóval így, előkap két érmét a tárcájából, beledobja, s széles mosollyal elköszön. Ez igen! Ritka-kellemes élmény! Milyen szépen mosolygott, nekünk, szakadtaknak! És még pénzt is adott, ének nélkül... Megpendülve pakolunk össze, a kapott pénzen újólag megosztozunk. Dél van, most már igazán ideje lenne eldönteni, hogyan tovább. Én az Alpok felé mennék, ebben végre biztos vagyok. Elképzelésemet meg is osztom Jackkel, bólogat. Akkor elválnak útjaink, pajtás, mondja aztán, egykedvűen, közömbösen. Sejtettem, hogy ez fog következni, most mégis rosszul esik. Főleg az, hogy ilyen könnyedén mondja. Én itt maradok a környéken. Meg kell találnom a rokonaimat. Valahol itt élnek.
Talán St. Etienne-ben, talán Valence-ben, talán Avignonban, de valahol itt lesznek. Ha már lejöttem ide délre, meg kell keresnem őket.
Hát akkor viszlát. Viszlát, haver. Címet nem cserélünk, abban sem vagyok biztos, hogy van neki, vagy, ha van, tudja. Egy ideig boldogítottuk egymást, most pedig elválnak útjaink. Semmi felhajtás, érzelmes kirohanás. Jól telt együtt, de ennyi volt, elég volt. Na. Kicsit hiányérzetem van, valahogy nem így képzeltem el a végét, ilyen közömbösen, szárazon. Jön, hogy megkérdezzem tőle, ragaszkodott-e valaha valakihez, de aztán belátom, nincs jogom ilyen kérdéshez.
Kezet rázunk, ő egyik úton, én a másikon. Így van rendjén. Nem vagyunk összekötve. Úgy látszik, alapjában véve megrögzött magányos farkasok vagyunk.
Igen, irány az Alpok. Egy ideig bámulom a térképet, nem tudom eldönteni, Albertville felé tartsak-e, hogy láthassam a Mont Blancot - ha meg nem is mászom -, vagy keletre, Olaszország irányába. Végül, mivel Svájc felé úgysem mehetek (külön vízum kell oda), úgy határozok, hogy Briancon felé veszem utamat, s a francia-olasz határvidék alpesi tájait bóklászom be. Most Svájcot különben nem bánom túlságosan, már egyszer megjártam, még 1992-ben, úri fiúként, repülővel, jutalomkirándulás volt, én ugyanis, szégyen ide, szégyen oda, középiskolás koromban egészen jól tanultam. Egy langenthali gazdag családnál dekkoltam, összejártuk Zürichet, Bernt, Luzernt, az Alpokat. Alapvetően autós luxuskirándulás volt, extra-királyi kényelemben. Vendéglőkben zabáltunk, hotelekben aludtunk, vendéglátóim jóvoltából egy nap alatt több pénzt költöttem el, mint otthon egy hónap alatt. Szóval az egészen más cucc volt, mint ez a mostani, kényelmesebb, de unalmasabb is. Akkor a kaland hiányzott, most a pénz. Úgy látszik, semmi se lehet
tökéletes.
Szóval, kiállok a Briancon felé vezető útra, ez végre nem autópálya, már egészen meguntam őket. Egy óra elmúlt, a forgalom nem túl élénk, de azért jó reményeim vannak. Érdekes módon meg is könnyebbülök kissé attól, hogy elváltam Jacktől, annyira szakadt csak nem „tudtam” lenni, mint ő, sok különbség volt köztünk, előbb-utóbb csikorogni kezdett volna a barátságunk. Integetek, sajnos, az autók többsége tele van, nem is annyira emberekkel, mint csomagokkal. A
hátsó üléseken mindegyre hatalmas pakkokat látok. Ilyenkor hiába a jóindulat. Látszik, hogy kimondottan kirándulós zóna ez, az emberek fel vannak málházva, járják a hegyeket. Briancon egy kis hegyi település, olyan 1800 méteren, egészen a határszélen, turistaparadicsom, minden, amit akarnak.
Végre felvesz egy házaspár, tiszta jó, hogy egyedül vagyok, van egy jó adag csomagjuk a hátsó ülésen is, de összébb nyomkodjuk őket, valahogy bepréselődöm melléjük. Környékbeliek, nagyon kedvesek, amikor kiderül, hogy franciából alma vagyok, gond nélkül átváltanak angolra. Olaszföldreigyekeznek, Brianconban csak néhány órára állnak meg. Süteménnyel kínálgatnak, mindenfélét kérdezgetnek, egészen jól érzem magam körükben. Egyre közelebb járunk a hegyekhez, az út kanyargóssá válik, itt-ott ködfoltok vannak, a távolban hóborította csúcsok látszódnak. Hű, ennek fele se tréfa! Csak lassan haladunk fölfelé a szerpentineken, egyre hűvösebb lesz, felhők közé érünk. Ez igen!
Grenoble-ban még tiszta volt az ég, itt meg mintha havazni akarna... Megállunk egy útszéli vendéglőnél, ahogy  kiszállunk, szembevág a csípős, hideg szél. No, Zsidó Feri, ahogy fel vagy készülve az alpinizmusra, itt megvesz az Isten hidege! Gyorsan magamra kapom egyetlen pulóveremet, farmeromat, útitársaim is öltöznek. Amire a vendéglőt elérjük, már nyakunkba is zúdul egy adag hideg eső. Hű, a nemjóját! Ők kávéznak, én egy forró csokoládét kérek, abban a reményben, hogy kissé átmelegít. Persze, ők hívtak meg... Legszívesebben bort kértem volna, vagy valami töményt, de szégyelltem. Ej, pedig ragadhatott volna rám valami Jack pléhpofájúságából!
Ahogy tovább emelkedünk fölfelé, lassan faképnél hagyjuk a felhőket, kristálytiszta, verőfényes alpesi időjárás fogad. Ölébe is csüccsenünk nagy hamar. Itt már kopárak a hegyek, több helyen gleccserek sikongnak. Ó, te piros nap, mért vagy te oly piros?
Miközben ezen tépelődöm, egy magaslaton vaskos erődítményt pillantok meg. Igen, bólogatnak franciáim, ugye milyen szép? Az egész francia Alpokat átfogó régi erődítménylánc egy szeme. Hadászati jelentőségét viszonylag rég elveszítette, mára inkább turistalátványosság. Már ott is vagyunk Brianconban, rengeteg autó, olaszok dögivel, mozgalmas élet. Elbúcsúzom taxisaimtól, nyakamba veszem zsákom, s megindulok egyfelé. Izgalmas városkának tűnik, bár a város szót én inkább nem használnám. Látszik, hogy mesterséges a dolog, olybá tűnik az egész, mintha nem is lenne helyi lakosság, csupán kiszolgálóegységekből állna az egész település. No, de turistavároskának legalább vonzó! A központi sétálóutca fentről indulva a völgybe visz, a lejtő meglehetősen nagy, macskaköves út, régi házak, kutak,
díszcsatornázat, tiszta víz poroszkál benne, csillogó szuvenír-üzletek egymás mellett, zajongó, vidám tömeg. Egészen jó a hangulat. Szóval ilyen egy alpesi paradicsom? Mit mondjak, nem rossz! Talán az ódonság fog meg leginkább, az, hogy érződik, itt a hegyi turizmusnak századokra visszanyúló hagyománya van, ezt mutatják az épületek, az utcák. Ez az első település, amit ilyen magasban meglátogatok, korábban a hegyvidékhez csupán fenyőfabarakkokat, menedékházakat voltam képes társítani, ezek a kemény, ízléses kőházak egészen meglepnek. Lassan megszokom a levegőt, már nem fázom, s mit mondjak, kezdem prímán érezni magam, sokkal jobban, mint Párizs koszos ege alatt.
Sajnos, mint minden eufóriának, egyszer ennek is vége szakad, eszembe jut, hogy éhes vagyok, és máris átkozni kezdem gondatlanságomat, amiért Grenoble-ban nem vásároltam be, itt nagy a drágaság, összeénekelt aprópénzem maradéka úgy elmegy egy maroknyi kajára, hogy észre se veszem. Elhúzódom egy csöppet a forgatag elől, kikapaszkodom a közeli hegyoldalba, s nekilátok kajálni. Ettek valaha úgy, hogy folyton az járt az eszükbe: vigyázni, hogy maradjon holnapra is...? Számigálták már valaha, hogy ebből még ennyi falás van, na abból most nem eszem...? Ettek már huzamosabb ideig kevesebbet, mint amennyit szerettek volna? No, nem sajnáltatni akarom magam, de velem az utóbbi időben efféle dolgok is megestek, s ahogy kinéz, a java még csak ezután jön.
Miután éhem úgy-ahogy elverem, bedugom hátizsákomat egy kidőlt fenyő alá, előkapom fényképezőgépem, s újból nekiveselkedek Brianconnak. Persze, az erődítményt kéne megfirolni. Elég magasra fölpolcolták, egy kiálló, félig letarolt sziklaszirtre. Néhány turistát látok fölfelé araszolni, a kényelmesebbje visszafordul, pedig igazán nem nagy kunszt fölmenni, kövekből rakott lépcsőzet vezet föl, öles falak, bástyák, itt-ott egy-két omladék, tán szándékosan, a nagyobb eredetiség kedvéért meghagyva.
Gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, az elaggott délután lanyha napsütésében készítek is néhány képet a vidékről, egy-egy hegyoromról, madártávlati bűvöletet a településről. Sűrűn vannak az erődítmények, szabad szemmel ide látszik a következő. Télen hogy fütyülhet itt a szél! Jön, hogy kiáltozzak egy sort, jól esne kiengedni feszültségeim, örömeim. No, azért mégsem teszem, gondolom, sejtik, miért. Innen, az erődítmény tetejéről rálátok az egész településre, még templom is van, no, akkor mégsem lehet annyira mesterséges cucc, mint első látásra tűnt, valóban, lent a völgy alján néhány lakóházat, s az azokhoz tartozó bizgerákat pillantok meg. Egyébként a városka főút menti része nem hosszabb pár száz méternél, utána megint vaskos, komor sziklák következnek, mintha mi se történt volna, mintha ember még soha nem tette volna lábát erre a vidékre.
Átmegyek ismét a szemközti hegyre, ahol a zsákom is van, készítek egy képet az erődítésről, aztán nekilátok egy alkalmas helyet keresni a sátorveréshez. Az oldal, amelyen járok, kőomlás-veszélyes, épp ezért nagy munkával teraszokat alakítottak ki raja, amelyeken a lavina zúdulása meglassul, s melyeket természetesen fákkal ültettek be: fenyők mindenfelé, hosszú, rendezett sorokban. No, egy ilyen teraszt szemelek ki magamnak (máshol a meredek sziklák között művészet lett volna a sátrazásra alkalmas helyet lelni). Félrerugdosom a köveket, fenyőtobozokat, s nekilátok a sátorveréshez. Biztonságban érzem magam, mert a fenyősáv elég sűrű ahhoz, hogy lentről ne láthassanak meg (különben is nemsokára szürkülődik), kőomlástól pedig nem vagyok hajlandó tartani. Ahogy a nap lassan lefelé bandukol, még hűvösebb lesz.
Persze, hűvösségről csakis a párizsi hőmérséklethez és az én gyatra ruházatomhoz viszonyítva beszélek. Fölkapok magamra mindent, amim van, vagyis a pulcsim alá mindhárom pólómat, tréningem alá pedig a rövidnadrágomat. Ekképp nekikészülve beburkolózom hátizsákomba, s a már ugyancsak satnya fényben böngészgetni próbálom a térképet. Az, hogy teljesen pénz nélkül vagyok, lelomboz, lassan véget kell vetnem császkálásaimnak. Észak-Olaszország még bele kell férjen a képbe, azon étlen is végigmegyek, hisz amúgy is útba esik hazafelé. A Torino-Milánó-Verona útvonalon kéne haladni, onnan át Ausztriába, aztán Magyarországra, aztán... Persze, ha nem így jön össze, az se gáz.
Bosszúsan félrehajítom a térképet, amúgy is beesteledett időközben, s durmolok. Azalatt legalább nem érzem az éhséget. Reggel felé kutyamód kezdek fázni - addig a három rend ruhám megtette a magáét -, így hát a nappal együtt kelek, tornázom, kezeimmel csapkodom magam, aztán egy váratlan ötlettől vezérelve nekilátok hegyet mászni. Mit ad Isten, néhány méter után ráakadok egy turistaösvényre, melynek mentén még jelzések is vannak. Ez igen!, így még az olyan amatőr alpinisták sem tévednek el, mint én.
Kellemes az út fölfelé, nem túl megerőltető, vaskos gránittömbök, itt-ott egy-egy nyeszlett fenyő. Sok turista járhat errefelé, a kövek, sziklák fénylenek a kitaposottságtól. Így, kora reggel nem találkozom senkivel, de nem is bánom. Már vagy negyven perce caplatok fölfelé, el is unom kissé, immár totál be vagyok melegedve, hajnali fagyosságom csak ködös emlék. Itt-ott meg-megállok, óvatosan leleskelődöm a hegyről. Tágul a kilátás, lassan rálátok az egész vidékre, szemközt büszkén pöffeszkedik a brianconi erőd, tovább a társai. Még csak a derekánál járok a hegynek, biztatgatnom kell magam, hogy vissza ne forduljak.
Nem illene. Ha már idáig feljöttem… Egyre nehezebbé válik a terep, az ösvény szeszélyeskedik, már kitaposva sincs annyira, úgy látszik, másoknak is megfordult a fejében a visszafordulás kényelmes gondolata, mi több, egyeseknél a gondolatot tett követte. Csak azért sem pihenek meg, döntöm el lihegve, micsoda nyámnyila székely legény lennék, ha nem tudnék megbirkózni az Alpok eme szelíd darabkájával sem? He? Korholom magam, pirulok. Aztán ezt is abbahagyom, mert elvonja figyelmemet a környezetről.
Lassan felérek a csúcsra, az elhessegeti minden fölösleges gondolatomat. Kösz, haver! Mit mondjak, látok egyet s mást, az is élmény, hogy fent lehetek, de erről most nem kívánok mesélni, úgyse lehet, csak kínlódnék, s maguk pedig röhögnének.
Lefelé jövet megpillantok egy merész fát egy szirt oldalában: gyökereivel bőszen kapaszkodik, ő maga azonban teljesen a levegőben van. Mit a levegőben: a semmiben! Így kell mondani ezt, kérem! Vagy még ígyebbül! Megtetszik a szegény pára, milyen elszánt, csöppet se reszket, szemmel láthatóan nincs tériszonya, még az sem kizárt, hogy totál élvezi helyzetét. Nagy óvatosan felkapaszkodom rá, naná, persze azért, hogy megérezzem, milyen a semmi fölött, netán épp benne lebegni. Kissé görcsös vagyok, ami ugye nem nevezhető lebegésnek, de azért élménynek megteszi. Amikor kissé fölenged bennem a félsz, s egyik kezemmel el merem engedni a fát, egy-két fényképet is készítek a környékről. Lefelé is vetek egy röpke pillantást, szinte élvezem a dolgot, ha lehet az iszonyatot élvezni. Aztán levaszkalódom. Szinte szaladok
lefelé az ösvényen, a völgy magába húz.
Gyorsan összerámolom cókmókomat, falok is valamit (így, szó szerint), felpillantok a napra, lassan dél lesz, ideje útra kelnem. Irány Olaszország! Lebattyogok az úttestre, csakhamar Briancon végéhez érek, kiírok egy Torino táblát, s várom a jóakaratot. Sok olasz kocsit látok, főleg azoknak lobogtatom kartonomat, kevés szerencsével. Nem sok jót hallottam az olasz stop-viszonyokról, sajna úgy látszik, szél fúvatlan nem indul. Később már a franciáknak is hajbókolok, elvégre Torino, Piemont fővárosa a legfranciább olasz város, még az itt beszélt nyelvjárás is hasonlít a franciához. Hát mindez nem elég ahhoz, ti, franciák, hogy Torinóba menjetek? Úgy látszik, nem, de ahhoz legalábbis már nem, hogy engem is elvigyenek.
Végre felvesz egy olasz pasas, elég mezeinek tűnik, angolul nem tud, én pedig sokat nem fárasztom magam az olasszal, hallgatunk. Csakhamar a határhoz érünk, még megvan a régi kapurendszer, emlékeztet a schengeni egyezmény előtti időre, de inkább csak konok emlékműként komorlik a helyén. Rezzenéstelen arccal megyünk el mellette. Igen, immár Olaszföldön vagyok. Egészen feldob. Itáliában, én!
Még egy ideig hegyvidéken araszolunk előre, aztán lassan távolodni kezdünk az Alpoktól, de azok mindvégig követnek szemükkel. Mintha ellenőriznének. Tarkómon érzem hideg tekintetüket, sejtem, fejüket rosszallóan csóválják. Azért-e, mert elhagyjuk őket, vagy valami másért, immár sosem fogom megtudni. Nyomasztó. Nyomasztó a francot!
Lassan becsordulunk a Pó völgyébe, Torinóba, emberem tovább nyomul Alessandria felé, letesz a város szélén, az autópálya-bekötőnél. Nem búcsúzom tőle, minek. Eszméletlenül messze lehetek a központtól, bosszankodom. Irdatlan ipartelepet látok, gyárak, kémények, lerakatok. No, ez lenne Torino? Hogyne, ez is, elvégre Olaszország egyik legfejlettebb városáról van szó, különben itt fenn, Olaszország északi felén sokkal fejlettebb az ipar, mint lent, délen. A legnagyobb olasz autógyár, a FIAT székhelye is itt van Torinóban. Jó is lenne leakasztani egy kis Puntót! Bandukolok, mint az őszi nap, igaz, nem állok meg minden fánál, csak a legközelebbi villamosmegállónál. Egy árva fitying sincs a zsebemben, így mi sem természetes, minthogy blattolok.
Hál’ Istennek lassan elhagyjuk az ipartelepet, ahogy a villamosból böngészem, laposnak, de legalábbis álmosnak tűnik a város, szabályos, sakktáblaszerű utcarendszert látok, csinos, de nem hivalkodó polgári házakkal. Úgy hírlik, viszonylag kevés turista jár Torinóba. Talán hűvösnek találják - mind konkrét, mind átvitt értelemben? Egy heves dél-olasz város után meghiszem! Itt bujaságot nem nagyon látok, ráadásul az Alpok is közel vannak. Pedig van itt déli dögivel! A város lakosságának jó egyharmada délről van, Szicíliából, az ipar vonzotta ide őket, a munkalehetőségek, ezért hagyták el az elmaradott dél-olasz falvakat. A purista őslakosság húzza is az orrát keményen, azt állítják, hogy minden vandalizmus,
rablás, lopás, korrupció nekik köszönhető, civilizálatlansággal és lustasággal vádolják őket. Talán van valami valóságalapja állításaiknak, ám némi rosszindulatú felhang is kiérezhető belőlük. Nem titkolt tény, hogy voltak olyan törekvések, melyek Észak-Olaszország különválását, önálló köztársasággá való alakítását célozták. Persze, ezt főként az északiak szorgalmazták. Hogy tervük nem valósultak meg, aztán csak a véletlenek közrejátszásának köszönhető. Ebből a perspektívából milyen ironikusnak tűnik az, hogy valaha itt, Torinóban, a híres Palazzo Madama-ban kiáltották ki Olaszország végleges egységét...
Lassan elérem a központot, nem túl nagy, főleg nem összefüggő. A Piazza Castello-ra vonszolom magam, ez a régi római kolónia, a Civitas Taorinorum ősi piactere. Igen, itt a Madama-palota, amit az előbb emlegettem, kissé tovább pedig a Palazzo Reale feszít, ketten együtt pedig komor, hivalkodóan ódon, a város többi részétől gőgösen elhatárolódó erődítményt képeznek, falakkal, parkkal. Gyanúsan kevés embert látok, tán azért, mert épp ebédidő van, vagy, ha úgy tetszik, délutáni szieszta. Igen, három órára jár, letelepedek egy padra, s elköltöm elemózsiám utolsó maradékait. No, bűvész legyen a talpán, aki ezentúl pénzt vagy élelmet lel nálam! Pillanatnyilag nem aggaszt túlságosan, hogy semmim sincs, fő, hogy én megvagyok magamnak, s itt van ez a hűvös, de elhagyatottságában izgató város. Mint egy félszeg, de
kiéhezett nő, akit elsősorban éhsége tesz vonzóvá...
Igen, van itt még Palazzo di Savoia is, a Savoyaiak rezidenciája, Galéria is ezen a néven, ha minden igaz, Savoyai Jenőnek hozzánk, magyarokhoz is van valami köze, ha nem egyéb, ő volt az, ki osztrák színekben visszahódította Budát. Pénz hiányában bemenni sehová sem tudok, amolyan szájtáti koldusmódjára csak kívülről nézegetem az épületeket, no, de ehhez is hozzá lehet (kell) szokni!
Amíg a furcsa kupolájú, keleti hangulatú San Giovanni dómot körbejárom, egyvégben egy különös alakú magas torony vonzza a tekintetemet. Nyúlánk, égbeszökő építmény, egy adott magasságnál hirtelen elkeskenyedik, de egészen furcsa módon, minden átmenet nélkül, mintha megszorították volna, s attól szűkült volna össze, vagy ilyesmi. Közelebb nyomulok, nevét kérdem, egy Antonelli nevű építészről kapta, aki meg akarta építeni Európa legmagasabb zsinagógáját, valamikor a XIX. században. A torinói zsidók tejeltek is neki egy ideig, de aztán ráuntak a dologra, emiatt kellett olyan kurta-furcsa módon összecsapni a végét, ezért keskenyedik olyan hülyén.
Kibattyogok a Póhoz, itt még elég kicsi a szentem, mintha a Marost látnám Vásárhely körül. Érdekes, hogy a partjai nincsenek nagyon (ki)beépítve, csupán egy-két palotácska virít itt-ott, így elég elhagyatottnak tűnik szegény. Nem törődnek veled, mi? Akkor nem csoda, hogy ilyen morcos vagy! Valami különös feszültség üli meg a várost, vihar előtti csend, vagy mifene. Meg kéne keressem a turini remete házát, jut eszembe. Persze, hisz Kossuth itt tengette öreg napjait, magyar állampolgárságát ugyanis megvonták, haza nem mehetett. Innen írta híres Kasszandra-levelét is. Teszek pár kósza lépést, de nem találok rá a Via dei Mille-re, így aztán lemondok Kossuthról. Szellemétől bocsánatért esedezem emiatt.
Egy-két múzeumba belebotlok, próbálom eljátszani a közömböst, csak futó pillantást vetek rájuk, a Louvre és a Pantheon utána az itteni Museo Egizio (Egyiptomi Múzeum) valószínűleg nem sok újdonsággal kecsegtetne. A Carignano palotáról azért csak készítek egy fényképet, legalább tárgyi emlékem hadd legyen a városról, ünnepélyes, tekintélyes barokk, nem mondhatom, hogy nem tetszik, csak épp erőm nincs a lelkendezéshez.
Tudom, valahol kell lennie még egy autómúzeumnak is, nem fárasztom magam a keresésével, legalább nincs, ami kísértsen. Eléggé szeretem a kocsikat, az olasz autókban mindig volt valami izgalmas, úgyhogy a sok képtár után valóságos feldobódás lenne egy ilyen múzeum megtekintése, de mit csinálj, ha nincs mit csinálj...
Hat óra elmúlt, ismét korogni kezd a gyomrom, próbálok nem gondolni rá. Koldulni most valahogy nincs kedvem, hangulatom. Egy vérbeli koldus azt mondaná, az nem hangulat kérdése, ám én nem tartom vérbeli koldusnak magam. Ugye, nem csalódtak nagyot bennem emiatt??
Még lötyögök a Pó partján egy ideig, aztán a túloldalon lévő Gran Madre di Dio templomba is beülök, pihenni, hűsölni. Aztán fölcihelődöm a langyos esteledésben, s megindulok a város széle felé. Az északi autópályához kéne kiérni. Gyalog megyek, hogy legyen alkalmam valami szálláshely után nézni.
Igen, egy tisztességes bokorra, elhagyott épületre, ilyesmire gondolok. Csak lassan lépkedek, nem hajt a tatár. Vagy negyven percet baktatok, csak nem akar fogyatkozni a város. Megállok pihenni, kérdezősködöm. Az emberek értetlenül néznek: mit keresek gyalogosan az autópályán?? A fenébe veletek, ne fárasszatok. Ne gondoljátok, hogy elmesélem nektek, hogyan, merre, meddig!
Nagy nehezen kapok egy használható információt, amint kiderül, messze vagyok még az autópályától, így hát felszállok egy buszra. Hatalmas peremvárosa van Torinónak, nem könnyű átvergődni rajta. Jó harminc percet buszozom, a végállomásnál az az érzésem, már hetedhét országon, az Üveghegyen is túl járok. Egyik oldalon gyanús, roggyant házakat látok, a másikon mezők: na, ez jó jel! Ismét nyakamba veszem a zsákom, hadd lássuk, miből élünk. Basszuskulcs, rövidesen egy akkora cigánytelepen találom magam, amekkorát cigányairól híres Romániánkban sem láttam! Viskókban, sátrakban, szabad ég alatt, szekerek mellett, mint ahogy jófajta nomád népekhez illik. Lassan reszketni kezd a horgasinam: mi van, ha ezek egyszerűen lekapcsolnak a zsákomról? Meggyorsítom lépteimet, tekintetemet a földre szegezem, nehogy belém kössenek, „miért nézel, b...d meg!” alapon. Egészen be vagyok gyulladva, persze, totál rosszul esik, hogy Olaszországban, ebben a csöndes-heves városban ilyen látványban is részem van. Sajnos, volt egy-két kellemetlen kalandom a cigányokkal, azóta tartok tőlük. Persze, tudom, nem minden cigány
közveszélyes, de elég, ha az az egy-kettő, aki az utamba akad, az.
Nagy megkönnyebbülésemre lassan elhagyom táborukat, most látom, nincsenek is olyan sokan, amint első pánikomban láttam, s egészen békéseknek tűnnek. No, ég veletek, azért nem mondom, hogy viszontlátásra… Még szűk negyed óra, s elérem az autópályát. Milánó mindössze száz kilométerre van. Semmiség, lepkepurc. Persze, azért stoppolni már nem állok ki, nyolc óra van, semmi kedvem éjszakára érkezni Milánóba. Ahogy a bekötőútnál sorjázó táblákat figyelmesebben végigböngészem, megakad a szemem egy feliraton: NO AUTOSTOP! Hoppá! Tilos a stoppolás? Hát akkor velem mi a fészkes fene lesz? Semmi kedvem nincs az olasz rendőrök kezére kerülni.
Na, azért semmi gáz, na! - nyugtatom meg magam végül, elvégre stoppolás nélkül is meg lehet oldani a dolgot! Egyszerűen kell keresni egy benzinkutat, s az ott álldogáló autók, lehetőleg kamionok sofőrjeitől meg kell kérdezni, nem visz-e magával. Mint ahogy Németországban is tettem. Ez így nem stoppolás, ugye? Ártatlan kérdezősködésemet ki merné stoppolásnak nevezni? Amennyire tudom, Olaszországban sok magyar kamion furikázik, az sem kizárt, hogy nyelvtársra (szinte honfitársat mondtam…) akadok!
Meg is indulok, korábbi kellemetlen élményeimből okulva az autópályáról lehúzódva, a poros, aszott fűben. Kis szerencsével csak ráakadok egy benzinkútra! Kedvem lassan visszatér, mint ahogy minden zűrös helyzetben szokott, dudorászom, bizakodó vagyok: nem volt még olyan cécó, amit valahogy el ne boronáltam volna! Ezért kimondottan örülök a macerás ügyeknek, mert megoldásuk után jöhet a heppilájf, melynek keretében meg is jutalmazom magam - fejlett pedagógiai érzékről téve tanúbizonyságot...
Közel egy órát megyek - közben rám esteledik -, mígnem belebotlok egy benzinkútba. Elég elhagyatottnak tűnik, szaglászódom egy sort, s miután semmi gyanúsat nem látok, a sötétség leple alatt felhúzom a sátram. A kényelem mindenek előtt, ugye… Önbizalmam visszatér, már nem félek a zsaruktól, sem a kút alkalmazottjaitól: miért kötnének belém csak azért, mert a parkoló melletti pázsiton sátrazom?
Még vérszemet is kapok, „ha már éhes maradok, legalább legyek tiszta” alapon bemegyek a mellékhelyiségbe, alaposat mosakodom, meg is borotválkozom. Ekképp felfrissülve, sorsommal viszonylagosan megbékélve álomra hajtom a fejem, Mint a bunda, úgy alszom, a tankolni behúzó autók burrogása sem zavar fel. Nyugodt vagyok, tudom, holnap valamilyen formában rám vigyorog a szerencse. Lehet, vigyorát ijesztőnek fogom találni, hát akkor legföljebb
visszavigyorgok neki. Nem lehet olyan erős idegrendszere, hogy ettől ne kezdjen hangos hüppögésbe. Pihenten ébredek, sátram kissé nedves az éjszakai harmattól, összepakolásával várnom kell, míg megszárad. Megmosakodom, utána ténfergek egy sort a parkolóban, három-négy kamiont is látok, valószínűleg az éjszaka folyamán húztak be pár óra alvásra. No, valamelyiken csak helyet találok magam is! Lehet, hogy ezt most még nem gondolják a sofőrök, de majd meggyőzöm őket…
Úgy látszik, reggeliben még nem túl szomjas a nap, már közel egy órája nógatom, hogy igya le a vizet a sátramról. Egyet-kettőt hörpint is, de sokáig forgatja a szájában, nehezen akaródzik lenyelni neki. Nyolc óra elmúlt, elegem lesz a nap nyaggatásából, félig vizesen összerámolom házamat. Ideje lenne továbbállni innen. Odasettenkedem a kamionok közelébe, semmi mozgást nem látok, no, úgy látszik, valakit föl kell ébresztenem. Mindhárom járgány ablaka be van sötétítve: hát nem hervasztó? „Hej, álomszuszék, ébredj”, reccsintek meg egy indulót, a hatást figyelve. Sehol semmi. Hogy az a hét fán fütyörgő, taligán kucorgó…! Egyik kamion osztrák jelzésű, az kéne nekem, legalább cseveghetnék egy kicsit németül, a másik kettő spanyol illetve jugó, azokkal nincs mit kezdjek. Várakozó állásba helyezkedem, mi mást tehetnék. Unalmamban körbejárom a kutat, alig van mozgás. Amire visszaérek, hát szedelőzködik az osztrák! No, végre eljött az én időm is, gondolom vérmes reményekkel. Előveszem legszebb német kiejtésemet, bájdús jó reggelt kívánok, s azzal máris rátérek a lényegre. Kissé morcos az ipse, mindamellett úgy tűnik, örül, hogy német szót hall. Mintha a hajlandóságnak halvány ibolyáját fedezném fel nyúzott arcán. Nosza, még jobban rákapcsolok, hogy érzi magát, honnan jön, rég elindult-e már Ausztriából, s már-már úgy tűnik, nyert ügyem van, már látom is, ahogy int, no, szállj be, amikor eszébe jut, s megkérdi, milyen nemzetiségű vagyok. A disznó! Van pofája ilyeneket kérdezni! Magyar,
mondom tétován. Hadd lássam az útleveled. Ekkor már tudom, lőttek a közös utazásnak. Előveszem drágalátos román passzusomat, a fickó megvetéssel fintorog. Mondanám neki, hogy nem hazudtam, magyar vagyok, csak éppenséggel román állampolgár, de aztán legyintek. Mit magyarázzam én ennek a bizonyítványomat? Ha bizalmatlan, gebedjen meg! Nem várom meg, hogy azt mondja, román vagy, nem viszlek, úgyis tudom, az következne. Elfordulok tőle.
Hideg zuhany. A spanyol fickóhoz már mérsékelt lelkesedéssel megyek, sajnos a feleségével van, szóba se jöhet, hogy magukkal vigyenek. Hogy azt a… S mégse! A jugó még durmol, hagyom a fenébe. No, kurva jól kezdődik ez a nap! Ha így kívánsz befejeződni, szólj, én akkor kiszállok!
Ismét elbotorkálok a kutakhoz, kissé csüggedten, de legalábbis morcosan. Mit mondjak, ha nem egyéb, haragban vagyok az egész világgal! Morgok, füstölgök magamban, károsanyag-kibocsátásom tuti nem felel meg az Euró III-as szabványnak. Hogy azok a földöntúli izék izélnék földöntúli izébe ezt az egész gyászos izét! Amint így zsörtölődöm, hát behúz tankolni egy kamion, mit ad Isten, német, már mellette vagyok, Wohin fahren Sie, nach Verona, wollten Sie mich mitnehmen?, ja, warum nicht! Már fent is vagyok, gyorsan, míg meg nem gondolja magát!
Nyájasnak tűnik a pasas, csöppet sincs meglepődve attól, hogy stoppossal találkozik. Torinóból jön, oda vitt árut Németországból, s hogy visszafelé ne kelljen üresen mennie, felvállalt egy bőrszállítmányt Veronáig. Nyugisan eldumálgatunk, azt, hogy stoppal, hobózva lézengek Európában, nagyon bírja. Ja, talán éhes lehetsz, nem? - kap egyszer a fejéhez. Legszebb ideje volt, hogy eszedbe jusson, szusszanok fel megkönnyebbülten, már káprázik a szemem az éhségtől. Épp azon voltam, hogy kunyerálni kezdek… Ám így sokkal királyibb! Hűtőtáskájából előkotor egy húsos szendvicset, sajnos nem kettőt. Kólát is kapok, na így még hagyján. Tömöm magam, alig jutok szóhoz, ő vigyorogva vezet, időnként vet egy-egy derűs pillantást rám. Tetszik, ahogy csinálod, lesz, ami lesz alapon, mondja. Ühüm, nekem is, bököm ki két nyelés között. Főleg olyankor, amikor ilyen rendes emberekkel találkozom, mint maga (hiába, na,
kurvulok…!).
Még tíz óra sincs, már Milánónál vagyunk, sajnos az autópálya eléggé kikerüli a várost, a fene
tudja, hogy jutok el a központba. Sofőrömtől érzékeny búcsút veszek, pá, puszi, s azzal kész. Kiszállok a
letérőnél, a városnak csak a körvonalai látszódnak, basszus, ennyit nem vagyok hajlandó gyalogolni, mert
akkor olyan leszek, mint a fos, s nem lesz, aki Milánót élvezze. Stoppolok megint, közben azért csak
bandukolok befelé. Elég sok autó fordul be, de a krapekok többnyire értetlenül néznek, nem tudják, mire
vélni jelenlétemet. Lassan körvonalazódni kezd a város iparzónája, a Pirelli felhőkarcolója hivalkodóan
nyúlánkozik. Szinte ugyanazt látom, mint Torinóban, csak sokkal nagyobb adagban. Milánó jóval testesebb,
mint Torino, extra-grandiózus iparközpont, emellett a pénzügyek fellegvára is. Igazi metropolisz, vagy
mifene.
Végül csak fogok egy autót, idős házaspár ül benne, angolul próbálom meg felvenni a beszélgetés fonalát, ami elég zűrös ügy. Eléggé csalódottak, azt hitték, tisztességes olasz vagyok, s hát nem (szemétség, nemde?). Azért megígérik, hogy egyenesen a Dóm-térre visznek, nem, mintha megérdemelném, csak. No, az király! Tágas, mégis zsúfolt utcákon tülekszünk, hatalmas a forgalom.
Torino után az az érzésem, hangyabolyba kerültem. Rögvest vakarózni is kezdek. Hatalmas házak, üzletek mindenfelé, azt sem tudom, merre kapkodjam a fejem.
Lassan begördülünk a Dóm-térre, ott aztán házaspárom köddé válik, én pedig maradok – nyakamban zsákommal. Igen, a híres milánói dóm. Hisz arról van szó, kérem! Lélegzetállító. Nem lehet nem tisztelettel, ámulattal nézni egy ekkora kolosszusra! Érezhető, hogy méreteivel kíván hatni – mint majdnem minden római-olasz épület, ha lehet hinni a művészettörténészek megállapításának. Építését 1386-ban kezdték el, de – épp mert akkora dög – befejezni csak 1815-ben tudták. Igazi késő-gótika, tobzódásba hajló, már-már barokkos szenvedélyű. Csupa szürkemárvány-borítás, csupa csipke finomságú dísz. A gótikára jellemző pillérek szertelen, telhetetlen dísz-orgiába süppednek, szemet gyönyörködtetően, ugyanakkor áttekinthetetlenül, szeszélyesen. A túldíszítettséggel épp a gótika fenségességét tüntették el. Ehhez képest a Notre Dame puritán áhítat. Barokkos gótika…, tudom, ez fából vaskarika, mégis ezt mondanám rá.
Mindent összevetve tetszik őkelme, lenyűgöz, a szobrászok munkája isteni, a tudás egyértelmű, a kritika pedig, amit az imént megfogalmaztam, szinte nem is neki szól, hanem… (a mondatot fejezze be – avagy ne – ki-ki tetszés szerint). Újra és újra körbejárom, csodálom csöndes, zárkózott szenvedélyességét.
Hovatovább az az érzésem, ez a dóm Torinóhoz jobban talál, mint Milánóhoz. Valósággal magamévá teszem (ez igen, étvágy!!), bele is fáradok, annyit seftetek körülötte: két hajós, latin kereszt alakja van, hossza legalább százötven méter. Nemsokára megtudom, jó pénzért föl lehet menni a toronyba, egy kis magaslati városnézésre. Fáj a szívem kegyetlenül, de mit tehetnék: egy huncut vasam sincs. Ráadásul az a francos film is kifogyott a gépemből, még fényképet se tudok készíteni. Áldott egy helyzet!
Továbbállok hát, s megvizsgálom a Dóm-tér többi látnivalóját is. Középen szobrot látok, II. Vittorio Emanuelle-jét, sajnos, gyenge vagyok olasz történelemből, nem mond túl sokat a név. Sebaj, következő alkalommal majd felkészültebb leszek, addig pedig hanyagolom Vittoriót, ugye, nem haragszik meg ezért, signore? Inkább a Palazzo Reale, a Királyi Palota felé fordítom tekintetemet, elég szép, a XVIII. században épült egy korábbi kastély helyén. Lassan elegem van abból, hogy belülről nem láthatom az épületeket.
Amíg ezt elmorgom magamban, érdekes, amolyan X alakú építményre leszek figyelmes, tiszta üvegtetővel. Hm, elég izgalmas! Valami forgalmas bazárnak tűnik, üzletekkel, irodákkal; közelebb merészkedem hozzá, hát a II. Vittorio Emanuele Galéria nevet viseli. No, te Emánuel, hát már soha nem tudok megszabadulni tőled?? Illő lenne utánanéznem, kiféle, miféle vagy.
Mit mondjak, lényegében jó hely ez a galériának csúfolt bazár! Régiségkereskedéstől vendéglőig, könyvkiadótól turisztikai hivatalig minden van itt, s nicsak, még képzőművészeti kiállítótermet is látok, no, akkor csak rászolgál a nevére ez a valami! Sok ember mászkál mindenfelé, nemcsak turisták, úgy tűnik, ez a hely itt Milánó szíve, kulturális központja. Járom a csarnokokat, hangszerüzlet, antikvárium, újabb galéria, fittyfene. Megyek, mendegélek, s hát egyszer csak a Scala színház előtt állok. No, te hogy kerültél ide, apafej? Istenuccse, nem is tudtam, hogy te is milánói vagy! Előre nem is szóltál, hékás!
Szobrot látok előtte, aha, ez Leonardo da Vinci lesz! Maga a színház mokány valami, neoklasszikus, durcásan terpeszkedő. Állítólag hat rend erkélye, gazdagon díszített plafonja, számtalan szobra van - igazi építészeti remek. Hogy mindezt nem láthatom, fog el a gyorsfosás! Ha jól tudom, múzeumrészlege is van az épületnek, persze, én abból se kapok. Minek is nekem… Azt sem nézem meg, mit játszanak a színházban, nehogy megkívánjam. Akár mehetek is, nógatom magam, itt már nincs keresnivalóm. Keserű szájízzel hagyom el a teret, ismét haragban vagyok a világgal.
Már délután van, gyomrom, persze korog, még jó, hogy kaptam azt az egy szendvicset, hanem most csak pihegnék, jártányi erőm se lenne. Igen, ha már Milánóban vagyok, a S. Maria delle Grazie templomot kár lenne kihagynom. Gőzöm sincs, merre kell mennem, de alighogy kiejtem a számon Leonardo Da Vinci nevét, máris útbaigazítanak: Cenacolo Vinciano? Si, si! Vagyis dehogy si, én Az utolsó vacsora című freskó után kutatok, ezek a fránya olaszok pedig elhagyták az „utolsó” jelzőt! Hát micsoda magatartás ez? Nem akármilyen „cenacolo”-ról van szó, hanem az utolsóról, kérem! Miközben így dohogok, lassan oda is érek, húsz perc séta, vagyis zsák alatt való görnyedés, az utat a turistaáradat jelzi leginkább.
Hatalmas kupolájú, reneszánsz jegyekkel kacérkodó templom rejti Leonardo híres freskóját, bevallom, maga az épület sem piskóta, Bramante követte el. Ha emlékezetem nem csal (de miért ne csalna?), Leonardo freskója mellett Montorfano ecsetnyomait is magukon hordozzák az ódon falak. Míg a templom felé lépkedek, erősítem szívemet, készítem a csalódás elviselésére: bemenni biztosan csak egy borsos árú belépővel lehet, melyet persze nem tudok megfizetni... Alig pár lépés fog elválasztani a freskótól, melyet ennek ellenére nem láthatok. Hogy az a...!
Már ott vagyok, a kassza előtt sor, a bejutás elég körülményes: nem elég, hogy pénzed van, türelmed is kell legyen, ugyanis várni kell egy jó darabot, csak kis csoportokban engednek be, hogy ne legyen tülekedés. Türelmem az lenne, pénzem nincs. Nem lehetne a pénz helyett is türelemmel fizetni, két rész türelem, nulla rész pénz alapon? Nem, nem lehetne! Beszerzek egy ingyenes szórólapot, s mialatt kívülről körbejárom a templomot (ezt hál’ Istennek megtehetem...), böngészgetem. A Mester 1498-ban fejezte be művét, több éven át dolgozott rajta, megrendelője Lodovico Sforza volt, aki nagyon kedvelte ezt a templomot, tanács- és fogadóteremként is használta, ezért akarta minél jobban felékesíteni. Türelmetlenkedett is eléggé, amiért a munka oly lassan halad, Leonardo egy ízben megfenyegette, ha nem hagyja békén, Júdásként őt festi meg... Ha lehet hinni a leírásnak, a Mester teljes nyilvánosság előtt
dolgozott, meghallgatva a bámészkodók, idelátogató művészek véleményét.
Lesem a kifelé tódulók arckifejezését (legalább ennyit csípjek el a freskó hatásából...): eufória, csalódás? Hírből tudom, a mű nagyon rossz állapotban van, a nyakas Leonardo nem volt hajlandó a régi, jól bevált technikát alkalmazni, új festéket kevert ki, amely ötven év után lassan szotyogni kezdett a falról. Igen, jól mondják, Leonardónak sikerült feltalálni a freskópusztító festéket...
Vakarom a fejem, megpróbálom magam elé képzelni Az utolsó vacsorát, nem, mintha ennek valamiféle jelentősége volna. Pusztán a képzelődés kedvéért kár volt idáig jönni...
Lassan felcihelődöm, a Sforcesco kastélyt eszemben sincs megkeresni, még egy ilyen élményre, mint az itteni, nem tartok igényt. Pedig biztos szolgálna egy-két érdekes látnivalóval... Elég, ha csak arra gondolok, hogy Vinci mellett Bramante, Filaret és Michelangelo is ott hagyta a keze nyomát... No, mindegy, számomra a milánói hajcihő befejeződött, innen már csak elmenni szabad. Tudom, ha most lehúzom a rolót, sok mulasztást könyvelhetek el, de ez van, ezt kell szeretni! A kolduláshoz nincs kedvem, nem látom értelmét, hisz végérvényesen úgysem húzna ki a slamasztikából, a lopás gondolata csak nem létező lázálmaimban fordult elő, nincs más hátra, mint hazavánszorogni. No, azért nem éppen behúzott farokkal!
Háromszori útbaigazítás során lassan derengni kezd, hogy jutok el az északi az autópályához, eközben persze van időm megállapítani, hogy nincs rémesebb a szapora, olaszos hangsúlyú angolnál.
Először gyalogolok, aztán buszokon zötykölődöm, elszálltan, mint aki nem is e világ fia, mint aki csupán véletlenül pottyant ide, s már bánja is, de nem tehet a dologról. Leszállok a buszról, városszél, kezdődik minden elölről: benzinkútkeresés, gyalogolás az út menti porban, éhesen, zsákkal a nyakamban. Hiába, na, királyi állapotok uralkodnak! Egy adott ponton túl szinte mindegy, fél kilométert gyalogolsz-e, vagy tízet, egyszer úgyis vége lesz annak is. Talán délutáni hat óra van, de ennek nincs nagy jelentősége, mert rövidesen úgyis megváltozik... Milánó felhőkarcolói ringatóznak a langymelegben. Álljatok le, hé! Hogy jösztök ahhoz, hogy...? Disznók! Ipari ködök gőzölögnek. Semmi
személyre szabottság nincs bennük. Végső elkeseredésemben sem ülnék fel hátukra. A végső elkeseredés utáni stádiumban: ni, kiesett a szemem! Felveszem, megforgatom, milyen ronda, vissza nem teszem, ez tuti, jó messzire elhajítom. Ott maradj, hékás, lehet, majd utánad küldök valakit, persze, az sem kizárt, hogy nem. Végül is mindegy, hol heversz! Ha szükségem van is rád, akkor sem föltétlenül a szemüregemben. Micsoda ósdi felfogás! Bizony mondom, legalább egy időre mindenki szabadon engedhetné a szemét, nem kéne megvárni, míg az megszökik, mint az enyém is, a nyavalyás! Mehetsz, nem bánom, az azonban mégis bosszantó, hogy csak úgy, előzetes egyeztetés nélkül... Na, sebaj, jönnél te még az én szemüregembe... Majd azt fogom mondani: fityiszt neked! Vagy még azt se!
Kamionon vagyok, magyar fickóval, kissé csodálkozik, ugyan, semmiség, mással is előfordult
már, ha jobban belegondolunk, nem is vagyok szemtelen, csak annyi a szösz, hogy föl kellett vennie, minden áron. A többi szóra sem érdemes: látomás. Bagatell.
Estére jár, léptetünk Brescia felé, kissé tétován, sofőröm telefonhívást vár, valami áru kéne neki, már három napja cserkészik utána, el is van keseredve, ha üresen tér meg Magyarországra, az nagy veszteség neki. Veronában kéne rakodjon, de még nem volt megérkezve a lerakatba az áru, idegesen várja főnöke hívását, az idő telik, persze potyára, ő pedig csak költi a pénzét, a fene essen belé. Panaszkodása úgy hiányzik nekem, mint kígyónak a térdvédő. Fülem bedugom, mérges vagyok. Hogy lehet ennyit nyüszkütölni ilyen apró, szöszmösz ügy miatt?? Rosszul esik, hogy egy hónap után ilyen magyarral találkozom. Egy hallgatag idegen is jobb lenne, mint te, hé! Már késő este van, a telefon még mindig nem szól, sofőröm már csapkod, kezd közveszélyes lenni. Micsoda béna állat vagy, apafej! Brescia után
váratlanul behúz egy benzinkút melletti parkolóba, azt mondja, itt várakozó álláspontra helyezkedik, nincs miért elmenjen Veronáig, a lerakatnál tetemes parkolási- és őrzési díjat kéne fizessen, s azt meg minek. A nemjóját! Mit tehetnék: már késő este van, reménytelen továbbjutni. Kiszállok, s a parkoló melletti fűben fölhúzom a sátram. Közben még csevegünk, vagyis ő kikiabál a kamionból, bánatát, mérgét rám uszítva. Korábban azt hittem, odaleszek az örömtől, ha végre magyar szót hallok, most egyebet nem kívánok, minthogy hallgasson el.
Úgy látszik, az égiek meghallgatják kívánságomat, s közreműködnek, mert rövidesen megszűnik a zajongás. Zsörtölődés helyett végre enni kezd. Hmm! Nem adnál nekem is egy falatot, kockáztatom meg. Persze, tudom, hogy nem fog adni, nem olyan fajta, de mégis meg kell kérdeznem, hanem csak szidnám magam, hogy meg se próbáltam. Sajnálom, testvér (testvér?, ez fájt!), de magamnak is alig van, pénzileg pedig gyengén állok... Tudom, persze, bólogatok, látom, elvárná, hogy bocsánatot kérjek, amiért ilyen kéréssel nyaggatom... Persze, igazad van, tán még én kéne adjak neked, elvégre is fölvettél a kocsidba, vagy mi a fene! Nem próbálom sajnáltatni magam, visszakozom, nem mesélem el neki, hogy egész nap csupa egy szendvicset ettem, s pillanatnyilag egy marásnyi kajám sincs már, pénzről ne is beszélve. Úgysem érdekelné. El van magával. Gebedjen meg.
Aludni próbálok, nehezen jön össze. Reggel korán kelek, azon harmatosan összetekerem a sátram, s útnak indulok. Krapekomtól nem köszönök el, szerencsére alszik még, a kamion ablaka előtt sötétítő. Franckarika beléd!
Előremegyek a kutakhoz, kissé csapzott és izzadt vagyok, ruhát ezer éve nem váltottam, ami rajtam van, teljesen koszos és gyűrött. Sebaj. Nem mondom, hogy nem esne jól egy zuhany, ruhacsere, de nem ez a legfőbb gondom. Kocsit kéne fogni, mégpedig sürgősen. Most már valósággal menekülök: hazafelé. Lassan megszokom az időközben ismét helyére kerülő szememet, bár kezdetben zavar a jelenléte. Bevallom, szadista voltam: mielőtt visszaengedtem volna az üregébe, hagytam hosszasan könyörögni. Így jár, aki tekereg...
Megint kamionon vagyok, ezúttal úgy tűnik, jobb vásárt csináltam, egy osztrák fickónak akaszkodtam a nyakába, hazafelé tart, egészen Klagenfurtig visz. Onnan már csak egy köpés Magyarország.
Beszélgetni kezdünk, sokkal normálisabbnak tűnik, mint az előbbi krapek, ezért rövidesen kaját kérek tőle. Bevallja, csak valami maradékja van, paprika és kenyér, magára, de azt szívesen ideadja. Mivel nemsokára hazaér, már nem vásárolt ennivalót. Feleségét fölhívta: díszebéddel várják odahaza. Valahányszor hazamegy, mindig díszebéddel várják... Ez hetente, rosszabb esetben kéthetente egyszer történik meg... Gyömöszölöm lefelé a száraz kenyeret s a paprikát, lassan visszatér belém az élet, kezdem jól érezni magam. Hálás vagyok ennek a nyugodt, kimért, jószívű embernek. Nemsokára kiderül, török nemzetiségű, évek óta Ausztriában él, de nem érzi otthon magát. Évente egy ünnepe van: amikor családjával (három gyereke van!) hazalátogat Törökországba. Hogy miért jöttek el? Hát, a megélhetés,
ugye... Itt normális körülmények között élhetnek, gyermekeik már itt születtek, osztrák állampolgárok, jó
iskolákba járnak, viszonylag szép jövőnek néznek elébe.
Ezerféle dologról beszélünk, jól esik a duma, telnek az órák, az utolsó paprikát is eltemetem, a kenyér már korábban elfogyott. Mesélek pár dolgot, látom, kissé sajnál. Megkérem, ne tegye. Most, a vége felé megbogosodtak a dolgok, de azért alapvetően jól sikerült ez a kis kiruccanás, csupa kellemes élményt inkasszáltam be, a gyűrődést pedig elfelejti az ember. A hányódásban is van valami izgalmas: megtanulod legyűrni a kiszolgáltatottság-érzést. Te és a nagyvilág lassan egyenrangúak lesztek. Te elviseled a nagyvilág szeszélyeit, alkalmazkodsz helyzeteihez, ő cserében megadja azt az illúziót, hogy szabadon birtokolhatod. Olyan ez, mint egy szexuális kontaktus, vagyis még olyanabb.
Már túl vagyunk Veronán, már Velence irányába robogunk, persze, nem láthatunk semmit belőle, az autópálya messze van tőle, különben is rövidesen északnak fordul. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kiszállhatnék, hogy felfedezzem a legizgalmasabb és legdrágább olasz várost, de aztán lebeszélem magam róla. Minek? Hogy ingereljem magam? Hogy meglássam azt, ami számomra elérhetetlen? Sofőröm sem bíztat, azt mondja, pénz nélkül marhaság lenne odamenni. Szinte megkönnyebbülök, amikor északra fordulunk, s távolodni kezdünk a csábítás gócpontjától.
Lassan derengeni kezdenek az olasz Alpok csúcsai, nyeljük a kilométereket, s ismét hegyvidéken találom magam. Kedvenc sofőröm mesél, gyorsan telik az idő. Igen, egyetlen egyszer volt balesete. Éppen narancsot szállított, a megterhelés maximális volt, nem messze előtte összeütközött két kiskocsi, elzárták az utat. Az áruval megpakolt kamiont nem olyan könnyű megállásra bírni... Hogy ne lapítsa ki a két személyautót, lehúzott az autópályáról, s rövidesen felborult. A narancsok mind szétgurultak (milyen kár, hogy én nem voltam ott...). Neki semmi baja nem lett, ellenben a kamion...
Észre se veszem, mikor lépünk át az osztrák határon, friss hegyi levegőt szívunk be, az út kanyargóssá válik, sziklák közt vezet el. Akár azt is mondhatnám, szép helyen járunk. Dél körül van, még fiatal az idő. Sofőröm vigyorog, nemsokára hazaér, látom, alig várja. Jó lenne megismerni a családját, feleségét. Nagyon szeretheti őket, legalábbis azok után, ahogy beszélt róluk, úgy tűnik.
Már nem járunk messze Klagenfurttól, az alpesi zónának megint vége, nyámnyila dombok között araszolunk előre. Lassan beborul, úgy tűnik, Ausztriában egészen másfajta idő járja. Egyébként túl sok időm nincs a külvilágra, karattyolunk rendesen, elég értelmes a fickó, történelem, politika, Ausztria szociális problémái, ilyesmik. Időérzékemnek is kampec, csak mondunk, mondunk, török létére nagyon jól beszél németül, ha lehet, még jobban vigyáz a helyes kiejtésre, a tagoltságra, mint egy német, lassabban is beszél egy kicsivel, szóval számomra ideális beszélgetőpartner.
Amire Klagenfurthoz érünk, három órára jár, épp eléri az ebédet, kacsintok rá, felszabadultan nevetünk, aztán kiszállok egy benzinkútnál, ő pedig elhajt. Ennyi? Ilyen ukmukfukk, semmi módon is be lehet fejezni? Már szinte barátomnak hittem! De hisz az is volt, nyugtatom meg magam: alkalmilag. Ez is valami!
Gyanúsan kevés autó jár, ráadásul egyre jobban beborul: rossz előérzetem támad. Sajnos, nem is csap be, egy óra múlva is ott állok, sőt, kettő múlva is, persze, időközben az eső is megered. Nem túl vadul, csak amolyan középtempóban, még azt sem mondhatom, hogy különösebben rosszul esik, hisz nem hideg, langymelegen mossa az arcom. Csakhogy... Esőben sokkal rosszabb esélyeim vannak. Ki vesz fel ilyen csatakosan a puccos autójába? Na ki? Nagyon szeretném tudni... Kénytelen vagyok egy időre behúzódni a kutakat védő tetőzet alá, innen lesem a magyar rendszámú autókat, elsősorban azokra bazírozom. Sajnos, alig néhányat látok, azok is tele vannak, csomaggal, emberekkel, sajnálják, nincs hova beültessenek. Az idő pedig aggasztóan telik. Már hét órára jár, még mindig helyben vagyok. Fázni nem fázom, de azért alább hagyhatna ez a fránya eső! Keresztülhúzza terveimet!
Kilenc óra felé már olyan elszánt vagyok, hogy egy talicskára is felülnék, csak haladjak. Az eső legalább megkegyelmez, lassan elcsendesedik. Kösz, haver, nagyon leköteleztél! Gondolta a frász, hogy ennyit fogok rostokolni egy Klagenfurt melletti benzinkútnál! Legalább a várost megnézhettem volna..., de én nem, mert sietni akartam, s erre fel... Aki siet, az a legbolondabb! Csakugyan? Én valójában nem is sietek, kérem! Tetszik látni, lassan hat órája itt állok, nekem nem sürgős, én ráérek, de komolyan...!
Már idáig jutottunk? Magyarázom az úttalanságom?
Behúz tankolni egy magyar rendszámú Opel, utánfutójára egy törött BMW van felkötve, én ekkor már tudom, hogy velük fogok utazni. Már csak az van hátra, hogy ezt velük is tudassam. Hárman vannak, kissé idegeseknek látszanak, talán azért, mert késő van. Szevasztok, nem vinnétek haza magatokkal?
Magyar szó, felkapják a fejüket, aztán tagadólag rázzák fejüket: nem látod, hogy tele vagyunk? Nem úgy gondoltam: hátul! Rimánkodón tekintek rájuk. Értetlenül néznek vissza. Mármint az utánfutón lévő BMW-ben! Ja? Na, végre, leesett a tantusz! Milyen lassú a felfogásotok! Nem, azt nem lehet, nem szabályos. Ha meglátnak, megbüntetnek. De... Sajnáljuk! Figyeljetek, hé, csak nem akarjátok itt hagyni egy honfitársatokat? (ej, ha tudnák, hogy román állampolgár vagyok...). Elheverednék a hátsó ülésen, a kutya sem fog észrevenni, különben is sötétedik. S a határnál? A határ előtt egyszerűen kiszállok. Nem gyűjtöm meg a bajotokat. Olyasféleképpen néznek rám, mint akik ezt nem hiszik, merthogy máris meggyűjtöttem, de azért betuszkolnak a BMW-be. Aztán föl ne emeld a fejed, hagyogatják meg, bólogatok, elporzunk. Na, végre!
Sejtem, a fickóknak ez a foglalkozásuk: sérült autókat vásárolnak Ausztriában, odaát valamelyik határ menti településen gyorsan értékesítik, s máris jöhet a következő szállítmány. Biztos haszon, kevés kockázattal. Mindegy, fő, hogy haladunk. Különös élmény sofőr nélküli autóban utazni. Az utánfutó imbolyog, folyamatosan ringatózom. Klagenfurt nincs túl messze a magyar határtól, Rábafüzestől, persze, így, dupla teherrel mégis elég későre érjük el. Az átkelő előtt félrehúznak, kiszállok a BMW-ből, elgémberedett tagjaimat megmozgatom, zsákomat fölkapom a hátamra, s elköszönök.
Magabiztosan indulok el a határ felé, olyan Isten nincs, hogy ne engedjenek át gyalog. Persze, tudom, nem mindenhol szabad gyalogosan átlépni a határt, de itt, most én meg fogom tenni, kommentár nincs! Slusszúristen! No, ehhez tartsátok magatokat, vámosok! Autó alig jár, néptelen az átkelő, az alkalmazottak feltehetően szundítanak. Tizenegyre jár, csöndes álmosság tesped a tájra. Már nem hull az eső, de a levegő még nedves. Szinte kellemesen.
Tudj’a fene, talán szerencsém van. Az osztrák részen úgy átengednek, hogy még az útlevelembe se pecsételnek bele. A magyar határőrök kissé fintorognak, román útlevelem megbogarásszák. Szóval tartom őket, hadd lássák, hogy magyar vagyok, habár turista. Elég álmosak, lagymatagok, sejtem, csak rutinvizsgálatról van szó, nemsokára utamra engednek. Meg is kapom a pecsétet rövidesen, azt megkérdezni, hogy miért vagyok gyalogosan, eszükbe se jut. Vagy nem én vagyok az első gyalogos határátlépő, vagy arra gondoltak, hogy ezen a borongós éjszakán egy ilyen vézna, szikár szőke suhancot, kinek román útlevele van, de magyarul lefetyel, vétek lenne nem átengedni. Mindegy, fő az, hogy végre
magyar földön vagyok, szinte otthon. Mit mondjak, jólesik! Megkönnyebbülten szedegetem a lábam, s
nézelődöm: egy sátorverésre alkalmas helyet keresek. Reménytelen lenne továbbjutni ebben a sűrű éjszakában.
Egy félkész épületet pillantok meg, no, ez talán jó is lesz, aludtam én még ilyenben a lengyelországi Bielsko Bialában! Ahogy közelebb érek hozzá, látom, mégsem az én esetem, túl közel van az úthoz, zölden virító sátram reggel feltűnést keltene. Szerencsére, valamivel kintebb megpillantok egy kis erdőfoltot, gyér az istenadta, fái csenevészek, no, de azért a célnak csak megfelel!
Meg bizony! Milyen jó ismét avart érezni a lábam alatt! Erdőben sátrazni! Király! Mint otthon, azaz szinte. Vaksötét van, elég sokat szöszmötölök a sátorveréssel. Tücsökcirpelést hallok, meghatódom tőle, majdnem elsírom magam. Igen, túl sokáig voltam betondzsungelben! Kiválóan alszom, bár reggel felé a nedvesség belopakodik bőröm alá. Tornázom, gyorsan összepakolok, s gyí fel! Jó lenne minél előbb Budapestre érni, még két napom van a hónapból. Huszonnyolc nap alatt végigszaladtam Ausztrián, Németországon, Hollandián, Belgiumon, Franciaországon és Olaszországon. Igazi csöves módjára. Vagy mégsem úgy?
Stoppolok, aztán megint, és megint, elég nehézkesen megy a dolog, visznek, de csak rövid szakaszokat, persze, nem autópályán vagyok, falvak, városok közt totyogunk. Érdekes, honfitársaimtól már szégyellek kaját kérni, a saját anyanyelvemen nem merem elmondani azt, amit nemrég németül még oly könnyedén kiböktem. Szóval, egész nap nem eszem semmit, így amire végre Pestre érkezem, már eléggé szédülök. Épp az Erzsébet-híd mellett raknak ki; halkan, energiát spórolva hálálkodom, aztán ismét magamra maradok a zsákommal. Olyan elcsigázott vagyok, hogy örülni se vagyok képes. A híd lábánál megpillantom a Vásárcsarnokot. Épületnek se rossz, hatalmas neoklasszicista hodály, hát még az, ami benne van: kaja, kaja, kaja... Talán a székelyek istene szánt meg, s az vezérelt be, köszi érte, jófiú!
Szétnézek, s már látom is, hogy meg vagyok mentve: a gyümölcsös részlegen a butikok előtt korhadt ládákban túlérett, rothadásnak indult barackokat, szilvákat látok. Látszik rajtuk, még nem kezdtek el penészedni, a mai nap folyamán válogathatták ki őket, többségük még nem is rothadt, csak már el van puhulva, nem elég gusztusos, piacos. Félreteszem szégyenlősségemet, s egy zacskót teleszedek ilyen szajréval. Hallottam, mások is tesznek így, koldusok, kispénzű nyugdíjasok, tehát nem bűn, maximum szégyen. Zsákmányommal kimegyek az útra, s egy csendesebb részen nekifogok zabálni. Puha, túlérett barackok olvadnak szét a számban, levük lecsorog a szám szélén, habzsolok, vastag húsú szilvákat nyeldesek, s boldog vagyok.
Hű, na így már szebb a világ! Hunyorogva ténfergek a városban, kellemes zsibbadtság vesz erőt rajtam. Úgy jól vagyok lakva, hogy félreáll a hasam. Igen, immár legszebb ideje lenne megkeresni rokonaimat, S. Laciékat. Címem van, de még sosem jártam náluk, úgyhogy kérdezősködnöm kell.
Villamosozom vagy egy órát, végre ott állok a tömbház előtt. Kedvesen fogadnak, pedig életükben másodszor látnak. Könnyen megtaláljuk a közös hangot, fiatalosak, lendületesek, érdeklődőek. Cseverészünk, közben két kis fiukkal is játszom egy pindurkát, akik tartózkodó örömmel reagálják le ezt. Jólesik családi körben lenni.
Utazásom történetét S. Laciék ámuldozva hallgatják, aztán megetetnek, bedugnak a fürdőkádba, valami tisztát is előkaparnak. Elnyújtózni a meleg vízben... mennyei! Meg is borotválkozom, egészen emberi külsőm lesz, mikor újra meglátnak, már a gyerekek is több bizalommal vannak irántam. Dumálunk, Erdélyről, Magyarországról, magyarról és románról. Egy kis bor is előkerül, koccintunk. Mosolyogva nézek rájuk. Kár, hogy reggel tovább is kell állnom. Laci megígéri, hogy munka előtt kivisz autóján a város szélére, egy stoppolásra alkalmas helyre, s azzal nyugovóra térünk. Ágyba kerülök, hmm!
Reggel óra ébreszt, ilyenben is rég volt részem, persze, visszacsöppentem a mindennapok valóságába. Ami azt illeti, nem is esik túl rosszul. A rendkívüliből is megárt a sok. Autókázunk, Budapest már így, kora reggel is zsúfolt. Megkérem Lacit, ha Erdélybe jönnek, keressenek fel minket is, azzal már búcsúzunk is, s én ismét magamra maradok a zsákommal. Készítek egy Nagyvárad - Oradea táblát, románok is jönnek szép számmal Pestre, ezért írom ki a nyelvükön is úticélomat. Most, hogy nemsokára hazaérek, föl kell készülnöm a román valóságba való újbóli visszacsöppenésre. Nem lesz könnyű...
Közel egy órát szobrozok az út szélén, végül egy román fickó vesz fel, pech, azt mondja, fizessek neki valamennyit. Felszólítása hideg zuhanyként hat, bezzeg Európában nem kellett ilyent hallanom! Elfogadom a játékszabályt, némi román pénz úgyis hever nálam, odakint nem volt mit kezdjek vele, most legalább hasznát veszem. Kicsit rosszul esik, hogy románul kell beszélgetnem, kezdetben akadozik is a nyelvem rendesen. Mindegy, fő, hogy haladunk. És hazafelé… Elmenni is jó volt, de hazajönni még jobb! Azt hiszem, hippiként leszerepeltem, Kerouac most fitymálóan nézne rám. Jó volt csövezni, de életformaként nem szeretném...
A román fickó őrülten nyomja a Dákwagen szemét, a motor üvölt, teszi, ami tőle telik. A határon könnyen átjutunk, örömöm lassan alábbhagy, pedig korábban azt hittem, extázisban leszek. Igaz, Váradnak oda a magyar jellege, csak egy határmenti város lázas tülekedését látom, az állomáson sokan vannak, fél órát állok sorban a jegyért, végre a vonaton vagyok, zötyögök, órák hosszat, végignyalva Erdélyt.
Hál’ Istennek ez immár Segesvár, leszállok. Ez a város számomra mindig a hazaérkezést jelentette.
Keresztúr innen már csak egy köpés. Persze, egy jó hosszú köpés.
Felkapok a székely gyorsra, itt végre otthonszagot érzek. Köröttem székely emberek mozgolódnak, hallgatózom, a vidék tájszólásának öblös ő-betűi simogatják a fülemet.
Még néhány perc, s szeretteim karjaiban leszek. Persze, most még úton vagyok. Úton. Miért?
Hányadszor? Még meddig? Nem tudom megválaszolni a kérdéseket, nem is akarom, nem is kell. Az utakat nem az ember készíti - bár az útászok beképzelt tábora ekképp vélekedik. Tévedésük kegyesen megbocsáttatik. Az utak előbb voltak, mint az emberek – ezért hát minden útnak keziccsókolomot kellene köszönnünk, némelyiknek a kalapemelés, meghajlás is dukálna. Azt is mondhatnánk, hogy mi, emberek csak azért vagyunk, hogy legyen, ki bejárja az utakat – ami persze totális képtelenség.
Mert az utak nagyon hosszúak, s ezt a dolgot ráadásul csöppet sem szégyellik, ezért az ember, ha nagyon igyekszik, akkor is csak egy kis részüket tudja bejárni. Hát nem bosszantó? Hát nem.