Zsidó Ferenc: Autóstoppal Európába(n) - I.

I.

Történt egyszer, hogy céhtársi mivoltomból kifolyólag meghívást kaptam a Debreceni Nyári Egyetemre. Nem a meghívás nagyszerűségét, megtisztelő voltát kívánom hangsúlyozni, annál is kevésbé, mivel rajtam kívül másik hét kollégám is meghívatott, hanem eme esemény fontosságát érzelmes, vagy másmilyen utazásaim elkezdésére nézve.
Jellegzetessége a nyári egyetemeknek, hogy többnyire nyáron tartatnak. Pechükre. Augusztusban, dög melegben mindenre van kedve a halandó bölcsésznek, csak az nemesebb tudományok magába szívására nem. A reggeli órákon még hősiesen helytálltunk, meghallgattunk egy-egy előadást József Attila egzisztencializmusáról, a modern magyar próza válságáról, hasonlókról, de délre menthetetlenül megfáradtunk. Az esti cseverészések, az idegen nemzet fiaival való ismerkedés hozott ugyan némi színt életünkbe, de nem elegendőt. Csoda hát, ha színes tintákról kezdtünk álmodni, mint egykor neves impresszionistánk?
Az idegen nemzetbéliek közül egy fiú tűnt ki kedvességével, közlékenységével, s legfőként azzal, hogy nagyon udvarolt kolléganőimnek. Aki a székely lányokat szereti, rossz ember nem lehet, mondtam magamnak, s szívembe fogadtam a jó csehet. Mert az volt, és Jakub M.-nek hívták, de mi csak Jakabunak szólítottuk. A magyar nyelvet törte, de németül vagy angolul is lehetett csevegni vele. Debrecen termálvizű strandján egyszer szülővárosáról beszélt, hajói értettem, meg arról, hogy nemsokára hazamegy. Az ő meghívása csak két hétre szólt, míg a mienk egy hónapra. Ekkor kattant be, hogy meglátogathatnám. Hosszas rábeszélés után már ő is ekképp vélekedett. Gondoltam - és neki is mondtam -, ez méltó megkoronázása lenne a nyári egyetemnek. Hogy miért épp annak, nem részleteztem. Úgy éreztem, jót tenne, ha kiszabadulhatnék a debreceni tespedtségből, az álcaként felvett tudomány mezét levethetném, és engedhetném, hogy végre történjék is valami velem.
A hálózsákom itt van - töprengtem magamban -, abból a kis zsebpénzből meg majd megélek valahogy, ahol elsötétedek, megalszom, amit lehet, megnézek. Térképem, iránytűm nem volt, nyugodt lehettem hát afelől, hogy bárhová érkezem, ott a legjobb helyen vagyok. Ez a fajta magatartás előfeltétele egy jó utazásnak. Mint egy vándor - csak nem a szerelem országútján, vagy hasonló marhaságok. Vándorbotot nem vágtam magamnak, hogy ne akadályozzon a haladásban. Ha egy bottal a kezében stoppol az ember, nem túl bizalomgerjesztő. Pedig ha úton vagyunk, a bizalom mindenek előtt...!
Volt nekem ott Debrecenben egy jó barátom, évfolyamtársam, kivel a kollégiumi szobán is osztoztam egy furcsa franciával együtt. A franciának nagy bozontos szakálla volt, mely iszonyúan hullott -de nem ez volt a legfurcsább benne. Botinak, akit az imént jó barátomnak neveztem (remélem, nem haragszik meg érte) a haja hullott, de ezen már csak ő furcsálkodott. Ezt leszámítva egészen normális embernek mondható, magas szociális érzékenységgel, jó humorral, hozzá kellően nagy szájjal. Hogy szereti a rockzenét, azt az erényei közé sorolom. Nem csak azért, mert én is szeretem, s az ember, ugye, szubjektíven értékel, hanem másért is, de erről most nem tudnék beszélni.
Debrecenben gyakorta sopánkodtunk az élet egyhangúsága, a meleg, a helyben ülés nyűge miatt. Egyikünk nyár-képéhez sem olyan események kapcsolódtak, melyeknek a nyári egyetemen részesei, tanúi lettünk. Hogy velünk volt a baj, nem tagadom. Nagymamám azt mondaná: nyű került a feneketekbe. Ő mindig tudja, mit beszél. Mi megpróbáltuk kipiszkálni a nyüveket, de csakhamar beláttuk, hogy nem megy, hát feladtuk. Vakartuk kegyetlenül a fenekünket és vekkedeztünk.
Mi sem volt természetesebb hát, mint őt is beavatni a tervbe, elcsábítani, bűnrészessé tenni. Nem csalódtam benne: amint a dologgal előhozakodtam, nem lebeszélni próbált, hanem nyomban leszögezte: benne van. Csak később tudatosult benne, hogy ez azt jelenti, nyakig, de ekkor már nem tehetett semmit ellene. Gyorsan megbeszéltük a részleteket, az étkezdéből beszereztünk némi élelmet, lekvárt, margarint, ilyesmiket, összepakoltunk egy sereg tiszta holmit, Botinak hálózsákot kértünk (köszönet érte Tündének), s azzal uccu neki! Hamuban sült pogácsa, hét pár bocskor nélkül. Meggondolatlanul, lelkesen. Távozásunkról a tábor vezetőségének nem számoltunk be, így, utólag is remélem, hogy megbocsátják ezt nekünk. Utolsó pillanatban még beszereztünk néhány tekercs filmet, röviden, feltűnés nélkül elbúcsúztunk kollégáinktól, s máris kint álltunk a Pesti úton, Debrecen végén, a stoppolásra legalkalmasabb helyszínen. Vérmesen, bizakodóan integettünk az elporzó autóknak. Első, megtervezett (ezt azért hangsúlyozom, mert később már nem terveztünk meg semmit, hagytuk, hogy történjenek a dolgok úgy, ahogy akarnak) úti célunk Budapest volt, ahol Boti nagybátyjáéknál akartunk megszállni. Persze, előre nem tudósítottuk őket erről, hogy legyünk meglepetések. Meg is lepődtek, főleg engem látva, akit nem is ismertek. De azért becsületükre legyen mondva, jól fogadtak. (1998)


No, de ne vágjunk a dolgok elébe, hisz még itt állunk az út szélén, Debrecenben! Amíg én megeszem első és egyetlen szendvicsemet, melyet a hosszú útra készítettem, Boti bizakodóan stoppol. Aztán cserélünk. Ő gyorsabban eszik, én gyorsabban stoppolok. Végül mégis ő fog autót. Mosolyogva beülünk, s már mondjuk is, hogy Csehországba igyekszünk, s onnan majd meglátjuk. Aztán összenézünk, meglepetten. Erről eddig nem volt szó - jut eszünkbe -, bár a levegőben benne volt. Benne, benne, bólogatok hevesen. A társalgás jól megy: van kivel. A pacák, aki felvett, értelmes. Nyugodtan kérdezget minket, honnan jövünk, miért megyünk, közben aggódva hátranéz, férünk-e zsákjainkkal a hátsó ülésen. Mi persze férünk, jól vagyunk, soha jobban. Örülünk, hogy végre úton lehetünk. Egészen megpendülve magyarázgatjuk neki, hogy erdélyiek vagyunk, de, ugye, nem románok; egyetemisták, magyar szakosok. Nahát. Aztán mi is kérdezünk. Bevallja, hogy politikus: képviselő. Nevét, pártállását nem mondja, nem firtatjuk.
Általában nem állhatjuk a politikusokat, de ez itt szimpatikus. Nemcsak azért, mert felvett az autójába. Megtárgyaljuk, hogy mennyire van a zsidók kezében Magyarország (szerinte nagyon, mi bólogatunk),  s azzal  máris Budapesten  vagyunk.
Kedvesen magyarázni kezd, hogy az ott az Országház, Halászbástya, hasonlók, de mi szólunk, hogy kösz, hagyja, már sokadszor vagyunk itt, majdnem haza jövünk (Boti ebben is nyer, mint ahogy mindenben szeretne: ez a kilencedik alkalom, hogy Pestre jön, én ellenben csak negyedszer járok a fővárosban). Emberünk továbbra is rendes, a romániai stoppolási gyakorlathoz képest túlságosan is, megérdeklődi, hová tartunk, s éppen házhoz visz. Azaz majdnem: a szomszédos utcában le kell tennie, mert dugó van. Sajnálkozik, búcsúzkodik, aztán elhajt. Már messze jár, amikor eszünkbe jut, hogy nem hálálkodtunk. Sebaj, majd következő alkalommal.
Nosza, zsákot a nyakba, irány a rokonság! Otthon vannak. Ebéddel kínálnak és tejjel, ami kimondottan jólesik a bágyasztó forróságban. Délután még kimegyünk, megjárjuk magunkat a városban, de gondolatban már cseh földön járunk. Érdekes, hogy a Buda-Prága párosítás nem juttatja eszünkbe Mátyás királyt. Tán azért, mert rabságról, menekülésről a mi esetünkben szó sincs. Ezért hát hazatérésünk sem lesz olyan dicsőséges.
Másnap reggel hatkor csenget az óra. Először arra gondolok, leütöm, aztán eszembe jut, hogy nem egyetemi előadásra, hanem Csehországba hív. Hálás vagyok neki, kiugrom az ágyból, Botit is kivájom. Mire a reggelit fogyasztjuk, már teljesen éberek vagyunk, útra készek. De a rokoni jó tanácsokra csak bólogatni vagyunk képesek. A tiltakozáshoz még nem vagyunk elég erősek. Boti előző este felhívta az otthoniakat, hadd tudják, fiuk mire adta a fejét. Csak kevés ideig szörnyülködtek, mert Boti hamar letette a telefont. Én nem tudtam hívni a szüleimet, mert nincs telefonjuk. Majd írok nekik - nyugtattam meg magam. Hét órakor már a buszon vagyunk, Buda nyugati széle felé zötykölődünk, a győri autópályához. Zsúfolt a busz, álmosak vagyunk, nyűgösek. Nem is kezdődik olyan fényesen - gondolom magamban, de Botinak nem mondom, mert ki tudja, mi jön még. Végre, ott állunk az E75-ösön. Zsákjaink egyben, magunkat is összeszedjük valahogy. A forgalom már élénk, de az emberek morcosak még: túl korán van. Gyalogolunk néhány száz métert az út mellett, s azzal nekiveselkedünk a stoppolásnak. Jó érzés karintizni, még jobb az, ha már felvettek. A szerencse hamar ránk mosolyog, ez visszaadja bizalmunkat. Igaz, kliensünk csak Tatabányáig vállal minket. Persze, beülünk, nekünk úgy is jó. Amikor megtudja, hogy erdélyiek vagyunk, annyira megörül nekünk, olyan lelkes lesz, hogy egészen felébreszt. Nyelvi tudásunkat dicséri, s helytállásunkat, azt, hogy képesek agyunk megmaradni magyarnak a románok között. Mi, akik efféle jó szavakhoz nem vagyunk szokva, egészen elérzékenyülünk. Az igazi meglepetés akkor következik, amikor a tatabányai letérőnél elvállnak útjaink: A férfi kezembe nyom egy ezrest, s sok szerencsét kíván az úthoz. Én zavaromban vissza akarom utasítani, de Boti megbök, hogy vegyem el. Ez alkalommal nem felejtünk el hálálkodni, még akkor is integetünk, amikor ő már eltűnt a kanyarban. Az ezrest nem szakítjuk kettőbe, de megegyezzük, hogy fele-fele. Egy sort csodálkozunk, hogy ilyen is megeshet az úton, és egyre jobban örülünk, hogy otthagytuk Debrecent. Eszményien boldogak vagyunk, na. A felfedezések eddig csak örömöket hoztak számunkra. Olybá tűnik, hogy az új és jó közé egyenlőségjelet tehetünk.
Szétnézünk, s elindulunk megkeresni a legközelebbi benzinkutat, mert nyílt autópályán reménytelen stoppolni. Alig teszünk meg száz métert, hát szirénázást hallunk. Jön a rendőrség, s leteremt, hogy miért sétálunk az autópályán. Az ugyanis tilos. Hideg zuhany. Előkerülnek az útleveleink. Bár magyarul beszélünk, ők csak azt látják, hogy román állampolgárok vagyunk. Helytállásunkról, nyelvi tudásunkról most nem esik szó. Pedig ha tudnák, hogy néhány perce egy ezrest kaptunk érte... Végre, elengednek. Büntetést nem kapunk, csak leparancsolnak az úttestről. Baktatunk hát az árokban, a poros, száraz fűben. Hogy felvidítsam magunkat, indulókat dudorászok, de Boti nem veszi a lapot. Pedig általában jobb kedélyű, mint én.
Szerencsénk van, a második kanyar után belebotlunk egy benzinkútba. Odaállunk a kikanyarodó sávhoz, s integetünk. Inkább a kúttól kijövő, lassan közlekedő autókra számítunk, nem az autópályán rohangálókra. Meglepetésünkre mégis az utóbbiak közül állt meg egy, hatalmas féket fogva: egy C osztályos Mercedes, napszemüveges macsóval a volánnál. Helló, fiúk, üljetek be. Mi, a hellófiúk, beülünk. Ezerrel teker a zene. Beszédnek nincs helye. Macsónk tapossa a gázt. Már 140-nel megyünk. Már 160-nal. Hátrapislant, lesi a reakcióinkat. Amikor látja, nem félünk, sőt, szemünkkel biztatjuk, hogy még, csalódott képet vág. Lassít. A zenét is lehalkítja. Beszélgetni kezdünk. A Merci az apjáé. A 180-at is megfogja. Megmutassam, kérdi kérkedve. Igen. Már nem lehet, mindjárt érünk be Mosonmagyaróvárra. Valóban. Ő odáig jön. Mi kiszállunk. Köszönünk. Elhúz. Százhússzal, Mosonmagyaróvár közepén.
A határ már csábítóan közel. Jófajta izgalom vesz erőt rajtunk. Enni is alig van türelmünk. Egyik kezemben lekváros kenyér, másikban kartonlap, melyen ez áll: Bratislava, alatta kisebb betűkkel: Pozsony. Eszünkben sincs Pozsonyba menni, egyelőre Mikulovba igyekszünk, Jakabu, a jó csehünk szülővárosába. De tudjuk, hogy Pozsony mellett van az eltérő Breclav felé, onnan pedig már csak egy köpés Mikulov. Közben megállapítjuk, hogy csehünk minden bizonnyal hazaért már. Ugyanazon a reggelen indultunk Debrecenből, csakhogy ő gyorsvonattal. Micsoda különbség! Na, micsoda?
Nem érezzük sem kisebbrendűnek, sem elesettebbnek magunkat, amiért nekünk a stoppolás jutott, sőt, büszkék vagyunk magunkra és vállalkozásunkra. Eszményien jól érezzük magunkat, s bízunk benne, hogy ezután is így lesz. Valami kisördög azt súgja, semmi bajunk nem eshet az úton. Ebben hiszünk is, maradéktalanul, ellenkező esetben nem is indultunk volna útnak.
A lekváros kenyerem elfogy, még mindig egy helyben vagyunk. Hátizsákomat a lábam mellé állítom, hogy lássák, nem tekergő vagyok, hanem kiránduló. Ingemet megigazítom, igyekszem bizalomgerjesztőnek tűnni. Boti az árnyékban pihen, időnként kommentálja az elhúzó autókat és tulajdonosaikat. Némelyiket összeszidja, amiért nem állt meg. Vigyorgunk. Bírjuk magunkat. Egészen gondtalanok vagyunk, teljesen mindegy, hol vagyunk és hová érünk. Ha nem visznek tovább, behúzódunk a fák közé, előszedjük hálózsákjainkat, s alszunk. Szerencsére, száraz meleg van. Ennyire szabadnak ritkán érzi magát az ember. Mivel nincsenek konkrét célkitűzéseink, nem lehet sikertelenségi élményünk sem. Azt fogadjuk el jónak, ami jön. Mint a sztoikusok. Ami jelen van, forró szível öleljük. Ifjúságunk napja tündököl. Talán túlságosan is forrón.
Végre behúz mellénk egy autó, amikor nem is számítunk rá. Boti ujjong. Nincs nagyobb öröm annál,   mint  ha egy  idegen  ember jóindulatán,   emberségén  múlik  napunk további  alakulása.   Mindig megtisztelő érzés, amikor egy autó megáll, mert az azt jelenti: tulajdonosa időt, energiát, figyelmet szentel ránk, idegenekre. Azaz éppen ránk! Mi nem agyunk idegenek, kérem! Magyarok agyunk, de turisták is! A stoppos szereti azt hinni, hogy neki, és csakis neki állt meg az az autó, hogy neki szól a megtiszteltetés, hogy mást biztosan fel sem vett volna.
Beülünk. Örömünk kétszeres, mert zsákjainkat a csomagtartóba tehettük, nem kell az ölünkben szorongatnunk. A társalgás nehezen indul be: a tulaj hónát állampolgár, a magyart csak töri. Boti megérdeklődi, angolul tud-e, bizonytalan, de igenlő válasz hallatán kínozzák egymást egy ideig az angollal, aztán a férfi feladja, bevallja, hogy németül jobban tud. Ekkor kézbeveszem én. Nemsokára kiderül, hogy egészen Gdanskig megy. Botival összerakjuk a képet, hogy az Lengyelország északi csücske. Szép kis út lehet! Mire megfordul a fejünkben, hogy mi is elmehetnénk vele, már halljuk is az invitációt. Jónak tűnik az ötlet. Miért ne! - gondoljuk magunkban, a kihívást elfogadva, de aztán lehűtjük magunkat azzal, hogy hű csehünket nem hagyhatjuk cserben. Majd egy másik alkalommal, mondom emberünknek. Ahogy gondoljátok, válaszolja egykedvűen.
Aztán mozgalmasabbá válik az élet az autóban: a szlovák határ előtt még felveszünk két lányt. Szépeket, fiatalokat, szőkéket. Pozsonyba igyekeznek, Magyarországon vakációztak. Amíg a határnál várakozunk, készítünk is egy közös fényképet. Boti összeköti hosszú, szőke haját, hogy ne tűnjön csapzottnak. Borostásak vagyunk és gyűröttek, de vidámak, szemtelenül jókedvűek. Mint aki tudja: mindez csak egy játék. Valóban annak fogjuk fel. Imádunk játszani.
A határon átlépve megcsendesedem. Nézelődöm. Valami változást várok. Elvégre más országban járunk! Egyelőre csak annyit látok, hogy a magyar nyelvű táblák helyett szlovák nyelvűek vannak, más minden a régi. Lám, a táj meg sem parittyázza a határokat! Kissé csalódott vagyok, de jól palástolom. Aztán eszembe jut a történelem néhány fintora, és elmosolyodom. Az országhatárok szeszélyesen változó voltára gondolok. Az, hogy a most átlépett határt sem kell föltétlenül örök érvényűnek felfognom, megnyugtat. Pardon, míg nem késő, tisztázzuk: nem nacionalista, revizionista gondolataim támadtak, csak a táj egységének megzavarásán, megbontásán fintorgok. Szerintem joggal.
Már közeledünk Pozsonyhoz, egyesek szerint Bratislavához. A szőke szlovák lányok izegnek-mozognak. Leszálláshoz készülődnek. Örülnek, hogy hazaértek. Mindenhol jó, de a legjobb hol? Mi Botival sajnálkozunk kissé, hogy nem láthatjuk a szlovák fővárost, de amikor megpillantjuk a távolból kirajzolódó tömbház-rengeteget, kissé megnyugszunk. De hisz ez pont olyan, mint otthon, teszem azt, Marosvásárhelyen! Panelek hosszú, katonás sorban: ez már a bauhaus stílusnak is csak kicsúfolása. Persze, tudjuk, hogy a tömbház-gyűrűn belül izgalmas óváros bújik meg, de most szinte nem bánjuk, hogy nem láthatjuk, mert kisebb a csábítás. Majd egy következő alkalommal, teszünk hallgatólagos megegyezést Botival. Az autópálya körberajzolja a város keleti ívét - ennyit látunk Pozsonyból, ezt is olyan fél kilométeres távolságból.
A fővárostól emberünk az E75-ösön kíván menni: észak felé, Szlovákia szívébe, onnan Lengyelországba. Mi az E75-öst keresztező E65-ösön kell továbbhaladjunk, átvágva az ország keskeny nyugati csücskét, elérve a cseh határt, és Breclavot, az első határ menti várost. Így hát elválnak útjaink. Kiszállunk. Búcsúzkodni nincs sok időnk, mert az autópályán álldogálni nem túl egészséges. Udvariasan megérdeklődjük, hány óra alatt teszi meg a kétezer ötszáz kilométernyi utat Gdanskig, közben leszögezzük, hogy nem lenne könnyű onnan visszastoppolni, s azzal becsapjuk a kocsi ajtaját. Átvágódunk az úttesten. Megtaláljuk az E65-öst. Ismét integetünk. Alig szokjuk meg az új helyet, helyzetet, egy hölgy megáll, felvesz. Hálálkodunk, megdicsérjük bátorságáért. Egy nő, egyedül, két fiatalembert... Magasztaló szavainkat nem értékeli, gyanítjuk, hogy nem is érti: rosszul beszél angolul. Ez, szerencsére, kedvességéből nem von le. Már átkozom magam, hogy nem tudok szlovákul. Az mindenesetre kiderül, hogy Csehországba nem visz át, csak a határig, Kúty nevű határátkelőig. Nekünk így is megfelel. Nézelődünk, ő tudtunkra adja, hogy a közelben folyik el a Morva folyó. Aha, mondom magamban, hát akkor mindjárt átérünk a morvák földjére, Morvaországba, melyet ma valami okból Csehországnak hívnak. Néha furcsa dolgokat produkál a történelem. Mi, kívülállók, nem teszünk különbséget csehek és morvák között, ez őket titkon bosszantja, mert ők maguk nagyon is tisztában vannak a különbségekkel.
Kútyban leszállunk, tanácstalanul szétnézünk. A határátkelőnél kicsi a forgalom, a határőrök lazsálnak, unatkoznak. A járda tiszta, letelepedünk erőt gyűjteni. Számba vesszük a nap eseményeit. Rápillantok az órámra: négyet mutat. Hú, elég jól kiléptünk! Szinte hihetetlennek tűnik, hogy csak fél napja indultunk Pestről! Ha így nyomunkba szegődik a szerencse, semmi perc alatt körbejárjuk Európát, szólom el magam, de ekkor Boti már a menést sürgeti. Nyugi, mondom, nem látod, alig járnak autók. Miért nem megyünk át gyalog? Tényleg, miért nem, kérdem én is magamtól, s azzal máris ott állunk a határőrök előtt. Csodálkozva néznek ránk, amikor útleveleinket elővesszük, tán kissé bizalmatlanul is, de ahogy kezdjük magyarázni, hogy Breclav, Mikulov, cseh barát, stb., megenyhülnek. Átengednek. Alig teszünk két lépést, egyik határőr kocsiba száll, s inti, hogy üljünk be. Nofene, gondolom, mi akar ez lenni, de már vakarodunk is be, a hátsó ülésre. Elviszlek be, mondja, Breclav mellé, a mikulovi eltérőig. Most kevés autó jár itt, főleg Mikulovfelé, lehet, hogy órákig itt kellene állnotok.
Na, ezt is megértük, egy határőr szolgálati autón furikáz minket kívánt célunk felé! Mint az urakat.
Ezért megérte eljönni, hé, kacsintok Botira, de ő úgy vigyorog, hogy nem veszi észre. Húsz perc alatt ott vagyunk azon a helyen, ahonnan már minden út Mikulovba vezet. A határőr elegánsan szalutál, megfordul, s visszahajt. Ez igen, te, mondom Botinak. Bólogat. Érti a dörgést. Bárcsak ilyen lenne minden határőr. Egy ideig még eldilemmázok, hogy vajon cseh volt-e, vagy morva, de ekkor már stoppolunk. Kihúzott mellel, büszkén. Úgy, mint aki tudja, mit akar.
Önbizalmunk kisugárzásának van is eredménye: csakhamar behúz mellénk egy öreg BMW. Boti elhadarja angolul, hogy Mikulovba szeretnénk, s azzal már bent is vagyunk az autóban. A volánnál ülő negyvenöt-ötven év körüli, szakállas pacák bólint, de nem szól semmit. Megérdeklődjük, mikulovi-e, esetleg ismeri-e az M. családot. Nem válaszol. Már sejtjük, hogy valami nincs rendben. Ja gavarjú pa ruszki - szólal meg recsegős hangján, hamisítatlan orosz hangsúllyal. Az iskolában engem is gyötörtek egy ideig az orosszal, úgyhogy sejtem, azt mondja, vele csak kicsit, s jót, s főleg azt is oroszul. Hallgatok. Kínosan. Közben izzadok, megpróbálom előbányászni sosemvolt orosz ismereteimet. Valahogy meggyártok egy mondatot, háromszor elismétlem magamban, nehogy belesüljek, s azzal kivágom: Mű igyom v Mikulov. I tű? [- Mi Mikulovba megyünk. És te?] Bánt, de nem emlékszem a magázási formára, így hát le kell tegezzem. Hosszú körmondatban válaszol. Már az első szónál elveszítem a fonalat. Bólogatok, megpróbálok értelmes pofát vágni, miközben gőzöm sincs, miről cseveg. Boti nyugodtan bámul ki az autóból, engedi, hogy szenvedjek. De az is lehet, hogy meg van győződve: számunkra ez egy fölöttébb izgalmas társalgás. Aztán a pacák befejezi mondatát. Most jön csak a neheze: rajtam a sor, hogy mondjak valamit. Valamit, amivel lerázhatom egy időre magamról. Valahogy kinyögöm, hogy izgalmas ez a vidék, egészen leköt, s azzal tüntetően kezdek kibámulni az ablakon. Ki is hajolok, hogy jobban lássak.  Nincs ugyan odakint semmi érdekes, de még mindig jobb nézelődni, mint egy olyan nyelven társalogni, amit nem  beszélek tisztességesen. Semmi tehetséget nem érzek ahhoz, hogy Kosztolányi bolgár kalauzos jelenetét eljátsszam. Hallgatunk hát, s nézelődünk. Kanyargós megyei úton haladunk, a táj egyhangúnak mondható: még nem dombság, már  nem alföld. Meglepetésünkre vasúti átjárón kelünk át - mintha otthon lennék, mondom magamnak, s a Székelykeresztúr-Székelyudvarhely útszakasz négy sínátkelőjének egyikén döccennék át. Persze, itt nem döccenünk akkorát. A kocsi egyben marad. Az andráskereszt alatt felirat: Pozor vlak! Figyelem, vonat! - fejtjük meg Botival, sőt, igazi nyelvészi bravúrral még azt is megállapítjuk, hogy a „pozor" azt jelenti: figyelem, a „vlak" azt, hogy vonat. De az sem kizárt, hogy fordítva. A szláv nyelvekkel hadilábon állunk, bár komparatív grammatikával eleget traktáltak. Közben feltartóztathatatlanul haladunk Mikulov felé.
Szláv bánattal bőven megáldott sofőrünk ismét elkezd csevegni velem (!), kifejti - ha jól értem, amit orosz nyelven magyaráz -, milyen kár, hogy a kommunizmus idején, amikor ő gyerek volt, csak oroszt tanítottak az iskolában. Együttérzően bólogatok. De - folytatja aztán -, most is kellene tanítsák, mert Oroszország most is nagyhatalom, s bizony nem is volt olyan rossz, amíg Kelet-Európában az a jófajta orosz kommunizmus uralkodott. Beszélj, pálinka, beszélj - mondanám neki, de csak hallgatok -, hát akkor te most milyen autót vezetnél? Mert, hogy nem BMW-t, az biztos!
Miközben ekképp, részemről szótlanul megvívjuk az eszmék csatáját, be is csordulunk Mikulovba. A város kicsi, de takaros. Polgári, csiszolt. Javarészt egy keleti irányú dombháton fekszik, ettől központja, utcái izgalmasak. Ahogy a főtéri épületeket nézem, az a benyomásom, mintha ide nem is tette volna be a lábát a kommunizmus. Sehol egy tömbház, unalmasan szabványos egyen-középület. A barokk kori templom épp restaurálás alatt áll, közelében rokokó díszítésű épület, aztán néhány újabb, historikus stílusú. S az egész olyan jól rendezett. Egy láthatatlan négyzet vonalát követi.
A Huszova utca, amelyben Jakabuék laknak, a város szélén van, a dombháton. Sehol semmi külváros-jelleg, inkább hétvégi városkának tűnik a zóna. Szép, új emeletes házak, a nyugati kényelem keleti majmolása. Amíg az enyhén emelkedő utcán ballagunk, bekattan, hogy a Huszova névnek, ha nem egyéb, van valami köze Husz Jánoshoz. Ettől Budai Nagy Antal is eszembe jut, meg a bábolnai felkelés, de mielőtt a huszita tanok erdélyi visszhangjának kielemzésébe kezdhetnék, már ott állunk Jakabuék háza előtt. Takaros példány, emeletes, cuccos, meg minden. Beépített garázs is van, ahogy illik.
Kaputelefon. Benyomom a gombot, aztán zavartan köhécselek. Hirtelen nem tudom, milyen nyelven szólaljak meg, s mit mondjak. Egy érces férfihang türelmetlenül kérdez valamit csehül. Dadogok, kiver a veríték, s bizony csehül érzem magam. Boti kiment: Jakab barátai vagyunk, Debrecenből. Persze, mindezt angolul jelenti be. Nincs időm megkérdezni, miért nem Erdélyt, vagy Romániát mondott, mert már tódulunk is befelé. Kissé izzadtan, porosan, de büszkén. A családfő, az első számú M. kissé hűvös, mentségére szolgáljon: siet vissza orvosi rendelőjébe. Dupla műszakban dolgozik - talán azért, hogy számunkra ne okozzon túl nagy fejtörést megfejteni, miből tellett ilyen szép házra, stb. Jakab még pihen -mondja hibátlan angolsággal -, nemrég érkezett Debrecenből. Hű, hát mi ilyen gyorsak vagyunk? -dagadozik a mellünk. Aztán kiderül, hogy ő is elidőzött Budapesten, ezért ért csak reggelre haza. Hat óra van, a nyárra való tekintettel még délután - ahogy ezt megállapítom, már meg is bocsátom magunknak, amiért felzavartuk nyugalmából. Kissé álmos szemekkel kerül elő, megpróbál örülni nekünk. Lehet, arra számított, meg sem érkezünk, csak halandzsáztunk. Látod, ember, halandzsáztunk, mégis megérkeztünk! Jó helyen laksz, meg minden, drága csehünk, de most mi lesz?
Estebédelünk. Valahonnan előkerül Jakab húga is, barátostól. Lengyel(cseh?)kolbászt falunk. A társalgás angolul folyik. Nem mondhatom, hogy magyar ember mikor eszik, nem beszélget. Tisztázódik, hogy valójában ők is morvák. Gondolhattam volna, mormolom magamban, s gondolatban a Jakabura kirótt állandó jelzőt, a jó csehet megpróbálom jó morvává alakítani. Valamiért erőltetettnek érzem. Tegyünk egy kört a városban, javasolja Jakabu. Tegyünk. Előkaparjuk fényképezőgépeinket, s lódulunk.
A város szélén lévő elhagyatott erődtemplomhoz is eljutunk. Éppen renoválják. Állványokkal van körülvéve. Sehol egy emberfia a közelben. Botival gondolunk egyet, s kezdünk felkapaszkodni az állásra. Fentről jobb a kilátás - magyarázzuk a megrökönyödött morvának. Egy ideig értetlenkedik, hüledezik, de amikor látja, hogy mi csak tornázzuk egyre feljebb magunkat, utánunk indul. Nem akar kevesebbnek látszani mint mi, a vérmességükről híres székelyek. Már a torony magasságában járunk. Jakab néha aggodalmaskodik: csak óvatosan! Mi leintjük, gond egy szál sincs. Főleg délnyugat felé jó a kilátás. Amerre Bécs van. Irigykedve hallgatjuk morvánkat: gyakran átrándul Bécsbe. Mint én Vásárhelyre, állapítom meg morcosan. Amint Botira nézek, látom, ő is felhős. Biztosan a rendszert szidja. Mint ahogy a nagyszerű felnőttektől tanultuk annak idején. Az, hogy már mi is gyakoroljuk, minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy már mi is felnőttek vagyunk. Ez azonban nem nyugtat meg.
Miközben a templomról (vagyis az állásokról) lefelé kecmergünk, megtervezzük a másnapi kiruccanást. Prágába. Jakabu, alias Idegenvezető. Gondosan tervez, részletez. Persze, stoppal megyünk, a jobb súlyelosztás érdekében elhívja egy haverináját, Blankát, így, párokra oszolva lendülünk támadásba. Kétszázegynéhány kilométerről van szó, nagyobb része autópályán, semmi gáz.
A templomtól első utunk Blankához vezet. Édes lány, sajnos csak angolul beszél, németül nem. Szeme eszményien fekete, arcvonásai kedvesek, szelídek. És teljesen kopasz. Nemsokára kiderül, aznap nyiratkozott, nullásra. Vállig érő haja volt. Már mutatja is egy fényképét. Valóban: barna, hullámos, vállig érő haj. Botival nagyokat nyelünk. Így, kopaszon is szép, de azon a képen... Hűha! Sejtem, ha éppen nem foglalt, és kevésbé hűséges, Boti nyomban elkezd udvarolni neki, rólam nem is beszélve. Így csak gyanúsan szépen beszélünk vele. Boti sajnálkozik, amiért levágatta a haját. (Később, amikor Blanka nem hallhatja, kifakad: hogy tudja egy ilyen szép lány így elcsúfítani magát!). Az érintett megvonja a vállát, és elmosolyodik: visszanő az! Rám jött a változtathatnék! Imponálóan lezser. Mindhárman úgy nézünk rá, mint akit meggyőztek. Közben Botival irigykedünk Jakabura. Akinek ilyen barátnői vannak...! Hevesen kérdezősködünk, kiderül, ő is egyetemista, mint mi, Prágában, angol főszakon, mint Jakab. És szereti a rockzenét. Ilyen nő nem is létezik - nézünk össze Botival. Aztán sürgősen elköszönünk. Talán, hogy ne kerüljünk túlságosan a bűvkörébe. Talán csak további felfedeznivalók után akarunk szaglászódni. Az, hogy másnap eljön velünk Prágába, csak természetes. Miért ne? Nem volt tervében, de szereti a meglepetéseket. Mi is. Reggel hétre beszéljük a találkozót.
Kilépünk az elaggott délutánba, szólunk neki, hogy nemsokára itt az este. Ez az édes kisváros a maga, régi korokat idéző szellemével, ugyanakkor polgári rendezettségével, langyos naplementei hígvörösben úszik. Másszuk meg a város fölé emelkedő dombot, indítványozza Jakabu. Jó a kilátás. Egész Morvaföld belátható, de át lehet kukkantani Ausztriába innen is. Lódulunk. Éhesek vagyunk mindenre, mi új. Közben Jakabu a morvákról mesél, a csehek-morvák közti különbségekről, illetve ellentétekről. Ő maga is büszke morva. Milyen tudatlanok voltunk, gondolom magamban. Számunkra cseh, morva, egyre ment. Immár végképp lőttek a „Jakabu, a jó cseh" szintagmának! Még csodálkozunk, és meg vagyunk sértődve, amikor minket, erdélyi magyarokat egy kalap alá vesznek a románokkal! Lám, mi is csak ezt tesszük más népcsoportok esetében. Ezek az átkozott országhatárok összemossák a nemzeteket.
A domb derekánál járunk, veszettül nézelődünk. Sietnünk kell, hogy megelőzzük az alkonyt. Innentől még jobban kirajzolódik a város jól rendezettsége, átgondolt építése. A főtér épp tenyérbe illő, simogatnivaló. Aztán előkerül a távcső, távolibb tájak felé kandikálunk. Arra van Bécs, a toronyról is láttuk -mutat délnyugatnak Jakabu. Alig hatvan kilométer ide. Gyakran átjárok. Ismétli magát. Nem tudjuk eldönteni, henceg-e, vagy ez valóban ilyen természetes nála. Egy évben ötször-hatszor is. Hétvégenként. Botival hallgatjuk és irigykedünk. Ismét. Ott lenn, alattunk már az osztrák határ húzódik, mutat le a völgybe Jakabu. Hű, hát az alig több, mint öt kilométer, hökkenünk meg. Bizony, bólogat a jó morva. Szökjünk át, fogalmazódik meg Botiban és bennem. Ki is mondjuk, majdnem egyszerre. Anélkül, hogy belegondoltunk volna. Ne marháskodjatok, int le Jakabu. Oké. Lecsillapodunk. Beismerjük, hogy nem is gondoltuk igazán komolyan, csak elfogott a gyerekes romantika.
A tetőre érve megpihenünk. Nem érzünk Áprily-féle tető-élményt, de hangulatunk a felszíniformának megfelelően emelkedett. Tekintetünket északkeletnek fordítjuk: egy végvárrendszer néhány erőssége rajzolódik ki előttünk. A hozzánk legközelebb lévőt a távcső segítségével alaposan átfirtatjuk. Meglepően jó állapotban van: sehol semmi omladék, meglódult torony, lefüttyent sarokbástya. A cseh műemlékvédelem szemmel láthatóan hatékonyabban működik, mint a romániai. Ez egy olyan végvárrendszer - rakom össze a képeket magamban -, melynek hasonló párját Magyarföldön Haynauék az 1848-49-es szabadságharc bukása után leromboltattak. Itt bezzeg megmaradhatott, mérgelődöm. Gondolataimat meg is osztom bajtársaimmal, kik bölcsen meghallgatnak, aztán felkérnek, nemzeti bánatomat tegyem félre most. Erre én magamba szállok, megpróbálom kideríteni, miért jut folyton eszembe magyarságom, nemzetem az idegen valóságot látva. Micsoda marha asszociáció ez? - szidom össze magam, hát ezért jöttél el otthonról?
Leereszkedünk a dombról, én gondolatban már Prágában járok. Sok jót hallottam felőle, így hát várakozásom a lehető legnagyobb. Megtérünk az M. lakba, eltölteni egy morva estét. Jakabu előkeresi a gitárját, játszani kezd: LGT dalokat. Ez igen! Majdnem szégyenkeznünk kell: cseh, azaz morva létére több LGT dalt tud, mint mi, magyarok. Énekelünk. Jakabu magyar kiejtése kissé furcsa, rosszul hangsúlyoz, de mentségére szolgáljon: csak egy éve tanulja a magyart, és csak passzióból. Micsoda megtiszteltetés! Mindenki másképp csinálja, daloljuk elgétéül, aztán Jakabu magyarázni kezdi, a kommunista időben mekkora sztár volt Csehszlovákiában az LGT. Talán azért is, mert nyugati együttesek lemezeit nem forgalmazták a keleti tömb országaiban. Így hát „kommunista" zenekarokkal ismerkedtek meg, s azokat szerették meg. Szerencsére, az LGT-ben nincs semmi kommunista. Talán ez az oka annak - morfondírozok magamban, hogy hozzánk legföljebb csak a híre jött el az LGT-nek, a zenéje hivatalosan soha. A román kommunista vezetés nem kellett a nagy szomszédhoz menjen egy kis sovinizmusért, nacionalizmusért, pápább akart lenni a pápánál, azaz kommunistább a kommunistánál. Mi, erdélyiek, magyar nyelvű románoknak lettünk nevezve, kiknek, ugyebár, semmi szükségük nincs egy magyarországi zenekar dalaira. Így alakulhatott ki az a visszás helyzet, hogy a csehek jobban ismerték az LGT-t, mint mi, romániai magyarok. No, de hagyjuk, mert ez már a múlt, a feledésre érdemes. Örüljünk annak, hogy itt, most énekelhetünk, egy lelkes morvával, aki úgy fújja a „menni kéne, menni kéne" halhatatlan sort, hogy az embernek feláll a szőr a hátán a gyönyörűségtől, és valóban mehetnékje támad.
Öt-hat dal után elhalkulunk. Még nincs túl késő, mégis jobbnak látjuk lefeküdni. Elköszönünk Jakabu szüleitől, akik kedvesen viselkednek, valahogy mégis olyan távolságtartók. Ez lenne az a bizonyos nyugati típusú vendégszeretet? Nem látjuk azt a „lelkem is kiteszem a vendégért"- típusú, székely-magyar (kelet-európai?) vendégfogadási módit. Sebaj. Úgy indultunk el, hogy semmit sem furcsállunk, elfogadunk mindent, ahogy jön. Hát tessék, legyen. Megköszönjük a vendéglátást, s lefekszünk. Az óra hatra van beállítva, indulás előtt zuhanyozni, és talán reggelizni is szeretnénk.
Hét óra, Blankáék házánál vagyunk. Mosolyogva lép ki, friss és vidám, a mi reggeli morcosságunkat is elűzi. A városszéli benzinkúthoz igyekszünk, a stoppolásra legalkalmasabb helyszínre. Közben Jakabuék elmesélik, hogy már számtalanszor mentek együtt Prágába stoppal, kis szerencsével három óra alatt fent lehet az ember. Addig van baj, amíg az E65-ös autópályát elérjük. Sorsot húzunk, párt választunk, hisz szét kell váljunk: négyesben nem lehet stoppolni. Boti Blankát „húzza ki", ettől jókedve megsokszorozódik. Én Jakabuval megyek. Megbeszélünk egy találkahelyet Prágában (a Narodnij Museum épülete előtt), s azzal eltávolodunk egymástól vagy kétszáz méternyit. A sors mégis úgy akarja, hogy együtt tegyük meg az út első felét: egy hölgy jön Skoda Favorittal, s mivel egyedül van, mind a négyünket felvesz. Jakabu és Blanka elcsevegnek vele csehül, mi Botival hallgatunk. Mikulovtól mintegy tizenöt kilométert kell megtennünk az autópályáig, település nem esik az utunkba. A hölgy csak a közeli Kobylíba megy - ha jól értem, ott van a munkahelye -, úgyhogy az autópálya-bekötőnél elválnak útjaink. Ismét lepárosodunk, Botiék, hála Blankának, hamar útra kelnek. Mi Jakabuval maradunk. Magyarul csevegünk, hogy jó morvám szokja a nyelvet. Az erdélyi viszonyokról beszélek neki, aztán Székelykeresztúrról, otthonomról. Megígéri, hogy ő is meglátogat majd. Bólogatok. Az, hogy egy ilyen kis, a világ nemzetei sorában jelentéktelennek mondható nép nyelvét tanulja, és tetszik neki, egészen meghat. A románokról is mesélek neki, meg a román-magyar viszonyról. Aztán áttérünk az irodalomra. Arany Jánost olvas, és József Attilát, igaz, egyelőre inkább fordításban. Elszavalom neki a Tiszta szívvel című verset, annyira beleélem magam, hogy neki is megtetszik - főleg miután hozzáteszem, hogy ezért a versért József Attilát eltanácsolták a Szegedi Egyetemről. Megkér, tanítsam meg neki is a költeményt. Nem tudom, miben reménykedik... Tanítgatom hát, közben persze fordítom. Stoppolni el is felejtünk. Mégis ránk mosolyog a szerencse. Az illető, aki fölvesz, egyenesen Prágáig megy. Na, ez igen, nézünk össze bizakodóan Jakabbal, hisz arra számítottunk, elsőre csak Brnóig jutunk, ez ugyanis az első nagyváros az autópálya mentén. Átengedem a csevegés terepét Jakabunak, aki nekifog csehelni a sofőrrel, én nyugodtan nézelődhetek. Ahogy Brnót elhagyjuk (az autópályáról nem sokat lehet látni belőle), enyhén emelkedni kezd a terep. Erdőfoltok jelennek meg, egyre vonzóbbá válik a táj. Az út kitűnő, átlag száznegyvennel haladunk. Humpolec magasságában megállunk egy szuszra, az autót benzinnel, magunkat szendviccsel, s valami menő nyugati üdítőital-marhasággal látjuk el. Jakabu fizet, én hagyom. A harmadik szendvics után már hálálkodni is van időm. Aztán visszaülünk az autóba, meg sem kérdezve, elég volt-e neki a pihenés.
Egy idő után rám terelődik a figyelem, az autós tört angolsággal megkérdezi: Szóval te romániai vagy? Én igen, válaszolok ugyanolyan tört angolsággal, s közben pokolra kívánom Jakabut, amiért ezt szóba hozta. És milyen az élet Romániában? - feszegeti tovább a számomra csöppet sem kellemes témát, s közben olybá néz rám, mint aki emlékszik még a kommunizmus átkaira, de már rég túltette magát rajtuk - velünk, romániaiakkal ellentétben. Hát nem éppen rózsás, vallom be, tudva, hogy valami efféle választ vár. Kárörömmel vegyes együttérzés van a szemében. Látod, mi ügyesebbek voltunk, mondja a tekintete. Hamarabb kivergődtünk a kátyúból, mert dolgozni kezdtünk, a közember, politikus egyaránt. Ti meg csak marjátok egymást, ahelyett, hogy dolgoznátok. Mi nem, csak ők minket, válaszolnám, de aztán rájövök, hogy az hamis lenne. Milyen a magyar-román kapcsolat? - teszi föl a kérdést, amitől legjobban féltem, s én már úgy érzem, legszívesebben kiszállnék. Az sem túl rózsás, válaszolom aztán, de inkább a politikusok szítják az ellentétet. Az egyszerű ember jól megfér egymás mellett, okoskodom egy sort. Hát románul tudsz-e jól? Én igen, de szerencsére nálunk felé nincs sok román. Meghökkenve hallom a saját hangomat. Vajon miért mondtam azt: szerencsére? Volt nekem bajom valaha is a románokkal? Nem, ha a rendőröket nem számítjuk, akik következetesen szemetek, de ez nem föltétlenül függ össze a románságukkal. Itt is nagy ellentétek voltak a csehek és szlovákok között, kezd emlékezni emberem, s én már tudom, hogy megmenekültem. Beszél, akadozva, mégis lendületesen, néha meg-megkérdez Jakabutól egy-egy angol szót. Közben biztatóan közeledünk Prága felé. Amikor Pruhonicéhoz érünk, már fészkelődöm a helyemen. Az már majdnem Prága külvárosa. Nyújtogatom a nyakam. Az út emelkedik néhány percig, aztán váratlanul egy völgybe pillantunk le. Ott csillog az isteni város! Hű, ezek tudtak települést tervezni, mondom magamnak: az enyhe emelkedőről egyenesen a város szívébe lehet látni, a legszebb arcát mutatja nekünk Prága. Első benyomásom a lehető legjobb. Várakozásaimat is felülmúlja, pedig volt belőlük elég. Egy kis középkor, északnyugati irányban elnyúlva. Kár, hogy autók vannak! Az, hogy a város egyszerre így felfedte gyönyörű arcát, eufóriás állapotba kerget. Pattogok a széken, vadul forgatom a fejem, hogy lehetőleg ne maradjak le semmiről, Jakabunak valósággal le kell fognia. Ahogy a lejtőn szép lassan lefelé csordogálunk, az az érzésem, magába szíva város. A forgalom élénk, idegesség még sincs. Szerencsénk van: emberünk egyenesen a főtérre visz. Ide van megbeszélve a találka, Szent Vencel lovasszobra talapzatánál kell összefussunk. Már látom is Prága védőszentjét dacos lován, mögötte tornyosul az impozáns Narodnij Museum. Ahogy kiszállunk az autóból, már integetnek is Botiék, és arcukon széles mosollyal jönnek elénk. Csak néhány perce érkeztek ők is. Nem tudom, a városnak örülünk-e annyira, vagy a viszontlátásnak, de meg kell öleljük egymást Botival. A két morva összemosolyog, mint aki érti a dolgot. Vidámságunk rájuk is átragad.
Végre, Prága városában vagyunk, mondom magamnak, tán meggyőzésül. Ahová a Hunyadiakat zárták egykoron, ahová az aggódó édesanya levelét megírta. Bizakodóak vagyunk. Nem csak azért, mert sejtjük: mint ahogy Mátyás annak idején, mi is megtérünk majd hazánkba - ha nem is oly dicsőségesen -, hanem mert érezzük: ez a város sok izgalommal kecsegtet. Egyelőre csak állunk a Narodníj Museum előtti téren, tapogunk, forgunk, mint fing a feredőben, nem tudjuk, mivel kezdjük. Túl nagy a megilletődés. Jakabu és Blanka büszkén vigyorog: ugye, ilyent ti még nem láttatok? - mondja a szemük hencegve. Nem bizony. Biztos, ami biztos alapon először nekiülünk ebédelni. Hogy az éhség ne vonja el a figyelmünket a lényegről. Egy padon. Mint a székelyek: szalonnát veszünk elő, igaz, a hagymát hanyagoljuk, de az én jófajta szenterzsébeti bicskám korrigálja az összképen esett csorbát. Falatozunk. Két morvánk is, jóízűen. Ízlik nekik a szalonnánk. Ugye, ilyent ti még nem ettetek? -veszek revánsot az iménti „leckéért". Persze, a margarin is előkerül, meg a dobozkákba csomagolt lekvár, amit Debrecenben szereztünk. A padon szalvéta, hogy ne morzsáljunk. A járókelők kissé furcsán néznek ránk, de mi ezzel nem törődünk. Szerencsére, Blankáék sem: nem merev, nem kekec emberek. Jakabu lelkesen magyaráz: Szent Vencelről, azaz St. Vaslavikról, aztán a Nemzeti Múzeumról. Biztat is, hogy nézzünk körül benne. Közvetlenül a múzeum előtt szökőkút van, elébe állunk, s egy járókelőt megkérünk, fotózzon le. Nem is tudom, a szökőkutat, s az épületet akarjuk-e megörökíteni, vagy magunkat, ahogy össze- és Prágába följöttünk. Utána megostromoljuk a múzeumot.
Mivel nyár van, a turisták évszaka, hát csúcsforgalom van. Tolongunk. Több száz nemzet fia, sok ferdeszemű. Cseh szót alig hallunk. Mintha Bábel tornyában lennénk. A különbség csak az, hogy az itt összeverődő tömeg nem is próbálja megérteni egymást. Ki-ki a maga orra után megy, legföljebb egy „sory"-t makog el, ha valakinek nekiütközik. Az, hogy angolul majd' mindenki tud, szinte bosszant, és nemcsak azért, mert így nem tudunk igazi bábeli zűrzavart produkálni. Jó kis múzeumot épített ez a Josef Schulz, makogom én is Botinak, hogy valamivel hozzájáruljak a zűrzavarhoz. Neoreneszánsz, vagy mifene, a XIX század vége. Körbejárjuk a termeket, aulákat, nézünk, látunk és csodálkozunk. Közben borsózik a hátunk a tumultustól. Ez marad meg leginkább. Akár mehetünk is. Szinte csalódottan. Sebaj, jön a következő felvonás. Betolakodunk az Óváros piacterére. Körbeszimatolunk, s aztán elindulunk az ódon városháza felé. Vonzza tekintetünket, és nemcsak. Úgy megyünk, hogy lábunk elé nem is nézünk, majd' belebotlunk valami utcai zenészekbe. A zsivaj egyébként itt is nagy. A városháza mellett a Goltz-Kinsky kastély, tőle nem messze a Szent Miklós templom. Kattognak a fényképezőgépeink. Nemcsak a mieink. Innen a széles Parizska utcán a régi zsidó negyedbe is átmerészkedünk.
Jakabu mond, mint akit fizetnek. Tud egyet, s mást a városról. Egészen teletömi az agyunkat. Pedig nekünk elég lenne a látvány is, szinte nem is bánnánk, ha nem tudnánk, mit nézünk. Közeledünk a Károly-hídhoz. Ez igen, híd! Már a XIV. századtól nyomja a Vltava folyó két partját. Alapvetően román stílus (legalábbis a Mala Strana felőli hídfő-torony), de a szobrok, díszítések barokk koriak. Ezernyi turista rajta. Szegény, bírod még? Mi négyen szinte nem is hiányzunk rólad, ugye? Persze, ezért mégis nekivágunk, kéjesen. Kétoldalt festők, famunkások, grafikusok, szobrászok művei. Prága százféle ábrázolásban, szívesen megfognék belőlük néhányat. Bámészkodunk, tempónk a lötyögésig lassul. Lágy melankólia vesz erőt rajtunk, talán a fáradtság miatt is. De ahogy átpillantunk a túloldalon büszkélkedő kastélyra, a Hradra, azért megdobban a szívünk. Ha csak azt tudom mondani, impozáns, inkább hallgassak. Összeszorított szájú csöndességben indultunk meg feléje a híd közepén lévő keskeny szabad pályán, kerülgetve a kiállító művészeket. Nem túlságosan rendszerezettek az építészeti ismereteim (kárhoztatom is most magam emiatt eléggé), de úgy látom, romanika, gótika, reneszánsz, barokk egyaránt fellelhető a kastélyt képező bonyolult épületegyüttesben. Ezernyi átalakítás, bővítés nyomait vélem fölfedezni. Rá is kérdezek, Jakabu bólogat. Büszkeséggel tölt el, hogy megérzésem helyes volt. Körbejárjuk becsületesen, egy árnyékosabb fal tövében leülünk pihenni, enni. Mi Botival már érezzük az egész napos hátizsák-cipelést. Boti ugyan nem mond semmit, de a legnagyobb örömmel kanyarítja le nyakáról a terhét. Ennyire boldoggá a város sem tudta tenni.
Miután ettünk, továbbállunk, kis időre odacsapódunk egy turistacsoporthoz, hogy hallgassuk meg az idegenvezetőt, aki épp Mária Teréziáról, a kastély utolsó átalakítójáról beszél. Lelkesen. Angolul. Botival összenézünk, Jakabu le van pipálva. Akarjuk is tudatni vele, hát, nem találjuk. Azaz, dehogy nem: egyik palota oldalának van nekiállva, szelíd sugárban vizel. Merészsége láttán először meghökkenünk, aztán követjük példáját. Utána megkönnyebbülve folytatjuk utunkat. Előbb a kastély parkja következik, aztán átrándulunk a Szent Vitus székesegyház elé. Ismét dadognom kell. Itt már a törvény sem tiszta beszéd. A gótikával összefogott romanika remeke, vagy valami ahhoz hasonló. Kár, hogy körbe van fogva más épületekkel, így a homlokzatot nem lehet lefényképezni tisztességesen. Azért mi megpróbálkozunk, lehasalunk, a földön csúszunk, mint a kutyák, ha bolhájuk van, de csak nem sikerül. Nincs egy tisztességes objektívünk, csak amolyan amatőr fotósok vagyunk, vagy még azok se. Kiegyezünk egy képeslapban.
Már estére jár. Javaslom Jakabunak, keressünk valami otthonos kocsmát. Bólogat, visszaindulunk. Itt az ideje fölfedezni Prága másik arcát is. Amit eddig láttunk, azt már sok ezren megnézték. Nekünk valami egyedi után fáj a fogunk. Talán a látvány helyett egy látomás után kutatunk, mert az szinte megismételhetetlen. Végigbaktatunk az aranycsinálók utcáján, olyan alacsony házak, hogy az embernek már a látványtól is megfájdul a háta. Lehajolva be-benézünk az ablakokon, alkimisták szellemeit keresve.
Jakabunak és Blankának van egy-két kedvenc óvárosi kocsmája. Nem csoda, hisz itt egyetemisták. A Károly-egyetem fő épülete, a Carolinum itt csücsül a közelben. Zegzugos, szűk utcákon, sikátorokon vezetnek át, néhol renoválás nyomai éktelenkednek. Patkányok nincsenek, pedig azok egy középkort idéző utcáról nagyon hiányoznak - legalábbis elképzelésünk szerint. Megérkezünk a kocsmába. Ismerősök közé. Négy-öt srác vesz körül. Jakabu és Blanka beszél valamit hozzájuk csehül, azok bólogatnak, aztán megveregetik a vállunkat. Ismét lekanyarítjuk hátunkról a zsákokat (ó, jeee!), s leülünk. Félhomály, szuszogó zene. Csevegünk. Egyszerre mindenről. Angolul, németül. Sört iszunk, jó fajta cseh sört. Megjegyezném: barna sört. Eszményien ízlik! Hangulatunk javul. Egy óra elteltével már mindenki szereti a másikat. Összeölelkezünk, összepuszilózunk. Olyat teszek, amit még soha: cigit veszek a számba. Igaz, két slukk után eldobom, de a gesztus úgyis sokatmondó. Prága elvarázsolt. Azóta is béka vagyok.
Már politikáról beszélünk. A kommunizmus is szóba kerül, aztán a mostani helyzet. Mikor kiszámoljuk, hogy az átlagjövedelem négyszerese a romániainak, büszkeség tölti el őket. Nagy dolog! Rásandítok Botira, megkérem, legyünk mi is büszkék. Hogy mire, nem fontos. Inkább a miért. Hogy kvittek lehessünk a csehekkel. Végül is nincs könnyebb és nehezebb élet, csak élet van, amit élni kell. Ilyen egyszerű. Nincs mit filozofálni, politizálni. Aludni kéne. De hol? Persze, erről még nem beszéltünk. Most sincs mit sokat. Az éjszakát itt töltjük a kocsmában. Hát berendezkedünk ekképp, még rendelünk egy kör sört, titkon elrágunk egy szelet lekváros kenyeret. Körülöttünk cserélődnek, jönnek-mennek az emberek (mégis csupa ismerős), csak mi vagyunk állandóak. Mint a hegyek. Csak annál kókadtabbak. Már alig beszélünk. A csapos együttérzéssel néz ránk. Siralmasan nézhetünk ki. A száztornyú városban, az aranyvárosban. A dolgok ekképpeni alakulására nem számítottunk, de azért nem vagyunk csalódottak. Jakabu  szemei  vészesen  csillognak,  fekete  pincék.   Beléjük  pillantani  szédület.   Bóbiskolunk.  Valaki megrázza a vállamat, megkérdi, nincs-e kedvem hazamenni hozzá aludni. Kedvem lenne, de lábam nincs. Azért jól esik a kérdés. Egy idegentől. Rádőlök a padra, amin ülünk. A pincér nem néz görbén rám. Hálás vagyok neki. Aztán elsötétül a világ.
Ilyen egy prágai éjszaka. Ilyen egy prágai éjszaka? Igen, azaz ilyen is. Reggel kissé nyúzottak vagyunk, de azért jókedvűek. Ismét a főtérre igyekszünk, a közkútra. Mosakodni. Kora reggel van, szerencsére még kevesen vannak a téren. Jólesik a csönd. A zaj után, az éjszakai zene után. Kimossuk szemünkből az álmot. A vízben összecsomósodik, felzavarva azt.
Újból nekikeseredünk a nézelődésnek. Fölmegyünk a Lőszertoronyba. Csúcs, ember! Látni az egész óvárost: felülről. Szinte meg lehet simogatni. Jön is, hogy megtegyük. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végképp szívünkbe zárjuk Prágát. Amint így kitárulkozik előttünk, ilyen szemérmes-kínálkozóan, valósággal érzéki örömöt okoz nekünk. Csak szipogunk. Blankáék vigyorognak. Vigyorogjatok csak, kedves bolondjaim, eszemadták. Azért hálásak vagyunk nektek, hogy itt lehetünk. Vagy inkább magunknak? Nem jön, hogy megforduljunk s lemenjünk. A régi városháza két tornya hetykén vigyorog nekünk. Visszavigyorgunk. Ez már cinkosság. Jakabuék nógatnak, olyan haragosan nézünk rájuk, mintha legmeghittebb percünket zavarták volna meg. Odalent csak szédelgünk. A Nemzeti Színház mellett fapofával megyünk el. Itt lenn nem esik jól a nézelődés. Mert sötét ködöt kavart a katlan. Az egész helyett néhány töredék - lepattog rólunk.
Jakabu bejelenti: ez a nap a paloták napja lesz. Miért, értetlenkedünk, a tegnapi nem az volt? Később rájövünk, tudta mit beszél. Clam-Gallas palota, Waldstein palota, Nostit palota, a Máltai Lovagok palotája, Michna palota, Schwarzenberg palota, Cerninsky palota, Sternberk palota. Felsorolni is sok. Kicsit meg is fekszi a gyomrunkat. Szinte öklendezünk. Boldogan. Aztán kiülünk a Vltava partjára. Pihegve. Tekintetünkkel a Hradot, a Szent Vitust keressük. Utána pedig egymást. Jó csapattá értünk, ez talán fontosabb, mint Prága minden szépsége. Egymás tenyerébe csapunk, a Blankáét sem kímélve. A sok épület után most jólesik egymásra figyelni. Végre biztosak lehetünk abban Botival, hogy Jakabuék ugyanolyan emberek, mint mi, majdnem ugyanúgy is gondolkoznak, csak legföljebb nem ugyanazokról a dolgokról. Ha akarnánk, valóban közel kerülhetnénk egymáshoz. De mi nem, mert végeredményben a város utunkban áll. Sablonossá tesz bennünket. Kopott, eltompult „műélvezővé", akinek az emberélvezet már nem kenyere. A „művészi szép" önkifejeződésének eszközeivé váltunk.
Ránézek Botira, vajon ő be meri-e vallani (magának), hogy Jababuékra csak Prága miatt van szükségünk. Pedig lehetne más miatt is! Nem tudok olvasni a tekintetéből. Tán nem is akarok igazából. Kinek-kinek a maga csatáját kell megvívnia. Én az eszemtől kitűzném a fehér zászlót.
A délután még épp annyira elég, hogy ellátogassunk az Irodalmi Múzeumba. Ennyi filológusi rátartiságot nem tagadhatunk meg magunktól. Beszagolunk a könyvek közé, de valahogy nem fog el az olvasásvágy. A teológia-szalonba érve (korai barokk, ojjé!) azért jön, hogy leakasszak egy-két kötetet a reformáció hitvitáiról, de aztán visszafogom magam. A cseh irodalmat nagyon szeretem, főleg a XX. századit, jelenkorit. Amikor ezt elmondom, Jakabu legyint, mintha azt mondaná: azért, mert a régit nem ismered! Van valami igaza, gesztusa mégis sértő. Ahelyett, hogy legyintget, inkább ismertesse meg! A filozófia-szalonba érve már nem merek mondani semmit. A mennyezet legalább szépen ki van festve. Nem szokásom, ezúttal mégis megérdeklődöm: Fr. Anton Maulbertsch keze munkája, neoklasszicizmus. Hadd lássa a jó morva, hogy igyekszem. Miért tudnék többet a csehekről, mint amennyit tudok? Egyáltalán: miért érdekelhet a cseh művészet? És miért ne? Miért érdekelne más, amíg magamat sem ismerem? Hogy ismerjem magamat, ha másról mit sem tudok?
Következik az est feketelevese: Jakabuék haza készülődnek. Kikísértetik magukat a központi vasútállomásra, elsősorban azért, hogy megmutassák, hol fogunk aludni. Egy ilyen állomás klassz hely, a csarnokok mozaik járófelülete extra large puha, valósággal hívogatja az embert, hogy lehajtsa rá a fejét. Kiszemelünk egy jó, otthonos sarkot, zsákjainkat letesszük, jelezvén a terület foglalt voltát, nehogy a konkurencia megelőzzön. Utána megkeressük a Blankáék vonatát. Hajnali négyre otthon lesznek. Mi ezzel szemben most is otthon vagyunk. Megveszik a jegyeket, megiszunk közösen egy üveg ásványvizet (a palack szájról-szájra jár, senki sem törli meg a szádát), ami felér egy fuserebb vérszerződéssel. Majd ha Hargita-vizet isztok, ecséim! Akkor látjuk meg majd, mit ér egy ilyen szerződés! Addig a szlávok istene vigyázzon rátok. És, persze, egy kicsikét miránk is. Legalább amíg itt vagyunk. Kézfogások, puszik. Gyanúsan csöndesek vagyunk. Az angol, német szavak cserbenhagynak, amit magyarul mondanánk, Jakabu most nem értené meg - hiába karattyol tűrhetően magyarul. Felszállnak a vonatra. Menjetek csak. Nélkületek is boldogulunk. Persze, veletek jobb lenne. Elégedjünk meg a jóval. Még látjuk egymást. Persze. Elvárunk a Székelyföldre. Az is van annyira kényelmes, mint ez a mozaik itt. Nevetünk. Szláv bánatú vonatsíp, Jakabuék behúzzák fejüket. Elszelelnek. Mintha elvitték volna Prágát magukkal, olyan letörtek vagyunk. Hiányozni fognak. Jakabunak a különös, recsegő nevetése, Blankának a szemei. Még jó, hogy egyebét nem láttuk!
Marad az állomás valósága. Elfoglaljuk rezidenciánkat. Még csak tíz óra múlt, nyáron ez még szinte nem számít estének, mi mégis lefekszünk. Tán azért, hogy helyünk biztosítva legyen, nehogy egy másik hajléktalan elfoglalja. Előkaparjuk hálózsákjainkat, kényelmesen elheverünk a kemény betonon. A járókelők nagy megrökönyödésére. Szinte jön, hogy nyugtassuk meg őket, ne aggódjanak, előtte elfújtuk a port, nem lesznek koszosak a hálózsákok. Sem mi. Egy ilyen úri helyen... Hátizsákjainkat a fejünk alá tesszük párna gyanánt, pénztárcáinkat a hónunk alá csípjük, s azzal jó éjszakát, világ. Most érzem először maximálisan társamnak Botit. Jólesik, hogy mellettem van. Megnyugtató érzés. Szerintem számára is. A közös sorsban való osztozás élménye, vagy mifene. Ilyen gondolatok után csoda, ha jólesik az álom? Továbblépve: csoda, ha rosszul esik az ébresztés? Pláné ha az rángatással, kiabálással történik!? Először nem értjük, mi ez a hajcihő körülöttünk, aztán rájövünk, hogy a kiabálás nekünk szól, tartalma szerint pedig el kellene hagynunk a helyet, azaz künn tágasabb, ilyesmi. A polgárőrség. Huh, milyen pokróc krapekok! Az embert a legszebb álmából üvöltéssel ébreszteni...! Gyanúsan méregetnek, mi szedelőzködünk. Hálózsákjainkat tüntetett nyugalommal föltekerjük, segítünk egymásnak az elcsomagolásban, miközben ők már tűkön ülnek, azaz állnak. Szerencsére, igazoltatni elfelejtenek. Hobózó turistáknak tűnünk. Azok is vagyunk, azaz majdnem. Már kint állunk a fekete éjszakában. Nincs hideg, de mi az álmosság miatt mégis fázunk. Eléggé el vagyunk anyátlanodva. Tanácstalanul tekintgetünk szét a sötétségben. Most légy okos, székely legény!
Nofene, gondoljuk. Prága a körmeit mutatja. Vajon, nem úgy viselkedtünk vele, ahogy szerette, elvárta volna? Mindegy, erre már úgyis késő választ keresni. Jobb lesz, ha elindulunk valami szállás után nézni. Nem baj, ha nem olyan kényelmes, mint az előbbi, de legalább ne toloncoljanak ki. Megindulunk. Egyfelé. Kelletlenül. Miért pont arra? Miért ne? A nyomorúság civakodásra késztet. Boti azt javasolja, keressünk valami parkot. Jó, de park nincs a közelben, nekem pedig nincs kedvem egész éjszaka baktatni. Legszívesebben leheverednék az út szélére. Amint így osztozódunk, egy sűrű díszbokor mellett vezet el utunk. Na, ez lesz a mi szállásunk, mondom megkönnyebbülten. Boti fintorog egy sort, de amikor közelebbről is szemügyre veszi a rezidenciát, már elégedett. A szemnek útját állja a levélözön, alul az ágak között viszont pompás fekvőhely kínálkozik. A szanaszét heverő kartondarabok tanúskodnak arról, hogy ezt már mások is megállapították. Szorongó szívvel arra gondolunk, vajon kinek, melyik utcagyereknek foglaljuk el a lakását. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy egy-kettőre magunk alá tereljünk néhány kartont (a fű elég harmatos), s befészkelődjünk hálózsákunkba. Újbóli elalvásom előtt hálát adok a fennvalónak (a csehek istenének?), hogy ilyen biztonságos helyre kalauzolt minket, s azzal már horkolok is. Boti nem különben. Reggel hatig húzzuk a lóbőrt, akkor felébreszt a sűrűsödő forgalom. Pihentek, jókedvűek vagyunk. A csillagos ég alatt olyan jót aludtunk, mint anyánk ölében egykor. Fütyörészve csomagolunk, sietve falunk is valamit, aztán irány további felfedezéseket tenni. Immár csak kettesben, idegenként. Így talán még izgalmasabb.
Térképünk szerint igazodunk, vagyis megyünk az orrunk után. Legelőször képeslapokat vásárolunk, megírva kedveseinknek, szüleinknek, hadd tudják, merre járunk. Mondataink büszkeséget sugároznak. (Hiányoztok, de azért semmi pénzért sem mennénk haza. Majd az út végén. Hogy mikor érkezünk el a végéhez, magunk sem tudjuk.) Utána szinte véletlenül betévedünk a Zamek Trojába, a sétálópavilonba. Barokk kori hodály. A lépcső két oldalán lévő szoborcsoport azért érdekes: az olümposzi istenek harca a titánokkal. Barokk erő, azaz erőlködés. Német szobrászok munkája, maga az épület egy francia építész nevéhez fűződik. A szlávok istene nem csipkedte eléggé a népét. Miközben már a továbbállást tervezgetjük, egy valamit még mindig keresünk, amit nem szeretnénk kihagyni saját Prága-képünkből: A magasan fekvő Vysehrad kastélyt. A Vltavat szegélyező domb-élen
büszkélkedik. Az, hogy kissé messze van, távol a központ zajától, nem zavar, sőt. Mendegélünk hát, zsákjaink alatt görnyedve. Még nézelődünk, de szemünk, agyunk már nem fogad be semmi újat. A kastély valamikor az első cseh királyi dinasztia, a Premysl-ek rezidenciája volt. Igazi sasfészek. Körbejárjuk. Ide már kevesebb turista jön ki, a kastély udvara majdnem néptelen. Bemegyünk a Szent Péter és Pál templomába, utána pedig a csehek nemzeti temetőjébe, ahol a cseh művészet és kultúra nagyjai fekszenek. Kicsivé töpörödve. Egyik-másik név ismerős. Botival olyan címszavakat mormolunk, mint világirodalom, egyetemes európai művészet, stb. Ájtatosan. Aztán kihátrálunk. Tekintetünk a sírokra függesztve, öntudatlanul meghajolva.
Na, nyakunkba a várost. Illetve le a nyakunkból. Furcsa rodeó. Lebaktatunk a legközelebbi metróállomásig. Irány Prága déli része, az E65-ösre kéne ismét rálelni, hogy azon visszaereszkedjünk Brnóba, onnan pedig Olomoucon és Ostraván keresztül át a cseh-lengyel határon, onnan meg majd meglátjuk. Amerre az út vezet.  Mert mi magunkat nem leszünk képesek vezetni. Negyven percen át metrózunk, persze, jegy nélkül. Jakabu azt tanácsolta, ne költsük kevéske pénzünket jegyre, de azért figyeljük az ellenőröket. Mi figyeljük is, bár nem tudjuk, hogy mire, kire számítsunk. Szerencsénkre nem jelentkeznek. Emberek ülnek fel és szállnak le, csak mi maradunk, konokul. Már egészen üres a vagon, csak mi vagyunk benne. Vagy mi sem? Csendben ülünk, gondolataink megelőznek bennünket. Könnyű nekik. Visszahívni sem vagyunk képesek. Tán az édes otthonra gondolunk, szerető kedveseinkre. Aztán elhessegetjük az otthonos képet, s leszállunk.
Rosszul esik az óvárosból kimozdulni, a kopár tömbház-rengeteget számba venni. Egy kommunista-ízű külvárosi negyedbe jutunk. Ilyennek még nem láttuk Prágát. Csalást emlegetünk. Körülöttünk emberek, hangyák. Karattyolnak, ahogy a szájukon kifér. Gyalogolunk egy sort, aztán még egyet. Végre, az autópálya-bekötőhöz jutunk. Az út szélén sok a stoppos. Na, Boti, kössük fel a gatyát! Nekünk estére Brnóban kell lennünk! Nem, mintha várna ott valaki, csak mert. Reményeink halványak, három-négy pár is álldogál a közelünkben. Az autós krapekok szívesebben felveszik a párokat, mint a fiú-fiú felállású integetőket. Akik mi vagyunk. Szerencsére, Botinak hosszú a haja. Az arca ugyan nem túlságosan nőies, egy kis szakáll is mutatkozik itt-ott, de ez távolról nem látszik. És Boti ráadásul szőke! Imponálóan. Tán ennek köszönhető, hogy - legnagyobb meglepetésünkre - minket visznek legelőször tovább, az utoljára érkezetteket. A többi stoppos dühösen méreget. Ekkora sikerélményt! Ezért érdemes volt eljönni idáig! Nézem az ürge arcát, nem mutat csalódást, mikor meglátja, hogy Boti mégsem annyira nő, mint amennyire vélhetően gondolta. Szegény komám! Hányszor el kellett játssza ezt a szerepet!
Nem visz Brnóig, letér Dihlava felé. Most rajtunk a sor, hogy ne mutassuk csalódásunkat. „Bosszúból" nem beszélgetünk vele. Hogy is ne! Száz kilométerért? Fáradtnak tűnik, amolyan profi-sofőr formája van, aki napi tizenhat órát tölt autóban, s már elege van útból, nyári melegből, életből. Szinte felajánlom neki, adja át a volánt. Aztán mégis jobbnak vélem hallgatni, hanem még átadná, s akkor kiderül, milyen rosszul vezetek.
Az eltérőnél kitesz. Szétnézünk, káromkodás tolul a szánkra. Elfojtjuk, hogy ne bántsuk a csehek istenét. Benzinkút nincs a közelben, csak azok az autók lassítanak, amelyek letérnek, a többi száznegyvennel teker a középső sávon. Itt fogj stopot, Boti! Hálóval, vagy csapdával, ha nem sikerül! Vakarjuk a vakarnivalót, aztán megindulunk az autópálya mentén. Mint akik egész Brnóig akarnak gyalogolni. Fejünk a térdünket veri. Kedvünk kókadt, zsákunk nehéz. Enni kéne, menni kéne. Míg battyogunk, szinte passzióból, a sikerben csöppet sem bízva, tartom a Brno feliratú táblácskánkat. Háttal a forgalomnak. Így aztán lehetetlenség stopot kapni, ha még legalább szembe se nézel a az érkezővel. De én csak tartom. Hogy is szokták mondani otthon: ha nem használ, nem is árt. Karom egészen eláll. Mégis árt? Átadom Botinak, ártson ő is magának. Közben ízes ebédekről és gyönyörű nőkről beszélünk. Hiába, éhségünk növekvő tendenciát mutat. A kedveseinkről ábrándozunk fennhangon. Nem mosolyogjuk meg egymást, mert nem is halljuk, mit mond a másik. Ő a maga kedveséről, én a magaméról beszélek. Tökéletes monológ. Akár egy dráma csúcspontja is lehetne ez. Egy abszurd drámáé, amelyből hiányzik a drámaiság.
Egyszerre fékcsikorgás ráz fel szenvelgésünkből. Hé, marhák, halljuk valakinek a hangját, hát így kell stoppolni? Na, gyorsan gyertek ide! Odarohanunk. Befelé az autóba, itt nem lehet sokáig álldogálni! Vaszkalódunk. Amire felszusszanunk, a tag már ezerrel teker. Most köszönjük meg, hogy felvett? Immár késő. Inkább megérdeklődjük, miért angolul szólt hozzánk, miből gondolta, hogy külföldiek vagyunk. A csehek nem így stoppolnak, mondja kedélyesen. Mi irulunk-pirulunk. A téma abbamarad, nem tudjuk meg, hogyan stoppolnak a csehek. Krapekunk Pozsonyba igyekszik, igazi világfi, kinek az ideje drága, de aki még emlékszik a lázas ifjúságra, ezért megsajnálja az úton lötyögőket. Mit kerestek Brnóban, kérdi. Semmit. Mindent. Az jó. Így érdemes nekifogni. Megértően ránk kacsint. Nocsak, tán elvtársra találtunk? Én is így csatangoltam egykor. Jó is volt az. Ugye? De miért meséli? Miért nem folytatja inkább ma is? Hja, ennek is lejár az ideje! Maga tudja. Már Brno közelében járunk. Tagunk magyarázni kezd, mi hallgatjuk figyelmesen. Jobban szeretjük az önálló felfedezést, de ez se kutya. A Morva-hegységről beszél, és a benne rejtőzködő barlangokról, föld alatti labirintusokról, melyeknek csak kis hányada van feltérképezve. Külön figyelmünkbe ajánlja a Caterina-barlangot, Brnótól alig húsz kilométerre van, de mi köszönjük, nem kérünk belőle, most inkább az emberek, s a szintén embereket jelentő épületek érdekelnek. Amikor ezt kinyögjük, megígérteti velünk, hogy akkor legalább a brnói Antropológiai Múzeumot megnézzük, hol a barlangban történt ásatások eredményei vannak kiállítva. Megígérjük visszakézből, meggyőződés nélkül.
A bekötőútnál letesz. A város irdatlan kéményei, s az ipari telepekre utaló más jelek eléggé hervasztóak. Riasztanak. Brno Morvaország hajdani fővárosa, Csehország második legnagyobb települése, s mint ilyen, eléggé fel van duzzasztva kommunista átokban tengődő iparral. Sebaj, lesz ez még jobb is, biztatjuk magunkat Botival, s szaporán szedjük a lábunkat. Mégis egy örökkévalóságnak tűnik, amíg az óvárost elérjük. Itt végre megszelídülnek a formák, a füst is kevesebb. Ha nem nézünk vissza, hogy az ipar szörnyetegeit lássuk, szinte normális, otthonos településnek tűnik. Azt tudjuk, hogy sokat köszönhet Ausztriának, hisz 1939-ben lerakták a Bécs-Brno vasútvonal talpfáit, ennek utána a morva város sosemvolt fejlődést látott. De mit számít ez ma? Először a Spilberk-kastélyt (várat?) célozzuk meg. El is találjuk. Sokat látott hodály, mégis olyan hallgatag. Huszita hadak mászkáltak a falain, aztán II. Frigyes poroszai is erőlködtek egy sort, de a vár nem nyílt meg előttük. Ritka egy zárkózott vár ez, hé, mondom Botinak, csoda, hogy minket befogad! Tudja ő, amit tud, válaszolja Boti. Gőzöm sincs, mire gondol. Talán mi olyan békés, szeretetreméltó, s hasonló hülyeségek...? Ugyan már, kérem! A Spilberk falain állva megtervezzük a támadást (ellentámadást?) az óváros ellen. Rohamunk első számú célpontja a gótikát reneszánsszal és barokkal ötvöző régi városháza, aztán a Jenacek-színház. Ügyes zeneszerző volt ez a Jenacek, kár, hogy meghalt. Már 1928-ban. Későromantikus művésznek nevezik, s ez ellen szegény immár semmit se tehet. Brno a színházak városa, van itt vagy hat belőle. S persze, a hoteleké. A fene látott óvárosban ennyi hotelt! A legbosszantóbb az, hogy egyikben sem szállunk meg. Eszünkbejut a múzeumlátogatásról tett ígéretünk. Úgy járunk el, hogy a kecske is, a káposzta is: elmegyünk, de nem az Antropológiai Múzeumba, hanem a Történelmi és Művészettörténetibe. Csaták emlékei, huszitizmus, svéd támadás, Austerlitz. Nem is gondoltuk, hogy ilyen közel van. A térképen soha meg nem találtuk volna, akár el is mehettünk volna a csatamező közelében felállított emlékmű mellett, mert Slavkov u Brna néven van jegyezve, s ennyiből az olyan közönséges halandó, mint mi is, nem gondolja, hogy abban egy Austerlitz rejtőzik.
Még elnézünk a Petrov kastélyba, de ekkor már vészesen esteledik, s nekünk mintha ismét nyüvet dugtak volna a fenekünkbe. Alszunk, vagy nem alszunk? - ez itt a nagy kérdés. Vagyis, ha alszunk, akkor hol? A tenyerünkben? Nincs a közelben egy jó otthonos kocsma, a parkokat nem találjuk elég bizalomgerjesztőnek. Kicsik, és tele vannak polgárőrökkel. Akikkel már megismerkedtünk. Rosszabbak mint a rendőrök. Pökhendibbek, a hatalomtól jobban megrészegültek. Tétován baktatunk egyfelé, mígnem a Szent Jákob templomhoz érünk. A késői órának köszönhetően kihalt a környék, a hívők, a papok már az ágyat nyomják. Telepedjünk meg itt, javasolja Boti. Nem tudom, azért-e, mert arra számít, egy templom előterében nem fognak kirabolni. Nem lényeges. Jónak találom az ötletet. Lerakjuk málháinkat. Ennivalónk készségesen fogyatkozik. Elő a hálózsákkal, besirülünk egy kongó gyertyaszentelő alá. Nem alszunk túl jól, tán a szentek birizgálják fülünket. Pedig mi nagyobb megtiszteltetés egy templom számára, mint a lábainál aludni? Alvás közben az ember védtelen, mi csupán a templom védelmére számíthattunk. Vagyis megbíztunk benne. Ez nem semmi!
A pirkadat már talpon talál. Vaktában pakolunk. Érdekes dolog hátizsákban lakni. Derekunk fáj, el innen. Jó volt, de menjünk már! Az E462-es utat kéne megkeresni, hogy Olomouc felé tépjük tovább. Egy ideig villamosozunk, mint a megveszekedettek, utána gyalogolunk, ugyanúgy. Végre, kinn állunk. A Golgotán. Hátunkat a kereszt igencsak nyomja. Nincs esélyünk a megfeszíttetésre, így oda a feltámadás esélye, mert nemsokára megáll egy autó. A kereszteket bedobáljuk a csomagtartóba.
Osztrák házaspár, Lengyelországba kirándul. Elérkezett az én időm. Veszettül karattyolok németül. Szinte jólesik, hogy szót tudok érteni valakivel, aki a szlávok bélyege szerint nem beszélő (a nyemec szó valami ilyesmit jelentett nálukfele). Feltűnően sokat beszélnek magukról és nyíltan. Ez jó, mert nekem alkalmam van hallgatni is és figyelni. Magunkról csak annyit árulok el, hogy erdélyiek vagyunk, és Lengyelországba igyekszünk. Ugyanis közben Botival már egy futó szemvillanással megegyeztük, hogy nem szállunk ki Olomoucban, mint korábban hittük, hanem átmegyünk a határon, ha már visznek. Úgy legyen! Micsoda szerencsés véletlenek áldozatai vagyunk, te, bököm meg kajánul a komám oldalát, aki egészen magára maradt a német karattyok közepette. A házaspár figyelmes, nemsokára átvált angolra. Erre Boti felszusszan, s kinyitja nagy száját. Harsány beszéde betölti az autót. Ilyen a beszédmodora, ebből kigyógyulni nem tud. Nem is szükséges, hisz alapjában véve jól áll neki, én is hozzászoktam már. Ha nem hallom, szinte hiányzik. A lényeg az, hogy őszintén beszél. Egy darabig hallgatom, aztán elalszom. Pótolom a szentekkel töltött görbe éjszakát.
Olomoucnak intünk egyet, aztán az Oderát keresztezve elfogyasztjuk az utolsó cseh kilométereket is. A határt Cieszynnél érjük el. Egy újabb ország. Orrunk jólesően bizsereg. Jön a határőr, és majdnem letöri vérmes reményeink szarvát. A házaspár osztrák útlevelével nem bíbelődik sokat, de amikor a mi román passzusunkat meglátja, csóválni kezdi a fejét. Merre tartotok? Előre, például Krakkó, ilyesmi. Miért jöttetek? Látni. Hány napra? Ránézek Botira: most mit mondjunk? Hármat, vagy harmincat? Kettőt mondunk, mintha ezzel kisebbítenénk bűnünket. Jó, lehet menni, de csak akkor, ha látom, hogy van pénzetek. Napi ötven dollár, ez a minimális. Nofene. Ötven dollárnál alig volt többünk - induláskor, de annak is már csak a roncsai lapulnak a zsebeinkben. Hát, úgy néz ki, lőttek Lengyelországnak, nézünk össze savanyúan Botival. A házaspár nem érti a késedelem okát. Amikor megtudja, mivel vesződünk, elképed. Nem tudom, azon-e, hogy nincs annyi pénzünk, vagy azon, hogy a vámos ilyen megalázó követeléseket támaszt velünk szemben. A pasi félre is hívja az ügyeletest, hogy kikérdezze, miféle probléma adódott a kedves jó utasokkal, akik neki jó barátai (ezt nem fogom elfeledni soha!). Az ügyeletes habog, ezalatt a nő kezembe nyom háromszáz dollárt. Ez tán elég lesz, mutatom fel pimaszul a bankókat, a mi apróinkkal együtt. Hogyne, kérem, mosolyodik el kényszeredetten, látom, hogy pokolba kíván. Belepecsétel az útleveleinkbe, s azzal huss! A dollárokat visszaadjuk, hálálkodunk. Hagyjátok, szóra sem érdemes.
Na, milyen érzés román állampolgárnak lenni, nézek rá Botira. Csoda, hogy rosszul érezzük magunkat Románia bőrében? Olyan rossz híre van az országnak, hogy még a régi elvtársak is utálkozva néznek ránk, tolvajnak, rablónak hisznek. Ennyire pozitív a románokról kialakult nemzetközi kép. Úgy kell nekik! Na, és nekünk? 
Botival nagyobb bűnnek érezzük „románságunkat", mint az Ádámtól és Évától eredeztetetteket. Hány tisztességes román megszenvedhette már ezt a helyzetet! És hány csaló sétálhatott át szemérmetlenül! Mert azoknak megvannak a maguk módszereik. Nem, nem akarom kipróbálni őket. Inkább ilyen balekül, botladozva. Idegenek segítségével. Azok után, hogy kisegítettek a bajból, pénzzel és barátságra utalva, lehet még idegennek nevezni valakiket? Hű, hisz még a neveiket sem tudjuk, döbbenek rá. Kezdeményezem is, hogy mutatkozzunk be. Megteszik készségesen, névjegykártyát is adnak, utána gyakorolják egy ideig a mi neveinket. Eléggé megbogozza nyelvüket.
Mielőtt összemelegedhetnénk, elválnak útjaink: ők Katowicébe igyekeznek, mi pedig Krakkóba. Bielsko-Bialában kiszállunk, ők északnak fordulnak, mi keletnek tartunk, azaz tartanánk. Már délután van, sok időt elpocsékoltunk a határon. Ráadásul megered az eső. A legjobb, amit az ember a stoppoláshoz kívánhat. A forgalom gyanúsan gyér. Nem is vagyunk biztosak benne, hogy jó úton vagyunk. Wadovicén át kell Krakkóba jutnunk. Kerülgetünk egy egymás fölé épített rendszerből álló útkereszteződést, mindenhol Wadovicét ír. Mi az, minden út Wadovicébe vezet? S egyik se? Mert autó, az nem mozgolódik egyik irányba se! Nofene. Mi van itt? A kísértetek városa? Gyerünk beljebb. Nemsokára elérünk egy benzinkutat. Itt már megfordul néhány autó. Csak az eső ne szakadna úgy! Szerencsére, a hátizsák véd, melegít. Ernyőnk, hasonló marhaságaink nincsenek. Állunk a benzinkút mellett, néhány kicsi Polski Fiat suhan el mellettünk. Integetünk veszettül, egyik meg is áll. Azonnal begyúródunk, a krapek nem kérdez, mi nem mondunk semmit. Eszményien nehéz feladat két hetven literes hátizsákkal egy Polski hátsó ülésére betuszkolódni! Valahogy beművészkedjük magunkat, a hátizsák nyomja a hasamat, megszólalni sincs kedvem. Pláné, lengyelül. Aztán Boti kiköhögi - angolul -, hogy Krakkóba megyünk. A körülményekhez képest magabiztosan. A sofőr úgy néz vissza, hogy velem aztán nem!, és szép lassan (azért lassan, mert szenved az angollal) tudtunkra adja, hogy ő valójában csak ide megy, alig néhány kilométerre, de nem a Wadovice-Krakkó útvonalon. Jó. Hát akkor szálljunk ki. Szánjatok. Tagunk gyanúsan egykedvű, mint aki nemrég ocsúdott egy hosszas letargiából. Neki végeredményben mindegy. Valakik leintették, ő megállt, s ha úgy van, hát viszi az integetőket, arra, amerre tart. Készségesen. Ha nem tetszik, nem kötelező. Mi is így véljük. Megállásra biztatjuk, nagy későre meg is érti, mit akarunk. Tíz perc alatt már kint is vagyunk a kocsiból, hol Boti húz engem, hol én tolom őt. Egyben vagyunk, a hátizsákunk nem különben. Vannak még csodák. Egy életre elmegy a kedvem a kis autóktól. Átballagunk a másik útra, kevés hittel. Tudjuk, ma itt nem kaphatunk stopot, legalábbis nem a jó irányba. Tartjuk a Krakkó táblát keményen, az a néhány autós, aki felénk közeledik, csodálkozva, fitymáló vigyorral néz ránk. Valami nincs rendben! Talán velünk. Vagy a hely szelleme űz csúfot belőlünk? Gyerünk, keressük fel, nézzünk szembe vele! Úgyis áztunk éppen eleget. Mindjárt szürkülödik.
Nyakunkba vesszük a várost. A várost? Nem város ez kérem, s ha pedig az, akkor jól álcázza! Emberfia nincs az utcán. Igaz, hogy esik az eső, de azért mégis túlzás. Mintha mindenki elköltözött, vagy elment volna nyaralni. Talán még a hely szelleme is. Félkész, hatalmasnak ígérkező házak, tovább egy templom árválkodik. Gyalogátjáró, a szemafor kikapcsolva. Valamiért az az érzés kerülget, nem leszünk képesek megtalálni ezt a várost. Rejtőzik előlünk. Sebaj, kifüstölünk mi az odúdból! A központ felé igyekszünk. Hasztalan. Talán nincs is központ. Csak félkész házakat mutató, kókadt utcák.
Te, ez direkt csinálja velünk, mondom Botinak. Zavarosak a szemei, ő sem tudja mire vélni a dolgot. Feladjuk. Az eső és a csönd együttesen meghátrálásra késztet. Kísértetváros, mondom újólag, Boti bólogat. Nem félünk, de már nem kívánunk látni semmit. Ha te így akarod, Bielsko-Biala, ám legyen! Visszafordulunk. Rámutatok egy félkész házra. Itt megalszunk, jó? Pirosban áll, a cserepezést nemrég fejezhették be. Ablakok, ajtók persze még sehol. Magabiztosan megyünk be a telekre, tudjuk, ez nem egy olyan hely, ahol lehet valaki (az egész város nem olyan). Már öreg este van, botladozunk a téglatörmelékek, lapátok, állások között. Egy legkevésbé huzatosnak tűnő helyiségben megtelepedünk, valamennyire félreseperjük a port, törmeléket, s leterítjük a hálózsákokat. Csöndesek vagyunk, majdnem szomorúak. Enni sincs kedvünk. Jó volna otthon lenni. Talán. Aludjunk gyorsan, hogy reggel idejében továbbállhassunk, nehogy belénk botoljanak a munkások. Itt? - kérdez vissza Boti úgy, mint aki teljesen kizártnak tartja, hogy reggel ide emberek jöjjenek. Rossz érzés kerülget. Még szerencse, hogy nem egyedül vagyok. Közel húzódunk egymáshoz.
Te, ez a Bielsko-Biala tényleg ilyen? Nem, de nekünk igen! Válaszát helyben hagyom, alszunk. Zavaros szemekkel, fáradtan ébredünk. Az eső már nem esik, de az ég még borús. Összekapjuk magunkat, egy téglarakáson ülve megreggelizünk, aztán ki a nagyvilágba. Elfoglaljuk helyünket az út szélén. A Katowice felé menőn, amerre a tegnap elengedtük kedves osztrák ismerőseinket... A reggel ugyanis azzal kezdődött, hogy megtudakoltuk: Wadowicén keresztül valóban el lehet jutni Krakkóba, csakhogy senki sem választja ezt az útvonalat. Inkább Katowice felé mennek, az autópályán. Hát ezért stoppoltunk mi hiába a tegnap! Na, semmiség! Nincs elrontva semmi. Legalább megszabadultunk a balsejtelmektől.
Megújult erővel integetünk. Valami fiatalok gördülnek be mellénk, már négyen vannak az autóban, de azért jöhetünk mi is. Fába szorult nyüvek vagyunk, folyik a szöveg. Szerencsére tisztességesen beszélnek angolul. A bömbölő techno zenét kibírjuk, a macsós viselkedést, a tömény férfiparfüm-illatot is.
Legalább haladunk. Igaz, csak Katowicéig. Ott kitesznek. Nyavalyás hetven kilométer lenne még Krakkóig, de csigalassúsággal haladunk. Mindjárt dél van. Egészen rossz helyen állunk most is: a katowicei bekötőúton, az autópálya kezdetén. Passz. Gyalogoljunk egyet, itt úgysem fogunk kocsit. Gyalogoljunk. Legalább hasznosnak érezzük magunkat. Így is közeledünk a várva-várt Krakkó felé. Megyünk párszáz métert, egyszerre szirénázást hallunk. Na, még éppen ez hiányzott! A lengyel rendőrök nagyon figyelmesek. Csak éppen idegen nyelveket nem tudnak, legalábbis ez a kettő. Csak annyit bírnak kinyögni, hogy no autóstop, amit tudunk mi nélkülük is. Bólogatunk, mint aki elismer mindent, de sürgős mennivalója van. Persze, autópályán nem szabad stoppolni. Áttérünk a gesztikuláció fárasztó nyelvezetére. Ők meg akarnak bírságolni, mi tovább akarunk menni. Az ördögnek sem értünk egyet. Ők is fújják, azaz intik a magukét, mi is a magunkét. Nevetséges helyzet. Passzport, passzport, mondják aztán, s mi már látjuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Kétségbeesett pofát vágunk, ígérünk fűt-fát. Végül kiegyezünk abban, hogy visszagyalogolunk oda, ahol még nincs autópálya, persze, az úttestről leszállva, s ott aztán stoppolhatunk napestig. Úgy legyen, disznók. Battyogunk vissza, Katowice felé, mikor valójában Krakkóba igyekezünk. Hát nem idegesítő? Szidjuk keményen a lengyel rendőrséget, nem segít a józan ész: ők csak a munkájukat végezték. Végezzék, de ne pont rajtunk! Fejünk kókadt, eszünkbe se jut felnézni, Katowice felé kémlelni. Nem érdekel.
Végre, valaki megsajnál s felszed. Persze, közben hatszor rádudálnak, mert tilos helyen állt meg. Miért vagytok ilyen törődöttek? Amennyire tőlünk telik, elmeséljük rendőrös afférunkat. Vigyorog. Nem kell mellre szívni, fiúk. Honnan jösztök? Honnan nem? Ahogy erdélyi származásunk szóba kerül, hát nem II. Rákóczy Györgyöt kezdi emlegetni? Azt a szerencsétlen lengyelországi hadjáratot. Szégyenszemre többet tud róla, mint mi. Mentségünkre szolgáljon: amint nemsokára kiderül, történész. Elcsevegünk a XVII. század európai történelméről, mind Lengyelország, mind Erdély szempontjából sorsfordító időszak ez. Emberünk meglepően józan, mértéktartó. Nacionalista felhangok nem érezhetők ki beszédéből. Báthoryt szerették a lengyelek, jó király volt, de Rákóczynak is meg kellett volna próbálnia azzá válni. Jólesik a társalgás, Boti is, én is szeretjük a történelmet, most derül ki, mennyire nem tudjuk. Krakkó történelmi szerepéről is beszél. A sok adat kezdi megfeküdni a gyomrunkat. Még mielőtt ennek látható tünetei jelentkeznének, megérkezünk. Majdnem a központig visz, nem marad sok gyalogolnivalónk. Hálálkodunk neki, jóindulatúan mosolyog. Ilyen egy lengyel értelmiségi. Tetszik, de nem bánjuk, hogy elválnak útjaink.
Milyen is az éhség! Elvágja a gondolkodás Ariadné-fonalát. És az érdeklődését is. Csak egy dologra képes koncentrálni az ember: enni kéne. Így toppanunk be Krakkóba. Gyorsan, pénzt váltani, hogy valami kaját vehessünk! Az éhes ember ingerlékeny is, Botival összekapunk afölött, hogy összejárjuk-e a város összes pénzváltóját, megnézni, hol jobb az árfolyam, vagy az első utunkba akadónál intézzük el a bajunkat. Ő az előbbit, én ez utóbbit erőltetem. Nincs kedvem csatangolni, éhes vagyok, és kész. Végül én győzök, nem is értem, hogyan. Boti nem az a fajta ember, aki egykönnyen feladja. Az is lehet, az éhség győzte le. A legközelebbi pénzváltónál beváltunk vagy tíz dollárt. Csak spórlósan, óvatosan. Pénzünk aggasztóan fogy, az út végét pedig még nem lehet látni. Nem is akarjuk. Tejet, kenyeret, felvágottat vásárolunk, s leülünk egy padra enni. Körülöttünk ezernyi ember tolong, augusztus van, a turistaszezon javában tombol. A bágyasztó melegben jólesik a hűvös tej. A zacskó szélét kirágjuk, úgy szívogatjuk a fehér nedűt. Kezdjük jobban érezni magunkat, homlokaink megenyhülnek. Már mosolygunk egymásra. Eléggé összenőttünk az út során.
Óvatosan indulunk el, nehogy a sietség révén valami is kimaradjon. Krakkó Lengyelország régi fővárosa, nem, mintha lenne értelme a számszerűsítésnek, de a klasszikus építészet 711 darabja tündököl itt, valamennyi megúszta a második világháborút (is). Krakkó nem elsősorban méreteivel hódít. Olyan bájosan aranyos, néhol majdnem miniatűr, hogy szinte jön: tenyerünkbe kapjuk s megsimogassuk. Lakosa sincs sokkal több hétszázezernél. A Visztula még kacagóan kicsi, sekély folyócska itt. A város alapvetően a XIII.-XIV. században épült. Hoppá, keziccsókolom! 1364-ben itt már egyetem létesült, ember! Rendes fiúk lehettek azok a Jagellók! Persze, Kopernikusz se semmi!
Ahogy járjuk a várost, ahogy magunkba szívjuk szédítő hangulatát, az ördögnek sem tudjuk felfogni, miért kellett 1596-ban Varsót fővárossá tenni, ezzel Krakkót orrba verve. Nehéz napokat látott ezután ez az édes város. Svédek bizgerálták, két ízben is, a pestis randalírozott az utcákon, kis időre osztrák fennhatóság alá került, aztán még mielőtt felszusszanhatott volna, gyors egymásutánban Napóleon, majd a Varsói Nagyhercegség hálójába esett. Ezekből kivergődve ismét visszapottyant Ausztria készséges figyelemmel tartott karjaiba. Szinte csoda, hogy megérte 1918-at, amikor Lengyelország ismét önálló nemzetállam lett, és osztrák hűtlensége ellenére igényt tartott Krakkóra.
Együttérzéssel járunk az utcákon, szinte meghatottan. Nem tudom, illik-e városra a bájos, édes jelző, nekem folyton ezek jutnak eszembe. Megállunk a központi piactéren, a boltíves középkori vásárcsarnokkal szemben. Szinte szentségtörésnek vesszük, hogy mai árukkal van megpakolva. Csupa középkori portékát kéne kínáljanak itt. Nézelődünk, hagyjuk, hogy az emberáradat magával sodorjon. Vásárlási szándékunk nincsen, bár az ezernyi szuvenír, kézművestermék közül jó lenne kiválasztani valamit. Megelégszünk néhány képeslappal. A téren (amilyen kicsi a város, olyan nagy a tér: Európa legnagyobb középkori piactere) közkutak vannak felállítva, birtokba vesszük egyiket, iszunk, mosakodunk, lehűtjük felfőtt fejünket. Aztán nekiállunk fényképezni. A vásárcsarnok boltívei alól lekapjuk a Sukiennicét, a posztókereskedés fellegvárát, aztán a régi városházát. Gótikus stílus, kár, hogy csak töredékei vannak meg. A torony aljában kávézó, beülünk, jól esik a pincei hűvös. Szinte eggyé válunk a várossal. Beszélni nincs kedvünk, csak pillogtatunk nagyokat.
A téren Adam Mickiewicz szobra is ott díszeleg, felmászunk a talapzatra, s egy szimpatikusnak tűnő járókelőt, egy fiatal srácot megkérünk, készítsen képet rólunk. Hadd emlékezzünk majd egymásra is. Jókedvünk van, megölelgetjük a szobrot, szinte véletlenül egymást is. A fiú meglepően közlékeny, mialatt visszaadja gépünket, már ezeregy dolgot kérdez tőlünk, s persze, mond is, beszél, Krakkóról, mindenféléről. Letelepedünk a talapzatra, ismerkedünk. Ő az első lengyel fickó, aki közel enged magához. Az, hogy stoppal közlekedünk, s ott alszunk, ahol az este ér, tetszik neki. Látjuk rajta, a szívébe fogadott. Ennek jeleként meghív kólázni, amit mi örömmel fogadunk. Itt, a főtéren a kóla is nagyon drága, a sörre gondolni se merünk. Karattyolunk. Jó az idegen embertömegben egy ismerőst tudni magunk mellett. Kelet-Lengyelországból jött, otthon náluk tombol az árvíz, a lakásukban térdig áll a víz. Három napja egyvégben szivattyúzzák. Lakás? Az mi is? A mi házunk a hálózsák. Azért együttérzéssel hallgatjuk beszámolóját. Talán az tetszik, érdemesnek talál arra, hogy megossza velünk problémáját. Segíteni nem tudunk, de első lelkesedésünkben mégis szinte felajánljuk.
Aztán újdonsült barátunk felcsap idegenvezetőnek. Kösz, haver! Először a vásártér körüli épületeket járjuk körbe: a Pod Baranami palotát, a Krysztofory-kastélyt. Szinte lemerészkedünk a kastély labirintusába is, de aztán kiderül, hogy zárva van. Tán azért, hogy a turisták ne találják meg a kincseket. Mert azok minden labirintusban vannak. A tér keleti részének pompáját a Mária-templom adja. Izgalmasan kéttornyú építmény, ráadásul egyik torony gótikus (a magasabbik), a másik reneszánsz-kori (az alacsonyabbik). Mintha Isten azt mondta volna, utólag, na ide még akasszunk fel egy tornyocskát! A gótikus toronyból minden órában felhangzik a lengyelek által „hejnal"-nak nevezett kürthang, ami a világ négy égtája felé kürtöli a tatárjárás fájdalmát. A hang váratlanul, a zenei mondat befejezése előtt ér véget, hajdanán ugyanis a vészjelzést leadó kürtöst egy tatár nyilas lelőtte. Mintha a történelem táncikálna a szemünk előtt. A toronyba jó pénzért fel is engednek, nekünk jó pénzünk van, (csak kevés), fel is megyünk. Innen, a magasból a város épp tenyérbe illő. Mint a reggeli mosakodás vize. Csöppenként hull alá: kész a város. A napfény megtörik rajta.
A templom gótikus oltára...hú! Valamit nagyon tudott az a Wit Stwosz! Hársfából van, rajta  aranyozott festés. A nácik is tudták, mi a szép, a világháború idején ugyanis egyszerűen leakasztották a helyéről, s elvitték Nürnbergbe. 1946-ban a lengyelek persze visszaszerezték, kissé kipofozták, s visszatették a helyére.
Barátunk javasolja: merészkedjünk ki a főtérről. Mi? Elhagyni ezt a helyet? Igen. Benézünk a legnagyobb romantikus lengyel festő, Jan Matejko szülőházába, de történelmi tablói nem korbácsolják fel szenvedélyünket. Jama Michalikowa kávézója viszont már jobban érdekel: a századforduló irodalmi ízeit juttatja eszünkbe. Itt ivott és szavalt Wyspianski is. Ahol ő ivott és szavalt, nekünk csak szomjazni és hallgatni illik. Aztán a Flórián-kapu. Az óvárost övező hajdani falrendszer egyik pontja, mellette a Barbakan nevű őrtorony. A XV. században hasznos, a XX. században már csak passzívan szép. Még mondja azt valaki, hogy az épületek nem változnak! A kapunál közös képet készítünk. Épp szamárlétrába állva: barátunk a legmagasabb, utána Boti a bekötött hajával, aztán apróskodom én. Érdekes érzés egymás mellé állni. Mintha a kaput védelmeznénk. Szent egyetértésben. Utána kezet is rázunk, mint akik jól végezték dolgukat.
Következik a kimondhatatlan nevű Czartoryski-kastéy és múzeum. Bosszantó ez a lengyel nyelv. Eszembe juttatja, hogy nem tudok beszélni. Hogy nem is érdemes. Úgysem azt mondom el, amit akarok, legalábbis nem úgy. Antik szobrok, festmények is rejtőznek itt, egy Leonardo da Vinci is. Persze, flamand, francia festők is kardoskodnak egymással, miniatűr Louvre. Fegyvergyűjtemény: barátunk mesél, leintjük, hagyja.
Visszamegyünk a főtérre, hat órától ugyanis egy dzsessz zenekart hirdetnek a plakátok. Mire odaérünk, már játszanak. Néhány tucat ember hallgatja őket, mások szenvtelenül mennek tovább. Ledobom a hátizsákomat, s kényelmesen leheveredek a macskakövekre, fejemet a zsákon nyugtatom. Ruháimat nem féltem, már nincs mitől. Boti először furcsán néz, aztán követi példámat. Mellém heveredik: társak vagyunk. Újdonsült barátunk kissé odébb húzódik, mosolyogva néz minket. A zenekar jól játszik, a dobos néhány számban pillepalackokkal veri a dobokat. Nagyokat derülünk, Boti megígérteti velem, hogy otthon majd én is kipróbálom. Békések, mámorosak vagyunk. A zene elringat, a nap apolgat, kissé tompák, de boldogak vagyunk. Az idő megállni látszik, kizökkenteni semmi, senki nem tudná.
Barátunk szavára ocsúdunk: nemsokára mennie kell. Kár. Jól megvoltunk. Ismerős-idegen. Most idegenségét magával viszi, számunkra ismerősként marad meg. Kikísérjük a buszállomásra. Megveszi jegyét, még maradt egy órája. Hol alusztok, kérdi. Ki gondol most arra? Gyertek, elviszlek egy jó helyre. Bentlakás, nyáron turisták, utazó fiatalok számára fenntartva. Olcsó és jó. Messze sincs. Gyalog alig húsz perc. Jó. Kilépünk. Majd erre kell menni a Wawel irányába, mutat végig a Grodzka utcán. Egy-kettőre ott vagyunk a diákotthonban. Bejelentkezünk, kifizetjük a három dollárt koponyánként, letesszük a zsákjainkat, s így, megkönnyebbülten megyünk vissza az állomásra. Szinte repülünk, barátunk alig győz visszafogni. Közben beszélünk, mindenféléről. Jóindulata, bizalma lenyűgöző. Nem lehet egyébbel válaszolni rá. És ő ezt természetesnek veszi. Téged klónozni kéne, ember! Már indul a busza. Felszáll, integet. Milyen gondtalannak tűnik! Mintha nem is állna térdig a víz a házukban. Botival majdnem elálljuk a busz útját, aztán ingünk zsebében kitapogatjuk a névjegykártyát, s valamelyest megnyugszunk. Nem lopták el egészen tőlünk.
Visszafelé megállunk egy kazettás butik előtt: még jó, hogy zárva van, hanem ott hagynánk kevéske pénzünket. Több olyan albumra fáj a fogunk, amit otthon nem lehet beszerezni. Elcsöndesül a város: esteledik. Sörösdobozt rugdalunk, gondtalanul.
Végre, zuhanyozhatunk, borotválkozhatunk! Tisztességesen. A korábbi napok macska-mosdásai után most jólesik a bőséges víz, nem akaródzik kijönni a vízrózsa alól. Több napos borostámat alig tudom levájni. Boti a hajával vesződik. Nem akar beletörődni abba, hogy kifésülhetetlen. A szobában olyan tizenhat-tizennyolc ágy lehet. Mindenik foglalt már. A mi zsákjaink is ott guggolnak, hűségesen várnak minket. Nem vizsgáljuk meg, tudjuk, nem hiányozhat belőlük semmi. A szedett-vedett vacsora után beindul a beszélgetés. Sok hasonszőrűvel megismerkedünk. Ebben a közegben nem furcsa a stoppoló, hobózó életmód. A csapzott hajak, bozontos szakállak beszédesek. Kalandjainkat meséljük, tapasztalatainkat osztjuk meg. Egyetlen nagy családnak tűnünk. Ne menj ezen az útvonalon, válaszd inkább ezt, nesze, itt van egy cím, itt majdnem ingyen elalhatsz, feltétlenül nézd meg ezt és ezt. Két norvég lány északra csábít, hajuk, szemöldökük bosszantóan szőke. Nem, kösz. Meglepődünk, milyen sok stoppos járja a világot. Elvből, pénzszűke miatt, meg a befolyásolatlanság gyönyöréért. Mint mi is. Így lehet ismerkedni. Az arcra később nem emlékszel, de az emberre igen. Tudakoljuk, ki merre tart. A víg cél felé - mindannyian. De kerülő úton. Előkerülnek a sörök, egyik zsákból egy gitár is kimerészkedik. Smokie, Beatles: megtaláljuk a közös nyelvet. Mintha mindig is ezt beszéltük volna. Fújjuk, ki-ki a maga tehetsége szerint. Mire a Deep Purple-höz érünk, már egészen be vagyunk melegedve. Ian Gillant is leénekelnénk a színpadról, David Coverdale-t meg pláné! Összefogózunk, így segítve egymáson. Szinte hihetetlen, milyen hamar közösséggé kovácsolódtunk! Mire aludni térünk, már mindenki jó éjszakát kíván mindenkinek. Egyedül az esti puszi hiányzik.
Reggel viszonylag korán ébredünk. A város nem hagy nyugodni. A többiek is szedelőzködnek. Elköszönünk egymástól, abban a biztos tudatban, hogy a sors úgyis összehoz még. Hová igyekeztek? Tán Auschwitzba kéne... Nincs messze, Katowice mellett a második település. Hogy mi? Hisz ott jöttünk el, s nem láttunk semmiféle Auschwitzot! No, hisz nem Auschwitzként, hanem Oswiecimként van feltűntetve a térképen. Passz. Ilyen, ha az ember nem informálódik. Ki gondolta, hogy Oswiecimbe még egy Auschwitz is belefér? Na, sebaj! Nem veszítettünk semmit. Majd megpróbáljuk még egyszer, másodszor csak nem szalasztjuk el...
Ismét nyakunkba vesszük a zsákokat (otthoni kajánk már teljesen elfogyott, a zsák súlya valahogy mégsem akar kisebbedni), fütyörészve indulunk, ahogy illik. Fel hát az útra, társam, siessünk! Visszamegyünk a kályhához, azaz a piactérre, megkeressük a barátunk által mutatott Grodzka utcát, s óvatosan elindulunk rajta. Tudjuk, hogy Krakkó legrégibb utcája, nem akarunk erőszakoskodni vele. Tiszteljük. Egyenesen rávezet a Wawel kastélyra. Elmegyünk a ferencesek, majd a domokosok temploma mellett, Wielkopolski család kastélya, királyi fürdő, hasonlók. A Szent Péter és Pál templomra már rá se nézünk, minden idegszálunkkal a hajdani királyi rezidenciára, a Wawelre összpontosítunk. Egy kis dombocskára épült, a Visztula partján. Tömören összefoglalva: egy gótikus-reneszánsz kastély, mellette egy falakkal körülvett gótikus katedrális. Ez így túl hűvös, szenvtelen. Nem csak ezt látjuk, sőt, egyáltalán nem ezt látjuk. A XIV-XVI. századot látjuk, díszben, sújtásos egyenruhában, a katedrálisban énekelni, ájtatosan, a falakon őrt állni, harangozni, törvényeket hozni, dőzsölni. Vitéz Bolesláwot látjuk fintorogni a kényelmetlen román kori rotonda kövein, I. Zsigmondot látjuk, a félig-magyart, aki megunja a kastély gótikáját, s Itáliából építészeket hívat, akik reneszánsszá pofozzák az épületet és az udvart.
A katedrálisban megnézzük Jagelló Ulászló és felesége, Jadwiga szarkofágját. A katedrális mellett ott áll Báthory István kápolnája is. Fintorgunk: hát itt kellett meghalnod? Ha kettős a királyság, miért nem kettős a halál?
Zsigmond-torony: benne egy akkora harang, hogy lakóháznak is elég lenne, átmérője 2,48 m, ha nem tévedek, a legnagyobb Lengyelországban. 1520-ból való! Azóta sem öntöttek ekkora harangot a lengyelek! Megnézzük a Nagy Költők kriptáját is, de fantáziánkat jobban izgatja a Sárkány barlangja, a Wawel-domb keleti részének rejtekében. Sajnos, egyetlen sárkánnyal sem találkozunk, kissé csalódottak is vagyunk.
A kastélyt elhagyva ellátogatunk a Kazimierz-negyedbe, amely valamikor önálló város volt, Nagy Kazimír alapította: város a városban, s még rivalizált is Krakkóval, pedig annak csecsét szívta! Valami okból zsidók telepedtek meg a negyedben, van is egy dög nagy bazilika itt, amit még megtekintünk, de már kifelé áll a szekerünk rúdja. Mehetnékünk van. Ennyit nyújtott nekünk Krakkó, azaz ennyit kérünk belőle.
Irány a Tátra, a szlovák hegyvidék! Lengyelországból elég keveset láttunk, de most nincs kedvünk több száz kilométert stoppolni fölfelé. Különben is: hová? Varsó elcsúfítását már a németek elkezdték, aztán jöttek a kommunista építészek, s befejezték a procedúrát.
Myslenicétől már nincs messze a szlovák határ, s mivel az E77-esen vagyunk, ami eléggé forgalmas, hát vérmes reményeink vannak, hogy nemsokára el is érjük. Magabiztosan integetünk, nemsokára meg is áll egy kamion. Ráadásul szlovák rendszámú. Ez igen, gondoljuk, kamionon fogunk becsorogni szlovákföldre! A fülke magaslati levegője jóleső, a sofőrrel kedvesen váltunk néhány szót. Unatkozhatott, mert nagyon beindul a mondókája. Megerőltetjük magunkat, s viszonylag figyelmesen hallgatjuk. Az utazás legalább izgalmas. Emberünk keményen hajt, rakomány nincs hátul, jó dolog a magasból szétbámulni a vidéken, lenézni a mellettünk szöszmötölő kisautókra. Sok egyéb mellett emberünk azt is közli velünk, hogy Chabowkánál ő nyugatnak fordul, az E50-esbe torkollva Pozsony felé tart. Szép lassan leesik a tantusz, hogy az nekünk nem jó, mert mi délkelet felé kell hogy evickéljünk, ha a Tátra levegőjét akarjuk szívni. De miért ne mehetnénk délnyugatnak, Pozsony felé? A sofőr is biztat, hisz unalma elűzésének zálogai vagyunk. Már-már hajlunk a noszogató szóra, de aztán eszünkbe jut, hogy akkor nemsokára bejárt útszakaszhoz érünk, s ez már csöppet sem tetszik. Amíg ezt kiötöljük, már túl is jutunk az eltérőn, s nyugat felé nyomulunk. Gyorsan tudtára adjuk emberünknek a terv alakulását, nagy fék, kis káromkodás, sajnálja, hogy leszállunk, meg mérges is ránk. Na, ennél nagyobb csalódás sose érje! A lehetőségekhez mérten érzékeny búcsút veszünk tőle, aztán zsupsz!, be az ajtót. Vissza az eltérőhöz. Chabowkával nem törődünk. Novy Targ felé kéne araszolni.
Gyér forgalmú megyei úton vagyunk. Húsz perc hiábavaló karinti lelomboz. Talán mégis jobb lett volna a kamionban maradni? A válasz egy osztrák rendszámú Citroen formájában érkezik, negyvenes orvos házaspár, szlovákiai kirándulás. A hátsó ülésen négy éves forma gyermek, befurakodunk melléje. Nyakig vannak málhával, mégis felvettek. Értékeljük a gesztust, szorulunk. Szimpatikusak, mert egy az útvonalunk: kis hegyvidéki kitekintő, aztán tovább Szlovákia mélyébe. Jól esik a német beszéd, Boti csak mereszti a szemét. Meglepően jól állok a német nyelvtannal, mondják. Dagadozik a mellem. Und was denn? Kész kiselőadást tartok a romániai orvosi helyzetről. Hüledeznek. Aztán ők tartanak kielőadást az osztrák orvosi helyzetről, és még azért sem hüledezek. Ha arra járunk... Merre? Ja! Névjegykártyát adnak, elteszem emlékbe. Nem ahhoz a fajtához tartoznak, akiket csak úgy meglátogatnék. Nem érzik az élet súlyát, mégis nehézkesen, botorkálva mennek. Mint aki fölösleges terhet cipel, s erre valamiért mérhetetlen módon büszke.
Püspökkenyérrel kínálnak, egy egész regimentnek valót meg tudnánk enni belőle. Köszönjük, nem kérünk többet... Azaz mégis? Jöhet még. Majszolunk, beszélgetünk. Botinak jó dolga van, neki csak majszolni kell. Csinálja is, becsületesen. Elhagyjuk Nowy Targot, a levegő hűvösödik: merészen emelkedünk fölfelé. Már körvonalazódnak a Kárpátok. Smucig egy hegység. Lengyelországnak milyen keveset adott magából! No, azért Zakopane szép, meg kell hagyni. Sziklák között, szűk völgyben húzódik meg, szinte szégyenlősen. Nemes vonalú hegyi település, korcsosulásnak semmi jelét nem mutatja.
A határátlépőhöz közeledünk, mi is a neve, tán Jaworina, enyhe köd lődörög, a nap a háttérből figyeli az eseményeket. Házaspárunk megáll szuvenírt vadászni, mi is kikecmergünk, ennyi még kitelik tőlünk. Csak néhány autó cselleng, a vámosok unottan dolgoznak. Eléjük araszolunk. Az, hogy belénk köt, már nem is lep meg. Legyintünk. Már a szlovákok számára se vagyunk jók. Ők se akarnak beengedni. De hát hazafelé igyekszünk, jóember!, játszom ki az utolsó lapot, Szlovákián csak átutazunk. Jó. Mennyi időre van szükségetek? Már megfojtanám. Huszonnégy órára. Lelki szemeimmel látom, ahogy kibocsát nekünk egy huszonnégy óráig érvényes passzust, mégsem teszi, inti, hogy mars, de aztán siessetek, fiúk! A fene a fejedet! Mi az: bűnöző képünk van? Nem, de az európaiak szemében minden románban egy potenciális bűnöző lakozik, aki csak a megfelelő pillanatot várja, és... Hogy sikerült elérni ezt, drága román nép? Irgum-burgum!
Csak akkor nyugszunk meg valamelyest, mikor már a fenyvesek hűvösében járunk. Tudjuk, ezek nem erdélyi fenyők, akik képesek kettétörni hajladozás helyett. Ezek szlovák fenyők, de azért szépek. A csönd is jólesik. Csak az autó surrog. Nézelődünk, itt egy hegygerinc, ott egy csúcs, kanyarogva visz felfelé az út, fülünk bedugul. Ez a Pieniny, azt hiszem, mellettünk a Dunajec folyó repeszt: a kajakosok paradicsoma. Hű, milyen kár, hogy nem vagyok jó földrajzból! Most lehet, hogy marhaságokat beszélek. De mikor olyan jólesik... Ha jól meresztjük a szemünket, talán a Gerlach is idelátszik. De az se baj, ha nem az. Úgysem kívánjuk megmászni, nem vagyunk hegymászó típusok. Elég távoli idegenként megcsodálni -közel kerülni hozzá nem kívánunk. Házaspárunk a Pieniny Nemzeti Park területén lévő Vysne Ruzbachy-ba igyekszik, ott kíván éjszakázni. Mehetünk. Mintha összenőttünk volna. Föltütükézünk egészen a szállóig, 1400 m-re. Persze, az is lehet, hogy kevesebbre. Ez igen, magaslati levegő! Itt aztán jól fog esni az alvás! Egyéb is jólesne... Kissé zavarodottak, amikor megértik, hogy nem követjük őket a pihe-puha pelyhes ágyikójú szállóba, hanem kint alszunk a szabad ég alatt, szokás szerint hálózsákban. Miért? Mi már csak így szeretjük. Megfáztok! Mi? Ugyan, dehogy! Megátalkodottak vagyunk. Találkozunk reggel. He-he.
Szétnézünk: hová legyünk el?! Valami menedékszerűség kellene, persze, semmi komfortra nem gondolunk, csak valami szélvédte zugra, ilyesmire. Megpillantunk egy folt törpefenyőt. Ez az, mi nekünk kell! Kényelmesen befészkelődünk közéjük. A szelet épp, hogy lelassítják, ez elég is. Kicsit hűvösebb van, mint odalenn Krakkóban... Magunkra szedjük minden ruhánkat, s összebújunk, mint a kismalacok. Kétóránként felébredünk, gyorsan tornázunk egy sort, hogy felmelegedjünk, káromkodunk néhány rövidet, s alszunk tovább. Na. Egyszóval: változatos éjszakánk van. Varieta delectas. Öt órakor feladjuk a változatos örömök élvezetének netovábbját, s fölkelünk. Totál gémberedettek vagyunk. Szaladunk egy kört, eszünk is valamit, hadd legyen, ami melegítsen. Egy kis szilvapálinka is elkelne. Papramorgó. Mit papra: napra! Szembenézünk a felkelő nappal, így, a hegytetőn téblábolva ez nagyon érdekes: annyira közel van, hogy meztelennek tűnik. Úgy is viselkedik, mint akit rajtakaptak: szemérmesen. Bolyong, el-eltűnik a szemünk elől. Azért egy kicsit kacér is a drága! Felkapunk egy kisebb sziklára, hadd legyen ilyenünk is. Nyolc óra tájban alázatosan odaállunk a Citroen mellé. Ha „gazdáink" indulni akarnak, nem fogunk akadályokat gördíteni eléjük. Csak már jönnének. Este nem egyeztük meg, hogyan tovább, azaz merre, s ennek izgalma türelmetlenné tesz. Nemsokára érkeznek, még álmosnak tűnnek, mi frissek, üdék vagyunk, nevetv kívánunk jó reggelt. Nem tudom, jókedvünk miatt eszi-e a méreg őket, minden esetre elég morcosan indulunk. Aki reggel utálja magát, s a világot, az miért kel fel?
Irány Késmárk. Ennek legalább örülhetünk. A Thököly-vár van ott, ember! Van mit csurogjunk lefelé. Búcsút intünk a hegyvidéknek, nem mondhatom, hogy fájó szível. Lassadocskán kezdjük otthonosan érezni magunkat: ez már magyar föld. Vagyis szinte. Ha a szlovákokat kérdeznénk: csöppet sem. De mi tudjuk a magunkét, fújjuk is. Hogy Thököly így, Thököly úgy, hogy Szlovákiának a déli része Kassával, Ruzonberekkel, Nyitrával, Pozsonnyal, stb. együtt szinte magyar föld. Nem hisznek nekünk. Bosszantó. Pedig a Versailles-i békéről hallottak. Nocsak, várjatok, érjünk be Késmárkra, azaz Kezemarokra. Egyenesen a Thököly-vár elé húzunk be. Kicsi a város, csöndes is eléggé. A váracskát éppen renoválják, bemenni nem lehet. Azért a házaspárnak elmondjuk, hogy többnyire 1386-ból való, persze több átépítést szenedéit el, de a reneszánsz jegyek így is felismerhetők. Az evangélikus templomot is megkeressük, benne a Thököly-mauzóleum, újabb dicshimnusz róla. Osztrák orvosaimat szemmel láthatóan untatom. Megsértődöm, abbahagyom mondókámat.
Akkor gyerünk a kéziratos könyvtárba! Gyerünk. Milyen jó, hogy az egyetemen belénk pumpálták a magyar irodalom- és kultúrtörténetet! Alig akarnak beengedni, ezer éve nem volt látogatója a múzeumkönyvtárnak. A belépő elég borsos, legalábbis számunkra. Megtorpanunk: utolsó pénzünket nem költhetjük könyvtárlátogatásra. Mi lesz a hasunkkal? Problémánk csakhamar megoldódik: látva zavarunkat, a házaspár kegyesen befizet nekünk is. Határtalanul hálásak vagyunk. Filológus, könyvmoly orrunk ugyanis érdekes olvasmányokat szagol. A muzeológus egészen meghatódik a ritka látogatóktól, lelkesen magyaráz. Persze, az is számít, hogy finom osztrák polgároknak beszél. A házaspár társaságában minket is annak néz, ehhez mérhető tisztelettel övez. Ámuldozva hallgatjuk. Azaz, Boti csak hallgatja, én értem is, ugyanis németül beszél, barátom legnagyobb bánatára. Itt aztán lehetne kutakodni! Ezernyi kézirat, néhány bölcsőnyomat is. A legértékesebbek külön vannak kiállítva, üveg alatt. Melanchton művire, bibliájára gondolok itt, de Országh Pál könyvei is előkelő helyen vannak. Megannyi magyar név csendül fel, derűsen bólogatunk. Lehetetlen nem észrevenni lelkesedésünket, muzeológusunk, egy szlovák kisasszony nemsokára meg is érdeklődi, mi az oka. Magyarok vagyunk, nyögöm ki zavarodottan. A hölgynek ráfagy a mosoly a szájára, kelletlenül folytatja mondókáját. Ma már alig élnek magyarok itt. Tudom, de egykor... Neki nem jut eszébe a múlt. A pánszláv magatartás muzeológusi tevékenységét is megmételyezi.
Csalódottan távozunk. Mindjárt az sem magyar, ami kézzel foghatóan az. Ezért kár volt kijönni Erdélyből, hasonló tapasztalatokkal ott is gazdagodhattunk volna. Szinte megkönnyebbülünk, amikor elindulunk. El, ebből a magyar múltú, szlovák jelenű városból, ahol a múltat megpróbálják semmissé tenni a jelen, még inkább a jövő érdekében. Keserű hiányérzet van bennünk. Itt, Késmárkon nem gazdagodtunk semmivel, hacsak a hiányt nem nevezzük gazdagságnak.
Popradnál elválnak útjaink, még megbámuljuk együtt a „Szlovák paradicsomnak" becézett hegyvonulatot, s azzal ők, a nemes osztrákok nyugatnak fordulnak autójukkal, Ruzomberek felé, mi, póri székelyek délkeletnek tartunk, Kassa felé. Onnan meg tán átcsosszanunk a határon, s irány haza, azaz Debrecen. De ha nem így lesz, az se baj.
Na, Poprad. Sokat nem látunk belőled, egészen kint vagyunk a kültelki zónában. Délután öt óra. Egy laposra sikeredett nap lapos délutánja. Elkelne valami, mi feldob. Purcnyi vékony megyei úton állunk, a forgalom gyanúsan gyér. Mehetnénk a Presov felé tartó, forgalmasabb országúton is, onnan fordulva Kassának, de az egy hatalmas kerülő, ezen a rövidebb, bár kevésbé forgalmas úton elméletileg egy-kettőre ott lehetnénk. Ha a szlovákok istene is úgy akarja. Hát integetünk, kísértve a szerencsénket. Eltelik egy óra, másfél. Az a néhány autó, ami ez idő alatt elporoszkál, semmi hajlandóságot nem mutat a megállásra. Disznó banda, tör ki belőlem a türelmetlenség. A sofőrök hülyén néznek ránk. Mint néhány napja Bielsko-Bialánál.
Rossz érzés kerülget. Ilyen is van: nem megy a stop? Ha nem vigyázunk, ránk szakad az este. Márpedig nekünk mindenáron Kassán kell lennünk sötétedésig! Hogy miért? Csak. Persze, az se mellékes, hogy Kassa vonz minket (legalább annyira magyar város, mint Késmárk...), ez a Poprad viszont nem.
Már fél nyolc. Gyanús, nem? Még intünk, de egyre kevesebb meggyőződéssel. Nem is nagyon van kinek. Na, még egy fél óra, s akkor megpróbálunk valami mást! - hoz kényszeredett döntést Boti. Tán kifekszel az útra az autó elé? Dehogy. Kebelbarátom, útitársam morcos. Megértelek, jóember! Gondolj arra, hogy ennél rosszabb is lehetne. Nem! Lassan letelik a fél óra. Gyerünk, keressük meg a vonatállomást! -indítványozza Boti. El vagy bolondulva? Arról volt szó, stoppal megyünk! Azzal megyünk, és kész! Jó. Húsz perc múlva: na, gyere, keressük meg! Mit? Hát, az állomást! Ja, hát nem arról volt szó, hogy stoppal, és csakis azzal? Nesze, ezt visszakaptam. Bemerészkedünk a városba. Közben fölfrissítjük cseh nyelvi ismereteinket. A vigyázat, vonat-nak úgy mondották volt ugyebár, hogy pozor, vlak! Úgy bizony. Na, ebből a szókapcsolatból csak a vlak jelentheti a vonatot, ugye? Úgy, úgy! Akkor jó, mert az állomásnak oroszul úgy mondják, hogy sztancíja. Remélhetőleg szlovákul is. Ahogy a város szélén megpillantom az első embert, odabillegek hozzá, s elnyögöm, hatalmas kérdőhangsúlyt produkálva: sztancija vlaku? A megkérdezett értetlenül, elhűlve néz rám. Na, ez mégsem működik, állapítom meg csalódottan, s azzal nyelvi tehetségemet sutba dobva integetni s zajongani kezdek, hogy sikataka, hú, meg ehhez foghatók. Emberem szemmel láthatóan megkönnyebbül, mintha ezt kérdezné: ja, hát ez a bajod? Miért nem ezzel kezdted mindjárt? Magyaráz, persze szlovákul. Sebesen. Vajon milyen nemzetiségűnek néz? Szlováknak, aki nem tud beszélni? Vagy csak egyszerűen nem tud idegen nyelveket? Mindegy, mindkettőt megbocsátanám neki. Szerencsére mutogat is. Előre, aztán jobbra, és így tovább. Megindulunk. Előre, jobbra, és így tovább. Nem vagyunk biztosak, hogy jó felé tartunk, de még egy ilyen jelenetet nem engedhetünk meg magunknak. Hát megyünk, vaktában. Bele a nagyvilágba. Vagy ki belőle? Nem kevés tévelygés után meg is találjuk az állomást. Szenvedünk egy sort a szlovák menetrenddel, aztán kisütjük, hogy kilenc húszkor van egy gyorsvonat Kassa felé. Szerencsére nincs túl messze, így az árát is kibírjuk. Immár muszáj is, ha így elhatároztuk magunkat. Megvesszük a jegyeket, még marad is tíz perc luftunk. Az állomás kihalt, alig találunk egy büfét, ahol némi bélbevalót vásároljunk. Míg elmajszoljuk, a vonat is becsordul. Nincsenek sokan rajta, egy teljesen üres fülkét választunk. Elheverünk az üléseken, rég éreztünk valami puhát magunk alatt. Az „elkínzott, megtöretett test" fogalomkörébe tartozó hülyeségeket mégsem sorolnám itt. Míg kipihenjük magunkat valamelyest, vonatunk már be is vonszol Kassára. Csekély egy óra alatt. Ez igen, kérem! Így már nem is sajnáljuk a jegyre szórt pénzt.
Az állomáson téblábolunk, lassan fél tizenegy lesz. Gyerünk város- és lakásnézőbe!
Kelet-Szlovákia fővárosában vagyunk, hé! Elindulunk egy utcán, amelyikről úgy véljük, hogy a központba vezet. Alig néhány ember lézeng az utcán. Elég jól ki van világítva a városrész, mégis sötétnek tűnik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ijesztőnek. Megpróbáljuk összerakni, mi az, amit mi Kassáról tudunk. Csak annyit, hogy a Szent Erzsébet dómban található Rákóczi Ferencnek a sírja. Oda lenne jó eljutni, ha ma nem is, akkor holnap. Szegény árva Rákóczi! Porait hazahozták Rodostóból, hogy a hosszas száműzetés után legalább halálában térjen meg magyar hazájába, s most immár szlovák földön nyugszik! Mi ez, ha nem a sors iróniája?!
Ahogy így battyogunk, egyre erősödik a város zaja. Jó jel, azt jelenti, a helyes irányba tartunk. Melyik számunkra a helyes irány? Jellegzetesen éjszakai zajok ezek. Egyelőre tömbházak sűrűjében járunk, reménytelenül hosszú betonszörny-sor mellett. Akárha otthon lennék, böki ki Boti. Nocsak, kívánkozunk, kívánkozunk? Ugyan már, csak az összehasonlítás kedvéért mondtam! De minek a kedvéért hasonlítottál össze? Ahogy telik az idő, s velünk nem történik semmi, lassan elunjuk magunkat. Meddig megyünk még? Az óvárosnak nyoma sincs. Tán nem is létezik. Gyere, keressünk szálást magunknak! Keressünk. Bevegyülünk a panelek közé. Valami alkalmas bokrot keresünk, vagy bármi mást, amit szállásunknak kinevezhetünk. Sajnos, a tömbházak túl sűrűn vannak egymás mellett, kevés a bokor, az sem sűrű. Hej, a kutyaszaros mindenit! Hol húzzuk meg magunkat? Talán egy lépcsőházban? Minden bejáratnál kaputelefon. Ahogy így nézelődünk, feltűnik nekem, hogy a bejárati lépcsők alatt pont egy annyi hely van, ahol két ember szűkösen megférhet. Hi-hi! Mintha pont ránk gondoltak volna a szlovák építészek! Meg van bocsátva minden hibájuk, az is, hogy ilyen sűrűn egymásra dobálták a tömbházakat. Kérdem Botitól, ő látja-e, amit én látok. Amikor végre rámutatok, elszörnyed. Te begyömöszölnél engem egy olyan koszos, nyamvadt helyre? Nem vagy eszednél! Tán haragszol rám, s így akarsz büntetni? Keressünk inkább valami mást. Jó. Még lődörgünk egy ideig, fogyó reménységgel, Boti egyre többet morog, fúj, emészti magát. Na, csússzunk be alája! Mint a patkányok. Látom, egészen ki van ábrándulva magából. Ennyire lealacsonyodni? Hisz kétrét is alig férünk be! Előtte kirámoljuk a szemét nagyját, ágak, kartondarabok vannak odabent, talán egy kutya vihette be őket. Később, amikor az első kutyaszarra rátelepszünk, már nincsenek kétségeink efelől. Szegény kutya, ma éjszaka szállás nélkül maradsz! Legalább öt-hat centis finom por van a lépcső alatt, ez nyugodt éjszakát ígér. Igyekszünk nem gondolni arra, hogy fog kinézni a hálózsákunk, kényelmesen elfészkelünk a porban. Puha, és meglepően meleg. Egymást is melegítjük, hisz szorulunk. Undorunk, viszolygásunk szép lassan alábbhagy, ellazulunk. Harmat nem áztat, szél nem fúj, ártó kezek elől rejtve vagyunk. Mi kell ennél több? (Hadd ne soroljam.) És, mit mondjak, kiruccanásunk legnyugodtabb éjszakáját töltjük el, jól alszunk, mélyen és pihentetően. Ahogy pirkad, felkelünk, óvatosan kirázogatjuk hálózsákjainkat, s mielőtt még a lakók beindulnának, lelépünk, elhagyva kényelmes otthonunkat.
Öt óra pár perc, lassan ébredezik a város. Számunkra is. Megmutatja magát. Leveti pizsamáját. Mi, akik nagyon korán keltünk, a vetkőzés pillanatát is láthatjuk. Velünk immár nem tud zárkózott lenni. Emberekkel nem találkozunk, csak néhány kujtorgásból hazatérő macskát látunk. Szerencsére, ezúttal könnyen megtaláljuk a főteret, az éjszaka sem jártunk messze tőle, de akkor nem adott le jelzéseket, így nem volt esélyünk ráakadni. Alig húsz percnyi gyalogolnivalónk van. Azért ennyi, mert álmatagok vagyunk, nehezen mozgunk. Egyenesen egy közkútnak tartunk. Hm!, ez igen! Alaposan megmosakodunk. Mivel még senki sem jár, derékig nekivetkőzünk, vígan pancsolunk. Csak utána vesszük szemügyre, hová vetemedtünk. Legelőször a Rákóczi-emlékházat kapja föl a szemünk, melynek egy része sajnos technikai múzeum. Hát nem bosszantó? Aztán a késő gótikus Urbanova-tornyot vizsgálgatjuk, közben kenyeret majszolunk - magára. Ha lehet hinni a dokumentumnak, Szlovákia legnagyobb harangja lóg a tetején, több kisebb társaságában. Valami 7200 kilós. Nem éppen pehelysúlyú! Utána két színház következik, szinte egymás mellett vannak. Nini, az egyik magyar! A Thália. No, ez biztató! No, azért csak vannak itt még magyarok! Hm, a múlt században - nézünk össze Botival, aktivizálva irodalomtörténeti ismereteinket -irodalmi, művészeti folyóirat is működött itt, a Kassai Magyar Múzeum. Sic transit gloria mundi, hé!
Végre a Szent Erzsébet dóm! A gótika netovábbja. Csak 1508-ban fejezték be, korcsosulást mégsem mutat, semmi reneszánsz. Azt nem úszta meg a mellette levő Szent Mihály kápolna: kicsi ez, kicsi az, finomvegyes összhatás. Benézünk a dómba, hát, emberek gyülekeznek. Ja, a reggeli misére. Nini, hát az magyar mise lesz! Botival összenézünk, nem kell szó, egyetértünk: vegyünk részt a misén. Persze, biztos, ami biztos alapon csak az utolsó sorba ülünk. Katolikusok nem vagyunk, csak egyszerűen jól esik a magyar szó. Még ha az liturgikus is. Az orgona szőrborzolóan szól, elkapok egy énekeskönyvet, dalra fakadok. Boti meglepetten bámul, mosolyog is a bajsza alatt. A szöveget kilesem a könyvből, a dallamot a fülem után igazítom. Utána beszélni kezd a pap, monoton fejhangon, tizenöt percig gyönyörködünk benne, aztán diszkréten távozunk. A kihirdetett ige így is nyomot hagy bennünk, avagy a lelkünkben. Igazi keresztényi hangulatba kerülünk, legalábbis mi úgy véljük. Azt se bánjuk, hogy a mise végett nem tudtunk közel férkőzni Rákóczi Ferenc sírjához. Elég az, hogy ott voltunk. Ez talán még jobban hangzik: meghallgattunk egy magyar misét (vagyis csak egy negyedet, de ez nem lényeges) abban a templomban, ahol Rákóczi alussza örök álmát!
Mire kijövünk, már javában tombol a reggel. Jól teszi. Belecsöppenünk a zsongásba. A magyar mise után rosszul esik a tót atyafiak szapora szava. Kétszázezer fölött van Kassa lakosainak száma. Ebből vajon mennyi a magyar? Sejtésem szerint ez a kérdés így itt kevés embert érdekel. Nagyjából annyit, amennyinek a magyarságára most rákérdeztem. A szlovákok inkább így tennék föl a kérdést: Még mennyi a magyar? Továbbmegyünk, ferencesek temploma, barokk, domokosok temploma, neoklasszicizmus, evangélikus templom. Ha egyéb nem is marad a vallásokból, mint az építmény, úgyis letettek valamit az asztalra. Ha egyéb nem marad az építményekből, csak a hit, illetve annak vallása, úgyis.
Lézengünk a hosszú, enyhén ovális alakú főtéren. Itt-ott javítják a macskaköves utat. Jól meg volt tervezve az óváros. Amint ezt megállapítjuk, belebotlunk egy emlékműbe, ami majdnem káromkodásra késztet. Ha sejtelmünk helyes, valami szlovák nemzeti cuccról van szó, melynek stílusa csöppet sem talál a főtér hangulatához. Amolyan kommunista lihegés. Felállításának idejére a városrendészeket szabadságra küldték. Félreértés ne essék: nem a szlovák nemzeti érzülettel van bajom, hanem azzal, hogy rossz helyen propagálják. Visszatetsző módon. Eléggé megfáraszt a jelenség, pedig otthon, a drága román földön is láttunk már hasonlókat. A Jakub-palota kissé lecsillapítja ugyan a kedélyeinket, de felfedezőkedvünk már nem tér vissza maradéktalanul. Az sem vigasztal meg, hogy látjuk a Forgács család palotáját, melynek magyarsága elvitathatatlan. A régi városháza itt is tiszteletet kelt bennünk, mint Prágában vagy Krakkóban, de most a tisztelet nem párosul ámulattal. Semmi áll-leesés, hasonlók.
Már sejtjük: számunkra ennyi volt a város. Tisztes távolból még megbámuljuk a XVIII. századi „Pestis-oszlopot", aztán már lódulnánk is. Tudjuk, alig pár kilométer választ el a magyar határtól. A főtér néhány pontján várostérképek vannak kitéve, egyiken kiszemeljük az útirányt, s azzal uzsgyi! Tizenkét óra még nincs, már ott vagyunk a helyszínen, s stoppolunk. Kissé kényelmetlen a terep, hat sávos út, a távolabb menők minden bizonnyal a belső sávokon vannak. S akkor mi van? Hát ekkorka akadályt sem tudunk legyűrni? Egy óra elteltével már kezdjük belátni, hogy tényleg nem, vagyis nem olyan egyszerűen.
Bár sok autó jár, mintha egyik se menne át a határon. Csupa mogorva, szenvtelen arcot látunk, akik meg se parittyáznak minket. Néhányukat összeszidjuk.
Már három óra. Dög meleg van. Csak tátogni vagyunk képesek. Felváltva stoppolunk, míg egyikünk a napon szenved, a másik egy parkoló kocsi árnyékában próbálja helyrepofozni magát. Sikertelenül. Egyre kókadtabbak vagyunk. Szép lassan leteszünk arról, hogy egy szlovák autó innen továbbvisz. Kezdjük lesni a magyar rendszámú kocsikat. Pokoli feladat: mereszteni a szemed a távolba, a délibábos melegbe, hogy minél előbb megpillantsd a piros-fehér-zöldet. Amikor az elsőt megpillantjuk, veszettül hadonászni kezdünk, hogy hé, ember, magyarok vagyunk mi is, vigyél már el erről az átkozott helyről! Erőlködésünkből feltehetően mit sem ért, vagy egészen mást, mint amit mi jelzünk. Tíz perc kesergés után Botinak mentőötlete támad. Előkotorja Hungary feliratú, nemzeti színű pólóját, ami már mocskos és gyűrött ugyan, de ikonként nagyon is megfelel. Póló lenni magyar, mi is lenni magyar! Himbálja is magabiztosan, de kevés a magyar autó, félóránként egy húz el, az is vagy tele van, vagy a benne ülők nem vesznek észre. No, épp a magyarok istene hagyott cserben minket? Így akarja jelezni, hogy még ne menjünk haza? Mert nem érdemeljük meg?
Öt óra, a meleg változatlanul nagy, csak a kedvünk fogyatkozik. Már a pólót sem rázzuk, ha magyar autót látunk. Beletörődünk sorsunkba, bár nem ismerjük. Utolsó kísérletként Boti kiállítja a zsákját az út szélére, a pólót pedig, melytől többet vártunk, feldobja a tetejére. Azzal letelepedünk az út szélére, fejünket lehajtjuk, pihenünk. Stoppolni, a külvilággal érintkezni megszűntünk. Tán tíz perc telik el így, tán egy óra, arra ocsúdunk, hogy valaki magyarul kiáltja: Jössztök-e már? Mennénk mi, de hová? Ja, hát miránk vártok? Egy lefüttyent fenekű zöld Wartburgot látunk, benne három ember, ezernyi csomag. Komolyan gondoljátok, hogy még mi is beülhetünk? Hogyne, gyertek csak! Bekászálódunk. Jólesik a magyar szó, amit hallunk mégis lehűt egy csöppet: csak azért vettek fel, mert rengeteg élelmiszert vásároltak (Szlovákiában olcsóbb a kaja, mint magyarföldön), s azt szeretnék, ha ránk is oszthatnának néhány kilót, nehogy a vámnál beléjük kössenek. Beletörődötten átveszünk néhány csomag kávét, édességet, tudj' isten, mit. Hát, ha ez az ára, akkor ez! A hangulat szinte jó, kölcsönösen örülünk egymásnak. Hetente megtesszük ezt az utat. Bevásárolunk mindenből, így sokkal jobban jövünk ki. Néhány határőr már ismer. Elég neki egy fél kiló kávé. Csak nehogy ott legyen a főnök. Annak már két kiló is kéne.
Szerencsére nincs komolyabb gond, az ügyintézés gördülékeny. Nekünk is jut egy csipetnyi a sikerélményből: a magyar vámos nem ellenséges, nem néz szélhámosnak, nem kéri, hogy mutassuk fel a pénzünket, beenged készségesen, épp csak azt nem mondja, hogy isten hozott itthon. Még azt sem hangsúlyozza, hogy mi azért csak románok vagyunk, hiába beszélünk magyarul.
Fuvarosaink Miskolcnál kitesznek, megköszönik a közreműködést, mi is a szállítást. Robogunk tovább, azaz robognánk. Csak pár kilométereket visznek. Az utolsó szakasz, Debrecenig, egy krisnahívő kislány Trabantjában, szinte kínosnak mondható. Telebeszéli a fejünket, folyóiratokat nyom a kezünkbe. Nem merjük visszautasítani, nehogy felpaprikázódjon, hisz anélkül is bűn rosszul vezet. Mire a Kossuth Lajos Tudományegyetem közelében kitesz, már szédülünk. Szárnyszegetten lépkedünk a kollégium felé, az utolsó tíz méteren azonban megpróbáljuk összekapni magunkat, hogy méltósággal vonuljunk be a kollegák körébe. Ámuldozás, puszik. Hamar zuhanyozunk egyet, mert vészesen bűzlünk, s a vacsoránál aztán nekiállunk mesélni. Apropó, vacsora: meleg és bőséges, amilyenben azóta sem volt részünk, hogy innen a lábunkat kihúztuk. Hallgatják amit fosolunk, kíváncsian, és egy kissé talán irigykedve. Az, hogy külön utakon jártunk, pillanatnyilag el is távolít egymástól. Pedig alapjában véve jó brigádot alkotunk.
A nyári egyetem számunkra a végét járja, épp csak annyi időnk maradt még, hogy elmélyítsük a barátságunkat a T. házaspárral, kikben az a legvonzóbb, hogy bécsiek, mégis magyarok. Egy éneklésen ismerkedünk meg, persze, népdalismeretből hazavágjuk őket. Nem bánják, lelkesen tanulnak tőlünk. Ötvenesek, de nagyon jókedélyűek, fiatalosak. Gyuri bácsi egészen újjászületik a székely lányok mosolyától. Megadják címüket, ha Bécsben jártok, keressetek fel. Vigyázzanak, mert szavukon fogjuk! Oké. Záró buli, az egyetem központi csarnokában, finom borok, kaják, szépen beöltözött, önmagukból kivetkőzött lányok. Reggelig. Aztán mindennek vége. Az arcok, jellemek visszaváltanak hétköznapiba. Csomagolunk...
Mialatt a vonaton hazafelé zötykölődöm, már meg is születik az elhatározás, hogy ennek márpedig folytatása lesz! Hogy milyen formában, kivel, mikor, nem tudom, csak azt, hogy miért. Maradjunk annyiban, hogy mert csak, jó?