"A hegymászó nem akar meghalni"
Indításul álljon itt egy frappáns interjúrészlet, amely akár sírfelirat is lehetne Zsolték fölött - ha egyáltalán lenne sír...
"Számomra az a csúcs, hogy végig kell élnünk az életet szépen, és tudnunk kell megöregedni szépen. A hegymászó nem akar meghalni, és az a jó hegymászó, aki megöregszik." (Erőss Zsolt)
1. Hópárduc vissza-visszatér
Erőss Zsoltot ma sokfelé ismerik, s nem csak magyar nyelvterületen. Pedig valamikor a világ szűk kicsi részén, Csíkszeredában született (1968), még szűkebb pátriában, Orotván és a Gyilkos-tónál nevelkedett, majd Gyergyószentmiklóson pallérozódott, Erdélyben kezdett hegyet mászni, de valódi hírneve igazából akkor lett, amikor több éves kitartó magashegyi alpinizmus után (Elbrusz, Usba, Tien-san, Pamir, Ogré) következetesen, évről évre új és új csúcsokat tűzve maga elé, sorra támadta a Himalája csúcsait.
Honlapjának bemutatkozó oldalain írja ezzel kapcsolatban:
"A 2001 őszi Everest expedícióra egy nagyszerű csapatot sikerült összehozni, de sajnos az időjárás meghiúsította csúcstámadásainkat és egy barátunkat is elveszítettünk: Dr. Gárdos Sándort.
2002-ben újra lehetőség nyílt kijutni az Everestre és ezúttal sikerrel. Az első csúcstámadás most is balszerencsésen alakult, de a másodikkal mikor oxigént is használtam a Déli-nyeregtől (7960 m) elértem a legmagasabb pontot első magyar állampolgárként. Ettől az évtől, csak a hegymászásból élek, megjelent egy fotó albumom és egy rólam szóló könyv is. Felvételeimből minden évben újabb előadások, filmek falinaptárak születnek. Hegyivezetéssel és síoktatással is foglalkozom."
Ezzel el is érkeztünk a lényeghez. 2005-től nekem is alkalmam volt meghallgatni három vetített képes előadását, méghozzá szülővárosában, ahová makacsul és hűségesen vissza-visszatér: az elsőt 2005 őszén, a másodikat egy év múlva, aztán az idén őszig valahogy kiesett figyelmemből a közbeeső két előadás időpontja - pedig az Erdélyi Kárpát Egyesület jóvoltából Erdély számos nagyvárosába pontos menetrend szerint eljut évi túrabeszámolójával és elmaradhatatlan, várva várt kiadványaival.
Az első előadások nyomán egy-egy élménybeszámolót is írtam, amelyeket most ide mellékelek. A legfrissebb, 2009. november 24-én történt előadásról majd egy későbbi bejegyzésben...
Erőss Zsolt mesél...
(Hargita Népe, 2005.)
Idén nyáron, augusztus első napjaiban még kitartóan szorítottam a MOL által finanszírozott magyar hegymászó expedíciónak a K-2-re, s nem csak azért, mert az enyhén nemzetközi csapat egyik alapembere – Erőss Zsolt, a hópárduc – e tájak szülötte; elvégre szintén erdélyi gyökerei vannak Markos Hubának, illetve a fiúkkal együtt mászott Dan Borcea román alpinista is. A drukk a gyilkos hegy miatt volt, hiszen annyian hagyták ott a fogukat a Karakorumban oly váratlanul és gyorsan változó időjárás, a tomboló viharok, a könnyelmű hozzáállás miatt!
Aztán kiderült: az aggodalom fölösleges volt, Erőss Zsolték tapasztalt és megfontolt hegymászók, nem feszítik túl a húrokat, ha azok már-már elpattanni látszanak. Hópárducunk, aki végül is egyedül jutott csúcsközelbe a csapatból, százötven méterre a céltól belátta: a hegy túloldaláról villámgyorsan közeledő viharfelhők, a százasra fokozódó szél lehetetlenné teszik a visszavonulást, ha az ember túl sokáig mérlegel. Visszafordult. Az ötven méterrel előtte járó kazah hegymászók jobbnak ítélték meg esélyeiket, ezért nem tartottak vele. Valószínűleg azt gondolták, kifognak a viharon, és még mielőtt gyilkosukká válhatna, megérinthetik a csúcsot...
Zsoltot örömmel fogadták társai a táborban, s a közeledő vihar fenyegetése elől azonnal összepakoltak. Közben mindvégig azon gyötrődtek, hogy néhány ember veszélyben van a csúcs alatt, ők pedig képtelenek a segítségükre sietni a szélsőséges időjárási viszonyok miatt. Tudták, hogy bármilyen mentés lehetetlen, de a felelősséget nehéz megfojtani, kiölni az emberből, még kényszerítő körülmények hatására is (pedig volt rá példa a távoli s a testközeli történelemben!), így aztán deux ex machínaként érte őket pár nap múlva, a biztos menedéknek számító hegyi faluban a váratlan fordulat: a semmiből hirtelen előbukkantak az elveszettnek hitt, s titokban talán el is siratott kazahok.
A tragédia tehát lefújva. És a sikertelenségből így lesz siker, a kudarc így lényegül át győzelemmé, örömmé...
Ezek jártak a fejemben, miközben Mikulás este, a Sapientia egyetem agyonzsúfolt nagy aulájában Erőss Zsolt hegymászót hallgattam. Az elején szabályszerű hallgatásról volt szó, mert a terembe nem férvén, jónéhányan a bejárat lépcsőiről füleltünk a kihangosított előadásra, elképzelve a láthatatlan vetítővásznon pergő képsorokat. De mert akadtak, akik időközben belezsibbadtak az ácsorgó szorongásba, némi hely is került az addig áthatolhatatlannak vélt embermasszában. Az idő teltével úgy araszoltunk előre, lépésről lépésre, megvetve lábunkat a recsegő lépcsőfokokon, majd a bejárati pihenő talpalatnyi szabad helyén, ahogy a filmvásznon Zsolték fújtattak felfelé a tükörjeges vagy a süppedő hótól már-már megközelíthetetlen hegyoldalakon. Kapaszkodtunk a kabátoktól még szabadon maradt mellvéd korlátjában, elmormogott pardonok között egymás lábára tapostunk, de nem adtuk fel, mintha nem is a hegymászóknak, hanem nekünk kellett volna bizonyítanunk kitartásból, tűrőképességből.
Szóval, stílusos egy találkozó volt, miközben Erőss Zsolt, a reklámfotókról kackiásnak és legényesen férfiasnak ismert magashegyi hérosz kijózanító hétköznapi valójában mutatkozott meg szülővárosa előtt: meglehetősen lefogyva, nyúzottan a nyári expedíció megpróbáltatásai után, szemüvegesen és egyre hangsúlyozottabban őszülő hajzattal. Ami mindent felülmúlt és amivel mindenkit elkápráztatott, az a zökkenőmentes, precíz, érzékletes beszédmódja volt, ahogy a történteket-látottakat-tapasztaltakat előadta, ahogy szavaival bennünket is valósággal magával vitt a hegyre.
Pedig három kínos közjáték is megzavarta az előadás menetét: két ízben a vetítőgép mondta fel a szolgálatot, egyszer meg a kihangosítás fuccsolt be, ám a hópárduc a lehető legtermészetesebben vágta ki magát a kutyaszorítóból: mesélt, mesélt és mesélt tovább, mintha mi sem történt volna. Mi meg azon vettük észre magunkat, hogy mitsem számít már a kép, a felerősített szó, mert ha kellő csöndben vagyunk, akár a legszelídebb emberi szó is meghallható, a legképtelenebb látvány is elképzelhető és elhihető.
Erőss Zsolt bevallotta: sztárt csináltak belőle azáltal, hogy magyarként elsőnek jutott fel a Himalája legmagasabb csúcsára, pedig hát az akkor csak oxigénpalackkal sikerült. De ő sose tudna sztárként gondolkodni és főként viselkedni, mert bár számára a teljesítmény fontos, elsősorban mégis azért mászik hegyet, hogy egyáltalán mászhasson. A kalandért. A túlélésért. Az örömért. A plusszban megtett méterekért. Azért, hogy mászásait lefilmezhesse, lefotózhassa. És utána megmutathassa nekünk. Vagy ha történetesen túl nagy árat kellene mindezért fizetnie, akkor legyenek méltó társai, utódai, akik majd elmondják, milyen az, amikor az ember nem jut fel a világ tetejére, de „képzeli, hát szertelen”.
Hegymászás? Innen is látszik: a világ csupa költészet...
Mi van a csúcson?
(Hargita Népe, 2006)
A tavalyinál most valamivel hamarabb bekopogtatott Erdély kalandszerető népéhez Erőss Zsolt, aki nem csinál titkot abból, hogy ilyenkor igen is, hazajön, Csíkszereda pedig külön is a szíve csücske, hiszen itt született.
Azt hiszem, ez a kötődés legalább kétoldalú: amiként ő ragaszkodik szülőhelyéhez, ugyanúgy becsülik és tisztelik az itt élő emberek, hiszen a szokatlanul kései időpont ellenére most is zsúfolásig megtelt a Sapientia aulája, hogy meghallgassuk az idei magyar Dhaulagiri-expedícióról készült filmes beszámoló élőben előadott kommentárját.
Tavaly, amikor a K-2-nél tett hegymászókaland volt erdélyi előadókörútja napirendjén, azt hittem, Erőss Zsolt mesél című tárcámmal (HN, december 9.) hosszú távra letudom az efféle találkozókat mint témát, ma viszont örömmel állapítom meg, hogy tévedtem. A vendég, az előadó ugyanaz volt az idén is (bár korosabb, tapasztaltabb egy eredménygazdag esztendővel), a tanulság, az élmény viszont mindig friss és más.
A Dhaulagiri-filmről ihletetten szólt Bajna György a gyergyószentmiklósi előadás kapcsán, olyannyira, hogy azok számára is élmény lehet, akik nem mentek el a nyilvános találkozóra. Ami számomra mindig szívmelegítő élmény, ahogyan Erőss Zsolt az előadás végén szívesen és érdemben válaszol a hallgatók kérdéseire. (Talán ezért van az, hogy az ő esetében mindig akadnak kérdések, miközben sok más előadás egyszerűen elszáll, visszhangtalan marad...)
Az egyik csíkszeredai kérdés, már jócskán benne az estében, nagyjából így hangzott: mivel bizonyítja a hegymászó, hogy egy magas csúcson járt? Talán a kitűzött zászlók erről a maradandó nyomok?
Erőss Zsolt sejtelmesen elmosolyodott, mint a sakkozó, akit jó lépéssel ajándékoznak meg, amivel a kezébe került a játszma kulcsa, de nem sieti el mohón, gyermek módjára, hanem méltóságteljesen kivár.
És itt jött az a néhány mondata, ami úgy érzem, megérdemel némi továbbgondolást.
Elmondta ugyanis, hogy személy szerint semmit nem szeret a hegyen hagyni, még akkor sem, ha ezt mások nagy előszeretettel megteszik. Először is, a magashegyek amúgy is tele vannak mindenféle expedíciós szeméttel, a természet egyensúlyát megbontó hulladékkal, a jóérzésű hegymászók, a hatóságok azt sem tudják, hogyan távolítsák el legalább egy részüket, az ezt célzó tisztogató expedíciók egymást érik és mindig csak részleges eredményekkel járnak. De meg azért sem hagy semmit a csúcsokon, mert akár egy zászló kitűzése is egyszerűen értelmetlen: a fent dúló nagyerejű, sokszor 200 km/óra sebességet is elérő szelek nem csupán a könnyű zászlóselymet sodorják el, rudastól együtt, de lehetetlenné teszik bármiféle tartós anyagból készült jel (emlékmű, obeliszk, fityfene) felállítását, amivel próbálkoztak ugyan itt-ott, ám sikertelenül. A fagy, a szél, a szélsőséges hóviszonyok „becsületesen” végezték a dolgukat, s az illető csúcsokon kő kövön nem maradt...
A csúcsokon – foglalta össze Erőss Zsolt a válasz lényegét, mintha elegánsan meglépte volna, mintegy mellesleg, a kikerülhetetlen mattot -, csak az ember van, ha felér és köröskörül a mélységben a világ kicsinyített panorámaképe. A hegymászó egyet tehet: fényképen, filmen örökíti meg tettét, s a pár pillanatra kibontott zászlókat, felcipelt trófeákat, egyedül a felvétel bizonyíthatja, hogy valóban járt a csúcson. Így van ez akkor is, ha egyedül teljesít, de akkor is, ha többedmagával ér csúcsra, mert az egymásnak való tanúskodás ugyanannyit ér, mintha egyetlen ember állítaná: sikeres volt az ostrom. A hegymászó társadalom mindenki becsületére bízza az igazmondást, s hogy, hogy nem, mostanig nagyjából minden turpisság lelepleződött.
Persze, fejezte be Zsolt a kényes témát, a hegymászónak olykor peche is lehet, ha történetesen ködös, felhős időben ér a csúcsra, mert az ilyenkor készített felvételek nem igazán relevánsak a környezetre, akárhol megrendezhetők... Szerencsére, teszem én hozzá, a természet rendszerint gondoskodik arról, hogy a csúcsostromlók lehetőleg jó látási viszonyok között érhessenek célba. Pontosabban, a hegymászók azok, akik lehetőleg számukra kedvezően megválogatják a végső nekifutás időpontját.
A csúcsokon tehát nincsen semmi, nyugodhattunk meg hazamenőben, ott csak kifújja magát az ember, elbámul egy félórácskát a négy égtáj felé, megállapítja, hogy mily kozmikusan kis teremtmény is ő, majd óvatosan visszafordul, hogy lehetőleg épségben visszaérjen emberibb léptékhez szabott mindennapi világába.
(Urszu 2, 2009. december 1)
2. Magyar expedíció a Szellem Hegyén
Harmadszor hallgatom végig Erőss Zsoltot, amint túrabeszámolót tart. Mindig másról beszél és mégis mindig ugyanúgy: ihletetten, átéléssel, szenvedéllyel.
S miért is ne: rutinosan - hiszen számára ez is munka. Főfoglalkozás. 2002-től ugyanis írd és mondd: a hegymászásból él. Tavasszal-kora nyáron mászik egy nagyot, ősz végén-tél elején pedig nekiindul és a túrán készített filmfelvételek és fotók alapján vetített előadásokkal elégíti ki mind népesebb rajongói táborának kíváncsiságát. Az előadásokat megrendelésre "házhoz" szállítja.
Erdélyben az Erdélyi Kárpát Egyesület a hagyományos vendéglátó. Az idén november 13-26 között Nagybánya, Szatmárnémeti, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Brassó közönsége részesülhetett a Föld nyolcadik legmagasabb hegycsúcsa, a 8156 méter magas Manaslu - a Szellem Hegye - megmászásáról szóló előadás izgalmaiban. Mint mindig, Csíkszeredában zsúfolásig telt teremben, egymás hegyén-hátán szorongva hallgatjuk a beszámolót, nézzük a filmet...
Négyen indultak...
Április 14-én négyen indultak útnak Katmandu felé: Kollár Lajos, az expedíció vezetője (nem mászik nagy csúcsokat, de tapasztaltan irányítja a munkát), Erőss Zsolt, a Himalájában újonc Barna Dániel és dr. Szabó Levente. Ez utóbbi az expedíció orvosának feladatkörét is ellátta. (A miskolci orvos műtötte meg Erőss Zsoltnak a 2008 tavaszán, a Makalu megmászása során elfagyott lábujjait.)
Vidámak, optimisták. A nepáli utazási irodánál még egyszer egyeztettek minden részletet, majd a kirendelt szakácsokkal is tárgyaltak, beavatva őket a kenyérkészítés rejtelmeibe. Katmanduban egyre nagyobb a forgalom, itt szerezték be az utolsó holmikat, a szükséges elektromos kütyüket. Autóbuszuk lefele indult, a Himalája déli lejtői felé, egy trópusi falucskába, ahol már várták őket a teherhordóik. Mintegy 40-et foglalkoztattak. Innen kb. száz kilométert gyalogoltak, hogy elérjék a hegy lábát. Tapasztalhatták, hogy egyre jobban kiépülnek a nepáli utak.
A gurkák lakta völgyben és kitett hegyoldalban haladó karaván ötszáz méter magasságról indult s a folyamatosan emelkedő lejtőn az utolsó falu 3500 méteren fekszik. Szakadékokon és folyókon átívelő, hatalmas függőhidakon keltek át, egy-egy vízesésénél hűsölve megpihentek, naponta 5-6 órás menetelést tartottak, ahol éjszakára megtelepedtek, ott a szakácsok vacsorát-reggelit főztek, nap közben pedig a mindennapi ebédcsomagból táplálkoztak. Két-három óránként átvonultak egy-egy hegyifalun. E helységek épületei ősi képet mutatnak, kőből épülnek, viszont kötőanyag sosem volt közöttük, a benti tűzhely füstje konzerválja a tetőt, mert kéményt se építenek, de a víz például be van vezetve. A mindenütt kedves lakossággal kézzel-lábbal értekezve is sikeresen kommunikáltak.
Búcsú a trópustól
Egy idő után mind gyakrabban tűntek fel útjukban a gránitból gyönyörűen faragott ún. imakövek - mindegyik egy-egy imát jelent -, s a lenti törzsek hindu vallását felváltja a buddhizmus. Mind szebb a kilátás a hegyvidékre, a fenyőfák is felbukkannak ebben a magasságban, szűk, nyaktörő ösvényeken haladnak, a távolban föléjük magasodó hegycsoportok alkotják Nepál és Tibet határát.
Reggelente, valahányszor tovább indulnak, a teherhordók szabályosan megkínlódnak azért, hogy magukra vegyék a homlokpánttal egész nap (ez legtöbbször 7-8 órai munkát jelent) magukkal cipelt terhet. Még feltűnnek a rododendron erdők, de már búcsút mondanak a trópusnak is. Magashegyi napsütötte vidékeken járnak... A teherhordók jó része nő és lány, volt köztük egy tizenéves is. A teraszosan művelt földek melletti falvak roppant festőiek, fölöttük gleccser borította hatalmas hegycsúcsok. Egyre díszesebb, a buddhista vallásról árulkodó kapukon haladnak át. Sztupák, imazászlók jelennek meg mindenütt, s elmaradhatatlanok a mezítlábas gyerekek is, akik még az esti tábortüzet is végigülik...
Az expedíció tagjai sokszor megsajnálják a nagy terheket cipelő teherhordó lányokat, akik gyerekkoruktól hozzászoktak a folyamatos terheléshez. Barna Dániel próbából az egyik lánynak átadta a maga 10 kilós csomagját, ő pedig fél órán át homlokpánttal szorgalmasan cipelte a 30 kilós terhet, majd pár napon át nem tudta mozgatni a nyakát.
Már jól látni a felmagasodó Manaslut, még egy-két falu van előttük, hatalmas jégfolyás adja a hátteret az utolsó falu kolostor együtteséhez. Gyerekek nyüzsögnek lépten-nyomon körülöttük, életükben a játék vegyül a munkával, legtöbbször fát hordanak háti kosaraikban. Alig valamivel háromezer méter fölött már igen zord ez a völgy, még nyáron is, télen meg éppen hogy hó alatt vannak. A kicsik általában nem tudnak angolul, de nyelvtudás nélkül is megértik egymást, Zsolték rendszerint megmutatják nekik a róluk készült felvételeket, ezeket imádják... A helybeliek életformája roppant kemény, de nem ez látszik az arcukon: derűsek, nyitottak, életvidámak, elégedettek a sorsukkal, amit itt élnek, és ez nem tudatlanság náluk, hanem olyan közösségi lét uralkodik náluk, amit még nem fertőzött meg igazán a fogyasztói társadalom.
Az utolsó faluban egy napos pihenőt tartottak, az egyik teraszon kislányok előadást rögtönöztek a tiszteletükre. Ellátogattak a kolostorhoz is, ahová bárki beléphet, fényképezhet, filmezhet, persze viselkedni azért tudni kell, a feltűnést is kerülni kell, a vakuvillogást illik visszafogni, némi kultúráltságot mindenképp kell mutatni. Fárasztó volt az út, amit a trópusoktól megtettek a gleccserek határáig, s mielőtt pihenni térnének táborukba, útba ejtik a falu strandját is, ahol egy fiúcsapat hancúrozott éppen a sekély vízben, majd mikor megjelent két kamaszlány is, rögtön kitört közöttük a színlelt háborúság...
Erőss Zsolt az interneten keresztül ismerkedett elsőszülött gyermekével, aki indulásakor született, amikor a papa már Nepálban volt, így ő lett az expedíció időmérője is egyben. Az eddigi teherhordók visszafordulnak a lenti falvakba, innen tovább aaz utolsó falu lakosai vitték föl terheiket, mintegy öt órányi kapaszkodás után, az ezer méternyi szintkülönbségen fekvő alaptáborba. Eddig a teherhordók csapatában 3-4 lány volt, most meg szinte mindegyik az, kb. 80 százaléka nőnemű. "Hogy a sok férfi e vidéken mivel foglalkozik, valójában nem tudni, mert amerre mi letáboroztunk, élénk kockajátékot folytattak hosszú időn át" - magyarázta Erőss Zsolt.
Az alaptáborban
Amikor április elején interneten az alaptáborbeli helyzetről érdeklődtek, már jónéhány csapat népesítette be azt. Erőss Zsolték az utolsókként érkeztek: a legtöbb csapat már több mint egy hónapja időzött ott, próbálván csúcsközelbe jutni. Rettenetes havazások voltak arrafelé, a légkör is ritka, nehezebb a lélegzés, a lucskos hótól rendkívüli módon csúsztak a füves hegyoldalak. Pihenőnapok következtek, el kellett kezdeni hozzászoktatni szervezetüket az egyre kevesebb oxigén elviseléséhez. Az alaptáborban rengeteg csapatot találtak, az oroszokra például nagyon számítottak, hiszen a világ legjobb expedíciós csapatai közé tartoznak, de voltak ott spanyolok, sok japán csapat... A teherhordók megkapták a bérüket, elbúcsúztak és már rohantak is vissza a faluba. Ők azok, akik szükség esetén felhozzák vagy leviszik azt, amire éppen szükség van.
Az expedíció felállította saját sátrait: konyhasátort étkezősátorral, mindenkinek egy-egy külön sátrat s egy közös társalgót, ahol működik a laptop és a telefon. A két serpa szakács a konyhában rendezkedett be, ők kezelik a készleteket, s a főzés kuktában zajlik...
Az egyik támogató, egy orvosi műszereket gyártó német cég kérésére hordozható készüléket hoztak magukkal a hegyre, amivel agyhullámokat mérnek. A mobil változat újdonság, az orvosi gyakorlatban eddig csak kórházi, fix készülék létezett. Az expedíciónak azt kellett bizonyítania, hogy a Himalájára jellemző extrém magashegyi viszonyok között is működik a berendezés. A kísérletekhez szükséges "páciens" mindig az expedíció valamely vállalkozó tagja, számtalan szenzort kellett a fejére szerelni, a mutatvány látványos, rengeteg az ide-oda kacskaringózó huzal, mindenütt akadtak kíváncsiak, akik szívesen tátották a szájukat.
Szinte megállás nélkül havazik, két förgeteg között minimális a szünet, az enyhülés. Himalájás viszonylatban még tűrhető magasságban vannak (4800 m), jól lehet itt regenerálódni: étkezni, pihenni, s itt a műholdas kapcsolat is a világgal, itt tudnak tájékozódni az időjárásról.
Hiába várták a gyökeres javulást, s elindultak, kiépíteni az 1-es tábort. Sátrat, háló- és mászófölszerelést kellett fölcipelni, viszonylag könnyebb terepen, ahol viszont alattomosan sok volt a bő havazás alatt rejtőző hasadék.
Az 1-es táborba érve egy épp tábort bontó csapat helyére soroltak be. Kezdetben azt hitték, a széltől kell óvniuk sátrukat, de hamar rájöttek, hogy a végeérhetetlen havazás miatti nagy nyomás ennél is komolyabb veszélyforrás. Sietve tértek vissza az alaptáborba, regenerálódni.
Csúcstámadásra várva
Fő a türelem. Várakozás közben eldöntötték, hárman indulnak csúcstámadásra, Kollár Lajos az alaptáborban marad. Tervük szerint 4-5 óra elég ahhoz, hogy elérjék az 1-est, majd 2-est is. Az 1-eshez érve viszont mindent ki kellett ásniuk a nagy hó alól, amit korábban építettek, s már nem tudtak tovább menni. Többszöri nekirugaszkodás után elhagyták az 1-est, remélték, hogy a 3-ast is elérik valahogy, s azzal vége az akklimatizációnak.
Szorongva vizsgálták a naptárt: még időben vannak, alig május elején, s ahogy kissé huzamosabb szép idő áll be, készek a csúcstámadásra. A csapatok egy része már lefelé vonult, sikeres csúcstámadást is jegyeztek az elmúlt napokban. Néhányan elérték a csúcsot, de két halálos baleset is volt...
Újra az alaptáborban. Éjjel-nappal havazik, az áramfejlesztőt ki kellett ásni a hó alól, de még mindig jobb, mintha napelemekre bízták volna magukat; mert minden van, csak napfény nincsen... Néha kiderült valamennyire, ilyenkor szép volt az alaptábor az imazászlókkal, de több mint tíz napon át a hó foglyai voltak. Ezalatt interjúkat adtak különböző médiáknak, a környező expedíciókkal időpontokat egyeztettek, május közepére az egész társaság a jó idő beálltában reménykedett. Május végén, június elején beköszönthet a monszun, s Ázsia-szerte nedves, erősen csapadékos időjárás ígérkezett, előtte mindenképpen el kellene érni a hegycsúcsot, s mihamarabb levonulni a vidékről.
Volt egy-két szép délelőttjük, ilyenkor kiültek a hókupacokra és kávézgatva napoztak, szép rálátással a falura. Látszott, hogy egészen az utolsó falu határáig lehúzódott a havazás. A csapatok többsége május 18-át, Zsolték 19-ét jelölték meg a csúcstámadás lehetséges napjaként, de úgy számolták, ha sikerül két tábort is elérni egy nap alatt, felzárkózhatnak a többiekhez.
Mikor végre útnak indultak, még sötét volt. Siettek, mert ki kellett ássák a magashegyi táboraikat a hó alól és szerettek volna eljutni a 2-es táborba. De amíg az 1-esben nagy nehezen megtalálták és kiásták az összetört sátrakat, elszaladt az idő. A sebtében felállított tartaléksátorban éjszakáztak. Másnap reggel felvonultak a 2-esbe, ahol szintén odalett mindenük, szerencsére az orosz csapattal korábban megbeszélték, hogy ők átadnak egy minimális felszerelést, az mentette meg a helyzetet.
Önerőből a csúcsra
A csúcstámadásról hagyom, hogy Erőss Zsolt közvetlenül meséljen:
- 7300 méteren táboroztunk le s onnan indultunk el mind a hárman, éjjel 1 óra után. Eleinte elemlámpákkal haladtunk, majd mikor megvirradt, láthattuk, hogy a felettünk tartózkodó csapatok is nagy számban megindulnak a csúcs felé. Ideális csúcstámadó délelőttnek ígérkezett, láthattuk a környező hatalmas hegyóriásokat, sokan serpák és oxigén segítségével haladtak, mi meg hárman, teljesen önerőből és palack nélkül másztunk. Sikerült utolérnem az első csapatokat és velük együtt érkeztem meg a Manaslu előcsúcsára. A főcsúcs annyira kitett, hogy a legtöbb mászó az előcsúcson megáll, nem is vállalja a továbbmenetelt, ott készítik a csúcsfotóikat is. Most kissé jobb viszonyok lehettek, mert jó pár csapat elérte a sziklás főcsúcsot, én is utánuk eredtem s viszonylag könnyen fel is értem. Egy japán csapat társaságában pár fotót készítettem meg egy kisfilmet, közben messziről látszottak a felhők, számítani lehetett, hogy délutánra ismét elromlik az idő. Végül mi is az előcsúcson készítettünk zászlófotót, egy serpa segítségével, a társaim lassan haladtak felfelé. Több mint két órát várakoztam rájuk, aztán elindultam lefelé. Útközben találkoztam Barna Danival, aki egy kissé nagyobb sebességre kapcsolt és egy óra alatt elérte a csúcsot. Én megkerestem Leventét és pihentünk, Danira vártunk, hogy együtt jőjünk vissza, ilyenkor nagyon nagy a kockázat, az embernek leromlanak a reflexei. Állandóan figyeltünk egymásra s készen álltunk, ha valakinek baja történne, segítsünk rajta...
A baleset
Erőss Zsoltnak fátyolos a hangja, amikor az ezután következő képsorokat kommentálja. A levonulás után egy kőhajításnyira voltak a sátruktól, amikor...
De erről a legpontosabban Kollár Lajos hivatalos jelentése számol be.
"Együtt indultak a 7300 méteren felállított 4-es tábor felé. Közben az időjárás jelentősen változott, köd és hószállingózás kezdődött. A látási viszonyok romlottak. A csapatnak érdekében állt, hogy mielőbb, de biztonságosan elérjék a 4-es tábor sátrát. Meredekebb eljegesedett, és lankásabb, mély havas tereprészek váltogatták egymást. Az ilyenkor szokásos fáradtság nagyobb koncentrációt és odafigyelést követel a hegymászótól. Egy meredekebb, havas szakaszon Szabó Levente lába kicsúszott, és a havon szánkázni kezdett egy meredek letörés irányába, a sátortól mintegy 20 méternyire, és pillanatokon belül eltűnt társai szeme elől. A döbbenet lett úrrá mindenkin, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. A köd és az egyre rosszabbodó időjárás, valamint látási viszonyok, a további balesetek elkerülése miatt nem volt mód a helyzet felderítésére, mert Levente eltűnési iránya alatt mintegy 500 méteres szakadék és falrész tátongott... Zsolt és Dani a négyes táborban töltik az éjszakát, hogy a reggeli szokásos néhány órás tiszta jó időben felmérjék a helyzetet, és Levente felkutatására induljanak. Másnap reggel ez meg is történt, és dr. Szabó Levente holttestére 6800 méteres magasságban találtak rá. Fejsérülései azonnali halálhoz vezettek. Mintegy 500 métert zuhant illetve csúszott, közbenső ütközésekkel. Dani és Zsolt hegymászóhoz méltóan ezen a helyen temették el, a hóban."
Hárman hazatértek
A csúcsmászás után néhány nappal az expedíció egy személlyel megfogyatkozva hazatért.
"Ez lett az akár sikeresnek is mondható expedíciónk szomorú vége - összegez Erőss Zsolt -, és ekkor találkoztam először másfél hónapos gyermekemmel."
Sajnos, a baleset utóélete annyira kusza és csúnya, hogy csakis egyszerűen, direktbe érdemes róla szólni. (Az előadás végén is a legtöbb kérdés ennek a részleteit firtatta.)
Erőss Zsolték azonnal értesítették Levente hozzátartozóit a történtekről, hogy még a médiahírré válás előtt, közvetlen forrásból tájékozódhassanak. Bemutatták nekik a balesetről, illetve a Levente holttestéről és eltemetéséről készült felvételeket, átadták azt a hivatalos bizonyítványt, amelyben a nepáli hatóságok a Himaláján eltűntnek nyilvánítják dr. Szabó Leventét. Elmagyarázták a családnak: ennek alapján, fél év múlva kérhetik a halottá nyilvánítást és beindulhat a hagyatéki tárgyalás.
Az expedíció nehéz döntés előtt állt: ahhoz, hogy a nepáliak halotti bizonyítványt állítsanak ki, le kellett volna hozniuk 6800 m magasságból a holttestét, ami három személynek lehetetlen feladat. A helyzetet nehezítette a rossz időjárás. Ha kaptak is volna serpákat a holttest leszállításához, újabb fellelése az időközben vastagon behavazott színhelyen képtelenség. Ha a holttest nélkül kérik a halotti igazolványt, a nepáli hatóság "szemétnek" nyilvánítja eltemetett társukat és visszatartja az expedíció szemét-díját. Egyetlen célravezető megoldásnak az eltűntnek nyilvánítás bizonyult. Ezt választották.
A család egy idő után jogi útra terelte az ügyet, a hamis tanúzás vádját akarja rásütni az expedícióra, s megtöltötte a médiát mindenféle spekulációval, amelyeknek semmi közük a hegymászáshoz. Erőss Zsolték megértik, hogy akik nem igazán tudják, mi fán terem az alpinizmus és hogy a hegymászók eleve önként bevállalják a legnagyobb kockázatot is, azoktól nehéz elvárni, hogy egy ilyen eset után ne átkozzák a hegymászást és az expedíciókat. Az aggasztó az, hogy ügyvéd is került hozzá, aki felvállalja a szakszerűtlen vádakat, s a hegymászók jószándékú őszinteségét ellenük fordította.
A közönségből valaki azt kérdezte: megtörténik-e a baleset, ha kötéllel biztosítják egymást leereszkedéskor?
- Ha biztosítjuk is egymást, azon a terepen biztosan kioldottuk volna a kötelet, hiszen ott voltunk a sátornál. Minden biztosítás időigényes. Nehezebb terepeken ezért inkább rögzített köteleket tesznek be, ha hasadék van, ha jeges szakasz, hogy az emberek ne lassuljanak a csapatban biztosítással, hanem függetlenül egymástól rá kapcsolhassanak egy rögzített kötélre. Így gyorsabban halad az ember. Most is ez volt a helyzet, a sátrunk fölött volt egy kisebb kritikus szakasz, de az se olyan, hogy rögzítettük volna magunkat a kötélhez, meg sem fogtam, mert fölösleges volt...
Az utolsó kérdésre adott válasz (Hogy tudták túltenni magukat a történteken?) akár a riport végszava is lehetne:
- Aki nincs benne a kalandban, az nehezen emészti meg a tragédiát, de mi benne voltunk. Az expedíciók gyakorlatában, ha például a túra elején történik baleset, továbbmegy a csapat és eléri a csúcsot. Ha az elhunyt és az expedíció tagjai között annyira mély az érzelmi viszony, hogy erősen megrendülnek, akkor talán visszafordulnak, de az is lehet, hogy tovább folytatják. Mi folyamatosan tisztában vagyunk a kockázatokkal, a legsúlyosabbal is, és az a társunk is így van, aki történetesen ottmarad. Minket nem ér az újdonság hatásával semmilyen baleset, mindig igyekszünk tanulni ezekből, de az efféle figyelemkihagyásból sajnos, sokat nem lehet tanulni. Tesszük tovább, ahogy eddig is tettük. Szomorú a számunkra is ez a tragédia, de az az életvitel, ami mellett elköteleztük magunkat, nem változik meg miatta. Jövőre a kiszemelt csúcs a világ harmadik legveszélyesebb hegye az Annapurna és a K2 után: „a hó öt kincseként” ismert, 8585 méter magas Kancsendzönga. A távolabbi tervekben szerepel egy újabb Everest-hódítás, ezúttal nehezebb útvonalon és oxigénpalack használata nélkül - és természetesen, a még fennmaradt nyolcezresek...
Illusztráció: Sarna Gaun és Lho falvak fölé magasodó hegyóriás.
(Urszu 2, Erdélyi Riport, 2009)
3. Kancsendzöngát belepte a köd
Tavaly novemberben Erőss Zsolt, a Hópárduc nyilvános előadáson azt mondta Csíkszeredában, hogy 2010-ben az általuk kiszemelt csúcs a világ harmadik legveszélyesebb hegye az Annapurna és a K2 után: „a hó öt kincseként” ismert, 8585 méter magas Kancsendzönga. A távolabbi tervekben szerepel egy újabb Everest-hódítás, ezúttal nehezebb útvonalon és oxigénpalack használata nélkül...
Mivel Erőss Zsolt jópár éve minden ősszel felkeresi Erdélyt és minden esetben ellátogat szülővárosába is, most pedig újra november vége közeleg, egy egészen új történetet fogunk tőle hallani. Ami - már tudjuk -, nem a Kancsendzöngáról szól...
Az elképzelt csúcsot belepte a lemondás sűrű köde. (Figyelem, hogy ez milyen költőire sikeredett! Hmmm...)
A 2010-es évkezdés bensőséges, csöndes órái nyugalmát ugyanis emlékezhetünk, mennyire felborzolta a hír: a Magas-Tátrában három tapasztalt magyar hegymászó lavinabalesetet szenvedett, egyikük, a súlyosan sérült - mindkét lába eltörött, agyrázkódást szenvedett - maga Erőss Zsolt. Aki most is, a szerencsével határos módon „kifogta” másik két társát, nehogy lesodródjanak a mélybe. Azt mondja: több mint harminc éve mászik hegyet, de ilyen balesetet még nem élt át... Négy hónapba került, amíg felépült, aminek pedig az volt az ára, hogy bele kellett egyeznie sérült lába térden aluli csonkolásába, amennyiben valaha is szeretne még hegyet mászni. Akár műlábbal is...
Zsolt nagyon kemény rehabilitációs programot tűzött maga elé s hamarosan megtörtént a "csoda": koraősszel a Cso Ojuban járt többedmagával, megközelíteni a világ hatodik legmagasabb csúcsát a Himalájában. Nem sikerült ugyan a csúcstámadásuk, de a rehabilitáció szép eredményekkel járt. Érdekes módon, nem a felfelé menetellel volt baja, hanem az ereszkedéssel. Szerinte a havon még csak ment valahogy, de a törmelékköveken a kínok kínját állta ki: a csonkolt részt mindegyre feltörte a protézis, a seb pedig nehezen gyógyult.
Ez a pár perces felvétel Erőss Zsolt és társa kapaszkodását mutatja néhány méteren. Jól látszik a Hópárduc sajátos technikája, amint az elvesztett lábát pótló protézist húzza a hóban, de nem adja fel a küzdelmet. A szenvedélyes hegymászók legutoljára a reményt veszítik el. A tavalyi expedíción jóbarátot voltak kénytelenek eltemetni a Himalájában, majd hazaérve a vádak özöne zúdult rájuk, hozzánemértő szenvedélyes elfogultak követelték az expedíció túlélőinek a fejét.
2009-es túrabeszámolóján Zsolt így beszélt erről:
- Aki nincs benne a kalandban, az nehezen emészti meg a tragédiát, de mi benne voltunk. Az expedíciók gyakorlatában, ha például a túra elején történik baleset, tovább megy a csapat és eléri a csúcsot. Ha az elhunyt és az expedíció tagjai között olyan mély az érzelmi viszony, hogy erősen megrendülnek, akkor talán visszafordulnak, de az is lehet, hogy tovább folytatják. Mi folyamatosan tisztában vagyunk a kockázatokkal, a legsúlyosabbal is, és az a társunk is így van, aki történetesen ottmarad. Minket nem ér az újdonság hatásával a baleset, mindig igyekszünk tanulni ezekből, de az efféle figyelemkihagyásból sajnos, sokat nem lehet tanulni. Tesszük tovább, ahogy eddig is tettük. Szomorú a számunkra is ez a tragédia, de az az életvitel, ami mellett elköteleztük magunkat, nem változik meg miatta...
A Hópárduc személyes fotógalériájában találni egy képet, amely a pihenő, műlábas Zsoltot ábrázolja, magába szálló pózban. Vágyakozó tekintete, mely a számunkra láthatatlan, de a hegymászó által erőteljesen célba véve, s amelyben annyi fájdalmas lemondás van, annyira beszédes, hogy a fotó kiemelkedik a megszokott emlékképek közül. Szerzője remek ráérzéssel rögzítette azt a pillanatot, amelyben Erőss Zsolt szenvedése és önuralma egyetlen gesztusban találkozik és ötvöződik: amatőrképnek indult felvétele riport a javából!
(aranytalicska, 2010. november 23.)
4. Hópárduc a film.dok-on
.jpg) |
| Az Erőss-film reklámja a Facebookon |
Erőss Zsoltról, arról a Hópárducról, akit tavaly november 23-án itt, az Aranytalicskában is bemutattunk 201--es balesete és felépülése kapcsán. Erről az eseményről és a hegymászó visszatéréséről időközben film készült, ugyanis Kollmann András és stábja, akik a tátrai baleset óta le nem szálltak a pórul járt hegymászóról és rehabilitációjáról képesek voltak 18 hónapon át nyersanyagot gyűjteni, majd egy 90 perces dokumentumfilmbe az egészet összevágni, sziszifuszi munkát végzett. Tudniilllik, minél rövidebben akarom elmondani a történetet, anélkül, hogy jelentésességéből veszítene, annál nagyobb alkotói összpontosításra és általánosító képességre van szükségem.
A film.dok-on bemutatott, még némi utolsó csiszolásra szoruló változatra rengetegen voltak kíváncsiak. Ilyenkor látja be az ember, milyen tőről metszett hasonlat az, hogy "még a csilláron is lógtak", bár sok helyen a csillárok erre már egyáltalán nem valók, ugyanis teljességgel hiányzanak, csak világítótestek léteznek. Az előzetes híresztelés szerint Erős Zsolt is részt vett a vetítésen, én magam nem láttam, ez azonban nem mérvadó, nyugodtan akár lehetett is, mert szerény ember, nem sztárolja különösképpen magát, de hát mi vagyunk azok, akik szeretünk a sztárokhoz dörgölőzni, holdudvarukba kerülni...
Maradjunk annál, hogy a film jó, mert egész egyszerűen a téma jó, a hősök autentikusak és jól játszanak. A film alkotóinak egyszerűen jó karmesterekként kell tudniuk, hogy a nagyon jó anyagból mi az, amit érdemes megtartani jelzésként, bólyaként.
Külön öröm, hogy Csíkszereda, ahol a film főszereplője született, két héttel hamarabb láthatta a filmet, mint ahogy annak hivatalos magyarországi bemutatóját szervezik. Ezért is igyekszem gyorsan befejezni ezt a krónikát, a film adataival, no meg azzal, hogy aki csak teheti, a film megtekintéséig hallgassa-nézze végig Erőss Zsolt interjúját a Zárórában (MTV) a jútubon, amelynek során a minden lében jó kanál Veiszer Alinda úgy kérdezgeti vendégét, hogy szavaik nyomán akár mi magunk is látjuk azokat a hegyeket, melyektől a Hópárduc képtelen megválni....
A Hópárduc talpra áll - színes magyar dokumentumfilm, 87 perc
rendező: Kollmann András
producer: Tősér Ádám
co-producer: Mihályfy Borbála, Gulyás István
vágó: Batka Annamária
szerkesztő: Fekete Zsolt
operatőr: Kiss Gábor HSC, Tóth Zsolt HSC
hangmérnök: Balázs Gábor
zene: Kerekes Band, Moldvai Márk, Realistic Crew,
Támogatók: NMHH, Brókernet, CIG Pannónia, Ortoprofil
A rendező mondja filmjéről:
"Nem azért vágtunk neki a forgatásnak, hogy egy mozgássérült emberről készítsünk filmet. És nem is egy extrém sportos hegymászófilmet akartunk csinálni. Az emberi teljesítmény érdekelt, az a mentális energia, ami ahhoz kell, hogy az ember feldolgozzon egy nagy traumát. Egy érzékeny és csendes mozit. Mintha csak azt mondanánk a nézőknek: ülj le, fogadd be és érezd át, hogy milyen pokoli súlya van annak, amikor az ember a Himalája egyik hegygerincén gyalogol. És becsüld meg az életet!"
(aranytalicska, 2011. szeptember 23.)
5. Három riport Erőss Zsolttal a jútubon
Erőss Zsolt Kolozsváron!
Sőreghy Zita beszélget Erőss Zsolttal és részletek a Hópárduc talpra áll c. filmből
Záróra - Veiszer Alinda interjúja
6. Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra (részletek)
Erőss Zsolt 1968-ban született Csíkszeredán. A Mount Everest első magyar megmászója, aki nemzetközi szinten egy másik 8000 méteres hegy, a Nanga Parbat szólómászásával lett ismert. Hegymászóbalesetben elveszítette egyik lábát, de az alpinizmust sikerrel folytatja.
1972 – Erdély
1.
A kisfiú egy havas lejtő alján állt, és sírt. Négyéves már biztos elmúlt, mert a lábán sílécek voltak, és amikor a nagyfiúk közül odacsúszott hozzá az egyik, azt is el tudta mondani, mi bántja. Fázom, hüppögte Zsolt, nem tudván, hogy később könyvünk főszereplője lesz. Kesztyűjével letörölte könnyeit. Nem jó, ha odafagynak, kicsípi az arcot, és később majd fáj a melegben.
De a hideg ellenére sem mentek haza, a társaság még kipirult arccal száguldozott a fenyőerdő szélén, és Zsolt vigasztalásul egy lombos fenyőágat kapott a nagyfiútól.
A kis erdélyi falu, Orotva nem tartozott a klasszikus síiskolák közé. Itt az emberek ahelyett, hogy megtanulnának síelni, egyszerűen síelnek, mivel van hó, és vannak hegyek. A technika kevéssé számított, a lényeg a hatékonyság és az élvezet volt.
Zsolt hóna alá szorította a rövidke faléceit meg a lombot, és követte a többieket a meredek domboldalon. A tetőre érve elfelejtette a fagyot, átmelegedett a gyaloglásban, és ott voltak a pajtások is, már a léceket szíjazták egyszerű bőrbakancsaikra, majd sorban nekilódultak a lejtőnek. Zsolt bajlódott egy ideig a szíjakkal, még a kesztyűjét is le kellett vennie, hogy meg tudja húzni a hidegtől kőkemény hevedereket. Végül lábai közé vette a lombot és siklani kezdett. Nyílegyenesen persze, ahogy mindenki más is, mert a fordulás ismeretlen technika volt a vidéken. A kantni nélküli lécekkel, rövid szárú bőrbakancsokban amúgy sem lett volna könnyű szlalomozni. Az orotvai technikában a fékezéshez a láb között tartott, lombos ág szolgált. Ha a síelő túlságosan begyorsult, csak lenyomta a hóba a végét.
A csapatot a sötétség kergette vissza a faluba, Zsolt szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen a domboldalra zuhanó fagyban. A ház üres volt, anyja dolgozott még, ápolónő, sok a munkája, de legalább meleg volt, a kályhában égett a tűz. Lehúzta kesztyűit, és még kabátban állva a kályha fölé tartotta elgémberedett kezeit. Alig érezte őket. Aztán lassanként visszatért az élet a vöröslő ujjacskákba, és még több is, szúró fájdalom. Visszarántotta karjait, de a lüktető, maró érzés nem enyhült. Mire anyja hazaérkezett, már hólyagok borították mindkét kezét.
Hiába rakták langyos vízbe, ez már nem segített. Zsolt évekig nem felejtette el élete első fagyását. Kezei hat évig viselték ennek a téli délutánnak a nyomait. Mai ésszel tudja, mínusz harminc fok lehetett akkor a domboldalban. A könnyek megfagytak az arcon.
2.
Erdélynek volt azonban barátságosabb képe is. Kakukkfűillatú szél, vad zöld fenyvesek, csillogó víz, merész ívű hegyhátak, és a táj fölé emelkedő, szürke sziklák. Gyilkos-tó. A család: anya, a hétéves Zsolt és bátyja nem turistaként keveredtek a népszerű kirándulóhelyre. Véletlen az egész, anyja itt kapott munkát, mint a környék egészségügyi mindenese. Medve szaggatta pásztorokat kötözött be, szüléseket vezetett le, oltásokat adott be, receptet írt. Sőt, a környék szikláinál rendezett hegymászó-találkozókon, az alpiniádákon is ő tartott ügyeletet. Manapság sorozatfőhősöket mintáznának róla, a hetvenes évek közepének Romániájában viszont, forgatókönyvírók és kasztingmenedzserek helyett alibi segítőket adtak mellé. Az állam, jutalom gyanánt, minden évben kihelyezett egy orvost a Gyilkos-tóhoz. Az indoklás szerint, az idény fokozott turistaforgalma miatt.
Az orvosok viszont fizetett üdülésnek tekintették a kiküldetést, és a rendelő helyett inkább horgászcsónakban, büfékben vagy hegytetőkön üldögéltek. Zsoltot vonzotta a messziről érkezett, komoly emberek társasága, így a nyarakat hol horgászással, hol kirándulással, hol városnézéssel töltötte, az aktuális orvos hobbija szerint.
A változatos éveket 1981 nyarán Beczási György doktor törte meg, egyszerűen azzal, hogy megismertette Zsolttal a sziklamászást. Eleinte mászócimborájával, Kőmíves Johánnal bocsátkoztak rendkívül veszélyes kalandokba. Zsoltnak legalábbis ilyeneknek tűntek a kirándulások, amelyeket a Gyilkos-tóhoz vagy a Békás-szorosba tettek. Lenn állva nézte a meredek sziklafalakon mozgó párost, és úgy érezte, mintha valami titkos szertartást lesne meg. A beszélgetés hirtelen szakadt meg, ahogy a két alpinista magára kötözte a kötelet, no akkor indulok, mondta egyikük, és néhány mozdulattal már a fejük felett kapaszkodott. Onnantól csak a kalapács visszhangos csengése hallatszott, néha egy kiáltás: indulhatsz!, vagy: fenn vagyok! A pár egyre kisebbnek látszott a magasban, és úgy tűnt, mintha már egy titkokkal és számukra soha meg nem ismerhető izgalmakkal teli világba másznának át.
Zsolt biztos volt abban, hogy ez a dolog izgalmasabb, mint a kirándulás, férfiasabb, mint a városnézés, és fárasztóbb, mint a horgászat. Nem kellett több, csak néhány heti nyaggatás, és Beczási György a derekára csomózta a kötelet. A beülő akkoriban ismeretlen fogalom volt, a profi mászók – mint a doktor és Kőmíves is – mellest használtak. A kis csapat pedig nekivágott annak az útnak, amely – az olvasó már tudja – évtizedekkel később milyen távlatokba vezet.
Akkoriban viszont úgy tűnt, a falnak nagyon is van vége, amelyet néhány órai mászással el is értek. A kaland nem volt problémamentes, igaz, a nehézségek nem felfelé jelentkeztek. A fiút a derekára csomózott kötéllel eresztették le, pokolian szorította, majdhogynem sírva fakadt. Aznap este mégis elővett egy füzetet, egyes számot írt a lap tetejére, és mellé a mászás adatait: 1981. VI. 20. Posta út (Postafal, Gyilkos-tó), Fok: 3A.
A következő piros betűs bejegyzés két héttel később került a füzetbe: Oltárkő. Még leírva is tiszteletet keltett benne. A sziklamonstrum a környék legimpozánsabb sziklatornya volt, magasan kiemelkedett a hegyhátak közül. Zsolt június elseje reggeléig valójában nem is gondolt a megmászására. Mert talán nem is lehet. De mikor hatvan méterrel a föld fölött csüngött, hatalmába kerítette az addig ismeretlen érzés: émelyítő, édes szédülés, amelyet a kötél biztonsága nem engedett át a félelem mezsgyéire. Körülnézett, és mintha a megszokott világ színesebb másolatát látná, ahol minden ugyanolyan, csak éppen az arányok változtak meg teljesen, ahol az idő széllé és napsütéssé alakult, és a dolgok közepén ő maga lógott egy kötélen, kínai tornacipőivel kavarva a levegőt.
A hat kötélhosszas útban ezúttal is a visszaereszkedés volt a nehezebb. Johán, talán, hogy megkímélje őt a kötél kínjaitól, talán, hogy a falról való mentést gyakorolja, kötelénél fogva magára akasztotta a gyereket, úgy ereszkedett alá. Csakhogy a fiút tartó kötél a fal felénél felcsúszott az alpinista hátáról, így Johán már a nyakával tartotta őt. Vagy úgy is lehet mondani, hogy Zsolt fojtogatta a hegymászót. Vezetője vöröslő fejjel, de épségben ért földet. További szerencse, hogy a fiú az esetből nem azt a következtetést vonta le, ez az ereszkedés helyes módja.
A kettes számú mászás alá sokáig nem került újabb adat. Beczásiék ismét maguk járták a hegyeket, de Zsolt lelkesedését önkéntelenül sem hagyták kialudni: ellátták a fiút olvasnivalóval. Carl Lukan: Hegyek csavargója, Dimberger: Titokzatos nagy csúcsokon című könyve, Hillary Everest-mászásáról szóló munkája után Zsolt egy olyan Földön találta magát, ahol minden irányban hatalmas hegységek emelkednek a felhők fölé. A Kárpátokon túl kirajzolódott a hegymászás őshazája, az Alpok, a meseszerű távolban pedig felsejlettek a Karakorum és a Himalája vonulatai. Komoly hegyek, rettenthetetlen hősökkel. Olyan világ, ahová csak vágyakozni lehet. Ezt az akkor már kamaszodó fiú is érezte: a Ceauşescu-diktatúra Romániája a legendák földjére űzött mindent, ami a határon túl terült el. Zsolt, és körülötte mindenki, erre a szűk életre rendezkedett be.
3.
A család 1982-ben lakást kapott Gyergyószentmiklóson. Anyja a helyi a rendelőintézetben töltötte napjait, Zsolt és bátyja, Laci pedig az átlagos fiatalok életét élte, az iskola, a barátok és az utca háromszögében. Gyergyón ebben az időben élénk sportélet folyt, és Zsolt, erős testalkatú fiú lévén könnyen felvételt nyert a birkózó-, majd a hoki-, később a sífutószakosztályba. Rövid idő után mindegyik sportot abba is hagyta. Egyik sem kötötte le igazán.
Inkább komolyabb sportokat űzött. A haverokkal, vonatokon bliccelve beutazták a környéket, dohányoztak, szipuztak, csavarogtak De egyik kaland sem volt olyan jó, mint az időtlen kalimpálás az Oltárkő magasában. Zsolt pedig minden züllés ellenére is mászópartnerek után kutatott. Rábukkant a Gyergyói Vasas Hegymászó Klubra, ahová fiatal kora miatt – tizennégy volt ekkor – nem vették fel. Maradtak a saját szervezésű vállalkozások. Barátaival kötelet loptak egy tűzoltószertárból, meg két darab, egyenként negyed kilós acélkarabinert, és a tapasztalt hegymászó, azaz Zsolt vezetésével vad kalandokba bocsátkoztak.
Egy alkalommal még az Oltárkőig is eljutottak, amelyet nagy szerencsével és minimális előrelátással, de kimásztak. A lejövet módjáról csak a csúcson kezdtek el gondolkozni, ám még a végleges, talán végzetes döntés megszületése előtt megérkezett egy tapasztalt, román hegymászópáros, és leeresztették mindnyájukat.
A kamikázekorszaknak Zsolt hegymászótagsága vetett véget. 1983- ban végül csatlakozhatott a Gyergyói Klubhoz, amelyet még Wild Ferenc alapított a 70-es évek elején. A klub a vidék legjobb mászóit gyűjtötte magába. Zsolt itt talált rá mentorára, Schönberger Jánosra, aki komoly, nemzetközi hegymászó tapasztalatokkal is bírt: túl Románia határain, egyszer volt a Lengyel-Tátrában.
A klubvezetőjük az Erdély-szerte ismert Wild Ferenc volt. Ő írta az egyetlen magyar nyelvű hegymászó szakkönyvet, minden akkori alpinista bibliáját. A találó Hegymászók könyve című munka amúgy jól illeszkedett a Román hiánygazdasági viszonyok közé, mivel csak pult alól vagy ajándékba lehetett kapni. Zsolt ez utóbbit választotta.
A klub csatlakozása idején élte a vezetőváltás viharos időszakát. Az idős, sokak által szeretett, Wild Ferenc helyét az egészségesebb életforma mellett kardoskodó fiatal Hargitai Szabolcs vette át. A rámenős új vezető személye, stílusa viharokat kavart a klubban, amelyekből azonban Zsolt nem sokat érzékelt.
Magával ragadták a hirtelen kitáguló lehetőségek. Részt vett a klub edzésein, a gyűléseken, ahol végre kéretlenül és önzetlenül zúdították rá azokat a szakismereteket, amelyeket addig titkon lesett el, vagy a saját hibáin kísérletezett ki. Nem volt többé gond mászópartnert találnia, különösen azután, hogy kiderült: az új mászó, a legfiatalabb tag minden kalandra kapható, a veszélyes feladatoktól sem riad vissza. Miért is riadt volna? A klub állami támogatásából vásárolt felszerelés maga volt a biztonság.
Már nem derékra csomózta, hanem mellesbe fűzte a kötelet. Megtanulta, hogyan kell biztosítani mászótársát, vállbiztosítással persze, mert az erre kifejlesztett eszköz ritka kincs volt akkoriban. Ez az az idő volt, amikor a hegymászók nem az aprólékosan megtervezett felszerelésekre támaszkodtak, hanem a leleményességükre. Házi gyártmányú karabinereket használtak, csavarból barkácsoltak éket És használatban volt még az ék őse is, a kőék: a mászó egy marék kavicsot rakott a zsebébe indulás előtt, és a falon kapaszkodva abból válogatta ki a repedésbe illő méretet. A kavicsot a repedésbe szorította, vékony kötéldarabbal körültekerte, és ebbe akasztotta a karabinert. Kipróbált, ősi módszer volt ez, csak nem szabadott nagyon terhelni.
De az erdélyi stílus szerint a hegymászó úgyis inkább magát, semmint a felszerelést terhelte. 1983 februárjában, élete első téli túráján pedig rádöbbent, hogy az idősebb hegymászó-generáció ugyanakkor a fiatalabbat hajlamos terhelni. A retyezáti téli túrán az ifjú mászók jártak ki a forráshoz vízért, Zsolt elsajátította a főzés és hóban mosogatás ismereteit. Az otrombább tréfáktól csak Schönberger János, alias Süni óvta a fiatalokat, cserébe Zsolt kiásta őt a hó alól, mikor a gyengébben síelő mester hazafelé csúszva elütött egy fenyőfát.
A fiatalokhoz Süni barátságos, atyai mentalitása hozta közel a hegymászást, de ő volt az, aki sokukat akaratlanul is örökre elűzött a hegyek közül. A dolog a Bucsecsben kezdődött. Süni néhány gyergyói és szentgyörgyi mászó társaságában a hegy legendás útjába, a Kék repedésbe szállt alá. Bár az út hosszú volt és nem is éppen könnyű, aggodalomra nem volt ok. A szokásos évi alpiniáda, az országos hegymászóverseny keretében másztak, a környéken mozogtak Románia legjobb mászói, és tartósan jónak látszott az idő is.
A klubtársak már nem láthatták, hogy a parti igen lassan haladt, nehezen vette a fal akadályait. Csak a túlélők elmondásaiból tudták meg, hogy a folyamatos, kimerítő repedésmászás legyengítette a társaságot, néhányan pszichés teljesítőképességük határára jutva már-már feladták a küzdelmet. A csapat sötétben, kifáradva, élelem, lámpa és meleg ruha nélkül érkezett fel a gerincre. Összehangolt terv helyett kisebb társaságokra bomolva próbálták megtalálni az oromról lefelé vezető utat. A csapat amúgy sem túl biztató helyzetét végül az időjárás váratlan változása tette végképp kilátástalanná. Hideg eső érkezett, amely később jégesőbe váltott át. A vihar elszigetelte egymástól a mászókat, ki-ki a maga módján próbálta túlélni a pokoli éjszakát, miközben a hegymászóélet színe-java a válságos helyzetről mit sem tudva, odalenn mulatozott. Feltűnt persze, hogy a csapat hiányzik, de az ítéletidőben nem volt lehetőség mentést indítani. És persze bíztak abban, hogy az amúgy tapasztalt mászókból álló társaság hamarosan befut.
A reggel hisztérikus sietséggel útnak induló mentőcsapat eleinte reménykedett. Szembetalálkoztak a lefelé támolygó Kőmíves Johánnal – Zsolt első mászópartnerével – és társával akiknek csodával határos módon sikerült túlélniük a kegyetlen vihart: a csapkodó szél és sűrű eső közepette, néhány szál gyufával lángra lobbantották felszerelésük éghető darabjait, és kalapácsnyél, cipőtalp, papírszemét melegénél húzták ki hajnalig.
A következő páros már kevésbé volt szerencsés. Az éjszaka folyamán annyira kihűltek, hogy csak segítséggel tudtak lejönni a hegyoldalból, végtagjaikon a fagyás összetéveszthetetlen jeleivel. A mentőcsapat előtt azonban már csak magasan, a gerincen járva bontakozott ki az éjszaka kegyetlen drámája. Schönbergert és társát egy kő mögött találták meg, embriópózba merevedett testtel, hidegen.
Nagy megrázkódtatás volt ez a román hegymászótársadalom számára, és különösen fájdalmas eset a zárt erdélyi, magyar hegymászókörnek. A tragédiát viták, értetlenség, felelőskeresés és vádaskodás követte. Később könyv is íródott a balesetről [lásd: Cseke Gábor: A bozót c. dokumentumregényét], csak megnyugtató magyarázatot nem sikerült találni.
Egy egész hegymászó-generáció fordított hátat akkoriban a hegyeknek. A fiatal mászók nem tudták megemészteni Süni halálát, annak az embernek a balesetét, akit nem csak tanítójuknak, hanem mentoruknak, pártfogójuknak is tartottak. Zsoltot is megrázta a közeli barát halála, mégsem merült fel benne, hogy szakítson az alpinizmussal. Nem is nagyon értette barátai megdöbbenését: hiszen a bizonytalanság, a végletesség, a komoly következmények ugyanúgy hozzátartoznak a hegymászáshoz, mint az emlékezetes kalandok, a szép teljesítmények, a természet intenzív közelsége vagy a bajtársi együttlétek. De lehet, hogy egyszerűen csak nem vett tudomást a körülötte kavargó érzelmi viharokról, a közhangulat változásairól, levonta a következtetéseket, és megmaradt a maga útján.
4.
Mindenesetre a sokkoló balesetet követően ő már nagy terven törte a fejét, mit sem törődve az intézményesített hegymászóéletben elfoglalt helyével. Zsolt, mint kezdő, és csupán korkedvezménnyel klubtaggá váló mászó, a tradíciók szerint leginkább másodmászó lehetett, és könnyű utakban kellett bizonyítania rátermettségét. Ő azonban nem ranglétrát akart mászni, hanem hegyeket, és minden bizonnyal fel sem tűnt neki, hogy lehetne másképp is csinálni. Elolvasva Reinhold Messner Cél a Mount Everest című könyvét, Zsolt elérkezettnek látta az időt, hogy valami komoly célt tűzzön ki maga elé. A Fogarasi-gerinc megmászását.
A Fogarasi-gerinc még nyáron is embert próbáló feladat. Az amúgy sem könnyű terepet télen a szélsőséges időjárás, a havas-jeges felszín és a rendszeres lavinák nehezítik. Teljesítésével a Román Hegymászó Szövetség listájának legmagasabb fokozatába sorolódik az ember.
A nagy ívű tervhez sikerült társat is találnia, aki azonban az utolsó pillanatban mégis visszalépett. Zsoltban azonban élénken éltek a Messner-könyv szavai, a himalájai mászás élménye, és mit sem törődve a rosszalló pillantásokkal, egyedül vágott neki az útnak. A Fogarasi-gerincben nem kellett csalódnia, valóban embert próbáló feladat volt. Tapasztalatlansága miatt a nehézségek pedig csak fokozódtak. A hegyvonulat legvégéből indult, másfél napig törte a mély havat, így kifulladva, fáradtan érte el az igazi nehézségek kezdetét, a szélnek és hidegnek kitett gerincet. A technikailag is sokat kívánó részeken hamar kiderült, hogy házi gyártmányú felszerelése – habár küllemre megfelelt az elvárásoknak – nem állja az extrém igénybevételt.
Jégcsákányának alumíniumból készült nyele elgörbült, olyannyira, hogy időnként a térdén kellett visszahajlítania, ami viszont feltűnően könnyen ment. A saját maga hegesztette hágóvas lötyögött a lábán, nem tartott biztonságosan a jégen, firnen. Bakancsa orrával kellett lépéseket rugdosnia a hóba, aminek következtében nagylábujjairól hamarosan levált a köröm. A gerinc közepe táján kellett feladnia. Négynapos küzdelem után indult el a völgy irányába.
Zsolt azonban nem kudarcként élte meg a túrát. Az új, izgalmas tapasztalatok maradtak meg benne, a ködös, semmibe vesző gerinc, az esték csöndes magánya és persze a nagylábujjak lüktető sajgása.
Tavasztól kezdve már szinte minden idejét a mászással töltötte, ami megmutatkozott a teljesítményében, mind a sziklafalon, mind az iskolában. Eredményei a két helyen hiába álltak szöges ellentétben egymással, tanárai, mentorai mindkét oldalról ugyanolyan furcsán nézték a barátságos, de csökönyös fiút. Zsolt pedig mintha észre sem vett volna semmit ebből, csak a hegyekre koncentrált, méghozzá olyan intenzitással, hogy 1984-re elérte a jobb mászók technikai színvonalát. VI-os, VII-es utakat mászott, ami a modern sziklamászás szemszögéből visszatekintve csak akkor tűnik jelentős eredménynek, ha figyelembe vesszük a körülményeket is. Abban az időben ismeretlen fogalom volt a mászócipő, vagy a nagy biztonságot nyújtó nitt. Az utakban ritkán voltak előre elhelyezett biztosítóeszközök, a mászónak magának kellett gondoskodnia a biztosításról. Saját készítésű ékek, szögek kerültek a sziklába, és még ekkor sem számított különcnek az, aki a kőékelés technikáját alkalmazta. Az esést a társ egyszerűen vállbiztosítással, a testén körülhurkolt kötéllel tartotta meg.
Az akkori stílustól idegen volt a szabadmászás ideológiája, a cél a sziklafal lehető leggyorsabb, és legcélszerűbb módon való legyőzése volt. A mászók, ahol kellett, puszta kézzel kapaszkodtak, de ha gyorsabbnak tűnt, és volt rá lehetőség, nem haboztak mesterséges eszközök, ékek, szögek, kötélgyűrűk segítségéhez nyúlni. Biztosra mentek. Az utak hosszúak voltak, és az akkori felszerelés mellett a mászó a legritkább esetben kockáztatott meg egy esést. A melles ugyanis könnyebb esetben fájdalmat, nagyobb zuhanás végén akár bordatörést is okozhatott.
Életmódján az sem változtatott, mikor anyjával és annak új férjével Kolozsvárra költözött. Mostohaapja protekciójával egy exportra dolgozó gépgyárban kapott munkát, ahonnan sokan jutottak el Kínába, hogy ott konzervüzemek formájában építsék a román-kínai barátságot. Ő azonban csak vágyakozott a távoli vidékek után, egyszerű fémforgácsolóként nem volt esélye a kijutásra. Különösen, hogy a termelésben sem járt élen. Munkaideje egy részében hegymászó-felszereléseket gyártott a népgazdaság gépsorain. Így tett szert csavarokból fabrikált ékekre, továbbfejlesztett jégcsákányra, hágóvasra, sőt kezdetleges karabinerekre is.
Húszéves korában, édesanyja kapcsolatának hullámvölgyében költöztek vissza a hegyek közelébe, Gyergyószentmiklósra. A nappali iskola padjába azonban már nem tért vissza, este tanult, nappal pedig egy vasbetonszerelő cégnél dolgozott. Papíron. A hegymászóklub vezetőjének magas szintű, személyes kapcsolatai révén ugyanis alig lehetett látni az üzem területén. Szüksége is volt minden idejére, mivel komoly célt tűzött maga elé: a környék összes jelentős útját meg akarta mászni.
Váltott párokkal szinte napi rendszerességgel járt ki a sziklákra, Békásra, az Enyedi-szorosba, a Tordai-hasadékba. Olyan rettegett utakon jutott fel, mint a Függetlenség-repedés, amelyben csak húszméterenként lehetett elhelyezni egy szöget vagy éket. A köztes részeken pedig mászni kell, mégpedig gyorsan és félelem nélkül. Később új, mások által soha nem próbált utakon mászott fel, és próbálgatta magát a Magyarországról ekkoriban begyűrűző módszerben, a szabadmászásban is.
Szerette a hangulatot, ami magasan a talaj felett lepte meg, mikor a kötélen lógva körbenézett: kellemes zsibbadás áradt szét tagjaiban, egyedül volt, de mégsem érezte a magányt.
Azon kevesek közé tartozott, akik majdnem szabadon élhettek a nyolcvanas évek végének Romániájában. A diktatúrának nem volt baja a hegyekkel. Az élet azonban mind szűkösebbé vált, egyre többen hagytak el az országot, egyre több mászótárs tűnt el a határ mögött, és Zsolt családja is a kitelepülésben látta a jövőt. Mostohaapja kapcsolatai révén végül ők is megkapták a magyarországi letelepedési engedélyt. 1988 végén felszámolták gyergyói lakhelyüket, bőröndökbe tömték életük fontosnak tartott tárgyait, és kopott csomagjaikkal egy december közepi napon felszálltak a budapesti vonatra. Egyikükben sem volt izgatottság. Fásultan nézték szürkés távolba olvadó falvakat, lakótelepeket, pályaudvarokat. Egy idő után a hegyek sem látszottak már. Légüres térben suhant a vonat.
*
1994 – Hópárduc
1.
1994 egy téli estéjén úgy tűnt, Zsolt nekivághat a hegymászás felnőtt osztályának számító Himalájának is. A Mészöly kocsmában vette észre a hirdetést, amely a tavasszal induló Broad Peak expedícióról számolt be. Nem lepte meg egyáltalán, hogy ilyen felhívással találkozik, a Mészöly ugyanis nem hagyományos szórakozóhely volt. Az amúgy álagos kinézetű, bokszos, biliárdasztalos sörözőben a figyelmes szemlélő szokatlan jeleket vehetett észre. A hátsó teremből időnként izzadt, magnéziaporos emberek kerültek elő, az asztaloknál vagy hegymászásról vagy a hegyekről folyt a szó, a falra tűzött cetlik pedig jégcsákányokat, hátizsákokat, hétvégi mászásokat hirdettek. A Mészöly kocsma egy hátsó termében működött ugyanis a Fradi hegymászó szakosztálya is, az asztalok körül találkozott az akkori aktív hegymászó-kompánia. Nyüzsgő, élénk esték voltak ezek, a társaság pedig fiatalabb, mint az MHK-ban.
Zsolt leginkább az ismerősök és a klub könyvtára miatt járt le. Az egyik teremben kialakított műfal nem vonzotta, és amúgy sem edzett rendszeresen. Járt ugyan futni, túrázott a Kárpátokban, vagy kisebb mászóutakat tett az Alpokban, de mindezt akkor, ha volt ideje, és főleg ha volt célja.
A Broad Peak éppen ilyen cél lett volna: ez már egyike volt a tizennégy nyolcezresnek, igaz, ezt tartották a legkönnyebbnek a tizennégyből. A lelkesedést néhány héttel később a tények hűtötték le. A túra költségei messze meghaladták azt az összeget, amit akár napi huszonnégy órás alpinmunkával össze lehetett volna gyűjteni. Visszalépett, és a szokásos téli elfoglaltságai felé fordult. A munka mellett síelt, néha futott. Csatlakozott a felkészültségéről, elszántságáról és teljesítményeiről nevezetes Dékány Péter és Ozsváth Attila párosához, és a Tátrában, a Lomnici- falon másztak nehéz, téli utat.
A következő év elején pedig feliratkozott a már hagyományosnak számító Nagy Sándor szervezésű expedíció taglistájára. Természetes volt, hogy részt vesz az expedíción. Az évek során kialakult az a csapat, amelynek tagjai hasonló szenvedéllyel viszonyultak a hegyekhez. Szinte klubbá váltak, noha maguk nem állítottak nehézséget az új csatlakozók elé. Az expedíciós mászók közé tartozáshoz nem különleges teljesítmények vagy kivételes tapasztalatok kellettek, hanem csak annyi, hogy az ember hajlandó legyen részt venni az expedícióban. Azaz, hogy kész legyen a mindennapi életet, a munkáját, családját, terveit alárendelni a : hegymászásnak.
Az expedíciózás ugyanis nem csak jelentős anyagi áldozatot követelt. A tagoknak felkészülési túrákat kellett tenniük, edzésekre, mászni jártak, részt vállaltak a szervezésben, és még csak ezek után következett a több hónapos távollét.
Zsolt ismerte a tagok nagy részét, és a célpontot is. Ismét a Nagy Sándor által kedvelt Pamírba készültek, ezúttal a hegység nyugati oldalára, a Kommunizmus-csúcshoz és a Korzsanyevszkajához. A terv izgalmas volt. A Kommunizmus-csúcs 7495 méteres magasságával a Szovjetunió legmagasabb hegye volt. Már állandóan változó neve önmagában megelőlegezte a kalandot. Egy ideig Garmó-csúcsnak hívták, aztán átnevezték Sztálinra, 1962-ben pedig a Kommunizmus nevet kapta. Kalandjai később is folytatódtak, négy évvel később nevét egy egykori mozlim uralkodó után Iszmoilí Szomonira változtatták. A Korzsanyevszkaja minden szempontból egyszerűbb volt. Egyetlen néven ismerték, alacsonyabb volt, csupán 7105 méteres, és állítólag viszonylag könnyen el lehetett érni a csúcsát.
Így hát Zsolt abban reménykedett, hogy az expedícióról az első magyar hópárducként térhet haza. Nem kell Pelevin-regénybe illő átalakulásra gondolni. A derék magyar mászó nem a farkasember ázsiai változatává szeretett volna válni. A hópárduc amellett, hogy ritka magashegyi ragadozó, a hajdani Szovjetunió legnevesebb hegymászóinak kitüntetése is. Az öt szovjetunióbeli hétezrest meghódító mászók az Orosz Hegymászó Szövetség Hópárduc fokozatát nyerik el, amely egy oklevélen kívül nem. jár ugyan semmivel, de akkoriban hegymászókörökben sokat jelentett, Zsoltnak a Han Tengri, a Pobeda- és a Lenin-csúcs után már csak ez a két hegy kellett a rang elnyeréséhez. Az Első Magyar Hópárduc versenyben még ketten indultak rajta kívül: Kunos Gábor, és jelenlegi expedíciós társa, Straub József.
Zsolt és Straub azzal a szándékkal szállt fel a Záhonyba tartó vonatra, hogy visszafelé már hópárducként váltja meg a jegyet. Az út Moszkváig az ismert koreográfia szerint haladt. Az előző évekhez képest csak egy gödör hozott változatosságot a programba. A gödör a pályaudvaron helyezkedett el, és azért tett szert kétes nevezetességre, mert a reménybeli hópárduc óvatlanul belelépett. Hátán és kezében is nehéz zsákokat cipelt, nem tudta időben tehermentesíteni kifordult bokáját, így mikor a csomagokat leszórva földre huppant, már jókora daganatot tapogathatott. Eddig tartott tehát a túrája, lábra sem bír állni, nem hogy hegyet mászni, dühöngött.
Volt ideje mérgelődni, mert a többiek néhány órára sétálni mentek a városba, csomagmegőrző helyett a mozgásképtelen Zsoltra hagyva a felszereléshalmot. A háromnapos vonatút alatt a düh és a kétségbeesés közt hányódott, időnként pedig megvizsgálta, mennyivel csökkent közben a duzzanat. Taskentbe érve már lábra tudott állni, ami szerencse, mert az út a hagyományoknak megfelelően nem volt könnyű.
Először a taskenti helikopterbázisra utaztak, ahonnan nem indultak helikopterek sehová. A következő lépésben elmentek a buszpályaudvarra, és a váróteremben töltötték az éjszakát. Harmadik lépésben egy zsúfolt buszon elutaztak Ushanba, ahol a társaság egy újabb váróterembe vette be magát, Nagy Sándor pedig elment a városba helikopterre vadászni. A negyedik lépésben buszt béreltek, és elindultak Dusanbe városa felé. Az éjszaka egy részét a változatosság kedvéért a buszon töltötték, a hajnalig hátralevő órákat pedig kétezer méter magasan, egy hágón. Ötödik lépésben jött a kötelező elem, a teherautó-plató, amit egy repülőtéri váróban töltött éjszaka követett. Végül helikopterre szálltak, és a negyedik nap, happy end, megérkeztek a 4200 méteren kialakított Moszkovina táborba.
Az alaptábor, az Adzsik Tashoz hasonlóan több volt egy vízszintes területnél. Hajdani alkotói azt akarták, hogy a Moszkovina méltó legyen a felette magasodó hegy, a Kommunizmus-csúcs nevéhez, így a hely leginkább egy jól felszerelt sportkomplexumhoz hasonlított. Voltak étkezőbarakkok, százötven főt is befogadó, házra emlékeztető sátrak, szauna, sportcsarnok pingpongasztalokkal, röplabdapályával, és a kiegyensúlyozott pihenéshez nélkülözhetetlen kantin.
Az expedíciónak azonban a saját sátrait kellett használnia, így hamar fény derült arra, hogy Zsolt sátor nélkül érkezett. Nem tudatos súlycsökkentési terv része volt ez, vagy hanyagság, hanem egyszerűen nem volt pénze rá. Mindenesetre kivívta Nagy Sándor nemtetszését, aki ezt nem is nagyon takargatta. Végül tehát maga intézte el, hogy szállást kapjon összekötő tisztjük sátrában, az orosz Vologya mellett, aki rögtön átvette tőle a bűnbak kellemetlen szerepét is. Vologya, a Szovjetunió Sportmesteri fokozatának büszke tulajdonosa hatvan év körüli, pohos, szöszmötölős öregúr volt. Nagy Sándor az olajozottabb ügyintézés elősegítésére fogadta fel őt az expedíció mellé. Sajnos már az alaptáborban derült ki, hogy Vologya békés, magának való természete miatt teljesen alkalmatlan feladata ellátására, sportmesteri fokozatát pedig nem hegymászó tevékenysége, hanem birkózómúltja miatt kapta.
De hegymászóvá akart válni, még akkor is, ha sem a tapasztalata, sem a kondíciója, sem a felszerelése nem volt alkalmas a célhoz. Fanyelű jégcsákánya, ócska hátizsákja, kötött pulóverei inkább hegymászómúzeumba illettek, mint magashegyre. Mindemellett állhatatosan kitartott vágyai mellett, hiába érvelt, kérlelt és kiabált Nagy Sándor.
Vezetőjük szavai Zsoltot sem rázták meg, sőt, tulajdonképpen célba sem értek. A bokája miatti aggodalmától vezetve már másnap elindult a hegyre, mégpedig egyedül. Mielőbb meg akarta tudni, szorosra húzott sítúrabakancsában képes-e komolyan hegyet mászni.
Első nap a legközelebbi csúcs, a Csetürjoh felé vezető morénalejtőn próbálgatta a bokáját, majd az éjjel egy szikla mögött felvert táborban pihentette azt. Másnap megvizsgálta, miként viselkedik a lába havas, jeges terepen. Délután háromkor pedig már azt is tudta, hogy mennyire fáj, ha történetesen egy 6299 méter magas csúcson áll. Elviselhető volt az érzés. Annál kellemetlenebbek voltak a hirtelen emelkedés okozta magashegyi betegség tünetei. Fájt a feje, hányt és lefelé tartva még a hasmenés is nehezítette helyzetét.
Az éjszakát a hegy lábánál töltötte, az imént mászott csúcsra tartó társaival közösen. Mécs, Dora és Nádai Lászlók mellett ott ült a táborban a csöndes Vologya is. Másnap a furcsa négyes elindult a Csetürjohra, Zsolt pedig visszatért a nyüzsgő alaptáborba. Néhány órával később csatlakozott hozzá a csapata, akik a csúcs alól fordultak vissza, Vologya nélkül. Az idős orosz a három fiú győzködése ellenére sem akarta feladni célját. Sátor és rendes felszerelés hiányában maradt fenn a hegyen. Vologya a következő nap sem került elő, délután viszont befutott a magyar hegymászók másik fele, akik hiába próbálkoztak a Korzsanyevszakajával. Közülük egyedül a sajátos akklimatizációs taktikát követő Straub Józsi maradt a hegyen.
2.
Az expedíció rövid pihenőidőt tartott, de Zsolt bízva egyéni stílusában nem csatlakozott hozzájuk. Ki akarta próbálni, hogy bokája valamivel nagyobb magasságban is bírja-e a terhelést. Reggel tehát elindult a Korzsanyevszkaja felé. A morénamező már nem okozott számára meglepetést, ahogy a meredek hólejtő sem. Jól vette a kényesebb traverz akadályát is, és minden különösebb gond nélkül érkezett meg a második táborba. Tíz sátor állt a meredek ívű domb oldalában, de Straubot hiába kereste a hegymászók között. Talán már elindult. Mivel volt még ideje sötétedésig, ő is folytatta az utat, és közel a 6000 méteres magassághoz, egy áthajló szikla alá húzódott be éjszakára. Hideg volt, gyorsan főzött magának levest és teát, aztán visszahúzódott a hálózsákba. Jól érezte magát, és másnapra komoly tervet tűzött ki maga elé. Alpesi stílusban folytatja a mászást: minimális felszereléssel megkísérel egészen a csúcsra jutni, és onnan vissza a bivakhelyig.
Pirkadatkor kelt, gyors reggelit készített, majd hátizsákja tartalmát elrejtette a kő alá. Csokoládéval, fejlámpával, egy kulacs vízzel és meleg ruhával a hátizsákjában vágott neki a távoli csúcsnak. Kimászott egy meredek jégfalat, majd átharántolt a gerincre. Amikor a kiszélesedő gerincen magányos, üres sátrat pillantott meg, tudta, hogy közel lehet a harmadik tábor. Hamarosan valóban elérte a szűk hómezőt, ahol egymásra torlódva állt vagy tíz sátor, és néhány orosz mászó. Straub sehol.
Kisebb csoportokat előzve haladt végig a lankás, havas gerincen. A bokája bírta, könnyű volt a terep, letaposott hó mutatta végig az utat. Egyedül a viharos, hideg szél lassított tempóján. Remélte, hogy nem csökken tovább a hőmérséklet Szürke volt az ég, de a felhők magasan a hegy felett lebegtek, talán egy ideig még nem jön a szél. Hosszú gyaloglás után, délután háromkor érte el a csúcsot. Csak halvány örömöt érzett, túlságosan fáradt volt, hogy sokáig nézelődjön. Negyedórával később megindult visszafelé. Sietett, sötétedésig vissza kellett érnie a felszereléséhez.
Az alaptáborban a megszokott kép fogadta. A csapat a Moszkovina békés hétköznapjait élte. Ebédelni jártak a. kantinba, barátkoztak a nemzetközi csapattal, megismerkedtek egy kedves, kirgiz lánnyal, és még sportoltak is. Egyedül Vologya és Straub hiányzott, akik rejtélyes módon még mindig a hegyen voltak.
Az idős orosz birkózó napokkal később került elő. Az öregúr nem jutott fel csúcsra, de jelentős kilókkal került közelebb hajdani versenysúlyához. Elejtett szavaiból derült ki, hogy nem csak a hegy szívta ki az energiáit. Megviselte, hogy gyakorlatilag élelem nélkül vágott neki az útnak. Sőt, élelem nélkül érkezett már a táborba is. Hosszas faggatózás után a csapat előtt kirajzolódott Vologya szomorú története: az egykori birkózót arról tájékoztatták, ellátásáról a magyar csapat gondoskodik majd. A megállapodásról az expedíció azonban mit sem tudott, Vologya pedig nem akarta a problémáival terhelni őket. Megkísérelte tehát a másfél hónapos túrát a nassolásra hozott földimogyorón és mazsolán kihúzni. Hegymászóink még a szomorú vég bekövetkezte előtt befogadták a sztoikus öregurat.
3.
Zsolt egyéni taktikájára nem a kiszámíthatóság volt a jellemző, hanem valami nehezen átlátható belső ritmus. Ezúttal egy nappal a társai után indult a Kommunizmus-csúcsra. Igaz, barátait már a morénalejtő tetején, még a gleccser előtt beérte. A fejfájásra és rossz közérzetre panaszkodó Nádait kísérték lefelé. Zsolt számára nem látszott komolynak a probléma, így a jó erőben lévő Dora Lászlónak és Mécsnek is felvetette, másszanak tovább együtt. A fiúk hezitáltak, aztán mégis folytatták az ereszkedést, Zsolt pedig magányosan kapaszkodott tovább.
Meredek sziklaoldalt és egy kitett jégfalat kellett átmásznia, de a korábbi hegymászók által elhelyezett kötelek miatt egyik sem volt veszélyes. Kora délután pillantotta meg a sátrak színes kupoláit. Angol és orosz beszédet hallott, ahogy átvágott a táboron, de jó erőben volt, beszélgetni pedig nem volt kedve: pihenés nélkül haladt tovább a Borodkin-pilléren. A stabil idő miatt úgy gondolta, megkockáztathatja, hogy addig megy, amíg rá nem sötétedik. Akár lámpafénynél is találhat alvóhelyet.
A szürkületben még ki tudta venni a hómező jellegzetes hajlatát, ahol a feltorlódott hóban könnyen áshat magának hevenyészett bivakhelyet. Közelebb érve azonban ismeretlen jótevők által kibővített, többkamrás, tágas jégbarlangokat pillantott meg. A váratlan komfort és az elért 5500 méteres magasság elégedettséggel töltötte el. Úgy gondolta, megérdemel egy ananászkonzervet.
Szüksége is volt az energiára, mert reggel meredek, mélyhavas lejtővel találta magát szemben. Még halvány nyomok sem látszottak a hegyoldalban. Úgy tervezte, folytatja a lendületes mászást, de ehelyett fáradságos és lassú hólapátolás várt rá. Ha nem a hólapáttal dolgozott, akkor a fixköteleken kapaszkodott keresztül a jégletöréseken. Szenvedései átmenet nélkül értek véget a gerincen. Könnyen haladt a kemény firnen, noha 6000 méter felett járt már. Az út innen lefelé, a Kommunizmus-csúcs alatti platóra, a harmadik táborba vezetett. A jeges hómezőn néhány borostás orosz fogadta, előmásztak a sátrakból, és figyelték az ebben a magasságban szokatlan, magányos embert. Hegyimentők voltak, balesetre gyanakodtak. Nem örültek a hírnek, hogy balesetről szó sincs, a magyar alpinista egyszerűen csak társ nélkül bóklászik a Pamírban.
Zsolt ment volna tovább, de diplomáciai okokból elfogadta a hármas tábor őrzőinek meghívását egy teára. Ő maga csokoládéval bizonyította barátságos szándékait. A konyhasátorban, melyet az oroszok a legmeglepőbb magasságokba is képesek felcipelni, a hegymászásról beszélgettek. Zsolt elejtette a mágikus szavakat: Usba traverz, Korzsanyevszkaja, Han Tengri, Pobeda, és az oroszok megnyugodva engedték útjára. Kétujjas kesztyűikkel sokáig integettek még utána.
Folytathatta a feszes iramú kapaszkodást át a hómezőn, rövid ideig tétovázva a kitaposott nyom elágazásánál. Hirtelen döntéssel a halványabbikat választotta. Mély hóban kaptatott, amíg váratlanul véget ért a csapás. Nem. gondolkodott, hogy mi történhetett a nyomot taposó ismeretlen vándorral, hogy visszafordult-e vagy egy idegen bolygó lakói rabolták el ezen a ponton, csak azt remélte, új barátai nem látják a szerencsétlenkedését a táborukból Tudta, hogy eltévedt, de nem akart visszafordulni, inkább megmászott néhány kisebb jégfalat, és a hasadékok közt kanyarogva próbált átvergődni a hegy túlsó oldalára. Nagy kerülővel, sok időt veszítve ért vissza nyomba. Szürkületig viszont már csak annyi ideje maradt, hogy bivakhelyet keressen magának. Bemászott egy közeli jéghasadékba, és félóra ásással kuckót kapart magának a hóban.
A hajnali kelés helyett stratégiai okból nyolcig aludt. Szüksége volt minden erejére, mert egyetlen menetben akarta elérni a csúcsot. Késői indulása ellenére a legfölső táborban még látta a nemzetközi csapat készülődését, és a tömeg előtt kezdhetett kapaszkodni a gerinc oldalában. Odafenn viharos szél fogadta, ami ugyan lesöpörte a mély havat, de legalább annyira lassította is a tempót. Vigyáznia kellett, hogy az erősebb lökések le ne taszítsák a meredek oldalba. Egy idő múlva még a síszemüveget is fel kellett vennie, mert a szeméből kicsorduló, majd rögtön megfagyó könnyek zavarták a látásban.
A Korzsanyevszkajához képest nevetségesen rövid volt a gerincszakasz, és egy félóra múlva megpillantotta a Kommunizmus-csúcsot, amelyet meglepő módon kereszt díszített. Nem volt idő asszociációkra, egy osztrák hegymászóval kölcsönösen lefotózták egymást, aztán körülnézett. Délkelet felé sűrű, csipkés csúcsok látszottak a fagyosan tiszta levegőben. A Karakorum. Készített egy képet a nyolcezresek legendás vidékéről is, aztán már hópárducként indult visszafelé a gerincen.
Az ereszkedés nem tartogatott meglepetéseket. Két nappal később, amikor sűrű hófelhők vették körül a hegyet, elérte a Moszkovina tábort. A csapat teljes létszámban hallgatta az utóbbi napok történetét, ő pedig örömmel üdvözölte a sikeres csúcsmászásáról visszatért Straubot.
Zsolt innentől kezdve belevetette magát a társai által már alaposan megismert alaptábori életbe. Szaunázni jártak, pingpongoztak, a hosszú kártyacsaták fáradalmait pedig a kantinban pihenték ki. Izgalmat innentől csak a búcsúbuli hozott, amelynek még a beszélgetős szakaszában elfogyott a pezsgő, így kénytelenek voltak a Moszkovina kimeríthetetlen vodkatartalékaira alapozva folytatni az ünneplést. Az emelkedett hangulatú összejövetelen a fiúk beszélgettek a kedves kirgiz tolmácslánnyal, orosz nótákat tanultak, népek táncait gyakorolták és megmentették a mínusz tíz fokos éjszakában, pólóban üldögélő Mécs Laci életét.
Az utolsó kihívást az utazás jelentette. A túlzsúfolt helikopter sorban leszállt a hegyi falvakban, hogy komor arcú, krumpliszsákokkal megrakott nomádokat vegyen fel. A végén még két birka is helyet foglalt a csomagok tetején. Mégsem volt olyan forró a helyzet, mint a taskenti pályaudvaron, ahol a kalauzok érvényes jegyük ellenére sem engedték vonatra szállni őket. Csüggedten nézték az induló szerelvényt, amíg egy hasonló sorsú orosz társaságra lettek figyelmesek. Ők ahelyett, hogy beletörődtek volna sorsukba, a hátsó ajtón nyomakodtak fel a vonatra, és a kalauzok ellenállása közepette az ablakokon keresztül adták fel csomagjaikat. Mikor pedig elindult volna a vonat, egyszerűen meghúzták a vészféket.
A magyar csapat azonnal lemásolta a módszert. Ketten hátulról támadták a kalauzokat, Zsolt hátizsákokkal rohamozta az ajtót, időnként pedig ők is megrángatták a vészféket. Már elhagyták az állomás területét, mire minden felszerelésükkel együtt elfoglalhatták a helyjegyükön feltüntetett kabinokat. A kalauzok az indulás után udvariasan kezelték a jegyeket, jó utat kívántak, a társaság pedig nem értett semmit. A széteső Szovjetunióban azonban nem volt érdemes a dolgok magyarázatán rágódni. A hegyekből visszatérve nem is fogadhatta volna őket bizarrabb világ.
*
 |
| Kollár, Mécs, Hilda és Zsolt |
2006 – Hilda
1.
Vakító nyárra érkeztek haza, de az éles fény csak arra volt jó, hogy még jobban látsszon, Zsolt két világa semmiben nem hasonlít egymáshoz. A hegyen ő irányította a dolgokat, életerős volt, tudta honnan hova tart. Érezte a világot irányító kényes egyensúlyt, amelyre reagálva sikeresebb volt a környezeténél. Hazaérve csapattársai azonban beszálltak barátnőjük, feleségük, családjuk kocsijába, csak Zsolt ment haza egyedül az üres és puritán házába. Az elgazosodott kertben, munka és tervek nélkül egyszeriben távolinak tűnt, hogy ő bármilyen helyzetben szupermenként működhetett.
Otthonában nem a derékig érő fű aggasztotta legjobban, hanem hogy egyedül van, és reménye is kevés, hogy megismerkedjen egy kedves, elfogadó, szép, továbbá a hegymászás iránt elkötelezett nővel. A lányregények és a hollywoodi filmek hegymászóképével ellentétben Zsolt a civilizációban nem volt sem határozott, sem rámenős. Furcsának érezte, ha ismeretlen nőkkel kell beszélgetést kezdeményeznie, és történeteit is csak akkor osztotta meg, ha kérték rá.
Egy nyári sziklamászáson hallotta először, hogy ezek a képességek már nem is szükségesek a párkereséshez, mászópartnere internetes párkereső oldalon talált társra, ráadásul nem is egyre, hanem többre, egymás után, vagy időben kissé átfedésben. Zsolt nem értette, hogy miként működik a rendszer, de este azért feliratkozott egy ilyen oldalra, hogy napokkal később azzal szembesüljön: továbbra sem érti a rendszert. Ő maga nem írt senkinek, hiszen pár kép és néhány mondatnyi bemutatkozás alapján kit válasszon, és annak mit mondjon? Kapott viszont néhány levelet idősebb, kedves asszonyoktól, akik a szemét dicsérték, és ez épp elég volt ahhoz, hogy felhagyjon a párkeresés ezen módjával is.
Néha befutott még pár levél, de csak egyen akadt meg a szeme, mert az kedves szavak helyett pikírt stílusban közölte, szánalmas, hogy valaki nem vállalja az arcát, sőt, a nevét sem, és egy népszerű alak álcájában vadászgat nőkre a neten. Zsolt értetlenkedő levélben válaszolt, de hiába. Levelezőpartnere szembesítette a ténnyel: felesleges a további alakoskodás, ő valóban ismeri Erőss Zsoltot, sokat olvasott róla, így őt nem fogja átverni. A hegymászó szórakoztatónak találta a félreértést, de azért szerette volna tisztázni a helyzetet, úgyhogy megírta, hogy ő azonos önmagával, és ha erről meg szeretne győződni, akkor jöjjön el a hétvégi Grossglockner-túrára, ott kiderül az igazság, és mellesleg megmásszák Ausztria legmagasabb csúcsát is.
Zsolt nem tudta, hova vezet ez az egész, de gondolta, majd másznak egy jót, hegyivezetőként végül is hozzá volt szokva, hogy kezdőket vezessen a hegyekben. Egy augusztusi délutánon tehát begurult a Déli pályaudvar előtti parkolóba, ahol kissé sápadtan valóban várakozott egy magas, vékony, barna hajú lány, hátizsákkal a lábainál. Ő volt Hilda, akinek egyszeriben világossá vált, hogy nincs átverés, valóban Erőss Zsolttal levelezett.
Az út kellemesebb volt, mint ahogy azt a hegymászó gondolta volna. Végül is nem randevún, hanem mászótúrán voltak, előttük ült Zsolt két mászótársa is. Útközben kiderült Hildáról, hogy tanárnő egy kis, Esztergom melletti faluban, és osztálykirándulások révén ismerkedett meg a túrázással. Már a magyarországi hegyek olyan hatással voltak rá, hogy elkezdett teljesítménytúrákra járni. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy az izgalmas tevékenységet nemcsak hazai dombokon végzik, hanem nagyobb terepegyenetlenségeken is, és ezt a dolgot hegymászásnak hívják. Beiratkozott hát egy hegymászó tanfolyamra, ahol megismerkedett a sziklamászással, és volt egy háromezer méteres hegyen is. Fél éve mászott, amikor egy délután végül beült Zsolt mellé a kocsiba.
2.
A társaság a hegymászótúrák feszített tempója szerint egész éjjel vezetett, és hajnalban érkezett meg a hegy lábához. Sötét volt még, így Zsolt felvetette, felesleges lenne a kocsiban gubbasztva várni a pirkadatot, inkább induljanak el a legalsó menedékházhoz. Szikrázó napsütésben érték el a hüttét, ahol Zsolt újabb ötlettel állt elő. „Fáradtak vagyunk, de nappal úgysem lehet aludni, úgyhogy menjünk fel az út beszállásához.”
A csapat a Stüdl Grat nevű gerincet szerette volna mászni, ami izgalmas, hosszú, de nem túl nehéz sziklagerincen vezet fel a 3798 méteres csúcsra. Zsolt sem mászta még, gondolta, ha már ott vannak a beszállásnál, akkor nézzék meg, milyen az út kezdete. Két partira oszlottak, Zsolt került egy kötélre Hildával, de mivel a sziklás részek nem voltak túl nehezek, párhuzamosan másztak. Azaz Zsolt néha berakott valamilyen biztosítást a falba, amit a mögötte haladó Hilda vett ki. Egyszerre mozogtak, de ha leesnek, akkor a köztük lévő biztosítóeszközök valószínűleg megóvjak őket a nagy zuhanástól.
Zsoltnak sokáig nem tűnt fel semmilyen szokatlan dolog, és csak órákkal később eszmélt rá, hogy folyamatosan haladnak, Hilda egyáltalán nem lassítja a tempót. Így végül ahelyett, hogy rövid felderítés után visszafordultak volna, délután négykor elérték a csúcsot. Az alpinista elismerően nézett a lányra, és azt gondolta, ha nem is lesznek egy pár az életben, azért mászni eljárhatnak majd. Már délután hétkor visszaértek a menedékházba, ahol estig beszélgettek, főztek, és mint két rendes hegymászó, végigaludták az éjszakát. Csak hajnalban ébredtek fel, amikor a másik páros is visszaérkezett a hegyről, majdnem fél nappal utánuk.
Hildát nem gyors csúcsra jutásuk lepte meg, hanem hogy Zsolt egyáltalán nem olyan volt, mint gondolta. Rámenős, nagy dumás, vad sztorikkal hódító hős helyett kedélyes és csendes ember volt, akiről ha nem tudja, nem jutna eszébe, hogy nyolcezres csúcsokat hódit meg.
Az idő másnapra elromlott, egész nap túráztak, és annyi jelezte, hogy nem csak közös hegymászó programon vesznek részt, hogy utolsó éjjel Zsolt megfogta a kezét.
3.
Kapcsolatuk Magyarországon sem szakadt meg. Mászni jártak, majd találkozóikból lassan kihagyták az outdoor részt, míg végül már nem csak a kötél két végén voltak társak. A kapcsolatuk ennek ellenére sem nélkülözte az izgalmakat. Hildát munkája egy távoli faluhoz, Dághoz kötötte, így mindennapjaikat hajnali kelések és sok vonatozás fűszerezte.
Zsolt biztatónak találta, hogy kapcsolatuk kiteljesedése nem oltotta ki Hilda hegymászószenvedélyét. Első hosszú hétvégéjükre sem a Balatonra utaztak, hanem újra a Grossglocknerhez, igaz, ekkor már kettesben. Zsolt a kedvező tapasztalatok miatt izgalmasabb célt választott, a Palavicsini-jégfolyosót, ami normál esetben is kihívás, de különösen az októberben, téli viszonyok közt.
A kirándulás romantikus volt, bár számos tényező nehezítette. Hilda bizonytalanul mozgott hágóvasával a jégen, különösen, hogy a Zsolttól kölcsönkapott darab lötyögött is a bakancsán. Útközben hatalmas vihar tört rájuk, így végül nem a jégfolyosó volt a kihívás, hanem hogy elérjék a bivakházat. Idilli körülmények közé estek be. Rajtuk kívül senki nem volt a házban, kettesben töltötték az estét, kinn tombolt a vihar, odabenn pedig barátságosan pislákoltak a fejlámpák.
Az időjárás reggelre sem javult, a hegyet is alig látták a tomboló hóviharban, és Zsolt elég kalandnak ítélte meg azt is, hogy valamiképpen visszajussanak a hegy lábához. Rossz látási viszonyok közt, meredek terepen ereszkedtek, ezért kötélre vette barátnőjét. Ezzel egyszerre nőtt és csökkent a biztonságuk. Ahhoz, hogy biztosíthassa a lányt, neki kellett hátul mennie, mert ha kicsúszik, a jégcsákányait a jégbe vágva megfékezheti a zuhanást. A minimális látótávolság miatt viszont jobb lett volna, ha ő megy előre utat keresni. Úgyhogy Zsolt hol hátulról irányította Hildát, hol pedig ő ment előre, óvatosságra intve a lányt.
Már a hegy lábánál jártak, Zsolt lemászott egy darabon, és végre észrevette a jégfolyosót, ami kivezeti őket a lankás domboldalba. A következő, amit észlelt, a jellegzetes csikorgó, kaparászó hang volt. Tudta, hogy a felette álló Hilda kicsúszott, és most száguld lefelé a firnlejtőn. Két dolgot tehetett: megpróbálja elkapni, vagy félreáll, és hagyja hogy el száguldjon mellette, majd lerántsa őt is a kötéllel. Az előbbinek nem sok értelme lett volna, a nagy sebességgel zuhanó testet úgysem tudja megfékezni. Viszont nem volt lelkiereje félreállni, az érzelmei azt diktálták, hogy tennie kell valamit a lányért. Századmásodperc alatt döntött. Hilda rázuhant, fejbevágta a hátizsákjával, és már ketten pörögtek, bukdácsoltak a jégen. Igazán nagy baj nem történhet, villant át a fején, hiszen a lejtő végén ellaposodik a hegy, arra kell csak vigyáznia, hogy egyiküket se sértse meg a jégcsákányokkal.
Egy ideig lihegve feküdtek a hóban, aztán kigubancolták magukat a kötélből. Zsolt szeme alatt nőni és színesedni kezdett egy monokli, Hilda pedig hüppögött, a lábát fájlalta, és titokban meg volt győződve róla, hogy ilyen baki után nyilván faképnél hagyják. Szép kapcsolatnak indult, de Zsolt nem nézi el neki, hogy kicsúszott.
Teátrális szakítás helyett Zsolt átvette Hilda zsákját is, és megkezdték lassú, bicegős vánszorgásukat, át a gleccseren, le a hólejtőn, órákkal később elérve a parkolót. A hegy lábánál őszies idő fogadta őket. Megnyugodhattak, hogy vége a kalandjaiknak. Persze ha a hegyen elkezdődnek a nehézségek, nem lehet úgy elzárni azokat, mint egy nyomasztó filmet a tévében. Reggel hóvihar ébresztette őket, és már térdig érő szűz hóban indultak a völgy felé szerpentinen.
Zsolt az az ember, aki a hegymászásban is a legegyszerűbb módszerek híve, így érthető, ha az autózásban sem tulajdonít jelentőséget az olyan találmányoknak, mint a téli gumi. Ezúttal is kiderült, hogy a fejlesztés csupán útjuk kalandfokozatát csökkentette volna. A kimerült és megviselt pár még órákig nem szabadult a hegy fogságából. Autójuk akaratuktól függetlenül pörgött, csúszott az úton, néha csak a szegélynél feltorlódott hókupacok fogták meg őket, megmentve őket a szakadékba zuhanástól.
Végül leállították az autót, és azt tervezgették, hogy gyalog menekülnek a hegyről, amikor jármű tűnt fel a hóviharban. Az osztrák őslakos egy pillanatra visszahőkölt, amikor egy monoklis férfi és egy bicegő nő indult el kocsija felé, de Hilda anyanyelvi németje meggyőzte, hogy nem egy hegyi horrorfilm forgatásába csöppent, hanem a segítségére van szükség. A szerpentin végéig kölcsönadott nekik egy hóláncot, aminek segítségével kiverekedték magukat a hóviharból és délután Zsolt már azon gondolkodhatott, hogy még sok ilyen szép hétvégét töltene el ezzel a lánnyal.
4.
Februárban tovább mélyült a kapcsolatuk, Zsolt ugyanis túrát vezetett a Kilimandzsáróra, és elvitte magával barátnőjét is. Bár a hegy Afrika legmagasabb csúcsa, a kihívást itt nem a magasság jelenti, hanem hogy a mászásokat gyorsan, szinte akklimatizáció nélkül bonyolítják le. A túra különös odafigyelést igényel a vezető részéről is, és feladatait most már Hilda is szaporította. Zsoltnak figyelnie kellett a lemaradó, vánszorgó kuncsaftokra, miközben óvnia kellett a lányt, nehogy túlerőltesse magát. Barátnője ugyanis vidáman fecsegve gyalogolt velük, néha előrement a teherhordókkal, aztán bevárta őket, majd újra elsietett. Láthatóan felpörgette a magashegyi dzsungel, a kihívás, a hegy.
Ötezer méteres magasságban a lány is rosszul érezte magát, mint az összes mászó, éjjel egykor azonban a teherhordókkal indult a csúcsra, mert lassúnak találta a kuncsaftjaihoz alkalmazkodó Zsolt ritmusát. Már lefelé jött, amikor szembetalálkozott a még felfelé botladozó magyar turistákkal. Mivel amúgy a táborban, a sátorban fekve kellett volna várnia rájuk, inkább melléjük szegődött, és még egyszer felment a csúcsra.
Zsoltot megdöbbentette hogy milyen állóképessége van a diákokat túráztató tanár néninek. A mászásban egyedül a dzsungel pókjai és bogarai zavarták a lányt, de barátja tudta, hogy ilyenek már nem élnek a himalájai alaptáborokban. Úgyhogy semmi akadálya, hogy a következő expedíciójára a lánnyal együtt menjenek.
*
2010 – Cso-Oju
1.
Úgy indult a Cso-Ojura, mintha az első himalájai expedíciójára készülne. Megvoltak az ismeretei, akárcsak annak a lelkes kezdőnek, aki rengeteget olvasott a vágyott hegycsúcsairól, ám bizonytalanul tekintett a jövőbe. Bírni fogja? Milyen problémákkal szembesül majd, és azokat miként fogja megoldani?
Az expedíció jórészt ismeretlen tagokból állt, ami nem zavarta, mert vele volt Horváth Tibor, akivel az osztrák látogatásai és közös túrák során is jól megértették egymást. Kollár Lajos volt velük még a régi csapatból. Csatlakozott hozzájuk a Zsolttal egyidős hegymászó, Szlankó Zoltán. Mécs Laci néhány nappal később utazott utánuk Katmanduba, két olyan taggal akiket ő szervezett be hegyivezetői munkája révén: az ötvenhez közeledő Gál László és a negyven feletti síoktató, Wetzl Péter kísérték. A csapatot a csak túrázni szándékozó Kelemen Ferenc, és két filmes, Kollmann András és Tóth Zsolt tették igazán vegyessé.
A filmesek miatt találkozott Katmandu és a hegymászás új arcával. Nekik ugyanis oxigénre volt szükségük, hogy a nagy magasságokban is kísérni tudják a hegymászókat. Amikor a jól ismert hegymászóboltokban megemlítették, hogy oxigénre van szükségük, a kereskedő hátra vezette a társaságot. A sikátorból nyiló, félhomályos raktárban plafonig rakva álltak a palackok, a hegymászás különböző korszakaiból. A legjobbnak tartott, narancssárga orosz darabok, meg amerikai, japán, koreai típusok, változatos méretben, színben, és a használat különböző szintű jeleivel.
Katmanduból esőáztatta, sáros utakon, döcögtek a kínai határ felé. Vízmosásokon, leszakadt útszakaszokon, esőáztatta dzsungeleken vágtak át. A kaland azonban addig tartott, míg igazán közel kerültek a hegyekhez. A határtól a harmadik világbeli csapások tökéletes minőségű műútra váltottak, és csak a korábbi expedíciókon megszokott bürokrácia emlékeztetett arra, hogy egy térkapun keresztül nem Svájcba, hanem a világ egyik leghatékonyabb diktatúrájába, kaptak bebocsátást.
Sikeres Everest-mászásakor járt a vidéken utoljára. Dzsippel száguldottak Tibet mélyére, és a kínai szervezés megoldotta, hogy a figyelmetlen szemlélőnek, ne tűnjön, fel a vidék áldatlan helyzete. Nyalam városa, amely egykor a letarolt tibeti házak helyére felhúzott szocreál betonbarakkokból állt, újra tradicionális településnek tűnt. Persze csak ha távolról, hunyorogva nézték. A tibeties jegyekkel ellátott hotel vasbetonból épült, és toronyház magasságú volt.
A fűtetlen, rideg szállodában egy ideig a bőséges étkezéssel szórakoztatták magukat, a rengeteg kínai csatorna közt szörföltek, majd magukra öltötték a minden szobához járó, rikító színű nejlonotthonkákat és abban ijesztgették.egymást a. folyosókon, így futottak bele az Explorers csapat tagjaiba, Klein Dávidba, és az akkor már akklimatizációs problémákkal küzdő Ács Zoliba, akik a Sziszapangmára igyekeztek
Rövid találkozó volt csupán, a két csapat viszonya az utolsó, 2003-as közös expedíció óta inkább hűvös volt. Zsolték másnap reggel amúgy is indultak tovább, igaz nem a Cso-Oju, hanem az Everest alaptáborába. Egykori táboruk ugyanis 5300 méter magasan volt, könnyen megközelíthető helyen, így gyors és könnyű akklimatizációs lépésnek tűnt itt tölteni egy rövid időt. Arra azonban nem számítottak, hogy ennyire könnyű lesz ez a lépés. A hegy közelében várták, hogy mikor térnek át az ismert kőútra, amin csak dzsipek képesek felkapaszkodni. Akkor értette meg, hogy mekkorát változott a vidék, amikor még mindig a jó minőségű műúton haladva megpillantotta a Rongbuk kolostort. A kínaiak szinte az Everest lábáig vezették fel az utat. A kolostor felett kis hotelt húztak fel, körülötte pedig nejlonlapokból álló bódéváros terpeszkedett. A buszok idáig hozták fel a turistákat, akik elvegyülhettek a nejlonsátrak közt. Némelyikre a „hotel”, másokra a „restaurant” vagy a „souvenir” szavakat mázolták tel. Kívül fóliát lengetett a szél, belül padok és jaktrágyával működő kályhák álltak, amelyek mellett tibeti ékszereket, sült krumplit vagy rizstésztát árultak.
A lehangoló település felett egy épülő mobilátjásztó-állomás vasállványzata magasodott. Meg a Mount Everest, amelynek látványa mégsem hatott lelkesítően a csapatra. A hirtelen emelkedéstől kótyagosak voltak, volt, akinek a feje fájt, mások hányingerre panaszkodtak, Zsolt csak erőtlennek érezte magát. De ez természetes, mondogatta, majd megszokjuk.
Elvetették tervüket, hogy még aznap magasabbra túrázzanak. Az egyik benzinfőzőktől szmogos nejlonétteremben üldögéltek, a két tibeti szakácslánnyal viccelődtek, és várták, hogy elmúljon fejükről a szoros vasabroncs. Este hamar visszavonultak a szállodájukba, és ágyba zuhantak. Zsolt éjjel zajokat hallott, de olyan kába volt, hogy még a szemét sem nyitotta ki. Reggel derült ki, hogy a csapat trekkingese rohant ki éjjel pisilni, de közben valaki bezárta a hotel ajtaját, és Kelemen Feri kinn rekedt az ötezer méteres magasság kegyetlen hidegében. Dörömbölt, mert érezte, alsónadrágban nem sok esélye van a túlélésre, de sokáig úgy látszott, az expedíció már az elején és a legváratlanabb helyen tragédiába torkollik. Végül valaki feltápászkodott és megmentette.
A társaság reggelre sem került jobb állapotba. Zsolt a reggelinél még arról beszélt, hogy feltúrázik a Horbein-kuloár alá, az alaptáboron túlra. Az egy szép séta, jó akklimatizáció, magyarázta, de valójában még mindig motoszkált benne évtizedes terve, hogy egyszer majd megmássza az északi fal rettegett útját. A meredek bevágást nézegette már az 1996-os expedíción, és 2002-ben szinte el is indult benne.
A valóság egyelőre azonban nem kedvezett az extrém mászásnak. Már a Rongbuk feletti morénagerincen szétszakadt a társaság. Rosszkedvűen vonszolták magukat előre a nyúlós ködben, és bár Zsolt ment az élen, egyértelmű volt, hogy az alaptáborba sem érnek el. Csak Horváth Tibi volt lelkes, ez volt élete első expedíciója, felvillanyozta, hogy a világ legmagasabb hegye felé tartanak. A társaság kora délután visszafordult. Lefelé tartva botlottak bele a lemaradtakba, akiket útközben letartóztatott a kínai katonaság, de miután kiderült, hogy nem Tibet elszakadásáért küzdő gerillák, hanem őszi légyként kóválygó hegymászók, elengedték őket. A két filmes volt a legrosszabb állapotban, falfehéren botladoztak a sor végén. A délutánt nem a hotel bárjában töltötték, már csak azért sem, mert ilyen több száz kilométeres körzetben nem volt. Bedőltek ágyaikba, és csak sovány vacsorájukat elfogyasztani keltek fel.
2.
Zsolt néhány nap nyugalomra vágyott, de az éjszaka nem volt pihentető, másnap pedig indultak a Cso-Oju felé. Dzsipjeikkel visszaereszkedtek a széles tibeti fennsíkra. Nyílegyenesen utakon szelték át a szél korbácsolta, ritkás füvű síkságot. A végtelennek tetsző tájon semmi nem mozdult, úgy tűnt, mintha Tibet a világ többi részéhez képest tényleg közelebb lenne az időtlenséghez. Néha bő ruhás, jakszőr ködmönbe burkolózott tibeti pásztorok mellett száguldottak el, akik hosszasan néztek a konvoj után.
A valóságba, csak az alaptáborba érkezve zuhantak vissza. A 4700 méteren fekvő zöld mezőn már álltak a sátraik és a konyhasátruk. Csak le kellett ülniük, és a személyzet, már hozta is az ebédet. De nem ez volt az egyetlen luxus. A kínaiak egy kőépületet is felhúztak a műúthoz közeli táborban. A félhomályos helyiségbe lépve Zsolt úgy érezte, egy Tibetbe telepített vadnyugati film jelenetét látja. A házban állt a füst, kínaiak kártyáztak egy asztal körül, és ahogy felnéztek, látni lehetett, hogy egyikük sem józan. Összekötő tisztjük bizonytalanul felállt, és a pultra mutatott, hogy nála lehet venni sört meg pálinkát, de vannak jó hegymászó felszerelései is. Kifordult a helyiségből.
A bizarr kunyhó nem sokáig rontotta a hangulatukat, mert másnap a megérkező jakokkal és jak hajcsárokkal elindultak a felső alaptáborba. A jakok azok az állatok, amik ha nem a valóságban léteznének, akkor csakis A csillagok háborúja egy egzotikus bolygóján lennének elképzelhetők, A tagbaszakadt, csupa izom, félig vad, loncsos kérődzőket sem viselkedésük, sem felépítésük nem jámbor teherhordóknak predesztinálta. A zsíros hajukat befonva hordó tibeti férfiak is úgy bántak velük, mintha egy falka oroszlánnal kellene elszállíttatniuk az expedíció felszerelését. Óvatosan málházták fel a mogorva állatokat, és minduntalan félreugrottak, ha azok váratlan mozdulatot tettek. Késő délelőttre mindegyikük hátán csomaghalmok magasodtak, és a. menet elindult a völgy irányába.
Kétnapos, könnyű út lesz, magyarázta vezetőjük. Zsolt pihenni szeretett volna, és örült, hogy könnyed sétával juthat el végcéljukhoz. Az ösvény azonban minden órával egyre meredekebb lett. Egy ideig döngölt földúton haladtak, amelyen motorokkal száguldoztak a helyiek. Jövetelüket visító zajok jelezték. Ami az európai városok külső kerületeiben az autóalvázra szerelt kék fény, az itt a motorbicikli tankjára erősített mp3-lejátszós boombox volt. A tibetiek pendrive-ról bömböltetett helyi slágerekre motoroztak fel-alá a pusztában. A felvert por még akkor is hosszasan emlékeztetett rájuk, amikor már rég elhaltak a turbófolk hangjai.
Zsolt fáradt volt, és úgy érezte, fenségessége után a tibeti fennsík felvillantja az összes rossz tulajdonságát. Hideg, száraz szél csapott le rájuk, vadul égette a nap, miközben fáztak az ujjai.
Az este sem hozott megnyugvást. Egy mocsaras, bűzös réten táboroztak le, birka- és jakürülék halmaira állították a sátraikat, aminek köszönhetően az étkezősátorban olyan gyomorforgató szag terjengett, hogy a társaság alig evett valamit. Este pedig megérkeztek a környék pásztorai, hogy felkeressék a mező szélén álló, lehangoló bódékocsmák valamelyikét.
Elcsigázva kúsztak be sátraikba, de még ilyen helyzetben is feltűnt, hogy az operatőr különösen rosszul viseli a megpróbáltatásokat. Állítólag ez volt a könnyebb nap.
Másnap már nem voltak illúzióik. A táj nem változott, a poros, motorbiciklikkel is járható úton gyalogoltak tovább. Néha jól felszerelt katonai táborok mellett haladtak el. A drótkerítésen belül szépen karbantartott barakksorok, takaros ösvények, szélkerekek és őrtornyok látszottak. Innen lövik a tibetieket, akik a közeli völgyön keresztül Nepálba próbálnak menekülni. A hágó túloldalán, a gleccsermezők alatt ugyanis már a Kumbu-völgy kezdődik, ahonnan az expedíció szakácsa is származott. Szerencséjének köszönhetően ő legálisan térhet majd vissza a szabad világba.
A vánszorgás kínját enyhítette, hogy mellészegődött Tibi. A fiú még a nehéz körülmények közt is vidám volt, tájékozott és kellemes beszélgetőpartner. Régi vágya vált valóra, éveken át csak álmodozott a Himalájáról, Erőss Zsoltról olvasott, ismerte a kalandjait, ismerte a hegyeket, és most együtt gyalogolnak egy nyolcezres hegy alaptáborába.
A patakon átkelve megszűnt az út, és meredek, mozgóköves, kellemetlen terepen haladtak tovább. Rég volt ilyen rossz felmenetük, magyarázta Zsolt. Pedig a kétnapos gyaloglás amúgy rövidnek számított, volt, amikor egy hétig is kellett túrázniuk. Most azonban figyelnie kellett, hogy egy rossz lépés miatt a protézise ne törje fel a lábát, és félóránként le is kellett vennie, megtörölni. Időnként jakcsordák jöttek szembe, terhek nélkül, jelezve hogy több expedíció is elérte már az alaptábort. Végre az alacsonyan függő, szürke felhők alatt színes pontokat pillantottak meg: a felső alaptábor.
Hiába érték el a sátrakat, nem rogyhattak le, hátizsákjukat a földre dobva. Az alaptábor akkora volt, mint egy kisebb falu. Fél órán keresztül vánszorogtak a sátrak közt. A Cso-Oju a legnépszerűbb nyolcezres volt, kereskedelmi expedíciók sora szervezett ide túrát a nagyravágyó bankszakembereknek, reklámguruknak, és a fejlett világ gyors, igaz limitált hatósugarú hírnevet kergető kalandorainak.
A végtelennek tűnő táborban vánszorgók helyzetét az extrém magasság is rontotta. A hegy lábánál fekvő tábor ugyanis 5700 méter magasan volt, magasabban, mint a legtöbb helyen az első tábor. A Mont Blanc csúcsánál közel ezer méterrel magasabban álltak a sátrak.
Közben rákezdett a havazás, és a táboron átszelő túra lidérces álommá vált. Mintha egy végtelenül ismétlődő filmben gyalogolnának, hasztalan reménykedve, hogy egyszer kikerülnek az időhurokból. Végül csak megpillantották ismerős teherhordóikat. Itt senki nem állította fel a táborukat, mint a nepáli túráikon megszokták. Hevenyészve felhúzták a sátraikat, és végre beájulhattak a hálózsákjaikba. Amióta elindultak, folyamatosan úton voltak, semmire nem vágytak jobban, mint hogy néhány napig ugyanazon a helyen hajtsák álomra a fejüket.
3.
A pihenés helyrerázta a csapatot. Egyedül az operatőr pulzusa nem normalizálódott, így végül úgy döntöttek, vonuljon le ő is a civilizációba visszatérő trekker társukkal.
Zsolt izgatottan várta a hegymászás kezdetét, amikor kiderül, hogy visszatérhet-e a magashegyi mászáshoz. Az első táborba vezető út nem volt nehéz, olyan sok mászó járt fel-alá, hogy szabályos ösvény vezetett a hegyre. Ennek ellenére a menet kivett belőle minden erőt. Csúszkált a jégen, billegett a köveken, csak erőből tartotta magát, erősen támaszkodva a túrabotjaira és ép lábára. De még nehézségei ellenére is lehagyott néhány kereskedelmi expedíciós tagot.
Szlankó Zoli és Horváth Tibi eltűntek felette a hegyoldalban, és egyedül küzdött a gleccser feletti morénalejtő billegő köveivel. Lehangoló, monotóniatűrést és kitartást követelő terepen haladt. Még a bakancsot sem kellett felvenniük, sportcipőben érték el az első tábort.
Hatalmas, morénás terület húzódott előttük, sátorhelyet azonban mégis nehezen találtak. Annyian voltak a hegyen, mintha egy különleges helyre telepített nyári fesztiválon járnának. A hangulat is olyan volt, mint egy hosszabb buli utolsó napján. Elgyötört arcú emberek bóklásztak a sátrak közt, mindenfelé szemét, üres oxigénpalackok úszkáltak a kis gleccsertóban.
A látvány megdöbbentő volt. A magashegyi mászás hangulatának változása évek óta érzékelhető volt, de amit itt tapasztaltak, új korszakot jelentett. Az a cirkusz, ami eddig az alaptáborokig jutott, most már a hegyen folytatódott. Az alaptábor és az első tábor közt folyamatosan ingáztak a teherhordók, hogy elegendő élelmet és kényelmi felszerelést hordjanak fel a kereskedelmi expedícióknak.
Csak a 6100 méteres magasság hatása nem változott. Nehézkes mozdulatokkal ástak maguknak sátorhelyet a havazásban. Reggel pedig egyikük sem volt éhes, sem pedig kipihent. Reggeli helyett összepakoltak és délben már az alaptáborban voltak. Zsolt rögtön a konyhasátorba ment, lecsatolta a lábát, és hámosító krémmel vette kezelésbe meggyötört csonkját. Ha felsebesedik, nemhogy mászni, de menni sem fog tudni, úgyhogy nagyon kellett vigyáznia.
Néhány napig szinte ki sem mozdult a közösségi helyiségből, csak este bicegett el a sátráig. Elégedetten látta, hogy a lába gyógyul. A hosszabb pihenés nem zavarta, mert a táborban jó volt a hangulat. Tiborral beszélgettek, a laptopján a fotóit szerkesztette, és mivel nagy volt a csapat, mindig történt valami érdekes. Megérkezett Mécs Laci, Gál Laci és Wetzl Péter is, egy serpával, aki az egyedül maradt filmesnek segít majd a hegyen.
A derült idő érkeztével a szokásos forgatókönyv szerint Zsolt, Szlankó Zoli, Tibi, Kollmann Andás és a serpája elindultak a kettes táborba. A nehézségek már egészen alacsonyan elkezdődtek. A gleccseren kiderült, hogy hiába tartottak hosszú pihenőt, Zsolt lassú volt, nehezen mozgott, nyoma sem volt annak az erőnek, ami más expedíciókon hajtja. A többiek is nehezen vánszorogtak. Az időjárás nem lelkesítette őket, a szürke égbolt néha lassú havazással burkolta be a tájat, hogy időnként úgy tűnt, inkább valami szűk folyosóban gyalogolnak, nem a tágas Himalájában. Nem is érték el a 7100 méteres kettes tábort, egy hosszú és lankás hólejtő végén, a 6800 méteres köztes táborban éjszakáztak. A csomag nélkül, serpájával mozgó filmes jutott csak feljebb. Már akkor kapta a hírt a táborállításról, mikor 7000 méter környékén járt. Így Kollmannék végül egy nehéz éjszakát töltöttek odafenn, amely arra volt jó, hogy megfigyelje: a serpákat ugyanúgy gyötri a magasság, mint az európai halandókat.
Éjszaka állandósult a havazás, és a csapat megbeszélte, hogy visszavonulnak. Rádión értesítették Kollmannékat, akik nem sokkal később megjelentek ideiglenes táboruknál. Mécsékkel az egyes táborban találkoztak, és az egész csapat egyszerre ereszkedett vissza.
Az út fájdalmasabb volt, mint korábban. Minden egyes lépésnél ütést kapott a csonkja, igyekezett finoman lépni, de ezt a hegyen legtöbbször nem lehet megtenni, hiszen az elsődleges, hogy ne csússzon ki és a lába rendesen kapszkodjon meg a hóban, a köveken. Bakanccsal kiegészített műlába nehéz volt, gyötörte, csavarta az érzékeny amputált részt. Szeme előtt a sátra és a közösségi helyiségük lebegett, ahol kényelmesen felrakhatja a lábát egy székre, és pihenhet. Kínlódva, és halálosan kimerülten érte el a tábort.
4.
Szinte szerencseként élte meg, hogy a havazás állandósult, és egy hétig ki sem lehetett mozdulni a sátrakból. Beszorultak az étkezősátorba, megnézték A Karib-tenger kalózainak összes részét, melyeknek szórakoztató faktorát csak növelte Lajos átkozódása. Az expedícióvezető a polgári életben színházban dolgozott, igaz hogy adminisztratív munkakörben, ügyelőként, de még így is a magas művészet kérlelhetetlen elkötelezettjeként szállt síkra a popkultúra ellen.
A fennmaradó időben a tagok intenzíven blogoltak. Volt saját oldala Mécs Lacinak, Horváth Tibinek és Gál Lacinak, és mindegyikük örömmel olvasta fel az aznapi beszámolóját. Zsolt jól szórakozott, de a vidám sorok el is bátortalanították. „Én nem tudok ilyen vicceseket írni, meg a többiek jobban, érthetőbben foglalják össze az eseményeket – magyarázta Hildának, hogy miért ritkultak meg a levelei. – A blogokból minden kiderült, én meg jól vagyok, és hallom, otthon is minden rendben, nincs miért izgulni.”
A hosszú tétlenséget kihasználva négyen lementek egy napra pihenni az alsó táborba. Zsolt nem tartott velük: „Igaz, hogy az 5700 méteres tábor magasan van, de ilyen rövid idő alatt nem lehet feltöltődni”, érvelt a passzivitás mellett. Míg a többiek napokra eltűntek, ő arra koncentrált, hogy a lába jó állapotba kerüljön a csúcsmászásra. Keveset mozgott, az alacsony oxigénszint miatt kellemes volt lelassulni, krémezgetni a csonkját, miközben a csúcstámadáson mélázott.
A tespedésből nem a jó idő rázta fel, hanem a szomszédos kínai expedíció nyugtalanító lépése. A tábor legnagyobb expedíciója vállalta magára, hogy a csapatoktól beszedett díj ellenében kifeszíti a csúcsra jutást segítő köteleket. A kereskedelmi expedíciók korszakában a legtöbb mászó már csak akkor lépett a hegyre, ha a csúcsig húzódott az eltévedést és esést megakadályozó kötélrendszer. Még tartott a rossz idő, de már útnak indítottak a magashegyi munkásokat. És ahogy várható volt, lavina sodorta el a serpákat.
A tábor felpezsdült, egymás sátraiba jártak át friss információkért. „Nem lehet tudni, hányan haltak meg.” „A kínaiak kivárják a havazás végét.” „Mégsem várnak, mentőcsapatot indítanak.” Végül megnyugtató hírek csordogáltak. „Nem történt tragédia. Négy embert hoznak le a hegyről.” A szerencsétlenül jártakat egy lhászai kórházba szállították végül.
5.
Újabb hét vesztegelés után végül egy reggel kristályosan tiszta ég alá léptek ki a mászók. Kezdődhetett a mászás. Pontosabban annak első lépései a félbeszakadt kötéllánc kiépítése. A kereskedelmi expedíciók serpákat adtak a kínai csapatnak, hogy befejezhessék a munkát. A körülmények nem voltak ideálisak. A rengeteg friss hó felső rétege fagyott csak össze, bizonytalan, könnyen megcsúszó felszínt alkotva. De a kuncsaftok hegymászásra fizettek be, és ehhez kellettek a. kötelek.
Néhány nappal később Zsolt is elégedetten figyelte a távolban, a csúcs alatt mozgó apró, fekete pontokat: a köteleket hószögekkel rögzítő serpacsapatot. Mire a magyarok odáig jutnak, kitapossák a nyomot, lesznek kötelek és a hó is leülepszik. Az alaptáborban már mindenki a hágóvasát élesítette, mikor újabb sokkoló hír érkezett. A fent dolgozó serpákat is elvitte egy lavina. Az információk kínosan lassan érkeznek ilyenkor, és órák teltek el, mire kiderült, hogy csodás módon ezúttal is elkerülték a tragédiát.
A teljes történet csak akkor állt össze, amikor egy nappal később betrappoltak a feldúlt serpák. Már a felső régióban rögzítették a köteleket, amikor az egyik hószög alatt elvált a kérgesre fagyott lejtő, és a gyilkos deszkalavina elragadta a csoportot. Szerencséjükre mindnyájan rögzítették magukat a kötélre, és a legfelső biztosítási pont sem szakadt ki, így a hó kirohant alóluk, ők pedig ott maradtak a kötélen lógva. De nem folytatták a munkát. Erőltetett menetben menekültek le a hegyről, és még magashegyi bakancsaikat sem vették le, amikor bejelentették, nem mennek fel többet. Az alaptábor magashegyi munkásai összefogtak, és együtt mondták ki: a hegy most életveszélyes, az időjárás rossz, több serpa nem kockáztatja az életét.
A döntés nem csak számukra jelentette a szezon végét. A kereskedelmi expedíciók a kötelek hiányában reflexszerűen a levonulás mellett döntöttek, és néhány nappal később a felére zsugorodott az alaptábor. Az expedíciózás pszichológiailag kritikus pillanata ez: tömegek csomagolnak össze, és ettől még a szélsőséges optimistákon is úrrá lesz a kétség. Talán igazuk van, és mostantól jobb esetben az időt fecsérelik, de az is lehet, hogy az életükkel játszanak?
A sátrak közt állva beszélgettek, az előnyöket és a kockázatokat vették sorba. Nyilván nem véletlen, hogy sorban vonulnak le a hegyről a mászók. „Mások tapasztalata alapján nem akarok döntést hozni”, zárta le a tépelődést a Zsolt. Nem a megérzéseiben bízott, egyszerűen azt a taktikát követte, hogy amíg van lehetőség, próbálkozni kell. Az időjárás is javult, és aki alapvető alpesi hegyi tapasztalatokkal bírt, az már el tudott indulni a csúcsra. A tömeges levonulás ellenére is népvándorlásra emlékeztető menet lódult meg a csúcs felé. Zsolt megdöbbenve vette észre, hogy hiába megy harmadszorra a hegyre, a formája nem javult.
Egy orvos szemével az állapota nem volt aggasztó. Még csak kilenc hónapja élt egy lábbal, miközben a rehabilitáció ideje egy-másfél év szokott lenni. Ő maga sem volt elkeseredve: „A kereskedelmi expedíciók mászói haladnak ilyen tempóval – gondolta –, és sokan el is érik a csúcsot. Nekem is van esélyem.”
Az expedíció többi tagja sem volt jó kondícióban. A többhetes tétlenség elgyengítette őket, az 5700 méteres magasságban töltött hosszú idő pedig nem csak az erejüket, de mintha a motivációjukat is tönkretette volna. De nehéz volt úgy küzdeni a csúcsért, hogy szemből közben folyamatosan érkeztek a felsőbb táborok felszerelését leszállító serpák, és a levonuló hegymászók.
A 6800 méteres köztes táborban jártak, amikor egy japán expedíció elkeserítő hírt hozott. 7500 méterről fordultak vissza. Már átmásztak a nehezebb részen, a sziklapadokon, ahonnan lankás hómezők vezetnek a csúcs alá. A hó azonban továbbra sem szilárdult meg, ropogott a lábuk alatt, jelezve, hogy bármikor elszakadhat, magával sodorva őket is. A magyar csapat gyorsan hozta meg a döntést: feladjak, nem próbálkoznak tovább.
Egy fentről érkezett serpa is helyeselte a döntésüket: „Tizenhat alkalommal voltam nyolcezer méteres hegyen. Ezt is megmásztam már 93-ban. De most nem lehet, veszélyes”, mondta nevetve Zsoltnak, majd rágyújtott egy cigarettára.
Mivel még messze volt az este, elhatározták, hogy sportból felmennek a 7200 méteres táborba. Látszott, hogy Mécs Laci van a legjobb erőben, ő akár még egy gyors csúcsmenetbe is belevághatott volna, de végül csak rövidet pihent a kettes táborban, majd egyből ereszkedett is vissza. A később érkező társainak kellett összepakolniuk a tábort, és levinniük a közös felszerelést. Wetzl Péter végül innen, és nem a csúcsról síelt le, a többiek pedig leereszkedtek az egyes táborig.
6.
Másnap reggeltől Zsolt számára megint elkezdődött a gyötrelmes időszak. Teljesen fel kellett számolniuk ezt a tábort is, így végül harminc kilós hátizsákkal billegett lefelé a bizonytalan terepen. Nehezítette helyzetét, hogy szorosan felzárkózott mögé a filmes fiú serpája, hogy megtartsa, ha eldőlne. Ami a segítőkész serpa karmája szempontjából hasznosnak tűnt, idegesítette Zsoltot. Hallotta, hogy a tibeti ott liheg a tarkójában, és mellé ugrik, amikor megtántorodik. Úgy kellett elhessegetnie, mondván, egyedül is tud járni.
A gleccser végéhez feljött Lajos is, de már akkor vette át a zsákját amikor lábát csúnyán feltörte a protézis. Összeszorított foggal csoszogott be a táborba.
Az alaptábor a teljes levonulás lázában forrongott. Egyetlen ember arcán ült csak elégedett arckifejezés: Egy német mászó végül egyedül elérte a csúcsot. „ Mintha tojáshéjon kellett volna járnom, olyan bizonytalan volt a hó a csúcs alatt. Nagyobb társaságokat meg sem tartott volna. De én már sokszor próbálkoztam azelőtt, tudtam, hol kell figyelni”, mondta, és áhítattal kortyolt bele a teájába.
Az alaptáborban nem volt idő pihenni, és a sebeit kezelni. A menettel együtt hamarosan ők is úton voltak. Kínosan lassan botorkált, egy ideig beszélgetett Tibivel, aztán már csak ő beszélt hozzá, míg végül nem emlékezett másra, mint a fájdalom keltette ködökre, és hogy egyetlen cél lebegett előtte: leérni a civilizációba.
Az utat elérve egy motoros állt meg előttük. A jóval lejjebb járó Mécsék küldték elé a tibeti srácot, hogy némi pénzért szállítsa le meggyötört társukat. A motor sem volt megváltás. A gép pattogott a köves terepen, a lábtartó verte a lábát, és fülsértő zene üvöltött a tankra szerelt hangszórókból. Ráadásul a végén újra talpra kellett állnia, mivel tilos volt a turistákat motoron szállítani, így még egy kilométernyi vánszorgás várt rá.
Amikor végre beült a dzsipbe, fájdalmas vízhólyagok és zúzódások borították a csonkját. Innentől néhány méternél többet nem mozgott, amíg Magyarországra nem értek. Katmandui szállodáját egy hétig nem. hagyta el.
A társaság felszabadult volt, nem kudarcként élték meg az expedíciót, Zsolt is sikeres rehabilitációs túrának fogta fel az elmúlt másfél hónapot, „Akár még a csúcsra is feljuthattam volna, ha jobb a hóhelyzet” mondogatta. Máskor viszont arról beszélt, hogy még meg kell tapasztalnia, milyen szintre képes visszajönni. Ha nem lesz belőle nyolcezres mászó, akkor az Alpokban mászhat izgalmas utakat.
Lajosék mindenesetre maradtak a Himalájánál, és még nem érték el Budapestet, de már arról folyt a szó, hogy a Lhoce vagy az Annapurna legyen a következő célpontjuk. Zsolt az utóbbi iránt lelkesedett, mert kalandos, igaz, veszélyesnek tartott hegy volt. A többiek viszont a Lhoce mellett voltak, mert ott biztosabb a siker. Szinte végig az Everest csúcsára vezető úton kell mászniuk, csak a végén térnek le onnan. Rengeteg lesz az expedíció, kitapossák az utat számukra. Zsolt ugyanezen okból tartotta volna távol magát a hegytől.
A megoldást végül a hazaérkezés késleltette. Hilda és Gerda várták a reptéren, kislánya odarohant hozzá, szorította, ölelte, és emiatt nem látszott, hogy Zsoltnak kicsordulnak a könnyei.
7.
Percek alatt lépett vissza a közös buborékvilágukba. Az expedíció szélsőséges nyugalma után azt sem bánta, hogy a feladatok hóviharként csapnak le rá. Előadásokat tartott, de már nem aggódott amiatt, hogy egy sikertelen expedíció után üresen maradnak a széksorok. Nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem a csúcssikerekre kíváncsiak. Magyarországon a hegymászás úgysem annyira elismert sport, hogy a hallgatóság tudja, mi a lényegi különbség a Cso-Oju és a K2 közt. A Zsoltot mozgató lelkesültség, erő és elszántság varázsolta el a közönségét. A média eszközeivel felépített celebek, a súlytalan kihívásokból várat építő sztárok közt kirívó volt Zsolt alakja. Sugárzott belőle, hogy ő akkor is kitartana szenvedélye mellett, ha senkit nem érdekelne a téma. És lelkesültsége ugyanakkora, legyen szó a Tátráról vagy a Himalájáról. Mindenfajta hátsó gondolat nélkül, megindító naivitással szereti a hegyeket.
Folytatta a lábfejlesztési munkálatokat is. Nyilvánvaló volt, az igazi lábat imitáló, bakancsot is tartalmazó protézis zsákutca. Egy ilyen protézis nehéz, emiatt rosszabbul tudta mozgatni, bizonytalanabb volt vele a mozgás. Rájött, hogy azokból a lapszerű sílábakból kellene kiindulnia, amelyekre csak rá kell kattintani a síkötést. Vagy akár a hágóvasat. Felesleges a nagyméretű bakancs, amelynek tömegét a számára lényegtelen szigetelő és stabilizáló rétegek adták. Rendelni viszont nem tudtak ilyet, ezért két pár karbonlábat alakított át. Egy nagyot síelni, hegyet mászni, és egy kisebbet a sziklára.
A munkát az utazásai akasztották meg rendszeres időközönként, ezért amikor decemberben síterepre került, megint csak a régi, bakancsos lábát kellett elővennie. Súlyos kudarcélménnyel tért vissza a pályáról. Kisgyerek kora óta síelt, olyan volt számára csúszni, mint másnak a biciklizés. Készségszinten siklott a lejtőn, oda sem kellett figyelnie. A műlábbal ezt is újra kell tanulnia. Csetlett, botlott, a lécek időnként váratlan irányokba futottak szét, úgy tűnhetett, mintha egy ígéretes kezdő lépett volna pályára. Órák kellettek, hogy valamelyest rendbe szedje a mozgását. A szűzhavas síelést pedig egyelőre fel kellett adnia, annyira nem tudta uralni a léceit, pedig korábban ez volt a specialitása.
Nem hozott sikereket a szilveszteri útja Hildával. Ausztriába utaztak, kislányukra a nagyszülők vigyáztak, míg ők romantikus túrára, indultak a hegyekbe. Az Alpokban azonban rengeteg hó esett, néhol derékig ért, úgyhogy egy fél nap után vissza kellett fordulniuk, hogy a hotelben kettesben töltsék el az időt.
Az év elején döbbent rá, hogy hamarosan kezdődik a síoktatói munkája Ausztriában, és még mindig a használhatatlan bakancsra van kárhoztatva. Gyors ütemben kezdtek neki a fejlesztésnek. Az egyszerű, de strapabíró fémlapból álló lábra bakancstalpat ragasztatott. A műlábas cég pedig különlegesen párnázott tokot készített, amelyben zselés betét óvta a csonkját a kisebesedéstől.
A rohamtempóban elkészült láb meglepően jónak bizonyult, és hazaérve újult erővel vetette bele magát az edzésbe.
 |
| Erőss Zsolt pihen |
7. Index-képriport Erőss Zsoltról
A Himalájában eltűnt Erőss Zsolt kalandjai a Békási-szorostól a tragikus Kancsendzöngáig. Mount Everest, Nanga Parbat, Erdély, és persze barátok, mászótársak a világ körül. Nagykép.
8. Kollár Lajos legutolsó jelentéseiből
Lajos jelentése: Baj van!
4bakancs | 2013-05-21 13:24:39 | Módosítva : 2013-05-21 22:21:28
Címkék: Kollár Lajos
05.21. 10 ó.
Sajnos nem jó híreket kell közöljek!
Tegnap este 6 óra előtt néhány perccel megszólalt a rádió és Zsolt viccelődött: Itt a csúcs, Lalikám merre vagy?
Persze, hogy a kezemben volt, egész nap el sem eresztettem. Örömömben 2x gratuláltam Petinek is, aki hálásan köszönte, de hideg van és adta vissza Zsoltnak, aki megnyugtatott, hogy hosszú volt, jól elfáradtak, de rendben vannak és rögvest ereszkednek is le (mind a hatan: Ők ketten, Oscar a Spanyol, Marió az olasz és két sherpa!) nem marad idő sok fotózásra, meg köd is van!
Rendben, vigyázni lefelé és a rámpánál, majd a négyes tábor elérésénél feltétlenül rádiózzatok!
Jött is a következő rádió Zsolttól 20 órakor: Lali, nagyon legyengültem, nem tudok tovább menni, Péterék előttem, lejjebb vannak 60-100 méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit!
Ennél jobban régen lepődtem meg, hiszen semmi jele nem volt a hírtelen erővesztésnek és pont Zsoltnál.Úgy tűnt nálam csak Zsolt lepődött meg jobban.a hangján is éreztem, hogy komoly a baj! és így maradtunk egész éjszaka, Kb. 8300 méteren -30 fokban. Félóránként beszéltünk a rádión.
Hajnal felé hívott és azt mondta, hogy kicsit összeszedte magát és elindul - lassan lefelé.
Örültem mert a fagyásveszély nagy úr.
1 óra múlva beszéltünk és kérdeztem Petit. Még egy meglepetés, azt mondta - itt van mellettem!
És úgy is volt. Peti átvette a rádiót és elmondta, hogy Zsozsó egy kicsit rossz bőrben van, de masszírozza és lassan ereszkednek lefelé!
Az nagyon jó, Mi pedig Jaroval szervezzük a segítséget és a mentést. Csakhogy, egyetlen embert se értünk el a környéken, mindenki ki volt kapcsolva a föntlévő sherpákkal együtt!
Pontosabban, az első hírre, este fél kilenckor értesítettük Carlos Soriát és Dr. Carlost a hármasba és el tudtuk érni az olasz doktornőt a négyesbe, hogy riasszon mindenkit akit csak tud, ha módja van rá!
A lefelé jövők még nem érkeztek meg és a táborban rajta kívül nem volt senki! Természetesen a lefelé jövőknek sem volt bekapcsolva semmilyen alkalmatosságuk!
Az érdembeli rádiólánc reggel 8 órakor indulhatott el. Érdemi Sherpát egyet sem lehetett elérni. A csoportoknak , vagy nincs rádiójuk, vagy az akku rossz, vagy egyszerűen nincs bekapcsolva!! Ezalatt Zsolték, lassan araszoltak a rámpa elejéig lefelé.
Közben a kettes tábort elvitte egy lavina és a koreai csapat balesetet szenvedett. Úgy tudjuk meghalt egy koreai és a sherpája. Tehát a baj és a lehetséges? mentés három felé oszlott.
Közben Peti ,vagy lemaradt, vagy leelőzte Zsoltot, mert a látható képen 1 ember maradt. Zsolt nem tudott magyarázatot adni, hiszen a beszéd is nagyon nehezére esett, de folyamatosan, lassan ereszkedett lejjebb. Egészen 8100 méterig. Ott lekuporodott és elaludt.
3 óra múlva, jol hallhatóan pihentebben és jól artikulálva hívott és elindult lefelé a négyes táborba.
Közben sikerült egy 2 tagú, sherpa segítséget megnyerni (tetemes összegért), hogy érje el a négyes tábort holnap reggelre és segítse a fiúkat lejjebb ereszkedni, akár az alaptáborig.
Reméljük, sikerrel !
Kollár Lajos - 2013.05.22.
Rossz napra ébredtünk! A tegnapi remények szertefoszlottak. A rádiókapcsolat megszűnt Zsolttal. Tegnap délután három óra óta nem válaszol a hívásra! Petiről tegnap reggel 8 óra óta nem tudok semmit. Zsolt szerint elindult lefelé előtte. De ez egyáltalán nem biztos!
A biztos az: Nincs rádió kapcsolat, a négyes tábor és környékének átvizsgálása után sincs nyomuk.
Még egy kísérletet tettünk a koreai kollégákkal együtt (akiknek 2 sherpájuk és 2 mászójuk még a 4-es táborban van) egy szervezett, környék és a táborok átvizsgálására ma. Semmi eredmény!
A "Magyarok a világ nyolcezresein" az alábbi közleményt fogalmazza meg:
A 2013-as Kancsendzönga (8586 m. Himalája, Nepál) Expedíció két csúcsmászója, Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcsról való ereszkedés közben 8000 méter körüli magasságban eltűnt!
 |
| Az utolsó csúcs |
9. Cseke Gábor: A becsapott ajtó
Négy petrillai hegymászó emlékére, akik 1987 márciusában,
egy retyezáti csillagtúrán ismeretlen körülmények között,
nyomtalanul eltűntek a hóförgetegben.
(Már hosszúak)
Már hosszúak a nappalok.
Megáll fölöttünk a dél. Melege tikkadt ájulás.
Bűzlenek a teli kukák.
Bokor tövében bomló kutyatetem. Kivillanó, fehérlő csontok.
Már csörögnek, csorognak, csevegnek, csobognak, csobolyognak a havas vizei.
Roskad a hó.
Foltokban üt át rajta a fű. Kötésen a vér.
Zúduló lavinák. Vedlenek harsogó hegyek.
Már indulni lehetne.
A magasban fakókeselyű kereng.
1987. május 17.
(Virrasztó)
Anya vagyok.
A zokogás belülről éget. Mennyit sírtam életemben!
Ki sem költözött belőlem a bánat. Tokba bújt.
Hogy kéznél legyen.
Én nem tudok veszíteni. Pedig vesztésre születtem.
Előbb a szüzességem. Majd a jókedvem. A ruganyosságom, szépségem.
Iszonyú...
Fogaim a terhesség alatt hulltak ki.
Hogy sajnáltam őket!
Haragudtam a gyerekre; miatta mindenem lassan odalett.
De még egyszer egy ennyit odaadnék. S ha kell, többet is!
Csak visszatérne.
Egy hónapja; miként a húr.
Mely arra vár: penghetne bár.
Nézem az ajtót. Behunyt szemmel látom.
Hallom is a keccenő kilincset.
Szaporábban lélegzem:
Van csoda, van! Te fentlakó, ne hagyj összeroskadnom!
Fiamat űztem el. Csakis én vagyok a hibás.
Ó, milyen tiszta lett minden!
Azt mondtam neki: benőhetne a feje lágya!
Válasszon: vagy a munkája, vagy a hegy.
Azt mondtam neki: miért ekkora zimankó idején?
Várja ki a tavaszt, mikor a többi normális ember!
Azt mondtam neki: elegem volt, hogy egyre várjak!
A kihűlt étel: akár a sorsom.
Azt mondtam neki: apjára is, de hányszor, hányszor!
Pedig őt csak a kocsma szája.
(Egyszer azt mondtam: eleget virrasztottam!
Akkor nyelte el végleg a bánya.)
Ó, nyissátok rám az ajtót!
Nincsen bezárva.
1987. július 5.
(Versenyen kívül)
Fogalmam sincs, mennyi a hó fölöttem.
Tátott szájjal ért a halál.
Fülem, torkom, orrlikam, szemem megtelt szikrázó fojtogatással.
A többiekről mit sem tudok.
Bizonnyal pompeji katonák ők is: hóban kivitelezve.
Tudom, vergődni kellett volna.
Kézzel-lábbal. Az életért.
Megpróbálni legalább a lehetetlent.
Így még el se mesélhetem senkinek:
ide hallgass, öregem, így és így történt,
elhiheted, ez most az utolsó szóig igaz!
Az igazsággal együtt alulmaradtam. Betemetve.
Ha ki a felszínen kószál, meg nem mondaná,
hogy éppen az igazság fölött járkál.
Biztosan kerestek azóta.
Szólni kellene: ne várjanak!
A versenyből kiléptünk, legyen másé a babér esélye.
Pedig a hó... Hát a hó...
A búzaföldre takaró... Hegyek homlokán csillogó...
A hó... Hahó...
Most már csak másnak... Azoknak, akik hozzánk leásnak...
Fölnyújthatnám bár legalább az egyik kezem: itt vagyok!
De minek?
Hadd keressenek, mint ahogy én is keresnék másokat.
Körbe-körbe. Mintha az életem függne tőle.
Csáklyával döfködve a mélyet. Vigyázva, borzadva:
most, most, csontot érhet!
Csonttá fagyott bennem a várakozás.
Állva virrasztok, bár nem élek.
Immár örökké, vigasztalanul és menthetetlenül
remélek!
1987. július 6.
(Jogok)
Háromszor fordultunk vissza. Teljes menetkészültségben.
Háromszor fogadkoztunk:
"Most aztán muszáj megtalálnunk őket!"
Újra s mindig csak szénakazalban a tűt.
Hóviharok állták utunkat. Lavinák fenyegettek.
És mi meghunyászkodtunk előttük.
Jogunk volt hozzá. Kinek jó, ha a mentők is odavesznek?
De ki mondja meg: eddig nyugodtan kockáztathatsz,
onnan tovább minden lépés kész öngyilkosság?
Félünk.
A torzonborz szakáll, a hószemüveg, a zúzmarás sapka álca csupán.
Csak az félhet igazán, aki kutatott már hóba veszettek után.
Aki látta a tegnapi társat ültében eljegesedni.
Aki cipelt a hátán elnehezült, lomha testet, egy már-már soha el nem érhető védkunyhóig
Jogom van menteni. És jogom van félni!
Én vagyok a törvény. A lelkiismeret maga.
Vagyok az erkölcs. A példa. A menedék.
Minden tőlem indul ki, és hozzám jut vissza.
Már csak mibennünk bíznak, és mi nem tehetünk semmit.
Jogunk van óvni magunkat. De a szülőnek is joga van eltemetni gyermekét.
Jog feszül jog ellen. Ahogy az ember dől a szélnek.
Kiszabadult tincsek lobognak.
Egy helyben topogás
1987. július 7.
(Házkönyv)
Külön listát kellene vezetni az élőkről,
s külön egyet a holtakról.
Hogy minden pillanatban tudni lehessen:
ki-ki éppen melyiken szerepel.
Az élők listája, természetesen, nyitott lenne,
Mindig kerülnének rá új nevek.
A holtaké valamivel véglegesebb. S mennyi az ismerős!
Aki egyszer ott van az elsőn, előbb-utóbb a másikra is felkerül.
Onnan pedig ki nem törli senki.
A holtak listájára felkerülni = eljegyezni magunkat az örökléttel.
Elmúlunk, de nevünk fönnmaradna.
Parányi jel: itt jártunk a földön. Ettől és eddig. Itt és itt.
A névsornak persze pontosnak kellene lennie.
Miként jobb szállodákban a házkönyv.
Felütjük: "Ezt és ezt keressük!
"Igen, még nálunk lakik, de csak délután vetődik haza."
"Köszönjük!"
Vagy: "Pár napja kijelentkezett."
"Igazán végtelenül sajnáljuk!"
Minden helyzetre lenne szavunk.
Aszerint, hogy éppen melyik listával kellene boldogulnunk.
Így csak a sötétben tapogatózunk. Mint a vakok.
Találgatjuk: mi lehet velük?
Lista hiányában könnyen felejtünk.
Élőket, holtakat - egyremegy.
1987. július 8.
(Ajtódöndülés)
Az ajtó zárva. Kilincse jég.
Ki se lehetne nyitni még.
Hallgatózunk előtt-mögött.
Az előbb valaki szöszmötölt!
Később: vakkanó köhögés.
S megint minden a csöndbe vész.
A képzelet ím, játszadoz.
Fagyos lomb, mit a szél pofoz.
Várakozásba dermedőn
nézünk végig a hegytetőn.
Mily meglepetést tartogat?
Szemellenzőnk a gondolat.
Sehol, senki. A szűzi hó...
Hegyek homlokán csillogó...
Téli fában a zöldülés:
valahol, ajtódöndülés!
Tapossunk ösvényt! Mindenünk:
a nyomsor. Amin elmegyünk.
1987. július 8.
 |
| Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcson |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése